Autóutak

Vadonatúj BMW-mben ülve hagytam magam mögött a kilómétereket, miközben a gondolataim ide ode cikáztak. Egyrészt a leendő munkahelyemen, másfelől a kisvárosi életen. Vajon sikerül a tervem és semmi sem fog már emlékeztetni a múltra? Mert ez minden vágyam! Magam mögött hagyni az akkor történteket, hogy mindent újrakezdhessek. A rádiót felhúztam maximumra, hadd hasogassa a fülemet, legalább addig is elterelem a figyelmem. Épp az énekessel együtt dúdoltam egy dalszöveget, mikor elértem a város elejét jelző táblát.
Üdvözöljük Mystic Fallsban!!
Széles mosoly kúszott az arcomra, a felismerésre, hogy megérkeztem. Itt állok egy ismeretlen város előtt, ahol az életem gyökeresen meg fog változni. Nem olyan változásra gondoltam, hogy lecserélem nevem, vagy a munkám(erre igen), inkább az ismeretségemre céloztam.
Nem álltam meg, tovább hajtottam egyenesen a központ felé. A kiváncsiság csak úgy hajtott belülről. Annyira izgatott lehetett akár egy kisgyerek az első ovodai napján. A hasonlatra még szélesebben mosolyogtam.
Innentől minden megváltozik. - Viszhangzott a mondat a fejemben.

/Hotel/

(Ősök villája)

Fél kézzel az autórádiót babráltam, míg nem találtam egy olyan csatornát, ahol kedvemre való zene szólt, majd teljes hangerőre tekertem a gombot, így száguldottam bele az éjszakába Mystic Falls városából kifelé tartva.
Nem kapcsoltam fel még a reflektorokat sem. Szinte vártam a halál kihívását, hogy győzzön le engem... feltéve, ha bír.
Az eső lágyan szitálni kezdett, és egy jókora pocsolyában megcsúszva az autóm az utat szegélyező mező közepére döccent, hogy aztán - miközben veszettül tekertem a kormányt - a motor egy halk hörrenéssel lefulladjon.
- A szentségit - motyogtam, kinyitva az ajtót, hogy megcsapjon a hűvös éjszakai szél és eső lehelete.
Kitettem a lábam a fűre, majd a fekete égboltra, és a ragyogó csillagokra emeltem a tekintetem. Fejemben visszhangzott mindaz, amit a bálon Tatia, és anyám szájából hallottam, és mindaz, amit nem is oly rég anyám fejéhez vagdostam.
Felsóhajtottam, és homlokomat nekinyomtam a kocsi hideg tetejének. Azt hiszem, még soha ilyen nyomorultul nem éreztem magam.

Charlotte birtoka ;; Hálószoba


Gyalog jöttem, vagyis vámpírsebességre kapcsolva száguldottam a külváros felé. A pihenőknél sokan megállnak és nekem ez most pont kapóra jött, hiszen velük kiválóan csillapíthatom az éhségemet. Ugyan mire ideértem elkezdett esni az eső, de engem ez annyira nem zavart. A legelső kocsinál megálltam és mivel a szerencsétlen tulajdonos éppen pótkereket keresett a csomagtartóban, ezért rögtön rávetettem magam. Nem finomkodtam, feltéptem a nyakát és addig szívtam a vérét, míg holtan esett össze az aszfalton. Ekkor nyílott az anyósülés felőli ajtó és egy nő szállt ki a kocsiból ellenőrizni, hogy hol is tart a férfi. Nekem sem kellett több, mivel még éhes voltam az ő életét is kiontottam. Így nem mondhatják, hogy elszakítottam őket egymástól.
Megnyaltam a véres ajkaimat és körbehordoztam a tekintetem a terültemen és megláttam egy másik autót, de felsóhajtottam, amikor felismertem a tulajdonost, hiába állt háttal nekem és hiába volt távol. A szemem, mint a sasé, őt pedig bárhol és bármikor felismerném.
- Rossz nap? - Odasuhantam a kocsijához és mire felém fordulhatott volna már a csomagtartón ültem keresztbe tett lábakkal és ravasz mosollyal. Szó mi szó, Klaus eléggé meggyötörten nézett ki.

Úgy döntöttem, nem aggasztom magam. Most valahogy amúgy is csak egy társaságra vágytam, az meg itt volt kéznél, méghozzá a csomagtartóban. Lehajoltam hát, hogy kibányásszam a laposüveget, és a szemem az ég felé emeltem, mikor könnyű vámpírléptek surranása hangzott fel a fűben.
- Jaj ne - nyögtem. Ha valaki nem vágytam hát az most pont ő volt... Tatia.
- Minek köszönhetem a roppant kellemetlen meglepetést? - kérdeztem, majd az üveget megszabadítva a kupakjától jót húztam a whiskyből. - Amúgy igen, rossz nap. Most hogy látlak, még rosszabb - legyintettem.

- Nem örülsz nekem? Ez most nagyon, nagyon fájt. - Lebiggyesztettem az ajkaimat és a hátam mögött megtámaszkodtam, így pislogtam rá. Pont úgy, mint amikor ezer év után először vagy éppen másodszor találkoztunk. Visszatértünk a kezdetekhez, de abból is mi lett...
- Mi történt, ami miatt ennyire lógatod az orrod? Talán hoppon maradtál valamelyik nőcskédnél vaaagy...nem is találtál olyat, aki kezdene veled? - Cukkoltam őt és ez nagyon kedvemre való volt. Jól éreztem magam azzal ellentétben, hogy ő lógatta az orrát. Én is néztem már így ki, csak én akkor, amikor senki nem volt a közelemben. Valószínűleg Klaus sem gondolta, hogy egyszer csak feltűnök, de hát van ez így.

- Ezúttal mély tévedésben élsz - vigyorogtam el magam minden sötét gondolatom és érzésem ellenére. - Találtam olyat, aki az ágyamba dőlt. És neked fogalmad sincs róla, hogy ki is az - ültem vissza a volán mögé, a lábam kilógatva, és újfent meghúztam az üveget.
- Egyébként ha kíváncsi vagy rá mi történt, mondjuk úgy, hallottam egy esti mesét. És momentán nem tudom, kit öljek meg hamarabb. Téged, vagy anyámat - vontam vállat.

- Szóval az első számú problémaforrás kilőve. - Leugrottam a motorháztetőről, a már kocsiban ülő Klaus elé sétáltam és megfogtam az ajtót. Igazából nem érdekelt, vagyis nem akart érdekelni, hogy kivel szűrtem össze a levet. Hadd csinálja, ha jólesik neki. Na jó, ezzel csak magamat akartam meggyőzni arról, hogy teljesen hidegen hagy, hogy kivel hancúrozik.
Viszont annyira furcsának tűnt. Mintha valami komolyan nyomná a lelkét annak ellenére, hogy a stílusa ugyanolyan maradt. És amikor valami esti meséről beszélt és felhozta Esthert is, akkor felakadt a szemöldököm. Pedig nem kellene meglepnie, hogy meg akar ölni. Ehhez már hozzászoktam.
- Mégis miről beszélsz? Ma mindent harapófogóval kell kihúzni belőled? - Kérdeztem már-már sürgetve, hogy nyögje ki, miért akar ismét végezni velem.

- Látod, a kíváncsiság mindig is női kiváltság marad - néztem fel rá morcosan, ahogy az ajtót fogta, és úgy állt előttem, mint a ma született bárány.
- Kíváncsi vagy arra az esti mesére? Mert elmondhatom... - nyeltem újra egyet az üvegből. - Volt egyszer egy fiú és egy lány. Nem olyan régen... úgy ezer évvel ezelőtt. A fiú nevelőapja nehezményezte a kapcsolatukat... és borzalmas tragédia, a fiú öccsének halála után a fiú anyja úgy döntött, halhatatlan teremtményekké változtatja a gyermekeit, és ehhez a lány vére volt a kulcs. Csak épp azt titkolták el mindannyian a fiú elől, hogy a lány a fiú gyermekét várta - mondtam kopott, fénytelen hangon, és megittam a maradék whiskyt is egy húzással, majd a kesztyűtartóba dobtam a kiürült üveget.

Megforgattam a szemeimet, de már kíváncsian vártam, hogy mi is lehet az irántam irányuló hirtelen gyilkolási vágynak az oka., viszont miután belekezdett a mesébe a mosoly lefagyott az arcomról. De még hogy lefagyott, hirtelen még az élettől is elment a kedvem és legszívesebben világgá rohantam volna, hogy csak most az egyszer ne kelljen szembenéznem vele. Mégsem tehettem ezt, hiába nem akartam, hogy ez a pillanat akármikor is bekövetkezzen...vállalnom kellett egy ezer éves hiba következményit.
- Honnan tudsz erről? - Csak ennyit kérdeztem, semmi mást nem voltam képes kinyögni.

- Ahhoz képest, hogy te is vámpír vagy, túl sokszor felejtkezel el róla, hogy túl jó a fülem - válaszoltam fanyarul. - Hallottalak téged és anyámat a bálon. Hallottam, hogy erről beszéltetek. A meg sem született fiamról - csuklott el a hangom egy pillanatra, majd a másodperc töredéke alatt felpattantam, és máris erősen fogtam a karját, hogy megrázzam, amennyire csak dühömből tellett.
- Miért? - rivalltam rá. - Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad nekem akkor? Talán nem volt jogom tudni róla? Az apja voltam!

Hát persze, a vámpírhallás! Nagyon ügyesen elfeledkeztem erről, azért szép teljesítmény ez tőlem, aki állandóan ezt használja, hogy mindent megtudjon. Pont erre nem gondoltam volna, meg arra sem, hogy Klaus ki fogja hallgatni azt a beszélgetést. Ha a hülyeség fájna, én már rég ordítanék miatta.
- Mert nem akartam, hogy fájjon neked. - Szólaltam meg végül, amikor már a karomat szorította, én pedig nagyokat nyeltem és próbáltam levegőt venni. Erről beszélni olyan volt nekem, mintha kést szurkálnának a szívembe olyan erősen, ahogy az lehetséges. És az, hogy most neki beszéljek erről... az volt a teteje az egésznek. Erre még nem készültem fel, de soha nem is fogok. - Azt hitted, hogy meghaltam és majdnem meg is történt. Jobbnak láttam így, hogy abban a tudatban élsz, hogy én vagyok halott, minthogy megtudd, hogy a gyereked az. - Összeszorítottam az ajkaimat, de nem akartam Klaus szemeibe nézni. Most nem voltam rá képes.

- Szenzációs magyarázat! - mondtam gúnyosan, és ellöktem magamtól Tatiát. - Anyámnak bezzeg el tudtad mondani, mi? Hozzám kellett volna jönnöd a hírrel, és nem hozzá! Elvittelek volna a faluból azon nyomban, és máshol élhettünk volna! Normális életem lehetett volna, ahogy neked! Nem tartott volna ezer évig, az tény, de.... olyan lett volna minden, amit megálmodtunk! - kiabáltam a képébe. - Tönkretettetek mindent, ti ketten! Hallgattatok, mint a szar a fűben, ahelyett, hogy megmondtátok volna az igazat! Gyűlöllek! Szívemből gyűlöllek titeket! - ordítottam már kontroll nélkül.

- Esther azért tudott róla, mert az ő feladata volt, hogy véghezvigye az áldozatot. Tényleg azt gondolod, hogy egyszerűen csak továbbállhattunk volna, ha tudsz arról, hogy gyereked lesz? Te is tudod, hogy ez egyáltalán nem lett volna ilyen könnyű! - Most már én is felemeltem a hangomat, nem tudtam nyugodt maradni. És nem is kellett annak maradnom, mert tombolni akartam és kiordítani magamból a nem csak most, hanem már jóval ezelőtt felgyülemlett fájdalmamat.
- Azt hiszed, hogy ez neked fáj a legjobban? Hát nagyot tévedsz Nik, mert nem így van! Én voltam az, aki átélte, milyen elveszteni a gyerekét és én voltam az, akinek minden nap együtt kellett élnie ezzel, nem te. Ezer éve szenvedek emiatt és neked semmi jogod nincs rám olvasni semmit, érted? - Kiabáltam úgy, ahogy az a torkomon kifért, csak eztán tompítottam egy kissé a hangomon, mivel már egy könnycsepp is legördült az arcomon. - Gyűlölhetsz, ha akarsz, eddig is ezt tetted. Esther csak védeni próbált, ha valakit, hát őt ne hibáztass. Hibáztass engem, de ettől nem lesz családod! Ahogy nekem sem... - Nagyon nyeltem és éreztem, ahogy a szívem meghasad.

- Lehetett volna családunk! - kiabáltam. - Magyarázhatod a dolgot ahogy akarod, de akkor is hozzám kellett volna jönnöd a hírrel, nem anyámhoz! Szembeszálltam volna akár a világgal is értetek, tudod nagyon jól! - meredtem Tatiára úgy, hogy ölni tudtam volna a tekintetemmel. - És még te mondod, hogy szerettél engem - nevettem fel gúnyosan. - Kár, hogy korábban nem ismertem a lányodat.... vele sokkal jobban kijöttem volna, mint veled. Ahogy ezt a múlt éjszaka is bizonyítja - vittem be a találatot diadalmas vigyorral.

- Szóval mindegy mit mondok neked, mi? Akkor egyáltalán miért mondtad el, hogy tudsz erről? Szépen bemesélted magadnak, hogy mi történt és nem vagy kíváncsi arra, hogy miért tettük ezt vagy mit éreztem én. Legyen. Engem nem érdekel. - A hangom már elhalkult, mivel én már elmondtam, vagyis inkább elordítottam, amit akartam. Ha őt ez hidegen hagyja, akkor engem is...Legalábbis megpróbálok úgy tenni, mert hát...elvégre a gyerekünkről volt szó és ez egy olyan seb számomra, ami soha nem fog beforrni.
Ám a következő pillanatban úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak valamivel. Hogy a lányom és... múlt éjszaka? Ez ne lehet igaz!
- Lefeküdtél a lányommal? - Kérdeztem szinte elhalva, mint akin tényleg átment egy kamion. De ezután ismét dühös lettem....borzasztóan dühös, mégis csak percek múltán tudtam újra megszólalni. - Te rohadt szemét! Egy utolsó rohadék vagy! - Kiáltottam rá. Ez nekem olyan ütés volt, ami tényleg nagyon, de nagyon fájt.

- Lefeküdtem vele, vagy ő feküdt le velem... - vontam vállat nemtörődöm módon - mit számít az? Akárhogy hívjuk, egy a lényeg. Hogy roppant lelkes, és odaadó teremtés - mosolyogtam undok, tenyérbemászó módon. - De nem is igazán értem, mi ezzel a problémád, drága Tatia. Hiszen legutóbb világossá tetted számomra, hogy nem szeretsz engem. Legalábbis a szavaid ezt sugallták. Nem mindegy akkor, hogy kivel, és mit teszek? - vágtam zsebre a kezem, és rezzenéstelenül meredtem rá.

Ez volt az a pillanat, amikor ölni tudtam volna. Őt vagy a lányomat, mindegy lett volna, de legszívesebben darabokra cincáltam volna mindkettejüket, hogy még véletlenül se legyen a holttestük sem egy darabban. Nem csalódtam sem benne, sem Erinben, csak...fájt, hogy ezt tették. Próbálhatnám tagadni, de nagyon fájt.
- A lényeg inkább az, hogy míg te azt állítod, hogy szeretsz engem, addig a lányommal vagy éppen mással fetrengsz. Na hogy is van ez? - Kérdeztem én is, de most már nyugodtabbnak mutattam magam, ám belül még mindig tomboltam.

- Nem tudom észreveszed-e az érdemi különbséget, de egy percig sem állítottam, hogy szerelmes lennék a lányodba. Továbbá a helyedben nem vágnék ilyesmit a másik fejéhez, tekintve, hogy te is ezt állítottad, ennek ellenére egész jól összefetrengtél azzal a Jake-el vagy kivel az erdőben. Szóval ne csinálj úgy, mint valami ártatlan szüzike - fintorogtam felé. - Na szóval akkor, hogy is van ez? - szúrtam vissza az előbbi kérdését.

- Nem állítom be magam ártatlannak, szűzikének meg még inkább nem. De ha így is volt, én nem mondtam ki, hogy szeretlek. Csak azt, hogy szerettelek. - Ezek után mégis hogy mondhatnám neki azt, hogy szeretlek? Jelen pillanatban inkább gyűlöltem, amiért összefeküdt a lányommal, pedig volt egy olyan sejtésem, hogy ez az egész arra ment ki, hogy felhúzzon. Sikerült neki ezt nem tagadom, de ezt ő sem fogja megúszni...Visszakapja még kamatostól.

- Elmondjam, mi a különös? - fontam karba a kezeimet, nem törődve azzal, hogy el fogok ázni az egyre jobban rákezdő esőben. - Hogy ha nem lennének érzéseid a mai napig is velem kapcsolatban, nem idegesítene ez a dolog. Vagy tévedek, édesem? - mosolyogtam, és megsimogattam az arcát. - Mondd csak ki, hogy még mindig leveszlek a lábadról.

- Persze, hogy még mindig vannak érzéseim irántad. Jelenleg annyira utállak, hogy a pokol fenekére kívánlak. - Sziszegtem az arcába. Mit képzel ez magáról? Ha úgy gondolja, akkor ordibál velem, máskor meg azt akarja, hogy szerelmet valljak neki. Majd ha piros hó esik esetleg akkor, de még akkor sem, mert amilyen szerencsém van, nemsokára az fog hullani az égből.
- Hónapokkal ezelőtt engedtem, hogy ismét levegyél a lábamról. Nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. - Mondtam halálosan komolyan, már a szemeibe nézve. A gond csak annyi volt, hogy a lelkem mélyén egyáltalán nem voltam ilyen kemény.

- Értelek - bólintottam lebiggyesztett ajkakkal, mint egy megbántott kisgyerek. - Akkor csak egy megoldás marad. Ha magadtól nem engeded, hogy levegyelek a lábadról, majd akkor megoldjuk másképp - löktem a kocsi motorháztetőjére, és mire megszólalhatott volna, hogy a büdös fenébe küldjön, máris az ajkára tapadtam, és csókolni kezdtem.

Kérdőn néztem rá, de mire feleszméltem addigra már a motorháztetőn találtam magam és megéreztem Klaus ajkait az enyéimen. Milyen régen volt már, hogy utoljára megcsókolt...! De nem hazudtolhattam meg az előbbi szavaimat és a dühöm ahhoz túlságosan nagy volt, hogy hagyjam magam. Az más tészta, hogy ettől függetlenül visszacsókoltam..
A hajába túrtam, majd kezeim a tarkójára siklottak, onnan pedig simogatóan a mellkasára, de ekkor olyan erővel löktem el magamtól, amilyennel képes voltam. Leugrottam a motorháztetőről, előtte termettem és hátratúrtam az esőtől már csurom vizes hajamat.
- Hányszor kell még elmagyaráznom neked, hogy velem nem játszadozhatsz? Keress magadnak valaki mást, hívd fel Erint vagy azt a kis vöröst. Én is keresek magamnak valaki, akivel elszórakozhatok és akkor nem kell, hogy közünk legyen egymáshoz. - Rezzenéstelen arccal mondtam neki ezeket a szavakat, pedig tudtam, hogy túl sok minden történt már velünk ahhoz, hogy ne legyen semmi közünk egymáshoz.

Belemosolyogtam diadalmasan a csókba, de csak addig, míg el nem lökött magától, és a szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy most nem fogom olyan könnyen megkapni, ahogy gondoltam.
- Félreértesz Tatia - csóváltam a fejem. - Hogy teljesen világos legyek: ma éjjel az enyém leszel. Akár akarod, akár nem - jegyeztem meg, majd egy mozdulattal az autóba rántottam, végigfektettem a hátsó ülésen, és máris rajta feküdtem.
- Ne ellenkezz... jó lesz, meglátod - súgtam.