- Nem tudom mitévő legyek, Clarissa... - ráztam a fejemet lassan, és életemben nem nézhettem olyan gyámoltalanul, mint most Őrá. Az égre... gyakorlatilag úgy picsogtam itt mint egy óvodás... csak egy család, az istenért, húsz évig elvoltam a lányom nélkül, most ébred fel bennem az apai érzés?? Miért?? Mi a fenéért most?!
Kissé összevontam szemöldököm, miként beszélni kezdett, valahogy... másként mikor az apját említette. Felrémlett elmémben amit az erdőben mutatott aznap éjjel... A múltja alapján... nehéz volt elhinnem hogy nem gyűlöli a férfit. Szerintem gyűlöli... csak engem akar vigasztalni. A szülő legerősebb mércéje a gyereke szíve. Ha bántjuk őket, könyörtelenül képesek meggyűlölni... hiába mondják hogy nem. És ez sokszor helyrehozhatatlan. Főleg ha nem is tehetjük meg...
De megrendített hogy könnyezni láttam Őt. Megrendített, és egyszerre meg is lepett. Valami nagyon nem stimmel velünk, ha ilyeneket csinálunk egymás előtt. Ő sír, én meg... az érző ember eljátszása helyett tényleg... érzek.
- Elhiheted, az én lányom képes gyűlölni. Nagyon is. Ha csak fele annyira az anyjára ütött, mint hiszem, akkor ha legközelebb lát, belém vág egy konyhakést... Amiket tettem, aligha lehet megbocsátani. És eddig nem is akartam hogy megbocsássa, nem érdekelt. Most viszont... igen... megváltoztam, ebben igazad van, és ez megrémiszt, és fogalmam sincs miért történt. Főként, hogy nem tehetem... hiába érdekel, és hiába akarnék én bármit a lányomtól, a munkámmal ez nem összeegyeztethető. A vadász akkor jó, ha nem érez, ha nincs kihez kötődnie, nincs gyenge pontja. Hidegnek és keménynek kell lenni, mindig. Csak így lehet ölni, és így lehet emberszerű lényekre vadászni... ha nem érzünk. Nem számít mi van a szívemben. Muszáj csinálnom, ez az életem... ezt csináltam egész életemben. Ez a véremben van...
Lenéztem, és a karomon lévő kezére tettem a szabad kezem, majd kissé megszorítottam ujjait.
- Te is része vagy a változásomnak. Ha korábban futunk össze, nem érdekelt volna semmi, megöltelek volna és kész. Nem érdekelt volna az ember a vámpírságod mögött. De most mégis érdekel, mert valamiért más vagy, ami miatt... nem akarlak megölni... - néztem mélyen a szemeibe, és azt hiszem... soha életemben nem voltam még annyira megzavarodva, mint e percben.

- Nem luxus, hanem emberi. Még egy magadfajta kemény vadásznak is van szíve. Ne küzdj ellene! - néztem mélyen szemeibe, majd betartva a távolságot kezemet az ölembe húztam.
- Talán csak megváltoztál. És ez a változás megrémiszt. Talán csak meg kellene ismerned az újat, hogy el tudd fogadni. Nem kell mindig a kemény vadászt játszanod azért, hogy az legyél. A családodról van szó, John. - tekintetem a padlóra szegeztem. Család? Röhejes vagyok. Mintha én erről a szóról oly sokat tudnék... Sosem volt igazi, sosem volt családom. Viszont amit mondtam ezután, azt igaznak véltem.
- Az apám... A szemébe képtelen lennék nézni,de egyszerűen... Áh! - kezem arcom elé kaptam, szemem plafonra szegeztem, így próbáltam visszaszorítani előkívánkozó könnyeket. Nem hiszem el. Igen, tudom. Nem szabadna ilyet csinálnom. Nem csináltam eddig, ezután sem szeretném. Nem beszélhetek az érzéseimről, és nem sírhatom el magam senki előtt. Semmikor! Még, ha a gyengepontomról van szó, aki történetesen az apám.
- Csak képtelen vagyok gyűlölni őt... - csordult le egy könnycsepp arcomon. Kezem mentőszerűen kapott oda, és sodorta le az olykor igencsak rossz időben érkező lélekkönnyítőt. Hiszen tulajdonképpen az. Minden egyes könnycsepp után az ember egyre jobban úgy érzi, hogy fölösleges ezért sírnia, és ezért pedig gyűlölni kezdi magát. A gyűlölet pedig erő.
Én viszont egyre jobban elbukok... Mások előtt sírni? Gyengeségeimet teregetni? Mikor lesz belőlem végre egy olyan ember... Egy olyan, akire apám is büszke lenne?
- Nane! Ezt még tőled sem tűröm el! Vadász vagy! Egy vadásznak nincs lehetetlen... - szorítottam meg bátorítóan karját. - Úgyhogy szedd össze magad!

Csak legyintettem a villanykörtére, én megleszek nélküle, de azért féloldalasan elmosolyodtam. Amit talán csak azért, hogy aztán tágra nyíljanak a szemeim, miként Clarissa kigombolt egy gombot a felsőjén, mintha csak levenni készülne. Na hát ennyire nem ragaszkodtam a ruhához, most meg főként nem, de... mikor megláttam arckifejezését, megnyugodtam, és egy dorgáló pillantás mellé rámosolyogtam, míg Ő nevetett.
- Vicces kislány - csóváltam meg kissé a fejem, és igyekeztem leplezni a borúsabbnál borúsabb érzelmeket, melyek egyre-másra felismerésre kerültek bennem. Úgy tűnt, sokkal könnyebb volt távolságot tartani a család és a munka közt, míg a család nem folyt bele a munkámba, és... nem lett úgy azonos vele, ahogy nem akartam. Sohasem úgy képzeltem hogy a lányom hasonmás lesz, a férje vámpír, és a lányom elsőszülöttjének vére és ereje lesz megoldás egy minden eddiginél erősebb vámpír ellen... Tisztára mintha a Harry Potterbe csöppentünk volna. Nem akartam rosszat Elenának, az unokáim szerettem, és ha nem undorodtam volna a vámpíroktól, még ezt a Damon pofát is lehetett volna kedvelni... vámpírsága ellenére normális volt. Mikor a "legyünk barátok" teázást tartottuk, normálisan viselkedett, és ma... ugyancsak. Titkon azt vártam volna hogy lemond a felelősségről, hagyja hogy vigyük a gyereket, hisz nem is az Ő vére, maga pedig nem is ember, de körömszakadtáig ágált ellene. Aztán David-ért és Elenáért ugyancsak, ahogy a meg sem született gyerekért is. Nem úgy viselkedett ahogy vártam. Vagyis egyfelől igen, egyfelől pedig nem. Emberként igen, vámpírként nem.
Kissé megrettentem, mikor Clarissa egy poharat nyomott a kezembe. Fel sem vette elmém, hogy Ő közben felkelt, és italért ment, ami aztán a kezembe került.
- Köszönöm - mondtam, és beleittam a pohárba, miközben felültem lassan, és hátam a háttámlának döntöttem. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és keserűen felsóhajtottam. - Hidd el Clarissa, nekem baj, és nem jó a lelkifurdalás. Vadász vagyok. Luxus ez az érzés. Az érzelgős vadász, rossz vadász. És én nem vagyok rossz vadász. EDDIG... nem voltam az. Most viszont... - néztem Rá, ahogy elhelyezkedett mellém. Fejemet leszegve, a poharamban lötykölődő italt nézegettem. - Mióta a városba jöttem, baj van velem. És ez megrémiszt. Emberien viselkedem, és nem úgy ahogy a vadászoknak kell. Ezért is csináltam azt, amit... ma csináltam... - vágtam ki magam, mert nem éreztem úgy, hogy ki kéne adnom bárkinek is, mire lehet jó Delena vére. - Azt hiszem magamnak akartam bizonyítani hogy még mindig megy...
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy - mivel láttam hogy meglepődött azon, miszerint van egy lányom -, hogy elmesélem hogy s mint is van nekem lányom, de... az egy hosszú mese, és másik, nem passzol a mostani helyzetünkhöz.
- A lányom már két évtizede utál. És a mai nap után egyenesen a halálba kíván. Valahogy kétlem, hogy... képes lennék még megbékíteni. Ahhoz valószínűleg az sem lenne elég ha felhagynék a vadászattal. Elég sok rossz fény vetül a kapcsolatunkra. Hiába nem akarom elveszteni a lányom, mer... már rég elvesztettem. Azért, amilyen vagyok. Már ott elszúrtam amikor kiléptem a helyemről az életében. rajtunk már a csoda sem segítene. És az egészben a legborzasztóbb hogy ez engem bánt... nem is kicsit... - néztem kezére, mely az enyémért nyúlt. - Nem szoktam hozzá hogy ilyeneket érezzek... és nem tudom mihez kezdjek ezekkel, mert nem akartam soha ilyen érzelmeket. És nem is lehetnének, mert ezek... tönkreteszik az életem. - Ami a munkám volt, de ezt nem mondhattam. A munkám az Ő megölésük. A vámpírok levadászása. De engem elkezdett érdekelni a családom. Másként, mint eddig. Én viszont képtelen voltam lemondani a munkámról... egész életemben azt tettem, nem bírom csak úgy abbahagyni...

Kiigazítására elmosolyodtam.
- Hát villanykörtével szolgálhatok - mutattam a csillárra, mely segítségével az egész teret tompa, de kellően fényes világosság töltött be az esti órákban.
- Tekintve arra viszont, hogy az éjszaka beálltával az egyikünk biztosan az orráig se látna, ezt most nem ajánlom. Bár én nem félek a sötétben- kacsintottam rá, majd folytattam.
- Ing viszont már nehezebb ügy lesz. Jelenleg egy inggel rendelkezek - bújtattam át a kis résen legfelső gombot a magamon hordott, említett ruhadarabon, majd felnevetve arckifejezésén abbahagytam. Azért nem mindent, és nem minden áron. Kis viccelődés belefér, de túlzásba nem esek. Főleg nem így, és nem vele.
Végre beadta a derekát, és kétség sem fér hozzá, ezúttal nem hazudott. Ha csak nagyvonalakban is, de igazat beszélt. Értékelendő, nem is vártam, hogy többe beavasson. De már megint felmerülnek a kételyek. A kételyeim. Miért nekem, miért itt, miért ő és miért most?
- Családi perpatvar - sóhajtva térdemre hajtottam fejem. Ha valaki tudja, hogy mennyi mindent is foglal ez magában, az én vagyok. Kicsit elnyomva magamban ezeket az érzéseket, feltápászkodva a fotelemen, és a kis alkoholraktáromhoz léptem, ami a fiókot rejtette magában. Úgy nézem ráférne, meg hát...rám is.
- A lelkifurdalás nem rossz dolog. Keserű érzés, de semmiképpen sem rossz. Útmutató. Megmutatja, hogy mi a helyes út, vagy éppen, hogy mi lett volna. Ha jól sejtem, te már tudod, hogy mit kellett volna máshogy tenned, vagy mit kell. Csak bizonytalan vagy- kezébe nyomtam a pohár whiskyt, és leültem mellé, lábaimat magam alá húztam.
- A lányod...-sóhajtottam, és úgy éreztem, azért, mert most ezt az információt csak úgy rám ömlesztette, szükségem van nekem is egy italra. Vagy kettőre.
- Nem tudom mi történt, de sose késő változtatni. Bizonyítani a családnak! Csak elhatározás kérdése, és ha rám hallgatsz, ha jót akarsz nekik, akkor hagyd, hogy úgy legyen, ahogy ők akarják. Légy résen mindig, ha szükségük van rád,máskülönben elveszted őket. És látom rajtad, nem szeretnéd őket elveszteni - keze után kaptam, és szemeibe néztem.
- Héjj! Ne add fel...

- És egy inggel is - tettem hozzá, de csak mert láttam rajta hogy nem beszél komolyan. Kicsit jobb volt Vele viccelődni, mint belegondolni az igazságba, főként, hogy fogalmam sem volt, miért épp most törtek fel belőlem efféle gondolatok. Hogy hibáztam... Eddig soha. És Elenáéknak se lett baja, mégis... azt érzem, hogy hibáztam. Talán megártott az a rohadt lelkizés. Nem kellett volna beszélnem velük, akkor most nem ez lenne. Ha nem hozzuk fel a múltat, nem lett volna mindez. Nem lenne most lelkifurdalásom.
Elmosolyodtam a hangjára. Igen, értékeltem hogy viccel, és hogy oldódni igyekszik, de én is tudtam, hogy tartozom. Segített. És tartozom azért is, mert legutóbb én akartam megölni.
- Belekeveredtem egy kis... családi perpatvarba - böktem ki sóhajtva, bár nem kérdezte, de tudtam... valahogy éreztem hogy kíváncsi. És meg is érdemelte hogy megmagyarázzam mi volt. - És most... kinevethetsz, de életemben először lelkifurdalásom van egy akcióm miatt. Pedig meg sem öltem senkit. Épp ellenkezőleg, én voltam akit most megöltek. És ha nem jössz, valószínűleg nem csak egyszer fordult volna elő. A vőm után biztos hogy a lányom is kinyuvasztott volna, ha előbb érnek haza, mint ahogy te jöttél. És sosem hittem volna... hogy ezt mondom majd egy nap, de igazuk is volt meg lenne is. Kezdem azt hinni, hogy jól elfuseráltam az életemet...
Nem ismertem magamra. Nem tudtam miért beszélek. Miért van, hogy ha lassan és magammal küzdve is, de mégis beszélek. Máskor ilyet semmi pénzért sem mondtam volna ki, de most... mégis kijött belőlem minden szó ami a fejemben megfordult.

- Itt - helyeseltem. Persze nem kérdés volt, ez pedig nem válasz, hanem olyan elgondolkodós szituáció. Azt, hogy Ő mire is gondol, az számomra is rejtély, de én egyértelműen azon, hogy jó helyre tettem-e le a voksom, mert igazán nem mindegy, hogy az ember, jelen esetben a vampwitch hol lakik. Elvegyülni, vagy elkülönülni? A gondolataim harcában meglepő módon én nyertem, azaz fogalmam sincs. Egyelőre marad minden így.
Zavarodott tőszavak bátorságot vettek magukon, s hamar kérdésekkel bombáztak, melyre volt logikus válasz ugyan. Ott feküdt egy majdnem halott ember a bokor alatt, nem volt szívem otthagyni haldoklásakor. De, hogy mit kerestem ott? Természetesen csak a turisztikai látványosságokat akartam fellelni. Nem túl jó szöveg ebben a világban, amit élünk.
- Szívesen otthagytalak volna a bokorban, de tartozok még egy villanykörtével és egy kabáttal. Nem szeretek tartozni - komoly hangvételemből természetesen áramlott a komolytalanság, de jó indok hiányában megteszi.
- Ráadásul ritkán lát az ember olyat, hogy egy "orvos" kezelésre szorul. Megnézem, beleférsz-e a vitrinbe... - vigyorogtam rá, majd felállást imitálva igyekeztem elkergetni ezt a feszült hangulatot. Vagyis mielőtt olyan felesleges kérdések tömkelegével terhelném, melyre úgysem kapom meg a választ, vagy ha igen, az is inkább kerülőúton történik.
- Ez itt a házam. Hova máshova? Mondjuk ismerek valahonnan az erdőben pár cellát, hmm... Ha látnád milyen kis komfortos, biztos, hogy egyből önként odarohannál.

Nehéz lenne megmondani, mi volt jelenleg nehezebb. Önmagammal szembenézni, vagy Clarissával. Mert ahogy emlékezetem lassan visszatáncolt a fejembe, már tudtam, hogy abból, amit az elmúlt napban tettem, Elenáékkal - főleg Elenával -, az nem volt helyes. A munkám még rendben volt, de az nem hogy Elenát veszélyeztettem. Ez nem volt így rendben. Hisz arra esküdtem fel hogy megvédem, nem arra, hogy felhasználom, és fenyegetem Őt... EZ hiba volt.
- Itt laksz... - néztem vissza Clarissára, ahogy eljutott agyamig, hogy túl sokáig bámulok másfele, mikor Ő olyan várakozón nézett rám. Lassan megköszörültem a torkom, és karjaim lassan munkára bírva, kissé feljebb tornásztam magam a kanapén, amin feküdtem. Öntudatlanul is megtapogattam a nyakam fél kézzel, de az már rendben volt... nyilván, hisz élek, lélegzem, egyebek.
- Miért hoztál ide? - kérdeztem, kitérve igazából az elől, amire nyilván kíváncsi volt, de nem tudtam csak úgy belekezdeni. Nem szoktam meg, hogy magyarázatot várjanak tőlem. Főleg ha abban én vagyok a hibás fél. És főleg ha velem szemben egy félvámpír... vámpírboszorkány ül... - Miért segítettél? - Bár a múltkor még egész békésen váltunk el... visszagondolva a csókjainkra... de miután én majdnem kinyírtam, simán el tudtam volna képzelni, hogy otthagy a... bokorban... Ha jól emlékszem, talán az mellé másztam el, legalábbis ilyesmi rémlett.

/Damon és Elena háza/
A kanapéra fektettem, és a fotelbe ülve figyeltem, ahogy szinte élettelen teste megtelik energiával, és halál ajtaja előtt elhaladva inkább visszatér az élők közé. Nem rossz ötlet. Főleg, ha már ennyit fáradoztam miatta... Ironikus nem? Már ő néz rám ugyanolyan értetlen, zavarodott tekintettel, mint ahogy én rá alig pár órával ezelőtt. A különbség csupán annyi, hogy nekem most "kivételesen" semmi hátsó szándékom nincs. Egyszerűen csak megláttam, és tudtam. Abban a pillanatban csak ez az egy ötlet zászlajába burkolva lebegett szemem előtt. Nem is volt kérdéses, hogy mit teszek...
Egyáltalán helyes az, amit teszek? Nem számít. Megtettem.
- John - kezdtem nyugodt hangon, miközben ő magához térésének folyamatát próbálta egyengetni.
- Valahol nekem is kell laknom, - vontam vállat, majd hozzátettem - ... hotelszoba.
Keserves értetlen tekintete az én hozzá hasonló meglepett, de nyugodt tekintetembe fúródott. Nem álltam fel, nem rohantam le, megtartva a távolságot még mindig a helyemen ültem, s vártam, talán magától belekezd magyarázkodásába. Nem azért.... De elvárnám.

(Damon és Elena háza)

Nehéz volt eldönteni mikor tértem vissza az eszméletlenség mocsarából, mikor kezdett tisztulni a tudatom. Azt viszont tudtam, mikor eszméltem rá, hogy már nem ott vagyok, ahol voltam, mikor elájultam. Mikor a meleg levegő megcsapta az arcom, a szemeim újra kinyíltak. Furcsa ízt éreztem a számban... És egy csukódó ajtót láttam, azután pedig valami puhára érkeztem.
Próbáltam visszaidézni, mi volt az utolsó, amire emlékszem, és egy hang szólalt meg a fejemben... egy hang, mely így hangzott: Elviszlek innen, rendben?Minden rendben lesz.
Ekkor sikerült befókuszálnom szemeimet a fölém hajoló arcra.
- Clarissa... - nyögtem ki meglepetten, s pislogva nyeltem nagyokat, hogy minél jobban magamra eszméljek. Nem tudtam én hogy kerültem ide, hol vagyok, vagy Ő hogy kerül velem egy helyre, de hirtelen hálás voltam, hogy nem Damon képe bámul vissza rám, mert az csúnya baleset lett volna... az biztos. Lehunytam a szemem egy pillanatra, majd újra felnéztem. - Hol... hová hoztál? - kérdeztem halkan, körbepillantva, de ismeretlen volt a szoba ahová kerültem. Viszont megnyugtató volt hogy már... nem fájt a fejem. Csak gyengének éreztem magam, ami számomra igencsak szokatlan érzés volt. Nem szoktam hozzá hogy gyenge legyek. Főleg pedig nem úgy, hogy olyan valaki van itt velem, aki majdnem megöltem nemrég, ez nem volt túl... kedvező.

A ruhákat átszolgáltattam. Belül valahogy a bűntudat apró kis sóhaját sem éreztem, ez tőle szokatlan módon. Eddig csak maga a bűntudat kínzott személyesen. Talán váltott volna a módszerein ,és ezúttal azzal kínozz, hogy elrejti magát? Vagy talán agyamra ment a mai nap... Mindenesetre nem hagytam, hogy gondolataim további veszélyes sikátorok közelébe juttassanak.
- Ebben biztos vagyok - suttogva nyugtáztam kijelentését, majd őhozzá hasonlóképpen - miután természetesen újból megmártóztam,hiszen fontos a higiénia- magamra kaptam pár csinos, bár a hűvös időjárásnak eleget téve, pár réteges öltözéket, és elindultam a városba.

Folyt.: Damon és Elena háza/Ház

Hamar eltűnt mellőlem, amit nem tudtam mire véljek, nem szoktam hozzá az ilyen, és ehhez hasonló szituációkhoz. Képtelen voltam elfogadni az elmúlást. Mindig is lázadtam ellene. Értetlenül álltam az emberek halandósága előtt. De ő maga nem ember volt, bár nem is vámpír, és még csak a nevét sem tudom, szóval azt hiszem, hogy ez egy határozottan nehéz helyzet. Figyeltem ahogyan összeszedegeti ruháim, majd felálltam a padlóról, és elvettem kezéből a ruhát. Bőrünk összesimult, én pedig kacéran rámosolyogtam. Pikk pakk felöltöztem, majd egészen közel hajoltam, és szinte szájába leheltem a szavakat.
- Köszi, egyedül is kitalálok.- búgtam sejtelmes hangon, majd elhajoltam mindenféle érintkezés nélkül, és megborzoltam haját.
- Azért remélem még összefutunk, Hercegnő! - Kacsintottam rá az ajtóból, majd nevetve távoztam. És be kell valljam, ez egy nagyon jó üdvözlő volt. Tökéletes nő, tökéletes szex...és bár még mindig nem tudom, hogy mi merre hány méter, de legalább jól érzem magam. Maximálisan.
És nem mellesleg, egy hotelban leszünk, legalábbis egy darabig biztosan, ami tovább bonyolítja a dolgokat.

/folyt. köv. Xavier szobája./

- Majdnem - dobtam át verejtéktől átitatott tapadó hajszálaimat vállamon. Kifulladva, a gyönyörtől eláztatva dőltem mellkasának, immáron sokkal felszabadultabban. Nem gyötörtem magam, hogy milyen faj Ő valójában, mert nem számított. Amit akarok, azt úgy is megszerzem előbb-utóbb. Ezzel kár most traktálni.
Pár pillanatig némán kiélveztük a csendet, majd feltápászkodtam, jelezve ideje mennie. Ez megint érdekesen vette ki magát, de az én szobám, én játékszabályaim. Márpedig egy jól eltöltött esti órák után tabu az együtt alvás. Ez tény, egy közös pihenés sok mindent megmozgathat az emberben, olyan dolgokat, melyeket egyébként sosem gondolt volna komolyan. Bekerül egy érzelmi hullámvasútba, ahol sosem fogja tudni, hogy most hol is halad, merre, és miként térhet vissza. Úgyhogy mindezt elkerülve elővettem köntösöm, és magamra aggatva kapkodtam össze elszórt ruhadarabjait. Ő végig csak félmosolyra húzott ajkakkal figyelte, hogy miként csinálok megint "hülyét" magamból. Remek.

Nem voltak többé kétségek a fejemben, amik akadályozhattak volna, most nyugodt lelkiismerettel adhattam át magam a vágyott érzékelésnek.Nagyon távolról hallottam a kijelentést, mintha valami fal túloldaláról érkezne, s a válasz visszaküldéséhez már nem találtam repedést ezen az akadályon. Egy erősebb kilégzésre futotta csupán az erőmből, amelyre hirtelen rándulás felelt, de hogy ez minek tudható be, már nem értettem, és nem is érdekelt. Szorosan hozzátapadtam a selymes hajlathoz, mélyeket lélegezve szívtam magamba a meleg bőr illatát, amiben vér, tusfürdő és a felszáradt verejték zamata keveredett. Szaggatott sóhaj tört fel a torkomból, önkéntelenül és vadul, s mielőtt visszafoghattam volna magam, már nem voltam többé ura a cselekedeteimnek. Kidugott nyelvvel lassú, kanyargó vonalban végigízleltem a sós bőrt, alulról felfelé, majd a haj vonalánál visszafordulva megindultam lefelé. Csak egy pillanatnyi nyomásgyakorlás volt a bőrön, úgy fél centinyi szorulás az állkapcsában, amíg éles szemfogai átszakították az érzékeny szövetet, s a véráram két piros kútja felszínre pumpálta első kábító cseppjeit. S pár nagyobbacska korty után megfeszített nyakkal elhúzódott, s csak nagyon lassan, nagyon óvatosan hajolt vissza, hogy a kiserkent vérgyöngyöket felnyalja az időközben villámgyorsan begyógyult bőrről.
Újra fordított helyzetünkön, és vadul meglovagolt.Semmi máshoz nem hasonlító érzés dübörgött végig rajtam. Forró volt, mély, édes, sűrű és veszedelmes; mintha magának a vörös színnek az összes létező jelentésárnyalata explodált volna a testemben. Vegytiszta, koncentrált energia töltött fel általa, vibráltam tőle, s a testem megfeszült, szabadulni akart. És a folyamat beindult, olyan automatikusan, mintha semmiféle uralmam nem lenne felette, az orgazmus hatalmas hullámban szaladt végig testemen. Nem tudtam, és nem is akartam tovább tartóztatni magam. Zihálva ernyedt el testem, a kéjtől hangos sóhaj követett. Magammal rántottam a lányt is a mennyek országába, majd kimerülve, vágytól zihálva, izzadságtól ragacsosan, de boldogan feküdtünk egymás ölelésében.
- Majdnem..? - ismételtem őt, immár kicsit józanabbul gondolkodva.

Milyen pszichopata ez? Esküszöm, többet nem járok játszótérre ismerkedni...
- Majdnem- suttogtam ajkaira, majd hezitálás nélkül belé mélyesztettem szemfogaimat. Sértett bőre alól pillanatok alatt bugyogni kezdett az éltető nedű. Hatalmasakat kortyoltam, miközben egyre gyorsítottunk a tempón. Kezdtünk egyre közelebb érni a gyönyör kapujához. A torkomon lefolyó csodához még soha ahhoz foghatót nem ittam. Elárasztotta a testem minden egyes kis porcikáját, feltöltött energiával, s mintha minden megszűnt volna körülöttem. Semmi sem maradt, csak az egyszerű csoda. Mintha maga a csoda egy egyszerű megfejthetetlen szívvé dagadt volna. Az én szívemmé.
Elszakítottam fogaim tőle, majd plafonra meredtem, és szemhéjaimat egymáshoz szorítottam. Most újból én gyűrtem őt magam alá, és már nem féltem kimutatni a fogam fehérjét. Erőteljes mozgásba kezdtem, nem sok választott el egyikünket sem beteljesüléstől.

Könnyed mozdulattal fordított helyzetünkön, és én kerültem fölülre. A szex kuszál össze mindent,de ha az ember nem csinálja, akkor meg az kuszálja össze a dolgokat, szóval ennek fejében folytattuk dolgokat.Úgy kell tenni, hogy amikor megérinted a másikat, az öt érzéked már működésben legyen. Mert a szex önálló életet él. Attól a pillanattól fogva, hogy elkezdődik, nincs fölötte hatalmad: nem te uralod őt, hanem ő ural téged. És amit beletöltöttél - a félelmeidet, a vágyaidat, az érzékenységedet -, az végig ott lesz benne. Az emberek minden kapcsolata a világgal az öt érzéken keresztül történik. Nem számít, hogy a szex erejében a bölcsességet vagy a gyönyört keresed: az élmény így is, úgy is mindig teljes lesz. Mert ez az egyetlen olyan emberi tevékenység, amely egyszerre érinti - vagy legalábbis kellene, hogy érintse - mind az öt érzéket. De egyébként szerintem a szex csak elronthat egy kapcsolatot, mert amint lefekszem valakivel, az illető elvárja, hogy minden randi az ágyban érjen véget. Ha meg nem ezt a végcélt választom, kénytelen vagyok egész este a mentségen törni a fejemet. Elkerülhetetlen viták lángolnak fel, súlyos érvek csapnak össze. Az ember néha próbálkozik a "legyünk csak barátok"-változattal, de ha egyszer átlépjük a láthatatlan határvonalat, ez már kizárt, és hiába élvezném az illető társaságát, többé nem látom viszont...de így, hogy még csak a nevét sem tudom, nem beszélhetünk kapcsolatról.
Amint kezét arca elé kapta, tudtam mit várhatok. Hát innen azok a kecses léptek, és könnyed mozgás. - Vámpír... - leheltem nyakába a szót, majd erőset döftem rajta, és félre fordítottam fejem. Tudom, hogyan megy a módi vámpíréknál, nem eggyel volt dolgom. Vannak olyan vevőim, akiknek nem elég a tasakos vérem, mondhatni borsos árat fizetnek azért, hogy belém harapjanak. Hogy neki miért adom magam ingyen? Na ezt még nem tudom...talán azért mert jó vele. Mivel én voltam felül, lehajoltam, harapjon belém. Vágytam arra, hogy orgazmus közben harapjon belém, ez még izgalmasabbá teszi az együttlétet. És arra való tekintettel, hogy tündér vagyok, sebem heg nélkül, pillanatok alatt gyógyul be. - Tedd meg... - haraptam ajkába, majd belemosolyogtam a csókba.

Nem is várattam. Férfiasságával először finoman izgatni kezdett, majd határozottan behatolt.A levegő is megakadt pár másodpercig a torkomon, egész testem beleremegett, lassú tempóval indított, én pedig, a gyönyörtől hátrabicsaklott fejjel vonaglottam rajta. Egyre feszesebb tempót diktált, én pedig ennek megkönnyítéséhez inkább fordítottam a felálláson, és már én kerültem padló közeli helyzetbe. Sokkalta megkönnyíti ez abból a szempontból a dolgom, hogy így nem kell félnem, hogy elvesztem a kontrollt.
Kéjes nyögések hagyták el torkomat. Kétség sem fér hozzá, az enyém lett. Közelebb hajolt, én pedig hevesen ajkaiba haraptam, gondosan ügyelve, hogy ne nagyon sértsem fel őket. Padlóba támaszkodó kezeibe kapaszkodtam, körmeim szinte verejtékes bőrébe mélyedtek.
A szemkontaktust kereste, én pedig nem álltam ellent. Gyönyörű szemeit pásztáztam, melyek most is csak határozottságot sugalltak, nyakamhoz hajolt, hogy hintsen egy csókot rá. Hirtelen megcsapta orromat ez a fenomenális illat. Mi ez? Milyen vérrel rendelkezik Ő? Tudtam, hogy nem átlagos, de hogy ennyire? Szemfogaim nem hallgattak rám, önállósítva magukat, utat törtek, arcom pedig eltorzult. Gyorsan próbáltam helyrehozni, kézfejemmel takargattam, mély levegőt szippantottam, és nyugtatni próbáltam magam. Sikertelenül.

Mikor hideg keze mellkasomhoz ért egy kissé hátráltam, majd taszításának hála földre kerültem. Egy pillanatra értetlenül meredtem rá, majd csak lemeztelenített testemre figyeltem fel. A kérdés, amelyet feltett kicsit elgondolkodtatott, és kaján mosolyt varázsolt arcomra. S ugyan szerettem magaménak tudni az irányítás szerepét általában, most nem bántam, hogy ő kerekedett fölül. Látszólag tudta a dolgát, tudta mit hogyan kell intéznie ahhoz, hogy jó legyen mindkettőnknek.
- Ne várass tovább –nyögtem fel, majd megmarkoltam ékességem, és gyengéden masszírozni kezdtem vele forróságát. Még nem hatoltam belé, csak játszadoztam kapujában, aztán egyetlen, határozott döféssel vezettem bele magam rejtelmeibe. Nedves volt, sikamlós, és végtelenül kívánatos, ahogyan űzött vadként markolt belém. Hagytam őt is - és magamat is - megpihenni, és nem kezdtem még benne mozogni. Jobb kezem gerince vonalán húztam végig, másik kezemmel hajába markoltam, és hátrafeszítettem fejét, így egyenes utat biztosítva nyakához. Ajkammal faltam nyakának lágy ívét, még csípőm finom mozgásba kezdett. Lágyan ringatózott medencém, s lassan haját is elengedtem. Finoman masszíroztam combját, majd tekintetét kerestem. Szeretem nézni a partnerem arcát, miközben szexelünk. Nagyon sok érzelem lepleződik le, és sok minden meglátható így, mikor egymásra vagyunk hagyatkozva.

Szinte éreztem, ahogy jéghideg testem elönti a forróság. Egyre lejjebb, és lejjebb irányult nyelve pajkos játszadozásával, elérve azt a pontot, melynek izgatása közben egész testem megfeszült, majd minden porcikám bele-beleremegett. A maradék idegszálaimon lejtett táncot, szinte láttam magam előtt kárörvendő vigyorát, de neki sem kellett több. Apró lökésekkel nyugtázta, ingerült testét teljesen elöntötte a vágy. Már csak egyetlen ruhadarab választott el...TŐLE.
Apró kis lendülettel, óvatosan lelöktem magamról, mire a földre terült. Nem igazán tartok attól, hogy esetleg kárt tettem benne. Nagyobb neki a fájdalomküszöbe, látszik tisztán. Nem tántorodtam el, felállva a kanapáról, felé hajoltam.
- Te most szórakozol velem? - kacsintottam rá, majd kezembe véve az irányítást, rögvest megszabadítottam boxerétől.
Az élet minden területén kijelenthetem talpraesett vagyok, magabiztos, és csak akkor érzem magam biztonságban, ha egyedül én birtoklom az irányítást. Ha az ember ilyen apával rendelkezik, két év után nemhogy felnő, de többet tanul az élettől, mint korábban bármikor. Bár a pofonok száma így sem elenyésző-,ha már itt tartunk, ma is kiegészült még eggyel-, de jóval kevesebb számban ért megaláztatás, összességében nem is lenne okom panaszkodni, csak lennék már túl azon a bizonyos első gyilkoláson...

Ügyes, vékonyka ujjaival szinte észrevétlenül hámozta le rólam a ruhákat. Jobb lesz észnél lennem! Nem veszíthetem el a fejem vele, hiszen ki tudja mit talál ki...bár, a helyzetet elnézve ez elég elképzelhetetlen dolognak tűnt. Vonzódtam hozzá, tagadhatatlanul. Egy idő után megtanultam a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között.És megtanultam, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal.Kezdtem megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó.Hozzászoktam, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadjam a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével.Belejövök, hogy minden tervemet a mára alapozzam, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... Egy idő után kitapasztaltam, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér...
Csókjaimmal lefelé haladtam, leheletemmel perzseltem a finom bőrt, nyelvemmel vékony, nedves csíkot húzva köldökének vonalától egészen legforróbb pontjáig. A kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökött minket- ez megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy. Igen, tudom, nagyon különbözőek vagyunk, és mást akarunk. Ennek ellenére e pillanatban semmire, senkire sem vágytam jobban, mint most rá. Ne mondja senki, hogy nem érzi, ahogyan szikrázik köztünk a levegő! Ne mondja senki, hogy nem ég ugyanúgy a vágytól, mint én!
Ajkammal lüktető forróságához vándoroltam, és először gyengéden, majd az álarcot félre téve gyors mozdulatokkal, keményen kényeztettem őt. Utána felfelé mentem, nyelvemmel apró öröket rajzolva bőrére. Alsó testem övéhez nyomódott, és már csak egy apró fekete boxer választott el tőle, és forróságától. Csípőmet ütemesen övének dörzsöltem, ezzel még jobban ingerelve őt, de főként magamat. S bár már javában harcra kész voltam, jó volt húzni egy kicsit az idegeket.

Lábaimmal átkaroltam derekát, és a falnak támasztott. Megfeszült testét szorosan mezítelen testemmel öleltem, ajkaink mohón falták egymást. Mint mikor anyát próbálják gyermekétől elválasztani, de ő minden erejét bevetve saját érdekeiket gyermeke mögé utasítva küzd. Hasonló jelenet játszódott le köztünk. A kanapéra cipelt,gyengéden, de még mindig szorosan tartva döntött a támlának, majd miután megszabadította magát pár felesleges ruhadarabtól, követett ő is. Vágyakozó testünk egymáshoz simult, ajkaim apró csókokkal árasztották el kidolgozott felsőtestét.Kezeim hol felém magasló arcát tartotta, némelykor hajába túrtam, máskor pedig testét cirógatta.
A türtőztetés hálátlan egy feladat, főleg, ha egy vámpír az illető. Nehéz visszafogni magam, és "emberi "mivoltomhoz híven cselekedni. Fogaim hasító fájdalommal jelezték, hogy kedvük szerint előtörnének, de nem engedtem utat nekik. Nehezen, de megálltam. Hiszen az, ami most itt közöttünk zajlik, az az édes tudatlanság érett gyümölcse. Nem engedhetem, hogy gátat szabjanak az ösztöneim. A tudás halatom, a tudatlanság viszont a legerősebb védőburok. Megtörhetetlen, ha óvakodsz.
Így türelmetlenségemnek eleget téve, kicsit átvettem az irányítást, és aprócska törékeny ujjaim pillanatok alatt levarázsolták az övet, majd tovább haladtak.
Mellem kényeztetésére halk, de hallható apró nyögések szakadtak fel torkomon. Akarom. Akarom őt. Most.

Vannak férfiak, akiknek szükségük van rá, hogy megkapják az első pofont az Élettől, és ez előbb-utóbb be is következik.Mindössze ennyiről van szó. Mindenkinek szüksége van a nevelésre. Mások kis adagokban kapják, így aztán észre sem veszik, hogy nevelik őket. Én egyben kaptam, tömény méregként áramlott végig bennem, de mára ezt az emléket megfakította a múlt édeskés fátyla. De tőlem senki ne várjon érzékletességet...Ne várjon tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen. Ebben a pillanatban, amiben mi is voltunk, nem számított, hogy nekem vagy neki van-e valakije. De a megcsalásról értekezni fölösleges, mert minden csak teória, azonban az életben csak úgy megtörténik. És van, hogy teljességgel hormonális és jelentéktelen a jövőre nézve, azonban akkor és ott elkerülhetetlen. De ha már az ember megtette, bevallani gyengeség és önzés, mert a másikat terheled, hogy te magad megtisztulj. Minden kapcsolatba kellenek titkok.A lélegzetem végig is súrolhatta a lány nyakát, mert a bőr egy pillanat alatt csupa dudor lett rajta. Még az inak is megfeszültek, mintha éreznék a végzetüket – s én már nem tudtam több kifogást találni, miért ne tehetnék mégis egy próbát. Ekkor mintha összeköttetésben lennénk arrébb húzódott, és a törölköző máris a földön volt. Ahogy végérvényesen megszilárdult bennem az elhatározás, a szívem is hevesen nekilódult, és pumpálta ereimben a negédes tündérvért.
Határozott léptekkel indultam a fal felé, és vittem magammal őt is. Hátát a falnak támasztottam, így mindkét lábát a derekamra tudtam kulcsolni. Szabályosan faltam ajkait, és kihasználtam helyzetet. Meztelen teste érzete még inkább fokozta bennem a vágyat. Hangosan felnevettem, de ebben a helyzetben azt hiszem egyikünk sem tulajdonított neki különösebb értelmet. Egész testét egyfajta harmónia fogta össze. Egy megnyugtató, lassú folyamat ez az egész lét...
Fenekébe martam, eközben két ajkam közé csíptem kulcscsontján futó érzékeny bőrt, s határozottan megszívtam, majd nyelvemmel apró köröcskéket rajzoltam rá. A bőr lilásvörösen adta meg magát ajkaim bűvöletének. Elemeltem hátát a faltól, és a kanapéhoz vittem őt. Letettem őt a kanapéra, majd levettem kabátom, és felsőm. Félmeztelen testünk egymásnak simult, ahogyan ráfeküdtem. Ajkam apró csókokkal halmozta el nyakán és kulcscsontján át egészen melléig az érzékeny bőrt. Egyik kezemmel combját simogattam, markoltam ahol értem, közben ajkam mellbimbójával játszott, olykor aprókat beleharapva. Imádtam harapdálni, volt egyfajta jó érzet, amit bennem keltett.

Rögtön kapott az alkalmon, és ajkait enyémre tapasztotta. Magabiztos, tetszik. Pont erre van szükségem. Kötetlenség. Felszabadultság. Szabadság.
Egy nőnek szüksége van arra, hogy éreztessék vele, hogy bizony ő nő. Egy nő, akire szüksége van egy férfinak, és fordítva is helytáll ez a kijelentés. Talán nekem is pont ez hiányzott egy ideje. Az ember a folyamatos üldözés közben hajlamos megfeledkezni erről, magáról. Hiba volt. Ez tudható be a mai John-os esetnek is. Bár a nők hajlamosak mindenféle okot keresni cselekedeteinek, és egy idő után elfogynak a spontán helyzetei. Amerre néz, minden a saját maga által megtervezett életet látja, mert átveszi az irányítást, és saját magát emeli a trónra. Nem szabad, hogy eddig fajuljon el a dolog. John... kihozta a belső énemet, de talán csak azért, mert ÉN akartam, hogy valaki kihozza belőlem. Nyomta a szívem a ránehezedő már szinte rátelepedett kő, szükségem volt arra, hogy letaszítsák onnan, és kis mértékben sikerült is. De akármi volt, ideje helyretenni magamban. Önző vagyok? Igen. Így hát Xavier nyaka köré fontam karom, és heves csókcsatába kezdtünk. Nem számít, ki mit mond, nem számít, milyen faj , a név, a kor itt elveszti fontosságát. Csak marad egy férfi és egy nő, és a köztük működő kémia tökéletes egyvelege. Nem kell hozzá szakkönyv,sem különleges magas fokú tudomány. Csak ösztöneidre kell hallgatni, és létrejön a helyes döntés. A helyes döntés, mely attól a ponttól vezérli életed. Az enyém pedig elindult döcögős útján, lassan, de biztosan végbe ér. Hogy mikor? Nem lehet meghatározni, de nem szabad kételkedni az eljövetelében, csak meg kell teremteni a számára elfogadható környeztet, amire érkezik. Kitaposni az útját, hogy megtaláljon. Csak egy pillanatra nézünk félre, és az álmunk ott kopogtat az ajtón, egy lehetőség, egy apró szikra, hogy az reménnyé nőjje ki magát, és a reményhez pedig nem sok kell, hogy felnőjön a feladatra, és kiteljesedjen. És most ezen az úton léptem egyet. Nem nagyot, de kezdetnek megfelel. A kezdet az, ami igazán nehéz, utána a léptek egyre könnyebbek lesznek, a végén elfeledkezve magunkról szaladunk felé.
Kicsit elszakadtam puha, hívogató ajkaitól, kaján vigyorra húztam számat, és a törölközőre csavart csomót egyszerűen kiengedtem. Apró selymes anyag lágyan hullott a földre, én pedig egy kacsintás erejéig mélyedtem el szemeiben, melyek épp végigmértek.

Eltüntettem kettőnk közül azt a maradék kicsi távolságot is, és ajkam forrón tapadt övére. Először csak finom puszit hintettem ajkára, de rájöttem, hogy ugyan minek finomkodni? Nyelvem utat tört magának, és vad táncra kérte fel övét. Egy csók annyira egyszerű dolog, hogy szinte fel sem tűnik. De ha jobban szemügyre vennénk, megláthatnánk, hogy minden csóknak megvan a sajátos jelentése. A művészet az, hogy meg tudjuk fejteni azt a bizonyos jelentést. A csók különböző emberek számára különböző tartalommal bír. A jelentés végső soron attól függ, aki a csókot adja és aki a csókot látja. A csók aktusa mindig ugyanaz. Mégis minden csóknak megvan a maga sajátos jelentése. Kifejezheti egy férj soha nem szűnő rajongását vagy egy feleség mélységes megbánását. Jelképezheti egy anya növekvő aggodalmát vagy egy szerető lángoló szenvedélyét. De akármit is jelentsen, minden csók egy alapvető emberi szükségletet tükröz. A másik emberhez való kötődés igényét. Ez a vágy olyan elemi erejű, hogy mindig megdöbbenünk, mikor egyesek mégsem értik meg! Legalábbis én ledöbbenek. Egyik kezem fenekébe markolt, másik hajába túrt. Vadul, s mégis szenvedélyesen csókoltam őt, s mint valami kincset, úgy szorítottam magamhoz.
A szemébe néztem, és egy pillanatig, vagy tán örökre, álltam égető tekintetét. Aztán a figyelmem a szép formájú szájára terelődött. Ajka szélére adtam puszit, majd végig haladtam kecses álla vonalán, nyelvemmel fülcimpájánál jártam. Óvatosan bekaptam, majd megharaptam fülét, és szinte égető leheletemmel perzseltem bőrét. Ajkam nyakához vándorolt, melyhez egy fél lépést hátrébb léptem, és nyakának lágy ívét követve vállára is csókot hintettem. S hogy közben kezem se maradjon tétlen, jobb kezemmel térdhajlatát megfogva derekamhoz emeltem lábát, és magamra kulcsoltam, míg másik kezemmel derekánál fogva húztam közelebb magamhoz.
Jóleső érzéssel töltött el törékeny testének zamata, egészen megnyugtató volt számomra. Ajkam újra csókolta őt, de nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Olyan lágy volt, akár egy csók emléke, olyan óvatos, mintha csak az ujjaival simította volna végig az ajkaimat. A szám kinyílt és mozdulatlanná vált. Nagyon csendes volt, suttogás, nem kiáltás. Kezemmel megérintettem nyakát, a hüvelykujjam az állkapcsa alatti bőrhöz simult, majd átvándoroltam a túloldalra, és apró harapásokkal tarkítottam nyakán lévő érzékeny bőrt.

- Azt azért ne - kacsintottam rá, s miután jóformán legöncözte a legjobb ruhadarabomat, visszahajítottam a bőröndön heverő kisebb kupacra. Úgy látom erre most nem lesz szükség.
Szép kis jelenet zajlik itt le. Játszom a boldogat, a megtörhetetlent, mint mindig. Ugyanaz a maszk tapad arcomra napról napra. Ugyanaz a játszma, ugyanaz a lefolyása, és az eredménye is változatlan. Mit mondhatok el magamról este? Túléltem még egy napot, vajon mennyi van még hátra? Örök rettegés az élet, nem tudjuk mi vár ránk holnap, és aki tisztában van a lehetőségeivel, nem is fűz sok reményt a holnaputánhoz. Burokban növünk fel, burokban éljük le életünket. Saját magadra szabható, egyéniségtől független. Mintha csak elmennél egy ruhaboltba, és a saját arcod méretéhez igazítanád álarcod. Tartós, tökéletesen igazodik, és elég sok szempontból megfelel. De vajon meddig lesz jó? Saját magadnak meddig lesz elég? Mikor unod meg ezt szépen kivitelezett színdarabot? Vajon mikor török újra össze,mikor kerülök a padlóra olyannyira, hogy többé már nem tudok felkelni. Addig maradjak ilyen? Adjam az angyalkép mögé rejtett ördögöt? Legyek önző, és lépjek át embereken? Öljek, mert szörnynek, mint amilyen én vagyok már csak ez ad örömet, és ez élteti? De akkor vajon én miért ódzkodok ennyire tőle? Miért érzem kevésbé lelkiismeretesnek önmagam mióta átváltoztam? Csak én lehetek ennyire elfuserált... És ezek után még nézzek tükörbe...
És ez a mai Johnos eset rádöbbentett, hogy tévhitben éltem. Az emberek általánosítanak. Így, szörnyként sem rózsaszínfelhő az élet, de még mindig kitartok az mellett, hogy inkább leszek ez, minthogy még egyszer kislány apám mellett. Most már akkor is úgy élem az életem, ahogy jónak látom. Akár maszkban, akár nem, de nem vagyok képes többet a padlón feküdni. Nincs senki, aki onnan felrángatna, én pedig még egy hosszabb magamba zuhanást nem vészelnék át. Ahhoz túl gyenge vagyok. Úgyhogy éljünk a mának, és hasonlók...
Lassan felé fordultam, elengedve ezzel azt a ruhadarabot, melyet elmélázgatás közben szorongattam.
- Dehogy. Ha valakivel szórakozok, az nem így néz ki - kacsintottam rá.
- Igen? Úgy tűnik valamiben hasonlítunk.
Lábujjhegyre kecmeregtem, egész közel hajoltam, és ajkaira leheltem.
- Tudom, mit akarsz. Csak azt nem, hogy mire vársz!

- Csak el ne piruljak. - nevettem fel, hiszen még a kijelentés is vicces volt. Én elpirulni? Ugyan már! Aztán megint jött azokkal a könnyed léptekkel, amire nem jöttem rá még mitől olyan mutatós, és a bőröndjéhez sétált. Úgy látom tényleg a napokban érkezhetett, ha még mindig nem csomagolt ki..vagy csak ilyen trehány. Erre a kérdésre azt hiszem menten elfelejthetem a választ, ugyanis egy nagyon jó kérdést tett fel, amire egy pillanatig sem kellett gondolkoznom, mi a válasz.- Nos, ha már választani lehet, akkor szerintem az a fekete gönc sem kell. - mondtam ezt úgy, mint valami divattanácsadó, vagy bánom is én hogy hívják. Úgy beszéltem vele, mintha ezer éve barátok - vagy inkább szeretők - lennénk. Vagy ez csak a látszat? Megjátsszuk a bátrat, az őszintét, a kitartót, és megjátsszuk az okosat, sőt a gazdagot is. Megjátsszuk a Férfit, a Nőt, a hűséges Hitvest, az odaadó Szeretőt, a gondos Családfőt, és a szerető Családanyát. Eljátsszuk a jónak hitt szerepet. Kijátsszuk a világot kedvünk szerint.Mert hiszünk a hivatalos ideáloknak, a ránk kényszerített elvárásoknak, és elhisszük, hogy rosszak vagyunk. Inkább hazudunk tökéletest, minthogy szembe merjünk nézni hibáinkkal és vállaljuk önmagunk. Félünk az elutasítástól, félünk a kudarctól, félünk önmagunktól, gyávák vagyunk. Ezért inkább eljátsszuk azt a szerepet, amiről úgy gondoljuk, a környezetünk elvárja tőlünk, belebújunk sikerjelmezekbe, amihez automatikusan jár a tisztelet-szeretet-csodálat mindentől megvédő sikerpáncélja is. Aztán csodálkozunk, ha kiborulunk, állandóan feszültek és idegesek vagyunk, szorongunk és félünk, inni kezdünk vagy gyógyszereket szedünk, impotenssé válunk, vagy nem tudunk gyereket szülni. Marhára nem érezzük jól magunk a saját bőrünkben. És jöhet a reiki, a Titok, az agyhullámok, a savtalanítás vagy a legújabb lélekguru, pedig csak le kellene ülnünk egy fotelba és elgondolkozni...
De azt hiszem, hogy most nem itt volt a filozofálgatás helye. A rövidke törölköző alig takart valamit. A régiek a márványhoz hasonlították a női testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál. Talpától kezdve mértem végig újból, gyönyörű hosszú combjain, és a törölköző fodrain át, egyenesen keskeny válláig minden egyes testrészét, majd közelebb léptem hozzá. - Te most szórakozol velem? - tettem fel ezt az egyszerű kérdést, majd újra közelebb léptem hozzá. - Mert szeretem a kihívásokat.. - kacsintottam rá, és immár az alig lévő távolság is eltűnőben volt közöttünk.