Megrökönyödve kaptam tekintetem Damon-re. Ebbe meg mi ütött? A saját sérelmeim feldolgozása is még kezdetleges állapotban volt,de időt se adott,hogy ezzel foglalkozhassak. Egy lépést tettem előre, és Damon vállára emeltem tenyerem. - Damon... Csak mi vagyunk itt... Hárman...
Felnevettem, mikor a földről kászálódott fel. - Ahogy korábban említettem a legrosszabb rémálmod drágám! - kaptam hosszú, szőke haja után és úgy cibáltam el a földön húzva egy kocsiig, ahol már nem voltak kíváncsi szemek. Fejjel az autó oldalának löktem. - Az a nevem, bár tetszene, ha mindenki csak tudjuk kinek emlegetne, mint a Harry Potterben. - nevettem fel gonoszkásan. - Hogy letéped a kis fejemet és megeteted a kutyákkal? - gondolkoztam el. A távolból kutyaugatás hallatszott fel. Én pedig elkaptam a haját felráncigáltam közel magamhoz és most már önmaga képében néztem rá gúnyos arckifejezéssel. - Hogy is mondtad..? Letéped a fejemet és.. - kezem a nyakára vándorolt és szorosan elkezdtem ujjaimat a bőrébe vájni. A vére kifröccsent. Előbújt vámpírarcom. Körbeszántottam ajkaimat a nyelvemmel. - Most pedig megkóstolom milyen is az a Mikaelson vér. Remélem kielégítő, mert eszeveszettül éhes vagyok. - mondtam játékosan, majd odarántottam magamhoz a szőkeséget és jó nagyot haraptam a nyaki ütőerébe. - Vér... - kapom fel a fejemet. Finooom! Szárazra szívom.. nem tud belehalni... tiltakozik de nem érdekel. Kétezer éves vagyok nem tud szabadulni a fogásomból, sőt ezzel még nekem szerez örömet. Mikor teste elernyed a karjaim közt elengedem és a földre hull. Kifáradt kihült tekintetével pillant vissza rám. - Nem ismernélek? - vontam fel a szemöldökömet. Ez kihívás. - Én vagyok a kis Rebekah, akit mindenki szeret, de aztán a háta mögött egy kis szédült picsának tart mindenki. - jártam egy kört ribancosan őt idézve. - Mondd csak szívecském... milyen érzés szembenézni önmagaddal? - szám széles vigyorra szaladt. - Átkozottul szar, nem? - nevettem fel gúnyosan. - Rebekah őfensége, mit tehetek önért? - hajoltam meg játékosan, mintha valami királynő lenni, aminek hiszi magát. - Most mond, hogy erős vagy és bátor! Most mond, hogy mennyit ér az a Mikaelson név! - olvastam rá teljes nyugodtsággal. - Hol van ilyenkor a bátyád? Hol van ilyenkor a családod? Hol van ilyenkor bárkid is? - vontam kérdőre. - Egyedül vagy és ezt te is jól tudod. Téged mindenki utál, mert csak egy szőke vagy. Egy nagyon nagyon ostoba szőke nő! - néztem mélyen a szemébe, hogy megigézhessem. Ez a kedvenc részem. - Most mész és megkeresed nekem Klaust és átadod az üzenetemet neki. - néztem egyenesen kiélt tekintetébe. - Mondd, hogy Silas itt van és figyeli. Na meg azt is, hogy A nyomodban van! - igéztem meg Rebekát. - Ó és ha nem teszed meg, akkor az első dolgod lesz miután feljön a nap elutazni a Grand Kanyonba és annyiszor leugrani róla, ahány éves vagy. - tettem hozzá az igézetemhez. - Most pedig tűnj el amíg még jó kedvemben vagyok. - rúgtam bele egyet, amire arrébb esik. - A soha viszont nem látásra Mikaelson! - integettem neki cserfesen, majd eltűntem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Úgy kiabált, mint aki legalább eszét vesztette volna, és a szemembe nézve mondott valamit, amit egyáltalán nem tudtam hová tenni. Tudja, hogy szeretem... még jó, hogy tudja!! Miért ne szeretném? - Damon... megijesztesz... persze, hogy szeretlek... de kihez beszélsz? - kérdeztem remegő hangon, és odaálltam elé, hogy a kezembe fogjam az arcát. - Hé... mi a fene folyik itt?! Azonnal el kell mondanod!
- Ez nem igaz! - kiabáltam a Vadásznak. - Hazudsz! Hazudsz! - üvöltöttem már magamon kívül, és megrettenve néztem Elenára. - Hát nem látjátok? Mondd, hogy nem igaz... tudom, hogy te tényleg szeretsz... - motyogtam. - Mondd neki, hogy tűnjön már el! - ordítottam már az utolsó szavakat, és arrafelé mutattam, amerre a jelenés álldogált.
Hate has burned a gaping hole; The rancid reek of charring fleshIs dancing on my very soul. Andas the rising fumes enmeshMy crumpled heart, I play the roleOf crabby fart, gassing offA diatribe, bleeding out a Bitter part: an ugly twisted woman.
|| Silas & Bex ||
Megragadtta a nyakam én meg teljes erőmből azon voltam, hogy szorításából kiszabaduljak, nem lehetnek nálam erősebbek a Petrovák ki ez. Kihajított az ablakon én pedig a földre este. Tljesen kétségbe voltam esve. Nem éppen a harcosabb énembe futott bele. -Mit akarsz tőlem, te mi a szent szar vagy te?-Kérdeztem aztán eszembe jutott egy leganda még régen az első vámpírról. Kollal minket ijesztegettek. -Na ne.. Silas??-Tettem egy pár lépést, féltem tőle, hiszem az a hír járta, hogy boszorkány és bámely alakott fel tudja ölteni. Csak az enyémet ne! -Ide figyelj te... akár ki is vagy hagy engem békén vagy letépem a kis fejedet és megetettem a kutyákkal...-Mondtam, majd mérgesen néztem rá. -Te még engem nem ismersz...-Tudtam, hogy ez hazugság hiszen azonnal beleláthat a fejembe.
Elégedett vigyor ragyogta be képemet, mikor felfigyelt rám, s úgy kezdett ordítani, mintha megtébolyult volna. A körülöttünk levők nem érthettek mindebből semmit, hisz az ő szemüknek láthatatlan vagyok.
Elsétáltam élete párja mellől, megközelítve az embert, akinek az imént vérét adta, s az ő háta mögül néztem rá. - A hős megmentő. Volt más helyzetben valaki hálás neked? - kérdeztem felvont szemöldökkel, még mindig nem menve közel hozzá. - El kell ismerned, hogy ha szükség van rád, mindenkinek jó vagy. A feleséged is azért örül neked, mert megmentetted ősétől. - billent oldalra a fejem. Egyszerű a cél: elhitetni vele, hogy az élete fabatkát sem ér.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kicsit szélesedett a mosolyom, ahogy láttam, hogy Matt arca ismét kezd olyanná válni, mint régen volt. A vér segített rajta, lassan visszanyerte a saját színét. - Akkor... talán ideje lenne mennünk - mondtam neki, de ahogy ránéztem Damonre mosolyogva, és láttam, hogy felém néz, és ordibálni kezd, nagyra nyíltak a szemeim. - Hé... te most hozzám beszélsz? - kérdeztem meglepve, de aztán ahogy egyre inkább láttam a rémült szemeit, azt vettem észre, hogy nem az én szememet nézi, hanem valamit mellettem. - Öhm... jól vagy? - nyeltem egyet. Valami nagyon rossz sejtelem kezdett el bontakozni a fejemben.
Felnevettem mikor beolvasott és távozni készült a kihalt folyosón. Elé termettem és hosszú hajam mögül pillantottam fel rá kissé ijesztően. - Ugyan Rebekah! Most itt hagysz... csak így? - kölyökkutya képpel sugalltam feléje, majd hirtelen elkaptam a nyakát. Államat megemeltem és úgy beszéltem. - Picinyem! Nem vagyok közülük való... - kacagtam jót rajta. - A legrosszabb rémálmod vagyok Rebekah... A legrosszabb.. - próbált szabadulni a kezem fojtogatásából, de egyre kétségbeesettebbé vált a tekintete, amin én csak jót mulattam. - No nézd csak ki akadt a horgomra! - vigyorogtam szélesen. - Egy összetört kis leányka... egy megtört lélek... - mondtam bájosan és utálkozósan. - Megölni nem tudlak... de legalább veled tovább tudok szórakozni, mint egy nyamvadt pár száz éves vámpírral. - nyaltam körbe a szám szélét. A nyakánál fogva az ablakhoz cibáltam és kihajítottam át az üvegen egyenesen a másodikról. Hallom, hogy földet ér, hiszen a parkolóban a lent álló tömeg felsikolt. - Na ez egy meredek repülés volt. - poroltam le a kezeimet, majd vámpírsebességgel lent is voltam nála.
- Ha már ennyi beleszólásom van, - vetettem oda szúrósan, de mosolyom szélesedni kezdett Elena megcsillanó szemeinek láttán - mehetünk - bólintottam helyeselve az ötletet, és feltápászkodtam. - Nem tudom, mitől is tartottál, Elena... Rajtam nem fog ki egy vámpír- lódítottam felnevetve, és legszívesebben ismét megöleltem volna,de mire van a tapintat... Fura látvány kerekedett szemeim elé. Értem én,hogy le kell valahogy vezetni a feszültséget, de... - Damon... elég furcsa kérdés..ebben a felállásban,de minden rendben? - ráncoltam homlokomat, és afelé vetettem tekintetem, amerre az említett személy,csakhogy ott...nem volt semmi..az égvilágon semmi.
Csak akkor engedtem el Mattet, mikor már biztos voltam benne, hogy meg tud ülni eldőlés nélkül. Aztán óvatosan kissé hátrébb húzódtam. Nem féltem, hogy megütne, csak nem akartam Elena barátja ellen használni az erőmet. - Na tessék - vigyorogtam el aztán magam megkönnyebbülten. - Csak egy kis vér kellett neki, és máris helyre billent az agya - jegyeztem meg. - Hazaviszünk, Matt. Jobb lesz így. Részemről azt hiszem, nekünk ennyi elég volt mára a bálból - pislogtam Elena felé. Aztán hátrahőköltem, mint aki kísértetet látott. Mert azt hiszem, azt is láttam. - Hagyj már békén! - ordítottam a sötét feketeségnek előttem. - Mit akarsz még tőlem?
A hozzászólást Damon Salvatore összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 29, 2013 5:50 pm-kor.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Matt nyelni kezdett, amitől megkönnyebbültem, de még midnig féltem, hogy mi lesz, ha magához tér, és azt mondja, hogy nem akart volna vámpírvért. De Damonnek igaza volt: ha nem kap vért, akár meg is halhat... én pedig nem akarok azért virágot venni, mert egy hülyeség miatt nem hagytam, hogy meggyógyítsa. Vártunk pár másodpercet... majd Matt szemei kitágultak, és ahogy újra hallottam a légzését, legalábbis egy csöppnyit lihegett, máris könnyebben vettem a levegőt. - Matt... - tévedt a kezem a homlokára. - Te jó ég... élsz... jól vagy... hála az égnek - mondtam úgy, mintha legalább isten jelent volna meg testet öltve.
Sötétség leple tompította érzékszerveim. Nem láttam, nem hallottam. Szörnyen nyomasztó érzés kerekedett úrrá rajtam, mintha mély, iszapos folyadékban süllyedtem volna lejjebb, majd lejjebb. És ez a mocsaras ingovány összeprésel, és úgy szippant magába. Egy csapásra változott a helyzet. Torkomra fémes, nem odaillő anyag tapadt, amit...talán akaratom nélkül,de nyelni kezdtem. Ez taszított ki az öntudatlanságból. Szemhéjaim megrebbentek, s testembe visszaszökött az élet. Sajgó halántékkal, zsibbadó orrnyereggel tekintettem újfent a külvilágra. Ami először szembe tűnt, hogy a két társaságomat élvező személy majdhogynem orrom számra vetett fokát próbálta bemérni, olyan közel hajoltak arcomba. A második, ami megcsapott, hogy a fémes íz színt öltve csordult végig ajkaim alatt, egészen ujjpercemre. Düledező szemekkel eszméltem fel... Nagyot nyeltem. Tudják, tudják,hogy állok ehhez.. én..nem,de... megmentették az életem, és ha nem is egyenes úton, de azzal a Fatimával ..vagy kivel ... veszélybe sodortam az ő életüket...szóval... nem teheted ezt, Matt. Ideje szemet hunyni az egyéni sértettségek felett, és nem viszolyogni... Újra Damon-re vettem pillantásom. Akárhogy is...még,ha csupán Elenáért is,de megmentett. - Damon, - hörögtem még mindig számban érző idegen ízzel hadakozva- köszönöm- mormogtam alig hallhatóan. Az önön becsület nem engedte túlzásba vinni a hálálkodást. Elenára pillantott. Újfent lesütött szemekkel éreztettem,hogy túlzásba estem..Talán... - Elena, sajnálom - szóltam, és -örvendezve a visszanyert életerőmnek- öleltem át. - Nem akartam... nem úgy gondoltam...
Egész este a vámpír nyomában voltam. Jártam utána, mint egy kis robot, aki erre van programozva. Ma este véget vetek az életének. Vagy ő vet véget a sajátjának. Előbb-utóbb elérem, hogy lehúzza a gyűrűjét, vagy karót döfjön önnön szívébe. - Mily megható látvány. Értem nem aggódtál ennyire. - jelentem meg lassan odasétálva, teljes bizonyossággal azt híve, hogy nem lát más, csak az ő szeme. - Valld be, hogy szíved szerint ezt az embert is megölnéd. Sőt.. néha a makacs feleséged nyakát is kitörnéd. - guggoltam le az említett mellé, aki belőlem semmit sem észlelt. Végighúztam kezem nyaka bőrén, de nem vettem le szemem a vámpír arcáról.
- Jó, hát nem muszáj - néztem fel Elenára ironikusan. - Majd veszünk valami szép virágot a sírjára, és minden héten kijárunk, rendben? - morogtam. Segíteni akarok, erre jön nekem a "jaj mi lesz" szöveggel. Feltéptem a csuklómat, és Matt szájához nyomtam a kezem. Örömmel láttam, hogy a nyelési reflex öntudatlanul is beindult. - Jól van - húztam el a karom, mikor lenyelt néhány korty vért. - Most már rendben lesz a srác. Lehet, hogy haza kéne vinnünk, mit gondolsz? Amilyen vámpírmágnes, nem fog hazaérni a saját lábán.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Ahogy Damon is megjelent a túloldalon, és arra szólított fel, hogy fogjam meg Matt fejét, megijedtem. - De ő... ő nem akar vért... ő... ha baja esik... ha történik vele valami, én nem bocsájtom meg... ha vámpírrá változik, akkor mi lesz...? - kérdeztem úgy, miont egy eszement, de akaratlanul is tettem, amit Damon mondott. Rázott a hideg, az ideg, minden, ami ebben a percben csak rázhatott... egyszerűen féltem... nagyon.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Szemforgatása láttán hirtelen nevetnem kellett. De inkább visszafojtottam, így csak egy apró kuncogás szakadt fel belőlem. - Á,dehogyis.. Mondd, miért akarnálak lerázni? - haraptam az alsó ajkamba, mielőtt még felnevetnék. - Úgyis egyedül érkeztem.. - vonok vállat mosolyogva. Ez az! Jól megy, csak így tovább! - Amúgy, csak kíváncsiságból - kezdtem, de mielőtt még közbe vághatott volna én már folytattam is -, mit szólnál hozzá, ha azt mondanák neked, hogy valaki feltalálta a gyógyírt a verbéna mentes életmódra? Kipróbálnád? - néztem rá kíváncsian.
Oké, erre a reakcióra nem számítottam. Vagy dühös elutasításra, vagy engedékenységre tippeltem, de Matt a harmadik utat választotta. Kidőlt, mint egy zsák krumpli. - A francba! - káromkodtam el magam, és letérdeltem mellé, de ekkor már Elena is megérkezett. - Tartsd a fejét - néztem rá, aztán felharaptam a csuklómat. - Elena, gyerünk már! Ha nem iszik, Matt meghal - füleltem az egyre halkuló szívverést.
Csak forgattam a szemem. A nők mindig kombinálnak. Én meg simán besokkallok tőlük előbb-utóbb. Mert hát... egy pici ügyből ekkorát csinálni... tehetség kell hozzá. Csak sajnos ehhez mindegyiknek van. Na mindegy. Felsóhajtottam, és a bejárat felé néztem. - Ugyan már. Ne mondd, hogy lenne szíved engem lerázni - biggyesztettem le az ajkamat vigyorogva. Nem fog. Engem senki nem tud lepattintani.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Damon, ne... ne bántsd - jött ki belőlem nagyon nehezen hang, és ott termettem mellettük. Hiszen Mattnek nincs miért bocsánatot kérnie, illetve erőszakkal nem is fogja megtenni. Ismerem őt nagyon jól ahhoz, hogy tudjam, milyen személyiség. És... túlzottan is... jó... - Hagyd... hagyd, jó? - néztem kérőn Damonre, de mire befejeztem, már csak azt láttam, hogy Matt kirántotta a karját Damon karjaiból, majd puff... hanyatt esett. - A fenébe! - bukott ki belőlem hirtelen, majd letöröltem a könnyeimet. - Matt.. - guggoltam le mellé, pofozgatni az arcát. Hát igen... volt okuk nem kedvelni egymást. ez meg még pont lesz az i-n.
El akartam menni, de mégsem. Itt tartott valami. Egy emlék..egy barátról. Ha most elmegyek... tényleg egyedül maradok... És ebbe belegondolni is... De amikor Elena szóra kapott, torkomba olyan gombóc költözött, ami - mostani nehézkes -légvételemnek is gátat szabott. Mondani akartam valamit, bármit, vagy..csak szépen csendben elsétálni, elengedni. Hiába vacilláltam a lehetőségek között, úgy látszik, ha a társaságukban vagy, úgy játszol, ahogy ők fütyülnek,vagy ...egy-két csonttörés, úgy is meg lehet oldani. Karomra kulcsolt kézfejre kaptam tekintetem. Nemhogy... megmondja, mit tegyek,gondoljak, érezzek, de hogy ezt ERŐSZAKKAL is teszi... Úgy tűnik, ráérzett, hogy nem szükséges adnia a szentet, mikor már rég lekerült fejéről a glória... - Lehet,hogy mást így intézel el,de... - ki akartam rántani kezemet béklyójából,sikerült, de meginogtam, és arccal előre a betonnak vetődtem. Tekintetem sötétbe borult. Elájultam.
- Na elég ebből - untam meg a drámát, aztán Matt után léptem, és megmarkoltam a karját. - Visszamész Elenához, és bocsánatot kérsz. És kissé a fejedhez kapsz. Ő még mindig a legjobb barátod, cseszd meg! - kiabáltam az arcába. - Utálj engem, bánom is én, de nem hagyom, hogy vele így viselkedj. Legalább egy esélyt adj neki, hogy megmutassa, ő még most is önmaga!
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tudtam, hogy kettejük viszonya nem éppen fényes, és... ez most egyre inkább kiéleződött. Damont is meg tudtam érteni, de MAtt-et is. És egyszerűen nem tudtam, hogy mit szóljak, mert... mert mindketten olyan fontosak nekem. Aztán ahogy Matt rám nézett, és végigmért, és beszélt, és beszélt, és beszélt... szinte alig fogtam fel belőle valamit, mert már az első pár szó azt érte el bennem, hogy ne akarjak figyelni... ne akarjam hallani, hogy mivel fog ostorozni ő is... és hogy el fog hagyni... ő is elmegy... mint Caroline, vagy Bonnie. - Matt... - néztem utána, de ekkor már nem száraz szemekkel, hiszen időközben potyogni kezdtek a könnyeim. - Nem... nem akarlak téged is elveszíteni... - ráztam meg a fejemet elszorult torokkal. Akkora gombóc volt ott, hogy azt hittem, megfulladok tőle. - Én még... én vagyok. Csak... - akadt itt bennem a szó. Nem tudtam, mit mondhatnék.
Baleset? Miért van olyan érzésem,hogy nem a lépcsőről fordult le? Mikor ezek közé került..valahogy a "véletlen balesetek" száma is triplájára növekedett. Nem kell a beetetés... - Mi lenne, Salvatore, ha egyszer valamiből kimaradnál? - vetettem Damon-nek foghegyről, és tekintetem Elenára vittem. Sosem voltunk puszipajtások Damon-nel. Elviseltem, de ... nem magam miatt, a többiek jóvoltából. De hogy minek? Nem kellett volna... Viszont..most már igazán nem szükséges a jópofizás. Végignéztem Elenán. Ugyanaz a test, ugyanaz a név, ugyanaz a személy... De mégsem. Már nem látom a barátomat... Eltűnt. Elveszett. - Igazam volt bent. A nyomába sem érsz a régi Elenának... akárhogy kapálózol - suttogtam elrettenve, és ellöktem magam a faltól, némi lendületet adva mozgásomnak. - További szép estét... - mormogtam halkan, és csak azon koncentrálva,hogy minden második lépésenként ne veszítsem el az egyensúlyomat, holott teljes meggyőződésem volt aziránt, hogy abból a villanypóznából nem véletlenül látok kettőt... Csak hazáig bírjam... Itt már nincs keresnivalóm.
- És az nem jutott el a tudatáig, hogy ha valahol feltűnsz te - ha tényleg ezt hitte - akkor ott általában megfordulok én is? - morogtam még mindig, de már halkabban, mert Matt rúgkapálása kötötte le a figyelmemet, és a szavait hallva éreztem, hogy a nemrég helyreugrott fejemben hogy megy fel a pumpa. - Te megvesztél? - rivalltam rá. - Van pofád azzal gyanúsítani, hogy én tettem Elenát ilyenné? Ha nem tudnád, megtettem mindent azért, hogy újra rávegyem az emberlétre! - vágtam oda, és szerencséje volt a fickónak, hogy amúgy is alig állt a lábán. Nem ütök meg olyat, aki nem méltó ellenfél.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Damon, nem tudhatta, hogy Tatia az! Tatia ember volt az utóbbi időben... könnyen megtéveszthette Matt-et... - mondtam kissé feszült hangon, de ez leginkább abból adódott, hogy Matt közben már talpon volt, és elkezdett elhúzódni tőlem... úgy nézett rám, mint valami véres rongyra... nem is értem... vagyis de. Talán a csalódottság érzése, hogy már én sem vagyok az, akit megismert. - Matt, te miről beszélsz? - kérdeztem kitágult szemekkel, és elborzadtam, ahogy a szavait meghallottam Damonről. Hogy ő... - Nem, dehogy! Baleset volt... egy... egy véletlen baleset! - kezdtem el rázni a fejemet.
Kezdőlap
vigyorogtam szélesen. - Egy összetört kis leányka... egy megtört lélek... - mondtam bájosan és utálkozósan. - Megölni nem tudlak... de legalább veled tovább tudok szórakozni, mint egy nyamvadt pár száz éves vámpírral. - nyaltam körbe a szám szélét. A nyakánál fogva az ablakhoz cibáltam és kihajítottam át az üvegen egyenesen a másodikról. Hallom, hogy földet ér, hiszen a parkolóban a lent álló tömeg felsikolt. - Na ez egy meredek repülés volt. - poroltam le a kezeimet, majd vámpírsebességgel lent is voltam nála.