Sokak, köztük én sem beszéltem a múltamról, és a miértekről. A legjobb az egészben, hogy ahogy én nem firtattam, ő sem akarta, így az ő élete is épp annyira lett kitárgyalva, mint az enyém. Semennyire. Kérésem nem volt komplikált, és nem is az volt a célja, hogy bebizonyítsam, nincsen tudása, én meg egy okoska vagyok. Tényleg érdekelt, mit tud, mit nem, hisz nem ismertem annyira, hogy megmondjam mire fogékonyabb és mire nem. Nem sürgettem, nem siettem én sehová, sőt volt, min gondolkodnom. Ott volt a múltam, meg a fura egybeesések. Elgondolkodtam, vajon mi lett volna ha én is meghúzom az év végét. De rájöttem, nem tudtam volna. Meghaltak, akiket szerettem, elmentek, itt hagytak egyedül. Magányos voltam, ami sajátos közeledésemmel az emberek felé, elég furcsa párost alakított, hisz a megszokotthoz képest is zárkózottabb lettem. -Nagyon jó. Akkor meg is van, mivel kezdjünk.-állok fel, és sétálok a táblához. A papírt az asztalra teszem, a krétával pedig felfirkantom, hogy "Klasszicizmus". -Nos, érdemes először több írót is feljegyezni. Ide tartozik Molière, Voltaire vagy Rousseau is. A jó hír, hogy az általad említett klasszikussal megyünk a legtöbbre, ugyanis a későbbi években sok mű visszavezethető erre.-bólintok elismerően. -Akkor kezdhetjük is az általános jellemzéssel, mondjuk az olvasott Faust alapján.-mosolygok a lányra. Az egyik kedvencem találta el, aminek őszintén örültem. -Érdemes tudni, hogy bár nem a legelső, de a legjobban ez a mű járja körül, az emberi lét célját. A drámában erősen befolyásoló a francia forradalom előtti polgári társadalom tudásvágya, s e mellé társulnak be a különböző antik dolgok. Például a motívumok, toposzok, formák, műnemi sajátosságok és a többi. -írom fel pár címszóban az általam említett dolgokat, s ismét a lány felé fordulok. -De most azt szeretném, ha te mondanád el, a művön bemutatva a klasszicizmus jellemzőit. Gondolok itt az előbb említett szempontokra, a hármas egység elvére, a szövegalkotásra, fogalmazásra. Annyi időd van, amennyit szeretnél, nyugodtan gondold végig, mit szeretnél elmondani, mi mihez és hogyan kapcsolódik. Addig én hozok egy kötetet.-mutatok a füzetére, hogy itt az ideje vázlatot készíteni, ami sok mindenben segít. Majd kilépek a teremből, és a könyvtár felé veszem az irányt, ahol jó tíz percnyi győzködés után odaadja nekem az általam kért tíz darab könyvet. Jobb felkészülni többől, mint egyből sem. Ahogy visszatérek a kupac könyv mögé bújva, ami alacsony termetem még jobban összenyomja, lepakolok az asztalra és a lányra nézek. -Ha kész vagy, hallgatlak.-tolom elé a Faust kötetet, s lépek újra a tábla elé. Egész jól megy, és csak remélem, hogy nem zavarom össze azzal, amit mondok, hanem valóban segítek neki. Őszintén remélem, hogy valaki végre értékelni is tudja a tudásom, és nem gondolja azt, hogy csak okoskodni akarok. Mondjuk a lány nem tűnik olyan illetlen senkinek, mint akikkel a sors egy iskolába, egy tanterembe és egy osztályba zárt. Szürke kisegér voltam, de a legjobb préda, ha valakibe bele akartak rúgni.
• Music: Best Of You • Note: alakul ez, alakul • Words: 468
Szerencsémre Cara nem firtatja tovább a dolgot, ezt pedig értékelem benne. Sosem szerettem igazán a múltamról beszélni, mert nem vagyok rá büszke. Egyáltalán nem vagyok az rá, sőt mi több, egyenesen szégyellem magam miatta. Képes voltam tönkretenni az életem, félbehagyni a tanulmányaimat és megölni egy fiút. Egy embert, aki miattam nem élhetett addig, ameddig kellett volna neki. Szörnyű ember - vagyis vérfarkas - vagyok. Utálom ezt az egészet... Remélem, hogy a tanulás elvonja majd a figyelmemet az egészről. Azt hiszem Cara még poénos is, vette az adást, hogy miért vannak ott a kis firkálmányaim a papíron. Hamar belevágunk az egészbe: az irodalomba. Klasszicizmus. Mégis mi ez? Az tuti, hogy akkor voltak a nagy klasszikus zeneszerzők, de az zene, nem pedig irodalom. Voltam a British Museumban is Londonban, ott is olyasmiről hadovált az idegenvezető, hogy az épület klasszikus vagy mit tudom én, milyen stílusban épült. De ez meg építészet, még mindig nem irodalom. Törd a fejed Alice! Gondolkozz! Zene... Mozart... Mozart német, gondolkozz németeknél, tuti van ott író is... A nevét már halottam, csak nem jut eszembe... Közben drámaian merengő arccal tekintek a nagy semmibe, nagyon bíztató lehetek Cara számára, ám ekkor beugrik. - Goethe - mondom büszkén, bár nem tudom, mégis mennyi idő telhetett el, míg eljutottam idáig. - Meg a zenéből Mozart, építészetre meg talán a British Museum Londonban - itt kis szünetet tartok, de még mielőtt Cara bármit is mondhatna, eszembe jut a Goethe-től ismert egyetlen darab címe, így ismét beszélni kezdek. - Műnek meg ott van Goethe-től a Faust, amit még olvastam is - azt nem teszem hozzá, hogy az elvonón, ahol nem válogathattam a könyvek között. Kértem egyet, és azt adták, ami először a kezükbe akadt. Háromszor adták oda a Bűn és Bűnhődés című művet Dosztojevszkijtől. Mondanom sem kell, hogy mennyire utáltam, de harmadszorra legalább valamennyire értettem már, hogy mégis miről van benne szó.... Az a fickó őrült volt. Minek írt olyan könyvet, amiben alig van cselekmény és a főszereplő gondolataival van tele a könyv két harmada? Senkinek sem ajánlom azt a könyvet, csak annak, aki épp elvonón van. Egy életre meggondolod azután a könyv után, hogy visszaesel e még, mert nem akarsz vissza kerülni oda, és ezt újra meg újra elolvasni.
a hozzászólás Caranak készült, 366 szót tartalmaz, és írás közben a If you could see me now című számot hallgattam. bocsi, hogy csak most...
Próbáltam lazának tűnni, pedig a legkevésbé sem voltam az. Akaratlanul is szorongtam a társaságokban, még akkor is, ha az magamon kívül még egy személyből állt. Lepakolok, az asztalra ülök, lazán megtámasztom magam két oldalt, kissé előre dőlve. Kérdésekkel bombáztam, hogy megtudjak róla szükséges információkat, bár első kérdésem sokkal inkább tartozott azok közé a kérdések közé, amit leginkább a "nem illik feltenni" kategóriába sorolhattak volna. Végül is, ha már ki kell indulni valakiből, magamból ki tudnék. Saját tapasztalat, hogy az élet ha pofon vág, akkor nem feltétlen alakul minden úgy, ahogy azt te akarod, hogy alakuljon. Bár most a legnagyobb problémám az lett, hogy elkezdtem kételkedni abban, képes vagyok e arra, amit elvállaltam. Képes vagyok e most felnőni még jobban. Bólintok, és érzem ez egy tényleg nem megfelelő kérdés volt elsőre, de még ha nem is részletekig menően őszinte, a lényeget megértettem. Le akar végre érettségizni, és remélem az ő lelkesedése nem hagy úgy alább, mint ahogy az enyémnek sikerült. Következő kérdésemre adott válaszán haloványan elmosolyodtam. Ironikus, hogy egy idősebbet fogok tanítani, de örültem, és nem tartottam lehetetlennek annyira, mint ahogy ő említette. Keresgélni kezdett, addig én a tanteremben körülpillantottam Amikor a papír a kezembe került, csak legyintettem a gyűröttségre. -a rajzok találóak, és igen szépen kidolgozottak.-próbálom a magam kételyeit is elűzni, és felszabadulni annyira, hogy valóban élvezzem, amit csinálok. Végigfutottam a sorokat, aztán mint egy igazi tanárnéni a táblához léptem. -Akkor kezdjük is az irodalommal.-írom fel egymás mellé az általa papírra vetett három címszót, majd felé fordultam, és újabb kérdést tettem fel.-Ha azt mondják neked, hogy Klasszicizmus, mi jut róla eszedbe. Azon kívül, hogy borzalmas, vagy ha azt akarnád mondani, hogy semmi, akkor is kérlek gondolkozz. Művek, esetleg írók, bármi.-nézek rá csillogó szemekkel, melyekkel azt hiszem biztatni szeretném, és megmutatni neki, hogy nem olyan reménytelen, mint hiszi. Csak megfelelő módszer kell. Addig a saját füzetem a kezembe vettem, és a táblán látható mód én is leírtam a címszavakat, de immár ide írtam magamnak pár sort, hogy tudjam, pontosan miről is kell majd beszélnem. Dátumok évszázadokban, eredetek, rövid általános jellemzés, kitérve kissé az egyéb művészeti irányzatokra, majd külön az irodalomra. Meglepődve tapasztaltam, hogy agyam nem hagyott cserben, a már megtanult dolgokat könnyedén firkantottam le, s megmosolyogtam, ahogy visszaköszöntek rám a szavak a papírról, mintha ezzel magam is dicsértem volna, hogy a sok szörnyűség ellenére, és a nem épp sikeres vizsgák befejezése ellenére sem vagyok rossz magántanárnak, ha jó az emlékeim.
• Music: Best Of You • Note: alakul ez, alakul • Words: 398
Figyelem, ahogy Cara lepakolja a táskáját és felül a tanári asztalra. Kicsit magamra emlékeztet ez a mozdulat, a 15 éves, drogos énemre, aki nem törődött a sulival, és nem érdekelte senki és semmi. Egy csomószor üldögéltem a tanári asztalon szünetekben, hiszen alapból nem tudtam elviselni az osztálytársaimat, mit számított pár rossz nézés? A tanárokat is zavarta, én pedig épp ezért csináltam, mert a barátaim - akikről később kiderült, hogy igazából csak egynek tartottak a drogos bandájuk tagjai közül - szerint ez menő volt. Szánalmasnak érzem, amiket akkoriban műveltem, és örülök, hogy már megváltoztam. Hogy miért van szükségem a segítségére. Az egy érdekes sztori.... Nem tudom, hogy mennyit mondhatok el neki belőle így elsőre. Lényegében a négyből két és fél évet kihagytam itt a suliban, mert fél évre ugyebár semmi értelme nem lett volna visszajönnöm. Néhány hónapja pedig kitaláltam, hogy az érettségit mégis le kéne tennem, hátha valami balul sül el a modell szakmában velem... - Legyen elég annyi egyelőre, hogy bizonyos okok miatt nem érettségiztem le, és most ezt szeretném pótolni - mondom enyhe kerteléssel és részletkihagyással. Caranak nem kell tudnia az elvonóról. Ez túlságosan is kényes téma számomra... - Na igen, vannak tantárgyak, amikkel boldogulok, de a történelem az számomra maga a halál. Az elmúlt két hónapban három tanárnál voltam, és egyiknek sem volt türelme hozzám, valamint közölték, hogy túlságosan is reménytelen vagyok. Épp ezért gondoltam, hogy talán egy diák értelmesebben magyarázná el a tananyagot számomra. Emellett még irodalomból is van pár témakör, aminek már a címétől is leesett az állam, azokat leírtam egy papírra, ami... - elkezdem keresni a táskámban a papírfecnit, amit otthon gyártottam az utálatos részekről, és még ördögöt is firkantottam a lista aljára. Egy kis keresgélés után meg is találom, természetesen a táskám legalján, gyűrötten. - Itt is van. Bocsi, hogy ennyire gyűrött - adom át kissé esetlenül a papírfecnit, rajta három témakörrel, mint a Klasszicizmus, A modernség fordulata a világirodalomban, Az avantgárd modernség irodalma. Már a címeket olvasva is kirázott a hideg.
a hozzászólás Caranak készült, 326 szót tartalmaz, és írás közben a Californication című számot hallgattam. ez gagyi lett
Nem sok mindent csináltam szerda délelőtt, leginkább olvasgattam, próbáltam nem elaludni és látni a rémálmot újra és újra. Egész jól sikerült, egészen két óráig, amikor újra arra eszméltem, hogy kapálózva visítok az ágyban. Lassan felülve a telefonomra bámultam, és rájöttem, hogy van háromnegyed órám mindenre, hogy a mai korrepetálást meg tudjam tartani. Gyorsan lezuhanyoztam, egy egyszerű sortot és pólót magamra kapva félig megszárítottam vállig érő hajam, bedobtam a táskába egy füzetet és egy tollat, majd a cipő is a helyére került, és még így is volt fél órám oda érni. Kifújva magam ültem az ágyra, némi szempillaspirállal rendbe hozni kissé nyúzott arcom, hogy a saját sápadtságom ellenére se nézzek ki úgy, mint aki most szabadult a hullaházból. Az út a hotel és az iskola között nem volt épp hosszú, így a felesleges pénzpocsékolást elkerülve, gyalog mentem. Az iskolán belül az általa említett történelem terem fogalmam nem volt, hogy hol van, hirdetésem a nevetségesen alacsony órabéremmel csak az egyik hirdetőtáblára tettem ki, ami egyből a bejárat előtt volt. Hirtelen arra sem emlékeztem, mi a neve, és miben is kell neki segítenem, s csak remélni tudtam, hogy agyam nem hagy cserben. Vagyis nem most. Útközben még megittam egy kávét, majd a portástól érdeklődve a terem felé vettem az irányt. Ahogy beléptem egyből a lányba ütköztem, aki mintha tudta volna, hogy épp most fogok betoppanni, mosolyogva mutatkozott be, és szinte időm sem volt felfogni amit elhadart. Velem ellentétben ő emlékezett a nevemre, és velem ellentétben ő időben érkezett, én pedig öt percet késtem. Na, most már mindegy is. -Szia, részemről az öröm-mosolyodom el óvatosan, mivel elég zárkózott típus vagyok, bátortalanságom pedig szinte kiüt arcomra. Lazaságom jeléül táskám a tanári asztalra dobom és a szék helyett az asztal szélére ülök, kíváncsi szemekkel méregetve őt. -Lehet, hogy nem rám tartozik, de jobb szeretem tudni pontosan miért is szorulsz a segítségemre.-emelem magam elé a füzetem és a tollam, s előbbi első lapjára lefirkantom a nevet, amolyan biztos ami biztos alapon, mellé pedig az időt. Úgy gondoltam, így első alkalommal talán nem számolok fel teljes óradíjat, csak mondjuk a háromnegyedét. Hosszú távra tervezek. -És mivel gondolatolvasó azért nem vagyok, jó lenne, ha leszűkítenéd, pontosan miben is van szükséged rám.-úgy emlékeztem ezt nem említette a telefonban sem, ha igen, attól tartok, már most fejemre nő ez a feladat. Kényelmesen elhelyezkedve ülök vele szemben, arcom biztató, tekintetem pedig kíváncsi, mint egy óvodásé, s ez az összhatás még inkább azt a látszatot adja, hogy bár szeretném ezt csinálni, mégis kissé meg vagyok illetődve a szituációtól. Bár nem tűnik annak a típusnak, aki nekem esne és ordibálna, amiért huszadik magyarázatra sem érti meg azt, amit elmagyaráztam neki.
• Music: Salvation • Note: gyenge kezdő • Words: 437
Mikor találtam én ki azt, hogy be akarom fejezni a tanulást és le akarok érettségizni? Azt hiszem egy-két hónapja, és eddig elég kitartó vagyok. De három tanév anyagát nem lesz könnyű megtanulnom, főleg akkor, ha még jól is akarok majd teljesíteni. Utálom, hogy elcsesztem az életemet, mikor anya meghalt. Nem mintha nem szeretném a munkámat, szeretek modellkedni, de mi van akkor, ha többet is ki tudnék hozni magamból? Sosem tudhatom meg, ha meg sem próbálom... Vannak tantárgyak, amikkel könnyen és gyorsan haladok, ezek a számomra logikus tárgyak, mint a matek, az idegen nyelvek és az irodalom. A történelem viszont például annál pocsékabbul megy. Az elmúlt két hónap alatt csak három tanárt kerestem fel, és mondhatni az összes közölte velem enyhített verzióban, hogy teljesen reménytelen vagyok. Remek, mondhatom... Pár napja viszont láttam egy korrepetálós hirdetést. Gondoltam, hogy most már semmit sem veszíthetek, talán egy diák - valaki aki mondhatni velem egyidős - sikerrel jár és meg tudja velem értetni az anyagot. Sőt, ha szerencsém van, akkor talán még irodalomból is segít, mert van pár anyagrész, aminek már a nevét is alig bírtam értelmezni... Mi lesz velem? Azonnal fel is hívtam a számot a hirdetésnél, hang alapján úgy gondolom, hogy Cara normális lehet, és még érthetően is magyarázhat. Csak azt remélem, hogy türelme is lesz hozzám, hiszen egy csomószor visszakérdezek - van, hogy ugyanarra a dologra akár háromszor is. Szerdát beszéltünk meg, három órát és a suli töri tantermét.Azt hiszem egy korrepetálásra nem lehet felkészülni, így csak egy füzetet és egy tollat pakolok a táskámba. Ez érdekesnek ígérkezik... Egy nálam fiatalabb csajszi fog tanítani engem... Háromnegyed háromkor érkezek meg a megbeszélt terembe és mivel Cara még nincs itt, én leülök az egyik padhoz és elkezdek játszani a mobilomon. Ez a játék pocsék, de ha unatkozok akkor jó időtöltés. Három körül járhat az óra, mikor lépteket hallok közeledni. Nem tudom, más is meghallaná e, de ezt a dolgot legalább szeretem abban, hogy vérfarkas vagyok. Amúgy pedig utálom az egészet. Jól gondoltam, a magántanárom - vagy nem is tudom, hogy nevezzem - megérkezett, így a mobilomat be is dobom a táskámba és mosolyogva üdvözlöm egy bemutatkozással. - Szia Cara! Alice vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, annak meg még inkább, hogy segítesz a tanulásban.
a hozzászólás Caranak készült, 363 szót tartalmaz, és írás közben a Paradise (piano) című számot hallgattam.Lesz ez még jobb is :$
Úgy fest egész könnyedén áll a témához, csak én bonyolítom túl talán? Nem is tudom, lehet hogy így van, de jobb félni, mint megijedni nem igaz? Tudom, hogy hogyan működik ez a világ. Bár ne tudnám! Ezért is nem tudok csak úgy lazán viszonyulni az egészhez, mégis csak lehet ennek rossz vége is, és ha előre felkészülök, akkor nem ér meglepetés. - Ah... az egéz élet, talán. - nem tehetek róla, de kénytelen vagyok felnevetni. Végül csak legyintek egyet. Nem az ő dolga, de ezt akkor sem lehet csak úgy könnyedén kezelni. Mégis csak bármikor lecsaphat rám sokféle ellenség, nem vagyok annyira balga, hogy olyan hitben ringassam magam, hogy békében fogok megöregedni. Amúgy sem lenne valami kellemes élmény nyolcvan évesen, bottal lecsoszogni a pincébe, hogy leláncoljam magam... az egész rém komikusnak tűnik. - Rendben van, akkor amennyiben nem akar eltenni láb alól, akár tanulhatunk is. Amúgy is gondolom jól jön a plusz pénz. - rántom meg a vállam egy mosollyal. Bár kétlem, hogy olyannak, aki ötszáz éves gondja van a pénzre. Valahogy azt se kérdeztem soha, hogy Chris hogyan tartja el magát, de még az életben nem láttam, hogy a konyhában ül és számlákat pakolgat gondterhelt arccal. Az egész olyan képtelennek tűnik, túlságosan hétköznapinak. - Igen ez még megy, de tudja... talán elég nekem pár könyv is. Nem is tudom, a töri olyasmi, amit be kell seggelni és kész nem? - vagy csak nem veszem elég komolyan? Ha annyira oda van a tantárgyáért, akkor most fogom megkapni a kellemes leoltást, vagy egy könnyed nevetést, hogy ne becsüljem le a történelmet. Majd meglátjuk. - Oké, hoztam én mindent, az nem lesz gond. - bólintok egyet, és szépen elő is pakolom a füzetet, meg a tollat. Tanulni jöttem vagy mi, de most a padban ülve, tényleg tollal a kezemben egy füzet előtt... röhejesnek érzem az egészet. - Önnek... azaz neked mi a kedvenc korszakod? - csak az oldottság kedvéért kérdezem, meg mert talán addig is adok magamnak időt, hogy ne döntsek úgy végül, hogy inkább hagyom az egészet a fenébe. Biztos, hogy kell ez nekem?
Szóval egy vérfarkast kell okítanom. Hmm...megteszi, talán kicsit érdekesebbé is teszi ezt a pár órát. Kicsit talán feszültebbé is, de ennek cseppnyi hibája sincsen. Olyan mint a só, egy készülő rántottába. Első mondatára mosolyogva bólintottam. - Ezzel nincs gond, Connie hisz maga előtt van még az élet. A tanulás pedig élete végéig tarthat. Talán ez a mondat egy vámpír szájából furcsán hangzik, de mentségemre szóljon én most a legjobb értelmét néztem. A fajokkal kapcsolatos szavait hallva halkan felnevettem. - Ne aggódjon, igazán nincs bajom a vérlényekkel, tudományos nevükön szólítva, likantrópokkal. Tudja több mint ötszáz éve élek ezen a földön és ezalatt nem csak vámpírokkal voltam barátságba. Sőt a vámpírok nyers és hideg viselkedése valahogy mindig kerülte az én udvarias és kissé nárcisztikus hangulatomat. Szavait hallva kicsit komolyabbra vettem az arcom és figyelmesen bólintottam. - Értem. Gondolom az alapokkal tisztában van. Mint például a korok. Középkor, ókor, kőkor, újkor, jelenkor. Majd elmosolyodtam. - Még ha nem is ebben a sorrendben. Nos a történelmet több, úgymond kategóriába lehet szedni. Például témák, korok és földrajzi korok szerint. Nos ezeket elnézve leginkább a korokból vagyok eléggé felkészülve, főleg mert a középkor óta élek. Ami nekünk kell, úgy hiszem talán a filozófia lenne. Majd hirtelen abbahagytam és felálltam. - Mielőtt még komolyabban belemerülnénk szeretnék valamit elmondani. Nem szükséges nálam írnia, ám ajánlott, hisz nem a legkönnyebb kategória. Ha esetleg lemaradsz nyugodtan szólj, türelmes emb...azaz vámpír vagyok. Ha bármi kérdésed van, nyugodtan tedd fel! Azzal visszaültem az asztalomhoz. Előtte azonban egy elmaradhatatlan mondat csúszott ki a számból. - Ja és nyugodtan tegezz, a magázódástól öregnek érzem magam. Nem vagyok olyan idős vámpírhoz mérten, nemde?
Tehát itt vagyok és a legszebb, hogy egy vámpír lesz, aki majd okítani akar a történelemre. Azért megmondom őszintén ez nem fair, hiszen már csak a koruknál fogva is csomó mindenre emlékeznek, úgy azért sokkal könnyebb, ha nem kifejezetten megtanulni kell az anyagot, hanem az ember igazság szerint át is élte, vagy legalábbis egy részét, bár persze nem tudhatom, hogy ez az illető milyen idős. Fogalmam sincs, hogy szükség lenne-e rá, hogy az elején tisztázzuk a részleteket, talán jó lenne előbb ezzel indítani, de úgy fest, hogy ő nem teszi szóvá. Viszont én még mindig nem vagyok az a túlságosan bizakodó alkat, hogy ne tegyem meg helyette. - Főként az, hogy nem sok időt fordítottam a tanulására azt hiszem. - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon. - Egyébként, ha önt nem zavarja, akkor elég nekem egyszerűen a Connie is, és... nem is tudom, ugye nem zavarja a tény, hogy... hogy is fogalmazzak a felmenőink nem igazán puszipajtások? - akkor is úgy a biztos, hogy az elején tisztázzuk a dolgot, hogy aztán ne utólag jöjjön elő, vagy ne üljem végig feszülten az egész órát, csak azért, mert esetleg valami kellemetlenség is várható. Nekem nincs különösebb bajom a vámpírokkal, egészen addig persze, amíg nem akarnak ezüsttel bizergálni, netán egyszerűen csak kitépni a szívem, vagy valamiféle hasonlóan kellemetlen ismerkedési módszer. - Egyébiránt, talán az is elég, ha segít nekem pár tippben, könyvben, nem is tudom, hogy mik azok, amik szükségesek lehetnek ahhoz, hogy a főiskolán ne úgy nézzek egyes órákon, mint aki totál idiótának érzi magát. - az a legnagyobb baj, hogy az a kevés is, amit megtanultam már rég elpárolgott a fejemből, de valahogy csak elő lehet hívni a régi emlékeket.
Nem kellett sokáig várni a diákra, hamarosan megérkezett. Bár türelmes típus vagyok, bár ezt régen nem lehetett elmondani mostanra megtanultam kezelni a viselkedésemet, az ablaknál álltam mikor belépett. Szinte rögtön megéreztem az illatot, ami egyértelműen sugározta a farkasemberek jellegzetes aromáját. Szóval egy vérlénnyel van dolgom, futott át az agyamon ám nem bántam. Most amíg nem támad rám, egyáltalán nem bánom a jelenlétét. Szembefordultam vele majd udvarias mosollyal biccentettem és kezet fogtam vele. - Romen Merry vagyok. Ne aggódjon kisasszony, még én is új vagyok ebben az iskolában. Meglátjuk mit tehetünk. Kérem foglaljon helyet! Azzal jó példát mutatva leültem a tanári asztalhoz és elhelyezkedtem. Bár történelem tanár vagyok, nem tudom, hogy Constancenek történelmet kell-e korrepetálni. Bár per pillanat jobban izgat, hogy egy vérfarkas ül velem szembe és nem egy normál ember. No, se baj. Egy percig nem mutatom ki a gondolataimat, helyette udvariasan mosolyogva szólalok meg. - Szóval, Constance, Önt történelemből kell korrepetálni. Mondja meg tudná mondani, hogy mi volt gondjával a tantárggyal? Így talán valamivel előrébb leszünk. Ki tudja talán valamivel előrébb leszünk.
Komolyan nehéz feldolgoznom, hogy korrepetálásra kell mennem csak azért, mert szerintük nem vagyok elég magas szinten, ami a történelmet illeti. Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy milyen szakot válasszak, sőt még abban sem, hogy a főiskola nekem való-e. Nem tehetek róla, de sosem voltam iskolaelső, nem várták el tőlem. A drága jó apám bérgyilkost akart nevelni belőlem, csak épp ezt velem elfelejtette közölni, de ennek okán olyan nagy erőkkel nem figyelt arra, hogy milyenek a jegyeim. Nem volt ezen olyan nagy hangsúly. Viszont most már mindegy, utólag nem lehet rajta változtatni, de akkor sem akarok örökké pincérnő lenni. Bár azt se tudom van-e értelem többre vágynom, hiszen ki tudja, hogy mikor találkozom olyan valakivel, aki el akar tenni láb alól. Lehet ez egy bérgyilkos a maffiának hála, netán egy vámpír csak a fajgyűlölet miatt, esetleg egy vadász, vagy egy boszi, aki őrült mészárlásba kezd... az a baj, hogy túl sok lehetőség van rá, hogy az ember feldobja a lábát. De most ezt kell átvészelni, kibírok pár órát, aztán még mindig átgondolhatom, hogy mit is akarok az életemtől. Talán még jó fej is lesz a tanár, ha pedig nem... hát hagyom a fenébe az egészet. Az állásom meg van, estin fogom elvégezni a sulit, szóval nem halok bele, ha aztán mégis ugrik az egész. Nem sokára elérem a célt, miután a portán elirányítottak, hogy melyik teremben vár a tanár. Benyitok és ugye nem tudom, hogy kivel beszéltem telefonon, szóval itt még nem lep meglepetés, csak azért, mert a szagát azonnal érzem. Komolyan létezik, hogy folyton természetfeletti lényekkel futok össze, a tetejében lépten-nyomon vámpírokkal? Elég nekem a saját külön bejáratú házi darabom... bár ezt inkább Chris mondaná rólam azt hiszem, bár már mondta párszor, hogy soha nem fogom visszahozni neki a botot. - Öhm... hello, Constance vagyok, én jöttem a korrepetálásra, és... az életben nem voltam még ilyesmin, szóval... - jön itt az,hogy rábízom magam, de persze előtte jöhet egy kézfogás. Nem kell azzal kezdeni, hogy ugye nem akar nekem esni azért, mert vérfarkas vagyok. Csak nem fog... végülis egy szimpla tanár, akkor csak nem az az agresszív típus.
Nemrég érkeztem ide és nem is kellett sokat dolgoznom még, leginkább ismerkedtem a környezetemmel. Első komolyabb tanításként csupán helyettesítő voltam és nem is tanítottam különösebben. Bemutatkoztam és beszéltem magamról, természetesen vámpír létemet nem árultam el és inkább a diákok beszéltem. Jó pofa volt velük, vicceket mondtam, egy keveset beszéltem nekik a történelemről. Ezután haza mentem, ám nemsokkal később felhívtak, hogy még egy korep vissza van. - Bocs, de ez nem az én dolgom. Még csak most kezdtem... - Kérlek, Romen! A tanár akinek kellene jönnie, nemrég eltörte a lábát! Légy szíves! Sóhajtottam egyet majd bólintottam. - Rendben. Tíz perc és ott vagyok. Nem kellett tíz perc már ott voltam. A szokásos ing, farmer és bakancs kombinációt viseltem. A sapkát most nem vettem fel, így tisztán látszódott a hátrasimított hajam és a füleimben lévő karikák. A diák még nem érkezett meg, addig is a tanári asztal mögé ültem és várakoztam.
Úgy szakadtam ki karjai közül mintha fojtogatott volna. Magamra hagy a rémképekkel, a félelmekkel, ítéleteivel, elsétál majd magához ölel, hogy megmentsen? Mert az első mentőakció olyan jól sikerült? Mert akkor nem kerekedett felül rajta gyávasága. Torkomat marja a tisztítószer, egy percig sem tudok meglenni kínzó köhögés nélkül. - Menjen a francba... - vágom a képébe dühösen és hátrálni kezdek. - Mit képzel, ki maga? Rosszabb annál a szörnyetegnél is! - úgy dobálom felé szavaimat mintha muszáj volna. Érzem, hogy végtagjaim reszketni kezdenek a fáradtságtól, hogy tekintetem elhomályosítják a fájdalom könnyei de nem hagyom őket nyerni, most nem. Újabb pár lépés hátra és már az ajtóban állok mire ő felemelkedik. - Nem fogom elfelejteni a gyávaságát ami majdnem a halálomat okozta. Ha ez a védelme, messze kerüljek el azokat akik védelemre szorulnak. Maga a szörny, ami elől a szörnyek menekülnek. - csapom be magam mögött az ajtót és végigrohanva a folyóson török ki az iskola kapuján. Zihálok, kapkodom a levegőt, miközben a torkomban egyre csak lüktet a maró anyag. Kirohanok az iskola parkolójából és szervezetem megadja magát. Elájulok. Még elkapom a sziréna hangját, még érzékelem a fényt mi felvillan szemeim előtt aztán elalszok és hagyom, hogy az orvosok megtegyék azt amire én képtelen voltam. Hagyom, hogy megmentsenek.
Come on with me we'll stay up all night long I want you and I want you bad Let's keep the party going all night long let's keep the party.
Kétségbeesése odáig fajult mely fajsúlyos megoldásokhoz vezérelte. Pillantásom a félelem kibontakozásában fordult rá az ajtó szegletéből, mihelyst fülembe csendült a keserves köhögő rohama. A szituáció habozás nélkül ellátott instrukcióval, hogy mielőbb megakadályozzam a végzetes végkimenetelét a fájdalom alásújtotta cselekvésnek. Vélhetőleg magam se tudtam hogy éppen ilyenkor mi volna helyes cselekedet, mégis ösztönös érzéssel rántottam meg alkarjától, egyenest az ölelésembe vezetve. A gyorsan lefutott másodpercekben sikeresen kivettem a baljós szert, pontosan akkor amikor a helyzet megkövetelte. Hirtelen felindulásomból történő ölelő módszeremben, ráéreztem reszkető félelmére és elhomályosult elmezavarára. Nyers látásmódomban szorítottam mellkasomra, hogy ott nyugalommal övezze beteg gondolatmenetét. Habár ez mégmindig szegényes egy ittas állapotú és öngyilkos hajlamú egyénnel szemben. S koránt sem megnyugtató a lelkiismeretemben. Ezzel szemben mégis reményt öntök abba, amit most éppen teszek. Talán az empatikus közelségem jó útvonalra léptetik. Ámde, történhet éppen ellenkezőleg. Amire fegyverkező, teljes ellenállással még nem készültem fel. Emilia tébolyult bizonytalansága azért tovább időzve marad az ölelésemben, ami biztató is egyben. Nem szűrtem le eléggé a baj forrását. Abban viszont biztos voltam, hogy az élmények tragédiája ennek oka. A vámpír semlegesítésének dacára, folytonosan félelemben tartja az, ami idestova 3 hónapja. A félelem és a kiszolgáltatottság. Ha ez az érv, akkor én miért lennék kiváltságos, hogy ne keltsek félelmet benne? Pedig ugyan, én egy sebzett vadnak is igen nehezen ejtek halálos sebet. A női szívnek itt azonban nem egy fehér lobogónak kell megnyugtatónak lennie. Testközelségem botrányos határokba ütközhet. Ennek ellenére hiszem, hogy közelségem némiképp megenyhíti tajtékos lelkiállapotát.
- Maga is épp olyan, mint a többi. - jegyzem meg amint Haiden kifelé indul. Magamra hagy amiért egy percnyi gyengeség eluralkodik rajtam... amiért, egyetlen egyszer az életemben, nem azt teszem ami helyes, hanem amit akarok. Amiért kilépek abból az árnyékból melynek csápjai testemet büntetik. Ebben a percben pedig ezért, jobban gyűlölöm Haident, mint a vámpírt aki hónapokig játszott velem. Büntetésem túl nagy egy el nem követett bűnért. Rátaláltam az első emberre aki tudja amit én is... aki látta amit én, aki hisz nekem és ez a férfi magamra hagy, elfelejt, csak mert neki úgy kényelmesebb. Küzdök a rám törő könnyekkel de nem tudom megállítani őket. A pohár egész tartalmát legurítom torkomon és feltápászkodom. Tudom, hogy ennek a rémálomnak soha nem lesz vége. Tudom, hogy reszketni fogok, hogy a félelem mint egy aljas féreg, a bőröm alá fúrja magát, hogy belülről fog felzabálni. Távolodó lépteit hallva összeomlok. Meg akarok halni. Nem bírom ezt a terhet, ezt ami rám nehezedik. Feledni akartam, amiért elítéltek. Olyan súlyt rótt rám egy idegen ítélete, hogy megrogytak alatta térdeim. Sós könnyeim marták arcomat még én remegő kézzel, a józanság földjétől távol nyúltam a szekrényben található tisztítószer után. Letekerve kupakját szagoltam bele. Véget fogok ennek vetni. Nem, nem élhetek ilyen félelemben. A telefon csörög de már nem mozdulok. Tudom ki hív de nem veszem fel. Ajkamhoz emelem a tisztítószert. Számomra már nincs megváltás, bocsánat... nincs remény. Elveszett. Egyedül vagyok, el nem követett bűnök marják lelkemet, sós könnyek cseppennek a tisztítószeres flakonba. Ajkamhoz emelem és lehunyom tekintetem. Győzködöm magamat, hogy jobb lesz így mindenkinek... hogy nem vagyok elég erős ehhez az élethez, hogy túl gyönge vagyok, hogy ez a helyes lépés, hogy nincs akinek hiányoznék. Elhitetem magamat, hogy a diákjaim egy jobb tanárt kapnak majd, hogy a barátaimnak nem leszek akkora veszteség, hogy távozásom senkit nem rendít meg. Nyelek egyet... nyelek még egyet. Érzem, ahogy a szer azonnal égetni kezdi torkomat és köhögési ingerem erősödik. Öklendezésben török ki de vissza kell tartanom, különben semmit nem ér a fájdalom ami végigjárja testemet.
Come on with me we'll stay up all night long I want you and I want you bad Let's keep the party going all night long let's keep the party.
Stabil jelenléte megingott, rajtam pedig az apai erőltetés mégjobban eluralkodott. Kötelességemnek, sőt mi több azonnali beavatkozásomnak éreztem, hogy zavart állapotát csillapítsam. A figyelmeztető jelzésnek eleget-téve öntöttem vizet a pohárba, már-már az aggodalom fogságában csordultig, mint amennyit a tartalma bírt. Kezébe nyomva kerestem a megmaradt józanságot remegő kezében, de enyhe jelét érzékeltem. Talán a víz nyomában enyhébbek lesznek a zavart okozó bajok. De csak ismét reménykedni tudok, hogy belátta ostobaságának hibáját. - Valóban nem vagyok semmilyen hozzátartózója...így hát ha úgy gondolja sorsára hagyom!! - felbőszült lélekérzéssel fordítottam hátat, készséges segítségem dacára, amit elfogadnia kellett volna, nem pedig ellenszenvesen elutasítania. Lássuk be, nem vagyok már akkora agykontroll az idősebbik korosztályra mint a mostani hiszékeny diákjaimra. Szomorú tény, viszont második megoldásnak megtette, mintsem hogy tovább hergelnem. Kitudja talán erőszakosságom fölényében a halálig lerészegedett volna ha adódott volna rá alkalma. Ezt a kockázatot azért nem vállalhattam. Így meghátráltan leeresztettem a fölényes szemelverésemet, és belátóan távozni kényszerültem. Ahogy a kabátom tulajdonomba került tekintettem hátra, lehet valami habozó szavat várva. Mégsem jött a hang amely tudattal volna, hogy szükséges még a társaságom ebben a szerencsétlen lelki zavaradottságban. Hát akkor legyen az, ami óhaja...
Hallgatom de már nem is igazán figyelek rá. Az ablakhoz lépek. Az éjszaka sűrű ködét levetve borította be az iskolát. El akartam engedni magam, csak egyszer az életben s lám, íme, itt van számomra az egyetlen férfi aki ahelyett, hogy élne a lehetőséggel mint társai, egyenesen ítélőszék elé rángatna amiért becsiccsentve mertem elé állni. Mi ez ha nem isteni kinyilvánítás? Váratlan hévvel fordulok felé de nem közelítek. - Maga most fenyeget engem? - egy nő nevetését hallom, a saját nevetésemet. Fogalmam sincs min nevetek. Érzem, hogy elnehezednek a szempilláim, hogy kissé talán szédelgek is, mégis nevetek és nem tudom abbahagyni. - A maga gyávasága az oka annak, ami történt! - kelek ki magamból túl hirtelen, túl élesen – Ha azt teszi amit maga talált ki, akkor... - kész.. teljesen elvesztem a fonalat. Az asztalnak támaszkodva veszek mély levegőt. Forog velem a szoba, szédülök. Nincs hányingerem és nem is lenne mit kiadnom magamból, mégis érzem, ahogy elsápadok. Végre eljut tudatomig amit a férfi mond. Találtam valakit aki hisz nekem... aki látta, amit én láttam. Miért akarja, hogy elfelejtsem? S miért ne üldöznének rémálmok, csak azért mert... nem értettem. Elvesztem. Fejemet rázva tiltakoztam, értetlenkedtem. Egyre erősebben forog a szoba és én úgy érzem, menten összeesem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet felnyitni és majdnem egyedül kiinni a több mint nyolc éves chevalier-t, főleg úgy, hogy előtte már napok óta koplaltam. Olyan gyorsan csap át részegségem a kacagásból a mély depresszióba, hogy időm sincs felfogni mi történik. Eleresztem az íróasztalt és a falnak dőlök. Hátammal csúszok végig még végül fenekemre nem puffanok. Reszkető ujjaim tincseimbe futnak. Rettentően szédülök. Lehunyom a szemem de nem jobb tőle, épp ellenkezőleg. - Vizet... - suttogom erőtlenül miközben próbálom visszatornázni magam a valóságba, a józanságba. Sikertelenül.
,,Meggyilkolhatsz egy gyilkost, de a gyilkosságot magát ezzel még nem gyilkolod meg.''
Azt hittem az érett nők kategóriába tartozik, és nem a pubertás korszakát éli. Csakhogy, ebben megítélésben rossz helyen keresgéltem. Az alkohol mellékhatása gyanánt kiélte lázadó énjét, jelenesetben most rajtam levezetve azt. Megértően álltam előtte, habár kissé elfogult voltam mint kellene. Mindössze annak láttam értelmét, ha hagyom amit tesz. Hiába ellenszegülésem ha azt süket fülek hallják. Rákényszerítve magát az italba fojtotta bánatát. Sajnálatos módszer. De nincs mit tennem, mint elhelyezkednem azon régen kinézett bőrbe vont fotelen, és az egyességről beszédbe elegyednem vele. - Felteszem, nem nagyon örülne ha kontynyelveskedően a rendőrséghez fordulnák... - szavaim inkább hihetően sugallták zsaroló kijelentésemet, sem mint a sportszerű egyesség kötésemet. Muszájnak éreztem kezem ügyébe venni az irányítás, hamár kijelentéseim nem egy józan emberre találtak. - Hogy kibökjem végre...szeretném ha ön és jómagam is elfelejtenénk egymást...örökre. - az elhangzott monológot követően, izom rángás terült el mellkasomon hazugságom okából. Képtelen kérést kértem. Tisztában voltam vele. - Cserébe a múltban történtek csak rémálmok lesznek, és nem lesz olyan emlék, ami felidézné őket. - tettem hozzá, most már személyemhez hűen dohányt tömve a számba. Óriási szippantásaim kábuláshoz közeli állapotokhoz súroltak. Éreztem, hogy az alku szegényes tárgya haszontalan és érdemtelen. Mit kellett volna tennem helyében? Járjak portyázva egy többszörös vérontó vámpír nyomában? Vagy tettem volna hihetetlen vallomást a rendőrség számára? Mindkettő abszurd. Emilia részegség pedig bónusz az egyesség elfogadása érdekében. Ha önmaga lenne, még a jó Istent is megcáfolná, hogy ellenkezzen a döntés ellen. Noha még nem ismerem annyira, mint most itass állapotában. Nem értem célját ennek. Mit akar bizonyítani előttem? Önfejűséget? Függetlenséget? Mire szolgáltam rá, hogy előttem tegye? Miért akar szemtanúnak? Miért nem szólít fel, hogy küszöbre tapossak lábammal? Mit akarhat pontosan?
- Nem! - ellenkezem de nem vagyok elég gyors és a második szál cigaretta is az ujjai között végzi. - Mit képzel, mi a frászt csinál? - nyúlok a dohány után mit az ujjai között forgat. Nem érdekel gőgös pillantása. Mellkasának támaszkodom de hiába, könnyűszerrel kicselez. Szinte már toporgok a dühtől. - Adja ide azt az átkozott cigit! - mondom gyerekesen de még így sem merem elkáromkodni magam. Közelsége váratlanul érint. Megingok és hátrébb lépek. - Mi a következő? Beküld a szobámba? - elnevetem magam az abszurd helyzeten és újabbat kortyolok a boros üvegből. Én is érzem, hogy az alkohol dolgozni kezd bennem. Hiszen milyen más helyzetben nevetném el magam a ma éjszaka után? Ellépek a férfi mellől. Akaratosan kötöm az ebet a karóhoz. Rá akarok gyújtani. Felnőtt nő vagyok, a fenébe is. Dacos ellentmondásom, számonkérésem teljesen kifordít önmagamból. Hiába nyúlok a doboz után, Haiden ismét gyorsabban csap le. - Akkor legalább mondja el, mégis milyen egyességről beszélt! - követelőzők de dacos tekintetemben már a bor csillog. Ez határozottan segít. Ahogy lassan kiveszik belőlem a józanság, eltűnik a fájdalom. Nem marad más helyette csak bódult vágyakozás, szórakozott táncmozdulatok egy múltbéli táncos életéből, a lassan színt kapó függőség első pillanatai. Vágyom arra a törékeny, szelíd teremtésre aki vagyok miközben eltemetném magamba mert az ő gyengesége tehet arról ami történt. - Szóval? Mégis hogy képzeli a felejtést? - kérdem, még egy lépést távolodva tőle de nekimegyek a saját asztalomnak. Ismét felkuncogok. Már nem tudok igazán figyelni. Újra innék de a borosüveg üresen pihen kezemben. - Hupsz... - mondom csibészes mosollyal és a kukába hajítom az üveget.
,,Meggyilkolhatsz egy gyilkost, de a gyilkosságot magát ezzel még nem gyilkolod meg.''
Az önpusztító módszere újabb beavatkozásokra sarkalt. Látni, de még érzékelni se akartam a jelenetet mikor önmagát tette ki veszélynek. Józanul felfogtam mi ennek a következménye, ahogy a forrását is amit készült ebbe burkolni. Fájdalom, kilátástalanság, félelem...dac. Olyannak tette ki magát, amit hajdan én is elkövettem. Bánataimat más eszközökbe fojtottam. Igaz a józanság elvésztes enyhített, de megszabott idő intervallumot felélve. És miért? A semmi ebben a helyzetben kicsinyes tényező. Később igenis magát dorgálja majd a történtekért, ami néha sokkal nagyobb pusztítást végez az önbecsülésben mint maga a szándék amihez vetemedett. - Emilia! Nem engedem! - kapom ki ismét a kezéből a káros anyagtól túláradt kelléket. De mintha egy tizenéves akaratával szálltam volna szemben. A határozott megvonást hárítva állított meg pár centiméterre tőle. Gőgös pillantás vésődött a szemembe. Végképp érhetetlenné vált minden. Akaratom ellenére tudtam, hogy továbbra is ellenkező fellépésekbe kerülök majd. Ha én engedek ott bűntudattal áradt estét hozok magam után. Egy fajta lehetőségként teszi amit máskülönben nem szokott, ami az emberi hülyeségből is fakadhat. De lehet, csak a lelki tiprás hozza ki belőle második énjét. Magamat ismerve, ha lett volna valakim aki ez ellen az önpusztító módszerből helyrepofozott volna, akkor nem tartanék ott ahol most. Meghasadt, monogám életem még most is szánalmat kelt. S ebben az egyben igazat kell adnom a fukar népségnek. Nincsen semmim amit pozitívként felmutatnék. Nincsen semmim amivel a sorsomat megbocsátásként vennék. Csakis én vagyok ennek a mocskosságnak a főokozója. Épp ezért esik annyira nehezemre ha más valakit éppolyan sorba taszítok mint jómagamat. Emilia becsületes, hétköznapi formáját úgy élte ahogy az Istennek számára is tetszene. Most viszont arról tesz bizonyságot, mennyire ingatag jellem a mennybejutása végett. Nem, nem engedhetem. Hezitálva azért észbekapok, hogy szigorúságommal nem sikerült jó útra csalnom. Közelsége mégis mást sugall. A bór hatott tartalma és erős intenzitása pirosra festette arcát. Talán egy pillanat vonzóbbá formálta magát.
Hallgatom megenyhült szavait és végre kissé szabadon sóhajtok fel. Riadalmam enyhül, alakom már nem rázza a düh. Lassan csillapodik feszültségem, bár nem könnyíti meg a dolgot, hogy Haiden apáskodó mozdulattal veszi el tőlem a cigarettát. - Nem vagyok gyerek, el tudom dönteni, mit akarok és mit nem. - mondom hirtelen daccal hangomban, ahogy újabb cigarettát veszek ki a dobozból és ismét rágyújtok. Nem esik jól. Újra köhögök de már csak azért is újabbat slukkolok a büdös nikotincsíkból. Nem tudom mi ösztönöz rá, miért teszem de makacsul ragaszkodom hozzá, hogy elszívjak egy szál cigarettát. Legalább erre az egyetlen, nyavalyás dologra legyek képes, ha arra nem, hogy összeszedjem magamat végre! Összevont szemöldökkel pillantok a férfire, mikor az alkut kínál. Nem értem mire gondol. - Egyesség? Miféle egyesség? - a boros pohár után nyúlok és lehúzom a maradék vöröset... s végül úgy döntök, a felejtésben nagy segítséget nyújthat egy bortól mámoros éjszaka. Az üveget magamhoz véve lépek újra az önpusztítás útjára. Mintha egy fekély lapulna bennem, amit még idejében meg kell fojtani. S én most borba fojtom ezt a mocskot ami lüktet bennem. - Nem tudom, hogy el akarom-e felejteni. - mondom hirtelen mert elbizonytalanodom. - Mi van ha elfeledem és ahelyett, hogy erőt nyernék belőle, visszatérek a régi önmagamhoz? - gondolkodom hangosan és akaratlanul is nagyobbat szívok a kelleténél. Erőteljes köhögés lesz úrrá rajtam, amit borral öblítek le. Határozott célom, hogy elveszítsem önmagam és mégis rettegek, hogy mi lesz mások véleménye rólam. Olyan pokolian belém nevelték ezt, hogy hidegvérem teljesen elvesztem ha egyszer végre ki akarok rúgni a hámból. Teljesen ellentmondok neveltetésemnek. Egy mondhatni idegen férfi társaságában töltöm az éjjelt, aki már fehérneműben is látott, a vámpírról és annak zaklatásáról nem is beszélve. Érzékeny, női mivoltom pedig átbukik a kifinomultság határain, ahogy ajkaimhoz emelem a dohányt majd a bort.
,,Meggyilkolhatsz egy gyilkost, de a gyilkosságot magát ezzel még nem gyilkolod meg.''
A hallgatásom megtört beleegyezésemet emeli ki. Holott a tagadás és az ellentmondás már ott tömörült szám fogságában. Mégsem tettem eleget a dühnek és a fennhangon való civódásnak. Beláttam, hogy a helyzet magaslata éppolyan kilátástanul és meggyötörten tengett a levegőben mint Emilia befolyásoló gondolatai. A bűnbak keresés közben, elfelejtődött bennem az a habitus mely férfi és férfi között megkülönböztet. A gyengédség és a kegyelem. Oly erősen kutattam a felelős okot a bűncselekményben, hogy megfeledkeztem saját tulajdon magamról, aki ennek a büntetnek vezéralakja volt. Hiszen, ha férfias gyávaságomat előnyben részesítenem, akkor nem kellene most azon zakatolnia a eszemnek mikor csapnak le a bosszús véresfegyverek. Ha nem erőltetem a nyomozó szakterülete alá vetett cselekményeket, akkor nem kellene elviselnem egy megfélemlített nő fájdalmát előttem. Piszok gazemberként éreztem magam. Pont úgy mint annak idején a gőgös arisztokraták. Fölény, gőg és dac. Mind önfejű célból irányulóan. Egyedüli oka én vagyok, aki ez elröppent pillanatokban még mocskosul egy nőt vádolt cselekményei miatt. Abszolút érhető az alázat és a feladása amit e bestiával szemben tett. Én mégsem érzem annak igazát, hogy ezügyben engem tiszta jellemként kitüntethetnek. - Bocsásson meg... - ejtettem ki szánakozom tekintettel az övében, noha a jellegtelen cigaretta csík szöget ütött a szememben. - Ezt pedig elveszem! - apai jótékonysággal fosztottam meg káros eszközömtől, ami ugyan érvényes volt rám nézve is. De tudtam jól, ha az én hibámból nem tanultam, azt más számára ne ajándékozzam. Itt a menthető még jelen volt, s csakis a kétely hozta olyan állapotban hogy ujjai közé ragadja. Ez jobbára megerősítette kétségbeesését, amit tudatosan nem hagyhattam. - Nem lesz könnyű de megpróbálom elfelejteni ami már lezajlott...az igazat megvallva félem elhallgatni, és most már megértem amit hónapokon átélt. - halvány mosolyt engedtem meg magamnak. Pedig a groteszkség ott csillogót a számsarkában. Nevetség és szánalom egyvelege, hogy a legrizikósabb helyzetben milyen döntést képes hozni az ember. Nyilvánvalóan ezt az esetet, nem lehet majd kitörölni csak úgy emlékem lapjaiból. Ugyanúgy neki sem lesz könnyű. Döntésünk irreális véleményezést keltett, de más lehetőség az ügyben ennél kevesebb lehetett volna. - Én hajlandó vagyok egyességbe elegyedni önnel...ha véglegesen elakar felejteni mindent. - fejeztem ki mély szurkálódó hazugságaim alatt. Felejtenem hasonlóan nehéz volt, mint magát az áldozatot elfelednem. Kétségek merültek fel bennem, hogy ha én eltűnök a biztonságos keretből, újra névtelen kép lesz. Nem hittem volna, hogy védelmezésem ilyen magas távlatokat ér majd el. Egyedüli biztonsága voltam, de kész voltam annak ellenére a megalkuvásra, hogy legbelül szándékom szerint betöltöttem volna azt a védelmező pozíciót amit magának kívánt, hónapok óta.
Törékeny, konzervatív nő voltam. Féltem, reszkettem. Szerettem volna elfelejteni, hogy ez egyáltalán megtörtént velem. Éreztem, hogy arcom vörös színbe öltözik. Nem tudtam felelni kérdésére. Zavarban voltam. Tekintetem égett a visszatartott könnyektől. - Nem tudom. - Bűnösnek, mocskosnak éreztem magam. Hirtelen emelkedtem meg és léptem a férfi mellé. Nem kérdezek csak kihúzom a zsebében lapuló cigarettát és rágyújtok. Sokáig tartom lent a füstöt pedig semmi szükség rá. Elfordulok és felköhögöm. Nem dohányzom. Most azonban kell valami, ami kissé megnyugtat. - Nem tudom... - felelem végül összetörten. - Engem nem vesznek észre az emberek. Sosem vettek. - Letörlöm a kibuggyanó könnyeket és újra beleszívok a cigarettába, hogy aztán ismét felköhöghessem. - Tudja milyen érzés ha valaki csak magát akarja? - kérdem hirtelen, váratlan őszinteséggel önmagam felé is. - Hiúság? Igen... de semmi, semmi örömöm nem leltem abban, amit tett velem. A félelem... a fájdalom... az emlékek amik elvesztek... az órák, melyekre nem emlékszem... - suttogom magam elé vádlón de már nem tudom miért mondom amit mondok. Össze vagyok zavarodva. Én már túl vagyok a szörnyetegek létezésének döbbenetén, a sokkon, hogy vámpírok valóban léteznek. Engem saját mocskom gyilkol. Úgy érzem sosem moshatom le magamról a bűnt. Helyet foglalok és keresztbe fonom lábaim. Elzárkózok a férfi tekintete elől, a szavak elől, a világ elől. A cigaretta kaparja torkom de eszem ágában sincs letenni. Feledni akarok de nem lehet. Más csókját akarom érezni ajkaimon de nem engedhetek kusza vágyaknak melyek a semmiből törnek fel. Ez nem én vagyok. Én nem így adom meg magamat. Én nem élek a nihilizmus nem létező törvényei szerint. Nekem kellenek a szabályok, a biztos korlátok. A hedonista elvek sem uralkodhatnak el rajtam, akármennyire is szeretném olykor. Nem, ez nem én vagyok és nem hagyhatom, hogy egy vámpír játéka átformáljon.
,,Meggyilkolhatsz egy gyilkost, de a gyilkosságot magát ezzel még nem gyilkolod meg.''
Gőgös arculatot vontam magamra. A derékszíj hol feszesen feszült, hol pedig engedett a gyanakvásomon. A válasz túltelített jó szándékkal sem lehetett volna kielégítőbb, mint azt a nyers kijelentésével kinyilatkoztatott. Vehemens volt, és a velejéig őszinte. Miközben, a helyzet fokozatosan kívánta, hogy elvesszem a józan észjárás labirintusában. Hogy az elegendő nikotin mennyiségben elveszítsem a kivetített elemző detektív énemet. Hagytam, hiszen miért ne hagytam volna, hogy levegőhöz - és nem utolsó sorban életerőhöz - kapni, amit a maradék vörösbor jótékony hatásával adagolt be. A virtust követően, kevésbé jótékony hatással én a napi vegyszeremet ragadtam a kezembe. Tétlen kezeimbe kerültek a nevezetes kellékek, ami az első találkánk ürügyét azonnal le is rombolta. Öngyújtó és egy markáns kátrány tartalmú Cosec dohány csikk. Mintha csak a napi-betevőm ékköve ragyogna a kezemben. Holott valójában a rutin csak a közöny eszköze. Csakis egy eleven méreg, amit a fájdalmam elűzése érdekében ragadok ujjaim tövébe. Egy ártalmatlanak tűnő, visszautasíthatatlan ajánlat, melyet bűn övezne ha elutasítaná az ember. De akár szintén beszélhetnék bármely szenvedély beteg nevében. Az ember valóban intelligens lény. A valódi, logikus összkép mégis valamilyen rigolyájában rejlik. A dohányzás maga nem rondít nagyon a megalkotott kompozíción, sőt manapság előnybe tünteti fel azt. Viszont ha a bíráló egység, valamely kisebb rangsorba tartozó képviselőjében elevenedik meg, akkor ott több van mint egyszerű kivívott érdem. Egy nő kritikus szemmel elemez és szelektál, ami idáig nem is olyan nagy vétek. A megszokottat elvetve, én mégis arra az álláspontra jutottam, hogy nem akarok ismét megfelelni. Természetesen a helyzetemet alaposan megkönnyíti, hogy partnerem ismeretlen a szememben. Lehet ezért ez a lázadó szellem, a hagyományos cselekvések félretéve. Hisz nem tudja milyen gyengeséget hordozok a büszke páncélom alatt. Nem tudja tapasztalataim arát melyek a dohányzásba sulykolták fájdalmaimat. Nem tudja, hogy a nitrogéntől átitatott kátrány papírban milyen édeskés íz keveredik a számban. Nélkülözhetetlen desszert. Ez volt számomra. - Természetesen igazat adok abban kegyednek, hogy elsőként nem a rendőrséghez fordult segítség után.... - erőteljes lélegzetekkel értem slukkom fél tartalmáig, miután hozzátettem kontra érvemet. - ... azt viszont egyáltalán nem értem, meddig szándékozott volna ezt elsumákolni a külvilág szeme elől?! - nagyobb hangerőt engedve fejeztem ki köztes dühömet és nem egyetértésemet az ügyben. A tény nyughatatlan idősíkban forgatta volna tovább a kereket, ha én nem vagyok ott, megfelelő helyen és időben. Vehetem egyfajta hőst hirdető felajánlásnak a sortól? Vagy közhelyes szavakkal élve, egyedül a szerencsének köszönhetem mindezt? Mindenesetre...a megbirkózhatatlan álláspont, miszerint képzelt szörnyeim igenis valóságos testben élnek, kezdenek eluralkodni becsléseimen. Most hogy a válasz vigasszal szolgált, mit kéne tegyek ezután?
- Vajon miért nem szólnak nők ezrei, mikor a férjük minden nap részegen tér haza és félholtra veri őket? - kérdezem csendesen, miközben ellépek mellőle. - Félelem. - Elnémulok. Vádtól teli tekintetének hála összerezzenek. Gyötrődöm. Emészt a sötétség szörnyetege. Hátrébb lépek. Bizonytalan lábakon állok. Érzem, hogy megszédülök de a következő pillanatban már egy szék kerül alám. - Az a lény... - szólalok meg végre, ajkaim reszketve haboznak – Képes volt megparancsolni nekem, akármit. - A padlót néztem. Most, hogy a vér látványa megszűnt, most, hogy a sebet elláttam, gyakorlott magabiztosságom eltűnt – Képes volt behatolni az elmémbe és elérni, hogy azt tegyem amit akar. - kezeimbe temettem arcomat. Könnyektől nedves tekintetem, elrejtettem a kihallgatás elől. - Képzelje el, amint besétálok a rendőrségre és elmondom, hogy egy vámpír bántalmaz... hiszen látott... - vörösödök el – látta a testem. Nyoma sincs tetteinek. A vérével itatott, hogy meggyorsítsa a gyógyulási folyamatokat. Van olyan éjszaka amelyeket elfeledtetett velem. Van olyan amelyet örökre belém égetett. - Felemelkedek de visszazuhanok. Épp úgy mint oly sokszor. Meglopott tisztaság volt az enyém. A lelkem, mely mindig csak hónapok múltán simult egy férfi tenyerébe, többszörösen meggyalázott ronggyá változott. Konzervatív nő vagyok. A viharos, botrányos szerelemnél jóval többre értékelem a biztonságot, a gyertyafényben oldódó szenvedélyt. - Nem sokkal azután kezdődött, miután ideköltöztem. Három hónapja. - ismét megemelkedek. Ezúttal lábaim biztosabban tartanak. El akarok menekülni, elbújni a világ elől. Az öltöző felé indulok. Megállok. Nem tudom mit akarok. Biztonságot. Védelmet. Józanságot... részegséget. Feledést. Tudom, hogy a vörös bor, jó vérveszteség után. Nem véletlen adnak olykor vérvétel után is egy pohárral. S még van is az öltözőben. Feledni akarok. Felednem kell.
Kezdőlap
• Words: 437
