- Héj! Ha nem akarjuk, akkor nem lesz vége! Soha - kacsintottam rá, és egy csókot leheltem hívogató ajkaira. Annyira őszinte volt minden szava, a rémület, a félelem szemeiben. Nincs mit, és mikor megkérdőjeleznem. Önmaga volt.
Melyet kimondott... Ugyanazoktól rettegtem én is, bár vele ellentétben én nem voltam képes kiengedni magamból. Félek, hogy ez amilyen gyorsan jött, úgy vége is lesz. Nem beszélve arról, hogy még magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel. Nem tudom hova tenni őket. Ki mondja meg nekem, hogy ezek mik? Hogy meddig lesznek velem? Hogy elég erősek-e? Hogy legyőzik a fajok közti különbséget?
-Te éreztél már ...voltál már szerelmes? - néztem szemeibe, miközben én is elgondolkodtam a válaszon a sajátomra írva. 2 év alatt kisebb fellángolások, egyéjszakás kalandok,.. Sehol semmi érzelem. De amit most érzek, az valami különleges. Nem akarom elveszteni.
- Nem vagy te vén! - mutatóujjammal megböktem csintalanul orrát oldva a feszültséget.- Nagypapa! -tettem hozzá mosolyogva miközben arcát simogattam.

Nem tudtam mit várhatok tőle, vagy hogy mit várhatok magamtól... Több mint 20 éve már, hogy még a szerelem vagy a szeretetre hasonlító dolgot sem éreztem senki iránt. A testi vágy egy dolog, de akarat afelé hogy az az illető utána is velem legyen... olyan nem volt. Mostanáig.
De csak Ő hozott ki belőlem ma mindent... és bevallhatom talán magamnak, hogy féltem. Mi van ha visszatérek a régi önmagamhoz? Ha nem tudok megállni? Ha nem lesz elég, hogy nem akarok a régi lenni?
- Én sem akarom hogy vége legyen - feleltem, és kissé erősebben öleltem magamhoz testét. Visszahajtottam fejem a párnára, és a plafonra bámultam. Valamivel könnyebb volt kimondani ami a fejemben járt, ha nem láttam közben tekintetét. - Veled akarok lenni. Ami, ne vedd rossz néven kérlek, de megrémiszt. Két évtizede nem akartam már ilyet. És most mégis azt érzem, hogy veled akarok lenni. Te... hosszú ideje elsőként, sikeresen bejutottál... a szívembe, és érzéseket keltettél, amik meg is maradtak, és ki is jöttek a felszínre - néztem újra le Őrá. - De félek, hogy ez az egész ami itt van most köztünk, csak itt bent ilyen szép és jó. És hogy ha kimegyünk, akkor te rájössz hogy én csak egy kivénhedt vadász vagyok, aki semmit nem adhat neked, én pedig rájövök, hogy nem tudok nem vadászni a fajtádra... - mondtam ki, némiképp nehezen, de csak kimondtam. Nem tudtam szépen, fennkölten beszélni, és a megható beszédek mestere sem voltam, de eddig... még az igazmondás is kimaradt az életemből. Nehéz volt ki is mondani Clarissa előtt, ami bennem kigondolásra került, illetve éreztem. De most őszinte akartam hozzá lenni.

Kiélvezhettem még pár percet csendben, mikor felhozakodott olyan kérdésekkel, melynek válaszát az imént kerestem magamban. "Mi lesz most velünk? A továbbiakban? Még most is akarsz velem lenni?" -csengtek fülemben szavai. Mintha ezeket nekem kellene feltenni. Miért érzem úgy, hogy neki nagyobb "áldozat" lenne befogadnia egy olyant, mint amilyen én vagyok, mint fordítva? Talán csak megrémültem.
Nem tudom... Annyira gyorsan történtek ezek a dolgok, hogy gondolkozni sem volt időm, nem hogy a jövőn ábrándozni.
- Csak nem akarom, hogy vége legyen - szemeiben kerestem értelmet szavaimnak. Ebben az egyben vagyok biztos...

Csöndbe burkolózva öleltem Őt, simogattam a hátát, és a haját, miközben élveztem, hogy teste az enyém mellett - illetve félig rajtam - pihen.
Hogy hogy az istenben keveredhetett ilyen fordulattal szanaszét az eddigi életem, arról fogalmam nem volt, de az biztos hogy nem hittem volna, hogy itt fogok kikötni, Vele. És mégsem volt ellenemre. Minden eddigi képzeletemmel ellentétes volt, minden vággyal és gondolattal. Mégis jó volt itt vele... És nem akartam ezen változtatni. Vele akartam lenni. Azt hiszem ez a nő megkaparintotta a szívem... amiről azt hittem lehetetlen, s most mégis azt érzem... hogy belébolondultam.
- Lehet... sőt, biztos, hogy nem szokás ezt megkérdezni - kezdtem egy idő múltán, csendesen beszélve, és nem húzódva el tőle, nem mozdulva, csak fejemet biccentve kissé oldalra, hogy lássam az arcát. - De mivel még sosem voltam... így, ahogy most veled, főleg ami az érzéseket illeti... így szeretném tudni, te mit is gondolsz... Mi lesz most velünk? A továbbiakban? Még most is akarsz velem lenni?

A gyönyör küszöbét átlépve egész testem beleremegett, elernyedve terültem szét a puha paplanon, majd feljebb kúszva John verejtékes arcára nyomtam egy puszit.
- Igen? Most már igen - mosolyodtam el, majd mellkasára döntöttem fejem. Kezeivel hajamat birizgálta, én pedig kiélvezve a csendet próbáltam kitalálni, hogy Ő mire gondolhatott... Nehéz.
Csodás volt vele az együttlét, és vele valahogy még azt is élvezem, ha némán bámuljuk a plafont, de itt van mellettem, és nekem ennyi elég. Nem tudom, hogy milyen trükköt vetett be nálam, de elérte a hatását. Belehabarodtam. Teljesen.

- Ahogy kívánod - feleltem jólesőn sóhajtva, miként figyeltem vágytól ködös tekintetét, és hallgattam kéjes nyögdösését. Eleget tettem a kérésnek, mely elhagyta a száját, és a beléhatolástól eltérően, már sokkal gyorsabban és erősebben mozdultam, mélyen belécsúszva, majd kijjebb vonulva, de csak hogy aztán következőleg is újra elmerülhessek teste forróságában, amilyen mélyen csak el lehetett. Néha-néha hangosan felnyögtem, s arcom nyakába temettem, csókolva bőrét, néhol finoman beleharapva. Kezem simította, ahol csak érte, és egy pillanatra sem szakadtam el tőle, mindaddig a percig elnyúlón, amíg meg nem éreztem hogyan remeg meg alattam a kéjtől meggyötört teste, s összeránduló izmai rám is oly mértékű hatással voltak, hogy egy-két pillanatot követőn, magam is követtem Őt, a teljes beteljesülésbe.
Azt követőn, egy bő pillanatra testem az Övére omlott, ám nem sokáig, mert akkor is nehezebb vagyok mint Ő, így mellé gördültem, és úgy öleltem magamhoz végül.
- Kis vadmacskám - emeltem fel aztán fejem, és az oldalamra fordulva néztem kipirult arcát, melyből kisimítottam egy izzadt hajtincset, és a füle mögé tűrtem. - Szenzációs egy nő vagy, tudsz róla? - kérdeztem, egy féloldalas mosoly kíséretében.

Kis lökéssel próbáltam ismét fordítani a helyzeten, most Ő gyűrt maga alá, így a teljes irányítást az ő kezébe adtam.
Óvakodva, de türelmetlenségünknek eleget téve lassan hatolt belém. Kéjes nyögés szakadt fel torkomon, kézfejeim testén nyugodtak.
- Ne kímélj - sóhajtottam jelezve, hogy bizony nem vagyok én olyan törékeny porcelánbaba, mint esetleg amilyennek tűnök. Finomkodásra igazán nincs szükség. Határozottabb mozdulatokkal adta meg a tempót, majd az ütemet egyre gyorsította.
Egyik kezemmel a takarót szorongattam, másikkal megfeszített karját. A gyönyör, melynek hatására egész testem beleremegett, most végre elért.
A szeretkezés az egyik olyan csoda, melynél egyáltalán nincs különbség aközött, hogy a partnered vámpír, vagy ember. Sőt, emberrel teljesen más érzetet ad. Valahogy veszélyesebb, és izgalmasabb. És nekem pont erre a két dologra van szükségem.

Élvezettel figyeltem teste hogyan reagál az érintésemre, és éreztem miként fortyog bennem is a tűz... Elég az, hogy mióta a városba érkeztem, nem volt dolgom nővel, de ily vággyal és szenvedéllyel előtte már sokkal régebb óta sem. Amit Clarissa kiváltott belőlem... azt már nagyon rég senkinek nem sikerült... És a lelki vágy mindig sokkalta nagyobb és élvezetesebb mint a testi. Őt... egész lényem kívánta.
Ahogy magára rántott, elvigyorodtam, heves, de érzelmes mozdulatán, engedve magam vágyának, és nem támasztva ellenállást, hogy a hátamra fordítson, és Ő kerekedjen énfölém. Épp ellenkezőleg, kifejezetten élveztem, és tetszett amit művel.
- Kis sietős - vontam fel szemöldököm, de vigyorom sem tűnt el, miként már meg is szabadított utolsó ruhadarabomtól. Hát én sem késlekedtem, kezem végigsimult combján, fel egész a csípőjéig, majd egy gyors mozdulattal eltéptem a bugyija vékony pántjait, majd a könnyű kis anyag messzire szállt, kezem meg tovább, végig az oldalán simította.
- Gyönyörű - érte körbe kezem szép testét, hátára simítva, és magamhoz húztam, hogy újra csókolhassam, s mindeközben helyezkedve kissé, testem testébe csusszanjon. Nem sietve, hogy ne okozzak neki fájdalmat, és mindvégig csókolva, simogatva Őt.

Gyötrő vágytól feszengő testem minden egyes érintése belsőm bizsergette. Kényeztetésére ajkaim sóhajtást produkáltak, egyre inkább égtem a vágytól, s türelmetlenebbé váltam.
Ajkaim széles vigyorra húzódtak, mikor pólóját egy mozdulattal ketté hasítottam. Elképzeltem, ahogy csupasz felsőtesttel sétál végig a tömegben, majd a bennem bújó kisördög akaratlanul is továbbképzelte a dolgot, mihelyst nadrág nélkül veszi útját, de nem, ennyire nem leszek kegyetlen.Ennyire.
A türelmetlenség pedig az emberekből érdekes reakciókat váltanak ki. Miért is lenne velem másképp? Egy gyengéd mozdulattal magamra rántottam, és legördítve rólam, felé térdeltem. Pimasz mosoly kíséretében szabadítottam meg boxerétől.

- És ez még nem minden - feleltem egy magabiztos mosollyal, miközben nadrágját valahová elhajítottam a hátam mögé. Kezem a "visszafelé tartó úton" is végigsiklott hosszú lábán, végig fel, a combjánál lassítva csak le kissé, ahogy annak belső felére fordult, hogy teste tüzes kéjközpontját érinthessem, s kezdhessem simogatni.
- Hmm... már kettő - morrantam fel vágytól rekedt hangon, mikor eltépte a pólómat. Ő nadrágom kioldásával ügyeskedett, amit megjegyzem, reméltem nem tép azért el, elvégre valamiben valamikor haza is kell majd jutni, de ezzel momentán nemigen foglalkoztam, helyette az immár fedetlen kebleihez hajoltam, hogy ujjaim mellett ajkaimmal s nyelvemmel is kényeztessem őket. Másik kezem pedig nem tágított a lábai közül, egyelőre alsóneműje fedésében ingereltem.

- Hmm... Azt hiszem egészen jutányos ár -mosolyodtam el, karjaimat nyaka köré fontam, miközben Ő az ágyamhoz cipelt. Lassan döntött a beágyazott matrac közepére, miközben testem egyre csupaszodott a megszabadított ruhák végett.
- Ez az éned igen tetszetős- súgtam apró sóhaj kíséretében. Felém emelkedve folytatta ruháim eltávolítását, miközben ajkaink újra, és újra összetalálkoztak.
Szavaim szinte bátorítóan hatottak rá, előtört belőle a vággyal telt férfi, mely kész volt végre akaratának eleget tenni.
Apró mosollyal díjaztam, mikor a nadrágot is leügyeskedte rólam, de feszengő testem még többre vágyott. Átvéve az irányítást, széttéptem szűk pólóját, majd nadrágja gombjához vándoroltak csintalan ujjaim.Torkomból apró nyögések szakadtak fel, testem pedig egyre feszültebben viselte ujjainak tapintását melleimen. Igen, akarom Őt.

Nem úgy tűnt mint aki nemet akar mondani, sőt mi több, ahogy felsőjét kezdte el megint gombolni, már abban is biztos voltam, hogy nincs az a hatalom, amiért én nemet mondanék. Pedig... ki hitte volna, még reggel, vagy akár egy órája, hogy ez lesz a vége a dolgoknak... A világ a feje tetejére állt, abszolút!
- De, szükségem lenne rá, és mellé mivel villanykörtét sem adtál, túszul ejtem a nadrágodat is, míg meg nem kapom azt is - feleltem csókjaink közepette, amíg kezeim, már korántsem olyan lágyan ölelték, simították testét, ellenkezőleg, vad szenvedéllyel tapintottam bőrét, és ezúttal már én voltam aki gombolta a ruháját. Kigomboltam az ing maradék gombjait, és kezem már siklott is végig hasán, egész fel a melleiig, végigsimítva a melltartón keresztül a gyönyörű domborulatokat.
- Csodaszép vagy - nyögtem, ahogy egy pillanatra elhúzódtam tőle, végignézve testén, majd "megunván" a lassú lépteket, öleltem körbe derekát, hogy a karjaimba emelve, lábait a derekam köré húzzam, és magam vigyem el, egészen az ágyig. Közben csókolva tovább, akkor is, miközben lefektettem, és fölé kerekedtem. Fél kezem a nadrágját gombolta épp ki, míg a másik a melleit simította, lassan megszabadítva Őt a melltartótól is.

Meglepetésszerűen hatottak szavai. Minden őszinteségemmel szavakat nem is vártam. A tettek emberének ismertem meg, mégis szájából kitörő szavak ajkaimat halvány mosolyra késztették.
Puha ajkainak lágy csókjától ismét feltámadt bennem valami. Testem megfeszülve simult övéhez, ajkaink pedig csak pillanatokig váltak el egymástól.
- Csak nem szükséged lenne mégis az ingemre? - pimasz mosoly ült ki arcomra, szemeiben elveszve gomboltam ki ingem második gombját, növelve ezzel dekoltázsom méretét. Mikor még az elsőn volt a sor, gondolni se mertem volna ilyenre. Hogy ez lesz. Csak hecc volt az egész. A mostani pedig olyan valódinak tűnt... istenem, bár sose lenne vége!
Újabb csókra csábítottak ajkai, szenvedélyes csókcsata hevessé vált, majd még inkább hevesebbé.
Apró léptekkel vezettem fekvőhelyem felé.

Feszülten... igen, feszülten vártam mit is fog válaszolni, hogy bajon Ő mit akar? Tekintetében vívódást láttam, így nem tudtam eldönteni, vajon mi lesz az, amit mond. Hisz ugyan, miért is akarna tőlem bármit? Hozzá képest, nevezhetném magam aszott vénembernek is, aki ráadásban csődtömeg, felnőtt gyereke, unokái vannak, és... egyenes alapossággal szemlélve egy önző állat vagyok. És ami a legfontosabb... egy vadász.
Ő pedig ennek ellenére... mégis... azt mondta, engem akar. Engem?
De nem kérdeztem vissza biztos-e benne, hiszen milyen lett volna már az? Nem. Hiszen én is... Őt akarom. Igen... bármilyen ostobán, bármilyen lehetetlenül hangozzék is, ez az igazság... Akarom Őt! És nem csak most, nem mára... Nem tudom hogyan lehet ez, s miként, mégis érzem... itt van bennem... hogy akarom.
- Bármilyen különös, és meglepő is még az én számomra is... én is téged akarlak, Clarissa - feleltem, ahogy egy (rémisztő ezt megállapítani de igen) boldog mosollyal néztem Őt. - Akarlak Téged. Mindenestől. És ha ilyen az amikor érzünk... ilyen, mint amit irántad érzek most... akkor azt hiszem... akarom ezeket az érzéseket. Nem félek tőlük - mondtam, a végén már egészen halkan, amint lassanként egyre közelebb hajoltam hozzá, hogy újra, lágyan, csábítón, hívjam csókra ajkait.

Merész ötlet egy megzavarodott embertől megkérdezni, hogy mit is akar. Minden porcikám, sőt szívem minkét kamrája,pitvara ugyanazt sugallta agyamnak, de ő megpróbált ellenállni. Bár lassan kezdi feladni. Még egy érintés, még egy gyengéd sóhaj, és tudom, elvesztem a fejem. A következmények...
Jajj, egész eddigi életemben a következmények hátráltattak. Meddig akarok még egy helyben toporogni? Semeddig, Clarissa...semeddig! Lásd be! Sosem akartál még ennyire valamit is az életedben! Vagyis... a jelenedben nincs olyan, amit jobban akarnál!
- Téged - suttogtam ajkaira.
- Hidd el, nem hagynám, hogy olyat tegyél, amit én sem akarok - kacsintottam rá, és csillogó szemeibe mélyedve vártam következő lépését. Úgy éreztem, hogy bár kimondtam, de a kézzel fogható döntés az ő kezében van. Nem akarom elvenni tőle.
Derekamon nyugvó tenyereinek minden egyes mozdulatára bizsergés árasztott el belsőm. Nem értettem testem reakcióit, sőt agyam gondolataival is rögvest leállnék vitázni,de... de minek? Nem találok semmiben sem kivetnivalót, hacsak a hirtelen változásunkra az okhiányt.
Végre kiütközött rajta, talán rajtam is, amit eddig csak megláttam szemeiben. Most hallom hangján, érzem mozdulatain, látom tekintetén. Az embersége. Az emberségem. Visszatért.

Megbabonázva bámultam a csillogó szemeit, a kezét, ahogy a haját hátratúrta. Kezem követte mozdulatát, s végigsimítottam arcát, majd haját. Tekintetem ajkai, és szemei közt siklott fel s le.
- Mit szeretnél? - kérdeztem egészen halkan. Mintha a szavak eltörhetnék azt a törékeny, épülő valamit ami kettőnk körül alakult. Olyan közel voltunk, ajkaim az övéit érintették, miként megszólaltam, de nem csókoltam még meg, csak néztem... csak hozzá-hozzáértem szájához, ahogy vettem a levegőt. Kezem finoman simította hátát, de épp hogy csak automatikusan, nem is figyeltem oda, hogy csinálnám, ösztönösen mozdult a kezem, mert érinteni akarta Őt, nem számított, hogy vágyódva érintik ujjaim, és hogy kezem mozdulva lassanként a felsője alá téved, csupasz, forró bőrét érintve meg tenyeremmel.
- Azt teszem amit te akarsz... szemernyivel sem többet - mondtam lágy, búgó hangon, nem eresztve pillantását. Hogy hogy lettem ilyen kedves, előzékeny? Ki tudja. Nem tudom hol találta meg és honnét ásta ki belőlem ezt a férfit, de nem volt mai darab, fogalmam sem volt mikor hallottam magamtól ilyet utoljára. De egyben biztos voltam, mégpedig abban, hogy egy árva tettel sem akarok ártani ennek a fiatal és gyönyörű nőnek. Egyetlen tettemmel sem.

Nem tudom, mi a szösz van velem, de sosem éreztem magam még ilyen teljesnek, mint az ő karjaiban. Mintha a levegőért kapkodnánk, úgy kapaszkodnunk egymás ajkaiba, mintha csak ez lenne az utolsó lehetőség. Az utolsó lehetőség, hogy levegőt vegyek, ehelyett én inkább az ajkaiba fuldoklottam. Cseppnyi megbánás nélkül. Nem értem, hogy mi miért történik, viszont érzem. Érzem, hogy így jól van.
Xavier karjaiban olyan más volt a helyzet. Mellette igazi nőnek éreztem magam. Vágyakkal, melyet csak a testiség, a közösülés tud beteljesíteni. De se többnek, se kevesebbnek. John mellett pedig ott vannak még az érzések. Biztonságot nyújtott minden egyes érintése, eleget tesz minden egyes kívánságomnak egy-egy csókja, melegséggel tölti el egész testem lágy tekintete. Megváltoztam. Megváltoztat.
Mikor elváltunk. Szavakkal töltötte be a néma csendet. A Csend, mely ugyanúgy megfeszülve figyelt, miből mi válik ki.
- Nem tudom, miért, de ugyanígy érzek. Pontosan ugyanígy - sóhajtottam, majd kusza hajszálaimat fülem mögé vetettem. Folytatni akartam, de elakadtak szavaim, elérkeztünk egy lépcsőfokhoz, ahol úgy éreztem már feleslegesek a szavak. Maradtak a sokat sejtető tettek. Szükségem van rá. Egyszerűen csak szükségem van rá.
Nem tudom, eddig hol volt, vagy én hol voltam, de most mindketten itt vagyunk. Együtt, egymásnak.

Csendben vártam, mit fog választani vajon. Hogy én melyiket akartam jobban... nehéz lett volna választani, egyik felem a szavait várta, a másik a csókját. Múltkor is Ő csókolt meg engem, de a múltjába is Ő avatott be elsőként a legmélyebben, melyre sosem számítottam. Úgy gondoltam, elfogadta volna ha én döntöm el melyiket tegye, ám én azt akartam hogy Ő válasszon mit akar tenni. Hogy miért? Talán mert Ő is döntésre biztatott engem. Viszonozni akartam.
Mikor kezeimet megfogva húzta lejjebb, azt hiszem ez már felért egy válasszal, de mégis csak néztem a szemeit, és vártam, szólaljon meg. És akkor hozzám hajolva választott, megcsókolt, nekem pedig nem kellett több, a kezeim körbekúsztak gyönyörű testén, magamhoz szorítva, és nem habozva viszonozván csókját. Vággyal tlei szomjúság kínzott, s eme szomjúságra csak a csókja hozott enyhülést. Mintha szívem égető tüskéit olvasztotta volna a meleg amit karjai érzékeltettek testemen. Mintha csak elolvadna a jégember. Nem tudtam mi van alatta... ám bármi is az... azt hiszem az Ő műve.
- Nem tudom mi ez itt bennem... - súgtam, szemeit kémlelvén, mikor elváltak ajkaim az övéitől, és fél kezem mellkasomra tettem. - De ha tudnád, milyen rég nem éreztem már ilyesmit... most biztosan le"vénembereznél" - mondtam, némi rendülettel a hangomban. Nem értettem önmagam érzelmeit, azt viszont tudtam, hogy van idebent valami, amit Ő ébresztett fel. Valami jó érzés, amiről nem hittem már rég, hogy jó. Most mégis ott égett ajkainkon és ott égett érintéseinkben, ahol az Ő keze hozzám, és az én kezem hozzá ért.

Azt, hogy magánál van-e már nem kérdőjeleztem meg. Teljesen biztos voltam benne, hogy nincs.
Hezitálhatok akár órákig is, de ennél biztosabbra egyszerűen nem tudom billenteni a döntésem mérlegét. Minden porcikám sugallta közelében, hogy szüksége van rá. Szállhatok velük vitába, de akkor saját magamnak mondanék ellent.
Csókoljam meg, vagy kezdjek el magyarázkodni? Teregessem még jobban ki a szennyest? Hiába kerestem a következő reakciómra egy csapatot az elmémben, mely tüntet ellene. Nincs. Mindegyik egy csoportba gyűlve figyelte csendben, hogy miként veszti el a fejét a férfi, s miként a nő.
Választási lehetőségek elé állított, én pedig választottam. Arcomon nyugvó kezeit leemeltem, és derekamhoz szorítottam. Arcához evickéltem, és ajkaira súgtam.
- Téged választalak - kaptam ajkai után, hogy vágyainknak eleget téve forrjunk össze, ahogy egy nő és egy férfi képes lehet.
Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem csupán egy férfi, és egy nő sóvárgásának a beérése, nem csupán a kémia jól működő elegye, ez több annál. Érzelmek.Felszínre törő érzelmek. Kedvelem, miért is tagadnám? Szükségtelen belefolyni, hogy lehetetlen, amit most művelünk, mert tudom, de fontos ez? Fontos mindennek magyarázatot adni? Nem. Egyáltalán nem.

Habár nem volt rá időm hogy meglepődjek saját magamon, most... azt hiszem az agyam, próbált átkapcsolni egy olyan "kamrába" ahol akarom mindezt. Nem csak csinálom, hanem tényleg... valami történik belül. Kedveltem Clarissát. Ő azt hiszem az első, akit azért kíméltem meg, mert éreztem valamit. Nem mert rokon, hanem mert volt ott valami érzés. És ha most megpróbálom megfogadni a tanácsát, és érző lénnyé válni, akkor... ez egy remek alkalom hogy elkezdjem valahol. És akartam is... azt hiszem. És most is épp oly jó volt a csókja, mint előzőleg. Jó volt megcsókolni.
- Nem fogom megbánni, épp megfogadom a tanácsod - válaszoltam, miközben hozzám dőlt. Kezem önkéntelenül is siklott a hátára, végigsimítva karcsú alakját, és mikor rám nézett, viszonoztam a pillantását. Kivételesen, a vámpírsága kiderülése óta azt hiszem most először tudtam igazán CSAK egy nőként nézni rá.
De amit ezután mondott, eléggé lőtte az idillt, és a szándékot. Legalábbis ideiglenesen biztosan.
- Akkor mond el - néztem a szemeibe komolyabban, és kezeim közé fogtam az arcát, hogy ne a plafont nézze, hanem engem.. Tudni akartam mire gondol. Mert kezdtem úgy hinni, nem a vámpíros vérivásról beszél ölés címszó alatt, amiről én eddig hittem. - Mond el, vagy csókolj meg - kértem, s így állítottam két lehetőség elé, bár ha meg is csókol, később is kiszedem a válaszokat belőle. Vagy ha beszél, még utána is ugyanúgy csókolhatom. Most... nem érdekeltek a következmények, az érdekelt amit akarok. És ez momentán Ő volt. Vagy igaz szóval, vagy érzelmekkel úgymond... de akartam.

Derült égből villámcsapás. Szavai eképpen hatottak rám, ledermedve fürkésztem tekintetét, mintha az egyik percről a másikra kicserélték volna. Egy olyan arc nézett vissza rám, mellyel már egyszer szembetalálkoztam. Akkor és ott. A cellában.
Kezeit derekam köré fonta, testünk egymáshoz simult, úgy ahogy pillanatok elteltével ajkaink is.
Nem tudtam hova tenni a dolgot. Megrémisztett a hangulatváltozása, másrészt pedig ... Egy részem ott legbelül nem akarta megkérdőjelezni. Egyszerűen érezte, hogy amit tesz, azt jól teszi.
De nem lehetek önző. Pont most, mikor kiöntöttem a lelkem, én csak... Nem vagyok olyan, aki kihasználná ezt a helyzetet, vagyis nem lehetek olyan.
Sóhajtva állának döntöttem homlokom.
- Nem akarom, hogy megbánd,amit teszel - sóhajtottam, majd szemeibe néztem, de közben a távolságot nem csökkentettem, se nem tágítottam.
- Ha tudnád, hogy mennyire is kell... - a plafonra meredtem, nem voltam képes a szemeibe nézni. Nem kellene a témát feszegetni, most nagyon nem. Nem tudom, melyik rosszabb. Kihasználni, hogy most épp lelki válságban, vagy érzelmek túltengésében "szenved", vagy feldobni azt a témát, melynek csupán megemlítése is hihetetlen mértékű erőfeszítésbe kerül.

Hát ez most tényleg váratlanul ért. Szabályosan kiosztott... Amitől eleinte se köpni, se nyelni nem tudtam. Néztem mint a borjú az új kapura. Jó, ez mondjuk könnyű válasz volt. Nekem Elena a fontos. És a család. A "szépségfoltjaival" nem tudok mit kezdeni, de a családom a fontos. Áltathatom magam a sokminden mással, és igen, akarok vámpírokat ölni, és vadász maradni, és... minden, viszont Elenát is akarom. És az unokáimat. És ha ezekért el kell ásnom a csatabárdot egy-két vámpírral... talán nem számolják fel érte a lelkem. MOST így gondolom. Talán...
Néztem némán tátogva ahogy felkel, és az ajtóig siet, de mire a kilincsre tette a kezét, én is felálltam, és utánamentem. Most meglepő mód, hogy nem gondolkodtam fog-e menni, ment is, és gondtalanul léptem utána.
- Egy próbát megér. Akkor mit szólnál, ha mindketten kipróbálnánk az érző-változatát az életnek? Amiben bátrak vagyunk... és amiben nem adjuk fel - indítványoztam, s kezem fürgén, ügyesen siklott körbe a csípőjén, ahogy magamhoz ölelve végigsimítottam az oldalán, és ajkaimat az övéire tapasztottam, szenvedélyesen megcsókolva. Nem gondolkoztam, rá hallgattam, és csináltam amit belülről súgott... valami. Ha az a szívem volt, hát... akkor megbolondult. De most a kutyát se érdekelte.
- Nem kell gyilkolnod - mondtam, ahogy elváltam tőle, de a kezeim közül nem eresztettem, testét gyöngéden, de határozottan szorítottam a magaméhoz, ölelve a derekát. Meggyőződésem volt, hogy nem kell neki.

- Jajj! John..John. Mennyi kifogást akarsz magad elé állítani, ahelyett, hogy küzdenél végre? Elhiszem, hogy könnyebb beletörődni, mert miért is ne lenne az? De pont nekem kellene mondanom, hogy mit kellene tenned? Melyikünk a vadász, hmm? - néztem rá szemrehányóan, ujjaimat homlokomhoz emeltem, mintha már a fejem is megsajdult volna. Mit ki nem hoz az emberből ez a személy?! Egyszerre utáltam, és..talán sajnáltam? Vagy mi ez az érzés? Mi ez az érzés, ami ezt hozza ki belőlem? Egyszerűen képtelen vagyok belenyugodni, hogy ennyi volt...Hogy feladta. Pofonként sújtott le rám, mintha azzal, hogy ő feladja, nekem nem lenne miért tovább csinálnom. Zavart, idegesített, egyre dühösebbé váltam.
- Új életet kezdeni? Mond csak, neked sikerült? Nekem egyszerűen nem megy. Gyilkolnom kell, érted? Nekem! - csusszant ki a számon a jelenlegi legnagyobb titkom. Szinte az egyetlen, amiről még nem tud. Idegesen kapkodva siettem az ajtóm felé, a kilincsre emeltem a tenyerem.
- Nem én leszek az, aki megmondja, hogy mit tegyél. Állj már talpra, John! Most őszintén! Kit áltatsz? Mit számít a név, mit számítanak az ősök? Ők kudarcot vallottak, elmentek, most te vagy itt! Te vagy itt, hogy bizonyíts! Van egy lányod! Annyi dolgod lenne, hogy megbecsüld! Te mégis mit teszel? Elszúrod, John! Ne attól félj, hogy vadászként leszerepelsz, hanem, hogy apaként még többször!El sem hiszem, hogy ilyeneket mondok -túrtam idegesen hajzuhatagomba.
- Döntsd már el, hogy nem az ősöknek, nem a vámpíroknak, nem a lányodnak, nem az unokáidnak hanem, NEKED mi a fontos!?

- Bárhogy is tennék, bárhogy is akarom, a lányomnak előttem már volt... két nevelőapja. Mindkettő különb volt nálam. Egyikük a tulajdon fivérem volt, így tudom mennyire lehetett jó apa. Rögtön ott kezdődik a lista hogy Ő vállalta a lányom nevelését, míg én lemondtam róla - sóhajtottam keservesen, és úgy döntöttem megpróbálkozom a felkeléssel. Letettem a poharam az asztalra, majd a kanapé karfáját fogva felegyenesedtem, szép lassan, amitől kb. úgy nézhettem ki mint egy ügyefogyott, de inkább néztem ki úgy, mint hogy aztán seggreüljek ha megszédülök. Szép is lenne... Nem lett gond, fel tudtam kelni, eddig jó is volt, úgy tűnt kezdem rendesen összeszedni magam, mármint fizikailag. Kicsit megmozgattam a nyakam, de az is rendben volt, semmi fájdalom vagy egyéb.
- Most komolyan azzal jössz, hogy jobb lett volna ha megöllek? Kezdem azt hinni, rossz helyen vagyunk egymás mellett... - csóváltam meg a fejem. - Én érezni kezdek... te pedig épp azt nem akarsz. Pedig... nincs okod nem érezni. Szép vagy, fiatal, kedves, el kéne temetned a múltat, a szemét apáddal együtt, és új életet kezdeni. Olyat amiben boldog lehetsz - mondtam komolyan. De hogy honnét jött... fogalmam sincs. Viszont képtelen gondolatnak éreztem, hogy hagyjam csak úgy, olyanná válni, amilyen én vagyok... vagy voltam, vagy már nem is tudom. Ő nem vadász, és nem is egészen vámpír, neki... éreznie kéne. És jót, nem rosszat. Nekem kéne érzéketlennek és hidegnek lennem. Újra.
- Nem tudom. Csak nehogy az legyen a vége hogy megint egyikünk fut a másik elől, és harcolunk... vagy csókolózunk. Ami ne értsd félre, nagyon is jó volt, csupán... elképzelhetetlen. Érted? Mit gondolsz, van esélye valakinek, aki lemondott az érzelmek luxusáról, újra felvenni az érzelmeit? Nem tudom elképzelni magam... hogy csak orvos és apa legyek. Nagyjából 15 éves korom óta vadászok. Előttem az őseim is ezt tették. Sosem képzeltem másként én sem az életet, jó vagyok benne, és szerettem csinálni. És akarom is. Nem tudom hova jut a világ ha felhagynék vele... - ültem vissza lassan Carissa mellé, és néztem mélyen a szemeibe. - De a lányom, és az érzelmek... bekavarnak. A lányom férje vámpír, a gyerekei egy vámpírtól származnak. Nem tudom hogy tudnám ezt figyelmen kívül hagyni... azzal az őseimet gyaláznám meg - nyögtem fel tanácstalanul.

- Hülye szöveg. Nyálas és rendkívül elcsépelt, de igaz. Hallgass a szívedre! Annál jobban senki se fogja megmondani, hogy mit tegyél. Mondhatok én akármit, tehetek akármit, az érzéseidet akkor sem fogom tudni megváltoztatni - sóhajtottam. - Nem is akarom. A te döntéseid, a te sorsod, csak vállald. Ennyi a dolgod.
- Akkor ideje, hogy eldöntsd végre, mi számodra a fontosabb! Egy olyan munka, mellyel kiölöd az összes vámpírt, ami persze képtelenség, és reménytelen hiábavaló feladat, vagy koncentrálsz végre a lányodra!? - szemeimben megvetés apró szikrája lobbant lángra. Nehéz tanácsot adni egy apának, pont egy olyan lánynak, aki azokat a kínokat szenvedte végig, melyet egy apa csak okozhat.
- Minden gyereknek szüksége van az apjára, hidd el, nincs olyan, aki ezt nálam jobban tudná...
Kezére meredtem, mely ezúttal az én karján pihenő kézfejemen nyugodott. Végighallgattam, melyet rólam mondott. Talán ezért is én vagyok a hibás. Ha nem küzdök annyira... Ha hagyom, hogy megtegye, talán most nem kételkedne, tudná, mi a helyes.
- Megváltoztunk. Ez furcsán fog hangzani, de pont te vagy az, aki az én változásomban hátráltat. Hiszen, pont olyan akartam lenni, mint amilyennek te akarod mutatni magad. Végre egy olyan személy, akibe képtelenség belerúgni, akinek nincsenek érzése, aki farkasszemet mer nézni bármikor a múlttal... Ehelyett itt ülök, és megint olyat emlegetek, melyet senkinek sem szabadna tudnia. Neked se - halkultam el, majd leraktam a kiürült poharat az asztalra.
- Hogy a fenébe fogom túlélni a holnapot, ha tegnappal sem tudok megbirkózni, hmm? Ha megöltél volna, talán most egyikünk se lenne ilyen helyzetben.
- De itt vagyok. És mindketten talpra fogunk állni, mert muszáj. Mert úgy fogunk mindketten kilépni ebből a szobából, hogy döntéseket hoztunk, és ezekhez igazítjuk az életünket. Úgyhogy szedjük össze magunkat vadászkám, mert így nem jutunk egyről a kettőre! Ez az egész így nem segít.
- Most gondolj bele. Itt ülök a szobámban egy vadásszal, akinél történetesen kihisztiztem, hogy ne öljön meg, most pedig itt lelkizünk. Mennyire tűnünk legyőzhetetlennek? - ráncoltam meg homlokom, hajamba túrtam, és szemeit fürkésztem.