Legyintése láttam hirtelen kíváncsian szaladtak fel a szemöldökein. Oké, és most szedd össze magad, Crystal! Csak ügyesen.. Nem szabad megtudnia, hogy mit tervezel. Semmit. Hallod? - szólt rám a józan eszem.
- Ó, nem is tudom, miért aggódom én a 'múltan' - mondtam idézőjelesen mutatva az ujjaimmal a múlt szócskát, hisz nem is volt olyan régen az az incidens. - Mert annyira azért nem lehet azt múltnak nevezni.. - forgattam meg a szemeimet.
- Ne félts te engem.. Ritkán vagyok mogorva - villantottam meg a legbájosabb mosolyomat.

Mondanám,hogy megbirkóztam a feladattal, de teljességgel, maradéktalanul kimerítette erőmet,hogy a számat -viszonylag artikulálás nélkül- jártattam. Még egy kósza kísérletet tettem valamilyen más testhelyzet megcélozására, amivel sikerült a könyökömön megtámasztanom magam,de többre nem futotta.
- Talán úgy,hogy nem láttalak titeket - nyögtem sértődötten Damon felé, hiszen nem egyértelmű? Ha látom őket, akkor nem állok le holmi két-, vagy többszínű idegenekkel, akik valami véletlen folytán kiköpött másuk egy régi barátomnak... Nem szükséges ostobának nézni...
Aztán..tekintetem eltorzult. Ábrázatomba rémület szökött, és ijedten pillantottam Elenára,mikor elért hozzám a felismerés. Vér? Vérrel kínált?  Nem...nem lehet... kizárt... Megütközve pillantottam a két alakra, felváltva . Néhány kapálózó mozdulatot tettem, nem őket akartam eltalálni, csupán magamat hátrébb taszítani...a falhoz. Nem..nem hiszem el. - Mi...mi vagy te ? -motyogtam elhaló hangon, de tekintetem megint kótyagossá vált. - Salvatore vett rá, igaz? - ziháltam keserűen. - Nem bírta ki,hogy ne tukmálja rád... Mivel vett rá? Fenyítés?  Igézés? Erőszak? - szinte megszállott tekintettel bambultam magam elé, s vetettem fel több, és több lehetséges okot. Nem, lehetetlen,hogy önszántából. Damon... tudtam, tudnom kellett volna,hogy mindig erre pályázik. Nem szabadott volna hagynom...
Ezek... senkit, és semmit nem tűrnek. Nem tartanak tiszteletben senkinek véleményét. Addig vesződnek, míg nem teljesül,amit akarnak. Mit ártott nekik Elena? Mit? Tiszta lélek... és ezt is elvették tőle. Önképükké torzították saját önzőségükből.
Vége...Ennyi volt. Caroline vámpír, Bonnie boszorkány, Tyler farkas, Jeremy vadász, és most Elena... Teljesen..egyedül..maradtam...

Nagyot nyögve feltápászkodtam a földről, és nekitámaszkodtam az egyik kocsi oldalának.
- Hát, stílusa még mindig van - tapogattam a nyakamat zúgó fejjel, aztán végigmértem Elena és Matt kettősét. - Hogy a fenébe jöhettél vele? - fordultam Matt felé. - Nem jutott el a tudatodig, hogy ha Elena velem van, akkor ez a csaj nyilván nem lehet ő? - morogtam, aztán megláttam Elena véres felsőjét.
- Veled mit művelt? - ijedtem meg.

Megnéztem hátulról, mielőtt visszafordult volna, de csak legyintettem, mikor kinyitotta a száját, és elkezdett szavakkal bombázni.
- Áh, ne beszéljünk a múltkor, kis kedves. Hát mit ártottam én neked? - kérdeztem vigyorogva, majd zsebre vágtam a kulcsimat.
- Mondd, egyedül jöttél? Mert abban az esetben... elijeszted a férfiakat, ha ilyen mogorva leszel. Meg ráncos, amiért mogorva vagy - vágtam néhány pimasz grimaszt.

Nem is kellett sokat várnom a reakciójára, mert alighogy elsétáltam előtte, ő már füttyentett is egyet. Nem volt kérdéses, hogy ő volt-e, ebben én teljesen biztos voltam. Egy gunyoros mosollyal az ajkamon fordultam a füttyszó irányába, majd emeltem égnek a szemeimet egy pillanatra, mikor szembe néztem Benjaminnal.
- Nocsak, kit látnak szemeim.. - mondtam, egy megjátszott mosollyal az arcomon. - Pedig reméltem, hogy nem futunk össze többet - tettem hozzá csak úgy mellékesen.

Matt ellökte magától a kezemet, én pedig nagyot sóhajtottam. Sejtettem. Ő inkább meghalna, mintsem vámpírvért igyon. Bár egyelőre úgy tűnt, hogy ez a veszély nem fenyegeti őt.
- Akkor ideje lenne... felkelned. Már rosszabb vagy, mint egy fekvőrendőr - mondtam már kicsit nyugodtabban, majd Damon felé fordítottam a fejemet.
- Röviden és tömören, Tatia vacsorának nézte Matt-et... és túl későn értem ki ahhoz, hogy megakadályozzam - suttogtam bűnbánóan.

Az egész rettentő kusza volt. Hangfoszlányok a vélhető legtöbb irányból. Férfi, nő, férfi... A fonalat talán már az elején elveszítettem, és rongybábú módjára feküdtem a hűvös aszfalton. Azt mondják, hogy halál előtt lepereg az ember előtt minden megfogható, és megfoghatatlan emléke, holott én csak egy nagy fekete foltra fókuszáltam, és fülemet hegyeztem, amennyire ez lehetővé vált. Hogy féltem-e? Sok hasonló szituációt lejátszottam már, de valahogy mindig sikerült felvennem a nyúlcipőt. Viszont mindannyiszor le is játszottam fejemben a várható halál előnyeit. Mondhatni felkészültem, de erre..talán nem is lehet.
Percek végeztével, mintha a hangok felerősödtek volna. Vagy kiabálás,vagy nagyon közel van hozzám valaki. A hangok ismerősek voltak,de már saccolni sem mertem,hogy kihez tartoznak. Innom kell.. Vér... éreztem ajkamnál a szörnyen fémes ízt. Nem...Nem..NEM.
Erőmnek erejével toltam el magamtól a kezet, és csak remélni tudtam,hogy a kis pihenőm alatt összeszedtem annyi erőt,hogy legalább felüljek. - Nem. Jól vagyok - nyögtem kurtán, és kicsit magamra erőszakolva pattintottam ki szemhéjaimat. A világ még mindig forgott, de a létszámot legalább bemértem. Kettő...egyik férfi...Lassan, szinte csigázva tisztult a kép. Elena? Damon?
A fejem sajgott, így tarkómra szorítottam kézfejem, csak nem-et szajkóztam, és mindent beleadtam, hogy talpra evickéljek. Csakhogy... már a felülés is gondot okozott.

- Jól vagyok... - motyogtam, és igyekeztem felülni. Többé-kevésbé sikerült is, bár eléggé forgott velem a világ. A következő pillanatban Elena arca eltűnt mellőlem, hogy Matt mellé térdeljen.
- Mi volt ez az egész? - kérdeztem Elenát rekedten. - Tatia... meg te... és Matt...

Már meg sem akartam hallani Tatia szavait, amivel sértegetni próbált. Ha nekünk ez is jó, akkor nem fogom miatta rosszul érezni magam. Ezek után el is tűnt.
Damonre néztem, aki nyitogatni kezdte a szemeit, és halványan elmosolyodtam, úgy simogattam az arcát.
- Jól vagy? - kérdeztem, miközben nagy nehezen, de elszakítottam onnan a tekintetem, és elengedtem, hogy Matt mellé guggoljak.
- Matt... innod kell a véremből, oké? Mert így... nagyon sok véredet szívhatta ki - haraptam fel a csuklómat, hogy a szájához tartsam. De amennyire makacs ő...

- Ezer év után az minden, hogyha bánthatok és ölhetek. - Mondtam komolyan. Semmi kedvem nem volt lelkizni a hasonmásommal, az életvezetési tanácsaira pedig végképp nem voltam kíváncsi. Mit is mondhatna nekem? Viselkedjek jól, legyek kedves, segítsek le néhány macskát a fáról és akkor üdvösséget nyerek? Nevetséges. Nála talán működik ez a módszer, de nálam nem. Kiöregedtem már a jókislány szerepéből...
- Túl fogja élni. Egy vámpírnak ez meg sem kottyan... - Mondtam, amikor Damon mellé térdepelt és a kezei közé fogta az arcát. - Bocs, elfelejtettem, hogy ti nem vagytok igazi vámpírok. - Kaptam a fejemhez. - Jót csevegtünk, de ha tényleg jót akarsz, akkor legközelebb nem húzol ujjat velem. - Biggyesztettem még hozzá a mondandómhoz köszönésképpen és már ott sem voltam.

Tornaterem

Egy iszonyatos reccsenés... ez volt, ami elért még a tudatomig, aztán nem jött semmi más, csak a feketeség. Az érzékeim csak lassan tértek újra magukhoz, azt sem tudom, mennyi idő után. Először hangok jutottak el a fülemig, aztán egy érintés... és kétségbeesve küzdöttem a homály ellen, hogy valahogy kiszabadulhassak belőle, és a szemeimet felnyitva Elena arcára esett a pillantásom. Aztán rájöttem kicsivel később, hogy a parkoló betonján fekszem, Matt társaságában.

Nagyot nyeltem. Még nagyobbat, mint az előbb, és ahogy elengedett, rögtön Mattre, majd Damonre néztem. Egyikük se volt valami fantasztikus arcszínnel megajándékozva.
- Egyszer te is rá fogsz jönni, hogy nem minden az, hogy megölsz, bántasz másokat... nem értem, miért nem érzed üresnek magadat... - jegyeztem meg rekedten, miközben elsétáltam mellette, és Damon mellé térdeltem, kezeim közé fogva arcát. Természetesen bántani akartam Tatiát, hiszen mi... csak ezt tudjuk csinálni egymással.

Lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat. Tényleg azt hiszi, hogy meg tud hatni ezzel a szentbeszéddel? Egyáltalán be szokott ez jönni valakinél vagy csak ráhagyják, hagy mondja és akkor előbb szabadulnak? Az utóbbinak nagyobb esélyét látom, mivel mindössze pár szót mondott, de rögtön elkezdett kerülgetni a hányinger.
- Próbáltam azt is. Egy kis ideig tartott... nem jött be. - Vágtam egy "kit érdekel?" fintort és megforgattam a szemeimet. Legszívesebben elnevettem volna magam. Az vezetett idáig, hogy könyörületes voltam és nem öltem meg akkor, amikor megláttam a kislányát a házukban ácsorogni. Ha nem tettem volna, most egy problémával kevesebb lenne az életemben és emberré sem változtam volna vissza. - Nincs szükségem barátokra... nincs szükségem az igaz, varázslatos szerelemre... és annak sincs szüksége rám. - Mondtam gunyorosan. - A tündérmesék előbb-utóbb véget érnek Elena, de erre idővel úgyis rájössz magadtól. - Biccentettem félre a fejemet. Már nem volt itt maradásom. Szívesen végeztem volna vele, ám rájöttem, hogy akkor oda a szórakozásnak és nem lesz több lehetőségem szapulni őt vagy a családját.

Mélyebbre döfte bennem a karót, és már összeszorultak a szemeim is, ahogy éreztem ezt a kegyetlenséget... én legalább csak egy virágot nyomtam az orra alá, nem döfködtem.
- Jobb lenne, ha kinyitnád a szemed... nem az én hibám, hogy... mindannyian egyformán viszonyulnak hozzám... ha lenne benned valami szeretnivaló... ha nemcsak egy ilyen ribanc lennél... a te életedben is lenne egy barát... és egy valódi szerelem - mondtam elfojtott hangon, majd ahogy kihúzta belőlem a karót, hirtelen a térdemre estem, de nagyot nyeltem a megkönnyebbüléstől.

Rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy fájdalmasan felnyögött. Megérdemelte. Mindent, ami fájt neki fizikailag és lelkileg is. Ha nem tett volna emberré azzal a gyógyírrel, akkor nem kellett volna megtapasztalnom, hogy milyen újra gyöngének lenni, nem kapott volna el egy vámpír, nem adtam volna Klaus-nak még egy esélyt és nem lenne meg annak az esélye, hogy terhes vagyok... várjunk csak... ha visszaváltoztam, akkor... akkor nem vagyok az. Nem lesz gyerekem, nem leszek anya. Vaklárma volt az egész... de egy pillanat alatt nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e ennek vagy inkább ne. A lényeg, hogy visszaváltoztam.
- Onnan jövök. - Elhessegettem a kínzó gondolataimat és mélyebbre fúrtam Elena gyomrában a rögtönzött karót. Hagy érezze... - A tanulság az, hogy ne kezdj ki velem, Elena. Akárki mással megteheted. Klaus és Oliver egy idő után úgyis elolvad tőled, a férjed megbocsát, a másik Salvatore szintén, a kis Matt-et sem fogja érdekelni, hogy miattad lett a vacsorám, ahogy a barátnőidnek is elég elejtened egy könnycseppet, hogy megsajnáljanak. De én nem felejtek. - Sziszegtem az arcába és elengedtem a vállát, hogy a földre zuhanjon vagy azt csináljon, amit akar.

nem értettem Damont. Hiszen ismer. Tudja, hogy nem fogom itt hagyni. Mégis, hogyan tehetném? Túl fontos... túl fontos ahhoz, hogy csak egyszerűen itt hagyjam, hogy hagyjam azt, hogy Tatia őt bántsa.
Nagyot nyeltem, ahogy Tatia elismerte azt, hogy ez a kettőnk ügye, és nem kell belekevernie őt sem. Hála az égnek..
De az öröm nem tarthatott sokáig, hiszen egy reccsenés, és a szemeim szinte kidülledtek. - NE! - bukott ki belőlem hangosan, ahogy a szerelmem nyakát törve zuhan a földre, de mielőtt ott teremhettem volna mellette, máris Tatia karjai között voltam, aki a gyomromba szúrt valamit...
Felnyögtem fájdalmasan... karó... hát íme a vámpírlét nem kellemes része.
Összeszorítottam az ajkaimat, miközben próbáltam a kezét elhúzni tőlem, de semmi eredménnyel. - Menj a pokolba!

Vigyor ült ki az arcomra, méghozzá az ezer wattos fajtából. Imádtam látni a hasonmásom szemeiben a kétségbeesést és a félelmet, amit a cselekedetem váltott ki. A nyakamat tettem volna rá, hogyha a szerelmével fenyegetem, akkor nem fog tudni sem pattogni, sem akármi mást csinálni csak hüppögni. Olyankor nem ellenkezik... én pedig Damon felé fordultam, akiben szintén bennakadt a levegő és akinek az ujjaim között éreztem szíve heves pulzálását. Ő is félt, de Elena felé pislogott, mintegy jelezve, hogy ő vállalja, hogy itt marad velem.
- Damon-nek más ötlete támadt. - Simítottam végig az idősebb Salvatore arcán, ami eléggé elkezdett fehéredni még vámpír létére is. - Odavagyok az igaz szerelem erejéért. Annyira... szívbemarkoló. - Használtam direkt ezt a szót és megszorítottam Damon létfontosságú szervét. Csak egy kicsit kellett volna erősebben ahhoz, hogy porrá zúzzam. - De most nem vagyok olyan hangulatban, hogy értékelni tudjam. - Kihúztam a kezemet Damon mellkasából és a véres ujjaimra pillantottam. Hm... a vére illata egész jó, kár, hogy az előbb vacsoráztam. Bár egy kis vér mindig kell, mégis jobb ötletem támadt.
- A feleségednek igaza van. Ez a kettőnk ügye. - Mivel tudtam, hogy a hős lovag nem hagyná, hogy a kicsikéjének a haja szála is meggörbüljön, nem hagyhattam csak úgy itt. Nem kellett az nekem, hogy pattogjon itt, mint a bolha, ezért a nyakára kulcsoltam a kezeimet. - Ó és igen, ha nem lenne nyilvánvaló, újra vámpír vagyok. Köszönd Elenának. - Kacsintottam a férfire a kék szemeibe nézve és egyetlen határozott mozdulattal törtem el a nyakát. Visszhangozott a fülemben a csigolyáinak roppanása és ez ismét mosolyra fakasztott. A halála ideiglenes, de legalább nem fog beleszólni az ügybe. Legfeljebb fáj majd egy kicsit a feje, ha magához tér.
Átléptem a testet és megpillantotta egy fadarabot az egyik konténer mellett. Újonnan visszakapott gyorsaságomat felhasználva kaptam kézbe a botot és termettem Elena előtt megelőzve, hogy a férje mellett siratóasszonyt játszhasson. - Hol is tartottunk? Ja igen... törlesztés. - Tettem úgy, mint akinek hirtelen eszébe jutott, hogy mit akar csinálni. Meglendítettem a karomat és Elena hasába vájtam a fadarabot, majd hátráltam egy lépést. Még egyáltalán nem egyenlítettem ki a számlát...

Nem tudom, de kissé nagyon paráztam. Nagyon szörnyű volt az egész. A partnerem, akit ma ismertem meg, ott feküdt holtan. n is úgy fogom végezni? Remény hal meg utoljára. Hátha valami történik azelőtt, hogy engem kivégez.
Kukákhoz vitt engem, de legalább valami kellemesebb helyen halnék meg, ha már meg kell halnom, de nincs modora ennek a Silasnak, az biztos.- Ha rajtad múlik, akkor nem sok - válaszoltam vissza neki, kicsit hangosabban, mert nekem már úgyis mindegy, de hát, ő szeretne szórakozni velem, tegye meg.

Próbáltunk menekülni előle. Nem tudom csak rohantam, ahogyan tudtam. Aztán hirtelen ott termett előttünk. Ki lehet ő? Nagyon összeszorult a gyomrom, és nagyon rossz volt nézni az egész körforgást. Shane... Csak magamba mondogattam, amikor megtámadta ez az őrült, aztán végül újból a nevét kiabáltam, de már hangosan.
- Shane! Shane! - ott feküdt, ez a Silas vagy akárkicsoda, vagy bárkinek is hívatja magát, egyre rosszabb. A félelem is megerősödött bennem, egy kisebb reszketés is közrejátszott. - Hagyj békén - mást nem tudtam hozzászólni, mert már keringett bennem több minden, és csak Shane-re figyeltem.

Nem tudtam, mit kéne tennem. Hezitáltam néhány másodpercig, hogy Elenát vonszoljam-e be vissza a terembe, osszak-e ki Tatiának egy jókora pofont, vagy itassak Mattel némi vért. Ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethettem, ez lett a vesztem. Csak egy erős kart éreztem majd a hátam koppant a falon. Tatia úgy tartott ott, mint egy papírlapot, amit épp felakasztanak valahová.
- Hogyan... - hörögtem, mikor megszorította a torkomat. - Te újra.... - ziháltam, majd elhallgattam. Egyrészt a levegőhiány miatt, másrészt mert végigsimított az ingemen. Egy pillanatig. Aztán a húsomba vájta a körmeit, és nem tudtam mást, hogy fojtottan nyögni egyet. Ez nem normális. Elena, vagy én? Egy percig sem lehet kétséges a válasz. De nem tudtam megszólalni, csak integettem Elenának, hogy tűnjön el.

Könnyűszerrel tehettem volna, hogy kizárom azt a lelkiismeretfurdalást, amit okozni kaart nekem a szavaival, de sajnos nem sikerült... mindig is emberi akartam maradni. Olyan, amilyen Katherine és Tatia nem. És most... ez... talált. Mélyen, egyenesen a szívembe. Nem volt elég, hogy bántotta Matt-et, de tényleg miattam történt... talán... már magam sem tudom... olyan zavaros minden.
Lehunytam a szemeimet, ahogy már alig kaptam levegőt, és ebben a pillanatban én is meghallottam Damon hangját... most már azt kívántam, bár maradt volna benn. Mert így Tatia őt is bánthatja. És... nem akarom, hogy baja essen... nem, az nem lehet.
- Damon... - ejtettem ki nehezen a nevét, és félve pislogtam rá, de Tatia olyan gyors volt, mint mielőtt emberré lett néhány hétig. Istenem, hogy mi lesz itt...
- ERESZD EL! - bukott ki belőlem, már amennyire képes voltam a fojtogatás után. A torkom fájt, mintha magával egy késsel esett volna neki a torkomnak. Majd ahogy elhagyta az a pár szó az ajkát... istenem... ez komoly? Mintha nem ismerne eléggé...
- Tudod jól, hogy... hogy mi a válaszom... ereszd el őt... ez a te harcod velem... neki semmi köze hozzá - jelent meg pár könnycsepp a szememben. A gondolat, hogy elveszítem a szerelmemet... végigfutott rajtam a hideg.

- Miért kellene érdekeljen, hogy nyilvános helyen vagyunk? - Vontam össze a szemöldökömet. - Ez egy parkoló, itt nem lát senki. Pedig milyen szívesen végeznék veled közönség előtt! - Sóhajtottam vágyakozva és belül tapsikoltam az örömtől, amikor az arcára kiült, hogy ő itt semmit sem tud tenni. Ellenem az ereje maximum annyit ért, mint egy szúnyogcsípés. Vagy annyit sem. Volt elég ideje felkészülni arra, hogy visszajövök érte... megígértem neki, hogy nem végeztünk, az ő baja, hogy nem vette komolyan. Biztosan el volt foglalva a gyönyörű kis családjával, életével, macskájával. Így jár az, aki nem veszi komolyan az idősebb szavait.
- Szegény Matt... - Pillantottam az említett felé, majd újra Elena arcába bámultam bele. - Mérget vennék rá, hogy titokban még mindig szerelmes beléd. Milyen ironikus, hogy neked köszönheti, hogy ő lett a vacsorám... ha nem kened rám a vérét, akkor talán vissza sem változok. - Lebiggyesztettem az ajkaimat. - Most bánhatod, hogy a férjed kiengedett a kis aranykalitkádból. Csodálkozom is rajta, hogy tehettél egy lépést nélküle. - Éppen meg akartam harapni, de még időben felkaptam a fejem egy hangra. Elengedtem Elena nyakát és másodpercekkel később ki jelent meg? AZ emlegetett szamár.
- Hm... Salvatore. - Félrebiccentettem a fejem és ügyet sem vetettem arra, hogy a férje a hasonmásomhoz lépett, majd Matt-re vándorolt a tekintete. - Már csak te hiányoztál a buliból. - Csóváltam meg a fejem és kihasználva, hogy Damon azt hiszi, én emberként vagyok jelen, vámpírsebességre kapcsoltam, megragadtam az inge gallérját és őt passzíroztam fel a falra. Mindkettejükkel könnyen elbánok egyedül is. Az egyik újszülött, a másik meg mindössze száz valahány éves. Gyerekjáték.
- Válassz, Elena. - Néztem a lányra komolyan és jelentőségteljesen. - Te... vagy a férjecskéd? - Vontam fel a szemöldökömet, miközben végigsimítottam Damon ing takarta mellkasán, de mozdulataimat gyöngédsége addig tartott, míg bele nem mélyesztettem az ujjaimat a húsába. Közvetlenül a szívét markoltam meg és tudtam, hogy ezzel a tettemmel akár Elenáéval is tehetném ugyanezt, az sem érintené ennyire rosszul.