- Valóban nem... - forgattam a szemeimet elemzése hallatán. A veszélyfaktor egyre csökkent, én pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy egy vámpírral vagyok, inkább azt helyeztem előtérbe, hogy megtudjam, mi zajlik kettőnk között, az erőink között...
Figyeltem, ahogy mellém lépve bűvészkedni kezd a porszemekkel, ahogy a fizika törvényeit felülírja egyetlen paranccsal és egymáshoz vonzza a pici részecskéket... Bár ez a mutatvány első ránézésre az én szememnek nem túl látványos, az azt követő trükk annál inkább. Felkavaró volt látni, hogy mennyire egyszerűen birkózik meg mindezzel, miközben én egy nyamvadt tollpihét sem vagyok képes megröptetni, mindössze egyetlen gondolattal. De még ha kimondom akkor se.
- Nem hiszem, hogy menne... Nincs erőm... - próbáltam kitérni a feladat elől. Jobbára szavakba öntöttem, hogy nem vagyok elég felkészült ehhez az aprósághoz sem, mintsem, hogy valójában megcsillogtassam jórészt hiányos tudásomat, de legfőképp elcseszett boszorkány mivoltomat.
Persze naiv voltam, ha azt hittem, hogy megúszom ennyivel. Várakozó tekintetét éreztem az arcomon, és tudtam, hogy amíg nem látja saját két szemével, hogy bizony nem vagyok rá képes, addig nem tágít.
- Legyen... - sóhajtottam nagyot és leutánoztam az előző mozdulatsorát. Kinyújtottam magam elé a kezemet, tenyérrel felfelé, és hagytam, hogy a levegőben szállingózó apró kis porszemek kavarogjanak körülötte. Ez persze nem az erőm hatása, csak a mozdulatom következménye. Próbáltam koncentrálni, hogy közeledjenek egymás felé, hogy vonzzák egymást, hogy kapcsolódjanak össze, mint a kis atomok és alakuljanak egy lánccá, de mind hiába...

- Örömmel megkínálnának, de ez az évjárat nem illik hozzád... 1790. Háborús idők, bár személyes tapasztalom nincs, de ez a minőség... Tökéletes. - kortyolgattam, silány szakértelmemet már nem feszegettem tovább.
Teljes nyugodtság árasztott el a második pohár után. Mámorító, bódító ízáradat bugyogott ereimben, mellé léptem, és a kilátást pásztáztam. Az ablak pont az előbb elég közelről megismert járdalappal befedett főtérre nyílott. A nap sugarai gyönyörűen szűrődtek át az ablak üvegén, megvilágítva még jellemtelen kis kuckómat. Otthonos kis helyet varázsolok belőle. A fénysugarak mentén porszemek szállingózását véltem felfedezni. Nem konstatáltam, hanem erőmet bevetve újonnan tanult trükkömet alkalmaztam. Tenyeremet kitárva, ujjaimat befelé feszítve, apró kis rángásokat produkáltam. Az agyamban lezajló eseményeket nehezebben lehetne elmesélni, még én is egy idegenvezetőre szorulnék. Az apró kis porszemek összegyűltek, szinte lebegtek félig nyitott tenyeremben. Kitártam az ablakot, és tenyerembe fújtam. A porszemek csillámporrá alakulva emelkedtek az ég felé, majd a tél hűs szellője felkapva őket pihe-puha párnácskájára, egészen a téren tolongó tömeg felé vezényelve. Szép látványt nyújtott a bár kora este, de egészen besötétedett légtérben megcsillanó csillámok,gyönyörű pompát vetettek a bár mostanában nem igazán szürke hétköznapoknak.
- Egyszerű. Nincs kedved megpróbálni?

Amikor hozzáértem újra éreztem a kettőnk által generált hátborzongató erőteret. Nem tudja, mi ez. Én sem. Nem érti, mi ez. Én sem. De egyszerre tesz engem kíváncsivá és rémít meg. Miért nem éreztem eddig ezt senkivel sem? Miért most? Miért vele? Miért itt? Miért ebben a helyzetben? A miértek végtelenek.. Én pedig még mindig nem értek semmit, és Ő sem úgy tűnik, hogy a kérdéseket meg tudná, vagy legalább meg akarná válaszolni. Hagy engem a sötétben tapogatózni. Talán ez is csak álca, hogy még könnyebb célpont legyek neki? Ha ezt akarja remek úton halad felé, mivel ismét önkéntelenül indultam meg utána. Lassan, tartva a távolságot, bár ez még mindig apróság számba ment. Bíztam benne, jobban mondva abban, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy nem támad rám újra, tekintve, hogy épp a vérkészlete felé tartunk. Ó mamám... Kellett nekem összefutni vele, most nem lenne ilyen hülye dilemmám: meghalok, vagy nem?! Ez remek....
Be a hotelba, fel a lépcsőn, végig a folyosón; követtem őt. Még mindig lassan és halkan, hogy minél kevesebben figyeljenek fel rám, bár a hotelban nem találkoztunk már össze senkivel. Ő bement az egyik szobába, én meg néhány idegtépő másodpercig toporogtam még a folyosón, aztán nagy levegőt vettem és utána léptem. Tipikus szállodai szoba, ami nem tükrözi az egyének személyiségét. Legalább azt jó lett volna látnom, hogy milyen környezet veszi körül, ha már valami oknál fogva vakon bízok a vámpír énjében is..
Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mi volt ez az egész, mikor megláttam, ahogy a vért elegánsan, borospohárból kortyolgatja, mint egy jófajta évjáratot. Megrándultam a gondolatra, hogy vajon hány ember halt meg azért, hogy a benne lévő szörny élhessen, de nem firtattam, abból csak nekem származna károm. Az apró fintoromat viszont nem tudtam leplezni, így fogtam magam és az ablakhoz léptem, majd az utcát kezdtem kémlelni. Jobb ha csendben maradok....

/Főtér/

Hamar felértem a szobámba, de onnan már kevésbé sietősen, lassan somfordáltam az ágyam felé. Itt már minek sietni? Maga ez az érzet is biztonságot nyújtó karjaival szorosan ölelgetett, így sikeresen elkerültem, hogy még egyszer elveszítsem a kontrollt. Ma az égiek is velem tartottak, máskülönben most lelkiismeret furdalásomban, és mérhetetlen önsajnálatomban fetrengenék egyedül a magány kínzókamrájában. Egyedül egy sötét szobában. Üresen tátong már mióta a fejemben, tárva-nyitva a belépésemre várva. Szerencsére eddig csak a közelében jártam, nem lenne erőm onnan kiszabadulni, képtelen lennék rá... Persze, más hasonló jelentőségű szobák törzsvendégének tekinthető vagyok, de az előbb említettet szobába még kevesen jártak, s még kevesebben jöttek ki élve. És ezt nem azért mondom, mert ez a szoba csupán a fejemben létezik!- na jó, talán azért...
Az ágyneműtartóból előhalásztam egy palackot, kibontottam, s megtöltöttem a borospoharat. Íncsiklandó vérvörös nedű. Pont, amire szükségem van. Átlag emberek nem nagyon vennék észre a bor, s a vér közti különbséget, egyedül az állaguk az, mely különbözik, eltekintve az ízüktől. De a mai világ nem ismer határokat, bizony létezik ebből is hígított verzió. Egészségükre.

Clarissa Morgan írta:

Clarissa Morgan

/ Park/
Végre! Megérkeztem a szobámba!Nem túl nagy, nem túl kicsi, de kellően otthonos, kényelmes, és mindenképpen feltűnésmentes. A bőröndjeimet levágtam a bútor mellé, majd kiterültem a gondosan beterített ágyra. Behunytam a szemem és élveztem egy kicsit az egyedüllétet. Micsoda egy nap! Első akibe jóformán szó szerint beleütköztem, nem más, mint a leendő áldozatom. Kár bevallanom, szimpatikus, de mégis zavart a titokzatossága... ki fogom deríteni... De előtte, vagy utána? Mielőtt, vagy miután végeztem vele? Az arcomat a párnába temettem. Egy kész csőd vagyok. Ráadásul tőlem kér egy angyal csajozási tanácsot... eszement egy nap az biztos. Pár perces csend állt be, még a gondolataim is kitisztultak, mikor hosszú vajszínű nadrágom zsebében egyre erőteljesebb mocorgás vált érezhetővé.Az iránytűm rakoncátlankodott, ez csak egyet jelenthet... John! Csak nem a közelben van? Mindenesetre indulnom kell! Megölni? Képes lennék rá? Nem tudom, de azt igen, hogy vagy ő, vagy mindketten elpusztulunk, ha nem teszem meg, márpedig ebben a maradék két évben rájöttem valamire. Az élet nem csupán rossz dolgok ránk zúdított halmaza ! És én élni akarom, bárhogy is legyen! Magamra aggattam néhány újabb ruhát, és elindultam felkeresni a vámpírvadászomat... a többi már csak rajtam áll.

Folyt.: Főtér

Clarissa Morgan