- Hmm... - reagáltam roppant értelmesen, de tény ami tény, hogy meglepődtem Clarissa szavain, kissé tán el is nevettem magam. - Egy kicsit talán nyálas, de aranyosan nyálas - tettem aztán hozzá, és mikor a telefonjáért hajolt, végigcirógattam a hátát. - A te álomszép szemeidről nem is beszélve - dicsértem, mikor visszafordult, immáron a kezében a telefonjával. Engem különösebben még nem foglalkoztatott a gondolat hogy mennyi lehet az idő, lévén hogy nem siettem sehová, és itt igen kellemes is volt, de... amikor meghallottam Clarissa szájából az időt, akkor azért meglepődtem rendesen.
- Nos... azt hiszem így jár az, aki késő éjszakáig szeretkezik, majd cseveg - csíptem meg játékosan a derekát, de aztán öleltem is át, és lehajolva megcsókoltam ott az oldalát ahol megcsíptem. Szemeibe nézve szeretőn mosolyogtam Rá. - Na és ma mit szeretnél? Heverészünk? Vagy heverészel? - kérdeztem, hozzávéve azt a lehetőséget is, hisz nem biztos hogy tán ma is kívánja egész nap a társaságom.

- Minden perc elvesztegetett idő, míg nem nézhetek azokba a gyönyörű szemekbe - bár nem konkrétan, de válaszoltam kérdésére. Mert így éreztem. A fáradtság egy állapot, leküzdeni képtelenség, de túlélhető egy bizonyos határon belül. Amit viszont tegnap megtanultam, hogy van az a kincs, amiért megéri elviselni. De aludni kell,én mégis egész idő alatt csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi mindent csinálhattunk volna, ahelyett, hogy lüke valószerűtlen álmok foglalják le agyunkat.
- Szz... ez nagyon nyálasan hangzott, igaz? Nem is ismerek magamra... - mosolyodtam el kissé zavarodottan, majd az éjjeliszekrényről magamra rántottam a telefonom, hogy leellenőrizzem az időt.
- Már fél 11? - állkapcsom elengedte magát, helyette meglátogatta jó pajtását. A padlót. Nagyon régen fordult velem ilyen utoljára elő. Sőt, pontos dátumra nem is emlékszem. Mindig volt valami, ami túlságosan lekötött, ami nem hagyott nyugtot nekem. Talán véget ért ez az időszak? Nem hiszem. Még nem. Ma pedig folytatni fogom a keresést. Motiváltabban, bátrabban, mint eddig valaha.

Alig tudtam megállni nevetés nélkül, amint Clarissa nyújtózkodó, kismacska-alakját néztem, ahogy forog, és aztán bújik felém a takaró alatt. Nem volt könnyű, mert eszméletlenül gyönyörű, és aranyos volt.
- Neked is jó reggelt - válaszoltam hasonlóképp boldogan, csak épp én a derekát öleltem közben. - Hogy aludtál, Szépségem? - kérdeztem, bár a csókjából és a vidám tekintetéből gyaníthattam volna hogy jól.

- Az tényleg butaság lenne - sóhajtottam egyetértően, majd álomra hajtottam fejem.
Kisimult arccal ébredtem. A tegnap örömei terültek szét arcomon, mosolyogva nyújtózkodtam egy hatalmas ásítás kíséretében. Szemeimet kis résre nyitottam, hogy leküzdjem a vakító fény fogságát. Mikor kicsit összeszedtem magam, éreztem gyengéd karjait, ahogy bejárják testem felszínét. Megfordultam, hogy újra lássam, belenézhessek szemébe, hogy érezzem, hogy még mindig itt van, velem van. Nem csak egy álom szüleménye. Valós és megtörhetetlen kötelékünk ma is él,és virul, úgy ahogy én is.
- Jó reggelt, édesem! - kulcsoltam karjaimat nyaka köré, és köszöntöttem amolyan " jó újra látni" csókkal.

- Meddig? Hát... mondjuk ameddig élek? Vagy amíg nem olyan butaságokat kezdesz el mondogatni, mint például hogy nem is szeretsz, hanem csak játszottál velem - válaszoltam még csipkelődve a sötétségnek, de utolsó csókunkat követően, inkább már elhallgattam. Csak szépen csendben öleltem Őt, élveztem teste melegét a karjaim közt, és... furcsamód, igyekeztem jó mélyen az emlékezetembe vésni ezt az érzést, mert... most éreztem életemben legelőször efféle mély boldogságot, és... szerelmet. Ezzel az érzéssel aludtam el végül.
S ennek az érzésnek a nyugodt verziójával ébredtem meg reggel. Amikor első pillanatban még azt sem tudtam bizonyosan felmérni, hogy hol vagyok, nem még azt hogy ki van a karjaim közt... Ám aztán amikor kinyíltak a szemeim, és Clarissa békés arca tárult elém, már minden beugrott nekem. A nyaktöréstől kezdve, a szerelmi állapotunk felismeréséig, s annak beteljesedéséig, egészen átívelve az utána lezajlott beszélgetésünkig.
Elmosolyodtam, és lágyan simítottam végig Clarissa meztelen hátán, fel, majd le, és ezt ismételtem, egészen addig a pillanatig, amíg nem kezdett mocorogni a kezeim közt.

Túlcsordulva pozitív töltésű részecskékkel - az elektronok megbújtak a sarokban- öleltem át a férfit. A férfit,ki mellet megkaptam azt, amiért egész eddig küzdöttem. A biztonságot.
- Még akkor is? Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogom még ezt a te szádból hallani... - mosolyodtam rá, majd behunyva én is szemeimet, kiélveztem ezt a légkört. Semmittevés a szerelmemmel. Ritka egy pillanat, de azt hiszem ehhez hamar hozzá tudnék szokni. - Persze, ha addigra tudni fogsz még beszélni!
- Kettesben. Tökéletes - leheltem ajkaira egy csókot. Próbáltam leplezni a szemernyi megkönnyebbülésem is, hiszen... Korai lenne még, vagy nem? Most fontosabb, hogy együtt legyünk. Igen, ez a legfontosabb. Most, hogy végre van alkalom rá. És még annyi mindent meg akarok tudni róla...
Felháborító, hogy még a felháborodás is jól áll neki.Kárpótlásul viszonoztam csókját, majd visszahajtva párnára fejem, megtettem azt, amit életem most először.Bizakodva aludtam el. Azt hiszem a mai dátumot nem fogom elfelejteni. Soha. Olyan újnak a kezdete, mely a legváratlanabbul ért. S, hogy pozitívan, vagy negatívan? Idővel kiderül,de én kétségtelenül bizakodok. Egy olyan változás, mely a legrosszabbat, vagy a legjobbat hozhatja ki belőlem.
Úgyhogy, ha eddig nem is, most viszont hiszek. Hiszem, hogy képes vagyok még hinni. Hinni benne, és hinni magamban.

- Szeretlek - feleltem. Azt hiszem ezt éreztem a legkézenfekvőbb, és legmegfelelőbb, legőszintébb válasznak, hogy együtt megoldunk mindent, és nyugodtak is vagyunk, nem is megyünk sehová, és senki nem akar szétszedni minket. Nem mintha hagynám bárkinek, mert én így boldog voltam, Clarissát is annak éreztem, vagyis... csak jó lehet akkor amit csinálunk, és ahogyan csináljuk.
- Azt hiszem igazad van - gondolkodtam el a szavain. Eddig úgy hittem, a sötétség csak arra jó, hogy elrejtsen. De ha jobban belegondolok, a szemünk világa nélkül, egyes dolgokat sokkal inkább észre lehet venni. Nem mindig jó ha az ember csak néz.
- Semmi baj, én akkor is imádlak mikor butaságokat mondasz. Csak jót akartál. És ha én is AZT akarnám, boldog lennék, hogy engednéd. De nem akarom, és így mindkettőnknek jobb lesz. Bízom benne. Nekem épp elég kincs vagy te - mondtam lágyan, és simogattam tovább kedvesemet. Hisz kinek kell más vámpír, akár élő, akár levadászott, ha a legkülönb már az enyém?
- Igen, említettem Jeremy-t, meg a nagynénjét Jennát, de mondtam, őket nem is láttam a környéken. Csak a holmijuk van a házban, velük személyesen nem találkoztam mióta hazajöttem. Szóval szerintem nem kell elküldeni őket. De amúgy is, elsőre inkább maradnék veled kettesben - mosolyogtam, majd ahogy megpuszilt, rosszallón felciccegtem. - Nah de kérem, milyen "jó éjt puszi" ez? Megmutatom hogy kérem legközelebb - simítottam végig kezem az állán, s hozzáhajolva csókoltam meg lágyan. - Így kérem a továbbiakban. És most lehet szép álmokat - tettem vissza a fejem az Övé mellé a párnára, és vártam az elragadó álom tengerét.

- Együtt - sóhajtottam megadóan. Együtt.Ketten. A sok egyedül létezés után furcsa ez a többesszám, de csak a kimondása is melegséggel töltötte fel egész bensőm. Ez az egész hirtelen jött, és hurrikán módjára csapott végig jövőbeli elképzeléseim között. Ez nem, hogy a közeli, de a távoliakban sem szerepelt. Ennek oka pedig, hogy távolit nem is szántam magamnak. De most feléledt. Felélesztette bennem a küzdésvágyamat.
- Nyugodt vagyok. Azt hiszem - küldtem felé egy halvány mosolyt, mely több mint valószínű, hogy a sötétség martaléka lett, így nem jutott el hozzá. De biztos vagyok benne, hogy érezte, s hangomból hallotta azt az őrült nagy boldogságot, ami beágyazta magát a szívembe.
- A sötétség nem átok, hanem erény. Segít megtanítani világosság nélkül látni a dolgokat - sóhajtottam, viszont amilyen komolyan csengett hangom, hasonlóképpen értettem az átvittségét is magamban. Ha magadban csak a rosszat látod, az segít rádöbbenteni, s kifordítani az egészet, hogy meglásd. Nem te vagy a rossz és nem a világ. Az tett téged azzá, ami miatt olyanná váltál, amilyen most vagy. Erős és kitartó, és képes vagy már magadban is felellni elégedettségre utaló nyomot.
- Hiszek neked. Bízok benned. Ígérem többet nem emlegetem. Nem akartalak megbántani, sem hánytorgatni. Látod? Megint hülyeséget beszéltem... - ingattam fejem kelletlenül.
- Ahol laksz? Mintha említettél volna valamilyen Jeremyt...Miattam igazán nem kell elküldeni, sőt.Ne hívjuk meg vacsira az új kezdés első lépcsőfokaként? - csillant meg szememben holmi lelkesedést az ötlet iránt, s kérdő tekintettel vártam a választ.
- Óh, a fenébe- pillantottam órámra, majd homlokához hajolva nyomtam egy puszit rá. - Szép álmokat, szerelmem!

- Igen, és ha mégis jön valami ami fel akarná borítani a nyugalmunkat, majd ketten megoldjuk - mondtam bizonyosan. Igen. Abban biztos voltam. Azt hiszem... nem mindennapi párosunk bármire képes lehetne. Elvégre ki látott már olyat, hogy vámpír-boszorkány és vámpírvadász együtt... Ha mi nem tudunk majd netán megoldani valamit, az már tényleg kemény dolog lesz.
- Reggelig biztosan nem is akar majd senki kirobbantani, efelől nyugodt lehetsz - vigyorogtam, bár jobban belegondolva, az a reggel tán már nincs is olyan messze. És amilyen lelkesedéssel beszélgetünk, lehet úgy is fog elérni minket, hogy észre sem vesszük. - Hát akkor is előnyben vagy hozzám képest, az én szemem ennyit sem lát. Nem támaszkodhatok másra, csak a hangodra, meg az érintésre - simítottam meg érzékeltetésül a karját.
Clarissa is felült a jelek szerint, és éreztem miként kap a kezemért, majd ahogy csak mondta és mondta, már kezei körém is fonódtak, teste hozzám bújt...
- Viszont az az énem aki ezeket tette, és vadászott a fajtádra, pont az az énem, akit le akarok győzni. Mert Neki nincs szíve, Clarissa, Ő nem szeret téged... ez elég megbolondultul hangzik, belátom, de így van. Nem titkolom, ha úgy adódna, megölnék bármilyen lényt, aki veszélyeztetne téged, vagy a lányom, vagy az unokáimat, nem érdekelne miféle, és érző lény-e, meg egyebek. És ha csak énrám támadna, ugyancsak megölném. Tán mondhatni hogy örömmel is. Mert egy olyan veszélyes személytől szabadulna meg a világ aki ártatlanokat ölt. De ez nem jelenti azt hogy csak úgy hobbiból vagy munkából, el akarjak járni vadászni, érted? Azt az az énem tette, akit nem akarok a közeledbe sem engedni, mert bánthatna, ahogy akarta is korábban - simultak kezeim lassan a hátára, és öleltem magamhoz. Még a gondolat is irtóztatott, hogy én Őt még egyszer bánthatom... - Engem az már nem boldogít, ha az az érzéketlen alak vagyok. Kérlek, ne bátoríts ilyesmire - ráztam meg kissé a fejem, arcához hajtva az enyémet. - Nem gondolom hogy te elvárod hogy más legyek, de én elvárom magamtól. Mert te jobbat érdemelsz. Olyat, aki nem bánt. És én olyan akarok lenni. Aki sem a tested, sem a szíved nem bántaná, érted?
Nem hazudtam neki, és magamnak sem, valóban így akartam tenni. Olyanná akartam válni, aki nem bánthatja Őt egy óvatlan pillanatban sem. A jellemem nem tudom levetkőzni, sem azt amit belém neveltek, ami a véremben van... de van választásom. És én azt választom, hogy nem minden vámpír rossz. Vagyis nem kell rájuk vadászni mint az állatokra. Mert itt a példa a karjaimban, hogy nem azok.
- Mit szólnál a Gilbert házhoz, ahol én lakok? Ott van egy szép tágas konyha, kegyed kedvére főzőcskézhet benne, amit csak akar - ajánlottam aztán fel. Végülis kétlem hogy ott bárkit is zavarnánk, és hely is bőven van, ami alkalmas is a céljainkra.
- Na jó, akkor egyezzünk meg úgy, hogy nem piszkálja magácska a ruhatáram, én meg nem engedek más nők csábításának. Ez így megfelelő? - kérdeztem elvigyorodva, ahogy immár újra fekve, és magunkra húzva a takarót, öleltem át. - Akkor majd én gondolkodom helyetted - cirógattam meg a derekát, majd a nyakába csókolva tettem hozzá. - Például abban, hogy ha így folytatjuk, megpirkad, mire úgy döntünk hogy alvás. Hogy fogsz így holnap főzni nekem? Talán csukott szemmel is megy? - érdeklődtem mulatva.

- Az mindkettőnknek nagy kihívás lesz. De megoldjuk - bólintottam. Megoldjuk, megoldom. Megoldom azt a problémát, ami közénk állhat bármibe is kerüljön.Meg én. Mert egyre inkább érzem azt, hogy van okom küzdeni. Ha pedig ez ekkora áldozatba kerül, hát örömmel vállalom. Örömmel...
- Nem is. Az én ágyamból ki nem lehet engem robbantani, főleg, ha mellettem vagy -adtam egy puszit arcára.
- Az, hogy látlak, az túlzás. Foltok, körvonalak. Semmi több - vontam vállat. - De nekem pontosan megfelel.
- Nem. Nem úgy értem - ültem fel kétségbeesetten. Ösztönösen kézfeje után kaptam. - Csak nem akarom, hogy azt gondold, hogy én elvárok bármit is. Mert fontos vagy nekem! Nem akarom, hogy megint veszekedjünk! Kérlek! - sóhajtottam, és közelebb csúszva hozzá átöleltem. - Nem akarlak elveszíteni - karjaim szorosabban ölelték. - És, ha ehhez az kell, hogy elnézzem azt, hogy a fajomra támadsz, hát megteszem. Mert szeretlek - fejem mellkasára fektettem.
- Az ötlet jó volt, de hol fogjuk megvalósítani? - néztem körbe kétszobás kis helységemen. Konyhának hűlt helye. Reméltem, előáll valami ötlettel.
- Mr. Gilbert, ez magától értetődő. Éppen ezért, hogy más nőszemély ne vessen magácskára szemet, szükséges pár beavatkozás. Bár az utolsó ajánlata igen csak átgondolandó. Nagyon szemrevaló a látvány. Nehéz így bármit is átgondolni.

- Örülök. Még nem próbáltam a nyugodt életet, de... itt az ideje kipróbálni - mosolyogtam Clarissára, s hosszú idő óta először éreztem magamban békét. Békét, ami igyekezett kitölteni egész lényemet, s igyekezett elfedni azt a szemernyi kis tüskét, ami belül, hátul, valahol mélyen volt, ami miatt volt bennem egy csepp rossz érzés, hogy valami gond van... De nem akart róla sem a szívem, sem az elmém, sem egész lényem sem tudomást venni. Boldog szerettem volna lenni kicsit. Még nem próbáltam, de most ki akartam próbálni Clarissával, s a hittel, hogy lehet minden jó, és minden szép is. Egyszer az életben, megéri végre kipróbálni a boldogságot.
- Nem mozdulsz? Hmmm... hát rendben, reméltem is hogy nem mozdulsz - vigyorogtam, csókot nyomva, előbb a homlokára, aztán az arcára, s ezt követően ajkaira is egyet, még mielőtt meglepődhettem volna. - Látsz engem? Hát akkor most irigy vagyok - nevettem, és megsimogattam az arcát. Azt tudtam hogy nagyon jó a szemük, de hogy lát a teljes sötétben, az azért ilyen komolyan nem volt meg az adataim közt. És tényleg irigy voltam, mert Ő látott, de én Őt nem. Bár lesz még időm bőven nézni, addig meg elég hogy érzem.
- Persze. Bármit vállalnék, csak hogy veled lehessek, és boldognak lássalak. Nem tudnál olyat mondani, amitől ez változna, és... nem is hagynám hogy változzon. Tudod, erre jó azt hiszem, ha az ember szeret valakit. Bármit megtenne érte - simítottam finoman fél kezemmel végig a nyakán, le a vállán, egészen a melle vonalán le, az oldalán, a derekáig, és a combján, míg csak elértem, egy fekvő helyemben, miközben csókoltuk egymást.
- Most ezzel arra utalsz, hogy legyek nyugodtan továbbra is vadász, ha az akarok lenni, és vadásszam a fajt, amelynek félig te is a tagja vagy? Ezt most így érted? - kérdeztem aztán, kissé, vagy talán inkább nagyon is rosszallón, hallgatva Őt (miközben kicsit elhúzódva, felültem, hiába hogy nem látva Őt, de az érzett irányába fordulva). Mert én nem akartam hogy ilyeneket ajánljon nekem. Nem. Úgy, ha Őt szeretem, nem fogok úgy vadászni, mint régen. Az egy dolog hogy ha úgy adódik, nem haboznék végezni egy példánnyal, vagy ha olyan helyzet alakul ki valakivel. Az másik helyzet. Ugyanúgy a családom védelmében, megölnék akárhány vámpírt, és most sem haboznék segíteni Mikael-nek megölni Klaus-t, vagy egyéb lényt, aki a szeretteimet veszélyezteti, de nem leszek megint az az érzéketlen vadász-gép. Nem akarok, és azt sem akarom, hogy efféléket ajánljon nekem... bárki. Clarissa pedig FŐLEG nem, mikor épp miatta álltam le... A bizalmára lenne szükségem, és akarom is hogy bízzon bennem, de... ha nem tudhatja hogy nem vagyok lelketlen gép, nem is bízhat bennem, az pedig nem szerelem. Azt még én is tudom, hogy ahhoz kell a bizalom. A feltétlen. Én bízom benne. És akarom hogy Ő is bízzon.
- De egyébként, elhiheted, most sem akartam hogy kitörjék a nyakam. De az a plusz pár évtized amivel a lányom kedves párja rendelkezik... nos az az a fajta erő, aminek nem számítottam a bevetésére Tőle, akkor és ott - tettem hozzá, némileg talán kicsit indulatosabban mint szerettem volna, de a gondolataim kissé... haragossá tettek. Ami azt hiszem azt a félelmet akarta palástolni, hogy féltem, Clarissa nem akar bízni bennem...
De aztán kissé észre térve, békülékenyen fogtam újra kezeim közé Clarissa kezét, és megsimogatva kézfejét, emeltem a számhoz, majd csókoltam meg.
- Örülnék ha főznél nekem. És akár segíthetnék is. Vállalom a kis kukta szerepét - vetettem fel, igyekezvén visszaterelni elmém a békés nyugalomba, és nem aggódni azon, mi járhat a kedvesem fejében. - A ruhatáramat meg tessen békén hagyni, magácskának is ezekben tetszettem meg, tehát nem lehetnek olyan rosszak. Vagy ha mégis, hát majd sok időt töltök ITT nélkülük - vetettem fel, az ágyra célozva, s érzékeltetésül ismét a karjaim közé öleltem Clarissa testét, visszafekve mellé.

- Meg -biccentettem helyeselve. - Megnyugodhatunk - ismételtem, mintha csak beleegyezésemet adnám, pedig képtelen voltam beleegyezni, látszólag viszont kénytelen, hogy eloszlassam kételyeit, s hogy ne lássa a sajátjaimat. Hiszen megnyugodni is csak addig vagyok képes, míg a karjaiban ölel, s mikor karjai engednek,gondolataim percekre szabaddá válnak, szembesülök a cudar valósággal. Bizony kettőnk közül én vagyok az, akinek van oka tartani a jövőtől, de őt nem akarom ezzel szembesíteni, terhelni. Mert,ha megtudja... Biztos vagyok benne, hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz akkor. Teljes káosz. Mindenesetre megtartom magamnak. Az egyetlen titkomat, mely veszélyt jelenthet bárkire, ha kitudódik. Jelen esetben pedig az utolsó embernek tekintem magam, aki képes lenne bántani őt. Hiszen, csak rá kell nézni! Látom szemeiben a reményt. Viszont a remény mellett pedig ott bujkál törhetőség. Nem akarom, hogy miattam összetörjön az, melyet felépített az utóbbi napokban. A remény tornyosult előtte, én pedig nem fogom lerombolni. Nem tehetem.
- Bizonyára. Viszont azt hiszem, akkor rengeteg rendőrnek kellene meglesnie a boldogságunkat, míg lezárják a helyszínt, mert innen egy tapodtat sem mozdulok -kacsintottam rá.
- Őszintén szólva én meg látlak téged - nevettem fel, majd ajkaim újra táncra hívták sajátját.
- Kisajátítod? Ez bizony súlyos vétség. Büntetést von maga után. Szigorú büntetést. Így is vállalod? - ráncoltam homlokom, miközben kíváncsiskodva fürkésztem a félhomályban tekintetét. A sötétség a vámpíroknak olyan, mintha fekete kis ujjnyi rések ezreiből álló hálót húznának az ember szemeire. Sötétít, de el nem fed. Mint a hazug ember. Hiába a legprofibb hazudozó, a rajta heverő poros leplet is lerántja valaki. Idővel.
- Boldog vagyok, és ezt neked köszönhetem - hajoltam ismét ajkaihoz, hogy érezhessem.
Érezhessem, közelségét, ajkainak ízét, Őt.
- Unalmas doktorbácsi? - homlokráncolás egyértelműen felháborodásom szemmel látható jele. Persze, ha nem lenne teljes sötétség, akkor ő is tisztában lenne vele, de ha más nem, hangomból minden kiolvasható. - Majd a doktorbácsi kicsit több időt tölt a rendelőbe, hogy ne unatkozzon - gyorsan végiggondolva szavaimat inkább kijavítottam magam. - Nem szeretném, hogy azt hidd, hogy mellettem változtatnod kellene. Azt szeretném, hogy boldog legyél, és ehhez hozzátartozik, hogy azt tedd, amit akarsz, nem lehetek önző és nem várhatom el, hogy értem lemondj bármiről is. Csak egyet ígérj meg, hogy többet nem engeded, hogy kitörjék a nyakad - mosolyodtam el halványan.
- Ami pedig az unalmasságot illeti, mit szólnál, ha főznék holnap neked valamit, hmm? - vetettem fel a hirtelen eszembe jutó ötletet. A főzésben otthon voltam. Ha nem is rabja voltam, de a szükség nagy Úr. Engem pedig sokszor kényszerített kedve szerint.
- Hmm.. Erre a ruhatárra rá is férne az újítás. Papnak készülsz, vagy apácának, mond csak ! - nevettem fel jóízűen, majd csókot lehelve ajkaira folytattam. - A ruhák nélkül pedig egész jó a kilátás - vigyorogtam tovább, kezeimmel még szorosabbra fogva.

- Nos, ha... mind a ketten tökéletesek vagyunk a másiknak, akkor ezek szerint mind a ketten megnyugodhatunk - mosolyogtam Rá meggyőződötten. Hisz abban bizonyos voltam, hogy nekem Ő tökéletes és kész, de hogy én neki... tudtam volna kételkedni. Tudtam volna, de nem akartam, mert vele akartam lenni. Akarom! Igyekszem hát elhinni, hogy jó vagyok Clarissa mellé, hisz máshová sem vágyok.
Mosolyogva hallgattam a szavait, és szeretőn cirógattam bőrét, mert amiket mondott, túl szép volt, túl jó... muszáj volt érintenem, simogatnom Őt, hogy elhiggyem, itt van, nem képzelődök. ÉS komolyan ezeket mondja... Eltemetni a múltat... a sikolyokat, amik akkor nem érdekeltek, a könnyeket, amiket figyelmen kívül hagytam, a könyörgést, amit rideg kegyetlenséggel nevettem ki... Mindezt eltemetni... egy álom volt. És azt az álmot úgy hívták: Clarissa.
- Hmm... lassan ideje lenne jelentenem ezt a városi közműveknél - kezdtem, ahogy mosolyom egy vigyorba csapott át, mikor egyszercsak szétpattant a csillárban az égő. - Gyalázat, hogy itt milyen ingadozó mindenfele az áramerősség. Csak úgy minden ok és előjel nélkül pattognak szét néha a villanykörték. Gyalázat! Ha így folytatják, súlyos villanykörte-válság lesz tapasztalható a környező árupiacion - háborogtam, de az, hogy végig vigyorogtam, és a végén el is nevettem magam, erősen rontotta az eljátszott képet.
Éreztem hogy a sötétben a karjaimba bújik, és a meleg takaró is ránk került, nyilván szintúgy az Ő keze által. Az enyémek ugyanis jól megvoltak azzal hogy a testét öleljék, nem kerestek takarót.
- Őszintén szólva egy kukkot se látok, de elhiszem neked, Te kis villanykapcsoló - válaszoltam, és jóízűn viszonoztam, ahogy hozzám hajolva megcsókolt. Éreztem a közelségét, és puha ajkait az enyémeken. Hát máris nem volt gond a sötétség, amit leginkább keresnék, nem volt messze tőlem. - Eddig nem volt kedvenc varázslatom, de ez kezd erősen dobogós lenni - merengtem el tréfálkozva, ahogy elváltunk, de kezem újra végigsimult a teste vonalán, hogy arcán kössön ki. A sötétség remek kifogás volt, hogy ujjammal lágyan végigcirógathassam orcáját, homlokát, hajának vonalát, orra vonalát, és ajkait, hogy aztán álláig érve kissé magam felé emelhessem arcát, egy újabb kis csókra.
- Nincs bizony, mert megvédelek, ha neked nem menne valamiért önmagadat. A szívedet pedig... csakis és kizárólag én védelmezem - simult másik kezem puszta véletlenségből persze, keresztül mellén, hogy elérje a szívét, mely hevesen verdesett a mellkasában. Tényleg jó ez a sötétség, fekhetnénk benne sűrűbben is.
- Deee, nekem nagyon is boldognak tűnsz. Legalábbis bízom benne hogy jól érzem. Mert én boldog vagyok. Tegnap még én is... hűű, hát ha valaki ezt előadja nekem, hogy ezt fogom érezni, csinálni... Veled... vagy kinevetem, vagy ha vámpír, megölöm... de most itt melletted nézve... minden jó. És könnyűnek érzem. Könnyű, nem akarok ölni, mikor helyette itt vagy Te, és használhatom a kezem arra, hogy szeresselek, ahelyett hogy vért ontanék vele. Nem hajt a vérem, hogy elmenjek vadászni, kutatni, ha helyette fekhetek veled a karjaim közt. Ez mind... nem számít, melletted - sóhajtottam, de nem lemondón, inkább... úgy, mint aki egy kemény, hosszú, átdolgozott nap végén (ami esetemben 20 évig tartott) hazaért, és most otthon van, azzal akit szeret, és megöleli, megcsókolja. És boldog hogy ott lehet. Ez nagyon furcsa volt. De jó értelemben. Mellette jó volt!
- Csak erre az egyre vágyok most - mondtam végül. - Veled... DE mond csak, jó lesz neked egy unalmas doktor bácsi mellett élni a napjaidat? - kérdeztem aztán hirtelen, részben viccelődve, de részben komolyan is. Amiben viszont jól jött hogy sötét van, nem látszódott a szemeim komolysága. De tartottam tőle, hogy előbb-utóbb unatkozni fog mellettem. Ha nem leszek vadász, ugyan mi érdekes lesz bennem?
- Igaz is, lassan egy egész ruhatárban vagy nekem, te lány - csiklandoztam meg az oldalát, és felnevetve hajoltam arcához egy csókra. - Mi lesz velem ha az összes ruhámat kivégzed, he? Vagy tán épp ez a célod? Ha ruha nélkül akarsz látni, van annak olcsóbb módja is - vigyorogtam a csók szünetében, bár utána azért én még bőszen folytattam. Édes csókját nem lehetett megunni, akár a mézet.

Szavai szívem helyett agyamat ostorozták. Mintha azt kiáltanák, hogy: Itt van! Itt van az, akire szükséged volt mindig is! Most pedig a tiéd! A tökéletes. Fogadd el, hogy szerethet téged is valaki! Fogadd el, hogy valaki elfogad a múltaddal együtt, és vállalja a jövődet!
- Még, hogy jó? Tökéletes egy valaki vagy. A legtökéletesebb - sóhajtottam ajkaira, annyira imádtam, hogy érzem bőre illata, tapintását. Érzem Őt.
- Szeretném, hogy tudd, hogy a múltadtól nem kell tartanod,sőt. Míg itt ölelsz át, addig nem fog érdekelni semmi. Nem érdekel, hogy hányat öltél, hogy kivel mit tettél. Ameddig itt vagy nekem, addig nem számít. Elássuk a múltat, rendben? Elássuk, hogy együtt új jövőt kezdhessünk - szóltam őszintén, majd kis rákészüléssel a csillár alól előkandikáló villanykörtét jó sok üvegszilánkra roppantottam, elvesztve fényét teljes sötétség ült a szobába. Karjaiba bújva húztam magunkra a takarót.
- Látod, nem kell engem félteni. Van még ott, ahonnan ez jött.Sőt, egyre bővül a repertoárom. Nézd csak! Ez is egy varázslat - hajoltam arcához, hogy gyengéden csókoljam puha ajkait.
- John, annyira szeretlek - sóhajtottam. - Igen, félek a holnaptól, de a te karjaidban már nincs értelme.
- Héjj! Nézd - csókoltam meg. - Úgy nézek ki, mint aki nem boldog? Úgy, mint aki nem hisz neked? Csak erre vártam egészen eddig. Azt hittem , küzdeni kell érte. És ezt a küzdelmet el akartam kerülni. De te csak egyszerűen megtagadtál mindent, és átnyújtottad nekem. És, bár furán fog hangzani, Istenem... minden, amit neked mondtam ma, a tegnapi énem a fejét fogná hallatán. De te csak fogtad magad és egyik napról a másikra megváltoztattál, és nem. Nem hagyom, hogy elveszíts! Sőt, követelem John Gilbert, hogy ne veszíts el, mert bizony annak csúnya vége lenne! - vigyorodtam el.
- Én is. Én is. Én is - ismételgettem a szavakat minden egyes csókja után. A boldogság utolért, én pedig nem fogok futni előle.
- Nincs az az Isten... - ingattam fejem. - Még mindig tartozok neked pár ruhadarabbal - nevettem fel boldogan.

- Én is... lelketlen és erős akartam maradni. Hideg. Gépies. Profi vadász. De beléptél az életembe - néztem Rá szeretőn, és fejem félrebillentve kissé, megmagyarázhatatlan hála, és... szerető érzések sugároztak belőlem feléje -, és érzelmekről kezdtél nekem beszélni, meg arról hogy nem vagy gyilkos, arról, hogy... lehetnék más én is. Azt hittem már nem is működik a szívem, de te... megtöltötted. Újra. Mindez, a Te munkád gyümölcse - szorítottam meg kicsit mellkasomon nyugvó ujjait. - Te erős vagy. Erősebb mint bárki akit ismertem, hisz... előtted senki nem volt rám ilyen hatással. Te vagy a legelső, de a legutolsó is, mert másnak nem adom oda a szívemet. Neked adom. A tiédért cserébe - helyeztem lassan, az én kezemet, az Ő szívére, és erőnek erejével kellett tartanom magam, hogy nézni bírjam, miként hullanak könnyei az enyészetbe.
- Nem bénáztad el! Csalódást sem okoztál, és nekem... teljesen megfelelsz, ha jó vagyok a "valakinek" címszó alá - kezdtem el visszamondani a mondatait, egy halovány mosollyal, mert... egyrészt magamtól hallani ezeket, még most is abszurd volt, Ő pedig olyan... gyönyörű, és szeretnivaló volt, és mert nem akartam hogy sírjon. Hogy ezeket érezze. Az hogy sírt... egyszerűen fájt. Mintha minden csepp ami elhagyja a szemét, egy szilánk lenne egy összetört tükörből. Nem akartam hogy sírjon. - Én azt mondom, nem kell nekem szebb és jobb, mert te tökéletes vagy, NEKEM tökéletes vagy, Clarissa! Itt vagyok. Ismeretlen az egész mindkettőnknek, és én is félek. Félek a holnaptól... a tegnaptól, és a mától is. Mint te. Félek hogy a múltamból megtudsz olyat, ami miatt elmész. Félek, hogy a jelenben énbelőlem tör ki valami, amit egyikünk sem bír. Félek, hogy rosszul csinálom a jövőben, hogy bántalak... Félek, hogy miattam bajod eshet.
Őszintén beszéltem hozzá mindvégig. És nem volt könnyű. Nehéz volt... hogy megszülettek a gondolatok, és mondjam ki őket. Én... akinek érezni is új volt, én... mondjam ki őszintén mit érzek egy nő iránt? Elenával is nehéz volt, hát még Clarissával. Főként, hogy felé újak voltak az érzelmek... Elena felé pedig "csak"... elnyomtam őket. Más volt. Főként, hogy Elena csak a felét tudta annak, hogy mennyi mindent érzek iránta. De Clarissával nem akartam elkövetni ezt a hibát. Nem akartam kihagyni semmit. Hogy tudjon mindent.
- Én azt mondtam hogy csodálatos vagy, nem azt hogy elviselhetetlen - javítottam ki -, és sokmindent kibírok. De nélküled semmit. Ne gondolj ilyeneket. Ne gondold hogy nem vagy jó, és hogy hülyeségeket beszélsz, azt pedig főleg ne, hogy csalódást okoznál. És ne érezz kényszernek semmit. De tudni szeretném ha félsz. Mert meg akarlak nyugtatni, el akarom oszlatni a félelmeid... - mondtam szeretőn, és amint megöleltem, nem engedtem már a karjaimból, csak azért sem. Szeretni akarom, hogy érezze, ITT vagyok, és nekem Ő kell. Ne legyenek kételyei... ne higgye hogy viccelek.
- És én csak egyet akarok Tőled. Azt, hogy boldog légy. Hogy legyen, mind a kettőnknek újra reménye. És szeretném ha egyszer úgy istenigazából, szíved legmélyéről elhinnéd... legalább Te, ha már a lányom nem, hogy... soha... soha többé nem akarlak bántani - sodortam le könnyeit, mikor odaemelte a kezemet. Közben észrevétlen érintve meg ajkait is ujjammal, és simítva végig rajtuk, míg Ő a mellkasomra tette a kezét, ezúttal önként. - Ha ez csoda, akkor ez a tiéd. És ha ez a szerelem... - vontam meg kissé a vállam, mert tudni nem tudhatom, csak remélem, és érzem -, akkor ez azt jelenti, hogy igen, veled maradok, és nem fogsz elveszteni, míg csak Te el nem küldesz. Mert szeretlek - mondtam egyöntetűn, szavaira, melyek... úgy melengették a szívem, mint a tavaszi napsütés.
Lassan hajoltam hozzá, és csókoltam meg gyöngéden.
- Szeretlek - mondtam, egy pillanatra elhajolva, majd újra, rövid kis csókot nyomtam a szájára. - Szeretlek - ismételtem, immáron egy kis vigyor kíséretében, majd újra megcsókoltam. - Szeretlek - mondtam harmadszor is, és ezúttal az eddigieknél is hosszabban csókoltam meg. Közben egyik kezem simította arcát, a másik meg a derekát, és öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. - Én a tiéd, Te az enyém - váltam el tőle végül, és így néztem a szemeibe. - Csak ígérd meg, hogy nem válsz kámforrá reggelre - mosolyogtam Rá életemben először szerelmesen.

- Tudod, mit érzek? Idejössz, és elrabolod az egyetlent, ami él, és remél bennem! Ami az enyém, és amiről azt hittem, hogy elkobozhatatlan. Ami, mint rájöttem, MIATTAD él bennem! A szívem. És igazságtalan... Igazságtalan, hogy épphogy belépsz az életembe engedélyt sem kérve elveszed! Pedig nem így akartam. Lelketlen, és erős akartam lenni. Akinek nem kell minden egyes alkalommal elsírnia magát, ha a gyengesége a tét - emeltem fel a földről egy papírzsebkendőt. - Én pedig elbénázom! Csalódást okozok, pedig egyetlen vágyam, hogy megfeleljek valakinek. Hogy egyszer valaki azt mondja, hogy nem kell nekem szebb és jobb, mert te tökéletes vagy, nekem tökéletes! És most itt vagy te. És annyira ismeretlen az egész, hogy félek nekivágni. Félek! Félek a holnaptól... sőt a tegnaptól is. Rettegek, John! - hangom meg-megremegett, és a könnyek záporoztak tisztán látó szemeimből. De nem érdekel, már nem. Lássa, hogy fáj. Lássa, hogy érzek. Sőt, had lássam én is. Látni akarom, hogy megmaradtak még az érzéseim annyi elszenvedett elcseszett év után.
- Megint hülyeségeket beszélek, látod? Ez történik, ha melletted vagyok -szipogtam. -Nem akarom... Nem akarom, hogy egyszer valami olyat tegyek, vagy mondjak, amivel elrontom. Az enyém se vagy, de már attól félek, hogy elveszítelek. Látod, milyen elviselhetetlen nőszemély vagyok? Nem sokáig húznád mellettem - nevettem fel keservesen, de őszintén. S mikor kezemet mellkasára illesztette, egyszerűen kitisztult minden. Annyira megindító volt látni szemeiben az őszinteséget, és a fájdalmat, hogy tudtam, Ő mindvégig igazat beszélte. Teljesen. Őszintén. Őt is megrémítette, mint ahogy engem. Szegény, mit érezhet, ha én meg megkérdőjelezem. Így is nehéz neki, nem lehetek ennyire ostoba.
- Tudom, igazad van, hülye voltam. Sajnálom, hogy csalódást okozok...Megint - vetettem rá néhány bocsánatkérő pillantást, miközben gyengéden magához húzott. Kezei arcomon simultak, egymás szemébe mélyedtünk.
- Mikor először találkoztunk, ugyanaz a kishülye voltam, aki azt hitte érzések nélkül is boldogulni fog. Sőt, csak azok nélkül.Kiölték belőlem minden kislányként még bennem élő reményt. Majd beléd botlottam a főtéren, és elindítottál bennem valamit. Valami erőset, és törhetetlent. Sosem éreztem még ehhez hasonlót sem. Majd az elrablásomon döbbentem rá, hogy valami baj van velem. Képtelen vagyok nélküled létezni. És most itt vagyok veled egy hotelszobában... és képes vagyok hitetlenkedni a szavadban! Egy érintés és egész testem beleremeg - kezét végighúztam könnyeimen, így lesodorva őket. - Tekinteted megigéz - nyeltem nagyot.- És ez itt - érintettem meg szívének helyét.- Ez egy csoda - mosolyodtam el halványan.
- Ez lenne a szerelem? Akkor én miért félek tőle? Mi okom van félni? Miért félnék attól, ami már az enyém? Ha ez most azt jelenti, hogy velem maradsz, enyém leszel, és nem veszítelek el, mert egyszerűen KÉPTELEN lennék rá, akkor igen, John Gilbert, én szerelmes vagyok! Nem számít, hogy mi áll előttünk. Legyőzzük. Az sem számít, hogy nem ismerjük még annyira egymást.De előttünk áll egy egész élet, amit felhasználhatunk rá. Csak tudnám, hogy mivel érdemellek ki... De nem számít, mert az enyém vagy. Szeretlek - hajoltam ajkaihoz, hogy kijelentésem egy csókkal bélyegezzem meg. Már az enyém. Örökre.

Megleptem Őt. Látszott rajta, ahogy teste megdermedt, és arca szinte krétafehér lett. Nem volt egyedül, magam is sokkoltam önmagam... de hiába a meglepetés, nem tudtam, és... nem is akartam ezt visszaszívni. Rémisztő, de akkor is jó amit érzek, és...ezt nem akarom megszüntetni...
- Nem megy "csak úgy", és hidd el, nem dobálózok vele. Engem... épp úgy meglep mint téged, hogy kimondtam. Nem készültem rá, és nem is terveztem, csak jött... mert éreztem... érzem! - hangsúlyoztam komolyan. - Nem tudok neki parancsolni, nem tudom azt mondani hogy ne érezd, és közben a tükörképem nézni. Nem tudom hogyan, és miért történt, ezt nem lehet megmagyarázni miért van, csak van... Én soha... nem mondtam úgy ezt, hogy ennyire... hogy EZT éreztem volna. Én sem vagyok előrébb mint te. Nem értem... és nem tudom elhinni, hogy egy olyan gyönyörű, okos, fiatal, erős nő, akinek ezerrel több lehetősége lenne az életben, miért pont velem akar lenni, miért bízik énbennem, mikor soha senki más nem tette? - Nem bírtam nézni ahogy tekintete újra könnyessé válik, és hogy nem néz a szemembe. Odahajoltam hozzá, álla alá nyúltam, és kényszerítettem hogy igenis nézzen ide. Azt akartam hogy lássa, testem-lelkem komolyan gondolja amit mondok, bármilyen nehéz is...
- Tudom, hogy nem ismerlek rég, és ráadásul csak azóta is alig, és te is engem, de... nem is az agyam szeret, meg nem is a rólad megtudott dolgokat szeretem, Clarissa, a szívem... az szeret téged... - ragadtam meg finoman de erősen a kezét, és húztam a csupasz mellkasomra. - EZ szeret téged. Akar téged. TÉGED! Nem tudom miért, hogyan, vagy mióta, de akar, és szeret. Veled akar lenni. Érted akar... jobb lenni. Nem várom el hogy te is máris mond. Nem várok el semmit, csak... kérlek, hogy hidd el nekem ha mondom: szeretlek. Meglep, amit érzek, nem is értem, hogy lehet, és miért téged, miért most, ennyi év után, mégis... akarom érezni ezt, mert... soha ilyen jót... még nem éreztem - simogattam arcát lágyan, és homlokom az Övének döntöttem, szemem nem engedte az Ő tekintetét.
- Nem akarom hogy sírjál - fogtam meg két kezét, és csak azért is, a karjaim közé húztam, és magamhoz öleltem a testét. - Szeretni-akarlak-téged - mondtam kis szünetekkel, komolyan, őszintén, és nem eresztettem el. - Tudom, nem vagyok főnyeremény. És vadász vagyok. És... csődtömeg. De veled akarok lenni, bármilyen rémisztő is a változás. Ha ezért az kell, hogy... többé ne legyek aktív vadász... akkor... nem leszek az - mondtam, nem is érdekelve mit mondok. Hogy ne hajkurásszak mindig mindenfele vámpírt? Talán nem is akkora áldozat, azt nézve hogy már így sem megy úgy mint régen... És miért ne? Lehetek vadász hajsza nélkül is. Ha jön, megölöm, ha nem, nem megyek én keresni a bajt. A családomat akarom. Ha ehhez áldozat kell... legyen ez... Még ha az őseim ezért forognak is a sírjaikban. Nem érdekel, én élek, és Elenáékkal akarok lenni. És... Clarissával akarok lenni. Nem tudom mi lesz ebből ,hogyan lesz, vagy akármi... azt tudom, hogy ott bent, egy nagyon jó érzés van, ha Rá gondolok, és meg akarom tartani azt a jót ott bent.
- És mindenek felett - húzódtam aztán mégis kissé hátrébb, erősen mélyedve el a szemeiben. - Egész felnőtt koromban vámpírokra vadásztam, és szörnyekre. Lelketlen lényeknek hittem őket, akik nem éreznek, nem gondolkodnak, csak ölnek és ártanak. De rájöttem hogy ez nem igaz. MIATTAD jöttem rá. Nem vagy szörnyeteg, Clarissa. Egy csodálatos lény vagy, és... egy csodálatos ember. Azt akarom, hogy tudd hogy én ezt gondolom rólad. Te magad mondtad, hogy nem vagy gyilkos, nem öltél meg senkit, nem ártottál senkinek. Hát ne is mond nekem hogy szörny lennél. Mert nem vagyok hajlandó ezt elhinni. Kérlek, ne félj, bízzál meg bennem. Nem okozok csalódást neked. Azt mondtad csak akarni kell. És én akarom - mondtam teljes meggyőződéssel, végig a szemeibe, két kezemmel erősen ölelve Őt.

Ne! Bárcsak nem mondta volna ki... bárcsak. De kimondta. A tilost. A nagybetűset. Annyira váratlanul értek szavai, hogy lereagálni is képtelen voltam. Megkövülve bámultam a semmibe, és próbáltam feldolgozni. Ő. Nekem. Az első férfi, aki kimondta... /Apámat már számba sem veszem./
- Ez a szó... Nem olyan, amivel csak úgy dobálózni lehet! Hát nem érted? Ez nem így megy. Nem mehet így! Csak úgy kimondod... És zavar. Zavar, hiszen most ismertük meg egymást! Tudom, bízok benned, és fogalmam sincs, mi ez az érzés, ami itt belül forr - kezem szívem magasságába emeltem. - De tetszik, hogy így érzek. John, kedvellek. És zavar... Piszkosul zavar, hogy nem tudok a szemedbe nézni, és kimondani ezt a szót. Az igazság, hogy sosem mondtam még ki, sosem éreztem így, és ez az új meglep. Ráadásul tőled... Tudom, megint ott tartok, de nem tudok egyszerűen szemet hunyni afelett, hogy vámpír vagyok, te pedig vadász. Képes lennél feladni mindent miattam? Egy szörnyeteg miatt? - szemeim most sem maradtak szárazon. Tekintetemet pedig rémült düh árnya sötétítette be.
- Miért teszed ezt velem, hmm? Mért így? Miért most? Miért velem?- vetettem fel kételyeim. Hihetetlen számomra, hogy valaki képes lenne megszeretni engem. Engem. Clarissa Morgan-t.
A szemébe képtelen voltam nézni, de más sem érdekelt, mint a válasz. Mintha csak arra vártam volna, hogy a szemembe röhögjön, és kijelentse, hogy színjáték volt az egész. De belül, legbelül jóleső melegség árasztott el. Ha nem lennének a kételyeim, ha tisztában lennék az érzéseimmel, ha lennék elég bátor, már karjaiba omolva élvezném a pillanatot. Ehelyett meggyötört ázott kutyaként térdeltem az ágy másik végében, kezeim ölemben nyugodva, arcom piroslott, tekintetem rémült, bőröm könny-áztatott. Nem ezt akartam. Nem így akartam.

- Ne köszönd, azt hiszem szeretlek... - szaladt ki a számon feleletként, s talán... én magam döbbentem meg a legjobban a saját szavaimon, még az sem ragadta meg a figyelmem, amit Clarissa szemében láttam mielőtt kimondtam, ezt a cselekvésem hirtelen minden mást kikapcsolt. Én... komolyan ezt mondtam? Kimondtam... én azt valakinek, hogy szeretem?? Az nem lehet... lehetetlenség... én ilyeneket nem mondok... De mégis kimondtam. Azt mondtam szeretem. Én. Szeretem... Lehet hogy ez az? Az a gombóc a torkomban, a kő a gyomromban... az a szorítás, az a különös érzés... az a bizsergés? Ez lenne amikor szeretek? Ez, amikor úgy érzem, bárkit megölnék, csak hogy neki ne essen baja? Mikor... megtennék mindent, hogy jó legyen neki? Ez a szeretet?
- Igen... varázsgyűrű... - jutott el lassanként elmémig a hangja, és valami belső késztetésből... egyáltalán nem ellenkeztem az ellen, hogy lehúzza az ujjamról. Másnak sosem engedtem volna, de Őtőle... nem féltem. Hiába hajolt lassan közelebb hozzám, hiába láttam egyszercsak valami dühös fényt villanni a szemében... Nem értettem mivel váltottam ezt ki, de nem bántott volna... ebben bizonyos voltam. És ha mégis megtenné? Hát... hát nem így éri meg meghalni? Azzal, akit szeretünk...? Azáltal... azért... Őérte...? Dehogynem!
Kezem rásimult a gyűrűmet szorító kezére, de nem azért hogy szétfeszítsem ujjait, csak fogtam a kezét. Néztem ahogy előtűnnek a fogai, ahogy arca változik... Más esetben már rég nem itt lennék mellette, így, de... most nem mozdultam, nem védekeztem. Csak bámultam a szemeibe, és vártam mit fog tenni... De azt tudtam, bármi is lenne az, elfogadnám, mert Ő teszi ezt.
Ám aztán megtört a pillanat, elfordult, s elejtette a gyűrűmet. Elfordult tőlem, de én nem engedtem el, most is épp úgy fogtam a kezét mint előtte.
- Kérlek... - kezdtem, mikor visszafordult, de a hangja megállított. Megértettem. Azt hiszem, megértettem ekkor, mi a baj. Miért lett dühös, és ettől... csak még inkább éreztem, amit az imént mondtam. - Nem vagy szörny. - Nem hittem volna hogy egyszer az én számat hagyja el egy ilyen mondat. De szabad kezem az arcára simult, és közelebb húzódva mélyen néztem a szemébe. - Szeretlek - mondtam komolyan, és megcsókoltam Őt. Hogy elhiggye nekem amit mondtam. Mert én nem láttam szörnyet, csak... egy csodát. Aki megment engem... és akit akarok. Aki kell nekem.
- Az unokámig pedig még van néhány, de... szerinted tényleg... - kezdtem volna megint a hitetlenkedést, ám aztán visszaszívtam. Olyan lelkes volt. Nem akartam megfékezni. Végülis mit veszthetek, szeretem, és ha a boldogságáért nyaktörő játékba kell kezdenem, hát legyen. És közben... hátha mégis igaza lesz, és megbékíthetem még Elenáékat... - Jól van, csináljuk. Szeretném ha igazad lenne.
Szeretőn öleltem magamhoz, és habár igyekeztem, hogy a fejem kapcsoljon már ki. élvezze a pillanatot, amikor itt lehetek vele. De amiket mondott, csak szöget ütöttek a fejembe, és szerettem volna megérteni miről beszél. Talán ezért is néztem olyan vizsgálódó kíváncsisággal Őt. Nem kérdeztem rá, mert nem akartam faggatni, ha már ezt kérte. De örültem volna ha elmondja miről is beszélt. Gondoltam, bármi is az, megoldjuk, közösen, de ahhoz tudnom kellene miről is van szó tulajdonképpen.

- Rendben -nagyot nyelve mosolyodtam rá hálásan. - Bízok benned és... köszönöm - ez a komor valóság, még ha nem is úgy csengett.Harmadik találkozás. Én mégis feladnám az életem érte. Megbízok benne. Őszintén mondtam. Benne igen. Hamarosan viszont olyan veszélynek leszek kitéve, hogy jöhet a fél város, mégis elkerülhetetlen az én vesztem. Egy mentsváram maradt. Az iránytű. Ha akarok hosszú jövőt magamnak, vagy ha egyáltalán bármilyen jövőt is szánok magamnak akkor, ha van hozzá gyomrom, ha nincs, én pár napon belül, de ölni fogok. Vér fog tapadni először kezeimhez, és ettől még Ő sem tud megvédeni.
Még, hogy erős vagyok... De muszáj annak lennem. Vagy én ölök, vagy engem ölnek. És most igazán van miért önzőnek lennem, végre van.
- Hmm.. varázsgyűrű. Hasznos. De mi a garancia, hogy senki nem veszi le ujjaidról,hmm? - húztam le ujjáról végig szemeibe nézve azt a szép darabot. Tudtam, hogy hagyni fogja. Tudtam, hogy nem áll ellent. Én pedig biztos voltam benne, hogy nem fogok rá támadni. Nem tenném. Viszont amikor az ivással hozakodott elő, elöntött valami düh. Megint éreztem. Ő vadász. Én meg egy elfajzott szörnyeteg. A gyűrűt kezemben szorongattam, és egy kattanás, fogaim máris előtörtek helyükről. Lassan, óvatosan hajoltam megfeszült nyakához, mint amikor a vadállat zsákmányát szerzi be. Fogaim apránként közeledtek bőréhez, kiélvezve azt a pár másodpercet. Mintha azt ordítanám, hogy: Szörnyeteg vagyok! Vedd már észre!
Majd hirtelen elhúzódtam tőle, és fejemet fal felé fordítottam. Akaratlanul is megcsapott a vérének illata, míg ezt leküzdöttem, fogaim is a helyére kerültek, gyűrűjét pedig hasára ejtettem.
- Soha nem akarom ezt tőled hallani még egyszer. Megértetted?- sóhajtottam, és tekintetét kerestem. Lehet, hogy most megbízik bennem, de én... Magamban képtelen vagyok.És ez az, amit igazán nehéz leküzdeni.
- Örülnék, ha itt maradnál - sóhajtottam. Legalább ameddig itt marad a szobámban nem tűnik el a varázs.
- Figyelj. Már mondtam. Megoldjuk. Hidd el, kitartó típus vagyok! Hmm.. hány hónap is van vissza a harmadik unokához? Be kellene szerezni pár ajándékot... - mosolyodtam el saját ötletem hallatán. Bár nem sokan tudják, de élek-halok a gyerekekért. Talán egyszer nekem is lesz... De most csak az ő boldogsága számít, és ez az unoka megadhatja neki.
- Azt akarom, hogy addigra részese legyél a családnak. Hogy egy nagypapával nőjön fel a gyerek - az a John, aki mellettem fekszik, és akihez bizakodva bújtam most is hozzá, egyszerűen megtudja csinálni. Képes rá.
- Css- mutató ujjamat ajkához emeltem. - Ne rontsd el, kérlek. Nem véletlen, és mondtam is valamit ezek előtt, mikor választási lehetőséget adtál. Választottam.

Ilyen lehet a bosszúvágy, mely nem gonoszságból fakad... Mikor azért akarok bosszút állni, megölni, megleckéztetni valakit, mert valaki, aki fontos nekem, szenvedett valaki által, akinek óvnia kellett volna, az élete során. Furcsa érzés volt, és mégis az enyém. ÉS Clarissa felé sugárzott.
- És bízhatsz bennem hogy meg is tartom ezt magamban - feleltem őszintén, ahogy figyeltem, hogy letörli Ő is az arcát. - Vigyázok rád. Amíg veled vagyok, még egy ilyen féreg nem bánthat, oké? - kérdeztem, és minden bizodalmam a hangomba akartam tuszkolni, hogy érezze, biztonságban van velem, megvédem, és többet nem kerülhet abba a helyzetbe, amiben anno volt. Mert én nem hagyom. Mert nem akartam hagyni! Tudtam, hogy erős, hogy nem hétköznapi, de azt is tudtam hogy a múltja fáj neki, és... azt akartam hogy minden egykor történt dolog ellenére, annak ellenére is hogy én is bántani akartam Őt, akkor is tudja, hogy velem biztonságban lehet. Már nem bántanám. Semmi pénzért. ŐT nem!
Mikor megcsókolt, elmosolyodtam, halványan, de a csókja elegyével könnyebb volt... Fiatal, élettel teli, erős... reményeket hozó, ezek jutottak eszembe róla, és a szavairól. Ha Ő mondja, még tán el is hittem volna, hogy van remény, hogy Elena megbocsájthat. De mikor elvált, és rám nézett, megcsappant a varázs, főként a kitört nyakam emlékére.
- Igaz - nyúltam önkéntelenül is újra oda, és megdörzsöltem a nyakam. - Sajnálom. De ne izgulj, amíg ez itt van - emeltem fel a kezem, és mutattam meg neki a gyűrűmet -, addig visszatérek, akármilyen természetfeletti lény is okozza a halálomat. Szóval ha megéheznél, csak szólj - mosolyodtam el újra a kedvéért, bár vicceltem, de... ki tudja, ha úgy hozná a sors, talán az Ő kedvéért még azt is engedném. Másnak nem, de Ő mindig is kivételes volt, amióta csak megismertem...
Követtem a tekintetét, és én is egy meglepett pillantással konstatáltam, hogy bizony jól belesétáltunk az éjszakába. Elszaladt az idő... "valamivel".
- Nem szeretnélek itthagyni - ráztam meg a fejem, és visszafordultam Hozzá. - Ha te sem bánod, akkor maradnék - hajtottam vissza fejem a párnára, de nem vettem le Róla a szemem. Nem úgy tűnt mint aki ki akar rugdalni az ágyából, de ha már kérdezte, akkor biztosra megyünk.
- Nem. Még csak az kéne, elvágná a torkom álmomban - mondtam, komolyan, de nem, Elena valószínűleg nem lenne ilyen kegyes. Most főként nem. - A családom régi házában lakom jelenleg, azóta, hogy visszajöttem a városba. Elvileg az unokaöcsémmel, és a sógornőm nővérével lakunk ott, de őket olyan sűrűn látom ott mint a fehér hollót. Tudod, a családban senki sincs oda értem, inkább elkerülnek ha nem muszáj találkozniuk velem - magyaráztam, közben lassan cirógatva két ujjammal a háta közepét, pontosan a gerince vonalán. - Na és Te? Hogy keveredtél pont ebbe a városba? Ide rendszerint senki sem véletlenül téved, aki természetfeletti. Olyan ez a hely, mintha mágnessel vonzaná a különböző fajokat.

- Bizony- csillant meg valami lelkesedés szememben. Lelkesedés az "együtt" szó hallatán? Mint valami filmbe csöppentem volna bele, és rám aggatták volna a naiv kislány szerepét. De nem bántam. Mert egyszerűen annyira tökéletes ez a szerep, hogy szinte eltűnik a határ a valóság és színdarab között. Eggyé válik.
- Nem szégyenlem, csak... nehéz - nyeltem nagyot, padlót fürkésző szemeim Felé kaptam, mikor ujjai gyengéden simítottak végig könnyáztatta bőrömön. - Az egyetlen vagy, aki tud erről, és tudom, hogy nem kellene sírnom. Nem éri meg, de... áhh - sodortam le ezúttal kezemmel egy könnycseppet.
- Meg. Gondolkodás nélkül. Jajj, ne nézz így rám! Ez a rémült tekintet...- ejtettem egy őszinte vigyort, majd arcához hajolva kezemmel hajába túrva csókoltam. - Ne érezd úgy, hogy múltad rejtegetni kellene előttem. Hahó, én voltam az, aki holtan talált egy bokorban! - húztam fel vigyorogva egyik szemöldököm próbálva előcsalogatni egy mosolyt arcán. - Tudod, hogy rám hoztad a frászt, hmm?
Következő pillanatban pedig már szorosan öleltem. Szemmagasságomban pedig az órát találtam. Elég későre járt már.
- Ugye, nem szeretnél itt hagyni estére egyedül? - lestem szemeit. - Fogalmam sincs, hogy működik ez az egész...- gondoltam bele, majdnem fel is kínáltam egy reggelikészítést, de aztán belegondolva, hogy itt bizony maximum csak rendelni tudok valamit,inkább visszavontam.
- A lányoddal laksz? - kíváncsiskodtam továbbra, elmerengve, hogy ilyen esetekben hol is tudhatna aludni...

- Én sem vagyok olyan. Szóval jók lehetünk együtt - biccentettem egy határozott mosollyal, de... a szerelem témája, egyikünk számára sem volt egy könnyű falat. Nekem sem, neki sem... különösen a múltja miatt.
Ahogy megláttam hogy könnyesednek be a szemei, és felült, én is felültem, s fájdalmasan néztem, hogyan törli le azt a könnycseppet. Legszívesebben... nem is tudom, megfojtottam volna az apját, amiért ezt tette a lányával. Én sem vagyok szent... sokmindent csináltam, sokakat megöltem... bántottam... de a lányomat mindig csak óvni akartam, megvédeni a világ veszedelmeitől... még ha rossz módon is...
- Ne szégyelld előttem, de kérlek ne sírj, apád nem érdemli meg hogy hullasd érte a könnyeidet - néztem Őt komolyan, s fájdalmasan meredtek szemeim, ahogy hozzá hajolva simítottam meg arcát lágyan.
Ám mikor az unokáim számát tekintettük, rajtam volt a sor az elkenődésre. Halványan bólintottam egyet, és visszadőltem a párnára. Mély lélegzetet vettem, és onnét néztem fel Clarissára. Néztem összefonódó ujjainkat, és ez némi kis jó érzéssel töltött el. Bántam már. Bántam, hogy elszalasztottam Elenát, és az unokáimat is. Hogy nincs részem az életükben. És nem is lehet már...
- Tényleg megtennéd? Beszélnél vele? Mikor azt sem tudod, mikért gyűlölnek pontosan? - kérdeztem, bár bízva, de hitetlenkedve. Hisz sokmindent nem tud még rólam. A mai akciómról is még épp hogy csak annyit tud, hogy családi zűr volt. És hogy én kiütve végeztem a végén. S még ha a szándékaimat nem is szégyelltem, de a módszerek már másik lapra tartoztak... Így belegondolva... nem akartam olyan életet, mint Mikael-é... hogy ezer év múlva is a családomat hajszoljam, hogy Ők gyűlöljenek, és próbáljam megölni, akit csak az utamba sodor a szél. És egyedül legyek. Nem akartam a barátom sorsára jutni én magam is.
Halvány, de... azt hiszem így nevezik... szerető mosoly... kúszott fel arcomra, miként merengésem bánatos alkonyát megzavarta, hogy Clarissa a karjaim közé bújt, és megölelt. Nem tudtam mit is mondhatnék... a köszönöm ostobán hangzott volna, és a másik szó... ami a gondolataim közt megfordult, az... komoly volt... komolyabb, mint hogy csak így, minden előkészület nélkül ki tudjam mondani... Ezért hát, csak lehunytam szemem, és hálásan öleltem vissza Őt, miközben csókot leheltem a homlokára, aztán a szájára. Csak némán köszönve meg, hogy itt van.

- Nem vagyok olyan, akit pár akadály ledönthetne - vontam mosolyogva vállat. Szavai aranysugárral vésődtek agyamba, elöntve elmém, s kitúrva eddigi gondolataimat átvették az irányítást.
- Nem. Még nem hiszem - lesütött szemekkel, összeszorult torokkal próbáltam összeszedni magam. - Nehéz, ha az ember az életének 90 %-át egy toronyban tölti a pszichopata apjával - szememből az összes hiábavaló erőlködés ellenére kibuggyant egy könnycsepp. Hitetlenkedve forgattam meg szememet, és keserves mosoly kíséretében felülve leemeltem egy zsebkendőt a polcról, majd törökülésbe vergődtem.
- Hányszor fogok még sírni előtted, hmm? Nincs még egy ember, aki előtt ennyit sírtam - még apám előtt sem. - tettem hozzá magamban. Még előtte sem voltam képes. Mindig is arra nevelt, hogy a sírás a gyengeség jele. Ő pedig nem hiszi el, hogy ez az erős kislány ilyen kis gyenge lenne... Egy senki.
- Három? - kérdeztem lelkesen elkerekedett szemekkel. De arctekintetét látván rájöttem, hogy mekkora sérelme is ez. A lánya...
Közelebb húzódzkodtam, majd megfogva kezét, ujjai közötti résekbe illesztettem sajátomat.
- Együtt megcsináljuk, oké? Megoldjuk... Ha szeretnéd, beszélek a lányoddal - hangom komolyan csengett, ugyanolyan komolyan, mint amilyen a szándékom is volt. Képes lennék rá. Érte, igen.
Annyira komoly szavak következtek, hogy hirtelen el is akadt a szavam. Olyan hirtelen jött ez az egész, de mégis ... Valahogy vele nem esik nehezemre ilyenekről beszélni. Egy érintése megmosolyogtat, egy szava és egész belsőm beleremeg, egy pillantása és mindjárt sírva fakadok... Ez lenne a szerelem?
Nem adtam szavakat válaszul, de szívem hevesebb lüktetése, és ez a fura belső bizsergető érzés egyértelműen jel. Szavak helyett inkább mellé bújtam, és szorosan megöleltem.

- Szeretem ha egy nő bizakodó - mosolyogtam Rá hálás-boldogan, és viszonoztam mikor odahajolt, hogy megcsókoljon. De az Ő tekintetében épp úgy ott láttam a kétségeket, mint ahogy én is éreztem magam. Ő is félt. De örültem hogy bizakodik, mert én is akartam. És akartam Őt. Talán együtt elég erősek lehetünk... hisz mind a ketten jók vagyunk, és erősek, kitartunk... Még ha magamban nem is voltam biztos, de azok után hogy Ő megmenekült a karómtól, gyenge nem lehet. Akaratos. És reméltem, hogy akarja Ő is eléggé ahhoz hogy menjen nekünk. Talán sikerülhet...
- Voltam - bólintottam lassan, kicsit elgondolkozva rajta, mert meglepett a kérdése. - Úgy 20 éve, a lányom anyjába. Ha nevezhetem annak egyáltalán, ami köztünk volt, hisz kölykök voltunk még... ki tudta akkor, mi a szerelem... - csóváltam meg kissé a fejem, és az Övének döntöttem azt egy pillanatra, de aztán újra a szemébe néztem. - És te? Voltál már?
Még az Ő szájából el is hittem volna, de ahogy gyönyörű arcát néztem, sokkal inkább éreztem annak magam. Túl a harmincon, gyerekkel, unokákkal, és majdnem "nyugdíjazva"... Elég vénnek tűntem. De ha lehunytam a szemem, és csak öleltem Clarissát, meglepő módon sokkalta kevésbé éreztem az időt, és minden egyéb kellemetlen részt is.
Könnyebb is volt, elnevetve magam a hangját hallva.
- Ne kiabáld el. Néhány hónap múlva három unokám lesz már. Más ennyi idősen az első gyerekénél tart. Ha így folytatják a lányomék, én leszek rekorder, nekik hála - mosolyogtam, bár némiképp keserűen, belegondolva, hogy a tetteim után, aligha lesz lehetőségem akár csak látni azt az unokát, aki még meg sincs. Ráadásul nyilván Delena szíve csücske sem vagyok már. Ami most... fájt...
- Szeretném ha velem maradnál - tört ki belőlem hirtelen, s kezem megfogta az Övét, mely az arcomon simult fel s alá. - Tényleg szeretném. Bármit megteszek érte - mondtam, s nem érdekelt, hogy előző lényemtől teljes mértékben ellentétesek ezek a szavak és szándékok... - Téged akarlak - néztem mélyen a szemeibe, 100%-os őszinteséggel.