Nem válaszoltam, mikor kijelentette, hogy marad. Tudtam jól, hogy ez lesz a következő lépése. Bár távol álljék tőlem az általánosítás, de száz férfiból a többség itt maradt volna, és ezt nemes egyszerűséggel merem állítani. Ezen pedig nincs is mit csodálkozni.
A forró vízben áztatni magam igazi felüdülés a mai nap után... Próbáltam kiélvezni ezt a rövidke időt, vagyis próbáltam volna, de néha jól is jönnek ezek a kiélezett fülek. Most meglepett rendesen. Kipattantam a kádból, magamra terítve egy törölközőt megelőztem őt.
- Bátor húzás. Pofátlan,de merész. Tetszik - jegyeztem meg, majd elhaladva mellette felpakolva bőröndömet az asztalra a ruhák között mélyedtem el. Kikapva belőle egy igazán kirívó fekete ruhadarabot, testemhez simítottam, és felé fordultam.
- Na, hogy tetszik?

Egy pillanat telt el, és csak a alig hallható kattanását lehetett hallani, aztán bement a szobába. Követtem őt, bár éppen hogy átlépve a küszöböt. Könnyed gondolatmenetet vezetett végig a lány, és jól szólt. A végletekig egyet értettem vele, és abszolút tudtam mire gondol. Ebben a mai világban nagyon ritka az ilyen ember, akit én hamar meg tudok érteni. Egy hullámhosszra kerültünk, és kifejezett ingert éreztem arra, hogy folytassam gondolatmenetét. Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat. Hogy ő ilyen-e? Még nem tudhatom, de azt hiszem következő kérdésére a válasz egyértelmű.
És bár simán kinézném belőle azt a ravaszságot, hogy csak idecsalogat, de a ravaszság korlátot szab az elmének. A ravaszság folytonosan arra figyelmeztet, mit ne tégy, mert nem lenne okos...őt pedig egy okos nőnek gondolom.De a gyilkosok intelligenciája rendszerint átlagon aluli. Nem azért sikerül bujkálniuk, mert értelmesek, hanem mert az ösztöneik segítik őket, meg alattomosságuk. Nem mellesleg elég jó emberismerőnek gondolom magam ahhoz, hogy észrevegyem az őszinteséget, és ő ha még nem is bélyegezném őszintének, de korrektnak mindenképpen. - Azt hiszem élek a lehetőséggel, és inkább itt maradok...- kiáltottam utána, majd ledobtam csomagom, és kényelembe helyezkedtem a fotelban. - Ezt nevezem szíves fogadtatásnak. - vigyorodtam el, majd elvettem egy sütit az asztalon lévő tálcáról, s nem hogy visszaültem volna a fotelba, inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt. Leplezetlenül hangos trappolással haladtam a fürdő ajtaja felé.

Játszótér
Beértünk a hotelbe, én pedig egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Nem foglalkoztam vele, hogy követ-e, hátra se nézve lépkedtem fel a lépcsőfokokon. Persze vámpírságom előnyei itt is helyt álltak, így természetesen nyomon tudtam követni, hogy merre halad. Határozott léptei kongtak fülemben, néha igazán zavaró mindent hatszor jobban hallani, látni, érezni. Persze, itt is vannak kivételek, ha már ott tartunk, hogy egy igazán kellemes társaság kíséretében haladok a szobám felé... Nem biztos, hogy ő tisztában van azzal, hogy oda igyekszünk, nem szólt, csak némán lépegetett. De az én meglátásom szerint felnőtt az, aki képes önálló döntéseket hozni. Legyen jó, vagy rossz, nem számít. A lényeg, hogy határozott döntése legyen, ne inogjon meg, tartson ki a véleménye mellett.
Beillesztettem a zárba a kulcsot, majd pillanatok alatt már át is léptem a küszöböt.
- Az én sok-sok éveim pedig bebizonyították, hogy nincsen ilyen szélsőséges helyzet. Nincs egyszerű és bonyolult. Csak megfejthető és megfejthetetlen. A megfejthetetlen pedig csak azért az, mert Te magad képtelen vagy rá, s ha elhalasztod a lehetősége, hogy megfejtsd, majd megteszi más, aki téged már nem kímél. Így kapcsolódnak egymásba az élet apró fonalai, és ha valaki elvágja, borul az egész. Gondolom nem kell elmondanom, hogy olyankor mi van...- folytam bele a filozofálgatásba, mely sosem volt ellenemre. Élveztem az ehhez hasonló csevejt, az ember nem is hinné, mennyi mindent le lehet így olvasni az emberről. Hasznos.
- Mondtam, hogy idevezetlek. Bár a bizalmat nehéz elnyerni, de látod! Van akiben meg szabad bízni! Most a te döntéseden a tét! Bejöhetsz, vagy elmész és keresel egy saját szobát. Mert ki tudja? Lehet, hogy az egész csak egy terv része, és csak a szobámba akarlak becsalogatni... - megrántottam vigyorogva a vállam, és a fürdő felé vettem az irányt.
- Most veszek gyorsan egy forró fürdőt, addig eldöntheted! - kiáltottam ezúttal már a fürdőszobából, és levakarva magamról a sáros tépett ruhadarabot beültem a kádba.

~ Játszótér

Egész úton jóformán egy szót sem szóltunk egymáshoz, de ez most nem az a kínos csend volt, ami általában meglapul két ismeretlen ember között. Ez az a bizonyos nyugodalom, hogy szavak nélkül is tudjuk, mit akar a másik. Amit, hogy őszinte legyek egy órányi ismeretség után igen csak furcsállok, és hogy adott-e okot arra, hogy ne bízzak benne? Nem, hacsak azzal nem, hogy a nevét még mindig nem árulta el. Beértünk a hotel hatalmas, és tágas előterébe, és nem álltunk meg az információnál. Összeráncoltam a szemöldököm, de még mindig zokszó nélkül követtem. És hogy bíztam-e benne? Nem, természetesen nem. Nem szokásom bízni, abból mindig csak rossz származik. Vagy ellenem használják, vagy kihasználnak vele. Mindegy is, a lényeg az, hogy egy rossz dolog. Nem sokat hiszek az emberi eskükben és fogadkozásokban: az emberi szavak könnyebben repülnek, mint az ökörnyál ősszel. - Tudod,engem sok-sok év tévedései megtanítottak arra, hogy ha valami nagyon egyszerűnek látszik, gyanakodjak. Ha valami nagyon egyszerű, sokszor túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen. - Adtam választ végül, talán egy költői kérdésre.
Megálltunk egy szoba előtt, és feltételeztem, hogy ez az ő szobája. Levettem magamról sporttáskám, mert kezdte nyomni vállam, és leraktam magam elé a földre. - Köszönöm. - néztem szemébe, majd sóhajtottam egy nagyot, majd körbenéztem. - Mégis csak tudod a helyes irányt. - ejtettem el fél mondatként, majd újból ránéztem. Kaján mosoly suhant át arcomon, majd vártam, hogyan tovább. Máris beinvitál, vagy kérhetek magamnak új szobát? Reménykedtem az előbbiben.

- Akkor majd keressük egymást, ha szükségünk van valamire. - Nyugtáztam bólogatva és miután mindent magamra szedtem, amit hoztam, én is elköszöntem tőle. - Szia Clarissa! - Ezzel pedig ki is léptem a lakásából. Most jól esne egy újabb kávé, ha már az előzőt nem tudtam normálisan meginni.

Valahol

Bátorkodtam egy hálás mosolyt varázsolni képemre, és egy halk köszönömöt suttogni. Miután tisztáztam vele, hogy egyelőre ennyivel megelégszem, és majd szólok, ha netán igényt tartok a segítségére, persze az árát megfizetem.
- Szavamat adom, hogy így lesz. - erősítettem meg, majd elköszöntem.
- Sziia, Candide. - bólintottam egyet, majd visszafordulva a ruhásszekrényre tapadtam. Kell valami megfelelő ruházat a Horror estre! Ott a helyem!

Folyt.: Lockwood birtok

Mint valami villám, úgy szaladt be a lány és látszott rajta, hogy nem éppen arra számított, hogy ennyi idő alatt készen is leszek. Nem vagyok én csiga és nem is ezért ment ki a szobából, hogy mozimaratont tartson, míg én dolgozok. Idős boszorkány voltam már, az ilyen dolgok meg sem kottyantak és örültem, hogy ez nem változott az erőm lecsökkenésével sem. Tehát nincs is itt ekkora baj, mint azt hittem.
Eléggé meglepődtem, amikor hirtelen megölelt, de az előző viselkedéséhez híven szinte rögtön el is húzódott. - Eggyel több ember a listámon, akinek megmentettem az életét. - Vontam vállat, de most nem undok módra, hanem kedvesebben. - A varázslatnak csak annyi ára van, hogyha szükségem lenne rád vagy valamira, amiről úgy gondolom, hogy te meg tudod szerezni, akkor kereslek. Megegyeztünk? - Kérdeztem és felvettem a kabátomat, majd a táskámat. - Szükséged van még valamire?

Idegesen pattantam le a kanapéra, majd magamban fortyogtam pár sort, mikor kikiabált.Már most?
Azért ennél hosszasabb procedúrára számítottam. Letablózott a gyorsasága, kétségtelenül nem amatőrrel állok szemben.
- Hű! Köszönöm - bukott ki belőlem, és hálálkodni kezdtem, majd megöleltem. Ez elég furán vette ki magát, ezért rögvest hátráltam.
- Megmentetted az életem... - még kimondani is nehezemre esett, de úgy éreztem ez a helyes. Márpedig az érzelgős énem, melyet sikeresen jól rejtegetek, szereti ilyen helyzetekben előre verekedni magát.Az már más kérdés, hogy milyen áron tette Candice , de megtette. Remélem, tanulva az esetből többé nem teszek ilyet... Az okos ember, mások kárán tanul. Én most leszek a hülye, de büszke ember. Remélhetőleg.

Úgy látszik nem nagyon kellett gondolkoznia, mivel nemsokára a kezemben tarthattam egy kis vért, ami tőle származott és egy tasakba csepegtetett. Aztán magamra hagyott. Jobb is így, legalább nem zavar azzal, hogy nézegeti mit csinálok, miket beszélek, mormolok és egyebek.
Kerestem egy kést és megvágtam a tenyeremet, hogy pár csepp vért én is belecsepegtessek a tasakba. Pár másodpercre a tenyerem felé tettem a másik kezem, hogy begyógyuljon a sebem. Öncélú varázslás, ezt nagyon szerettem.
Leültem az ágyra és összerakosgattam az iránytű darabjait, ráraktam a hajszálakat és elkezdtem motyogni azt a varázsigét, amit a helyzet tekintetében a legmegfelelőbbnek találtam. A ér az iránytűre és a hajszálakra csepegtettem, ez szinte rögtön fel is szívódott onnan és pár perc múlva végeztem is. Nem volt valami nehéz, az iránytű újra egyben volt, a hajszálak és a vér beleolvadtak, már csak arra várt, hogy megtalálja azt, akit meg kell találnia.
- Készen vagyok! - Szóltam ki Clarissának.

Mérgemben majdnem a falnak mentem. Pofátlanul szemtelen. Nem tetszik ez nekem, s bár képtelen voltam megbízni benne... Bárkiben képtelen vagyok megbízni jelen esetben, de kénytelen voltam meghunyászkodni. Apró fintor kíséretében megvillantottam szemfogaimat. Felhasítottam karomon a bőrt, majd az egyik már üresen tátongó vértasakba csepegtettem. Átnyújtottam.
- Várni fogom a hívásod. - közöltem közömbösen és rácsaptam az ajtót.

- Ne játszd a nagylányt, nem áll jól neked. Ha ennyire önálló akarsz lenni, akkor legközelebb jobban vigyázz a cuccaidra. - Böktem az iránytű felé. - Meg kell tanulnod, hogy mindennek ára van. - Megvontam a vállamat és majdnem elnevettem magam az ellenkezésén, miszerint ő nem ad nekem vér. Nekem mindegy, akkor nem lesz megjavítva az iránytűje. Csak úgy működik a varázslat, ha a keresőtől és a keresett személytől is van valami hasonló dolog. Jelen esetben azért kell a vére, mivel ő keresi azt a szerencsétlent, akinek a hajszála ott hever az ágyon.
- Meg akarod találni, akit keresel vagy nem? Nehogy azt hidd, hogy nekem van szükséged a véredre. Nem is ismerlek, mégis mihez kezdenék vele? - Kérdeztem felvont szemöldökkel. Nyilvánvaló volt, hogy egy kis csiszolásra szorulna a csaj személyisége, de hogy saját célra vegyem a vérét? Nevetséges. - Egyébként is nem csak a te véred kell a varázslathoz, hanem az enyém is. De ha nem szeretnéd csinálni, akkor jó keresgélést az iránytűd nélkül... - Mosoly ült ki az ajkaimra. Döntenie kell.

Védekezően feltartottam mindkét kezem. Ha nincs vállveregetés, hát nincs, rendben. Játszunk az ő játékszabályai szerint. Ahogy akarja.
- Azzal tisztában vagy, hogy én nem fogok senkinek sem tartozni?! Semmivel. - nem engedhetem, hogy a markában tartson... És az, amit ezután mondott egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt.
- Nana. - az ajtóhoz suhantam és kitártam. - Ne nézz szamárnak! Tudom, mikre képes egy boszorkány csupán egy csepp vérrel. Vagy enélkül, vagy sehogy. De megértem, ha nem vagy képes rá... - már csak az kellett, hogy ezzel teljes egészében tőle múljon az életem... már így is szorul a hurok, a hátam közepére se kellene, hogy egy vámpírgyűlölő boszorkány a véremmel rendelkezzen. Túl magas kockázat, ezt nem vállalhatom. Egyszerűen nem.

Egy kicsit még nézegettem az iránytű darabjait és egyre csak az körvonalazódott bennem, hogy eléggé érdekes egy feladat ez. Az viszont, hogy nem akarta elárulni, hogy mihez kezd majd vele, az nem tetszett. Nem szerettem úgy dolgokat csinálni, hogy nem tudom, mi lesz a következményük. Úgy éreztem, hogy a lányt nem jó szándék vezérli és bár nem volt szimpatikus, ahogy viselkedett, néha én is lehetek segítőkész, ha az erőmről volt szó. Így legalább kipróbálhattam, hogy mennyi maradt meg belőle.
- Mint már mondtam képes vagyok rá, csak vegyél vissza egy kicsit. - Néztem a kezére, ami a vállamat veregette. Mintha a főnököm lenne...pedig nem. - Az áron pedig majd még gondolkozom, ne aggódj. Ha kell valami, akkor keresni foglak. - A zsebembe csúsztattam a cetlit, aztán ismét a lányra néztem. - Kell még valami ahhoz, hogy az iránytű újra működjön. Szükségem van a véredre, hiszen te vagy az, aki keres egy bizonyos személyt.

Hálásan bólintottam egyet. Erősen reménykedtem, hogy képes véghezvinni, és ha ez nem csupán valami alibi, amivel majd szorongatni képes, akkor bizony olyannal állok szemben, akivel az összes két évem alatt nem találkoztam. Hátborzongató.
- Az, hogy mire kell már csak az én ügyem. Ennél többet sem neked, sem másnak nem árulhatok el. Ne vedd magadra, de ez bizalom kérdése, s mint már mondtam, az életem múlik rajta, és nem fogom világgá kürtölni... - köhintettem egyet.
- Úgyhogy már csak egy valami maradt. Mi az ár érte? - az asztalomhoz léptem és előkapva egy tollat, egy papírfecnire firkáltam a telefonszámomat. Átnyújtottam.
- Erre még szükség lesz. Őszintén minden jóindulatommal remélem, hogy nem fogsz becsapni. - mosolyogva megveregettem a vállát, majd hozzátettem, hogy szerintem nem nagyon szeretné megtudni, hogy mi vár arra, aki becsap, csak a miheztartás végett...

Nem rossz történet, ezt be kellett vallanom. Varázsiránytű, amely segít megmutatni a valakihez vezető utat. Nem sok ilyen van a világon, az egyszer biztos és elég macerás is szerezni egy ilyet vagy éppen csinálni. Ő pedig szépen eltörte. Ezt a lányt nem tanították meg arra, hogy a cuccainkra vigyázni kell? Valószínűleg lemaradt erről az óráról.
- Persze, hogy megtudom csinálni. - Bólintottam. Nem gyerekjáték, de menni fog, egy iránytű nem fog kifogni rajtam. - Mégis mire kell ez neked? Kit akarsz ennyire megtalálni? És miért? - Jobb volt informálódni, mielőtt belevágtam a dologba.

Még mindig nehezen megy a közös nézőpontra jutás, és ezúttal nem csak rajtam áll.
- Mágikus iránytű. Bármit, és bárkit megmutat, amire szükséged van. Az én esetemben csak egy bizonyos valakire orientált. Attól a valakitől csupán az a pár hajszállal rendelkezek. Ennyim van, csak ennyim, hogy megtaláljam. Márpedig az életem múlik rajta, hogy megtalálom-e. És itt jössz te a képbe. Tegnap egy szerencsétlen baleset következtében az iránytűnek annyi. A te feladatod, hogy helyrehozd, az enyém, hogy ezért bármit megadjak. Csak ennyi információm van. A varázslatot egy hatalmas boszorkány készítette, és ötletem sincs, hogy miként tette. Meg tudod oldani? Képes vagy rá? - válaszára várva érdeklődve figyeltem. Reménykedtem, hogy kihívásnak fogja fel, és végrehajtja. Ha nem, az mindenféleképpen következményekkel jár, csak az kérdéses még, hogy ki javára.

Szinte levegőt venni sem volt időm, a szobájába beérve a csaj rögtön rátért a feladatra és az ágyára hajigált néhány dolgot. Mintha egy iránytű szépen szétcincált maradványi lettek volna néhány hajszállal karöltve. Na én ezzel mégis mi a poklot csináljak?
- Ez micsoda? Talán elmondhatnád és akkor még segíteni is tudnék. - Pillantottam a lányra.

Utca

A szobámba érve kikaptam az iránytű maradványit a hajszálakkal együtt és az ágyra vetettem.
- Ezt kellene helyrehozni. Sajnos nincs ekkora rutinom, sem erőm. - apró fintorral jeleztem nemtetszésemet, és vártam reakcióját.

Hangos, de magabiztosan csengő hangon kacagtam fel. - Szegény lány... Nem tudja, mi várhat itt rá. Még túl gyermeteg ehhez a világhoz, ehhez talán még én is. - elkomorodtam. - Igen egyszer még találkozunk, mikor az erőd visszatér, de nem foglak kímélni. Ha a velem folytatott küzdelmét feladja, akkor ebben a világban már nem lesz képes talpra állni. Egyikünknek vesznie kell. Igen Megan Wallace, várni fogom azt a napot. Az a nap, mikor két fájó múltú hasonló temperamentumú szörnyeteg összecsap. A bizonyítási vágy lángjai hatalmasakat csapdostak szívemen, és éreztem. Éreztem a küzdéseim célját. Nem értem miért, de le kell győznöm és le fogom győzni. Itt erre én most megesküszöm! De az üres gondolatoknak sem most, sem itt nincs ideje, bár besötétedik, de muszáj megjavítanom ezt a vacakot, ahhoz pedig szükségem van egy boszorkányra, aki itt volt ma, az hasznavehetetlennek bizonyult. Igen, eljutottam ara a pontra, mikor már az embereket nem emberszámba, hanem haszonba mérem, az emberségem legalja. Mert kiderült, tagadhatatlanul is vámpír vagyok. Egy életre kelt szörnyeteg.

Folyt.: Erdő

- Hát perszeeee.... - ráztam meg a fejem, szemeim összeszűkültek. - Nem kell az erőd... - köptem felé a szavakat. - Eddig is megvoltam az erőm nélkül. Ezután is megleszek... - makacskodtam, bár tény, hogy az életben maradáshoz szükségem lesz rá. Már csak arra kell rájönnöm, hogy tudom előcsalogatni. - Nincs szükségem rád... - néztem rá megvetően és hátat fordítottam neki. Meg volt ugyan a kockázati tényező, hogy most azonnal kinyír engem, de rohadtul nem érdekelt azok után, amilyen lekezelően bánt velem. - Nagyon remélem, hogy találkozunk még... - néztem hátra. - Majd amikor visszakaptam az erőmet - sötétült el a pillantásom, azzal bevágtam magam mögött az ajtót.

(folyt.: ?)

- Az értelmed az irónia fogalmáig terjed ki, de azt mégsem éri el, de nem baj.- megvontam vállam, és a szobámban a polcokra rendezett kis tárgyakat kezdtem tanulmányozni, forgatni. Összesen fél órát nem töltöttem még itt, pedig jó kis helynek ígérkezik.
- Igen, szerintem is egyértelmű, hogy erőd nincs, de az enyémet el tudod szívni... Legyen. Tessék. - nyújtottam felé a kezem.- Csinálj, amit akarsz... - belefáradva álldogáltam, és vártam következő lépésére. Kikészít idegileg ez a lány...

- Gratulálhatsz is magadnak.. - fújtattam. - De biztosan eljátszom az esetlen, tudatlan boszorkányt, mert meg akartalak ölni. Hidd el, ha lenne erőm, már halott lettél volna abban a pillanatban, hogy a véremet kívántad... - léptem felé fenyegetően és per pillanat nem érdekelt, hogy ez valóban fenyegetés, és abszolút az én káromra válik. Végül megálltam a papírdarab előtt, ami újra kinyújtottam a kezemet, ezúttal tenyérrel lefelé. Muszáj menni.. Az előbb is ment..
Bizakodtam, hogy ezúttal nem lesz semmi gond, és tudom irányítani egyedül is, de nem.. Hiába koncentráltam erősen, először nyitott, majd lehunyt szemekkel.. Hiába mormoltam magamban, majd suttogtam az akaratomat egyre megszállottabban... Nem ment. Megint.
- Nem lehet, hogy... - kezdtem zaklatottan - oké, ez így hülyeségnek hangzik, de... Nem lehet, hogy a te erődet használtam... Vagy hogy.. Csak te összpontosítottál, vagy hogy ez a mágneses feszültség az oka ennek? Egyedül nem megy....

Mikor összeért a kezünk, mindketten egymás szemeibe mélyedtünk, tekintetünk szinte egybefúródott, csak arra tudtam gondolni, hogy mi ez a mágnesesség, mi ez a kín, de nem értettem igazán,hogy mi miért is történik. Csak sodródtam, koncentráltam. Közben a látóteremben furcsaságot észleltem. A pár másodperccel ezelőtt még a földön heverő lap felkúszott egészen a kezünkig. Értetlenül meredtem rá. Megan miután elengedte a kezemet, szépen kiosztott... Ezt érdemlem?
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de gratulálok! Gyorsabban ment, mint gondoltam volna! Biztos, hogy nem csak letagadtad, és eljátszottad itt nekem a mártírt? Csakhogy betolakodj a vámpír szobájába, és ott kegyetlenül végezz vele?De, ha legközelebb is csak annyi kell, hogy letapizz, vagy ilyenek, csak szólj... Bármikor bármiben kezeskedem.. - forgattam feltartva kézfejemet, rákacsintottam, majd apró mosollyal egybekötve teletöltöttem a poharamat.

Magam sem tudtam, hogy mit akarok. Ha visszatér az erőm, tudom majd uralni, vagy kiszámíthatatlan leszek?! Ez itt a legnagyobb gond, a bizonytalanság...
Hiába szorított a falnak, hiába követelte, hogy taszítsam el magamtól, nem ment. Főleg most, hogy nem éreztem magam ténylegesen is veszélyben... De miért nem éreztem?
Már épp hisztizni kezdtem volna, hogy nem fog menni, hagyjuk az egészet a francba és elhúzok innen jó messzire. Ha rajtam múlik, többé nem találkozunk, nem adok esélyt arra, hogy levadásszon, mikor a tenyereink összeértek a cakkos szélű lap, ami a földön feküdt, egyszerre csak megemelkedett és szépen lassan a mellkasunk vonaláig szállt, majd kicsit imbolyogva ugyan, de tartotta a magasságot.
Ámulva figyeltem, hogy mi történt, majd elkaptam a tenyeremet Clarissáéról, ami még mindig bizsergett, a papírdarab pedig a földre hullott.
- Mondhatom rohadt vicces... - néztem rá lesajnálóan. - Egy jóllakott vámpír, aki egy erőtlen boszorkányon gúnyolódik. Fenomenális... - forgattam meg a szemeimet dühösen. Velem ne játsszon... Nekem ne próbálja bemesélni, hogy ilyen hirtelen visszatért az erőm, amit eddig hiába próbáltam visszahozni. Ennek így semmi értelme...

Láttam tekintetén, hogy elmélázgatott a gondolaton. Akarta, de félt tőle. És mint tudjuk, ez a két apróság kizárja egymást.
- Próbáld újra. - biztattam.
- Több koncentrálást! Akarod, hogy visszatérjen, vagy nem? Magadban kell, hogy tisztázd! Készen állsz rá? Márpedig bármi is legyen erre a válaszod, muszáj, hogy készen állj! Ez egy olyan város, ahol enélkül élő húscafattá válsz. - falhoz szorítottam, elővillantottam fogaimat. A nyakához hajoltam.
- Gyerünk! Tolj el! Lökj el! - éreztem remegését, és tudtam ez így nem fog működni... Finomítanom kellene a tanítási módszereimen... Egyáltalán miért csinálom ezt? Mi az, ami erre ösztönöz? Miért? Kételyeim felmerültek,de tanításvágyam nem lankadt.
- Kezdjük valami egyszerűbbel. - az íróasztalon könyvek alatt lapuló apró füzetecskét előkaptam, és az élén végigsimítva kitéptem egy lapot, majd a földre fektettem.
- A feladat egyszerű! Emeld fel! - utasítottam, majd karját a lap elé irányítottam. Megint az a kegyetlenül mardosó érzés.
- Megan!- háborodtam fel, pillanatok erejéig egymás szúró tekintetét pásztáztuk, majd mellmagasságba emeltük tenyereinket. Egyre gondoltunk. Meg kell tudnunk, mi ez. Lassan közelítettük egymáshoz, majd szépen lassan összeértek, amikor...