Magam sem tudom, mikor tettem utoljára tiszteletemet a Mystic Falls Gimnáziumban. Próbáltam emlékezni, vajon betettem-e ide a lábam a ballagás óta, de azt hiszem, még nem volt semmi sem annyira húzó erő, mint az a bizonyos szülői értekezlet, amelyen meg kellett jelennem Jeremy törvényes gyámjaként. A gondolat, miszerint már egyedül én maradtam az öcsémnek, furcsa... évekkel ezelőtt még egy nagy, kerek család voltunk. Majd ez köddé vált, a szüleink meghaltak, Jenna vámpírrá vált... Rick is meghalt... igaz, most visszatért. Furcsa az egyetemen látni őt. Én már oda tartozom. Ez az iskola a múltam része. Itt változott meg örökre minden... és itt változtattam meg örökre Katherine életét is. Vicces gondolat. Ugyanakkor a tény, hogy tönkretettem a nyomorúságos, bosszúra éhes kis életét, egyáltalán nem töltött el olyan nagy elégtétellel, mint amire én számítottam... és ekkor jöttem rá, hogy én nem vagyok olyan, mint az őseim. Nem vagyok képres élvezettel táncolni mások romjain. Vagy másokon táncolni, mikor éppen romokban hevernek. Ezt bizonyítjas, hogy segítettem Katherine-nek nem meghalni. Azóta sem hallottam róla viszont... nem mintha bármi hálát vártam volna tőle. Csak ne bántsa Stefant. Ennyi. Bezártam a kocsit, és a kezembe fogva a táskát majd a telefonomat, elindultam befelé. A francba is, tíz perces késésében vagyok! Mrs. Santiago soha nem nézte jó szemmel, ha elkésem. Ráadásul ez egy szülői értekezlet! Tökéletes alkalom a gyakorlásra. Még ha most csak az öcsémről is van szó... Már készültem volna belépni az épületbe, mikor egy magassarkú kopogását hallottam meg, nem messze tőlem. Egy fiatal, barna hajú nő közeledett felém. Igaz, előbb mondtam volna kislánynak, mint felnőtt nőnek, de ebben a mai átkozott világban már bármi megeshet. Ki lehet ő? Ismerősek a vonásai... túlontúl ismerősek... - Öhm... - bukott ki belőlem. Senki nem volt rajtunk kívül a közelben. Van egy olyan érzésem, hogy a szülői értekezlet amúgy is leginkább Jeremy ellen szól, amiért... nos, valószínűleg sokat lóg az utóbbi időben... remek! - Láttalak már valahol. Talán az egyik sulis rendezvényen? - vontam fel a szemöldököm egy apró mosollyal. Mégha ő nem is produkálta a barátságosság legkisebb szikráját sem.
Kérdéses pillanatok teltek el úgy, hogy feleslegesként követtem minden jótékony közvetítést, mivel bűntársam szolgált. Az őszinte érdeklődés, nem is nagy vétek a prioritás tekintetében. Viszont a közvetlen érintkezés, már hazárd játékává vált. Talán a megkövült maszkot beterítő ellentétes közeledés váltja ki, hogy a férfi elfogulttá válik minden egyes jelnél, mit a nő tanúsít. Az agy pusztán azt érzékeli, amit ellenkezőleg csak hárítani próbálna. Mégis az eltérő nem képviseltje arra sarkalja, hogy kifejezze érdeklődését iránta. Noha az érdeklődés még nagyobb pozíciót foglal el, mint a jelenesetben zajló szemlélődés. A határozott magatartás és a párhuzamba helyezett probléma megoldása nem csak megingatta az előítéleteimet, hanem a földbe döngölte is azt. A köznép által kialakított kép kissé hamisnak és hibásnak tűnt a magamfajta férfit is meghazudtoló habitusa alól. Úgy siklott el a kényes, vértől ömlesztett esetek felett, mintha csak napi rutinjaként feljegyezte volna a naptárában. Némi kételyt csempészve ültette bele a gyanakvó férget a fülembe elismerő higgadtsága terén, melynek ellentéte - vagyis a félelemnek - tanúbizonysággal kellett volna szolgálnia. Nyilvánvaló következtetések levonása után, sikerült végülis belátnom, felismerésem első forrását. A gyakorlottságot. - Hányszori alkalom, hogy felkereste magát? - oldalamba nyilalló, erőltetett információ-cserével próbáltam kiszűrni a megbecsült számot, miközben utasítását figyelembe véve az asztalhoz sétáltam. S minél tovább vált jellegzetessé a némaság, annál szaporábban szaporodtak el bennem a teóriák. - ... S mi oka volt, hogy nem szólt a rendőrségnek? - tudatosan, újabb kérdéssel hozakodtam az alig befogadó állapotában. Holott rejtve éreztem, hogy a válaszok nem lesznek enyhítőek, se nem békítőek. A gerinctelenséghez hasonló bizalmatlanság szállta meg elmémet. A személy szinte kiismerhetetlen szerepet töltött be, kételkedésem azonban messze túlszárnyalta az idegenekkel való érintkezéseket, mint amiket korábban átéltem. Az illető tudta mivel áll - vagy megkockáztatva állt - szemben, az elmúlt pár órában. Tudta hogy pontos időben, pontos helyen jelenik meg. Ennek ellenére semmilyen ellenállás nem vezérelte, hogy cselekedjen az ügynek érdekében. Szinte semmi. Az én véletlen tanúskodásom is, pusztán annak az elhallgatott telefonbeszélgetésnek az ürügye. Bizonyosan, ha én most nem tennék ez ellen, talán mégmindig az életét féltve zsarnokja hálálójában ténferegne. - Feleljen nekem! Miért nem lépett ezesetben? - továbbítva az italt és kevéske energia pótló édességet, nagyobb dózisú hitetlenséggel küldtem újabb kérdésemet Emiliához. Noha a bizalmatlanság enyhébb kifejezése volt annak, amit a tétlensége iránt éreztem. A szituáció abszurd megjelenése, az eddigiekkel szemben, most dühöt váltott ki belőlem.
Csend. Tapintható feszültség. Testem, kabátja rejtekébe burkoltam. Akaratlan buggyantak ki a könnycseppek a szememből de nem kellettek szavak, hogy összekössön bennünket a megélt borzalom. Tekintetem az ablakon kopogó esőre siklott, amikor az eleredt. Úgy tűnt, a ma éjszaka is meggyászolja a szörnyeteg tettét. Felszabadult, egysíkú sóhajt hallattam amikor végre megérkeztünk. Haiden oldalán értem be a tantermembe melynek kellemes melege, jó barátként fogadott újra. Az apró öltöző felé vettem az irányt. Mivel az enyém speciális osztály volt, így az öltözőből nyíló ajtó nem a folyosóra, hanem azonnal a nővérszobára nyílt. Belépve, tudatosan léptem a fájdalomcsillapítókért, fertőtlenítő szerekért, kötszerért és varrókészletért, mert bár a sokk valószínűleg elnyomta a férfi fájdalmát, a vérzését nem. Mielőtt azonban visszatértem volna, levetve a véres kabátot kaptam magamra egy festékes pólót és az egyik, kényelmes sportnadrágot, amit arra az esetre tartottam is, ha a gyerekekkel kézműves foglalkozással próbálkoznánk. No meg persze, ha valami baleset folytán víz, festék, vagy olykor, néhány lehetetlenül sérült gyermekem vizelete inná át, az anyagot. Most tiszta és friss volt, a póló viszont régi és elnyűtt de ez érdekelt a legkevésbé. - Had nézzem... - léptem percekkel később a férfi elé és a lámpa fénye alatt, gyöngéden döntöttem hátra fejét. - Ez csípni fog. - alig, hogy kimondtam, már rá is öntöttem a maró de sebet tisztító anyagot a vattára, amit aztán a sebekre nyomtam. Ellenállást nem tűrtem és ha tiltakozott, hogy engem lássunk el először, megértettem vele, hogy a vérveszteségbe nem halok benne, amint végzünk enni és inni fogunk, annak érdekében, hogy pótoljuk, amit elvesztettünk. Rutinos, gyors mozdulatokkal vizsgáltam meg a másikat. Sajgó karom, újra és újra testem mellé esett, mikor már túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy megemelve tartsam és a kerek asztalon kellett ülnöm, mert állva szédültem de úgy éreztem, jól vagyok. A szabadulás olyan váratlanul csapott mellbe, hogy a fájdalomcsillapító beinjekciózása után, leszegtem fejem és nagyot sóhajtva kezdtem el sírni. Nem hittem, hogy ennek vége lesz valaha is és lehetett bármennyire is fájdalmas, mindketten éltünk, a vámpír halott volt és jelenleg csak ez számított számomra. Ez bírt letaglózó jelentéssel. - Az asztalom szekrényében talál némi csokit és szörpöt. Megtenné, hogy idehozza? - kérdem, miután közlöm, a seb nem olyan mély, hogy össze kelljen ölteni és míg Haidenhez beszélek, megkezdem a magam sebeinek ellátását is. Ám még jól tudtam, testemet képes leszek rendbe hozni, lelkemet, a visszanyert szabadság ellenére is sokáig fog tartani helyreállítani. Sérült, reszkető madárként csapkodott szívem, még a fertőtlenítő az én sebeim is marni kezdte. Felnyögve engedtem le elernyedt karomat és fáradtan kezdtem zihálni. Elnyűtt testem pihenni akart, viszont ha most elalszok, akkor komoly esély van rá, hogy a mentő fog elvinni. Ennem kellett és innom. Rendbe kellett jönnöm, mihamarabb.
Fokozódó gyötrelem közt, egyetlen egy kapaszkodóba vetettem hitem, hogy az általam festett áldozatot, elárult cinkosomat békésebb helyre vigyem. Kínosan, és felmentő szavak hiányában ültem a volán előtt, immáron szemernyit sem pislogva. Nyüzsgő bogarak tetemeinek sokasága került az ablakra, mely párhuzamba állítva egyre inkább azt sugallta, mennyire jelentéktelen egy kisebb élőlény a hatalmas akadállyal szembeállítva. Másodpercnyi sokk, egy pillantás alatt leírt gyors halál tusája. Nekik csak ennyit jelentett. De most, hogy így elnézem a helyzetüket, és számba vetem az enyémmel...nem látok különbséget. Éppoly megrekedt ízeltlábú voltam mint ők a végzet előtt tanácstalanságukban. Dicstelen kintin csillogtatva, ami végtéré is ugyanolyan hasztalan volt mint a magasnak hit erőlétem a szörnnyel szemben. Pontosabban fizikai rátermettségem, mely groteszk módon az elszenvedett kár túlélésében vágott ki jelentősebb főszerepet. Ahogy most is. Fakadó, száraz, garati köhögések hagyják el szeszélyes természetemet, ami ezúton is a túlélésre volt rábízva. Felszakadó tüneteimmel már figyelmeztető képet vésett a következménye ennek. Noha természetem jobbulása nem jelentkezett pozitív jelként, mégis aggódva a visszapillantóba tapasztottam a szemeimet. Emilia tespedt teste sem szolgált öröm hírrel. Pánikszerűen cserélgetve szegeztem rá tekintettem majd az úttestre, míg a keresett intézmény fel nem tűnt előttem. Komfortos parkolást követően, riadtan szálltam ki az eleganciát fitogtató bőrülésből, hogy valamiféle észlelhető segítséget is nyújtsak végre. Mivel az előző esetekben, pont ennek az szöges ellentét hipotézisét erősítettem meg. - Itt vagyunk... - nyílt ki a hangom még a keserű kínízzel a számban. - Megérkeztünk ahová javasolta... - jelentettem be, mintha csak a kérése pusztán ürügyként hangzott volna el. Holott egészségügyileg igenis jelentős szerepet foglalt el. Emilia állapota cseppet sem festett örömtelinek.
Még mindig fuldokoltam. Azt sem értettem, hogy mi történik. Csak hogy valamit lenyomott a torkomon, én meg itt fulladozok, és isten bizony, hogy mindjárt mehgalok... nem értem, mit vétettem ennek a csajnak. Talán a puszta létem is zavarja? A fene tudja már... Nem tudom, mennyi idő telt el. Belekapaszkodtam valami falba, de aztán... mintha kezdett volna javulni a helyzet. És... elmúlt a fuldoklás... remek... szórakoznak ezek itt velem...!
- ZÁRT JÁTÉK -
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem is kellett sokáig várnom amíg a löttyöm hatni kezd, hisz pár perc múlva már látszott is rajta, hogy legszívesebben a pokol mélyére kívánna engem. Fuldokolni és köhögni kezdett és már ahhoz is nagyon közel járt, hogy elveszítse az önuralmát a teste felett. Mire erre belőlem meg előtört a nevetés. Természetesen kárörvendés formájában.. Mert csöppet sem sajnyáltam ezt a kutyát itt. - Ki tudja.. én csak kotyvasztottam - vontam vállat ártatlanul, közben alig bírva betellni a szenvedésének látványával. - Semmi személyes, csak tudod, nem csípem mikor valaki a családomra tőr.. Még akkor sem, ha védekezésből teszi azt! - magyaráztam, majd egy váratlan pillanatban felkaptam egy fadarabot a földről és a szívébe szúrtam azt.. Talán nem szúrtam elég mélyre.. De valamiért nem akartam kinyírni.. csak bosszút állni. Bár, lehet, hogy ezek után meg ő fog bosszút állni rajtam, persze csak akkor ha rám talál. - Na de én megyek - álltam fel aztán, még utoljára a képébe szúrva egy csinos kis megjegyzést. - További jó szórakozást, Édes! - kacsintottam rá, majd elsétáltam mellette.
Kezdtem arra eszmélni, hogy talán nem volt olyan jó döntés meginni ezt a szemetet. Mert ahogy lefolyt a torkomon, máris... egy perc elteltével éreztem a gyomromban valami facsaró érzést... nagyon szar volt... egyenesen az... nem is tudok mást mondani rá. Köhögésben törtem ki, és fuldoklásban, szinte térdre görnyedve előtte, ahogy összeszorítottam a szeemimet. - Mi a fenét adtál be nekem? - kérdeztem fuldokolva.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Annyira gyorsan kapta ki a kezemből, hogy akaratlanul is elmosolyodtam magam a tettén. Annyira magabiztosan viselkedik és megbízik az adott szavamban.. túlságosani is.. vagy ez csak a határtalan kíváncsiságából fakad? Aztán miután az utolsó cseppig kiitta a fiola tartalmát, figyelni kezdtem őt.. és a reakcióját.., hogy megállapíthassam, mit is sikerült öszehoznom. És mi van ha.. valamilyen iszonyatosan furcsa okból kifolyólag.. esetleg... tényleg sikerült összehoznom a gyógyírt a verbéna mentes életmódra? Á, ne álmodozz, Crys, az lehetetlen!
Az, ahogyan magabiztosan mondta, hogy nem vesz rá semmire, csak még inkább feltüzelte bensőmet, és amint felém nyújtotta, rögtön ki is kaptam a kezéből, hogy leöntsem a torkomon a szert, és éreztem, miként áramlik végig a testemen... de furcsa... kellemes... vagy mégsem? Hirtelen millió meg egy érzés kezdett uralni... nem tudtam, hogy jó-e... vagy nem.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tetszett a reakciója. Kb úgy nézhetett ki, mint egy kisgyerek, akinek épp egy új játékot akarok ajándékozni. Hm.. Csak mosolyogni tudtam, főleg a reakcióján.., és a fenyegetőzősén csak még inkább.. Hát, remélem, hogy a lötty nem fog rögtön használni.. csaak fél perc múlva. Bár, hogy őszinte legyek gőzöm sincs, hogy fog rá majd hatni. Csak kotyvasztottam.. de jó mókának tűnt azt mondani, hogy ennek köszönhetően még akár verbéna mentes életet is élhet. - Úgy nézek én ki? - mutattam magamra, még mindig mosolyogva. - Á, dehogyis - legyintettem egyszerüen, majd a táskámba nyúltam, hogy elővegyek egy fiolát. A krémszínű varázsitalomat.. ami gőzöm sincs milyen hatással lesz majd rá.. elsőre. De egy biztos, idővel tuti elkábul majd a nagy mennyiségű alkoholmennyiségtől, amit beletettem.. És a farkasölő és verbéna mennyiségről akkor már nem is beszéljünk.. de elsőre talán.. talán bejön, legalább annyi időre, hogy elmenekülhessek, mielőtt rájön, hogy a lötty idővel rosszabb lesz. Aztán egy magabiztosnak tűnő mosollyal az arcomon nyújtottam át neki azt. - Csak ügyesen! - tanácsoltam rá kacsintva.
Egyre lelkesebbé váltam. Kíváncsi voltam, mit fog kihozni belőle, de nagyon is éreztem, hogy ebből vvégre nem jövök ki vesztesen...! Én, én, én! Én leszek az első, aki verbénától mentes életet élhet! Vagyis... hogy nem lesz rám hatással. - Remélem, nem megmérgezni akarsz, mert már most közlöm, hogy... nagyon megbánod utána - néztem rá aztán kimérten, és felsóhajtva vártam, hogy mondjon valamit erre is. Ha megprbál valami felesleges szart rám sózni, itt helyben töröm ki a nyakát, és még annyi ideje se lesz, hogy azt mondja, kukucs.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Sejtettem, hogy így fog rám nézni, mikor rákérdezek erre.. hm, ez csodálatos! Csak vigyázz Ben, nehogy a végén pórul járj! - Hát igen.. tudod, unatkoztam.. - vonok vállat egyszerüen, de egy kuncogás akaratlanul is előtört belőlem, mikor leesett, hogy mire is hivatkoztam. - És összejött.. ha minden igaz - játszadoztam az egyik tincsemmel, közben elgondolkodva. - És mivel nem vagyok haragtartó... esetleg adhatok neked egy incuripincurit belőle - mutattam az ujjammal azt a kicsikét, egy játékos mosollyal az ajkamon.
Felsóhajtottam. Egyedül jött, akkor nekem mit adja itt az ártatlant? Kell nekem egy kis szórakozás... De amikor meghallottam az utolsó két mondatot, szerintem életemben először engem sikerült meglepni. Mert... mi van?! Ez megőrült... tutira egy őrült boszorkány, annál több semmiképp sem lehet. - Verbéna mentes élet... - gondolkodtam el. - Ezt a hülye is kipróbálná!
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Ne nyírjátok ki egymást. Inkább vigyázzatok a másikra - jött még ki belőlem, miközben befelé pillantottam, és felsóhajtottam. - Nemsokára én is otthon leszek - tettem még hozzá ennyit. Kicsit nehezteltem, hogy... Damon nem mondta el, hogy mi történt. De... most nem ez a legnagyobb gondunk.
- Hidd el, tisztában vagyok a lehetőségeimmel - szóltam, és átfűztem vállamon a biztonsági övet. - Az övet..! - szóltam ösztönösen,majd megráztam a fejem. Ehhez sosem lehet eléggé hozzászokni. - Szóval... ki ez a Fatima? - próbáltam belevágni valami bájcsevejbe, miközben útra vittem a járgányom. Csaknem kukaként fogunk végiggurulni az úton... Lenne mivel magyarázatot szolgálnia...
Morogtam egyet, aztán bekászálódtam az anyósülésre. - Ha engem kinyírsz, te sem úszod meg szárazon. Egy kocsiban ülünk - tettem hozzá, és lehúztam az ablakot. Azt hiszem, egyikünknek sem fog megártani a hideg, friss levegő.
Damon megjegyzésére megforgattam a szemeimet. - Ha ki akarnálak csinálni, nem a kocsimban tenném meg, hidd el - pirítottam rá, és bevágódtam a volán mögé, várva,hogy Damon is csatlakozzon. Kezet csókolni nem fogok,hogy beszálljon... Talán azt mellőzhetnénk.
Hát, gyorsan fordult a kocka. Ahhoz képest, hogy az előbb én akartam hazafuvarozni Mattet, most nem nagyon voltam a helyzet magaslatán. - Mennyire jó ötlet beülni mellé? - böktem az előbb említett felé, a kocsi felé botorkálva. - Na és te hová mész? - kérdeztem aztán Elenát. Valahogy elvesztettem a fonalat a történések forgatagában.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Figyelj, Matt... megtennéd, hogy hazaviszed Damont? - kérdeztem, és Mattre néztem. - Meg akarok keresni valakit... hátha tud valamit, hogy mi történik Damonnel... - nyeltem egyet. Klaus ezer éves. Tutira tudja, hogy miért tér vissza egy vadász... vagy valami. És ha már nincs itt... akkor szívás. - Nagyon megköszönném - néztem szinte könyörgőn Mattre.
Lassan azon lepődök meg,hogy még képes vagyok valamin is meglepődni. Tenyeremet még mindig vállán hordoztam, és megpróbáltam elvezetni onnan. - Hazaviszlek titeket- szóltam ellentmondást nem tűrően, bár... mit tennék,ha mégis hadakozna velem? Újra..gyakorolnám a fűbe harapós mutatványom. - Én vezetek- szögeztem le, s igyekeztem a két rémült, zavarodott alakot a kocsim felé terelni. Ideje hazamenni. Kezd számomra is sok lenni...
Kimondta, amit kellett, s rögtön láttam felesége elborzadó arcát. Célomat elértem. Egyelőre. - Fogadhatunk. Előbb-utóbb nyerni fogok. Találkozunk még. - vigyorogtam kegyetlenül, majd eltűntem a szemei elől. Mára még nem végeztem. Az otthonukat is szívesen végiglátogatnám.
- Megöltem, igen! - söpörtem le magamról Elena kezét. - Vámpír vagyok, ölök! Csak arra nem számítottam, hogy ő nem akar meghalni - tört ki belőlem egy kissé hisztérikus nevetés. - És hogy mit akar? Engem. Az életéért cserébe az enyémet. De nem kapja meg - vetettem megvető pillantást a Vadász felé.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Egyre inkább kitágult a szemem, és ahogy befejezte a mondandóját... hirtelen valami facsarni kezdett belülről... - Mit... mit mondtál? Te... te megöltél valakit? - kérdeztem nagyot nyelve, és levettem a kezeimet az arcáról. - Ezt titkolod előlem hetek óta? És látod őt... látod... - nyeltem még nagyobbat, és körbenéztem, de én nem láttam senkit. - Nem értem... hogyan láthatod? Hogyan vagy... miért? - gondolkodtam el feszülten. Most nem az érdekelt, hogy a férjem gyilkos. Nem... az érdekelt, hogy valaki, az a vadász bántja őt... kínozza a puszta jelenlétével... - Mit akar tőled?
- Nem. Halott vagy... Halott vagy, én öltelek meg! Nem létezel, és nem vagy itt! - kiabáltam, és megrezzentem, ahogy Matt hozzám szólt. - Ő is itt van - mutattam előre, a levegőbe. - A Vadász. Aki megöltem, és az erdőbe vittem. Azóta is velem van. Most is itt van. És engem akar.
- Nem én hazudok. - sétáltam ismét odébb, majd mikor felesége megjelent előtte, és kezei közé fogta férje arcát, odaálltam a nő mögé. - Ő hazudik! - vált hevessé a hangom. - Szerinted képes lenne bárki szeretni egy olyan szörnyeteget, mint te vagy? Ő szeret? A gyerekeid fognak? Előbb-utóbb rájönnek, miféle vagy, és elhagy mindenki. Ezt akarod? Vagy véget vetsz neki most? - vált kegyetlenné tekintetem.
Kezdőlap
|| 
