A zsebembe süllyesztettem a telefonszámokat. Remek, most már mehetek, bedobhatok egy italt. Az első munkanapom előtt kell. Feszült vagyok.

- Grill -

- Nincs mit. - Mondtam majd megkapartam a torkomat. Ezek szerint nem túl feltűnő, hogy a címeket kicsit megmásítottam.
- Ez már jobban hangzik. - Egy keserű mosoly kúszott az arcomra, majd újból hátrálni kezdtem az ajtó felé. - Én viszont most akkor megyek.. Viszlát Mr. Lanter. - A mondat befejeztével elhagytam a termet, majd az egész iskolát megindulva Bonnie felé.

(Bennett-ház)

- Köszönöm az információit, Matt. - vettem át tőle a papírt, és elégedetten végigmértem a számokat.
- És nyugodjon meg. Nem lesz semmi baja egyiknek sem. Csak beszélni akarok velük. - kacsintottam a srácra.

- Rendben. - Sóhajtottam egyet, majd próbáltam valamennyire kicselezni. A telefonszámot habár helyesen megadtam de a címet kicsit félreírtam mintha jelenlegi izgalom miatt tettem volna. De azt tudtam, hogy az első utam innen Bonniehoz vezet.

- Csak semmi trükközés, barátocskám. A barátaid fognak ráfázni. - néztem rá ezúttal már szigorúan, és elé toltam egy papírt, hogy felírhassa rá a telefonszámokat és a címeket. Ne is próbáljon átverni, mert harapok...

- Nagyon szívesen megadom, csak adjon egy papírt meg egy tollat vagy akármit amire felírhatom. - Mondtam kedvesen habár ebből semmi nem volt igaz. Nem fogom megadni neki. Lehet, hogy ebből később majd lesz problémám de azt hiszem túl fogom élni. Végül is nem lehet akkora nagy dolog félre írni mind a két telefonszámot. Vagy lehetne, hogy összekeverem őket. Még nem tudom mivel fogom kimagyarázni, de az már biztos, hogy nem adom meg.

Felálltam, ahogyan ő is felállt, és felvontam a szemöldökömet.
- Kár. Éppen most akartam megkérni, hogy hívja fel a Bennett lányt, és Jeremy Gilbertet, hogy lenne egy kis elfoglaltságom számukra az iskolában. De megtisztelnél azzal, Matt... ha a telefonszámukat elmondanád nekem. - sóhajtottam fel. Reméltem, hogy beszél magától. Senkit nem szerettem akarata ellenére rákényszeríteni dolgokra.

- Hmm, értem. - Nem akartam tovább kérdezősködni, mert azt hiszem sokkal jobban járnék azzal, ha beszélnék először Jeremyvel és Bonnieval, hogy készüljenek fel valamire. Lehet, hogy hülyén fognak rám nézni, de még mindig jobb annál, hogy nem szólok egy szót sem és magamban tartom.
- Nem nem tudom, de viszont nem is zavarnám tovább azt hiszem. - Álltam fel a padból és tettem két apró lépést az ajtó felé.

Az arckifejezése sokatmondó volt, és ez, hát túlzás lett volna, hogy tetszett. Mert nem így volt. Nem szerettem ijesztgetni senkit. De most a valósággal ijesztgettem őt, és ez már fele annyira nem vicc, mint az először tűnt.
- Nem írtja ki az összeset. Csak egy bizonyos számút, míg... - sóhajtottam. - Ez már nem a te dolgod. Van valami halvány sejtésed, hogy a Bennett lány és a Gilbert fiú mikor szokott megtisztelni minket a jelenlétével itt? - vontam fel a szemöldökömet.

Komoran hallgattam végig a mondanivalóját. Egész életemben próbáltam elkerülni azt, hogy belekeveredjek ezekbe a dolgokba. Főleg az utóbbi két évben. De most meg bejövök pár cuccomért aztán belefutok egy új tanárba akit udvariasságból üdvözlök és kiderül, hogy meg van a maga oka amiért a városba jött. És ez bőven túlszárnyalja azt, hogy történelmet akart tanítani.
Ami viszont aggasztott, hogy szüksége van Jeremyre egy bizonyos vámpírvadásznak. De vajon mi a francért? A Bennett boszorkányoknál meg rögtön Bonnie jutott eszembe. Azt hiszem ha eddig nyugodtan éldegéltek most lesz valami ami feldobja az életüket. Bár velük mindig történik valami. De én ennek nem akarok a részese lenni.
- És pontosan mit akar tenni ez az illető.. Connor. Kiírtja a városból az összes vámpírt? Mert azt hiszem előbb fognak össze ellene és hal meg ő maga, minthogy bárkit megölhessen. A lakosság túlnyomó része vámpír. - Nem akartam túl sokat mondani ezt is inkább csak azért említettem meg, hogy megfigyeljem a reakcióját.

- Kikre gondolok? - sóhajtottam. - Leginkább a Gilbertekre. A család meg van áldva nemesebbnél nemesebb vérűekkel. Hasonmás, és a másik, a kisebbik... talán Jeremy... ő is különleges. - mondtam, megfogva újra egy tollat, és rajzolgatni kezdtem azt a formát, amely elviekben Connor tetoválásának volt a kezdete. Én sosem láthattam, mert nem vagyok kijelölt vadász. De elviekben majd Jeremynek látnia kell rajta.
- Miféle céllal? Hogy vámpírokat öljön, mégis mi céllal érkezhet? - kérdeztem meglepve, de ekkor sejtelmes vigyor jelent meg az arcomon, tovább firkálgatva.
- Én semmit nem akarok a Gilbert gyerekkel. Ő Connornak kell. Nem esik bántódása, ne aggódj. Talán tévesek az információink. - vontam egyet a vállamon. - Abban az esetben meg főleg nem fog baja esni. - suttogtam.
- A Bennett boszorkányok is sokat tudnak, ha jól tudom. - vigyorodtam el szélesebben. - Az egyetemről sokakat ismerek, mielőtt megkérdeznéd. - utaltam pforesszoraimra. Shane professzor egyenesen bízott bennem. Csak őt kellene még a városba csalni valahogy...

- Néhány diák? Pontosan kikre gondol? - Kérdeztem teljesen kíváncsian. Vajon milyen terveket szőtt még mielőtt a városba érkezett volna?
- És mégis miféle céllal? - Egyre érdeklődőbbe váltam ezzel a dologgal kapcsolatban. Mert azért ha nem is szívlelem annyira a vámpírokat attól még vannak olyanok közöttük akiknek nem szeretném ha bántódása esne. Ott van például Caroline. Aztán már Tyler is félig az..
- Mit akar egy Gilberttel? - Néztem rá összevont szemöldökkel. Ez már kezd egyre érdekesebb lenni. Valószínűleg Jeremyt keresi, de én nem fogok semmit mondani. Hallgatok akár a sír.
Az utolsó mondata segítette eldönteni, hogy mi is ő. Vérfarkas. Már ha jól vettem le a dolgokat.

Felsóhajtottam. - Ebben reménykedtem. Nem akarlak én belekeverni titeket semmibe sem. De néhány diák fontos ebből az osztályból, nem véletlenül csaptam le az osztályra. - támaszkodtam az asztalra, elmélyedve a tekintetében.
- Hamarosan egy barátom a városba fog érkezni. Egy bizonyos... Connor... - hangsúlyoztam ki a nevét. - Vámpírvadász. És olyan céllal érkezik, amely sokak számára döntő lehet. Meg kell találnia valakit, akit te talán pontosan ismersz. Egy Gilbertet. - dörzsöltem az államat. Jeremy név rémlett, de nem eskütem volna rá. - Az a feladatom, hogy segítsek. A véremben van, hogy gyűlöljem a vámpírokat.

Felnevetett a dolgon pedig én teljesen komolyan gondoltam. Elég sok dolog van amit az utóbbi időben nem lehet megmagyarázni meg hát sose tudhatja senki, hogy mikor találkozik valamivel ami erősebb nála. Jobb azért odafigyelni.
- Nekem aztán nincs. Azt hiszem nevezhetem magam a város legátlagosabb emberének. - Mondtam teljesen komolyan.

- Nem olyan fából faragtam, öcsi! - vigyorodtam el, felröhögve, mint valami bugyuta kamasz. Eléggé.. hogy is mondhatnám ezt? Eztz nem is lehet szavakkal leírni. Hisz' az arcára kellett nézni, csak az érezhette igazán ezt, aki vele szemben ült.
- Talán van titkolnivalód? - dőltem előre, ezúttal már komoly ábrázattal.

Nem tudtam, hogy van-e értelme még játszani az idiótát, mint aki nem tud semmiről. Hiszen most éppenséggel ő teljesen őszintén elmondta nekem, hogy mindenről tud. Most miért ne lehetnék én is őszinte? Végül is azt hiszem semmi újat nem mondhatok már neki. Legalábbis nem igen fogom kinyitni a számat olyan dolgokról amikről még nem tud.
- Hát rendben. Szóval akkor ezért vállalta el itt az állást. De hát akkor sok sikert. Itt majdnem minden nap találkozik olyas valakivel aki meg akarja ölni. Szóval eléggé kellemetlen tud lenni. - Sóhajtottam egyet megkönnyebbülésképpen.

- Évek óta itt élsz, és fogalmad sincsen? - sóhajtottam, de nem meglepve. Mert volt bennem egy olyan sanda gyanú, hogy csak játssza itt nekem a hülyét. Amit tény, hogy nem szeretek de most mit is csinálhatnék. Ameddig neki jól esik, játssza csak. Én attól még beszélek. És ha mégsem tud róla, hát vannak módszereim, amivel tartom a száját.
- Az egyetemen a természetfeletti lényekről és kultúrájukról írtam szakdolgozatot. Azóta is a nyomukban vagyok és most azt hiszem, megtaláltam. A vámpírok és a vérfarkasok igazi lakhelyét. - mélyesztettem szemeimeta tekintetébe.

- Hát igen eléggé lehetetlen. - Nevettem fel röviden, majd figyelni kezdtem ahogy piszkálja a tollát és egy könyvet lapozgat.
Viszont a következő mondatai lefagyasztották még a mosolyt is az arcomról. Habár megpróbáltam úgy csinálni, mintha egyáltalán nem tudnám, hogy mégis miről van szó. - Öhm, azt hiszem még mindig fogalmam nincs arról, hogy miről beszél. - Játszottam az ártatlant. Így talán kideríthetem, hogy mi az amit tényleg tud erről a helyről. Mert amit megtanultam az az, hogy tartanom kell a számat bármiről is van szó.

- Nem, ezt nem hiszem. - sóhajtottam, a tollamat piszkálva, valami újabb könyvet lapozgatva. Ez valami rögeszme volt, mindig tartottam valamit a kezeimben, hogy lefoglaljam és összeszedjem ezzel a gondolataimat.
- Ugyan, Matt... - legyintettem nevetve. - Tudom, hogy tisztában vagy vele. Ami azt illeti, én is, így nem kell az ostoba hülyegyereket játszanod nekem. Tudom az igazat Mystic Fallsról. És az itt élő lényekről. - köszörültem meg a torkomat. - Azért jöttem, hogy... fogalmazzunk úgy, olyan helyen dolgozzak, ahol első kézből értesülhetek arról, hogy mi történik. - vontam egyet a vállamon.

- Talán ön majd meghozza a kedvünket így az utolsó évre. - Most így jobban belegondolva ez lehetetlen. Szerintem az egész földön nem létezik még egy ilyen osztály, mint mi. Habár akármennyire akarjuk átlagosnak nevezni egyáltalán nem az. Vámpírok, vérfarkasok. Minden van itt. Ezek valahogy érdekesebbek, mint ücsörögni a töri könyv felett és a múlt történelmét tanulni. Ehelyett ők megpróbálják megírni a sajátjukat.
- Miféle igazságról beszél? - Játszottam továbbra is az idiótát. Talán tud valamit? Bár mondjuk így érthető lenne, hogy miért vállalta el az állást. - Szóval ön szerint nem állattámadás volt? - Vontam fel a szemöldökömet, mint egy kíváncsiskodó átlag ember.

- Sajnálattal hallom. Tudod, számomra szinte rögeszme a történelem. Jobban szeretem a régészetet, a történelmet, mint a saját életemet. A válasz mindenre megvan benne. Szinte mondhatni, hogy a válasz kérdéseinkre ott van a történelemben, a történelemkönyvekben. És ezek szerint itt ez el is van átkozva. - vigyorodtam el végül kis kesergő ízzel.
- Ó, értem. - bólintottam utolsó szavaira. - Meg is lepett volna, ha elmondod az igazságot, jó. - mondtam elismerően, végigmérve őt. Még jó, hogy tudtam a vámpírokról. Vérfarkasként ez valami elvi kérdés volt.

- Hát igen. Így jobban belegondolva elég távol áll ez az egész város az iskolaszeretettől. - Vontam össze a szemöldökömet. Hiszen nagyon ritka már az is, ha bejár valaki. Mert általában ha nincs kedved bejönni nem jössz be és senki nem von kérdőre. Legalábbis a többségnél így van.
- Öööö.. igen. - Fogalmam nem volt, hogy most mégis mit kellene mondanom. Hogy itt vannak, de az iskolát kerülik, mert teljesen felesleges már számukra. Habár két három évvel ezelőtt még azt terveztük, hogy főiskolára megyünk mindannyian most meg már a középsuliba se nagyon járunk be.
- Hát igazából csak annyit tudunk amit mondtak. Hogy valami állat merészkedhetett a város közelébe és azt támadhatta meg. - Nem akartam belevonni a részletekbe inkább úgy álltam hozzá, mint egy tényleges kívülálló.

- Stréber? Ebben a korban? Matt, valld be te magad is, hogy ez teljességgel kizárt ebben az intézményben. - vigyorodtam el. Nézegettem én az iskolai osztálynaplókat. Ez az osztály eléggé megritkult, legalábbis ami a bejárást illeti. - Úgy tudom, egyes diákok nem túlzottan tisztelik meg a tanárokat a jelenlétükkel. - sóhajtottam, elővéve egy jegyzetfüzetet. - Elena Gilbert... Caroline Forbes... Tyler Lockwood. Ritkán látják őket mostanság még a környéken is. - csaptam össze a füzetecskét, majd újra Matt szemeibe néztem.
- Mesélnél nekem egy keveset Tanner tanár úr esetéről? Miféle állattámadás volt ez?

- Ez így szokott lenni. - Ahogy a pad felé mutatott nem kellett több le is ültem oda, amíg ő helyet foglalt az asztalon.
Felnevettem azon amit mondott. Azt hiszem jól megállja itt a helyét. Ha már van egy kisebb humorérzéke nem bukhat el. - Hát általában úgy viszonyulunk a tanárhoz ahogy ő hozzánk. Szóval nevezhetjük egy átlagos osztálynak. - Habár egy csöppet sem átlagos. De azt hiszem ha az előző tanárok hírneve nem riasztotta el ez sem fogja szóval nem is kötöm az órára. - Úgy érzem magam, mint egy stréber diák. - Sóhajtottam egyet, majd kicsit keservesen nevetni kezdtem.

- Idő kell majd ahhoz, hogy hozzászokjunk egymáshoz. - paskoltam meg a vállát, majd böktem az egyik pad felé, hogy foglaljon csak helyet, és ne menjen el még.
- Nos, Matt... - ültem fel hirtelenjében az asztalra, és a combjaimra tettem a kezeimet, így nézve rá, kérdő tekintettel. - Most megkínálnálak valamivel, de sajnálatos módon iskolában vagyunk és ez itt tiltott. - kacsintottam rá. - Öhm... van valami különlegesség, amit erről az osztályról tudni kell? Ha jól tudom, érettségiző osztály. - gondolkodtam el.