Ahogy kiléptem, és megcsapott a hűvös levegő, élvezettel tartottam oda a homlokom. Jól esett a benti forróság után. Már körbejártam mindent, de Elenát nem találtam sehol. Akkor nyilván valahol itt kinn kell lennie. Szinte a vér is megfagyott bennem, mikor megláttam egy hármas kibontakozó alakzatot. Egy férfi a földön fekve... Egy Elena felette, a másik pedig... nos, épp rátámadt az első Elenára. - Mi a fenét műveltek? - rohantam oda magamról megfeledkezve. - Elena.... mi történik itt? - fordultam a feleségemhez. Különös, de nekem sosem okozott problémát, hogy megkülönböztessem őt másoktól. Legalábbis... most nem okozott. - Tatia... - mormogtam megvetően. - Mit műveltetek? - fordítottam aztán a szemem a földön fekvő felé, aki nem volt más, mint a Donovan fiú. Édes istenem. Ezt csak Elena tehette. Hiszen Tatia jelenleg emberi lény.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Matt... Matt... nézz rám! - suttogtam olyan aggódóan, ahogyan csak én képes voltam rá, hiszen ő... annyit jelentett nekem. A legjobb barátom volt hosszú évekig, egy ideig a szerelmem is... és ha már Caroline és Bonnie nem érzik úgy, hogy szükségük van rám, akkor legalább Matt maradjon meg nekem. De elég gyorsan változott a helyzet, mert fájó marást éreztem a karomon. Mint kiderült, Tatia körmei voltak, és ujjaival keményen ragadott meg, de nem tudtam reagálni, csak egy fájó nyögéssel, ahogy a falnak koppantam, és éreztem, hogy az egész hátam sajogni kezd tőle. - Hé... állj már le... nyilvános helyen vagyunk! Én legalább el tudom intézni... négyszemközt! - sziszegtem a képébe, és megpróbáltam elkapni a karját, de csak akkor tudtam, mikor a nyakamra csavarodtak ujjai, és szorongatni kezdte a torkomat olyan erősen, hogy alig jutott levegő belém. Vagyis... egyáltalán nem jutott levegő a tüdőmbe. A lábam nem ért le a talajra, és szemeim úgy kitágultak, mintha már most rögtön megfulladtam volna, és közben azért fohászkodtam, hogy valami isteni csoda jöjjön, ami levakarja rólam ezt a ribancot. Hiszen a kis vámpír erőmmel nem érek fel az övéig...
Ismét az az ismerős hang... a sajátom. Szemforgatva fordultam az érkező felé, aki nagy sebbel-lobbal, de még annál is hatalmasabb aggodalommal lépkedett a betonon. Komolyan? Még az étvágyamat is elveszi ezzel a csicsergéssel. Nem látja, hogy mit csináltam vele? Minek jártassam feleslegesen a számat? Arrébb lökte a kezemet, mire én sóhajtva egyet felálltam, de nem bírtam tovább fél percnél a babusgatást, és ehhez tartozó szükségtelen cselekedeteket. Harminc másodperc pont elegendő ahhoz, hogy kiörömködjék magukat: Matt azért, mert Elena ott van mellette, Elena pedig azért, mert a fiú nem halt meg. Örömünnep, zászlófelvonás és a többi, de nagyon rá akartam térni a lényegre. És hogy mi volt a lényeg? A bosszúm. Visszaváltoztam és ez lehetőséget adott arra, hogy miután újra kiegyenlítődtek az erőviszonyok, beszélgessek egyet a hasonmásommal. Így nem figyelve arra, hogy mit akart csinálni megragadtam a karját ügyelve arra, hogy nagyon is fájjon neki. Talán el is törött az egyik csontja. - Már hetek óta várok erre a pillanatra. - Sziszegtem Elena arcába. A fogaim nem bújtak vissza a helyükre, megragadtam a vállát és vámpírsebességgel csaptam az iskola falához. A vakolat néhány helyen lepergett, amikor a fejét beverte, a kezeim rögtön Elena nyakára kulcsolódtak és úgy szorítottam, hogy biztosan megérezze, kivel kezdett. Nem teljes erőmből, mert nem akartam megölni. Még. - Ha jól emlékszem jövök neked eggyel, amiért az orrom alá nyomtad azt a nyavalyás gyógyírt. - Feljebb toltam Elenát a fal mentén, hogy a lábai ne érjék a földet és a légcsöve repedezni kezdjen. Látni akartam a szenvedést a szemeiben... most erre éheztem. Elég sok gondot okozott nekem ezzel az emberléttel. Ideje törlesztenem.
Lassan kiszökött belőlem az élet, úgyhogy..mint aki nem lát, ne hall...dőltem hátra. Nem kapaszkodtam, nem óbégattam. Teljes tehetetlenségemben omlottam össze, és ennek most helye is volt. A karok nem tartottak, Tatia elengedett, én pedig már nem küzdöttem, nem volt miért. Simogató leheletet éreztem arcomon. Valaki hozzám szól. Nincs erőm megnézni, nincs erőm kinyitni szám. Csak feküdtem ..tovább.
Olyan gyorsan ott termett mögöttem, hogy nem, nem tudtam mit tenni, egyszerűen belém harapott. Most mi is történik? Magamról se tudtam, nemhogy másról. Hallottam Shane-t, de nem tudott kiszedni a karmaiból. Aztán Shane belé döfött egy karót. És csak Shane mondta, futás. Nem igazán voltam önmagam, de el kezdtem futni vele. - Shane - nem tudtam többet kimondani, valahogyan szólalni se tudtam.
- Mit kezdenél... - kérdeztem meglepetten vissza, de ekkor Meredith mögé termett én pedig ijedten fordultam hátra hozzá. A vére láttán előbújtak vámpírfogaim. Jézusom! Ez megöli őt! Aztán pedig engemet? Na azt már nem! Odatermettem és megpróbáltam lehúzni róla, de nem sikerült! Képtelen voltam megmozdítani akármelyik részét is ennek a nőnek. - Mi vagy te? - kérdeztem ijedten. - Meredith tarts ki! - mondtam, majd a kocsi csomagtartójából előkaptam egy karót és a nő hátába nyomtam, aki így a földre hullott. Elkaptam Meredith kezét. - Futás! - kiabáltam.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Mikor éppen kiértem, Tatia keze Matt arcán volt, ahogy láttam, pont paskolgatta, vagy mi a fene. Ez most... mi a halál?! Aztán lassan vettem egy mély levegőt, ekkor éreztem meg a friss vér szagát felőlük, ami rémülettel töltött el. - MI a fenét csináltál? - termettem ott mellettük, és megfogva Tatia kezét, arrébb löktem onnan. Vámpírként már az efféle kisebb ellökések is nagyobbra sikeredtek. - Matt... jól vagy? Bántott? - kérdeztem aggódóan, és ezúttal én fogtam a kezeim közé az arcát. Egyértelmű volt, hogy megharapta...
Mivel Mattie fiú nyakára már más szája tapadt. Bolond! Ezért más célpontot kellett keresnem magamnak. Ez a hely ha nem bulizásra, de terülj terülj asztalkának tökéletes. Körbepillantottam és egy kedves "ifjú" pár csörtetett el az egyik hófehér kocsi felé. Remek! Kellenek nekem! Elindultam feléjük. Már láttam az agyukban, hogy biztosan nem számítanak rám. Mikor odaértem nagy figyelemmel mértem végig őket. A hasonmás képében voltam és láttam, hogy a pasinak tetszik. Nekem is tetszene, ha látnám magamat. - Hm... jó is hogy kérdezed. Azt hiszem a lánnyal kezdeném. - ahogy ezt kimondtam, már a lány nyakán voltam hátulról és jó szorosan magamhoz öleltem, hogy ne mocorogjon. Nagyon erősen mélyesztettem bele a fogamat, nem ínyem a finomkodás. - Finooom! - mondtam két levegővétel között. Szinte bugyborékolt a kiáramló vére az ajkaim alatt. Felnéztem a férfira és sóhajtottam egyet a képe láttán. - Semmi baj picinyem, te is sorra kerülsz. - kacsintottam rá, majd újra elmerültem a nőben. - Ne félj Meredith! Gyors leszek.. - ígértem egy ravasz mosoly kíséretében, majd nyelvemmel végigszántottam a véres felületen. Ajkaim felkúsztam egészen az álla alá és ott haraptam bele.
- Nincs mit - válaszoltam egész egyszerűen rá. Aztán egy szép ajándékot kaptam tőle, egy karkötőt, amelyen virág volt. Egyszerűen lebilincselő volt ez a kis dolog számomra. - Ó, ezt nem kellett volna. Köszönöm - egy aprócska kis mosoly és kezdtem el a szokásos hosszabb mondandómat, melyet ismét egy köszönömmel fejeztem be. Aztán valaki jött felénk, egy lány, ekkor Shane háta mögé terelt engem, aztán jöttem rá, hogy valami nem stimmel itt, de semmit nem szóltam.
(tornaterem) - Köszönöm, hogy kikísértél. - mondtam egy mosoly kíséretében. A kocsimhoz baktattam és ott engedtem el a derekát. Felnyitottam a csomagtartót és egy karkötőre erősített virágot húztam ki belőle. - Ezt odaszeretném neked adni. - kaptam el a csuklóját és húztam fel rá a díszt. - Remélem tetszik. - néztem fel rá. De ekkor megláttam egy hozzánk közeledő nőt. Nagyon csinos volt meg kell hagyni és iszonyatosan hasonlított a parkoló másik felében veszekedő másik két lányra. Mikor ideér hozzánk értetlenül kérdezek. - Mit szeretnél? - éreztem, hogy nem ember. Sütött róla már a szagáról, hogy véres a keze. Meredithet a hátam mögé tereltem.
Az idő teljesen kiesett, fogalmam sem volt, hogy mióta ettem belőle. Még jó, hogy a parkolónak eme részén senkinek sem tűnt fel a mi kis párosunk. Mindenki a másik irányba ment, hiszen arra volt a bejárat, így teljesen elkerülték ezt a helyet. Szerencsémre és az ő szerencséjükre is, hiszen ki tudja, hogy melyikőjük lett volna a következő áldozatom. Ismét kiemeltem a fejem a fiú nyakából és láttam, hogy már nagyon laposakat pislog. Volt benne élet, de nem sok, így kénytelen-kelletlen két ujjammal megtöröltem a számat, aztán meg is nyaltam, hogy nehogy véletlenül egy csepp vére is kárba vesszen. Ízletes volt, nagyon is, hasonlítani sem tudnám semmihez. Tipikus jófiú-vér. - Csak hogy tudd, ez nem ellened szólt. - Paskolgattam meg az arcát negédes mosollyal. - Egész aranyos vagy, de éhes voltam. - Vontam meg lazán a vállamat és tudtam, higy hiába beszélek neki, ő nem fogja tudni felfogni minden szavamat.
Ekkora baklövést. Nem látok a szememtől? Ez a nőszemély... beetetett. Kijátszotta minden kártyámat, amivel az orromnál fogva vezetett,miközben az előbb... leteremtettem Elenát, aki csak menteni akart. Ekkora ostobát... Késő bánat...túl késő. Éreztem...szinte éreztem,ahogy áramlik ereimben a sötét folyadék..Kifelé. Ködös tekintetem homályba burkolva vetítette a külvilágot, s kótyagosan igyekezett minden világfordulásnál hátravetődni. Lábaim felmondták a szolgálatot, és keményen ütköztek az aszfaltba. A vérveszteségnek hála, csak tompa simogatásnak tűnt. Ernyedten kapaszkodtam a lány karjába. El akartam lökni magamtól, de csak tartottam, és azon voltam,hogy ne dőljek el,hogy ébren maradjak. Nem hagyhatom el magam... NEM halhatok meg így... Zuhantam már le hídról, küzdöttem vadásszal, vámpírral, bármivel... Nem ..így nem.. Zihálva kapkodtam levegőért,de mintha a lány szorításában összecsuklott volna a torkom,onnan se ki, se be. Hallásom korcsult, mintha víz alól fognám az adást, de egy valami kiütközött. A neve.. Tatia... Ki lehet ez? Ki?
Nem akartam elválni a nyakától. Nem csak most, hanem soha. Annyira régen bontakozhattam már ki vámpírként, a hasonmásom elvette tőlem a legjobb dolgot az életemben. A vámpírlétet. Még korrektnek is éreztem, hogy Matt vérét veszem magamhoz hosszú hetek óta először. Nem akartam megölni a fiút, ahhoz túlságosan is cuki és viszonylag normális volt, de nem tudtam megállj parancsolni magamnak. A kezdeti vadállatiságom körülbelül fél perc elteltével lassabb kortyokba fordult át, így mélyebben tudtam a nyakába harapni és hosszabban, több ideig érezhettem, ahogy vére lecsordul a torkomon. Ezt neked, emberi lét! Kinek van szüksége rá, ha ilyen is lehetek? Elvégre ez volt az igaz valóm... a vámpír. - Nem igazán. - Elemeltem a fejem Matt nyakától, amikor a Katherine nevet suttogta. A drága biztosan nincs beavatva abba, hogy én itt a városban garázdálkodom egy ideje. - A nevem Tatia. Bánhatod, hogy nem hittél a kicsi Elenának. - Biccentettem az épület felé, miközben megnyaltam az ajkaimat. Nem cicóztam sokat, ismét haraptam, szinte már kiszipolyoztam szegény fiút. A térdei kezdték felmondani a szolgálatot, ezért amikor megrogytak és a betonnal koccantak én is vele tartottam, hogy ne dőljön el, mint egy krumplis zsák. Nem akartam, hogy beverje a fejét és elájuljon, abban nem lenne semmi buli. Sokkal jobb, ha magánál van az áldozat, liheg, megpróbálja hallatni sikertelenül motyogott szavait. Ezt hívják életérzésnek, az áldozatnál pedig haláltusának. Erősen tartottam Matt vállait. Csodás, az erőm is visszatért és egyre jobban növekedett az áldozatom vére által. Boldog voltam. Mérhetetlenül boldog és elégedett, jobb időpontban nem is változhattam volna vissza.
Torokszakadta sóhajjal fogadtam kint ülő lanyha,friss széljárást. A távolba meredtem, s kézfejemet térdemre szorítva görnyedtem ívbe. A most érkező vendégsereget pásztáztam, és -az előző eseményekre lévő tekintettel - hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Mire nem képes a vérszomj... - Áh... nem tesz semmit. Éltünk mi már különbet át, ami keményebb dió volt. Emlékszel, mikor öcsédet próbáltuk leszerelni a drogokról? Hosszú menet volt... - hahotáztam vissza-visszaderengve ugyanarra az emlékre. - Vissza akarsz menni? - kérdeztem némi hatásszünet után, de mikor válasz nem érkezett, hátra kaptam a fejem. Lefagytam. Arcomról lefolyt a mosoly, helyébe rideg, aggódó tekintet lépett. Hogy a... Nem, képtelenség... Egyszerűen..nem. Nem volt időm..semmire. Felfogni nem tudtam a helyzet súlyosságát, lehetetlenségét. Testemnek teste vetődött, arca nyakamba bukott, s tűéles szemfogak bőröm alá. Elcsesztem. Rohadtul elcsesztem. Egy próbálkozó szájmozdulatot tettem, de hasztalannak bizonyult. Artikulálás nélkül suttogtam. Egy nevet. - Katherine... - ejtettem ki, majd még egy lomha kézlendülettel próbálkoztam,de ez sem ért fel a derekáig sem. Tekintetem sötétbe borult, térdem görnyedt. Mennyire elcsesztem...
A mosdóból kifele menet, alig vártam, hogy Klaus megkapja az üzenetemet, amit Lucyvel küldtem neki. Kijöttem az iskolából. Fülemnek túl hangos volt ez a zene. Lebaktattam az iskola lépcsőjén és megint elkapott a kétezer éve érő vérszomjam. Már felfaltam a kórház egész vérkészletét idefele, mégsem tudom betelni. Nem voltak sokan a parkolóban. Körbepillantottam hasonmás szemeimmel és felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül ebben a bőrömben. Elmosolyodtam. Egy ember és egy vámpír hasonmás. Tényleg nem vagyok feltűnő így... Hiszen többen vagyunk. Hármas ikrek. Tekintetem találkozik az egyikkel, de nem igazán foglalkozom vele. Egy férfi ekkor nekem jön. - Mi a fenét gondolsz magadról picinyem? - kérdeztem felháborodva, majd odahúzom magamhoz és egy harapással a bőrébe mélyedek. Addig szívom míg jól nem lakom majd nyilvánosan a földre hull holt teste. A barátnője éppen ekkor ér oda sikoltozva az ő drága Jamese után. Felnevetem a nevetséges siralma hallatán. - Most te jössz babám! - kaptam el a nő ruháját is, majd belevájtam ősrégi fogsoromat a tenyerébe. Finooom vér! Ezt mind az iskola parkolójának közepén. Nem szokásom kerülni a feltűnést. Minek? Mikor végzek a nő testét is a földre lököm és ellépek tőlük. Megtörlöm vértől mocskos ajkaimat, aztán folytattam a friss levegő adta örömök magamba szívását. Megígértem Dananak, hogy segítek eltenni Elijaht az útból, mégis nincs kedvem hozzá. Ki ő nekem, hogy segítsek neki? Segít ez bármennyit is a terveim elérésében? Nem... Tehát nem fogok neki segíteni. Segítsen ő nekem! Az apját is megöltem, hol érdekel engem ő? Karba tettem a kezeimet. Az egyetlen ember, akinek a vére íze megcsapta az orromat a közelben álldogáló kis Matté volt. Szegényke, mindig ő az áldozat. Szinte már sajnálom, ahogy az érzései és emlékei átszivárognak a fejembe. Szegénykém! Csoda hogy még él! Na majd erről tenni fogunk. De most jól laktam... egyenlőre. Végig őt néztem és közben a társaság agyából csemetéztem.
Még bent a tornateremben ledöbbenve figyeltem, ahogy Elena Matt vérző sebébe nyúlt. Azt hittem, hogy nem fogja vissza magát és belekóstol egy kicsit? Majdnem magamra öltöttem a hajrálány szerepét, hogy hátha elszalad a kis hasonmásommal a ló, de még jobban meglepődtem, amikor a hajamba markolt. Volt erő a kislányban, az már egyszer biztos, a fejem szüntelenül sajgott attól, hogy majdnem megtépett. Ribanc! Az életemre esküszöm, hogy megkeserüli... a fenébe is, a vámpír énjével így nem tudok elbánni! Nem gondoltam volna, hogy ez a Matt tényleg ennyire jófiú... azt hiszi Elenára, hogy ő Katherine és mondhatni szembeszállt vele. Ebből is csak az látszik, hogy milyen jó színésznő vagyok és pár pillanatig a szerencse lánya is, elvégre apró előnyt tudtam kovácsolni az emberlétemből. A hasonmásom pofára esett, a drága barátja nem hitt neki. Engem vezényelt ki a tornateremből féltő pillantások közepette, vele viselkedett kedvesem, nem vele. Ezt is elértem. Talán a legérzékenyebb pontja volt ez Elenának... nem hittek az emberségében. Kifelé jövet az ajkaimba haraptam és megéreztem Matt vérét a számon. Egy pillanatra fémes íze volt, aztán megváltozott: olyan volt, mint régen, amikor az életet jelentette nekem... finom, édes és szinte még meleg. Pár csepp volt, de így is tökéletesen érzékeltem a fenséges, friss ízét. Hogyhogy? Ember vagyok, nem ezt kellene éreznem... - Sajnálom, Matt. - A hangom direkt megremegett, mintha megviselt volna az előző jelenet. - Annyira sajnálom, hogy ez miattam történt... - Tipikus jókislányos, védelmező, mártír szöveg, nem hagyhattam ki. Nyeltem egyet és akkor már a torkomon is lecsordult annak a pici vérnek az íze... hmm... milyen régen éreztem már ezt! Megtorpantam, mert ismét újdonság köszöntött be az életembe, olyan, ami már hetek óta nem. Lassan ugyan, de a szemfogaim megnyúltak, éreztem, ahogy növekedtek. Istenem! A fogaim! Az én kis vámpírfogaim! Újra a régiek? Visszaváltozom? Most? Itt? El sem hiszem! Földöntúli öröm töltött el, mosolyra húztam az ajkaimat. A fülemnek robajként hatott az is, ahogy az erek kirajzolódtak a szemeim alatt... a hallásom is a régi! Minden! A számhoz kaptam és megérintettem a megnyúlt fogaimat. Tökéletesen hegyesek, csakis arra várnak, hogy valakibe belemélyedhessenek! - Úgy látszik, hogy a rossz lányt választottad. - Félrebiccentve a fejem néztem a fiú szemeibe, időt sem hagyva neki az információ feldolgozására termettem előtte és vadul a nyakába haraptam. Nem finomkodtam, ragadozó módjára téptem fel a bőrét és az ütőerét, hogy vére szabadon áramolhasson át az én testembe. Éhes voltam, borzasztóan éhes!
Csak zsebre vágtam a kezeimet, ahogy letettem a verdát a parkolóban. Kellett már egy kis szórakozás a sok zűr, meg miegyéb után. Kár, hogy csak kellemetlenségekből áll össze az élet... nem? Felsóhajtottam, majd végignéztem magamon. Pont tökéletes vagyok. Bár sétáltam én már úgy be buliba, hogy egy cseppet sem voltam kiöltözve. Mert minek az? Nem szeretem az efféle hacukákat. És ezzel mindenki tisztában volt. Befelé igyekeztem éppen, mikor elsuhant mellettem egy nő, és rögtön utána fordultam. - Hm... - vigyorodtam el, miközben füttyentettem egyet.
Az arcát fürkésztem, nehogy valami olyasmit mondjak, amivel lebukhatnék. Valami azt súgta, hogy ő nem nagyon van benne ebben a hasonmás-dologban, de a fene se tudja, hogy ki tud és mit itt Mystic Fallsban. Az emberek olyan dolgokkal is tisztában vannak, amelyekkel nem kellene és utána csodálkoznak, hogy összeharapdált nyakkal végzik valamelyik sikátorban? Törődjenek bele, ez a sorsuk. Beszélek én, aki jelenleg szintén a halandók táborát erősíti. - Menjünk. - Elindultunk befelé és mivel a zene már eléggé kihallatszott a folyosókra, nem volt nehéz megtalálni a buli igazi helyszínét.
Vigyorogva vettem,hogy kapott a játékon, és pukedlivel egybekötve karolt belém. Sokféle érzelem kavargott bennem, holott arcomon ez nem mutatkozott. Években lehet számolni a külön töltött időt,mikor is..egy szót, annyit sem váltottunk, most..mégis olyan,mintha ez az idő csak néhány potyaév lenne. Mit sem számít... Ugyanúgy csattan fel kacajunk, mint ... mindig. Hiszen a barátságunkat lassan évtizedekben lehet számolni, ez a kis eltávolodás nem oszt, nem szoroz. Aztán..meginogtam. Mikor családjáról kérdeztem, nem igazán a hogylétüket vettem célba, hanem az elhelyezkedésüket. Kell lennie valaminek a háttérben, kizártnak tartom,hogy Elena fogta magát, és otthon hagyva a bandát, indult meg egyedül. Nem rá vall. Cseppet sem. Viszont..mindent akartam, csak tapintatlankodni nem, úgyhogy egy "spongyát rá" gondolattal, és némi irányt adó mozdulattal invitáltam a lányt. - Az majd mindjárt kiderül - mosolyogtam bizonytalanul, hiszen a nyomatékos információk számomra is ismeretlenek voltak. Ez az egész bálozás... csak légből kapott, spontán gondolatként kezdődött a délután folyamán, most pedig nézzenek ide. Mint aki most lépett ki egy Al Capone filmből.
Belém karolt és elindultunk a bejárat felé. - Európából származom... Pontosabban Grúziában nőttem fel. - helyesbítettem. - Nagyon csinos vagy. - néztem végig ratja miközben haladtunk. - Nagyon nagyon régen voltam itt utoljára. - néztem rá sejtelmesen, majd behúztam a bálterembe... vagyis a tornaterembe ami bálteremnek volt álcázva.
- Óh, igen, most már van egy - bólintottam egyet rá, és reméltem, hogy jó lesz partnernek, ha csak kis időre is, hiszen mesélte, hogy Vegasba tartott, - Értem, tehát Vegas, mi? Jó kis hely az - újra elmosolyodtam. Hm, egy udvarias gavallér. Ilyet is ritkán látni, és aztán kinyitotta az ajtót, és a karját tartotta nekem, hogy induljunk. - Igen, mehetünk - belepillantottam a szép szemeibe, majd útnak indultam vele. - Nem láttalak még errefelé, vagy csak kicsit rossz a memóriám - szívből jövő vigyorgás tört rám, de azonnal be is fejeztem.
- Most már van egy. - mutattam magamra. Igazából csak bekukkantani akartam ebbe a kis micsodába, amit bulinak neveznek errefelé. - Éppen visszafele voltam Vegasba... De gondoltam akkor ha már útba esik megnézek egy ilyen bulit. Ha már annyi szórólapot nyomtak a postaládámba - forgattam a szemeimet, majd kipattantam a kocsiból és kinyitottam neki az ajtót. - Megérkeztünk Hölgyem! - színészkedtem a kezeimmel, majd kitartottam a karomat, hogy beletudjon karolni. - Indulhatunk? - kacsintottam rá és megigazgattam hófehér kalapomat.
- Rendben - mosolyogtam el magam, amikor a hazakísérésről volt szó. Nem tudtam, örüljek -e ennek, vagy se, hiszen nem tudhatom, hogy ő mi lehet. - Akkor majd megköszönöm újra - lehetséges, hogy épp valamelyik természetfeletti valaki ő, de ez most nem foglalkoztatott engem, inkább az, hogy elhozott ide.- Nincs kísérőm - mondtam neki kicsit halkan, de mosolygósan. - Ha már itt tartunk, úgy látom, neked sincs - ezzel próbáltam rávenni őt, hogy igyunk meg valamit, és tartson velem kicsit, ha már így összedobott minket a sors.
Úgy mosolyodtam el, mint aki nincs hozzászokva a bókokhoz. Emberien, aranyosan, kislányosan, de közben természetesen észrevettem, hogyan mér végig. Az ilyesfajta érzékeim nem tompultak a vámpírlétem elvesztésével. - Reménykedjünk együtt. - Nevettem el magam. Ez a fiú nem is rossz fej. Vajon miért dobta a hasonmásom? Ilyen mélyen azért nem ástam bele magam az élete részleteibe, de elég hülye lépés volt részéről, legalábbis ebből a pár percből ezt tudtam leszúrni. Ez a Matt tipikus jófiúnak tűnt, nem olyan volt, akit megrontott Mystic Falls természetfeletti állománya. Ritka az ilyen... talán éppen ezért olyan érdekes is. Fejcsóválva, el nem múló mosollyal figyeltem produkcióját, amikor vigyázzállásba vágta magát. Aprót pukedliztem, bár ez ebben a korban már nem igazán volt menő és nem is az ilyen bulik előtt, de jólesett. Mintha valami jó hangulatot árasztott volna magából a srác és ez ragadós volt. Lehet, hogy nem is olyanok borzasztóak ezek az emberek. - Ők jól vannak. Mindannyian. - Válaszoltam a kérdésére és belekaroltam. Inkább nem kezdtem bele a téma kifejtésébe, ugyan mit mondhatnék én Salvatore-ról és Elena gyerkőceiről? Nem az enyémek, fogalmam sincs, hogy mi van velük. - Az ilyen bulikat ugye még mindig a tornateremben tartják? - Kérdeztem, mielőtt elindultunk volna befelé. Közben egy pillanatra ismét ismerős arc bukkant fel a közelben... Elijah... nem nem nézhettem őt sokáig, hiszen Matt számára én nem Tatia voltam.
Klaus is my brother. I’m a little behind on the times, but I believe the term you’re searching for is OMG.I will give you my word. We will be your partners. We will end Marcel’s realm. But know this, if anything whatsoever happens to that girl or her unborn child. You needn’t fear Marcel nor Klaus or anyone… More than anyone you need to fear me.
Kissé kóvályogva és kettőt látva, de megérkeztem a buli parkolójába. Igazából csak Tatia miatt jöttem el, remélem, hogy nem hiába és ő is itt lesz. A farkas lányt átkozom amiért megharapott. Jó ideig belefog telni mire rendbe jövök. Ha egyáltalán rendbe jövök majd. Még sosem harapott meg egy kutya sem. De a testvéreimet igen és ők sem haltak bele. De akkor miért érzem magam ennyire pocsékul? A fejemhez kaptam, ahogyan elegáns öltönyömben az iskola bejárata felé baktattam. Körbepillantottam és megláttam Tatiát egy emberrel csevegni. Remek! Sajnos ilyen a formám. Forgott körülöttem a világ és iszonyúan fájt a fejem. Izzadtam... érzem az ereimben hogy valami nem stimmel. Komolyan miért hagytam életben azt a lányt??? Megharapott a kis... ekkor kissé megbotlottam, majdnem elestem. Talán nem volt olyan jó ötlet eljönni ide.
Kezdőlap
