Láttam, ahogy elgondolkozik. Valószínűleg azt mérlegelheti, hány százalék esély van arra, hogy igazat mondok.. Mi támasztja alá? Nyilván a szavam... Ad neki hitelt?
Aztán elengedett... Furcsán, mintha feldúlták volna a hallottak, pedig nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen fog menni.. Túl könnyű, hát hol itt az izgalom?! Bár abban nem voltam biztos, hogy ha valóban megharapna, mennyi véremet venné. Kiéhezett vámpír, még életemben nem harapott meg, de valahogy annyira nem is vonz a lehetőség, elvégre meghalni nem akarok.
- Lebecsülsz... - vágtam oda foghegyről. De még mennyire... Pedig, ha tudná, hogy egy vadász mellett nőttem fel, egyszerűen valóban nyakamat szegné, még mielőtt kipróbálhatnék rajta bármifélét, a rám ragadt tudásról. Mert hogy az tényleg csak ragadt... Eszem ágában sem volt követni a nővérem példáját. Ő nem csípi a vámpírokat, én viszont....

- Lebecsüllek? - lepődtem meg és újra vállai után nyúltam, hogy belékapjak és úgy néztem szemeibe, mint valami őrült a legifjabb áldozatára.
- Bizonyíts... - sziszegtem a képébe dühösen, s nem eresztettem még mindig, helyette csak rántottam rajta egyet. Lehet hogy máris elhajtom ezzel a viselkedéssel a városból?

Nem szólaltam meg rögtön, élveztem ahogy egyre jobban elképedt. Mindig élveztem, ha valaki olyannal akadok össze, aki egy cseppet sem ismer még. Szeretek élni a meglepetés erejével.
Ugyanakkor engem is meglepett, mikor elkapott és megrázott. Na ne.. Nincsen felé semmilyen kötelezettségem, miért hallgatnék rá?!
- Én a helyedben nem követelőznék... - tartottam a szemkontaktust. Nyilvánvalóan nevetségesnek tartja, hogy el tudnám intézni - főleg most, hogy éhezik -, de ez már az ő problémája.
- Vedd le rólam a kezed... - kértem szenvtelen hangon. Amíg nem kényszerít rá, eszem ágában sincs ártani. Még azt hinné, magam is vadász vagyok. Az pedig nem az én műfajom.

- Ne haragudj, de valamivel muszáj jóllakatnom magamat - vontam egyet egyszerűen a vállamon miközben még mindig szorítottam és közben volt bennem egy olyasfajta érzés, ami dicsőítette őt, hogy képes kiállni velem szemben. Nem rossz, nem megszokott egy embertől, ők inkább rettegnek, mintsem kötözködnek.
- Most magammal vihetnélek.. és kivéreztethetnélek, hogy a verbéna eltűnjön a szervezetedből. - suttogtam, és mélyen szemeibe néztem, hogy elhiggye, nem viccelek .

Haragudni? Én? Ugyan, távol álljon tőlem... - mosolyodtam el, bár nem mondtam ki.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, milyen érzés, éhezni... - forgattam a szemeimet és legbelül tudtam, hogy még mindig kísértem a sorsomat. Nem hittem, hogy ennyi ideig képes magát távol tartani az ütőeremtől. Erős, azt meg kell hagyni. Minden szempontból, a szorításának a nyoma valószínűleg már most vörösben játszik a vállamon.
- Túl sok vérem veszne kárba.. - tettettem elborzadást, de még mindig nem volt félnivalóm. - Esetleg egyéb ötleted? - vontam fel a szemöldökömet várakozóan. Eddig a kitöröm a nyakad, és a kivéreztetlek-terv sincs ínyemre. A végkifejlet mindkettőnél egy és ugyanaz, én pedig egy darabig még szeretném megtartani az életemet.

- Ettől függetlenóül... nekem még mindig az tetszik a legjobban, hogy elviszlek magammal, és addig tartalak magamnál, mint ki nem ürül a szervezetedből a verbéna. Nagyon ínycsiklandozó nyakad van, ha még nem mondta neked senki. - suttogtam halkan, és éreztem hogy kinőnek a fogaim miközben odahajoltam a nyakához és egy pirinyó csókot leheltem rá. Jólesően, legalábbis nekem jól esett. - Ez sem tetszik...? El tudnám ütni veled az időt.. - vigyorodtam el.,

- Még mindig ez tűnik a legmacerásabbnak.. - vigyorodtam el. Nem lehet egy egyszerű eset... Más ilyenkor nem áll le trécselni meg alkudozni, teszik amit jónak látnak és kész.. Elég összetett személyisége lehet ennek a fazonnak.
Látva fogait viszont azt hittem, ez az egész csak egy jól kieszelt terelőhadművelet és itt helyben feltépi a nyakamat. Mákom van, hogy nem így történt, de hogy is szokták mondani?! Ne kísértsd a sorsot, a szerencse forgandó... - vagy valami ilyesmi.
- Meghiszem azt.. - vágtam rá, de döbbentségem miatt némiképp veszített az éléből a mondandóm. Most komolyan kikezd velem?! Velem?! Ó, drágám....
- Mi van, ha nemet mondok? - ráncoltam gondolkozva a homlokomat és rettentően élveztem, hogy még tovább húzhatom az idegeit.

- Ha nemet mondasz? - emeltem fel kezemet és végigsimítottam nyakán, ütőerén vele, majd letévedtem vállaira és elégedetten vigyorogtam. - Semmi nem történik. Abban az esetben, csak a véredet fogom venni, és nem a testedet. Túl szépen fogalmaztam ezt meg, nem? - vigyorogtam szélesen, de még így sem mondtam le arról, hogy a világ egyetlen kincséért sem mondok le a zsákmányról. Nem hagyom hogy másé legyen.

Azt hiszem, valami fenyegetésfélére számítottam... Hmm.. Tud meglepetést okozni.
- Valóban... Egy magadfajtától túl igényes megfogalmazás.. - nevettem fel. - És mondd csak, meg tudnád állni, hogy egy ujjal sem érhetsz hozzám? - araszoltam közelebb hozzá, miközben parázsló szemeimmel pásztáztam tekintetét. A testem a legjobb fegyver arra, hogy egy férfit megőrjítsek, én pedig mérhetetlenül ki is használom.

Mintha változni kezdett volna a hangulat. Egyértelművé vált az hogy.. ez már játék. Ahogy az élet is egy nagy játék, de merész húzás tőle, hogy így néz rám, és még ő kezdeményezi a játékot. Jól van, én benne vagyok, játsszuk ezt ilyen szabályokkal.
- Kibírnám, hidd el. Talán másra számítottál? - néztem mélyen szemeit mmélyen, és lélegzetvisszafojtva, miközben én is végigmértem őt. Dekoltázsa.. azta mindenit! Ez kegyetlenség..

Eddig úgy játszottunk, hogy Ő tölti be a vadász szerepét.. Azt hiszem itt és most, ezzel a kijelentésével némiképp változott a felállás, tekintve, hogy a csáberőmet vonta kétségbe.. Sosem viseltem épp jól, hogy ha nem kellettem egy férfinak. Az már mellékes kérdés, hogy én akartam-e őt.. De Ő igenis szexi volt. És szomjas. Veszedelmes egy párosítás...
- Ahogy gondolod... - néztem rá továbbra is kitartóan, bár kissé sértetten. Az önérzetem sérült..
A taktikám egyszerű, és a végeredmény sosem tart túl sokáig. Bár, ha nem segítek rá, Ő talán kitartana. Akaratereje lehet bőven, ha nem vetette rá azonnal magát a nyakamra.
- Még mindig biztos vagy benne? - álltam lábujjhegyre és hajoltam hozzá közelebb, hogy a tőlem telhető legérzékibb hangon a szájára suttoghassam.

Játszott velem, mint a... mint a.. nem jutott eszembe semmi mókás hasonlat, de teljes mértékben idegi játék volt ez. De szerettem volna itt helybenb... nekiugrani... nem is a vérének.. hanem NEKI!
Ajkaimra suttogta a szavait, és itt szakadt minden cérna..megragadtam torkát, és megszorítottam ,de közben így rántottam őt ajkaimra, és magamhoz szorítottam, heves szinte fojtogató csókkal pecsételve meg eme találkozást.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy messzire mentem, mikor elkapta a nyakamat, és csak akkor nyugodtam meg, mikor enyémeken éreztem ajkait. Nem, itt most szó sincs a végjátékról. Sokkal inkább most kezdődött el...
Fogaink összekoccantak, olyan szenvedéllyel csókolt meg, de nem bántam. Sőt.. Azt hiszem, ha tőle vágyom megkapni, amit akarok, attól nem kell tartanom, hogy túl gyengéd lesz. Nem tűnt annak a fajtának.
- Ezt nemnek veszem... - távolodtam el néhány centire, és mutatóujjammal végigsimítottam a száján.

Fogalmam nem volt arról, hol jártam... már megint be voltam rúgva, és a legutolsó emlékem az volt, hogy kezemben egy üveg olcsó löttyel stoppolok az út szélén, aztán mivel rámásztam a nőre, az kitett valami nevenincs városka szélén... Na szép, mondhatom, ezt már megint jól megcsináltam... Bár van a hátamon egy hátizsák, abban meg van egy kevés pénz, de hát se állásom, se nőm, se munkám... Az anyám nem szeret, apámat nem is ismerem... azt hiszem, nem csoda, hogy a vége az lett, hogy itt vagyok, 27 évesen, totál lecsúszva, kezemben a piával, és azt hiszem, már élni nincsen kedvem, nem hogy mást csinálni...
De mindenre van megoldás, gondoltam, miközben lehúztam az italom maradékát... csak aludnom kéne egy kicsit, mert fáradt vagyok, álmos, meg minden egyéb. Így kerültem az úttest közepére. Én mondjuk azt hittem, nem ott voltam, de kényelmes volt, úgyhogy eszem ágában sem volt elhúzni onnan.

(Pearl háza)

Út közben míg haladtunk, én hol a virágomban gyönyörködtem, hol pedig lopva Noah arcában. Őszintén úgy éreztem, hogy ez egy tündérmese. Egy nagyon szép mese. És nekem végre megadatott egy herceg. Egy tökéletes herceg, és egy tökéletes "randi", és most talán egy újabb. Aminek csak növeli a fényét hogy egy bálról beszélünk.
- Remélem az idei bál nyugisabb lesz, mint a tavalyi - szólaltam meg aztán mosolyogva egyszercsak, amikor még az úron haladtunk, de én már "meguntam" a csendet. - Akkor volt némi fennforgás. Te voltál tavaly? - kérdeztem kíváncsian, hiszen akkor még nem ismertem Őt, és nem is figyeltem, nem emlékezhetek rá, még ha láttam is ott.

Roxanne

Csak élveztem érezni a csókját, melyet számra adott, s szinte karjai közé is képes lettem volna olvadni, de mindaddig nem tettem semmit míg el nem szakadt tőlem, és végigsimított mutatóujjával számon.
Erre már értetlenül pislogtam. Mit jelenthet ez egy nő szótárában? ez a mozdulat... ez az egész?
- Most mi van? - kérdeztem úgy mintha őrült lennék, de még mindig nem sikerlt teljesen felfognom a történteket. Megcsókoltam valakit, egy embert, akit.. vacsorának akarok!

Láttam összezavarodott arcát, ami még inkább arra ösztönzött, hogy folytassam érzéki játékomat. Meg akarom kapni... Ez mostmár olyan biztos, mint amennyire igaz, hogy itt állok. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy a nyúl viszi a puskát...
- Akarlak! - jelentettem ki a nyilvánvalót, hiszen a reakciómból ezt már leszűrhette. Már így is nekifeszült a testem, de még inkább hozzá akartam férkőzni. Meg akartam bolondítani őt, amennyire csak bírtam. A veszély pedig még izgalmasabbá tette az egészet.

Láttam szikrázó szemeiben a vágyat, hisz nem a méregtől, hanem a vágytól pattogott tekintete. Micsoda nő...! Öröm megkapni minden férfinak, aki csak alkalmat kaphat rá.
- Nem gondolod hogy erre alkalmasabb lenne egy.. hotelszoba? - kérdeztem tőle, mélyen belenézve szemeibe, miközben nyakát masszíroztam, úgy túrtam közben a hajába és vigyorogva csókoltam meg, nyelvemmel kergetve az ő nyelvét. Micsoda bestia... már én sem bírom sokáig nélküle, ezt érezhette, ha kicsit jobban nekifeszült a csípőmnek.

Csalódottan nyögtem fel, mert be kellett látnom, hogy igaza van... Alkalmasabb lenne, de nem tudom, mennyire bírom türtőztetni magam. Nem ehhez vagyok szokva...
Nyakába kapaszkodva csókoltam vissza, lábujjhegyre állva pipiskedtem fel hozzá, hogy kiküszöböljem a magasságkülönbséget. Egy vérbeli férfi erejével tartott, így csak akkor tudtam elszakadni tőle, mikor ő engedett, de nem bántam.
- Kétlem, hogy messzire jutnánk... - vetettem ellen mégis. Nem állt szándékomban visszafogni magam.

(Pearl)
Az úton nem volt semmilyen akadályozó tényező, a kocsik is alig jöttek velem szembe, bár meglehetősen sötét volt, és a fényszórók világítása mellett is alig-alig láttam. Baj úgysem lehet, nyugtattam meg magamat. Elvégre egy árva lélek sincs itt, és maximum az történhet meg, hogy egy-egy állat miatt kénytelen leszek lefékezni, vagy időnként oldalra sandítok Pearl-re, és ott marad a szemem... Legalábbis ezt hittem, egészen addig a másodpercig, amíg a kocsi váratlanul meg nem emelkedett, hogy utána rögtön meg is süllyedjen. Pár métert még haladtam előre, de nagyon, nagyon rossz érzés fogott el... ez nem normális... valami történt... És amint üresbe tettem az autót, olyan erővel vágtam ki a magam melletti ajtót, hogy az szinte már hihetetlen...

Feküdtem... az lenne a legjobb szó rá, hogy isten tudja, meddig feküdtem, de nem vagyok istenhívő, így inkább nem gondoltam rá semmit, csak folytattam ezt a hatalmas munkát, miközben az élet nagy dolgain tűnődtem. Vajon miért vagyok még mindig itt? Nem tudnék olyan embert mondani, aki tényleg szeretne... Az anyám egy prosti, ezen nincs mit tagadnom, úgyhogy az apám... hogy a gyászba találjam ki, hogy melyik a sok közül? Persze az egyik fizette a gyerektartást, de ez nem jelent semmit. 27 éve még nem létezett apasági vizsgálat tudtommal. A barátokkal csak az volt a baj, hogy nem voltak, egyébként meg igen, csodálatos volt az életem... A nőket mondjuk imádom, de ez az érzés nem kölcsönös általában. Kivétel volt ez alól egy eset, de az a lány meg csak kihasznált... Basszameg, de jó lenne, ha most rögtön meghalnék!
Ahogy így tűnődtem, körbe sem néztem a környezetemben, csak... ki voltam ütve, ez viszont teljes mértékig ideillő. Úgyhogy fel sem tűnt a közeledő kocsi, meg semmi egyéb, csak akkor, amikor váratlanul erős fájdalom hasított a hátamba, mintha valaki össze akarna nyomni... Égető, szörnyű, fájdalmas, és nem tudtam kibújni alóla... Aztán reccsenés, és a fájdalmat mintha elvágták volna. Semmit nem éreztem, tényleg semmit... van még egyáltalán lábam? Meg akartam mozdítani a fejemet, és lenézni, de mintha arra is képtelen lettem volna... Csak a szagot éreztem. Vérzek? Fogalmam sincs, de elég gyenge voltam, egyre gyengébb... Lehet, hogy nem kellett volna arra gondolnom, hogy meg akarok halni. Végülis ez egy önbeteljesítő kívánság lett... Valahogy tudatosult bennem, hogy itt vége, hogy az autós megölt... és hogy élni akarok! Talán jobb ember lehetnék, ha egyszer túlélném. Talán megváltoztatna, de erre kevés esélyt láttam. Nem akartam már mást, csak aludni... örökké.
Az utolsó dolog, amit láttam, egy fölém tornyosuló nő sziluettje volt. Angyal lenne? Á, nem hiszem. Inkább a gyilkosom, főleg mikor láttam az arcát. Már csak pár gondolatfoszlány jutott el a tudatomig... és ez az egyik a bosszú volt... bosszút akartam állni rajta, amiért elvette a hitvány kis életemet... És a szemeim tán örökre lecsukódtak.

(Noah és Peter)

Az utazás nyugodt csendjét... a sima, békés utat, egyik pillanatról a másikra törte meg valami... Illetve nem valami... hanem valaki. Valaki feküdt az úttesten, de mire észrevettem már csak arra volt idő, hogy a szemeim kitáguljanak a rémülettől,és Noah-ra kapva szemem fel akartam kiáltani hogy állj, de már nem volt rá idő hogy kinyissam a számat... az autó bukkant, és fel majd le, és az út már üres volt előttünk, ahogy Noah padlóig nyomta a féket... De késő volt... Bárki is volt az úton, átmentünk rajta...
- Uram isten... - nyögtem elfúlón, s nagyot nyeltem, ahogy pillantásom újra Noah-ra ugrott, de addigra Ő kivágta a kocsiajtót, és kipattant. - Várj! - kiáltottam utána, és én magam is így tettem, kiszálltam, és bár emberi tempóval, de megkerültem sietve az autót, hogy Noah-hoz szaladjak. - Maradj itt! - parancsoltam Rá. Ami bár fura lehetett talán a számára, de... bármily rosszul is hangzik, én mégis tapasztaltabb vagyok a hullák terén, és biztos vagyok benne hogy nem neki kellene... Bármennyire is férfi, bármennyire is orvos... de ember, szóval biztosan nem tud segíteni már. Talán én... de Ő biztos nem...
Egy pillanatig mélyen meredtem Noah szemeibe. Nem igéztem meg, eszembe sem jutott, csak kérleltem, egy bő pillanatig, hogy maradjon itt, és ne menjen a testhez. Aztán... amikor úgy látszódott hogy hallgat rám, akkor megfordultam, és újra emberileg, de sietve futottam oda a testhez.
Nem volt messze, de a sötétség magába ölelte... én mégis jól láttam, vámpírszemeimnek nem volt gond a kevéske fény... Még lélegzett... csoda, de lélegzett, és rám nézett, ahogy a hátára fordítottam.
- Uram, uram hall engem? - nyílt szinte reflexből kérdésre a szám, de közben már ahogy hajoltam föléje, martam is bele saját csuklómba. Még él... Ez volt a gondolat. A vérem megmentheti talán... meggyógyulhat, törlöm az emlékeit, és Noah nem kerül bajba...
De nem sikerült... már hiába nyomtam oda a kezem a szájához, elveszítette az eszméletét, és lecsukódott szemei már nem nyíltak fel, hiába nyomtam erősebben szájához a karomat, hiába rázogattam vállát... nem jött reakció... semmilyen... sem szó, sem hang... sem szívdobbanás... Meghalt...
Nem tudom miért, de könnyes lett a szemem. Persze láttam már halottat, nem újdonság, ez egyértelmű, de ez a helyzet... ilyenben még nem volt részem soha... és Noah... nem... nem kerülhet emiatt bajba, hiszen ez csak baleset volt... Ez az idióta feküdt az úttesten, nem Noah hibája... De mégis, ebből baj lehet... baj lehet... és azt nem engedhetem...nem lehet belőle baja... nem és nem..!! Megoldom... meg kell oldanom! - tökéltem el magam gondolatban, s lassan, az úton még mindig térdepelve fordultam vissza és néztem vállam felett Noah-ra... Igen... ezt meg kell oldanom...

Szaladni akartam, futni, hogy megmentsem az illetőt, hiszen orvos vagyok, ha csak gyerekorvos is, azért elég jól tudom az elsősegélyt, de Pearl váratlanul megelőzött. Eleinte nem akartam hallgatni rá, mert segíteni szerettem volna, hogy túlélje az illető, hogy akár csak némi károsodással is, de sikerüljön, de aztán... meggondoltam magam. Talán tényleg neki kéne segítenie, bár fogalmam sincs, mi vezetett rá erre a dologra. Mindenesetre még félre is álltam, pontosabban inkább ültem. Elütöttem valakit... tán meg is öltem, mert valószínűleg meg fog halni... még soha nem bántottam senkit, néhány gimis balhét kivéve. Én szeretem az embereket... És most mi lesz? Mit fogok tenni? Az én hibám, ezt Pearl is tudni fogja...

A sötétség jótékonyan körbeölelt, és én örökké ott akartam maradni... örökké, és talán még sokkal tovább is. Senki nem volt mellettem, de hát tulajdonképpen ez igaz az én életem metaforájára is. Senkim nem volt, és úgy távozok, hogy valószínűleg senki nem fog meggyászolni. Mondjuk az az elbaszott fény igazán jöhetne már... A menyországba mondjuk úgysem tudnék belépni, de a pokol még az enyém lehet, és ott bevárhatom ezt a szukát.. Tényleg... bosszút akarok! Miért is akarnék én várni? Most akarom...
Alighogy kigondoltam ezt, újra láttam, de nem úgy, mint korábban az engem éppen elsodró autót. Ott voltam, és felülnézetből bámultam az eseményeket. Láttam, hogy egy fickó elég meggyötörten ül az út szélén. Hát igen, a halál nem egy szép dolog. Azt is észrevettem, ahogy a nő próbál életet lehelni... késő bánat, anyukám! Ezt már nem mosod le magadról! De igazából nem ez sokkolt le... hanem a testem látványa. Ott feküdtem én, élettelenül, holtan, és soha többet nem leszek egy vele... tudatosult bennem, hogy valóban meghaltam. Egy hulla vagyok! MIATTA! Legszívesebben üvöltöztem volna, vagy megpróbáltam volna leszúrni, vagy akármi, de amikor meg akartam érinteni, egyszerűen csak átnyúltam rajta. Azt sem tudom, hogy meghallana-e (de gyanítom, hogy nem igazán) de azért minden erőmet beleadtam a szitokszavakba.
- Dögölj meg, szuka! Tenni fogok róla, hogy megkeserítsem az életedet... GYILKOS! - üvöltöztem. Egyértelműen csak ő lehetett... ha a doki lett volna, ő rohan oda. Miért nem figyelt jobban?

Idegesen szuszogva váltottam figyelmem, Noah és a halott test látványa között. Zaklatott voltam? Igen, de korántsem annyira, mint Noah lehet... Láttam az arcát, innen is jól láttam, egész teste meggörnyedt, tudtam hogyan érezheti magát, én is vettem már el életet, de... nem ma, és nem így... És nem hagyhatom hogy Ő bűnhődjön ezért. Nem! Nem lehet... neki nem lehet ebből baja! Nekem kellett volna jobban figyelni, hisz az én szemem sokkal jobb mint az Övé, figyelnem kellett volna, és megállítanom mielőtt ez megtörtént... Hiba volt, és nem az Övé, hanem az enyém! Nekem is kell hát cselekednem...
- Sajnálom... - simogattam meg csak... valahogy ösztönösen az elhunyt férfi arcát. Felelősnek éreztem magam, és bár nem értem már vele semmit, mégis sajnáltam Őt... Nem tudtam ki lehetett, honnét jöhetett, volt-e családja, várja-e valaki haza? Nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ. Csak egy kérdésre tudtam. Arra, hogy: mi legyen most? Mert nem találhatják meg.
Körülöttünk... az út mindkét oldalán az erdő húzódott ezen a területen, nem volt hát nehéz utat találni, hogy merre tovább... El kell Őt temetnem, valahol ahol soha nem akadnak rá.
Felkeltem a földről, s nem törődve vele hogy a ruhám alja is véres, meg a kezem is... visszasétáltam Noah mellé, és a földön kuporgó alakja elé guggoltam.
- Noah... - szólítottam meg halkan, s kezem a felkarjára siklott, hogy magamra vonjam a figyelmét. - Haza kell menned. Most... minél sürgősebben, tűnj el a környékről. Menj haza hozzám, vagy ha nem akarsz, akkor a saját lakásodba, de menj vissza, és várj. Ne tégy semmit, ne hívj senkit, ne szólj senkinek arról ami történt. Megértettél? Senkinek! Ez nagyon fontos. Senki nem tudhat róla hogy mi történt. Csak menj haza, és én mindent elintézek - mondtam komolyan, s próbáltam határozottnak tűnni, hogy ne mondjon ellent... hogy ne vitatkozzon... Mert nem vitázhatunk itt most hogy helyes-e vagy sem... Bármikor jöhet egy másik kocsi is erre, nem láthatnak meg minket itt a holttesttel. Noah-nak el kell mennie, nekem meg el kell vinnem a hullát, minél előbb...