Nem tudom eldönteni, hogy az arcán most mi is az intenzívebb, és a gondolataiban mi a dominánsabb. Vajon hogyan vélekedik arról, hogy kiderült, én vérfarkas vagyok... Talán ő is utál engem emiatt, vagy csak még döntésképtelen... - Én már nem sok mindentől félek... Már jó ideje itt élek, eddig nem esett semmilyen nagyobb bajom - kezdtem bele kissé nyugodtan folytattam. - Remélem ezután sem fog semmi rossz történni - fejeztem be a mondandómat. - Valami vélemény, vagy valami mondandód van ehhez kapcsolódva? - kérdeztem tőle olyan kis sunyi mosollyal az arcomon.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos - válaszoltam egy kissé flegmán, de hát tudhatja rólam mindenki, hogy nem igazán vagyok én olyan barátkozós alkat. Szeretek beszélgetésbe elegyedni, de ha efféle titkok derülnek ki, miszerint a partnerem vérfarkas - bár ez csak akkor lenne még jobb, ha boszorkány lenne - máris elvették a kedvemet mindentől. Ők olyan... nem tudom. Nem is akarom tudni. Gyűlölöm minden egyes tagját a vérfarkasoknak. - Véleményem mindenről van - jegyeztem meg, miközben lehúztam a poharam utolsó kortyát is. - Jelenleg az, hogy a vérfarkasok... nem is tudom. Olyan semmilyenek - vontam egyet a vállaimon. - A vámpírok tudnak valamit... de a vérfarkasok... - legyintettem. És talán észrevehette, hogy igen. Sértegetni próbálom.
- Hidd el... Én sosem kértem ezt az egészet, mert az, amit átéltem már eddig, teljesen lehangolóak, és szörnyűségesek - mondtam el neki őszintén, mert ha lehetne, inkább csak egy ember lennék, mindenféle természetfeletti dolog nélkül. - Lehet, hogy a vérfarkasok olyan semmilyennek tűnnek, én sem vagyok egy nagyszerű személyiség... De mindenem a helyén van - fejtegettem ki egyfajta véleményt, vagy csak akartam valamit mondani, de szerintem ez unalmasnak tűnhet. - Úgy gondolom, mindez téged untat - egy pici mosoly azért a szám szélére húzódott.
Nem akartam abba kezdeni, hogy mindent tudok a vérfarkasokról. Mindent, amit ember tudhat... mikor az első vámpírok megszülettek, a vérfarkasok már régen itt éltek. Hogy maga Niklaus Mikaelson apja is egy vérfarkas volt. És... ennek ellenére nem zavart semmi sem. Nem féltem tőlük. Megvetettem őket mind egy szálig. - Nem untat - ráztam meg mégis a fejem, majd egy negédes mosoly kúszott az arcomra. - Csupán mindig elgondolkodom, hogy... ha vajon a vámpírok és a vérfarkasok egy végeláthatatlan harcba kezdenének, mely faj élné túl a dolgot - elmélkedtem szemtelenül.
- Nem tudom, nem érdekel - kezdtem bele valamibe, de aztán nem is tudtam, hogyan is folytassam az egészet. - Én nem szeretek harcolni senkivel sem, amíg nem esik bántódása azoknak, akiket szeretek... addig nem igazán érdekel semmi. Próbálok rendes életet élni - fejeztem be az elmélkedéséről szóló kis valamit. - Én még iszok valamit... Kérsz valamit? - kérdeztem meg tőle egy apró mosoly mellett.
Volt bennem egy bizonyos vágy... hogy úgy felhergeljem, hogy leleplezze magát... mert élvezetet okozott az, ha mások szenvedtek. Köztük azok a vámpírok is, akik haszontalanná váltak számomra, és megöltem őket, hogy ne kutassanak tovább utánam, miután tovább lépek rajtuk. - Túl nyugodt vagy. Ilyenkor a vérfarkasok már... forronganak - utasítottam el kezemmel az új italt. Nem... itt és most felhergelem!
Nos, mire is készül ez a lány? Azt hiszem, tudom... De nem fog neki sikerülni semmi sem, most nagyon nem. Közel sem. - Tudom, mire készülsz, kedvesem - mosolyogtam el magam, teljesen nyugodtan. - Provokálni szeretnél? - hát, ez nagyon sokáig el fog tartani... - Legalább nevetek majd egy jót a nap végén, miután már nem tudsz mivel felidegesíteni - nevettem el magam, majd hátradőltem a székben, és vártam, hogy mit fog tenni...
Ahogy ő elmosolyodott, úgy én is, de olyan tenyérbemászó mosoly volt ez, hogy azt sem tudnám megmondani, mégis mikor voltam képes én utoljára ilyen vigyort produkálni. Utáltam, ha egyesek ilyen nagyra tartják magukat, főleg hogy ha kételkednek bájos adottságaimban. - Hát... gondolkodom. De mindig elérem, amit szeretnék - kacsintottam rá szemtelenül, aztán előre dőlve szinte egy pillanatról a másikra változott játékos tekintetem lehengerlővé. Közelítsük meg a másik végletről. - Tudod mit? Akkor nem bosszantlak fel. Helyette... kitalálhatnánk más közös programok - telt meg tekintetem kacérsággal.
Most komolyan? Előbb még idegesíteni próbált, most viszont már közös programot szeretne velem? Eszénél van ez a lányka?! Ezt el sem hiszem most inkább... - Én is elérem, amit csak szeretnék, például a legmagasabb polcon lévő üveget is akár, elég magas vagyok - vigyorogtam a mondatomra, mert tudtam, hogy nem erre gondolt, de ha ő játszhat velem, akkor én is fogok. - Közös program... és mi lenne az? - dőltem hátra a székben, máskor a bokáimat is felrakom, persze ez most itt nem illő, de otthon bármikor...
Ha nem az lett volna a célom, amit az előbb elterveztem, most bizonyosan megforgatom a szemeimet, és kínkeservesen elröhögöm magamat, de végül nem tettem. Hogy ez a pasi milyen... izé. Nem is találtam rá jó szót, bár talán az izé az, ami leginkább kifejti róla a véleményemet. Naná! - Mégis, mire gondolhat egy nő? - vontam fel a szemöldökömet, továbbra sem szakadva el tekintetétőlk, és úgy néztem rá, mintha menten fel akarnám falni. Ez a vámpíroknál általában beválik. Nincs gyakorlatom vérfarkasokkal. De férfi az is, férfi ez is.
Kis huncut... játszadozni szeretne velem. Hm. Nem semmi lány, meg kell hagyni, hogy ilyen bátor, és incselkedik mindenkivel, aki szembejön vele. Na, jó a mindenki túlzás, mert engem aztán nem fog átverni semmiféle trükkel. - Te még egy nagyon-nagyon fiatal kis csitri vagy - mondtam neki, de nem durván, csak úgy nyugodtan és mosolygósan. - Miért nem inkább a veled egykorúak társaságát keresed az efféle programokra? Hm? - kértem még egy kávét, amit gyorsan ki is hozott a pincér.
- Hát... - sóhajtottam fel. - Téged nem könnyű elcsábítani sem... mondja meg valaki, mit kezdjen az ember egy olyan fickóval, mint te? - kérdeztem felvont szemöldökkel, természetesen költői kérdésnek szánva. - Tudod, én, mint hétköznapi ember, próbálom megtalálni az élet örömeit a mindennapokban. Te most egyáltalán nem járulsz hozzá azzal, hogy egyáltalán nem hagysz engem kibontakozni - fintorodtam el. - Vagy netán van valaki, aki miatt önmegtartóztató életmódot élsz? Nem látok jegygyűrűt az ujjadon... akkor nem is lehet túl komoly - rántottam meg a vállamat. Úgy fecsegtem, mint valami gyerek.
- Hát... tudod, nem vagyok olyan, mint egyesek, hogy rögtön beleesnek a kis csapdádba... én nem hiszel el semmit sem - mosolyogtam el magamat. - Az ismétlés a tudás anyja, és ha visszaemlékezel az előző mondataimra, tudhatnád, hogy nem vagyok benne semmiféle játékban vagy programban - vágtam a fejéhez a szavakat, de olyan normálisan... - Próbálod analizálni a életemet? Tessék csak... - dőltem újra hátra, és vigyorogtam.
Kivételesen tényleg képes voltam megállni a dolgot anélkül, hjogy megforgassam a szemeimet, és hihetetlenül büszke voltam magamra, amiért ilyen szinten képes voltam kontrolállni a saját, feltörni akaró érzéseimet. Általában nem voltam az az elfojtó típus... általában. - Miért, nem éri meg? - kérdeztem aztán felvont szemöldökkel, és vontam egyet a vállamon. - A férfiak majdnem mind egyformák. Vagy ezt talán cáfolod? - kérdeztem ekkor már cseppet sem barátságosan.
Nagyon pörög ez a csaj, szinte már le se tud állni. Általában teljesen higgadt, nyugodt vagyok, ez most is így van... Egy vámpírtól hamarabb kapok dührohamot, mint ettől az Yvonne-tól. - Tudod, mi érné meg? - néztem rá a kék szemeimmel. - Ha abbahagynád ezt a kis dolgot, amit művelsz... Játékszer kell? - mosolyogva kérdeztem tőle ezt. - Ajánlhatok egy-két játékboltot, ott tuti találsz magadnak pár cuccot... - vigyorogtam egy nagyot.
- Ne aggódj, semmilyen további célom nincsen - húztam fel az orromat látványosan, és körülbelül képes lettem volna jól arcon csapni, amiért ilyen modortalan ez a fickó. De aztán hirtelen kattant valami az agyamban, és mielőtt távoztam volna, egy erélyes vigyor csúszott a képemre, miközben szépen visszacsüccsentem a helyemre. - Talán valamiben mégis a hasznomra lennél - mosolyogtam ezúttal bájosan, mint egy jólnevelt kislány.
- Nos, látod... ezt jó hallani tőled - céloztam a további céljaira, amiben nem szerepelek. Ezután gyorsan felpattant, és indulni készült, amikor meggondolta magát, és visszaült a helyére. Na, most megint mi van ezzel a lánnyal? Kezd nem tetszeni a dolog, és megint beszélni kezdett... - Én? A hasznodra? - kérdeztem tőle hátradőlve az ülőgarnitúrán.
Kicsit közelebb hajoltam az asztalon keresztül, így fürkészve szemeit. Először azt se tudtam, hogy... miért ilyen színűek, egyáltalán milyen színűek, mert a fények miatt alig tudtam kivenni. - Keresek egy vérfarkast... - nyeltem egyet, és felsóhajtottam. Nem tudom, mennyire lesz sikerélményem, ha beavatom őt, de igyekszem... azt hiszem, hogy igyekszem.
Meglepődtem, amikor közelebb hajolt az asztal felett felém, és annyit mondott, hogy szüksége van egy farkasra, azaz keres egyet... De ezzel mi a célja vajon? Hm, egyre érdekesebb ez a lány, miért kell neki egy vérfarkas?! Ezek a gondolatok cikáztam jobbra-balra bennem, majd egy kisebb idő után kérdeztem tőle. - És... miért is keresel egy vérfarkast? - én is kicsit előrébb hajoltam, mert nem akartam hangoskodni.
Megérkeztem. Egy akkora városnak tűnt, mint a tenyerem. Mystic Falls. Vajon hogy jutott épp ide apám? A természetfelettieknek jó a humora, vajon direkt jönnek egy akkora városba, ahol ha tömegben rálépsz valaki lábára, az fix hogy egy "mágikus lény" lesz? Furák vagyunk. De ez még végülis hasznomra is válhat, például a társaság biztosan jó, a megfigyeléseim szerint legalábbis, apám nem aprózza el a társaságot. És ha kicsi a tér, akkor válogatni is könnyebb, végülis a vadat minél közelebbről lesed, annál biztosabb hogy díjnyertes példányt vadászhatsz le. Ez a nőkre is igaz. Meg a vacsorára is. Hosszabb távú maradásomra készültem, így az első utam a hotelbe vezetett egy szobáért, utána pedig, úgy döntöttem hogy felmérem a vadászterületet, no meg a prédát is, természetesen. A hosszú ide út után pedig amúgy is szívesen fogyasztottam volna már valamit.
"Életed legnagyobb hibáját, akkor követted el, amikor belém futottál.."
Miután eljöttem a hotelből egy hosszú kiadós sétára indultam, hogy végre levezessem a felgyülemlett feszültséget. Az a rengeteg gondolat, érzés, esemény.. már az agyamra megy, de komolyan. Szeretném azokat mielőbb elfeledni, hogy aztán csak nyugodtan azt tegyem, amihez értek. Gyilkoljak, vadásszak, öljek.. kegyetlenkedjek, gonoszkodjak.. és közben adjam eme valós látszatképet magamról. Érzéstelenség vesz körül, miközben lassú emberi léptekkel haladok az utcán. Már nem is annyira az, szinte már-már el is hagyom Mystic Fallsot. Csendes övezet, nyugalom, harmónia.. Kell ez nekem? Talán jobb, mint megannyi halandó közt járkálni, akik persze hozzám fel sem mérhetőek, persze nem azért mondom, hogy megsértsem őket, inkább csak egy bóknak szánom, hisz én az 1500-as években születtem, és nőttem fel, míg ezek az emberek nem, nos.. ennyit erről, hisz nem éri meg a témát tovább ecsetelni. Nem sokára az autóutak mentén haladok, persze ennél jobb helyet nem is tudhatnék magamnak, mint ezt! Bár kétségtelen, hogy eddig még egy autót sem pillantottam meg.. mintha kihalt volna a környék. Mi van mindenki napközben alszik? Jól csinálják igazán, így legalább nem unatkoznak.. na mindegy. Lépteimet folytatva tartok előre, valamerre.. nem nézve merre, csak lépkedek. Csak kikötök majd egyszer valahol..
Nem tudom, miként tudtam volna azt mondani, hogy felejtse el az egészet... nekem tudnom kell valamiről, de miért pont ő tudna nekem ebben segíteni? Nevetséges... ő csak egy a sok közül. - Úgy hívják, hogy Lucas... - nyeltem egyet, és megremegtem, ahogy kiejtettem a nevét. A hideg úgy rázott végig, mintha mínusz fokokban ülnénk itt, és egyre inkább az erősödött bennem, hogy tovább kellene lépnem ezen az ügyön, mert... mert a természet rendje már nem úgy van, mint eddig megszokhattuk! És Lucas az egyetlen, aki ezt tudja... és lenne szíve saját faja ellen cselekedni. Bár nem értem, miért annyira necces a sztori.
Vártam, hogy mit fog kérdezni, de kérdés helyett csak egy férfinév hangzott el, ami azt hiszem, sokkal többet rejt, mint bármi más kérdés. A lány valósággal remegett, miután kibökte ezt a nevet... A megfelelő kérdést kerestem, de nem tudom, hogy mi lehetne az. - Ki... ki ez a Lucas... számodra? - kérdeztem tőle néhány perccel később. - Most már belekezdtél, szóval folytasd... És ha tudok, segítek - próbáltam kedvesen szólni a lány felé.
Miután eljöttem a hotelből, a boldogságfelhők között úszva vezettem a bolt felé. Azt hiszem, sőt, nem is hiszem, TUDOM, hogy már közel s távol nem rémlik, mikor voltam utoljára ennyire boldog! Az életem egyszerűen... rendben van! Legalábbis az a része, amiről April tud, és amiről egyelőre tudnia kell. A gyilkosság, és a vadász-dolog... azok közé sorolhatók, amikről most azt hiszem mégsem kell tudnia. Nem akarom hogy miattam baja essék, és az idegesség, meg a sokk, a hírtől hogy megöltem valakit, nem hiszem hogy jót tenne neki vagy a fiamnak. Ezt nem kockáztatom. Majd egy alkalmas időpontban beszélünk erről, addig... addig úgy kell tennem mintha mi sem történt volna..!
Ám a gondolataimat megzavarta egy apróság. Nevezetesen az, hogy az út szélén ott sétált egy pasas, aki vészesen közel sétálgatott az autóhoz. Ha nem kerülöm ki, talán még el is üthettem volna...! Rádudáltam a fickóra, s kicsit még előbbre haladva, lelassítottam, és leparkoltam az út szélére. Ahogy az idegen mellett elhaladtam, valami eddig ismeretlen indulat kezdett bennem érlelődni. Így kipattantam a kocsiból, és az ajtót becsapva magam mögött, fordultam szembe az út mentén haladóval. - Normális vagy Te?! Nem ismered a járdát?! - kiáltottam oda neki, mindenféle bevezetés nélkül.
"Nekem csak szórakozás, ha kiakadsz, hisz eléggé jót mulattok a kis műsorodon.."
Lépteim lassúak, és az útmentén sétálok. Ezidáig egy autót sem hallottam, és ha jönne se érdekelne.. kerüljön ki, ha meg elüt sem probléma, hisz felkelek, aztán ennyi. Nem halok meg attól, hogy elgázol egy ember, ha pedig ebbe ő bele hal, az sem érdekel. Nekem nem számít mások élete.. hisz nincs értelme az emberekkel, és bárki mással foglalkozni. Előszeretettel megölök bárkit, és nem számít, hogy ez mibe kerül. Bűntudatot sohasem érzek utána, sőt kifejezetten élvezem ezt a fajta tettemet, hogy uralkodhattok, gyilkolhattok, és kegyetlenkedhettek. Igaz másoknak ez nem jön be, de engem miért zavarjon ez? A lényeg csak az, hogy én jól érezzem magam, a többi pedig már csak részlet kérdés, nem de? Figyelem az előttem lévő utat, amely eléggé hosszúnak, és hosszúnak tűnő, bár nem igazán érdekel. Lépteimen nem gyorsítok, csak lassítok, és lassítok, míg nem meghallok valami szokatlant, amely az egész csendet felveri. Egy autó hangja ez.. aki nem hogy kikerülne, hanem rám dudál. Az egyik fülemen be, a másikon meg ki.. így vagyok vele, míg nem megáll nem messze előttem, és kiszáll a kocsiból, aztán nekem esve a fejemhez vágja, amit gondol. -Ott sétálok, ahol a kedvem tartja, ha ez neked nem tetszik, akkor sajnálom...-Vonom meg a vállamat könnyedén.-Tudod ki kell kerülni, és ennyi. Amúgy meg minek vezetsz, ha nem bírsz ennyit megtenni.. a másik sávba amúgy sem jött senki.-Teszem még hozzá egyszerűséggel. Mit sem törődve azzal, hogy tetszik-e neki a válasz, avagy sem.-Ja, és ha csak ennyi lenne, akkor menj tovább az utadra. Nem áll szándékomban téged feltartani, meg amúgy is csak idő fecsérlés nekem ez a kis jelenet.-Engedek meg magamnak egy gonosz vigyort, és várom, hogy mit is tesz ez a srác. Már annyi biztos, hogy vadász.. sajnos megérzem. A gyűrűm miatt mindig tudom, hogy kiáll előttem, így ha csak ember is eltudom dönteni, hogy rendes, avagy vadászi hajlamú..
Kezdőlap
