Normális esetben biztos hogy nem csinálok ilyet. Ha képes lettem volna két percnyi normális emberi gondolkodásra, vagy ha látom magam kívülről, nyilván meg is kérdezem magamtól, mit, és miért csinálok éppen ezzel a vadidegennel, akinek igaza van abban amit mond... DE ebben a percben, nem láttam magam kívülről, és nem is tudtam végiggondolni amit csinálok, se normálisan, sem emberien... épp ellenkezőleg... Hirtelen egészen biztosra vettem magamban, hogy ez egy rohadt ellenség, akit azonnali hatállyal KI KELL iktatnom!! És nem érdekeltek sem a tények, sem az életem, sem az hogy ez a fickó nem ártott nekem, mert meggyőződésem volt, hogy másnak viszont biztosan ártott már, biztos hogy ellenség, biztos hogy bűnös, biztos hogy vámpír, és nekem végeznem KELL vele, itt, és most, azonnal, gondolkodás nélkül! Így amikor egykedvű, laza, lekezelő stílusban előadta nekem a monológját, egy pici szikra pattant a fejemben, ami azonban egy egész atombomba erejét szabadította fel a bensőmben, és ennek hatására megindultam a fickó felé. Útközben felkaptam egy törött, ám de vastagabb fadarabot a földről, és azt a markomba szorítva, előreszegezve masíroztam előre, nekirontva az idegennek.
"Őrült húzás volt a részedről nekem esni.. szóval most már elkezdhetsz imádkozni!"
Az élet rengeteg meglepetést tartogat, ezért is lehetséges az, hogy belefutottam egy ifjú vadász egyedbe, aki minden bizonnyal nekem akar majd esni, amint leesik neki, hogy ki is vagyok én. Egyszerűen semmi dolgom nincs ezzel a sráccal, nem akarok neki esni, vagy bántani őt, most ehhez nincs kedvem, de ha kihozza belőlem, akkor majd megkapja a magáét bőven. Alig lehet pár éves, én meg 500-on is túl vagyok, és azt hiszi, hogy kezdhet velem valamit? Még megkarcolni sem tudna, ehhez túl kezdő.. nagyon is. Enyhén megrázva a fejemet figyelem a kölyköt, és azt, hogy vajon mi történhet belül önmagában. Talán épp a kiiktatásom a téma, próbálok róla olvasni, de nem megy.. valahogy most túl fáradt vagyok ehhez, és ahhoz is, hogy leálljak vele vitatkozni, verekedni, és megölni őt. Nem hiszem, hogy minden vágya a halál, szóval.. hagyjuk egymást elven lennék, ha a srác nem lenne ennyire ostoba! Elkezd felém jönni, és felkap eközben egy fadarabot a földről, amit előre szegezve tart nekem, és úgy jön egyre előrébb. Hülye, vagy csak érzi? Fut át az agyamban egy pillanat alatt, és míg töprengeni nem kezdek cselekszem, amint épp hogy közel érne hozzám egy egyszerű mozdulattal az egyik fához suhanok vele. A karós kezét a hátához nyomom, miközben ő szemközt van a fával, nekem pedig háttal. Ebben a pozícióban állunk. Az egyik kezem a karós kezét tartja, míg a másikkal a fának szorítom, de nem olyan erősen, hogy az fájjon neki, de ha mocorogni kezd, akkor nyilván a szorításom is erősebbé válik. -Mond csak észnél vagy?-Ordíttok rá, és nem érdekel, hogy mennyire hangosan.-Idősebb vagyok nálad, erősebb, és ravaszabb, ha azt hitted, hogy velem végezhetsz, akkor nagyon is tévedtél.. Évekig szenvedtem miattatok vadászok miatt, hidd el rengeteg mindent megtanultam.. az életem során. Ne hidd azt, hogy ennyire egyszerű engem megölni, talán egy kezdő vámpírt igen, de engem nem..-Mondom gúnyosan nyomatékosítva benne, hogy én nem akárki vagyok.-Jobb ha megtanulod, hogy nyugton maradsz.. Nem akarlak megölni, de ha sokáig húzod a türelmem, akkor változhat a helyzet.. szóval válaszolj; eltűnsz, vagy szórakozunk?-Érzéstelenül teszem fel a kérdést, miközben suttogom a szavakat, de úgy hogy hallja pontosan.
Nem sikerült a szándékom, a kis szemétláda elkapott, és nekivágott egy fának a közelben. Hátracsavarta a kezem, és nekiszögezett a fa törzsének. Próbáltam szabadulni, eltolni magam a fától, és kiszabadulni a fogásából, de erősebb volt mint én, így érezhetően nem volt neki nehéz, hogy stabilan lefogjon. - Eressz el, Te vérszopó idióta! - kiáltottam Rá, de persze nem különösebben izgattam fel a kijelentésemmel, épp ellenkezőleg, Ő volt aki kezdett engem kioktatni, mit is csinálhatok, és mit nem, meg mit javallott tennem. Hát ez nekem... korántsem tetszett! Épp ellenkezőleg! Csak még dühösebb lettem tőle, és még elszántabb. A végén már suttogott nekem, és elég közel volt, közelsége pedig egy elgondolkodtató lépésre szánt engem, aminek következtében, válaszul a rohadt vérszívó fenyegetőzésére, én minden erőmmel amim csak volt, nyomtam magam hátrább a kezének neki, míg olyan közel nem éreztem magamhoz, hogy a fejemet hátracsapva éppen telibe találjam ennek az öntelt marhának az arcát, ezzel tán elérve hogy a büdös férge eleresszen már.
"Akkor követted el életed legnagyobb hibáját, amikor nem éltél azon lehetőséggel, hogy szabadon távozhass.."
Kezd idegesíteni ennek a vadásznak a jelenléte teljességgel, hisz nem elég, hogy nekem ugrik, de még a szája is nagy velem szemben.. Nem mondtam neki egy árva rossz szót sem, sőt nem is én ugrottam neki, és erre még neki áll feljebb? Na álljunk már meg, kérem! Először gondolkozzon már el azon, hogy kikezdte, és aztán járjon a szája.. Egy pillanat alatt vesztem el az eddigi türelmem, amint mondjuk úgy arcon csap, és ezáltal kénytelen vagyok őt elengedni, de csak egy pillanatig tart mindez, míg összeszedve magamat újból a fának nyomom, de immáron nem abban a pózban, amiben az előbb volt, hanem szemtől szembe velem, és a nyakától fogva szorítom a fának. Mégis mit képzel ki ő? A mindenható jó Isten, akinek jogában áll engem idegesíteni? Adtam neki egy elmeneteli esélyt, de nem élt vele, és a továbbiakban következőket majd köszönheti magának. Csupán a bal kezemet használom, és azzal szorítom őt a gyönyörű szép fának a torkánál fogva. -Kérsz levegőt mond? Akarsz még lélegezni?-Kérdezem meg tőle merő gúnnyal a hangomban, és innen mélyebbre már nem is süllyedhet le a szememben.-Mit hittél, hogy majd kiszabadulsz, és hagyom, hogy úgy maradva fogj egy karót, és belém szúrd? Szép is lenne, mi? De van egy bökkenő.. erősebb vagyok, és ezen által hamarabb végzek veled, minthogy te egy kezedet is megmozdíts, vagy pedig vegyél egy kurva levegőt, és a tüdőbe szippantsd! Mielőtt cselekszel gondolkozz már, haver.-Mindösszesen ennyit a kioktatási részről.. Kezem egyre erősebben szorítja a torkát, míg végül a magasba emelem őt, és az egyik közeli fának dobom.-Tudod mit sajnálok? Azt, hogy voltál olyan hülye kihagyni azt a lehetőséget!-Ajkaimat gonosz mosolyra húzva várom, hogy Mr. Ifjúság összeszedve magát harcba lendüljön, aztán pedig nekem essen. Oh, de kíváncsi lennék az arcára, amikor mondjuk a karót a hasamba szúrná, és én csak vigyorogva állnék előtte, mert nekem az egy cseppnyi fájdalmat sem okozna..
A tervem beválni látszott, és örvendtem is a dolognak, mikor eleresztett. Kezem megszabadulva, és a fától is eltávolodva, odafordultam az öntelt marhájához, és egy pillanatnyi örömittassággal néztem a képét, megmarkolva újra azt a botot, amit az imént, hogy belevágjam! De a dolog megint nem úgy lett, amint azt én szerettem volna kivitelezni, mert a féreg elkapta a torkomat, és ismét a fának csapódtam, ezúttal háttal, így farkasszemet nézhettem a fickóval. Kezemből kiesett a fadarab, amint a levegő kifutott a testemből, és a kezem a vámpír kezére tapadt, hogy lefejtsem az ujjait magamról. Persze igencsak kevés eséllyel, és még annál is kevesebb sikerrel, konkrétan semennyivel. - Eressz el...! - sziszegtem, már amennyire képes voltam, válaszul a kérdésére, akarok-e még vajon levegőt venni. A többi mondandójára már nem volt alkalmam válaszolni, bár lett volna véleményem az öntelt mamlasz szövegéről, de úgy látszik nemigen érdekelte az, legalábbis erre engedett következtetni, mikor a nyakamra szoruló keze megemelt, el a fától, és erőteljes mozdulattal tanulhattam meg repülni, egészen odáig, amíg egy fa utamat nem állta valahol a hátam mögött. Nagyot nyekkenve értem el annak törzsét, azután rogytam a földre. Kb. olyan érzés volt, mintha baseball-ütővel vágtak volna hátba, ami lássuk be, nem egy jó élmény.. De ezt még megkeserüli az az idióta vérivó szarházi! Csak kerüljön még egyszer a markomba, felkészülhet rá, hogy... megfogadom a tanácsát, és legközelebb felkészülök alaposan, hogy letörjem a szarvát! Lassan feltápászkodtam, és kissé bicegve, de visszaindultam szembenézni az ellenfelemmel. Ha már idáig eljöttem, nem képzelheti, hogy csak úgy visszavonulok! Ez egy ocsmány vérszívó! Megérdemli a halált, vagy bármi mást, de az életet fix hogy nem! - Én csak azt sajnálom, hogy nincs egy adag verbénám, meg... valami jó kis... vágóeszközöm... mert szívesen telenyomnám a fejed azzal a... szarral, aztán... mondjuk kivágnám a nyelved, ami olyan nagy segítségedre van az egód növelésében, Te felfújt hólyag...! - mondtam menet közben, és a hatás kedvéért egy új, vaskosabb darab botot vettem fel a földről, amivel ha beleszakadok is beverem a koponyáját ennek a vámpírnak!
"Nem tudom, hogy mi a célod, de most kapsz egy esélyt.. egy leckét.. megszúrhatsz a karóval, és majd megtanulod ezzel azt, hogy nem minden vámpírra hat már ez!"
Az életem azon része vált csak is érdemlegessé, amikor vadásszá váltam, hisz akkor tanultam meg igazán csak azt, hogy mi is az a küzdés mások ellen, és hogy hogyan tartsam magamat életben. Azelőtt sohasem volt semmi, és senki, aki meghatározhatott volna, de mégis bennem volt a félelem a fajtársaimmal szemben, de miután megtanultam vadászni, és harcolni a tőlem idősebbek ellen, csak akkor láttam világosan mindent, akkor tűnt el belőlem az eddigi félelmem minden tört része egy szempillantás alatt, s olyan ponthoz értem, amihez azelőtt sosem. Elszállt a rettegésem hűlt szikrája is, és mostanra bárkivel szemben állva képes vagyok arra, hogy beleröhögjek a képébe, ha azt kell tenni. Nem befolyásol senki, hisz nem hagyom magamat, sőt tulajdonképpen erőssé tett az a fajta élmény sorozat, amin keresztül mentem. Vonakodva kezdtem hozzá az elején ehhez az egész vadászos dologhoz, de végül leküzdve mindent, ami bennem élt sikerült tökéletesen kifejlesztenem az álcaképemet, és olyan mértékben képes vagyok a bennem leledző érzelmeket elnyomni, hogy néha már magamon csodálkozom.. tényleg érzéstelen lennék? Ezt a kérdést rengetegszer tettem fel önmagamnak, de mindig arra a néző pontra jutottam, hogy csupán ez csak egy álca. De vajon csak tényleg az, és nem több? Vajon minden érzelmem meg van, és csak kívülről vagyok ilyen? Vagy az, amit álcának nevezek a sok év alatt egybeolvadt a személyiségemmel? Igen kérdések milliói törnek fel bennem, de ahogy jönnek úgy dobom őket félre.. a semmibe. Szeretném azt hinni, hogy az, amiben élek / éltem, csak egy álom, de nem, hisz ez maga a valóság. Felsóhajtva figyelem az ifjú srácot, ahogy összeszedi magát. Kegyetlen vagyok, érzéstelen, és szívtelen.. sőt ő szerinte öntelt egoista! De miért lennék az? Miért lennék csak magammal törődő öntelt barom? Nem nagy az egóm, és nem tartom magamat nagyra.. sohasem voltam oda-vissza a saját személyemmel, miszerint én, hú de.. nagy menő vagyok, mert ölök, hazudok, kegyetlenkedek, és szórakozgattok, sőt akár még lehetne a rossz tulajdonságok millióit sorolni rám. Mindenkit másfajta személyiségem ragad meg.. mindenki másnak hív, de a lényeg egy.. mindenki a halálomat szeretné! -Tessék csak gyere, és próbáld ki az előbb említett tervedet! Vegyél elő egy karót.. apropó, párdon fadarabot, vagy fussál el verbénáért, és nyomd le a torkomon.-Vonok vállat oly könnyedén, hogy az irigységre méltó lehetne. Szinte ennél nyugodtabb személyiség már nem is létezik a földön.-Tudom a halálomat akarod, és ki nem akarná, hisz vámpír vagyok, de eközben ne felejtsd.. idős vagyok, tapasztalt, és ezenfelül ugyanaz, mint te.. vadász.-Hangomból érződik a gúny, és egyben az a játékos hangszín. Azért említettem meg neki azt, hogy vadász is vagyok, hogy döbbenjen meg, és lássa azt, hogy nem csak holmi egyszerű kis halandóból lehet az, hanem belőlem is, mint vámpír.. bár érdekesen hangzik az a tény, hogy a saját fajomra vadászok, de ez koránt sem megdöbbentő, hisz igen ritka eset, de akadnak olyanok, akik önön fajukat vadásszák! Lazára veszem a tempót úgy állok a sráccal szemben, és figyelem mit is akar, ha rohanni kezdene felém, akkor sem mozdulnék.. ha a szívembe akarná a karót szúrni megállítanám, ha leakar ütni azt is kivédem, ha csak karós fájdalom szúrást akar, akkor tessék az ellen nem teszek semmit, hisz akarom látni az arcát, amikor leesik neki, hogy én nekem ez koránt sem fáj.. egy kicsit sem.
Düh. Méreg... Bosszú! Düh... Düh... A vérem vulkáni láva módjára, fortyogva, bugyogva tombolt ereimben, és kitört volna... legszívesebben elemi erővé tornyozta volna ki magát, és testemből kivetve magát, öldöklő hullámban rántotta volna a mélybe ezt a... ezt a... bazári majmot! Az undor kesernyés nedve gyűlt a számba, és arcomon is látható volt érzetem szerint, mennyire kegyetlen erővel rántja magába a szívemet az undor, a vágy... a vágy hogy ennek az illetőnek itt előttem... végigszaladjanak a feketére festődő erek a testén, és szívéből egy bármilyen karószerű képződmény tornyosuljon kifele... Szívem, lelkem minden vágya az volt, hogy ez itt... kilehelje magából az életet, melyet jogtalan birtokol, hisz az Ő nevét egyszer már kihúzták a listáról, EZ a lény már halott, nem él... EZ a lény... egy démoni fattyú, egy szörnyeteg, tolvaj, ki ellopja a helyet az élőktől, és méreggel fullasztja meg társadalmunk, vidékeink... egész világunkat...! Nem akartam mást, csak hogy pusztuljon!! Pusztuljon!! Mindörökre! - Ne nevettess, Te retardált hulla! Akkor leszel Te vadász, mikor én látom a hátam közepét! - vetettem oda neki, undorral köpve a szavakat. Álnok kígyó, kinek még az a vér és hit által fogant szentség sem áldott, mi ereimben csörgedezik, s mi szívemet most hajtja, hogy szent feladatomnak eleget téve, kioltsam ennek a féregnek az életét! Minden gyilkos lénynek, ki a világunkban jár, és ártatlanok vérét ontják! Gyilkos szörnyetegek! - Inkább a halál, mint hogy hagyjalak innét elsétálni! Hiába a gúny, és az a bohóc színjátszás amit itt előadsz nekem, Mr. Fennkölt úr, most meghalsz! Végleg! - Azzal, ígéretemnek hűen neki is indultam, hogy elhatározásomat tettek váltsák fel, és már bele is mártsam a szívébe a fát, melyet karónak neveztem ki feladatomhoz.
Elbírom képzelni a drága vadász gondolatait, amint épp az jár a fejében, hogy hogyan is végezzen velem, de hát sajnos szembesülnie kellesz azzal, hogy ez nem jöhet össze, mivel nem vagyok kezdő, viszont rajta látszódik, hogy nem rég kezdte eztet, és így velem szemben, vagy mondjuk úgy ellenem nem sok esélye van, főleg hogy nem ma születtem, hanem úgy jóval 500 évvel ezelőtt. Viszont tetszik ebben a kölyökben a kitartás, az hogy annak ellenére, hogy tudja reménytelen menet ez, mégis harcol ellenem. De mi ebben neki az élvezet? Miért éri meg neki az, hogy küzdhet azért, ami úgy is remény vesztett? Kérdések millióit sorolhatnám,d e úgy őszintén mondva nem érné meg a dolog, hisz miért soroljam, ha úgy sem kérdem meg tőle? Figyelem a tettét, és egyrészt adok neki egyfajta utat, vagyis lehetőséget arra, hogy megszúrhasson, hogy az egója nőhessen kicsikét, de le fog ez hervadni, amint megtudja, hogy a karó okozta szúrás nekem nem okoz fájdalmat. -Akkor szerintem látod a hátad közepét, mert én nem csak az embereket ölöm meg, hanem a fajtámat, sőt minden egyes természetfeletti lényt, és tudod miért? Azért, mert ugyanúgy, mint te.. én is vadászok!-Szavaim komolyan csendülnek fel, míg tekintettem kitartóan csillan meg, és néhol a hangomban kegyetlenség hat. Ha azt hiszi, hogy csak a nyomorult emberek töm kellege lehet vadász, akkor nagyot téved, hisz én is egy vagyok közülük, bár igaz vámpírként, de ez kit érdekel? Ugyan az vagyok, mint bárki más, csak néhány apróbb különbséggel. Kifújom a tüdőmben tartott levegőt, és próbálom nem fel fogni a nem régibben elhangzott szavai jelentőségét, csak arra akarok koncentrálni, hogy nem hisz nekem, mert ha a szavakat nézném, amit kiejtett a száján, akkor eskü, hogy neki ugrottam volna, de persze türtőztetnem kell ezt a fajta vágyat. -Azt hiszed te jobb vagy nálam?-Szavaim élesen hangzanak el szavai után egyből.-Azt hiszed, mert ember vagy olyan jó vagy? Ugye vannak hozzám hasonló barátaid? Mégis én vagyok a szemét? Nézz már szét a magad környékén, és előbb a saját életedben légy biztos, ne pedig engem kritizálj, hogy milyen színjátszást produkálok! Én ilyen vagyok.. kegyetlen, és bárkit megölök.. hallod? Bárkit! Ha pedig megszeretnél halni megkapod, mert kezd elegem lenni a nyomorult fajtádból, de nagyon! Vadászok... ha-ha, meg boszik.. engem kínozni évekig? Tudod mit gyere, és lásd meg magad, azt amit meg kell!-Nevettek fel gonoszan, aztán pedig megállva egy helyben várom be, hogy megérkezzen azzal a fával, vagy karóval.. viszont ide érkeztével figyelek arra, hogy ne a szívembe szúrhassa, hanem a gyomromba, és amint ez megtörténik nevetve lököm hátra.-Hogy te milyen naiv vagy!-Mosolygok, és a fájdalomnak hűlt helye sincs. Egy sima mozdulattal kirántom magamból a karót, aztán lazán eldobom a messzeségbe.-Ez aztán remek szúrás volt, láttad mennyire fájt?-Kérdezem tőle gúnnyal telt hangon.
Álnok, rohadt féreg! Minden vámpír ennyire gyengeelméjű?? Mikor nagyon is érthetően megmondtam neki, hogy ne etessen ilyen baromságokkal, még azért is csak tovább szajkózza?! Nem fogja fel hogy úgysem hiszem el, hogy vadász? Nem is értem miért próbálkozik?? Nem mindegy neki, hogy tudom-e, hiszem-e hogy vadássza a természetfelettieket vagy sem? Úgyis megölöm! Akkor nem mindegy?? Nem érdekelt amit beszél. Csak pusztítani akartam! Őt! A fajtáját! Pusztítani, amilyen gyorsan, és amilyen nagy okozott fájdalommal csak lehetséges! Bár arra most bizonyára nem lesz lehetőségem, hiszen... nem is igen tudom még, milyen módokon tudok rendes fájdalmat okozni ezeknek a szörnyeknek, úgy hogy én legyek hatalmi pozícióban, én éljem túl... Most csak megölni tudom ezt a fickót, de... sebaj. Majd legközelebb. Ő lesz az első leckém, mint vadász. Megölöm, mert meg KELL ölnöm, de később... később azért fogom megölni őket, mert... akarom, és mert... a halál vet majd véget a szenvedéseiknek. Ezzel a tudattal igyekeztem keresztüldöfni a szívét a fával! És az az indulat adott erőt ehhez a szándékhoz, amit a barátaimról mondott. Mert ebben végülis igaza volt, ohhh... de még mekkora igaza. Hiszen a "tulajdon" nővérem is vámpír, az Ő férje vámpír, Elena vérszerinti anyja is vámpír, Anna is vámpír volt, és az egész környezetem tele van vámpírokkal, és még ki tudja mennyiről nem tudok. De ezt meg fogom oldani. Igen. Ez a feladatom. A kötelességem! Megtisztítom a várost. És a tisztogatás ma kezdődik el! De valami félresikerült. A fickó résen volt, és amikor már éppen beléje szúrtam volna a karót, kezemet félreirányítva, a gyomrába juttatta azt, a szíve helyett, aztán odébb lökött. Én megtántorodtam, és pár lépést hátrálva néztem vissza rá. A mocsokjának még csak meg se rándult az arca, miközben kiszedte magából a fadarabot. Egy rohadt szisszenést sem hallatott... Ettől talán lesápadtam kissé, de... az elhatározásom nem apadt el, nem lankadt a célom iránti vágyam... - Akkor is kinyírlak, Te büdös rohadék - sziszegtem neki, és új fegyver után néztem körbe a földön... amikor megláttam valamit. Lehajoltam, és felvéve a fűből amit kiszúrtam, egy maroknyi méretű kővel egyenesedtem aztán fel. - Tudod mit? Mielőtt átszúrom a szívedet, még beverem a fejed, meglátjuk, az is olyan fájdalommentes lesz-e, mint ez a fadarab volt, Te rohadt hulla, jó lesz? - kérdeztem, és erősen megmarkoltam a kődarabot. Kérdeztem, bár a válasza nem érdekelt. Miért is érdekelne? Hisz ez már csak egy átkozott hulla! Újra előreugrottam, és amilyen erővel és gyorsasággal csak bírtam, nekilendítettem a fejének az ujjaim közt szorongatott fegyverem.
"Túl egoista vagy, csak ezzel az a baj, hogy most én ebből visszább fogok venni..!"
Nem akarom tudatosítani magamban, hogy ez a vadász túlontúl is szemtelenül bánik velem. Legszívesebben elé suhannék, és kitépném a szívét, de nem tehettem, hisz azt kell neki mutatnom, hogy a lehető legnyugodtabb vagyok, és ha ezt látja rajtam, akkor idegesíthettem őt kedvem szerint. S mikor nem jó látni azt, hogy ideges az ellenfél? Egész nap elnézném a képet, hisz annyi meglepetést tartogathatnék neki, de nem akarom rápazarolni a felesleges perceimet, szóval.. valamit ki kellesz találnom, hogy lerázzam magamról ezt az idiótát, aztán pedig tovább álljak innen, mert úgy őszintén szólva nincs kedvem hallgatni a sértegetéseit, és azt, hogy ő mindenáron megakar, és meg is fog ölni.. Mit sem ér hozzám képest, hisz több, mint 500 év van a hátam mögött, és neki meg semmi, hisz alig kezdett el még vadászni, de máris nagy sztárnak hiszi magát! Engem komoly emberek fogtak el - boszorkányok, és vadászok - , akik egyik napról a másikra kínoztak, és nem számított nekik, hogy én bírom-e, vagy sem. Vasfű, karó, és mi egymás eszközökkel.. én pedig csak tűrtem, mert nem tehettem ez ellen semmit sem, de lám csak mégis élek, és miért? Mert volt kitartásom, mert tudtam azt, hogy előbb-utóbb megszökök onnan, és biztos voltam abban, hogy egy nap teljesen szabaddá válok, és onnantól fogva senki sem kínozhat majd. Végül igazam lett, hisz megtörtént, és mára pedig én vagyok az a személy, aki kegyetlenül legyilkol bárkit, s nem érdekli a következmény! Lehet engem kegyetlennek nevezni, vagy érzéstelen idiótának nem érdekel, hisz mindenki úgy szemlél, ahogy csak szeretne, de hogy nem fogom magamat hagyni soha többé az tuti! Nem fog egy nyomorult boszorkány, vadász, vagy bármilyen személy kihasználni! Nem engedem, mert élni fogok, ha tetszik nekik, ha nem.. ideje, hogy megismerjen ez a vadász.. ez a nyomorult idióta, mert ha azt hiszi megölhet, hát akkor téved egy nagyon nagyot. Nem akarom letörni szegény szárnyalását, és visszarántani a valóságba, de nem élhet olyan álomvilágban, hogy engem megölhet, mert nem lehet.. nem tud. Igaz nincs olyan kiváltságom, mint Klausnak, de megtudom védeni önmagam, és ő mint kezdő kevés lesz ahhoz, hogy megöljön.. talán egy tapasztaltabb vadász egyednek menne, de neki nem fog.. Csak mosolygok rá, és mindösszesen ennyit teszek, mert nem akarom lelőni a poént, amelyet nem sokára meg is kap, hisz a belém szúrt karó, amely a gyomromba került, nos egyszóval.. hatástalan volt, hisz nem fájt. Meg se rezzentem, ami nem csoda annyi évnyi kínzás után.. mit gondolt azt hogy majd fáj? Hát tévedett. Szavaira vállat vonok egyszerűen, majd azt nézem, ahogy felvesz egy követ, és elhajítja az irányomba. Egy laza mozdulattal kikerülöm, és tapsolni kezdek ezzel gratulálva neki, hogy igenis kezdő ehhez az egészhez. -Te komolyan észnél vagy?-Pillantok felé.-Fogd már fel, hogy nem ölsz meg soha! Vagy betűzzem le?-Kérdezem gúnyos hangnemben, és úgy nézek rá. Nem fűzök hozzá semmi kommentárt, hisz innentől kezdve nincs kedvem báj cseverészni.. csupán mondok neki majd egy-két dolgot, és meglátjuk mi lesz. Most jelenleg csak az érdekel, hogy mit fog lépni a nagy okos.. remélem megjött már az esze végre, ha pedig nem segíttek neki, hogy összeszedje!
- Ezt te nem értheted... onnan, ahonnan én jövök, néhány vérfarkas kiemelkedik a körből... és egyszerűen nem nyugszanak - nyeltem egyet, és talán most láthatta azt az arcomat, amit eddig senki számára nem mutogattam csak úgy. A hideg kirázott saját magamtól, de nem tehettem mást. El kellett mondanom. - Fel fognak lázadni... érted? És ahányat a maguk oldalára fordítanak... talán annyian halnak majd meg mind - súgtam rekedten, és éreztem, hogy könnyfátyol gyűlik a szemem köré.
- De, nagyon is értem - mondtam neki, bár ez biztosan nem nyugtatja meg őt, mert a következő mondatánál láttam rajta, hogy fél, és most valóban az igazi arcát mutatja, ami nem egy harcias amazon, hanem egy érző lélek. - És miért lázadnának fel? - rákérdeztem tőle, mert jó lenne tudni többet róluk... - Bántottak téged valaha? Miattuk jöttél el onnan? - kérdeztem tőle, és megfogtam a kezét, nem hittem, hogy megkedvelem ezt a lányt.
- Te undorító, büdös, retardált hullafoszladék! Nem is értem, tudod... én a helyedben már rég inkább megöltem volna magam. Inkább a halál, mint hogy ilyen rohadt, szarrágó, oszladoznivaló, hulla, senki, f*szkalapként éljek, akinek már rég nem is kéne élnie, aki csak mint valami rohadt helybitorló, veszed itt el a helyet, sőt, a levegőt, a normális élő emberektől! Nem is értem, hogy van gusztusod még élni önmagadként! Már csak egy tetves hulla vagy! Csak színjáték hogy élsz, vagy jogod van az élethez! Sokkal humánusabb és emberibb lett volna ha megölöd magad, mikor EZ lett belőled. Egy ilyen semmi, egy büdös féreg, aki semmi másra nem jó már, csak gyilkolásra, egy embernek se nevezhető darab hús... ennyi... Hogy nem vagy rosszul magadtól? Még hogy Te vadász? Az élőlény státuszt se osztanám rád! - nevettem fel gonoszul, bár komolyan gondoltam amit mondtam. Fel nem bírom fogni, hogy bírják ezek ki. Ha én átváltoznék... ezerszer inkább a halál, mint ez... ez az undorító, semmilyen állapot, amiben semmi más, már csak egy gyilkológép lennék. Hogy lehetnek ilyen bolondok, hogy inkább választják ezt, mint a halált? Hát ezerszer inkább a halál! - Szívességet tennél az emberiségnek, ha önmagad által vetnél véget az életednek. Kevesebb lenne a munkám, míg megszabadítom a város a magadfajta söpredékektől. Terjedtek mint egy fertőzés, mint egy... gennyes fekély... és tönkreteszitek a várost! De én megállítlak titeket! A barátaimmal példálóztál? Ne aggódj, azok is sorra kerülnek, mert a vámpír már nem él, nem bűn megölni sem, Ti már halottak vagytok, a halottakkal meg nem bűn végezni, vedd úgy, hogy csak... megkapjátok a nektek kijáró végtisztességet. És Veled kezdem, Te gyengeelméjű gyökér! Ne aggódj, majd igyekszem gyorsan csinálni - mondom, a végén már nyugodt hangon, előtte már szinte kiabáltam, de aztán visszavettem. Felvettem a földről egy új követ, az előző nem ért célba? Nem baj, próbáljuk újra! Ezúttal nem állt szándékomban elereszteni a kődarabot, ahogy ujjaim közt szorítva azt, közeledtem a vámpír felé. Nem, ezúttal az a szándékom inkább, hogy fogom azt a követ, és azzal verem szét azt a csökönyös fejét, amibe nem fér bele, hogy Ő már réges-régen hulla, vagyis a földbe való rohadni, nem itt fent rontani a levegőt, ahogy Ő éppen teszi!
"Nagy szerencséd volt vadász, hisz még időben leállítottam magamat.."
Ez a vadász egy elmebeteg hülye, már párdon, de ez az igazság.. Jár a szája, és jár, de tenni nem tesz semmit, csak azt hajtogatja, hogy; "Így megöllek, és úgy megöllek..", de eközben semmi sem történik. Én pedig a szavai miatt csak egyre idegesebbé válok belülről, persze kívülről semmit sem mutatok ki, míg ő sorolja a trágár, sőt már-már durva szavakat a fejemhez. Azzal nyugtatom magam, hogy majd ő is megkapja nem sokára az érdemleges sorsát, és akkor befogja a pofáját végre. Nem fogok hozzá egyetlen egy szót sem szólni, mert akkor még a végén neki ugranék, és ezzel őt hoznám olyan helyzetbe, hogy nevethetne a kiakadásomon, de van eszem, és épp ezért várok a megfelelő, és könnyed alkalomra, amikor majd elé menve kihasználhatom a helyzetet, és leüthettem, vagy bármi, de az még nem most jött el.. Nagyot nyelek, és mély levegőt veszek, miközben tekintettem kihívóan nézi őt, és arcom érzéstelenségről árulkozik. Minden porcikámban ott van az ifjú iránt érzett ölési vágy, de nem.. tudom, hogy hol a határ, és jelen helyzetben nem léphetem át.. most még nem! Lassan elkezdek közeledni a fiú felé, aki egy kővel akarna majd fejen vágni gondolom én, de egy hirtelen mozdulattal akadályozom ezt meg. Lazán lököm a földre őt, majd lehajolva hozzá a torkánál fogva kezdem szorongatni egyik kezemmel, míg a másikkal elveszem tőle a követ, és eldobom, majd pille könnyen felemelve a levegőben tartva viszem ki egészen az útig.. ahol elengedem. -Kérlek.. ne légy ennyire ostobán naiv..-Teszem a vállára a kezem, és ezzel a füléhez hajolok.-Most megfizetsz azért, amiért nem bírtál eltűnni csak úgy..-Megragadom a kezénél fogva, és a földre kényszerítem térddel, majd kezemet a fejéhez helyezem át. Egy hirtelen mozdulattal ütöm neki az aszfaltnak, de persze szerencsémre még időben leállítom magamat, így gyengébben érkezik neki. Minden bizonnyal némi ájulás lesz nála, vagy elme zavar, de nem halt meg.. Nem halt meg! Fújom ki a levegőt, és csak nézem őt.. egy darabig.
Nem sikerült az elméletem. A pasas is megindult felém, és az Ő ereje még mindig több volt jóval mint az enyém. Nem került sokba neki, hogy a földre lökjön. Én még ekkor is megkíséreltem volna fejen vágni a "fegyveremmel", de gyorsabb lévén, elkapta a torkom, és miközben a szuszt kezdte kiszorítani belőlem, elvette a követ, s elhajította. - Any*dat..! - sziszegtem a képébe, nem túl kedvesen és jólnevelten, de miután Ő éppen fojtogatott, azt hiszem ez jogos volt a részemről. Mondtam volna én még ezt-azt szívesen, a családfáját egészében kivesézhettük volna, ha folytatásként nem ragad meg, és torkomnál fogva kezd el vinni, mint valami rongybabát. - A nénikédet hurcibáld... b*romarcú! - próbáltam érthetően a tudtára adni a véleményemet, amit e percben tápláltam, de levegő nélkül nem biztos hogy túl sokat érthetett a szavaimból. Nem is baj, szerintem ki tudta találni mi az amit mondok neki. Ezt abból is gondoltam, hogy a cibálásnak hamar vége lett, és elengedett, mire az aszfaltúton találtam magam, nem messze a kocsiktól. Na most mi lesz, futóverseny? - Menj a francba, s*ggfej! - köptem a lába elé válaszul, csak hogy ezzel is adjam az infókat, hányadán is állunk ranglétrán egymás szemében nézve. Ő az enyémben valahol a laposféreg környékén éldegélhetett, de még ma biztos süllyedni fog pár fokot a rohadékja. - Ne fogdossál, b*rom áll*tja, nem vagyunk szerelmespár! - mondtam, egyúttal a vállamra való kézpakolására is, meg arra is, amikor sziszegve, összeszorított szájjal tűrtem, más lehetőség nem lévén, ahogy elkapja a karom, és térdre kényszerített. Aztán a fejemhez nyúlt, én meg már hiába próbáltam elrántani előle, elkapott, és mielőtt pisloghattam volna, vagy elküldhettem volna egy másik meleg tájegységre, a fejem frontálisan ütközött az aszfalttal. Még egy pillanatig érezhettem a hasító fájdalmat ami a koponyámban jelentkezett, azután a világ elsötétült, és utoljára csak annak a tetves marhának a képét láttam magam felett, majd semmit...
Nem érdekelnek a szavai, sem pedig az ellenkezései, hisz teszem azt, amit tennem kell.. Meg kell fizetnie minden becsmérlésért, és minden általa kimondott szóért, hisz ugyan kívülről nyugodt vagyok, de belülről olyan mértékben tombolok, hogy szinte csoda, hogy még eddig is visszatudtam fogni magam. Mit hisz úgy magáról egyáltalán egy kezdő vadász? Azt, hogy mert ő eltökélte magát nem régiben, hogy fel csap vadásznak, akkor már az is lesz egyből? Azt, hogy rajtam veri le, hogy a családja is egy a vámpírok közül? Nem kértem neki ezt az életet, és azt sem mondtam, hogy legyen ettől őrült, elmebeteg, és hülye, de az lett! Viszont nem az én dolgom elítélni őt, vagy pedig kioktatni, sőt megleckéztetni.. az ő rezortja, hisz saját magáért felelős, én pedig ezzel be is fejezném a kettőnk közt lévő viszony fejtegetését, hisz csak idő pocsékolás húzni a továbbiakban fennálló időmet, így hát megteszem, és az aszfalttal ütköztettem a fejét.. Szerencséjére szóljon, hogy épp időben állítom le magamat, és csak "enyhén" ütközik a feje a betonnal.. legszívesebben hatalmas ütéssel okoztam volna a halálát, de van szívem.. még ha ez kívülről nem is látszik, de miért mutatnám? Csak egy gyilkosnak kell látniuk, egy kegyetlen, s őrült alaknak, aki nem ért máshoz csak a fájdalom nyújtáshoz, amelyet másoknak okoz.. Jelenlétem már magában félelmet keltő, ha az illető tényleg fél is valamitől, ha pediglen nem, akkor csak enyhe borzongatást nyújtok számára az egyéniségem miatt, amelyet sohasem szoktam visszafogni, sőt előszeretettel használom akármikor. Egy rövid ideig csak nézem az ájult testét.. és végül lehajolva mellé keresek zsebeiben valami iratot, ha pedig ott nem találtam, akkor az autóját kutatom fel érte, hogy megtudjam a nevét, azt hogy őt "Jeremy Gilbert"-nek hívják.. Hogy a francba lehettem ennyire figyelmetlen, hisz tudtam, hogy ő tiltott zóna? Megrázom a fejemet, majd becsapva a kocsijának ajtaját tovább állok.. amit tettem nem kellett volna, hisz ő nem akárki, de nem érdekel.. egyszerűen nem foglalkoztat már oly sok év óta senki! Volt, aki volt, és ennek így kellett lennie, sőt örüljön annak, hogy csak a fejében lesz kisebb károsodás, és nem pedig meghalt.. Felsóhajtok, és végül lépteim hatására már ott sem vagyok, csak folytatom utamat valamerre, hogy a nyomasztó környezetből mielőbb, de kikerüljek végül pedig el is tűnjek..
Köd. Ez volt az első dolog, amit érzékelem magam körül, mikor lassan elkezdtem egyáltalán BÁRMIT is érzékelni a világból. Tejfehér köd lepte be az agyam, és egy pillanatig azt se tudtam hol vagyok, azt meg főként nem, hogy mi is történt velem. Azt érzékeltem másodiknak, hogy istentelenül hasogat a fejem, és ahogy még mindig lehunyt szemmel emeltem a kezem oda, hogy megtapogassam a fájó felületet, hamar el is kaptam ujjaimat, mert az érintéstől csak még erősebb fájdalom nyilallt a koponyámba, miközben éreztem a meleg folyadékot ami bemocskolta a kezem. Magam elé emeltem azt, és lassan kezdtem pislogva körbenézni, homályos, imbolygó volt a kép, és elfogott a hányinger ahogy szemem próbált fókuszálni, de csak az ide-oda táncoló, forgó, hullámzó képet láttam, amit a kezem képezett, melyen láttam a vörösséget, ami igazolta hogy igen, vérzik a fejem. De hogy miért...?? Arra hiába kerestem a választ az emlékeim közt, elképzelni sem tudtam... mi történt, miért fekszek véres, hasogató fejjel, a... a... Ekkor szembesültem a ténnyel, azt sem tudom hol vagyok igazából. Otthon voltam, aztán... elmentem... de nem... visszajöttem a városba... itt voltam, otthon, aztán... semmi... zavaros kavalkád volt az egész... minden... Lassan megpróbáltam megtámaszkodni a kezeimmel, és felülni... de nem volt egy könnyű művelet, úgy fájt a fejem, azt hittem helyben kettészakad... Mikor végül mégis sikerült, körbenéztem. Úttest. Nem messze a kocsim... én az aszfalton feküdtem... mögöttem a földön a vérem... Mi a fene történt velem?? Ismerős volt az út... Mystic Falls-ban vagyok, de... hogy miért vagyok pont itt, és mi történt velem, arra... arra hiába kerestem a választ, egyszerűen nem találtam semmit a fejemben... Miért vagyok itt? Mit csináltam itt? Velem mit csináltak?? Hová indultam és miért...?? Semmi... Egy darabig ültem ott, és lesem, próbáltam kitalálni, mitől, miért, hogy történtek a dolgok itt... de a köd nem akart feloszlani... ahogy a fájdalom, s hányinger,a szédülés, semmi nem akart múlni... és a vér is folydogált a fejemből, úgyhogy meg kéne mozdulni, úgy éreztem... Először az autómat akartam megcélozni, de... aztán úgy voltam vele, nem jó ötlet... két métert se tudnék így megtenni, az biztos. A séta... ülni is csak nehezen bírtam, nem biztos hogy még el is kéne üttetni magam. Nem... helyette, úgy döntöttem, előbányásztam a mobilomat a kabátom zsebéből, és hívtam egy taxit. Miért nem mentőt? Miért nem mentőt? Nem is tudom... büszkeség, vagy egy hülye ötlet, hogy nincs rá szükség, elég ha hazamegyek beborogatni a fejem, jó lesz az... Így aztán maradt a taxi, megmondtam merre jöjjön, pontos cím nem lévén... aztán vártam. Vártam, míg megjött a taxi, ami pár perc múlva leparkolt tőlem nem messze, és azt hiszem a sofőr láthatta hogy nem vagyok túl szokványos utas, hogy erre abból jött-e rá, hogy az úttest szélén ülve vártam, a valószínűleg véres fejemből, vagy miből, nem tudom, de rájött, mert kiszállt, és hozzám futott. Rögön bombázni kezdett a kérdéseivel, mi történt, ne hívjon-e mentőt, rendőrt, egyebet? De leintetem hogy nem kell, csak vigyen el a megadott címre. Még itt is próbálkozott, hogy szerinte inkább a kórházba kéne mennünk, de aztán mikor valamivel gorombábban vágtam már rá, hogy ne akarjon máshová vinni, vigyen a megadott címre és kész, már abbahagyta a győzködést, segített felkelni a földről, eljutni a kocsijáig, és indultunk.
- Hogy miért lázadnak? - kérdeztem meglepve, és kezdtem méltatlankodni, de rájöttem, hogy ez itt MYstic Falls. És nem hiszem, hogy valaha járt már New Orleansban. - A vérfarkasok ki vannak taszítva az emberek közül... néhány bátrabb bemerészkedik a városba, de nem biztos, hogy megélik a másnap reggelt... - nyeltem nagyot, majd ahogy megfogta a kezem, meglepődötten kaptam fel a pillantásomat, és valamiért ellazultak az arcizmaim. Már nem akartam ártani neki. - Nem bántottka... nem erről van szó. De ha Marcel megtudja, hogy mi folyik a háta mögött... a vérfarkasoknak befellegzett... és nem engedhetem, érted? Az egyik barátnőm és a családja... ők is vérfarkasok, és ott élnek... lemészárolnák őket a vámpírok! - bukott ki belőlem szinte kétségbeesve.
Egy időre teljesen felszívodtam Mystic Falls városából. Nem láttam igényét maradásomnak, miután Nemesis-szel egyszer találkoztam. Ki kellett találnom valamit, mely újra értelmet adhat az ittlétemnek, s azt hiszem, hogy már meg is találtam. Ahhoz azonban kellett a távolság, vessen rám akárki bármiféle keresztet. Nem hat meg túlságosan. Hisz nem vagyok az a lelkizős típus, így azt kell hogy mondjam: teszek mindenki véleményére, aki oktatni szeretne.
Megálltam az egyik itteni kávézó mellett, mely az út szélén helyezkedett el. Egy üzenetet írtam Nemesisnek, hogy itt várom. Nyilván meglepi, hogy ismét itt vagyok, de.. ideje értelmet adni az életünknek!
Meglepett az üzenet amit a telefonomra kaptam. Mégis mit akar velem megbeszélnie, a kórházban megkínzott, mert nem voltam elég gyors és sikerült belém fecskendezni a verbénát. Aztán el is hagyta a várost. Azt hittem ezzel vége , viszont tévedni emberi dolog, bár én vámpírboszorkány vagyok, na mindegy. Elgondolkodtam azon, hogy elmenjek-e, végül a kocsiba pattantam,s a kávézóba mentem. Belépve a helyiségbe meg is pillantottam, képes voltam mosolyt erőltetni az arcomra, nem ment könnyen. - Hello Gabriel, minek köszönhetem a hívásod? - ültem le vele szemben, kérdő tekintettel.
Vártam. A türelem egy olyan erény, melynek elsajátítására egy élet sem elég. Talán ezért mondják rá, hogy ez egy ember vele született adottsága. Nem örököljük, nem.. ez bennünk van. És ha türelmetlenül jöttél a világra, sosem fogod elsajátítani, milyen a teljes nyugalom és türelem...
Én ismertem ezt az érzést. Volt időm megtapasztalni a magányt, a szerelmet, a szülőséget, mindent, amelyet egy felnőtt férfinak meg kell élnie. De mégis nagy dolgokra teremtettek, mert közel sem értem a végére mindennek. Látni akartam valakit, beszélni vele... s ha sikerül, akkor a következő lépcsőfok következik majd.
- Ilyen hihetetlen, hogy csak öhm... látni akarlak? - vontam fel kérdőn a pillantásomat, majd elvigyorodtam a magam csibészes módján. - Nem mellesleg, még mindig lenne miről beszélnünk. Gondolom azt hitted, elhagyom a várost a múltkori kis összetalálkozásunk után... de azt kell mondanom, hogy ez egy ideig még nem fog bekövetkezni. - dőltem neki a szórakozóhely falának, és zsebrevágtam a kezem. - De ha nem lennél kíváncsi rám, el sem jöttél volna, nem? - kacsintottam rá.
"- Nem hiszem, miből tudná, hogy itt vagyok? - értetlenkedtem. - Diszkrét vagyok, hiszen ismersz...! Soha nem engedném, hogy ilyen könnyen lebukjak - halkítottam le a hangomat, hiogy csak ő hallhassa, hiszen nem való egyszerű népnek ez a beszélgetés. Ő itt van. Igen, volt vele elintéznivalóm, nem is akármilyen. De ez Laurel-lel közös ügylet, így nélküle nem szándékozom tenni semmit. Minden apró részletet meg kell terveznünk, hogy sikerrel járjunk. Eddig mindig csak a kudarc és a kudarc... a sok kudarcból már elegem van. De talán nagy fába vágtuk a fejszénket. Bár ez eddig is egyértelmű volt. Ő egy erős lény... Mi mást várnánk ettől az akciótól? Mindig közbejöhet valami. "
Ezen kis emlékkocka zajlott le a szemem előtt, mikor az autópályán lehajtva megálltam az egyik benzinkúton, hogy tankolhassak. Sokan megkérdezhetnék, hogy miért itt tankolok, mikor megtehetném ezt a városon belül is, de ott még nem érzem magam kellőképpen biztonságban, hogy mindenkiben ilyen szinten megbízzak. Tehát jobb lesz, ha inkább... kerülöm a feltűnést. És az ismerkedést. Nem szorulok rá senki segítségére. És pontosan emiatt a domináns jellemvonásom miatt veszítettem el egy rendkívül jó társat. Bár talán a társ szó eléggé erős kifejezés, hiszen együtt fejlesztettük magunkat rendkívüli vadászokká azzal, hogy akár az éjszaka közepén kis adrenalin löketre vágyva belevetettük magunkat egy erdő világába. Mint a gyerekek, akik tilosban járnak. De Laurel és én.. végül különváltunk. A végén már erőteljesen azt éreztem, hogy a következő vadászatkor talán nem is a vámpír, hanem mi leszünk egymás célpontjai. Két dudás nem fér meg egy csárdában-szindróma. Halkan fütyörésztem, de egy különleges illat érkezett meg egy kocsi ajtajának csapódásakor, mely a mellettem lévő helyen állt meg, hogy teletankolják. Az illat, melyet ezer közül is felismertem volna. Le is hunytam a szemem egy pillanatra... - Úgy tűnik, a világ még kisebb mint gondolnánk - ejtettem ki a szavakat halkan ajkaimon, és odafordultam, hogy meggyőződjek: nem csupán képzelődöm. Nem, tényleg itt van. Az a hajtömeg, melynek színe mit sem változott... az öltözék, mely még mindig ugyanolyan nőies, mégis határozott. Igen, ez ő. - Helló, Laurel - fordultam felé, bár nem győződtem meg róla, hogy ő eddig észrevett. Én eléggé sokat változtam, mind külsőleg, mind belsőleg azóta. Bár ettől eltekintve még biztos vagyok abban, hogy ha arra kerülne sor, simán ismét előjönnének a domináns énjeink, hogy levadásszák egymást egy hideg éjszakán az erdőben.
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Mystic Falls... tudom, hogy nem az a hely, ahová túl sokan és túl gyakran jönnek kiruccanni, de én már csak ilyen vagyok. Oda szeretek menni, ahol tuti, hogy nem fogom halálra unni magam, és itt ez biztosra vehető. Azzal pedig, hogy egyedül dolgozom még tágabbak a lehetőségek. Egyszerű, amikor nem kell másra figyelni. tény és való, hogy senki se védi a hátam, de nem is volt erre igazán szükségem sohasem. Talán néha túlságosan magabiztos vagyok, de egyszerűen van, amikor erre van szükség. Olyan világban élünk, ahol nem lehet bizonytalan, és olyan munkám van, amikor nincs idő gondolkodni, meg teketóriázni. Tenni kell, amit tenni kell és nincs megállás. Egy pillanatnyi hezitálás is az ember életébe kerülhet, ez egyszerű tény, mind tudjuk. Egytől egyik, akik úgy döntöttünk, hogy vadászként éljük az életünket. Tisztában vagyunk a ténnyel, hogy ők sokkal erősebbek nálunk, még a gyengék is, még a frissek is. Erősebbek, gyorsabbak... vérszomjasabbak, bár ez utóbbiban azért nem mindig vagyok biztos. Nem is ez számít, az egyetlen, ami fontos, hogy akárhány vadász is veszik oda, az ő számuk is ritkul és bár jó eséllyel soha nem érhetjük el, hogy végleg elfogyjanak, de ha csak néhány ember életet megmentünk, amíg tesszük a dolgunkat, az már megérte. Kétlem, hogy egy vadász is lenne, aki azt hiszi, hogy ő majd hosszú életet él és ágyban párnák között fog meghalni, ez számunkra nem opció. Most is fontos ügyben járok a városban, azaz egyelőre még csupán úton vagyok felé. Talán egyszerű tisztogatás, talán valami komolyabb, de túlságosan sok furcsa haláleset történt, ami nem folytatódhat és persze a helyi erők, mint mindig, most sem tudnak mit tenni, legalábbis nem elég hatásosak a próbálkozásaik, ez már nyilvánvaló. Meglepetten pillantok fel, amikor meghallom az ismerős hangot. Könnyedén átsiklott a tekintetem felette, hiszen nem számítottam rá, hogy itt lesz, de itt van, én pedig tökéletesen emlékszem rá, hogy miért váltak szét az útjaink. Ennek ellenére mégis halványan elmosolyodom. - Úgy tűnik, tényleg sose lehet tudni kibe botlasz az út szélén. - bár nem lep meg, hogy itt van, ismerem annyira már, hogy tudjam nem szereti a túlságosan tömött helyeket, egy félreeső benzinkút pedig pont neki való. - Duncan... - egy apró biccentés, miután lazán nekidőlök a mögöttem már becsukódott kocsi ajtajának. Nem sokat változott. Mármint persze külsőre igen, de valahogy a kisugárzás megmaradt, a tartása, amiről akkor ismersz fel valakit, ha jó megfigyelő vagy, ha tényleg látsz is, miközben nézel. A legtöbb ember vak, ők vállalták, mert így könnyebb élniük. Végül is nem kárhoztatom őket érte. - Rég láttalak, még mindig nem váltottál... szakmát? - oh, nem hiszem, ez olyasmi, amitől nehéz elszakadni, maximum az ember néha megpróbálhatja, de nem fog sikerülni. Nem fogja magát egésznek érezni, én se lennék képes máshogy élni, már rég nem, hiányoznak a pörgés, hiányoznának az adrenalin löketek.
Mindahányszor belenéztem azokba a szemekbe, tudtam, hogy valami nincs rendjén. Magam sem tudtam ezt soha megfogalmazni, de ő mindig annyira más volt, mint a többi vadász. Mindannyian kötelességünknek érezzük azt, hogy vámpírokat írtsunk ki, de ő még elszántabb, még határozottabb volt mindazoknál, akiket én ismertem. És ez néha szabályosan megijesztett. Lököttségeket beszélnék vajon? Nyeltem egyet. Ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy még mindig nem változott egy szemernyit sem. Az arcára van írva az a céltudatosság, ami régen, és bevallom nagyon őszintén, talán mindannyian ezt várjuk egy vadásztól. Elvégre hogy is nézne már ki, ha egy gyenge fizikumú, ütődött balfék kezdene el karókkal szaladgálni az erdőben éjszaka? Én sem vagyok kevésbé céltudatos... de a fenébe, akkor sem vagyok képes megfogalmazni, hogy ő miért más ebben! A viselkedése távolságtartó, ami nem meglepő, hasonlképpen viselkednék én is, ha nem éppen a tank megtöltésével lennék elfoglalva. És a történtek után... kit lep már meg ez a viselkedés, kérem szépen?! - Igen, eléggé rég volt - bólogattam, aztán felsóhajtottam, és egy pár pillanatra hátat fordítottam neki, amíg elintéztem mindent a tank körül, amit kellett. - Nem, mióta eltűntél, hivatásos énektanár lettem - jegyeztem meg, bár hangomban összevegyült a humor és az irónia, ezáltal valami teljesen különleges egyveleget kaphatott végeredményként, de azt bizonyára kivette belőle, hogy viccelek. - Nemrég szereztem értesülést erről a helyről... és... szóval egy régi ügyem ideköt - köszörültem meg a torkomat. - Azóta legalábbis, hogy... mindegy, nem lényeg - legyintettem. Nem hiszem, hogy érdekli őt, főleg hogy valószínűeg más okból van itt mint én. Nem mondam meg neki, hogy az, akire egykroron közösen vadásztunk... és azt hittük róla, hogy sikerült elpuszítatunk... szóval hogy mégis él. Méghozzá ebben a városban. - De valószínűsítem, hogy te sem nyaralni jöttél ebbe a kis vidéki városkába - néztem ekkor már ismét rá kíváncsian.
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Soha sem gondoltam úgy, hogy különböznék másoktól. Igazság szerint talán azért is, mert sosem érdekelt. Én olyan vagyok, amilyen, egyszerűen csak így élem az életemet és kész. Számomra az, hogy megtisztítsam a világot a szennytől életcél és nem csak egy aktuális feladat. Néha úgy érzem, mintha erre születtem volna, hiszen világ életemben nagyobb volt bennem az akarat, mint a többségben, nagyobb volt a tenni akarás, mint az átlagban. Vannak azok az emberek, akik hajlamosak csak ülni és várni, hogy majd minden magától megoldódik. Hát nem kérek, magától rohadtul semmi sem oldódik meg, vagy te oldod meg, vagy megoldja helyetted valaki más, de hogy magától rendbe jöjjön bármi is annak semmi esélye sincs, ne is reménykedj. Számomra pedig azok után, hogy itt van a lányom mindennél fontosabb, hogy rendbe tegyem azt a világot, ami rá vár, ha már nem velem van, akkor legalább normális környezetben nőhessen fel. Mi más lenne a célja egy vadásznak, egy anyának, ha nem az, hogy megtisztítsa a gonosztól a gyermeke előtt lévő utat? Nincs szüksége rá, hogy hullákon gázoljon, nőjön fel olyan helyen, ahol élők veszik körül és senki sem akarja átharapni a torkát csak meg éhes. - Jó választás, mindig is meseszép hangod volt. - halványan elmosolyodom. Na igen, életemben nem hallottam egyébként énekelni és nem is nagyon izgat, hogy tud-e, de hallottam már kiáltani, hallottam már fájdalmában és diadalában is üvölteni, ki tudja, lehet hogy énekelni is tudna, de miért gondolkodom ezen, amikor mindketten tudjuk, hogy ez pusztán csak humor volt egy cseppnyi iróniával fűszerezve, vagy irónia, amibe kevésbe humort csempészett? Talán nem is számít. - Milyen régi ügy Duncan? - összehúzom a szemem, ahogy karba font kezekkel nézek rá. A közben megérkező fiatal srácnak csak intek, hogy tele töltse a tankot, ha már én el vagyok foglalva egy régi ismerőssel, legalább ő se unatkozzon. Ismerem már annyira, hogy valami van még a szavai mögött, valami, amit nem mond el. Nem szokott csak úgy félbe hagyni mondatokat, és ha valami nagy ügy előtt áll, akkor inkább dicsekszik vele, most pedig... egyértelműen van itt valami. Régi ügyek pedig... hát azokból volt néhány közös. - Ha engem is érintene, akkor nem várnád meg, amíg kiverem belőled a válaszokat ugye? - felvonom kissé a szemöldökömet, és bármennyire is elvárnák mások nem bujkál mosoly még csak a szám szegletében sem. Komolyan beszélek és ezt ő is tudja. Vadász ő is, a társam, de attól még nem viselem jól, ha valaki nem őszinte, főleg olyasmiben, ami fontos lehet. Simán neki mennék, tudja ő is. - Dehogy nem! Tudod, hogy imádom a sötétet, meg a ködöt, jót tesz a bőrömnek. - végigsimítok egy pillanatra az arcomon, aztán csak megvonom a vállamat. - Hallottam ezt-azt, és gondoltam utána nézek, mert a helyiek képtelenek megoldani, mint mindig. - sok mindenről hallasz, ha jó körökben forogsz és a testvériségtől azért kapok füleseket, ha netán én magam nem is szúrok ki egy-egy fontosabb hírt, meg amúgy is olyasmit nem tesznek be az újságba, hogy az utóbbi hetekben már az ötödik fiatal srácot találták meg az erdőben. Eltusolják, mint mindig, meg jönnek a dumák az állattámadásokról... na persze, van aki ezt még elhiszi?
Kezdőlap
)
