- Lemondani? Te kerested magadnak! Még így is kedves vagyok hozzád, hogy figyelmeztetlek, hogy legyen időd felkészülni. - Felhorkantam még magától a feltételezéstől is, hogy én lemondjak erről a hadjáratról. Hogyne... az elmúlt percek nagyon megérlelték bennem azt, hogy bűnhődnie kell, méghozzá nagyon. És már volt is egy ötletem, mi lesz az első lépésem. Valami olyasmi, ami most érett meg arra, hogy előhúzzam a tarsolyomból.
A gondolat hatására és amiatt, hogy Klaus szerint végrendeletet kellene írnom elnevettem magam. - Én a helyedben nem lennék olyan biztos, már ami az erőviszonyokat illeti. Ne feledd, hogy annak idején még a saját anyád is elárult, szóval majd meglátjuk, kinek lesz szüksége arra a végrendeletre. - Visszaléptem elé és mutatóujjamat végighúztam az arcán, míg az én ajkaimon ravasz mosoly játszott. - Mostantól mindig nézz a hátad mögé....édes. - Ejtettem ki maró gúnnyal az utolsó szót, ami bár nem esett a legjobban, de gonosz szívemet így is melengette.

- Fenyegetsz, vagy ijesztgetsz? - kérdeztem csúfondárosan. - Korábban kell neked felkelned ahhoz... kicsi Tatia - sziszegtem haragosan. - Ne hidd, hogy én nem tudok oda ütni, ahol neked majd a legjobban fáj. Biztos lehetsz benne, hogy meg is teszem - dőltem a kocsimnak. - Akkor a hadüzenet elfogadva. Innentől kezdve győzzön a jobb.

- Te már akkor megtetted azt, amikor összefeküdtél Erin-nel. - Őt direkt nem neveztem a lányomnak, amikor a fájó ütésekről volt szó. Ezek után inkább nem használtam rá ezt a kifejezést. Viszont ahogy Klaus tudomásul vette a hadüzenetet, én is bólintottam egyet. A közöttünk lévő háború döntő csatája elkezdődött és igaza volt, csak egyikőnk nyerhet. De én akkor is tönkre fogom tenni őt, ha leszakad a fejem a helyéről, akkor is!
- Ne félj, nem leszek kíméletes. - Kacsintottam rá és hátat fordítottam neki, jelezvén, hogy távozni készülök. Ám ekkor hirtelen ötlettől vezérelve ismét előtt termettem, megragadtam a tarkóját és megcsókoltam. Ebben a csókban benne volt a gyűlöletem, a haragom, de a szerelem is, amit iránta éreztem... azt nem tudtam kihagyni belőle. - Csak hogy szépen váljunk el. - Suttogtam a szájára, miután elszakadtam tőle és egy másodperc múlva már ott sem voltam, olyan gyorsan váltam köddé, amilyen gyorsan csak lehetséges volt.

Charlotte birtoka ;; Nappali

Csak fintorogtam egyet megvetően, ahogy néhány fenyegető szó után megfordult... és néhány pillanat múlva annál meglepettebben pislogtam, mikor megcsókolt. De nem sokáig. Mert átfontam rajta a karjaimat, és épphogy viszonoztam a csókját... hiszen bármit tettem, bármit mondtam, szerettem, egész őrült életem szerelmével szerettem ezt a nőt... máris elszakadt tőlem, és úgy tűnt el az éjszakában, mint az árnyék. Magamra hagyott a mező közepén, az esőben, egy hadüzenettel.
- Se veled, se nélküled Tatia... - mondtam a sötétnek. - És ezt te éppen úgy tudod, ahogy én - szálltam vissza az autóba, és hosszas szenvedés után a motor erőre kapott. Kidöcögtem a mező közepéről, de a duhaj hangulatom messze szállt. Egy helyre vágytam csak. Ahhoz, akitől vigaszt reméltem.... ugyanúgy, ahogy kisfiúként is.

(Ősök háza)

(Valahonnét)

Lassan elmúlt a tél. Lassan... bár még havazott. Vicces "érzés" volt hogy átestek rajtam a pelyhek, és beleptek mindent, csak engem nem. Az úttest szélén sétáltam, és néztem az elhaladó kocsikat, az utat, meg a szélét. Hogy miért? Hmm... mondjuk úgy, nosztalgikusan mocsok kedvem támadt. Elmúltak az ünnepek, melyeket békés nyugalomban meghagytam az én kis gyilkosomnak. Persze nem az Ő kedvéért. Na meg... eléggé meg is bántott ahhoz, hogy egy ideig elkerüljem. Ám most... már elmúlt egy pár hét, és elmúlt a sértettségem is. Így időszerűnek éreztem, hogy valamivel... újfent... megköszönjem vérem kioltójának hogy volt kedves véget vetni egy párszáz éves küzdelemnek az életemért.
Az ünnepek alatt volt időm, hogy gyakoroljak... volt időm, hogy emlékezzek. És az emlékeim elég akaratot, meg dühöt adtak, hogy a gyakorlás árán... lassan megtanuljam, mik is a létem határai... hogy mik.. a "testem" határai. Mert bármennyire is nem látszottam csak úgy bárkinek, de mégis volt testem... ÉN tudtam, és lassan érezni is kezdtem hogy van valamiféle. Küzdelmeim siker koronázta hát, és végre kezdtem ráérezni, hogyan érjem el, hogy bármikor megérinthessek dolgokat, embereket... és így mozgatni is tudtam ezt-azt.
Ennek a képességemnek hála, jártam most itt, az út szélén, hogy keressek egy megfelelő ajándékot az én kis "barátomnak".

Már majdnem azt hittem hogy nem lesz szerencsém, mikor végül is ráakadtam egyre, ami megfelelő meglepetésnek tűnt, kellően taszító érzést keltett, és gondoltam... ez épp megfelelő lesz kicsi Damon bácsinak, főleg hogy a jómúltkorjában magam is láttam, hogy van nekik is egy ilyenjük. Lehajoltam hát, és felszedtem a hideg hóból a "tetemet" aztán lesétáltam az út mellől, hogy a fák takarásában menjek vissza következő úticélomig, hisz nem lett volna olyan vicces halálra rémíteni az autósokat, annál azért én komolyabb célra akartam használni amit találtam.

(folyt. köv. utcák)

Egy álambéli országból indultam hogy meglássam hamarosan a Mystic Fallst jelző táblát. Shane ideküldött, szeretném én tudni hogy miért. Csak egy név volt a tarsolyomban. Gilbert. Ő kell nekem. Vagy kellenek ha többen vannak.

Megálltam egy rövid időre mert szellőztetnem kellett a fejemet. Valami újdonság veszi kezdetét hamarosan. És Shane azt sem mondta el hogy miféle vagyok. Meg kell tudnom.

El akartam autózni az egyik nem messze lévő kisvárosba, hogy ott is szétnézzek. Nem szerettem volna elhagyni Mystic Fallst, dehogyis! Egyszerűen csak fel akartam térképezni a környéket és a szomszédos városokban lakókat, elvégre lehet, hogy a környező városokban is találok valami érdekest. Ki tudja, hogy mikor jön sétál szembe az emberrel egy új lehetőség.
A probléma csak az volt, hogy lerobbant az autóm. Hiába próbálkoztam vele, semmit nem csinált. Ennek most komolyan annyi? Ez őrület!
Kiszálltam, de amint elkezdtem volna csinálni valamit megláttam, hogy pár méterre tőlem leparkolt egy kocsi, így nem is gondolkoztam sokáig, elkezdtem felé sétálni. Egy férfi volt a kocsi sofőrje és ahogy egyre közelebb értem hozzá valami furcsa érzés kerített a markába. Valami...megnevezhetetlen. Még soha nem volt ilyenben részem, mintha a mágia sugdosott volna a fülembe. Ez jól kezdődik.
- Elnézést. - Szólítottam meg kedvesen. - Helló. - Köszöntem, amikor odaértem elé. - Lerobbant a kocsim és reméltem, hogy maga tud segíteni nekem. - Ejtettem meg felé egy mosolyt. Hátha.

Kissé mogorvának tűnt a férfi, sőt nagyon. Ha én valakivel beszélek, akkor általában egy mosollyal kezdek, de ez nagyon gyorsan lefagyhat onnan, ha olyan a társaság vagy éppen a beszélgetőpartnerem. Borzasztóan szerencsésnek éreztem magam, hiszen nemrégen egy bosszúálló vámpír-boszorkány keverékkel hozott össze a sors, most pedig vele, egy... hát biztosan, hogy nem ember volt. Sütött róla.
- Igen, csak annyi. - Bólintottam. Csak? Hát ez nekem már eleve probléma volt. - Valószínűleg most azt gondolhatja rólam, hogy egy szőke nő még arra sem képes, hogy ez megoldja, de.. egy kerékcserével igazán jól boldogulnék, viszont ilyen még nem történt velem. - Hátha jobb kedvre tudom deríteni egy kicsit ezt a fapofát, mert nekem nem volt kedvem mogorva arccal nézni rá.

- Én sem, de túl sokan igen. - Vontam meg a vállamat könnyedén és azt vettem észre, hogy mintha egy árnyalatnyival kedvesebb lenne az arca vagy legalábbis lazább. Haladok, hátha sikerül egy kis jókedvet csempésznem ebbe a férfiba, mivel tényleg nem volt kedvem nekem is elkomorodni.
- Ahogy mondja, minden előjel nélkül egyszerűen csak lefulladt. - Figyeltem a férfit, ahogy lehajolt, hogy megnézze a motort, a kérdésére pedig a csomagtartóhoz sétáltam és pár másodpercig a kért ládát kerestem. Emlékeztem rá, hogy valamikor volt itt és az emlékezetem nem is csalt, mivel megtaláltam. - Itt is van. - Vettem ki a ládát és visszasétáltam a kocsi elejéhez, hogy letegyem a szerszámokat.

Figyeltem a férfit, de nem ugrott be, hogy mikor éreztem utoljára ilyen kisugárzást valakiből. Abban viszont biztos voltam, hogy már éreztem valahol és nem ő az első ilyen, akivel találkoztam. Ha vámpír, boszorkány vagy vérfarkas lenne, akkor simán meg tudnám állapítani, hogy melyik fajból való, de így egy kissé nehezemre esett.
- Hogy megérte-e? Én azt honnan tudhatnám? - Kérdeztem rá kíváncsian. - Esetleg keres itt valamit? Vagy valakit?

- Először azt hiszem, önmagamat kellene megtalálnom. - feleltem ennyivel a kérdésére, de nehezemre esett nem ránézni. Szemkontaktust szerettem tartani mindenkivel. Látni hogy mi gyúl fel szemeikben. Hogy ha mesterkednek valamiben, hát megéreznem. De nem tehettem most ilyesmit. Arra kellett figyelnem ami az orrom előtt zajlott. Jelen pillanatban ennek a nőnek a kocsijának motorjában.

- A nevem Connor. Ha jól rémlik, még nem mutatkoztam be. - mondtam mellékesen, miközben csupa olaj lett mindkét kezem.

- Ez nagyon... titokzatosan és érdekesen hangzott. Mystic Fallstól várja, hogy megtalálja önmagát? Sok sikert hozzá. - Biccentettem őszintén szerencsét kívánva neki. - Ez a város nem arról híres, hogy az emberek itt megtalálják a helyes utat. Sokkalta inkább összezavarodnak és a rossz irányt választják. - Bár én még nem éltem itt régóta, de nagyon sokat hallottam már a helyről és nem egy korábbi városlakót ismertem, aki vámpír, boszorkány vagy éppen egyszerű ember volt. Ők mesélté nekem, hogy mi történt velük azalatt az idő alatt, míg itt életek.
Aztán ismét halvány mosoly jelent meg az ajkaimon. - Az én nevem Candice. - Mutatkoztam be én is. - Tudja Connor, van magában valami... különleges. Ne higgye azt, hogy őrült vagyok, csak... úgy érzem magam más, mint a többi ember. - Mértem végig. Na ez tényleg érdekesen hangozhatott, elvégre pár perce ismerem, de így talán megtudom, hogy micsoda ő valójában.

- Valóban? Nos, ez igazán összezavarja a fejemet, úgy hiszem. - sóhajtottam, amikor arról beszélt nekem hogy ez a város mennyire összezavarja az embert. legalábbis nem segít jó út mellett dönteni. Nem tudnám más szavakkal megfogalmazni azt amit ő megfogalmazott az imént.

Felvontam a szemöldököm, megtörölve a homlokom, és érdeklődve néztem a lány szemeibe. - Üdvözlöm, Candice. - biccentettem feléje, de nem nyújtottam kezet neki, érthető okokból, és elmosolyodtam. - Tudja, ez igazán vicces. Hasonló érzelmek kavarognak én bennem is. - utaltam szavaira. - De még nem jöttem rá hogy miben más, mint a többiek. - kezdtem el mérgetni.

- Nem minden esetben igaz, de... mások véleménye ezt mutatja. - Vontam vállat. Nem akartam őt összezavarni vagy elüldözni a városból, de jobb volt, ha tudja, hogy mégis mi vár itt rá. Ez egy misztikus város, a neve is ezt sugallja. Ugyanakkor megvan a maga varázsa és ha van célja, oka annak, hogy ide jött, akkor nem lesz itt semmi probléma. remélhetőleg.
- Nagyon jól érzi, én tényleg más vagyok, mint a többiek. - Bólintottam egy apró mosoly kíséretében. - Sokkal másabb. De ez most nem érdekes. Amint elmondja nekem, hogy maga miben különbözik a többiektől, én is elmondom a saját titkomat. - Kacsintottam rá. - Megegyeztünk?

Mosolyt csalt ki belőlem, még szélesebbet, ami rám egyáltalán nem volt jellemző. De így nézve, egészen reális volt az ajánlata.

- Legyen hát így. - tettem le a csavarhúzót, és mélyen a szemeibe néztem, ahogyan felé fordultam. - Vámpírvadász vagyok a legerősebbik fajtából. Csak nem értek magammal kapcsolatban néhány dolgot. - sóhajtottam fel valami furcsa érzelemmel a hangomban, és végigmértem arcát, vajon erre hogyan reagál.

A kezdeti komorsága mintha megszűnt volna, legalábbis egy kicsit, mivel mosolygott. Sokkal jobban szerettem ezt, mint halál-arccal egymásra nézni, még akkor is, hogyha nem ismertem a beszélgetőpartneremet.
Viszont azon meglepődtem, amit mondott. Vámpírvadász.. szóval ezért éreztem, hogy ő nem egy sima ember. És az, hogy a legerősebbek közé tartozik azt is megmagyarázza, hogy miért gondoltam túl erősnek egy sima vámpírvadászhoz képest.
- Szóval maga egy az Ötök közül. - Néztem rá elismerően. Igen, a világ leghatalmasabb vámpírvadászai nem kispályások, szóval volt okom arra, hogy elismerően pislogjak rá a szép kék szemeimmel. Az pedig érthető volt, hogy bizonytalan. - Mit nem ért pontosan? talán tudok segíteni.

Kevés az a szó arra, hogy meglepődtem, amit éreztem. Mert erről még nem hallottam. Sose. Mondhatjuk így vajon? Ötök.. miféle ötök?

- Bocssáson meg nekem, de fogalmam sincs, hogy miről beszél. - nyeltem egyet, és ez volt az első olyan pillanat, hogy félig-meddig gyengülve néztem rá. Meglepetésem mintha kissé sebezhetővé tett volna. - Milyen Ötök? Mik azok az ötök? - néztem rá egyre kitágulóbb szemekkel.

Meglepődött és ez engem is meglepett. Nem tudja, hogy kik azok az Ötök? Nem ismeri a legerősebb vámpírvadászokat? Dehát közéjük tartozik! Ennek ellenére mégis nagyon úgy látszik, hogy nem ismeri a saját történelmét... és most rám hárul a feladat, hogy felvilágosítsam. Ez érdekes lesz, de legalább megtudja, ki ő valójában.
- Tényleg nem tud róluk semmit? - Ezt a kérdést már csak időtöltés céljából tettem fel, mivel később nagy levegőt vettem és felkészültem a mesélésre. - Maga mondta, hogy Ön nem csak egy sima vámpírvadász, hanem a legerősebbek egyike. A legerősebb vámpírvadászok pedig az Ötökből kerülnek ki. Még az 1200-as évek körül egy boszorkány varázslat által hozta úgymond... létre őket, hogy megszabadítsák a világot a vámpíroktól. Különleges ismertetőjelük is van, mégpedig egy jel, ami hasonlít egy tetováláshoz és annál nagyobb, minél több vámpírt ölt már meg a vadász. - Néztem rá komolyan. Én nem voltam képes látni ezt a tetoválást, de ha van neki, akkor bizony ő tényleg egy közülük. - Magának van ilyenje? - Érdeklődtem.

Megcsóváltam a fejem. - Mert érzem hogy erősebb és bátrabb vagyok mint a többi! - szólaltam fel határozottan, hisz' az előbb is így értettem ezt. Erősebb vagyok mint a többi. Mert érzem magamban tombolni ezt a hatalmas erőt, s úgy néztem erre a lányra, mint valami időzített bombára, ami tíz másodperc múlva fel fog robbanni és elmond nekem mindent.

És így történt mert vagyok ennyire jó emberismerő, még ha nem is hajazok közéjük kerülni szerénységi szinten. S gyanúsan karomra néztem, ahol most is láthattam a tetoválásomat, de minden bizonnyal ő nem, ha megkérdezte. - Igen. - mondtam, feltúrva némileg az ingemet és néztem a tetoválásomat. - Nem látja, igaz? Sokan nem látták eddig az életemben. Amikor megöltem az első vámpírt.. akkor jelent meg rajtam. És azóta tovább terjedt. - súgtam neki.

Érzi, hogy erősebb, mint a többiek... Nos igen, a helyében én is biztosan így éreznék, hiszen ez így is van. A legerősebb vámpírvadászok közé tartozik, naná, hogy mindegyiket simán lepipálja.
A karjára néztem, amikor feltűrte az ingét, de nem láttam a tetoválást. Állítólag csak a potenciális vadászok és a többi hozzá hasonló vadász képes ezt látni, így én, mint boszorkány kiestem ebből a körből. - Nem látom, de... hiszek magának. - Biccentettem. - Az, hogy a tetoválás akkor jelent meg, amikor először ölt vámpírt bizonyítja, hogy maga közéjük tartozik. Maga különleges... mint már említettem, összesen csak öt Önhöz hasonló van a világon és közülük sem biztos, hogy mindegyik tudja, mi is ő valójában. Maga sem tudta. - Állapítottam meg. - Szeretne még tudni valamit?

Akartam hogy valami körvonalazódjon a fejemben, olymi kevés sikerrel, hogy ez már tényleg az én teljesítményem. Nem tudtam még hova tenni ezt az eseménysorozatot, még ha vágytam is rá. Az igazságot már többször is meg akartam tudni de Shane sem árult el semmit sem. Mit ártottam tehát neki hogy ilyesmit eltitkolt?

- még egy.. kérdésem lenne. Mire jó ez.. a tetoválás? - kérdeztem rekedtesen.

- Hogy mire jó a tetoválás? - Kérdeztem vissza, de természetesen értettem, hogy mit akar tudni. - A legtöbben azt mondják, hogy ez egy térkép. Minél több vámpírt öl meg, annál nagyobb és ezzel együtt a térkép is növekszik. De hogy ez milyen térkép vagy hogy mihez vezet... azt már nem tudom. - Néztem rá őszintén. Ennyire nem merültem bele a témába, hiszen nem volt sok közöm hozzá.