- Hidd el hogy messzire fogunk jutni - suttogtam, belenézve mélyen szemébe, majd megragadtam a karját, és eltűntem vele egy pillanat alatt. Már kezdtek autók gyülekezni, hát.. ezt én kiküszöbölöm.
Azt hiszem, valami eltörött bennem... megöltem egy embert! Ezt már senki nem fogja lemosni rólam... egy gyilkos lettem, és talán, ha jobban figyelek, nem lennék az, de így meg... igen. Egy átkozott, elbaltázott gyilkos vagyok, és ez valahogy nem fér össze az orvosi pályával, ami az emberek gyógyítását tűzte ki célul. És ezen még Pearl kérése sem igazán tudott segíteni. Az a tekintet... talán szánakozott? Nem tudtam megfejteni, de mindenesetre szinte vakon engedelmeskedtem neki... én most nem lennék képes eltüntetni egy halottat... képtelen lennék rá. Milyen furcsa! Még ő is erősebb nálam.. ő lezs kénytelen bemocskolni a valószínűleg színtiszta kezeit az én bűnömmel. - Megyek... hozzám. Vagy fogalmam sincs. Valahová. Csak el innen - bólintottam, és már el is indultam a kocsimhoz. Semmi elköszönés, semmi búcsúcsók, meg semmi egyéb... csak abban reménykedtem, hogy még egy embert nem fogok megölni, míg hazaérek, majd beindítottam a motort, és mint egy élőholt, úgy mentem végig. Mázli, hogy senki nem volt a közelben... /Noah lakása/
- Sajnálhatod is - sziszegtem dühösen, miközben végig a sarkában maradtam. Követni fogom, követni én... sajna a "ha addig élek is" hasonlat már nem állta meg a helyét, de azt hiszem, fogom még egy darabig. A férfit elküldte, és volt annyi sütnivalóm, hogy tudjam, most én következem... minden gyilkos eltünteti az áldozatát, és mivel nekem senkim nincsen, nem is fognak keresne. Az, aki voltam, már soha többet nem fog létezni. Most tudatosult bennem, hogy elcsesztem az életemet, csak azért, mert a szüleim olyanok voltak, amilyenek. Én lehettem volna jobb is, de nem lettem... ugyanolyan piti senki maradtam, ugyanúgy barátok nélkül... Szerintem még rendőrségi nyomozás sem fog indulni értem, és talán még sírkövem sem lesz. Maximum elképzelem, hogy valahol ott virít egy kő, a nevemmel, és a születési dátumommal... ez az emlék sem lesz meg, és senki nem fogja tudni, hogy valaha élt egy Peter Jordan nevű, lezüllött alak...
Rossz volt nézni Noah szenvedését... de örültem, hogy nem ellenkezett. Némán néztem, hogyan száll vissza az autójába, és hajt el. Szerencsémre nem akadékoskodott azon sem, hogyan és miért tüntetem el a holttestet, és hogy nem akart rendőrt hívni magára, és hogy én hogyan fogok hazajutni innen a hullázás után. Mert ezekre a kérdésekre aligha lett volna olyan válaszom, ami Őt megnyugtatja, vagy... ami az Ő világába való... Miután az autója már elég messzire ért tőlem, visszafordultam, és visszasétáltam a holttesthez. Szegény ember... tényleg sajnáltam. Sosem szerettem én sem ölni, és mások vérét inni, nem voltam én emberellenes, és... szerettem emberi lenni. De ez az este úgy tűnik nem akar emberi lenni... De rég is volt, mikor utoljára holttestet kellett nekem eltüntetni... Több mint száz éve, sőt... jóval több... Nagy levegőt véve hajoltam le a férfihoz, és nyúltam a két hóna alá. Nem volt nehéz, könnyűszerrel fel tudtam emelni, és le tudtam húzni az útról. Igen, maradt ott egy adag vér, de... a felhőket elnézve, ha mázlim van, akkor ma esni fog éjjel, az majd elmossa a vért, azzal nem foglalkozom, így fogtam a férfit, és szépen behúztam az út mentén a fák közé, le az erdőig, ahol már nem látszódunk az útról. Utána, mivel semmi kedvem nem volt kézzel ásni, hiába nem okozott volna gondot, de inkább elfutottam az út mentén a legközelebbi házcsoportig, és az egyik kertjébe belopózva, a sufniból kölcsönvettem egy ásót. Csak nem fog nekik hiányozni. Azzal együtt tértem vissza a hullához az erdős útszélre, és kezdtem el megásni egy elég nagy gödröt ahhoz, hogy a férfit eltemessem bele, és lehetőleg egy erdei állat se ássa ki csak úgy. Elég hamar megvoltam, hiába, a vámpírerő előnye. Fogtam a holttestet, és belehúztam a gödörbe, majd kimásztam mellőle. Éppen arra készültem, hogy fogom szépen az ásót, és betemetem a férfit, mikor zajt hallottam a hátam mögül. Odafordultam, de nem láttam semmit és senkit. Füleltem... és... ellenben hallottam, lépéseket hallottam valamerről a fák közül... - Ki van ott? - kérdeztem emelt hangon, és leraktam az ásót a földre. Ha olyan közeleg, akkor a kezem sokkal jobb fegyver, mint az ásó... Hittem én, de... hát megint rosszul mértem fel az esélyeimet... legalábbis nagyon gyérül, mert amint én erősen meredeztem egy irányba, majd egy másikba... egy harmadikból jött valami... Valami...! Még hogy valami... nem is valami kis akármi, hanem egy rohadt erős állat... amit a vicsorgásból nem volt nehéz beazonosítani... farkas... Egyenesen a hátamnak ugrott, így én előreestem, és a földön kötöttem ki, a döggel a hátamon.. - NEEE!! - kiáltottam fel rémülten, és próbáltam kikecmeregni az állat alól, megfordulni, lerúgni, leütni magamról, de a fenevad nem hagyta, vicsorogva trónolt a hátamon, és mancsai erősen marták a bőrömet... - Eressz el!! - kiabáltam bepánikolva, bár tudtam hogy nem ér semmit, de reménykedtem, hátha a hangom elriasztja a fenevadat... végülis ez egy állat, nem? Az erős hangokat nem szereti... és egyszerűen más nem jutott eszembe... Nem tudom mennyi viaskodás árán unta meg a farkas, hogy én próbálom letaszítani magamról, és Ő csak a hátamat marja... ami fájt, és sikítani tudtam volna tőle, de nem halálos... tudtam hogy a karolás nem halálos, túléltem már máskor is, ezért tovább küzdöttem, reménykedve hogy el tudom taszítani mielőtt tényleg bántana... De nem sikerült... megint csak nem... elvégre én ilyen tipikusan balszerencsés vámpír vagyok... ahogy sikerült oldalamra fordulva leborítani magamról a dögöt, és karommal feléje kaptam, hogy eltaszítsam, ellökjem, messze magamtól, az állat gyorsabban reagált, mint azt én vártam, és állkapcsa az alkaromra záródott... minek következtében minden eddiginél hangosabb, s fájdalmasabb sikoly tört fel torkomból, és... valahogy ösztönből rúgtam rögvest az állat irányába, és azt hiszem el is találhattam, mert hirtelen eresztette el a kezemet, és vonyítva iszkolt el, olyan gyorsan tűnve el a fák közt, hogy feleszmélni sem volt időm...
A hozzászólást Pearl Johnson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 13, 2013 8:57 am-kor.
A nő... hihetetlenül erős volt. Igen, azt hiszem, ez egészen biztos. Hiszen olyan simán kapott fel, mintha csak egy egyszerű tollpihe lennék, aztán olyan gyorsan száguldott, hogy én magam sem tudtam követni, de hamarosan előtűnt az ásóval... Aha, szóval tényleg tömegsírom lesz az erdőben. Vagyis nem tömeg, mert egyedül én leszek ott, hogy ha véletlen meg is találnak, nem fognak velem vesződni, az is biztos. Belőlem pedig újfent kitört a düh. - Te undorító féreg, elfajzott pokolból jött, démonképű akármi! Hogy most azonnal kerülnél vissza oda, ahová való vagy... Hogy merészeled? Hogy képzeled? - sziszegtem. - Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg! - mantráztam tovább, abban a reményben, hogy talán sikerül. És mint varázsszóra, a sírásás közben váratlanul valami állat jelent meg a színen, a hölgyike pedig szemmel láthatóan megijedt tőlük. Valami furcsa lények voltak, tán farkasok, és... láttam, ahogy ráugrottak, karmoltak, majd haraptak, mire a nő pokoli erővel rúgta le őket magáról, és azok végül eliszkoltak. De túlélte... TÚLÉLTE! Ez a szuka úgy tűnik, szívósabb, mint lennie kéne. - Megérdemelted! - jegyeztem meg, bár mostanra rájöttem, hogy nem igazán hall engem. Kit érdekel? Úgysem bocsájtok meg neki egyhamar.
- A pokolba... - szipogtam szaggatottan lélegezve, körül-belül mintha emberként az egész várost egy szuszra futottam volna keresztül. Reszketett minden tagom, mintha ráznának... Iszonyatosan fájt a hátam, de az meg sem közelítette azt, amit a karomban éreztem. Elszörnyedve bámultam arra a rohadt fognyomra, mely véresen díszlett az alkaromon... - A pokolba... - ismételtem nagyokat nyelve, s ép kezemmel töröltem meg könnycsíkos arcomat. Hát ez az este már TÉNYLEG nem lehet rosszabb... Nem, az kizárt, ezeken felül, más már tényleg nem jöhet... ennyi, ez a vég... De én... én nem halhatok meg... nem hagyhatom cserben Annát, és magára Lucy-t... és Noah... nem... nem, én nem halhatok meg... Nem és nem! Az nem történhet meg! Nem... nem... én... épp hogy csak megkapott... nem fog... nem fogok belehalni, nem és nem... csak csúnya... és fáj... de... hazamegyek, és iszom, és... és jól leszek... Próbáltam magam megnyugtatni, meggyőzni... de hiába igyekeztem, nem éreztem magam sem jobban, sem... sem úgy, mint akinek esélye van... Félek? Nem... Rettegek! Pillantásom a mellettem sötétlő gödörre tévedt... Tudtam, hogy muszáj befejeznem... muszáj. Még ha nekem most itt bajom is lett, nem hagyhatom cserben Noah-t... Így összeszorítottam a fogam, és megpróbáltam feltápászkodni a földről. Igen, úgy nézek ki, ahogy, de az nem érdekelt a legkevésbé se... Az már inkább, hogy úgy remegtem még mindig, mintha rángógörcs kínozna... Ugyanígy reszkető kézzel nyúltam újra az ásóért, és ugyanúgy remegő kézzel kezdtem betemetni a gödröt. Bár minden egyes mozdulatra fájdalom hasított a karomba, de akkor is, ha nyöszörögve is, de be kellett fejeznem... Nem tudom mennyi időbe került, amíg sikerült. Elég soknak éreztem, főként hogy a végére már úgy lüktetett a kezem, hogy azt hittem belepusztulok, már ebbe is... Vámpír vagyok, ismerem a fájdalmat, és anya vagyok, így főleg, de... EZ a fájdalom... ezt most úgy éreztem minden eddiginél pokolibb... Mintha minden bűnömet lenne hivatott éreztetni, s mindet fájdalom formájában... Keservesen siralmas állapotban battyogtam odébb, és a (még hullaeltűntetés előtt) lerakott táskámhoz érve, lehajoltam érte, és kihalásztam a mobilomat. Először arra gondoltam, Damon-t hívom... Ő egyszer már megígérte, hogy ha velem történik valami, vigyáznak Lucy-ra... de... aztán meggondoltam magam. Nem. Még nem akarom temetni magam, nem adhatom fel csak így... és... és nem is ez a megfelelő pillanat rá... Mást viszont fel kéne hívnom. Ő már biztos otthon van, és beszélnünk kell... Így Noah számát tárcsáztam, s mikor a vonal megnyílott, valahogy nem éreztem szükségét kertelni... - Szia. Elástam a holttestet, most... most mi legyen...? - kérdeztem szipogva. Igazából az érdekelt leginkább, hogy Ő hogy van, de ezt nem tudtam hogyan kérdezzem... Biztos nincs jól... De már én sem voltam olyan erős és magabiztosnak látszó sem mint legutóbb, mikor még itt volt, és úgy beszéltünk... Szerettem volna látni... de nem biztos, hogy ez most jó ötlet lenne, mégis... ha... ha meghalok... el kell Tőle köszönnöm... el kell... mert... szeretem...
Megpróbáltam elfojtani a könnyeimet. Próbáltam erős lenni, nem összezuhanni. Hiszen el kell mennem Noah-hoz, és el kell... köszönnöm tőle. Aminek szerves velejárója, hogy mondanom kell valamit arra is, miért fogok talán meghalni... - Jó... jó, átmegyek - bólogattam, a lehető legnagyobb levegővételekkel, hogy ne érződjön annyira a hangomon, milyen idegállapotban is vagyok... - El tudok menni, ne aggódj, megoldom - mondtam, bár eszemben sem volt stoppolni vagy bármi. Nem. Futok. Az gyorsabb... És talán mégis lesz időm kicsit... megnyugodni... a hűs levegő talán majd segít, vagy ha kifutom magamból az ideget... - Nemsokára ott leszek - búcsúztam el ezzel, és el is raktam a telefont, majd egy igazi, jó, nagy levegőt véve sétáltam vissza az úthoz. Nem akartam sokáig húzni az indulást, mert tudtam, ha nem igyekszem, elszáll az elhatározás, az erő... hogy odamenjek, és végigcsináljam... Hogy elmondjam, hogy elköszönjek... és minden... Így összeszedtem minden megmaradt erőmet, és... futni kezdtem. Ügyeltem, hogy takarásból-takarásba suhanjak, és ne vegyen észre senki... még csak az hiányozna... Nem. Most biztonságban el kell érnem odáig... Noah házáig...
Átlagosan napi pár órát töltöttem elmélkedéssel, mióta a városban vagyok. De azelőtt is volt egy ilyen szokásom ,és elég gyakran volt célravezető. Miért pont ide vezettek az útjaim? Kérdéses... csak egyszerűen jó volt látni a sok jövő, vagy éppen elmenő embert. Felsóhajtottam. Azzal a szörnyeteggel vagyok egy városban, aki megölte a testvéremet. Bosszút és vért kíván. Nem tudok ez ellen tenni, a véremben van, hogy megöljem őt. Bosszú.. vér.. harag.. düh... nem ártana valaki máson levezetni ezeket a gondokat, de akkor sem tartanám ezeket igazságosnak. Újabb sóhaj, mikor a kocsi motorja kifulladt.. csesszék meg! Kellene segítség.. kiszálltam hát az autóból, és illedelmes gyerekként megnéztem, mi lehet a gond. Benzin.. hát hogyne.. MEgálltam az út mellett, és vártam, hogy valaki megszánjon.
- Hogy az a... - kezdtem el morcos lenni, hiszen egy nagyszerű bálba indultam volna, és erre épp most robban le a kocsim, időközben leparkoltam az út szélére, még éppen annyi szusz volt benne, - Miért épp ma? Ez tán egy jel? - kérdezgettem magamba, és aztán kiszálltam az autóból, majd felnyitottam a motorháztetőt, de inkább hagytam a fenébe. Pedig milyen jól indult a napom, bár nem vagyok nagy bál-imádó, de mégis elmegyek rá, mert érdekel az egész. Ahogy elnézem magam itt az autóm előtt álldogálva, és mogorva arckifejezéssel, csak egy szerencsétlen kis nőt látok. Aztán hirtelen megláttam valami fényt a távolból a szélvédőn át. Nem is volt annyira távol, de annak tűnt. Intettem egyet, mindenféle gondolat nélkül. Aztán hirtelen megállt pár méterre az autó, amiből kiszállt egy fickó... Ekkor felcsillantak a szemeim, és én inkább ott vártam meg, míg ő odajön.
Az úton egy leragadt autót pillantottam meg, miközben a bálba igyekeztem. Nem is csodálkoztam ezen, hiszen általában vonzom a bajt, na meg a kalandokat. Sosem volt unalmas életem. Leparkoltam az út szélére, kiszálltam a kocsiból és az ott álldogáló nőhöz sétáltam. Mikor odaértem végigmértem a lányt. - Shane Penev. - villantottam meg féloldalas mosolyomat és a kezemet nyújtottam. - A bálba? - kérdeztem, hiszen nagyon csinosan volt öltözve. - Esetleg elvihetném? - mosolyogtam rá.
Mintha egy villám csapott volna meg engem, és még magam sem tudom, hogy miért történt az, ami történt. Hát, ahogy szokás mondogatni, ami megtörtént, az megtörtént, ugyebár. Hát, persze, és a többi blabla. Amikor ez a nagyon jóképű férfi közel lépett felém, és bemutatkozott, azt hittem, ez csak egy hallucináció lehet, vagy délibáb, melyet hozzám küldött a fene tudja micsoda, onnan fentről, bár nem hiszek ilyenekben. - Meredith Fell - Shane felé nyújtottam a jobb kezemet, és egy aprócskát mosolyogtam a ''megmentőmre''. - I-i-igen, oda indultam - kezdtem el hebegni-habogni, hogy miért magam sem tudom, egy vadidegen, majd folytattam, - .. ez a hülye tragacs összeomlott - magyaráztam el, mint ha a kórházban egy beteg keringée összeomlott volna, hát nekem jelenleg az autóm járt így, de abba is hagytam a szószótyárkodást, mert lehetséges, hogy erre éppenséggel nem kíváncsi. - És nagyon köszönöm - újabb mosoly fakadt ki belőlem Shane felé nézve.
Kissé elvörösödve mosolyogtam a reakcióján. Annyira aranyos volt. Megszoktam, hogy tetszem a nőknek és valami ilyesmit hozok elő belőlük, de ő valamiért megfogott. Meredith Fell... Nem csengett ismerős. A véréből ítélve ember. Általában az ilyeneket uzsonnának fogyasztom, de őt nem akartam bántani. Sosem voltam egy gyilkos vámpír, tisztelem az embereket... Inkább a szórakozás részét élvezem. Azt hogy játszadozhatok velük. - Ha gondolod hazafele is elhozlak és akkor vethetnék rá egy pillantást. - kimondottan jót mulattam Meredithen. - Még ne köszönj semmit. - villantottam meg hamiskás mosolyomat, majd odakísértem az autómhoz. Elegáns kis kocsi volt... BMW terepjáró, hófehér. Kinyitottam az ajtaját és megvártam míg beszáll. Megkerültem az autót, majd én is beszálltam. - Mondd csak, hol van a kísérőd? - érdeklődtem miközben beindítottam a motort.
Nem tudom, mennyire volt jó ötlet az, hogy Mystic Fallsba jöjjek azok után, hogy New Orleans-ban is rettentően jól éreztem magamat. Egyértelmű volt az, hogy... sokkal jobb nekem olyan helyen, ahol a vámpírok túlnyomó többségben vannak. Nekem mindig kell társaság. És azt hiszem, meg is fogom találni magamnak, csak keresnem kell. Az egyik parkolóban kellett megállnom, mikor megpillantottam egy kis kávézót a fák rejtekében. Egy kávé sosem árthat meg, nem? Besétáltam, és helyet foglaltam. Olyan kellemes volt a légkör... jólesett beszívni a levegőt... több, mint kellemes. - Egy haboskávét kérek - vetettem oda a kiszolgálónak, de alig szólaltam meg, ismét meghallottam az ajtót nyílni.
Friss levegőre volt szükségem, és úgy gondoltam, hogy autóba szállok, és szépen útnak indulok. Na, de merre menjek? Nem tudtam eldönteni, de aztán megláttam azt a parkolót, és gondoltam bemegyek egy kávéra, és talán lesz valaki, akivel kellemes beszélgetésem lehet majd itt. Úgysem volt régen ilyen napom, és időm sem, hogy végre kicsit kikapcsolódjak. Miután kiszálltam az autóból, kinyújtóztattam a kezeimet, és aztán gyorsan a kávézóba siettem, és benyitottam. Hát, nem volt valami nagy tömeg... A pulthoz ballagtam, majd elmosolyogtam magamat, és rendeltem. - Egy kávét kérnék - majd miután ezt kijelentettem, ránéztem a lányra, aki magányosan ott üldögélt az egyik helyen. - Nagyon magányosnak tűnsz. Leülhetek melléd? - nem szokásom csak úgy idegenekhez szólni, de hát nem szeretek egyedül se lenni.
Aki megállt mellettem, kávét kért. Nem voltam a híve, hiszen csak kárt tesz a véremben. Legalábbis én ezen a felfogáson voltam, és el is éldegéltem ilyen elcseszett véleménnyel. Nem tudom azt sem, hogy egyáltalán mit keresek itt, hiszen New Orleans az én otthonom. - Öhm... ha gondolja - vontam egyet a vállamon, mikor azt nézte, foglalt-e mellettem a hely. Nem. De talán most nem csíp el beszélgetős kedvemben. - A kávé helyett ihatna valami tartlamasabbat is. Mondjuk teát. Rántottával - mondtam egy apró mosollyal.
Végigfutott az agyamon az egész hetem, hogy mennyire rossz volt, de reménykedtem abban, hogy ez a nap valamivel másabb lesz. Kicsit lendít az életemen, és hogy végre egy jót pihenhessek, vagy épp csak beszélgethessek valakivel. Teljesen lesokkolt, amikor újból megláttam az ex-menyasszonyomat. Vajon miért jött ide újra? Miért ezekben az időkben? Na, jó... Ezt most szépen felejtsd el a sötét gondolatmeneteddel együtt. - Köszönöm - egy kicsi mosoly mellett köszöntem meg, hogy leülhetek mellé. - A reggelin már túl vagyok, egy szendviccsel - nevettem el magam, hogy mi történt velem percek alatt, hogy ennyi mosolygós lettem, fogalmam sincs. - Tom vagyok, és tegezz, kérlek... lehet, hogy közeledem a negyven felé, de még nem vagyok vén róka - na, ez szuper kis hasonlat volt vérfarkas létedre, kedves Tom. - És benned kit tisztelhetek? - kérdeztem meg tőle, a nevére utalva.
A szeme színéből, csillogásából próbáltam meg felmérni, hogy kivel van dolgom. Vagy pontosabban, hogy mivel. Az lenne a legszebb, ha vámpír lenne! De erre mennyi az esély? Körülbelül semmi... még ha Mystic Falls a vámpírok városa is... tudom, hogy mindenhol vannak emberek és boszorkányok, és vérfarkasok is... és reménytelen, hogy ő pont egy vámpír legyen. - A nevem Yvonne. De... a legtöbben Yve-nak hívnak. Mikor hagyom nekik - billent oldalra a fejem, majd végigmértem őt. Nem rossz bőr. Sőt... de még így sem az én esetem. Kivéve, ha... nem vámpír. - Szóval Tom... - köszörültem meg a torkomat. - Te Mystic Falls-i vagy? Mert én csak most érkeztem, és elférne itt egy kis útbaigazítás.
Néztem, ahogyan figyel, felmér engem... Vajon miért is teszi ezt? Egy biztos, ő tuti nem természetfeletti, hanem ember. Talán azt koslatja, hogy mi vagyok? Nos, hát, egyelőre még hagyom őt a kíváncsiság útján repdesni. - Nagyon gyönyörű név - elismerően mosolyogtam, mert tényleg gyönyörű név az Yvonne. - Már jó ideje itt élek... és igen, segítek bármiben - válaszoltam újból mosolyogva, majd folytattam az egészet. - Miért éppen ez a kisváros? - kérdeztem tőle, bár eléggé hülye kérdés, hiszen miért is ne jöhetne ide? Én is idekerültem még fiatalkoromban. És szeretem ezt a várost.
- Köszönöm. A szüleim nagyon értettek ehhez - húztam el a számat. Az apámról nem szívesen beszéltem, hiszen nem is ismertem. Az anyám pedig... miután meghalt, róla sem. Nem tudom, hogy miért esett ennyire nehezemre megszokni a gondolatot, de... akkor sem voltam képes megbocsájtani egyiküknek serm,hogy elhagytak. - Untam már a nagyvárosi nyüzsgést... tudod, New Orleans-ból jöttem. Ott meg pezseg az élet... kell a friss levegő - suttogtam egy apró sóhaj kíséretében.
- Igazából nincs mit - valami volt az arcán, ami egyfajta furcsaságot eredményezett. Talán valami történt vele, amiről nem szeret beszélni, és amiről inkább csendben marad. - New Orleans... nahát, nem gondoltam volna ezt - próbáltam elterelni a gondolatát, és elmosolyogtam magam. - A friss levegő mindig jót tesz. Vagy legalábbis jobban lesz tőle az ember - vagy egyéb természetfeletti lény, de ezt már csak magamban gondoltam át.
Legyintettem egyet, majd ismét a villámat vettem kézbe, és így néztem rá oldalt. - Nos... Tom - ismételtem a nevét. - Megjegyzem, hogy nem szokásom ilyen gyorsan a lényegre térni semmiben, főleg mivel te egy eléggé nagyvárosi fickónak tűnsz, és a nagyvárosi fickók sosem tudnak semmiről... - forgattam meg a szemeimet, majd nyeltem egyet. - Te ugye valami természetfeletti lény vagy? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Nem lehet ember. Nem.
Ez a lány elég sok mindenről tudhat, mert bizonyára már sejt valamit, amire az én válaszom csakis egy igen lehet. És igen, belekezdett egy szuper mondatba, aminek a végén egy kérdést is feltett. Hogy mi is vagyok én valójában? Tudtam, hogy okos csaj. De hogy ennyire? - Jól sejted - mosolyogtam el magamat, nem is tudom az okát. - Akkor tehát tisztában vagy ezzel a világgal? - kérdeztem tőle halkan...
- Természetes, hogy tisztában vagyok! - bukott ki belőlem hirtelenjében, és azt hittem, hogy lefordulok a székről, akkora lendületet vettem, hogy kiegyenesedjek. Nem igazán tudom, hogy mit kellene mondanom vagy tennem, de nem tudtam meggyőződni arról, hogy ő mi is. Vámpír nem hiszem... nekik a tekintetükben midnig fellelhető valami jellegzetes akármicsoda, ami... nem is tudom. De ebben a férfiban ez nincs meg. - Nos... - köszörültem meg a torkomat. - MIvel... vagy kivel ülök szemben? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Tudod, észrevettem benned valamit... ami nem hagyott nyugodni, és valahogy éreztem, hogy tudsz néhány dolgot... a tudod miről - köhögtem egyet, de mellé még mosolyogtam is. Biztos voltam abban, hogy nem egy egyszerű, semmiről se tudó csajjal futottam itt össze. - Hát... én... - kezdtem el neki, és próbáltam húzni az időt, hiszen szerettem ezt tenni, majd visszatérve a témához, elárultam. - Vérfarkas vagyok - de ezt ismételten halkabban adtam a tudtára. - Remélem, ettől még beszélgetünk továbbra is - húzódott egy baráti mosoly az arcomra, hiszen nincs sok személy az életemben, akiket barátoknak lehetne nevezni, de látok valamit Yvonne-ban, ami miatt akár egy jó barátság alakulhatna ki közöttünk.
Meglepetten pislogtam pár másodpercig. Tudni akartam, hogy mit vett észre... de elég gyorsan el is hangzott. És erre már nekem is el kellett mosolyodnom, méghozzá elég sejtelmesen. - Pompás! - bukott ki belőlem hirtelen, de nem tudtam eldönteni, mi bennem a nagyobb. A feszültség, vagy az öröm, netán a harag? sosem voltam oda a vérfarkasokért. A vámpírok voltak a kedvenceim, és ők nem bírják a vérfarkasokat. - Nos... nem félsz, hogy egyszer csak nyomod vész egy ilyen városban? - kérdeztem, elmélyülve a szemeiben.
Kezdőlap
