Már megint ez a régi duma...akár akarom, akár nem. Kezdett már egy kicsit elegem lenni ebből, mert idegesített, hogy úgy csinál, mintha tényleg mindenki felett állna. Pedig felettem nehéz volt uralkodni, sőt, inkább lehetetlen, mivel senkinek sem engedtem.
A hátsó ülésre kerültem, ő pedig már felettem feküdt, de én még véletlenül sem mozdultam meg. - Azt mondtad, hogy gyűlölsz és én is gyűlöllek. Szállj le rólam, különben megöllek, még ha belehalok is a próbálkozásba. - A szemem már villámokat szórhatott. Ne várja el tőlem, hogy a karjaiba omoljak és odaadjam neki magam, amikor a múlt éjjel még a saját lányomat csókolgatta...!

- Belehalnál, afelől biztosíthatlak - motyogtam, majd egy nagy sóhajjal lekászálódtam róla. - Nem tudod, mit is hagysz ki - mondtam, és mikor ő is kiszállt, kezét az ágyékomra húztam.
- Látod, máris mit tettél velem? - doromboltam. - Ne kéresd már magad... nem áll jól neked - morogtam.

Leszállt rólam, én pedig felültem az ülésen és nagyot sóhajtottam. Végül én is kiszálltam a kocsiból, de ahogy a kezemet az ágyékára húzta, megforgattam a szemeimet, aztán elrántottam onnan a kezem. Furcsán éreztem magam, mert nem tudtam, hogy mit gondoljak... ez volt a baj Klaus-szal. Hogy minden pillanatban mást mond és akar.
- Lehet, hogy nem áll jól nekem, de én meg azt nem szeretem, ha játszanak velem vagy hülyének néznek, érted? Nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz, engem pedig főleg nem, ha én nem akarom. Most pedig utállak, szóval... - Vállat vontam és elmosolyodtam. Bár tudtam, hogy őt annyira nem hatja meg, hogy én mit akarok és mit nem.

- Aha - morogtam. - Hallottad már a mondást, miszerint a gyűlölet és a szerelem kézen fogva járnak? - kérdeztem, majd lehajoltam, és letéptem egy apró virágot a fűből, majd azzal simítottam végig Tatia arcán.
- Az a legmókásabb az egészben, hogy én is utállak. Főleg azért, mert anyám és te ezer éven át hazudtatok nekem. De közben belehalnék, ha nem lennél a közelemben - cirógattam a virággal már a nyakát. - Te gondolkodtál már rajta mi lenne, ha én nem lennék veled? Csak őszintén.

Igen, a duma a szerelemről és a gyűlöletről. Van benne valami, azt meg kell hagyni, mert szinte nap mint nap tapasztalom, hogy tényleg milyen vékony szál választja el a kettőt egymástól. Igazából most is ez volt a helyzet, hiszen gyűlölöm őt, de ennek ellenére...azt hiszem, még mindig szeretem.
- Aranyos. Gondolom akkor is belehaltál, amikor Bulgáriába mentem. - Grimaszoltam, majd elnevettem magam a kérdésén. Ezt most beugratósnak szánta vagy komolyan kérdezte? - Hogy mi lenne velem? Minden bizonnyal nyugodtabb lenne az életem. Ja és megspórolhattam volna ezer évnyi menekülést is, ami azért nem kis dolog. És ha nem lennél, akkor most valószínűleg nem itt álldogálnék, hanem vagy a hasonmásomat bosszantanák, aki megjegyzem, hogy lehet azóta már halott lenne vagy éppen a hasamat süttetném valamelyik napfényes tengerparton. De talán túl unalmas lenne így az életem. - Egy olyan "ki tudja?" fintor ült ki az arcomra, miközben nekitámaszkodtam a kocsinak.

- Kösz, ez magáért beszélt - dobtam le a virágot a földre. - Na hordd el magad a szemem elől - mondtam váratlanul mogorván. - Nem is tudom, minek vesződöm veled - ültem vissza a kocsiba, és csalódottan megráztam az üveget, de hallhatóan nem lötyögött már benne egy korty alkohol sem.

Ravasz mosoly ült ki az ajkaimra, de nem hagyhattam, hogy így beszéljen velem. Hogy hordjam el magam a szeme elől? Nem vagyok én a kutyája, hogy ilyen hangnemben pampogjon.
- Persze az előbb még nem akartad, hogy eltűnjek. - Lépdeltem oda mellé, amikor visszaült a kocsiba. - És hogy miért vesződsz velem? Ezt már a bálon is kérdezted, a válaszom pedig még mindig ugyanaz. Mert szeretsz engem és nem tudod letagadni vagy elfelejteni, hogy ezt érzed irántam. Csak gyűlölni tudsz,mert az könnyebb. Úgy, ahogy nekem is. - Félrebiccentettem a fejem és minden utálatom ellenére rákacsintottam, aztán nagy levegőt vettem és meghúztam a vállaimat. - Mivel én már a vacsin is túl vagyok, tényleg mennem kellene. Hátha találok magamnak valami jó társaságot.

Csak morrantam egyet. Most mondjam, hogy igaza van?
- Nem téged gyűlöllek, azt hiszem - mondtam csendesen. - Csak azt hiszem, a körülményeket. Amiért ezek lettünk - tártam szét a karom, mintegy jelezvén ezzel, hogy nézzen csak rám. - Élhettünk volna néhány évtizedet emberként, de boldogan. És most... élünk ezer éve. Gyűlölet, megvetés, menekülés, és a múlt sebei között - piszkáltam a volánt az ujjammal. - Azt hiszem, valójában ezt gyűlölöm. És önmagamat, mert nem vagyok képes változtatni ezen. Én akár ezt is levehetném - mutattam a gyűrűre, amit már csak puszta szokásból hordtam - hiszen a farkas bennem nem engedné, hogy a vámpír meghaljon. Röhej, nem? Legszívesebben végeznék néha magammal... de még én sem tudom, hogy hogyan is kell - nevettem fel kínban.

Szavait hallva visszafordultam felé, mert...nagyon is igaza volt. Ez a helyzet, ami abból adódott, hogy vámpírok lettünk, igazán faramuci és rossz volt. Lehet, hogy emberként hatvan évet kaptunk volna, de legalább esélyünk lehetett volna a boldogságra. De így még véletlenül sincsen egy cseppnyi reménysugár sem.
- Csak próbáld meg elfogadni, hogy ez van és kész. Törődj bele és bár jobb nem lesz, talán nem fog fájni annyira. Én mindig ezt csináltam. Próbáltam nem gondolni arra, hogy milyen lehetett volna, mert nem akartam siránkozni amiatt, ami nem történt meg. Így esetleg túlélhetjük. - Mondtam normális hangnemben mindenféle szarkazmus, irónia vagy gúny nélkül.

- Túlélhetjük - ismételtem utána gépiesen. - Hát ez Tatia. Mi már annyi mindent túléltünk. Korokat, királyokat, császárokat. Láttuk hogyan égeti fel Nero Rómát, láttuk a középkor boszorkányüldözéseit. Láttuk a nagy művészeket, a nagy gondolkodókat máglyán égni. Ott voltunk minden korban, minden eseménynél. És valld be, hogy néha magad is áhítottad a halált. Mi van, ha nem lehet? - kérdeztem, felnézve a szemeibe. - Mi van, ha tényleg halhatatlanok vagyunk? Mi Elsők... mi van, ha még tízezer év múltán is itt bolyongunk majd ebben a világban, és semmi nem lesz már a számunkra, csak a harag, és a gyűlölet? Minket hívnak gonosznak, de... mi van, ha nem is mi vagyunk az igazi gonoszság? Hanem maga a halhatatlanság. Nem akarom, hogy újabb ezer év gyűlölj engem - mondtam ki váratlanul.

- Persze, hogy gondoltam arra, hogy minek is élek én valójában, vagy hogy nem kellek én már ide, túl sok ideje járkálok vagy éppen menekülök. De rájöttem, hogy már túlságosan hozzászoktam a hallhatatlansághoz, olyannyira, hogy már nem akarok meghalni, mert a halál túlságosan elérhetetlen számomra. Nem találtam még olyat, aki egyszerűen csak meg akart volna ölni és meg is tudott volna. Csak Te és Oliver lettetek volna képesek rá, de...még mindig élek, úgyhogy... - Vállat vontam és keserű fintor rajzolódott az ajkaim köré utolsó mondatát hallva. Ő azt hiszi, hogy nekem annyira jó móka gyűlölni őt? Nem. Egyszerűen csak könnyebb, mint szeretni vagy egyáltalán bevallani, hogy szeretem. Na jó, néha mókás is civódni vele.
- Eleinte én sem akartalak gyűlölni, de végül így sikerült. Mer tudod mi az igazi probléma, Nik? Az, hogy itt már nem arról van szó, hogy esetlegesen csak a gyűlölet és a harag marad nekünk....azért nem, mert már mi magunk vagyunk ezek. Ezek és minden más rossz. - Mondtam őszintén, mélyen a szemeibe nézve, nem érdekelve, hogy két perce még itt akartam hagyni és olyan szinten utáltam, hogy attól jobban már nem lehetett volna.

Nem válaszoltam neki, csak néztem fel a csillagos égre, nem törődve a szemembe hulló esővel sem.
- Szíved joga gyűlölni engem. Hidd el, néha én is ezt teszem magammal - mondtam ki végül őszintén. - Menekülök egyik lány ágyából a másikba, és úgy érzem, ezzel becsapom az örökkévalóságot. De ez nem mehet így tovább Tatia. Azért élek még, mert reménykedtem. Benned.... bennünk. Ha ez sem lesz már... akkor már nincs értelme semminek a világon.

- Azért gyűlöllek, mert te voltál az, aki a legtöbbet bántott engem. Te okoztad és okozod a legnagyobb fájdalmakat, de ezt én is elmondhatom magamról. Bántottalak téged azzal, hogy vámpírrá váltam és futni kezdtem, azzal, hogy eltitkoltam, hogy gyerekünk születhetett volna és azzal is, hogy most egyáltalán itt vagyok. Mi mindig csak megsebezzük a másikat, ennek ellenére... nem tudok elszakadni tőled. - Nyögtem ki az igazságot, amit nem hittem volna, hogy valaha elmondok neki, mert nem akartam és nem akarok engedni az érzelmeimnek, hiszen attól csak gyenge és sebezhető leszek. Ez pedig az utolsó dolog, amit szeretnék.

- Nem tudsz, mert jó ha van valaki, akiben gyűlölheted önmagad, vagy nem tudsz, mert még mindig többet jelentek számodra bármi és bárki másnál? - tettem fel a nagy kérdést. - Sajnálom a tegnap éjszakát. Nem lett volna szabad. Valami azt súgja, most rontottam el végleg mindent. De bosszút akartam rajtad állni. Fájdalmat okozni, mert becsaptál, és mert te is bántottál.

- Azt hiszem, hogy mindkettő. Ismersz már, nem vagyok képes egyoldalúan dönteni. - Egy röpke pillanatra elmosolyodtam, de tényleg nem tartott tovább a másodperc törtrészénél. Mt mondhatnák arra, ami ő mondott? Nem akartam neki hazudni, mert annak ugyan mi értelme lett volna?
- Ne mondd, hogy sajnálod, mert úgysem hiszem el. Viszont igazad van... én is megbántottalak, mert eltitkoltam valami olyasmit, amit nem lett volna szabad és megfosztottalak a gondolattól, hogy lehetett volna egy családod. Te pedig bosszúból lefeküdtél a lányommal és...ezzel tényleg elrontottál mindent. Vagyis... mindketten elrontottuk. - Nagyot nyeltem és a szemeibe néztem. Most nem a töménytelen gyűlöletet éreztem, hanem inkább a fájdalmat és a megbántottságot. Valami olyasmit, amit ő is érezhet.

- Szóval tényleg így gondolod? - morogtam már újra éledő dühvel. - Akkor most tényleg menj innen. Vagyis ne - álltam fel. - Valamit még meg akarok tenni veled. Mondjuk úgy, hogy búcsúzóul. Aztán ha továbbra is így érzel irántam, te jobbra, én balra - suttogtam, és lerántottam róla a felsőt.
- Az enyém leszel - tepertem le a fűre ellentmondást nem tűrően.

- Így. - Nem változtattam meg a véleményemet, mert nem láttam szükségét, sem értelmét. Ha nem tetszik neki, akkor így járt, ő akarta tudni, hogy mi a helyzet, én csak elmondtam neki, amit gondolok és amit ő is sejthetett.
Ám egy másodperccel később lekerült rólam a felsőm és a hátam a fűnek csapódott. Klaus hangja nem tűrt ellentmondást, de én még mindig nem voltam képes odaadni neki magam. Azok után nem, amit a lányommal műveltek... ő akarta így, nem én.
- Olyan akarsz lenni, mint a férjem volt? - Kérdeztem tőle komolyan, meg sem mozdulva.

- Hogy olyan akarok-e lenni? - kérdeztem. - Ha nem adsz nekem más választást, akkor igen. Férfi vagyok Tatia, aki elveszi azt, ami neki jár - sziszegtem. - Megadtam neked annak a lehetőségét, hogy szeress engem. Mégis, mit vársz még tőlem? - ráztam meg a vállánál fogva. - Vedd úgy ezt az együttlétet, mint egy búcsút. Aztán az alá fekhetsz, aki alá akarsz, többé nem érdekel. Hacsak be nem vallod, és ki nem mondod, hogy még mindig, még most is, múlhatatlanul engem szeretsz. A választás rajtad áll.

- Ami neked jár? Nem vagyok sem a feleséged, sem a barátnőd, sem a szajhád, hogy bármi is járjon neked tőlem. - Lesöpörtem magamról a kezeit és talpra ugrottam. Az sem érdekelt, hogy nincsen rajtam felső vagy hogy vizes vagyok. Inkább lehunytam a szemeimet egy percre és csak ezután szólaltam meg. Most már úgyis mindegy, legalább elmondom neki az igazságot.
- Igazad van... Szeretlek. - Mondtam ki, aztán nagyot fújtam, ahogy ez az egy szócska elhagyta a számat. Mégsem hagytam abba a mondandómat, mert nem ez volt minden, amit közölni akartam vele. - Szeretlek, de ez nem számít. Most már nem, azután, hogy lefeküdtél a lányommal és így bántál velem. Utoljára mondom el: Nem hagyom, hogy játszadozz velem és nem érdekel, hogy milyen szentimentális vagy letargikus hangulatba kerültünk az előbb, egy valamit jól jegyezz meg. Belülről foglak széttépni azért, amit tettél és hidegen hagy, hogy szerinted eleget bántottalak azzal, hogy eltitkoltam a gyerekünk létezését. Megfizetsz te is és Erin is, nem érdekel, hogy ő a lányom, te pedig az a férfi vagy, akit szeretek. - Sziszegtem az arcába és olyan komolyan, mint még sohasem. És így is gondoltam. Mindketten meglakolnak még ezért, ha addig élek is.

Kikászálódott alólam, és épp újra rá akartam vetni magam, mikor elhagyta a száját a szó, amit olyannyira hallani akartam. Hogy igenis szeret engem.
- Tatia, én... - kezdtem bele, de nem hagyott szóhoz jutni, mert elmondta azt, ami a szívét nyomta.
- Csakugyan? - kérdeztem keserűen. - Na és mondd, mit tudnál te kezdeni ellenem? - dobtam oda neki a felsőjét, majd elé ugrottam. - Tatia, ne öljük meg egymást. Hiszen én is szeretlek. Emlékezz, milyen jó is volt nemrég, mikor nálam töltöttél egy egész éjszakát. Majdnem olyan volt, mint régen - fogtam két tenyerem közé az arcát.

A hangja keserűvé változott, de próbáltam megmagyarázni a szívemnek, hogy ezt most hagyja figyelmen kívül. A haragnak és a bosszúvágynak kellett most dolgoznia bennem, anélkül nem tudtam volna ilyen keményen a szemeibe nézni. És túlságosan fájt ez ahhoz, hogy lejjebb adjak belőle, akármennyire is szerettem őt és minden egyéb dolog ellenére azt is tudtam, hogy ő is szeret engem.
- Mindig van egy tartalék tervem, pont ilyen helyzetekre. Olyan esetekre, amikor hátba szúrnak. - Mondtam neki rezzenéstelen arccal. - És én nem megölni akarlak, arról már régen letettem. Egyszerűen csak egy fél órával ezelőtt elérted, hogy tönkre akarjalak tenni. - Gonoszan elmosolyodtam és két kezemet az övéire simítottam. - Te magad mondtad, hogy a szerelmet és a gyűlöletet nagyon kevés választja el egymástól. Most majd rájössz, milyen érzés tudni azt, hogy szeretlek, miközben miattam fog valóra válni a legrosszabb rémálmod. - Már tényleg nem érdekelt, ezután mit fog velem tenni, azt volt a lényeg, hogy ezt közöltem vele. És az, hogy a szívem újra eljegesedett.

Csak hallgattam őt, és ebben a pillanatban értettem meg, mennyire megbántottam őt Erinnel.
- Ne, ne mondd ezt Tatia - fogtam meg a kezét. - Még nincs veszve semmi. Még mindent újrakezdhetünk.... ha te is akarod - néztem a szemébe, mert éreztem, hogy hiába minden szó. Mintha ő és én egy mélységes szakadék két oldalán álltunk volna... és köztünk a mélység, amit áthidalni nem lesz képes többé senki, és semmi.

Csak hallgattam őt, és ebben a pillanatban értettem meg, mennyire megbántottam őt Erinnel.
- Ne, ne mondd ezt Tatia - fogtam meg a kezét. - Még nincs veszve semmi. Még mindent újrakezdhetünk.... ha te is akarod - néztem a szemébe, mert éreztem, hogy hiába minden szó. Mintha ő és én egy mélységes szakadék két oldalán álltunk volna... és köztünk a mélység, amit áthidalni nem lesz képes többé senki, és semmi.

- Nincs veszve semmi? Te komolyan így gondolod? - Néztem rá kérdőn, a szemöldökömet összehúzva, bár legbelül nekem fájtak a saját szavaim. Mert hiába a bosszú, a harag és a sértettség, az előbb mondtam el neki, hogy szeretem őt. Ám mindennél előbbre való volt büszkeségem és az, hogy ezt a dolgot, amit ellenem követtel el megtoroljam. - Mert szerintem igenis minden elveszett. De nem most, hanem már nagyon régen elkezdődött ez. Csak most tetőzött. - Kirántottam a kezeimet az övéi közül és hátráltam egy lépést. Így talán könnyebb volt ilyen módon beszélni vele, nem mintha az elmúlt másodpercekben olyan nehéz lett volna, hiszen engedtem a rossz érzéseknek.
- Van még valami, amit meg kellene beszélnünk vagy mehetek tervezni a hadjáratomat?

Kirántotta kezét az ujjaim közül, és ebben a pillanatban nem bántam. Mert olyan hideggé vált, mint egy jéghegy. És mintha én lennék a Titanic, amit elpusztíthat egy összeütközés.
- Szóval nem mondtál le a bosszúról? - kérdeztem megvetően. - Hát legyen. Ha így akarod Tatia, szerelem helyett legyen háború. De most szólok... ez a háború valamelyikünket el fogja pusztítani. Vagy téged, vagy engem. És biztos lehetsz benne, hogy az erőviszonyok az én oldalam felé hajtják a vizet. A helyedben még a tervezgetés előtt írnék végrendeletet.