A birtok tulajdonképpen ténylegesen már közigazgatásilag sem tartozna a városhoz, sokkal inkább annak határában fekszik, így aztán sokkal inkább helyrajzi számot és útbaigazítást kaphat bárki, sem mint utca nevet, vagy házszámot. Valamit, valamiért. Így ki lehetett alakítani azt a közeget, amit Ragnar elképzelt magának, viszont kicsit költségesebb, kicsit körülményesebb volt a történet, mint azt elsőre bárki gondolta volna.
A taxi a kovácsolt vaskapu előtt áll meg, aminél tovább bárki csak akkor juthat, ha betöréssel próbálkozik, természetesen volt már példa ilyenre is, hiszen ahol van, amit érdemes ellopni, vagy sejthető, hogy lehet ilyesmi, ott előbb utóbb akad olyan is, aki szerencsét próbálna. Az csak később derül, hogy mennyire érte meg a kis kaland, vagy mennyire számít végzetes melléfogásnak.
A kapucsengő gombját lenyomva azonnal kamera közvetíti a vendég képét tovább a másik oldalra, hol aztán hamarosan egy rekedtes öreg hang szólal meg, kiváló angolsággal, bár ez a beszédstílus sokkal inkább jellemezné az Egyesült-királyságot, sem mint a kicsit franciásan zsongó New Orleansban megszokott amerikai angol nyelvet.
- Kérem kisasszony, miben lehetek a segítségére?
A kamera viszont a képet csak befelé közvetíti, a vendégnek be kell érnie a hangszóróból érkező rekedtes öreg hanggal, s a kérdéssel, melyet az hordoz, bizony, ahogyan sok más helyre sem, ide sem nyer bebocsájtást akárki, csak az, aki jó okkal érkezett. Természetesen kellően meggyőző lehet az az arany szegényes meghívó kártya, amit Barris professzor adhatott át kis védencének.

A hangszóróból már nem érkezik válasz többé, sőt egyáltalán semmilyen válasz sem érkezik nagyon-nagyon sokáig. A lánynak lehetősége van megcsodálni a vaskaput, mely a viking mitológia jeleneteit ábrázolja, többnyire Thor harcait, s központi helyen azok közül is az áll amit a világkígyóval folytat majd a Ragnarok napján, a világ végezetén.
Percek, talán egy jó fél óra is eltelik, talán több is, mire egy férfi alakja bukkan fel a távolból a kapu felé közeledve, lassan pedig hogyan alakja kibontakozik a ködből. Láthatóvá válik, hogy az idős úr, valószínűleg nem hogy az ötvenen, de messze túl lehet már a hatvanon is, közelebb a hetvenfelé. Tartása, megjelenése, öltözete mégis kifogástalan, távolságtartó, merev eleganciát tükröz, ahogyan azt a régi iskola tanította neki még fiatal korában, s ahogyan generációk óta taníthatja a családjának is.
Gerard családja már generációk óta szolgálja Ragnar Magnussont, s valószínűleg, hacsak unokája nem lép majd örökébe, aki eddig nem sok elhivatottságot mutat a családi tradíció folytatása iránt, akkor az idős úr halálával egy generációk óta tartó hagyomány szakad meg, s vész el oly sok minden után a múlt ködében.
Az idős úr egy apró távirányító segítségével nyitja ki a kaput annyira, hogy a kisasszony beléphessen, szoborszerű arca merev, hideg és kimért, mintha arcán sosem vendégeskedett volna a mosoly. Modora, noha távolságtartó, mégis kifogástalan.
- Gerard vagyok, Magnusson úr inasa, s talán mondhatjuk úgy, házi mindenese. Kérem kisasszony, kövessen a könyvtárba, az úr ott fogja fogadni önt, már várta az érkezését.
Türelmesen megvárja, míg a lány beljebb kerül, majd a távirányító segítségével zárul vissza a nehéz vas kapu, ami valószínűleg a jó öreg saját erejéből megmozdítani sem lenne képes, nem hogy nyitni-zárni, ha éppen úgy hozza a szükség.
- Kérem igyekezzék tartani a lépést, a kert hatalmas, s bár derűs időben igazán gyönyörű, ha ebben a ködben elkeveredik benne, egy csúnya megfázással lehet gazdagabb, mire bárki rátalál önre.
Az út nem kifejezetten hosszan vezet át, a gondosan rendben tartott kerten, s ha van is személyzet Gerardot kivéve, nem kerül elő közülük senki sem. Egészen a hatalmas tölgyfa kapuig vezet az út, angol tölgyből készítették, még századokkal ezelőtt, amikor maga a kastély ház is épülhetett. Azóta van Magnusson úr tulajdonában, hogy egyáltalán felhúzták.
A gyönyörű, tiszta fehér homlokzat teteje messze elvész a tejfehér ködben, s a nyikorduló tölgyfa kapu mintha egy másik világot tárna fel, mely fölött nem rohant el az idő, hanem valamikor a 17. században reked meg.
A fal, a festés, a díszítés, a szőnyegek, de még a díszítő elemek is a régi, romantikus stílus idézik, amiben a ház épült, s ha volt is renoválás, kínosan ügyelhettek arra, hogy fenntartsák az eredeti állapotot.
Maga az inas gondoskodik arról, hogy a kisasszony kabátja és cipője megfelelően el legyen helyezve, majd ad egy topánt, melyben a házban közlekedhet Ariana a továbbiakban. A jelek szerint rendkívül ügyelnek a tisztaságra.
Kanyargós márvány lépcsőn vezet fel az út két emelet magasába, végig egy szobákkal tarkított folyosón, míg végül a könyvárat sikerül elérni, ahova Gerard már nem lép be, csak a hölgyet engedi előre előzékenyen.
- Kérem kisasszony, itt várakozzék, amíg az úr megérkezik, s fogadni tudja önt, amennyiben kívánja, az asztalon lévő csengő segítségével hozathat be magának aprósüteményt és teát. Irina áll majd a szolgálatára. Azt remélem, mondanom sem kell, hogy itt minden rendkívül értékes.
Ezzel ha a lány belépett, az inas sarkon fordul, s távozik. A könyvtár kialítása a régi viktoriánus kor hangulatát idézi, a hatalmas fekete lakkozott fa polcokon sorakozó megannyi könyvvel, kódexszel, első kiadással, tekerccsel, de még agyag táblát is láthat itt az szépen rendszerbe rakva, aki kellőképpen szemfülesen méri fel a könyvtár kincseit.
Vörös bársonnyal borított székek, s egy mahagóni asztal szolgálja a kényelmét annak, aki úgy dönt, hogy a könyvtár kényelmét élvezve olvasgatni óhajtana. Körben a falon olajfestmények, melyek a különböző antik mitológiai történeteket elevenítenek meg a viking és az ó germán mondakörből, valószínűleg a ház urának magának festhették ezeket a képeket ismeretlen, ám igen csak tehetséges művészek, akiket bár az adottságaik meg voltak hozzá, sosem kapott szárnyra a világhír.
Ez a könyvtár lesz az a hely, ahol várakoznia kell Ariana kisasszonynak egészen addig, amíg a ház ura is eljut odáig, hogy időt tud szakítani rá, fogadni tudja, s meg tudja beszélni vele, milyen munka elvégzésében van szüksége a lány segítségére.

A várakozás ismét hosszú lesz, s bár nem ráztad meg az arany csengőt, az ajtó mégis megnyílik, s egy kedves, idősödő asszony lép be rajta, széles mosollyal az arcán. A hölgy is túl lehet már az ötvenen, de ennek ellenére még igen csak jól tartja magát, kontyba fogott hajában csak elvétve mutatkozik ezüstös árnyalat, mely sokkal inkább kedves, barátságos külsőt kölcsönöz számára, sem mint az öregedés jele lehetne bárki szemében.
Irina fiatalabb korában sem a modern kor szépség ideálja lehetett, dereka és csípője is sokkal vastagabb annál, sem mint amilyenek a magazinokról mosolygó plasztikai sebészeti műremekeké lenni szokott. Ezzel együtt a meleg barna tekintet, a barátságosan sugárzó mosoly, a múlt századi szobalányok divatját idéző kötény, s visszafogott, tradicionális öltözködése azonnal egy közvetlen hangulatot varázsolhat, s talán tovább fokozza az időutazás érzését. Beszédén bár már csak árnyalatnyira, de még mindig érezhető az orosz akcentus, hogy ez is tanúskodjon a hölgy neve mellett eredeti származásáról.
Irina még Oroszországban született, s a családjával együtt vándorolt át az Egyesült-államokba, még kislány korában, de valahogy sosem tűnt el a kiejtéséből az a kis mellékzönge, amelyből hamar leszűrhető, hogy nem a sok generációs amerikai családok leszármazottainak egyikéről van szó.
Az ezüst tálcán egy kis menta tea, apró sós és édes teasütemény sorakozik, de csak illedelmesen és mértékkel. A hölgy nem szólal meg, nem zavarja meg a kisasszony nyugalmát, csak a régi, megszokott módon köszön, mintha maga is valahonnan a múltból lépett volna elő. Leteszi az asztalra az idő eltöltését elősegítendő apróságokat, melyek előrevetíthetik, hogy bizony a ház urára még mindig várakozni kell majd, ugyanakkor Mr. Magnusson, vagy legalábbis a személyzete udvarias és figyelmes vendéglátó, s ha már megvárakoztatja a vendéget, legalább annak kényelméről gondoskodni igyekszik.
- Kérem kisasszony fogyasszon bátran. Mr. Magnusson kénytelen az elnézését kérni, de még mindig a türelmét kell kérnie, addig felajánlja önnek a lehetőséget, hogy ismerkedhessen a könyvtárral. Minden bizonnyal könnyedén ki fogja ismerni magát. Csupán annyit kér, hogy vigyázzon a könyvek épségére, hiszen minden darab különösen értékes.
Valószínűleg Irina nem párbeszédet kezdeni szeretett volna, hanem csak egy üzentet adott át, s ennek megfelelően az újabb meghajlást követően távozni is készül. Maga a könyvtár valóban igényesen rendben van tartva, s ha valakit az érdekel, nagyon könnyen megtalálhatja az angol irodalom klasszikus műremekeit, melyek között igen sok az első, vagy éppen egyedi módon megjelent különleges kiadás, de mind évtizedekkel, ha nem évszázaddal ezelőtti kiadványok. Befelé haladva pedig mintha az idő folyamán utazna vissza a nyájas olvasó, még olyan könyv is akad, amelyet a Guttemberg nyomda bocsájtott ki, de valahogy furcsa lehet, hogy semmi igazán egyedi ritkaság, semmi igazán nagyon értékes különlegesség, ami a ház tulajdonosa köré szőtt legendát igazolná, például mágiával foglalkozó könyveket, alkimista kéziratokat nem lehet találni.

Lassan beköszönt a kora este, de valószínűleg a könyvtárban ebből a beszűrődő fény játékán túl semmi nem igazán érezhető. Ebben a teremben, ahogyan a kastély minden más helységében télen nyáron azon hőmérsékletről és páratartalomról gondoskodnak a klíma szabályozó berendezések, hiszen ezeknek az értékes könyveknek, a kastélyban található egyéb műkincsekkel egyetemben meg vannak a maguk igényei, ahogyan lehet és kell tárolni őket ahhoz, hogy megfelelő állapotban maradjanak meg.
Hamarosan aztán mégis változás érkezik az egyhangú csendes kora estébe hajló délutánba, bár semmi nem jelzi előre azt, mintha csak a falakon át közlekedne a kastély ura. A vámpír már percek óta figyeli a könyv olvasásába feledkezett lányt, s csipetnyi bosszúságot okoz neki a felfedezés. A kisasszony, akit küldtek hozzá könnyedén lehet forrása bizonyos bonyodalmaknak. Fajtája tagjai talán nem feltétlenül éreznék meg rögtön egy boszorkány jelenlétét, de minthogy ő maga is boszorkány, némi előnnyel indul a többi vámpírral szemben ebben a kérdésben.
Halk léptek ezúttal sem csapnak több zajt, mint amennyit a szőnyeg surrogása keltene, s Ragnar számít is rá, hogy a lány megilletődötten fogja majd felkapni a fejét, s felé tekinteni, hiszen nem kísérték a ház urának érkezését a várt zajok, a lánynak nem volt lehetősége közvetlenül váltani a következő szituációra.
Igen egyszerű, mégis hatásos fondorlat, hogy amint tekintetük találkozik, azonnal rabul is ejti a leány lélek tükreit, ki minden bizonnyal tudni fogja már az első pillanatban, hogy vámpírral van dolga, esetleg ha tanulmányaiban eléggé előrehaladt, azt is, hogy egy vámpírboszorkány áll előtte.
Ragnar megjelenése ezúttal is, mint általában kifogástalan, méretre készített szürke kasmírgyapjú öltöny, a hozzá illő bőrcipő, ajka szegletében egy barátságos, ám mégis tartózkodó félmosoly játszik, míg tekintete ezúttal a prédáját megbűvölni kívánó vámpír mélységesen mély, magával ragadó varázsát tükrözi, melyben a leány, ha akarja, ha nem, kénytelen lesz elmerülni. Lassú, kimért, elegáns mozdulatok. Sok mindent elmondhat valakinek akár a mozgása, a gesztikulációja. Valakinek a viselkedése, a megjelenése néha sokkal többet mond el, mint a szavak, melyeket útjukra bocsájt. Ragnar még a lovagok korában született, hol nemesek karddal vívták ki helyüket, s még nem a születés előjogán követelték elsősorban jussokat, s ő is a kard, s a mágia révén emelkedett elsősorban először, ahogyan abban az időben a kevés kiválóak, kik kitűnni voltak képesek a tömegből.
Megmutatkozik azonban a kemény, szigorú katona mozgásán az újkor kifinomult eleganciája, melyet Ragnar ugyan úgy végig élt, s mely a valamikor sziklakemény viking harcosból drágakövet csiszolt a lassúfolyású idő segítségével.
- Üdvözlöm kisasszony szerény hajlékomban. Elnézését kérem, hogy megvárakoztattam, remélem, megbocsájtja nekem.
Miként a vámpír tekintete, hangja is része annak a fegyvertárnak, mely most a lányra hatni hivatott, mely megfogni hivatott őt, vonzani, s rabul ejteni, mint molylepkét a gyertya fénye, de talán mégsem olyan végzetes és szörnyű végkifejlet felé sodorva őt.
- Kérem kisasszony, maradjon ülve.
A kellemes bariton a félelmeket oldani hivatott, biztonságba ringatni, s hatni egyben, kellemes borzongást indítani el, mely a kisasszony gerincvonalán elindulva járja majd be az egész testét, félelem, kaland, s izgalom ígéretével kecsegetetve, talán egy csipetnyi vágykeltéssel fűszerezve a találkozás első pillanatát, de a széplány tekintetes, s ez által ő maga is még mindig rab.
Ragnar közvetlenül Ariana előtt áll meg, meghajolva a lány előtt, lassan, gyengéden nyúlva a törékeny kacsóért, melyet egy finom simogatás kíséretében húz maga felé, hogy aztán csókkal illesse, de mindezt úgy, hogy csak az utolsó pillanatban bontja meg a szemkontaktust, hogy teljes egészében érvényesülhessen a hatás.
A férfi ajkai éppen csak leheletnyire érintik a leány kézfejének selymes bőrét, s egy rövid pillanattal tovább időzve el, mint azt az illem előírná. Néma vallomás ez, mely kifejezi az üdvözlés gesztusát, a hölgy szépsége előtti hódolatot, majd pedig még valami többet is, egy férfi vallomását, melyből ha a leány ismeri a régi idők szokásait, azt is tudhatja, hogy az őt üdvözlő úriember szívesen ismerné meg őt úgy, ahogyan csak egy férfi tud egy hölgyet, s ahogyan egy igazi hölgy nem sok férfinak engedi megismerni magát.
Csak ez után engedi el a lány kezét, s vele végleg a tekintetét is, hogy szerét ejtse a bemutatkozásnak is az üdvözlés után, bár talán ez már csak felesleges formaság, valóban csupán egyszerű udvariasság formula.
- Ragnar Magnusson vagyok, az ön házigazdája. Szabad megtudom a kegyed nevét?

Bár a hatás nem marad el, valahogy mégsem az, amire számítottam, ez pedig csak egy dolgot jelenthet. A kis boszorkány készült arra, ha nem is tudatosan, hogy esetleg vámpírt sodor az útjába a sors, s bár nem látható helyen, de verbéna van nála. Rejtheti azt egy apró medál, egy zseb, egy gyűrű, melyben pici tároló szerkezet van, ruha rejtett rése, bár ez most nem is igazán fontos. Nem harcolni szándékozom a lánnyal, s ilyesmire, hacsak a kényszer rá nem viszi, nem is fog sor kerülni. Bár hidegvérű gyilkos vagyok, mégsem oltok ki életet, hacsak ez nem indokolt valamiért. Ahhoz pedig nyomós ok kell, hogy egy szép fiatal lánnyal a harcnak ama végletes, s végzetes formáját válasszam, mikor megannyi sokkal érdekesebb, s élvezetesebb csatát is meg lehet vívni vele, melyek újra és újra ismételhetőek, ha kedvünk úgy tartja, hiszen ha rejtik is magukban a végzet ígéretét, egy egészen más szemszögből közelítve azt.
Leheletnyire elnyíló ajkak, a zavar és a megilletődöttség finom jelei, melyeket a leány önkéntelenül is sugároz magból. A hölgyek esetében különösen igaz, hogy apró jelekkel kommunikálnak, s igazán az dobogtatja meg a szívüket, ha a férfi ezen jelekből is olvasni képes.
Itt pedig sem a vámpír, sem a mágus képességeire nem lenne szükségem ahhoz, hogy lássam a szívében lüktető érzéseket, s a csinos fejecskéjében egymást kergető gondolatokat. Vonzza, s ijeszti is a helyzet egyaránt, hiszen a környezet már hatást gyakorolt rá, belépőm pedig csak tovább fokozta ezt, míg a lelke mélyén egy hangocska folyamatosan próbálja felhívni rá a figyelmét, hogy egy vámpír házába vezette a sors, s ennek meg vannak bizonyos veszélyei. Ugyanakkor ezek a veszélyek legalább annyira lehetnek forrásai a vágynak, a kíváncsiságnak, s hathatnak a női lélekre afrodiziákumként, mint amennyire sarkallhatják a gyors távozásra, s a menekülésre. A döntést viszont neki kell meghoznia, vagy legalábbis úgy kell éreznie, mintha ő hozta volna meg.
Kevés sminket, s illatszert használ a kisasszony, kihangsúlyozva természetes szépségét, s érezni engedve bőrének, hajának finom illatát. Pont úgy, ahogyan én szeretem. Talán készítette volna valaki erre a találkozásra, talán csak egészen egyszerűen természetes önmagát adja, s ő azon ritka gyöngyszemek egyike, kik még manapság is a természetesség oltárán áldoznak, mesterkélt és rohanó korszakunkban? Hamarosan ki fog ez derülni.
Udvariasan veszem át tőle az ajánlólevélként szolgáló kis kártyát, melyet csupán egyetlen pillanatig tanulmányozok. Van a kártyán egy finom vízjel, amit csak egy vámpír kifinomult érzékei találhatnak meg rajta, senki és semmi más, hacsak nem keresi úgy, hogy tudja, mit és hol szeretne megtalálni, így aztán ez nem olyan dolog, ami hamisítható lenne, hogy bárki is ezen a módon próbáljon a bizalmamba férkőzni. Így aztán elég csupán, hogy ujjam egyszer végig fut a kártyán, érintve azt a bizonyos felületet, hogy meggyőződjek a lány szavainak igazság tartalmáról.
- Igazán örvendek Ariana.
S bár mit rózsának hívunk, bárhogyan nevezzük is épp oly illatos, mégis csak sokkal teljesebb a kép, hogy most már a leány nevét is tudhatom, még egy apró morzsája bontakozik ki előttem annak a léleknek, kit ez a csodálatos porhüvely rejt, s akit most egy munkára beajánlottak nekem. Mosolyom még mindig őszinte, bár udvarias, s kissé távolságtartó. Arcom, melyet a kisasszony tanulmányozni szeretne majdhogynem szoborszerű. Mondták már páran, hogy a póker játékosok világában is megállhatnám a helyem, hiszen valamikor réges-régen még igazi művészektől tanultam a színészetet, kinek nem állt rendelkezésére megannyi mesterséges effektus, hogy egy történetet a nyájas néző elé varázsoljanak, csupán önnön játékuk jelenthette a varázslatot, mely megidézte a közönség képzeletét, hogy annak szárnyain keljen életre a darab.
- Köszönöm kisasszony. Igazán megtisztel.
Bár ez voltaképpen csak a felszín. A valóban érdekes és különleges dolgokat nem itt tárolom, hanem egy sokkal jobban őrzött, s nehezebben megközelíthető részében a háznak. Ezek a könyvek is értékesek, de a maguk nemében közel sem annyira különlegesek, mint azok, melyek egy másik könyvtárban találtak otthonra, a házam alatti alaksorban.
Egyetlen udvarias mozdulattal hárítom el a kisasszony felém nyújtott munkáit, melyeket ajánlólevélként óhajtana bemutatni, nem sok értelme lenne megnézni őket. Sosem az az igazán érdekes, amit valaki a kirakatba óhajt tenni, hanem mindig az lesz beszédes, amit kevésbé készségesen próbálna megmutatni, mint például az a skicc, vázlat, amit a könyvtáramról kezdett el szerkeszteni.
Inkább ezt a rajzot kezdem el érdeklődéssel tanulmányozni, már ha a hölgy nem támaszt kifogásokat ellene. A vonalvezetést, a művészi szemszöget, mit tart fontosnak, mit szeretne kiemelni, milyen szögből próbálja meg ábrázolni az elé táruló látványt, milyen mankókat használ, s milyen vezérfonalakat a mű készítése során. Egy vázlat, egy leendő alkotás felépítése rengeteget elmondhat a művészről, az alkotás folyamatáról, az általa ismert technikákról, még talán a lelkivilágról is, ez pedig sokkal érdekesebb, mint a szépen kikozmetikázott, a kirakatba szánt alkotások.
Szóhoz jutnom is nehéz lenne, hiszen egész áradatot zúdít rám a kisasszony, s talán ez a legegyértelműbb jele annak, a hölgy mennyire zavarban van. Valószínűleg nem véletlenül küldték őt, s ez azt is jelenti, hogy nincs még tisztában igazán a saját képességeivel, értékeivel, s lehetőségeivel.
- Kérem kisasszony. Lassabban.
Próbálom elejét venni a szóáradatnak, s szemrevételezni, milyen ellátásban részesült a lány addig, amíg rám kellett várakoznia. Töltök magamnak egy csésze mentateát, s egy süteményt is elveszek az édesből, majd a másik karosszékben helyet foglalva ízlelem meg Pier a szakács legújabb költeményét. Hosszú percek telnek el, a mentatea és a sütemény íz harmóniájának varázsában, mire megszólalok újra.
- Én tökéletesen megbízom Barris professzorban és a szakértelmében. Ön talán nem Ariana?
Teszem fel neki ezúttal az engem leginkább foglalkoztató kérdést, hiszen mindaz, amit ő itt most nekem felvonultatott tulajdonképpen ezt is jelenti, hogy megkérdőjelezi annak az embernek a szaktudását, akitől valójában ő maga is tanul.
- Igen érdekes helyzetet teremet ez ebben a formában, hiszen a professzor alkalmasnak látja önt a feladat elvégzésére, ugyanakkor ön rögtön szabadkozni kezd, s az ellenkezőjéről meggyőzni.
Tekintetem újra a lány lélektükreit fürkészi, míg minden érzékszervemmel a reakcióit vizsgálgatom, s újra és újra szívom magamba bőrének, hajának édes illatát, hiszen az előbbi valószínűleg szavaim keltette izgatottság nyomán újra sokkal intenzívebbé válik majd.

Miss Montgomery egy igen csak figyelemreméltó kettősséget vonultat fel, hiszen láthatóan lenyűgözi mindazt, ami körülveszi őt, s alapvetően csodálattal adózik a könyvtárnak, a háznak, de talán még az azt körülvevő kertnek is. Gondja csupán az lehet, hogy már rájött, a ház urának mivoltára, ezzel pedig igazán nehezére esik megbarátkozni.
Szeretné is a munkát, de fél is tőle, nem tartja magát elég felkészültnek, s tart az esetleges megtorlástól is valószínűleg, hiszen a vámpíroknak vagy egy bizonyos megérdemelt hírneve, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy ennek öregbítéséhez nem járultam hozzá magam is, számottevően. Sokakat öltem meg, sokan vitték utolsó emlékükként arra az útra, melyről még nem tért meg soha senki sem, a kínokat, melyeket csupán saját ostobaságuknak, konok makacsságuknak köszönhettek. Természetesen nekem sem csak ez az egy oldalam létezik, s jobbára mindenki maga felelős azért, hogy választásai által épített útjával melyik arcomat ismeri meg.
Egy olyan nép fia vagyok, kik nem ismerik a félelmet, nem ismerik a fájdalmat, nem ismerik a könyörületet sem. Észak kegyetlen harcosainak fia, ki letűnt korokban született, s a történelem egy részének élő tanúja, ez alatt a hosszú idő alatt pedig csak saját szabályai szavatolták a túlélését. Ez vagyok én egy felől. Természetesen jóval többen ismerhették meg ezt az arcomat, mint a másikat, mert mondjuk úgy, ez nekem is biztonságosabb így. Komoly visszatartó erő lehet a félelem. Mára már azonban a külvilág felé nem vagyok több, mint Ragnar Magnusson egy jómódú műkereskedő, s ez a lány sem látna többet, ha nem lenne éppen boszorkány.
Lassan, figyelmesen járatom végig a tekintetemet a vázlaton, hogy mi ragadta meg a lány figyelmét, mit helyezett a középpontba, mit és hogyan szeretett volna kiemelni, mi jelentette volna a kép lényegét. A könyv, melyet olvasni kezdett, kétség kívül megnyerte a tetszését. Kétséget kizáróan értékes darab, de nem pótolhatatlan. Természetesen minden, ami ebben a házban helyet kapott az emberiség által teremtett értékeknek, kultúrának, gondolatoknak, az utókorra hagyományozott érzéseknek egy apró része, egy fontos része, melynek eltűnésével a világ lenne kevesebb. Leginkább ez a fő oka annak, hogy összeszedtem ezt a kis gyűjteményt. Így legalább addig, amíg én Midgard világát járom, s nem szólítanak el az istenek, ezek az értékek is biztonságban vannak.
Mindenféle megjegyzés nélkül teszem vissza a vázlatot az asztalra, a lány mappája mellé, meghagyva őt kétségei és félelmei közepette, hiszen nem az én dolgom eloszlatni azokat. Az egészséges önértékelés felállítása mindenkinek a saját feladata, fölösleges tömjénezés csak arra lenne jó, hogy valakinek az egóját a végtelenségig hizlaljuk vele.
Kicsit nehéz lenne bárhova is helyezni a lány szavait, ha nem tudnám pontosan, mi játszódik le benne. Csodálatos dolog az emberi test, s főleg a női test igazán különleges műalkotás. Egy vámpír érzékelésével minden nő igazi nyitott könyvvé válhat, még a gondolatolvasás képessége nélkül is. Apró gesztusok, mozdulatok, az érverés gyorsulása, a feromon kibocsájtás növekedése, vagy éppen csökkenése, oly sok apró jel van, mely oly sokat árulhat el, éppen csak oda kell rájuk figyelni. Ariana is küldi a maga kis jeleit, bár a beszéde is bőségesen ontja azokat az információkat, amelyeket nem előnyös, ha megoszt velem. Számára nem.
Mostani szavait vehetném kéretlen kioktatásnak, felvilágosításnak, melyek már önmagukban elegendőek lennének türelmetlenebb fajtársaim szemében egy igen fájdalmas, de emlékezetes lecke megtanításához a lány számára. Nálam csupán egy halovány félmosolyhoz elég, s egy kérdéshez, de ezt is már inkább csak az után teszem fel, hogy a menta tea kellemes aromájának átadva magam sikerül száműznöm ragadozó énem hatására a bennem lassan gerjedő feszültséget. Vámpír vagyok, így igaz. Ugyanakkor nem a fenevad ural engem, hanem én uralom őt. Nem elvesz, hozzáad lényemhez ez a tény egészen addig, amíg tudatosan vagyok képes élni az életemet, s én hozom a döntéseimet, nem pedig az ösztöneimnek engedem át azokat.
Az ösztönök pedig most nem csak a fenyítésre sarkallnának, de kóstolóra is, hiszen előttem egy tökéletesen kifejlődött, mégis még soha ki nem nyílt bimbózó virág, kinek talán még nőiességét sem csalta elő senki sohasem. Igazán igéző feladat lenne megkóstolni, de csak a félelemtől édes vérét, hanem egyúttal testének, lelkének nektárját, szerelmének habzó gyönyörét, melyet egy nő igazán csak önként adhat át egy férfinak, ha valóban képes egész lényét, annak gyönyörű valójában megmutatni, átengedni, s kiteljesíteni.
Igazán gyönyörűvé válhatna ez a hamvas és bimbózó virág, ha a megfelelő kezekbe kerül s a megfelelő úton érik el, hogy bontsa ki szirmait. Lélektükreimben a lány az örvénylő sötét mélységet találhatja meg, mely magával ragadja őt, a titkok ígéretével, a csodák sugallatával, de mégis vén zsugoriként vigyázva, hogy kincseiből semmit se fedjen fel előtte, csupán csalogassa egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül már szabadulni is képtelen lesz.
Könnyed mozdulattal teszem vissza a teáscsészét a tálcára, hogy aztán feltegyem a lánynak a már egy ideje kikívánkozó kérdést.
- Tudja Ariana, hogy mi a különbség mester és tanítvány között?
Hagyok pár pillanatot a gondolkodásra, de valószínűleg aligha adhatja meg a lány a választ a költőinek szánt kérdésre, főleg nem akkor, ha ennyire zavarban van, félelmeivel, s vágyaival küzdve egyszerre.
- Csupán annyi a különbség, hogy mester többször hibázott, többször vallott kudarcot, mint ahányszor a tanítvány egyáltalán próbálkozott. A tökéletességet sosem érjük el, törekedhetünk csak rá. Az igazán fontos az, miként látjuk saját hibáinkat, s mit vagyunk képesek tanulni belőlük.
Tudom, hogy a lány nem tökéletes, hiszen felkérhettem volna egy jóval idősebb, több tapasztalttal rendelkező művészt is, de nekem arra volt szükségem, és nem az volt a célom. Nem véletlenül került pont ő ide, a baj csak az, hogy válaszokat próbál találni ott, ahol még a kérdéseket sem ismeri, s nem enged legalább annyira szabad folyást a dolgoknak, hogy a vezérfonalak kigazolódhassanak előtte.
Hamarosan aztán szavak formájában is megnyilvánul az, ami leginkább zavarja őt, s amivel én idáig is tisztában voltam. A félelem keltette pótcselekvés igazi mankóvá válik, s csoda, hogy az a szegény gomb nem szakad le a lány ruhájáról.
- Így van, ön pedig egy reményteljes fiatal tehetség.
Szándékosan nem hangsúlyozom ki, hogy boszorkány, hiszen eddig nem a mágiáról beszélgettünk, csupán a művészetekről, még akkor is, ha voltaképpen a mágia maga is egy fajta művészet. Nem kell, hogy rögtön tudja azt is, hogy a vámpír csupán énem egy része, s számára is csak azért oly szembetűnő, mert talán félelmeinek forrása lehet.
- Gondot jelent ez a tény az ön számára?
Ez viszont már egy rendkívül fontos kérdés, hogy a lány miként értékeli az én vámpír mivoltomat, már azon túl, hogy feszélyezve érzi magát, s félelmet kelt benne a tény, hogy egy vámpír házában, egy vámpír társaságában kell töltenie az idejét.

Akár egy riadt őzike. A legnagyobb kérdés mégis inkább az, mitől is ijedt meg ennyire az az őzike? Vajon a tény, hogy vámpír vagyok kavart volna ekkora vihart a leány lelkében? Ez is lehetőség lenne, de mégis elvetném. Nem azt a tiszta rémületet érzem sugározni a lányból, mint azokból, akik váltak már vámpír áldozatává, s azon kevesek közé tartoznak, akik túléltek egy ilyen mozzanatot az életükben.
Az igazság, ahogyan az már lenni szokott, most is rejtve marad. Arianának aligha vannak személyes élményei a vámpírokkal kapcsolatban, túlságosan fiatal, túlságosan tapasztalatlan, s túlságosan vonzó. Az illatban, mely kitölti érzékeimet mégis érzek én mást is, mint a félelem jeges markát, mely marokra foghatná ennek a riadt őzikének a pici szívét. Ott van abban a szimfóniában rejtező felharmonikusként a vágy egy-egy időnként megnyilvánuló apró jele is. A baj talán éppen az, hogy a környezet, a fogadtatás nincs annyira ellenére, mint amire számított volna egy ilyen találkozás esetén, s most kétségbe esve keres, kutat bármit, amibe megkapaszkodhat, hogy alátámaszthassa a belé nevelt előítéleteket. A baj sokkal inkább az lehet, hogy amit eddig talált, az inkább vonzó volt számára, sem mint taszító, vagy ijesztő, s a rémületének legfőbb oka ez lehet, nem pedig az, hogy én vámpír vagyok.
Hamarosan aztán előkerül a családi legendárium is, melyből kitűnik, hogy bizony a családnak eddig nem voltak jó tapasztalatai a vámpírokkal, csak éppen arra nincs utalás a szavakban, hogy a leányt mely vámpír bántalmazta volna kegyetlenül.
Sokszor nem az lesz igazán érdekes, ami szavak formájában a világra születik, hanem éppen az, minek hiányát vehetjük észre, ha figyelmesen hallgatjuk beszélgető partnerünket. Az ideges mozdulatok, a kapkodás, a visszafojtott könnyek sokkal inkább arról árulkodnak, hogy a lány a lelkében dúló vihar végét ő nem szeretné az én társaságomban megvárni, hiszen közel sem biztos, hogy olyan döntés születne belőle, mely összhangban áll az eddigi előítéletekkel.
- Ön igazán érdekesen hozza a döntéseit kisasszony.
Szólalok meg aztán ismét, ahogyan a leány felvezeti előttem kívánságát, miszerint távozni óhajt, s ehhez segítségemet kéri. A baj csak az, hogy lelkében már mindig lesz egy pici darab, mely helyet ad majd a mi lett volna ha kérdésnek, s bármennyire is szeretne, ilyen egyszerűen nem szabadulhat tőlem.
- Még nem is tudja, milyen feladatom lenne az ön számára, de már biztos benne, hogy ön nem alkalmas rá. Bár személyesen még nem érték kellemetlenségek egyetlen vámpír kegyetlenkedései miatt sem, s ön előítéletektől mentes, mégis távozni óhajt, annak ellenére, hogy mivoltomat leszámítva itt voltaképpen talán minden lenyűgözte önt.
S ha már egyszer ennyire központi kérdés lett a vámpír, s ő nekem hátat fordítva kezdi rendezni a dolgait a távozáshoz készülődve, hát miért ne tegyek én is azért, hogy fordulatokban, s érzetekben gazdagabbá váljék ez az apró színdarab, melyet most ketten játszunk az élet színpadán?
A lány csupán annyit érzékelhet, hogy az egyik pillanatban még a karosszék marasztaló kényelmét élveztem, tőle jóval távolabb, míg a következőben már mögötte állok, hideg kezemmel finoman, gyengéden érintve meg a selymesen aláhulló hajzuhatagot, hogy csak éppen egy árnyalatnyit fésüljem arrébb, látni engedve, a törékeny és csodás nyakat, a női test egyik legérzékibb, s legtitokzatosabb pontját, a hidat a szív, s az elme között, a lélek és a tudat között, az érzések, s a gondolatok között, s talán éppen ezért minden érzékiség egyik legtisztább forrását.
- S mondja Ariana, mi lenne ijesztőbb az ön számára? Az éjszaka úrnőjének szeszélyére, s kegyeire bíznia magát, hogy épségben érkezik-e haza, vagy házam vendégszeretete?
Húzódok egy kicsit közelebb a lányhoz, hogy testem már hozzásimuljon az övéhez, s ezúttal már közvetlen közelről érezhessem bódító illatát, melyben a félelem, a vágy, s édeskés illatszerek keveredne a lány testének természetes aromájával.
- Esetleg valami másról lenne itt szó? Talán nem is ez a kegyetlen és szörnyű vámpír az, mely ennyire rémiszti önt?
A mély bariton kellemesen duruzsolóvá, simogatóvá válik, hogy a szavak útra kelvén lágya cirógassák végig a lány lelkét, s finom bizsergést keltve a testében haljanak el utózöngéket keltve a lány szívében.
- Talán éppen saját magától fél, a saját vágyaitól? Attól, hogy első kézből tapasztaljon?
Kérdezek csupán, kegyesen megadva a lehetőséget a kisboszorkánynak, hogy ő találja meg ezeket a válaszokat, hiszen sokkal érdekesebb, ha úgy szembe velük, sem mint ha én adnám meg ezeket neki. Kezem finoman, gyengéden simít végig a lány karját, becézgetve a hamvas, minden valószínűség szerint még érintetlen bőrt, s még kiforrni vágyó női lelket egyaránt.
- Mondja kedves, azokat a legendákat nem hallotta, melyek arról mesélnek, hogy egy vámpír segítségével nem csak a poklok kínjait ismerheti meg, de akár legtisztább gyönyöröket is?
Kezem finoman siklik tovább, ezúttal a lány formás hasára, hogy ott induljon kényeztető vándorútra, de gondosan kerülve még minden olyan pontot, mely túlságosan személyes, tolakodó lenne, vagy tényleges riadalomra adna okot. Elvégre miért kellene sietni? A női test egésze az érzékiség legtisztább, legszebb megnyilvánulása, s finoman, következetesen játszva a női lélek húrjain a kellő odafigyeléssel olyan szimfóniát csalhatunk elő, melyre sokan gondolni sem gondolnának sohasem.
- Talán éppen attól fél kedves, hogy képes lenne elvégezni azt a bizonyos munkát, melyet oly nagy kihívásnak tart, s még jobban attól, hogy kedvére való lenne mindaz, amit itt talál?
Én még mindig csak kérdezek, még mindig csak találgatok, érintve, kerülgetve csupán a lényeget, hiszen arra neki kell rádöbbennie, az benne kell hogy megfogalmazódjon ahhoz, hogy az ő igazságává váljék, s ne érjenek később azok a vádak, hogy én adtam a szájába a szavakat, s én befolyásoltam őt. Ereszteni mégsem eresztem. Finoman, gyengéden ejtem őt rabul, hogy kénytelen legyen szembenézni a kérdésekkel, melyek egyre-másra hangzanak el, s ami talán még sokkal fontosabb, szembenézni a benne lassan, de igen határozottan megszülető válaszokkal is.

Halk sóhajok, felgyorsult érverés, sokkal intenzívebb feromon kibocsájtás. Mennyi, mennyi apró árulkodó jel arról, hogy mi játszódhat le a másikban. A kérdés mindig csak az, hogy az elénk táruló képet mennyire szeretnénk teljességében látni, s mennyire siklunk el az olyan apró részletek fölött, melyek igazi szépségét tárhatják elénk.
Én most minden apró rezdülését figyelem a lánynak, minden heves és gyors szívdobbanását, elhaló lélegzetvételét, halk, visszafojtott szemérmes sóhaját. Már közel sem olyan határozott, már közel sem olyan magabiztos, s hirtelen bizony nem erőlteti annyira a távozást sem.
Arianat magával ragadta az események sodra, melyet most én idéztem elő, azoké az eseményeké, amelyektől talán azóta félt, hogy először hallotta a történeteket a vámpírokról. Talán nem is igazán attól, hogy miként járhat egy vámpírral, sokkal inkább attól, miként hathatnak rá a történetek, s erre bizony csak akkor kaphat választ, ha személyesen át is éli ezt az élményt. Én pedig miért is tagadnám meg tőle, amikor nekem is kedvemre való.
- Nem kisasszony, ön nem…
Hagyom helyben szavait, finoman cirógatva meg újra a lány felkarját, lágyan, s lassan haladva a bársonyos bőrön, nem csak benne szeretném felszítani a vágy tüzét, a helyzet számomra is érdekes és örömöt okoz. Be kell vallanom, hogy a játék valahol nem csak kellemes, de szórakoztat is. A lány látszólagos határozottsága, félelmei, a vívódása, nem is gondoltam volna, hogy ennyire érdekesen és ennyire kellemesen fog telni a mai este.
- Nem kedvesem, persze hogy nem…
Hagyom helyben a szavait, nem ellenkezve vele,mintha én is próbálnék segítségére lenni abban, hogy valamelyest visszatérjen a biztonságérzete, hiszen az nekem is jó. A kellemes borzongás, mely játszadozik a testében, ez a félelemmel kevert izgalmi állapot nagyon kellemes a számomra, ugyanakkor, ha a lányt elfogná a pánik, azt nagyon nem szeretném.
Finoman emelem meg ball karját, egészen a feje fölé, hogy gyengéden, játékosan, mégis ingerlően simíthassak végig rajta újra, s egyúttal kezem lefelé folytatva útját kezdje el felfedezni ha ezúttal még csak a ruhán keresztül is a lány testének finom, törékeny vonalát.
- Miért is félnél? Hiszen nincs rá okod.
Hangom szinte suttogássá halkul, hiszen ajkaim szinte már a lány fülébe lehelik a szavakat, s éppen hogy csak játszadozni nem kezdenek, de talán korai lenne még, egyenlőre még éppen elég a sejtelmes utalás, a lehetséges folytatás előkészítése, és előre vetítése.
Végül aztán megérkezik az, amit vártam, a halk elfojtott nyögés, midőn kezem a lány hasát érinti, testének ösztönös válasza, miként a becézgetés, a kényeztetés hatására megadón simul hozzám, s ha szavakkal, tudatosan nem is, de a lány már valójában kéri a folytatást.
Ő már eljutott abba az állapotba, amikor talán azt is kijelenthetném, hogy hacsak nem követek el valami igen nagy hibát, akkor akár biztos lehetek benne, hogy önként adná magát nekem, ha nem is minden fenntartás és félelem nélkül, de ezek valószínűleg csak még tovább fűszereznék, még érdekesebbé tennék azt az együttlétet.
Kezem lassan indul meg lejjebb, a lány testének legérzékenyebb, s legféltettebb pontja felé, következetesen haladva útján, fokozva a hatást minden apró mozdulattal, de még mindig nem érintem ama bizonyos szentélyt, inkább csak előrevetítem lehetőségét annak, hogy bizony igen hamar erre is sor kerülhet. De ugyan miért is kapkodnánk el bármit? Az én időm igazán végtelen.
- Megharapni?
Tör elő belőlem ezúttal a kérdés, őszinte csodálkozással. Be kell valljam, erre eddig nem is gondoltam. Annyira lefoglalt a lány testének és lelkének tanulmányozása, a megismerése, a feltérképezése, a mi kis játékunk, hogy még el sem jutottam odáig, hogy ínyencségként is számba vegyem őt, s elérkezzen a harapás gondolatának ideje. Ugyanakkor, ha már ő hozta szóba, akkor nem biztos, hogy érdemes lenne tovább várni vele.
- Verbénát? Egészen biztosan.
Hajolok ezúttal már közelebb a nyakához, finom, gyengéd csókot lehelve rá, becézgetve, kényeztetve őt tovább, de fogaim még mindig nem érintik meg a finom selymes bőrt, még mindig nem tesznek kárt benne.
- Minden bizonnyal kisboszorkány. Elvégre ez nálad napi rutin.
Révén nem tudta, hogy vámpír vagyok, csak akkor ihatott verbénát mielőtt idejött, ha valami más oka lehetett rá, vagy ha egyébként is él vele a vámpírok miatt. Külön rám nem volt oka felkészülni ezzel a figyelmességgel.
- Én mégis szeretek kockáztatni…
Lehelem aztán ismét ezúttal már a nyakába a szavakat, miközben balommal finoman átkarolva őt a derekánál húzom magamhoz, jobbom testének legféltettebb pontja felé kalandozik, finoman meg is érintve őt ott, hogy tovább fokozzam a hatást, s fogaim csak ez után mélyednek a lány nyakába, amennyire tőlem telik finoman, kíméletesen, szinte csak nagyon apró kortyonként, cseppenként iszom a vérét. Nem szeretném, ha komoly vérveszteséget szenvedne, ha elájulna, így viszont a harapás sem üt el olyan nagyon attól az egésztől, ami éppen közöttünk zajlik, mintha kettőnk játékának, ismerkedésének csupán egy mozzanata lenne.

Már 900 hosszú éve járok ezen a világon, s még mindig nem értem igazán az itt élő fajokat. Annyi szépség, élvezet, annyi érték van ezen a világon, s mégis a legtöbb léleknek, ki itt útra kél, legfőbb gondja a pusztítás. Pedig csupán az ostobaság vezethet bárkit ilyen utakra. Itt van például ez a lány. Lelke még vívódik, ha már nem is sokáig a szemérmes tartózkodás, a belé plántált félelem, s az érzéki, kéjes valóság között, bár már igazán csak pillanatok kérdése, hogy eldőljön benne a harc. Most már valamiért hitelt ad a szavaimnak, s talán csak azért, mert már sokkal inkább a vágyai vezetik, sem mint a józanság, bár azt kell mondjam, nem vezette az egész beszélgetésünk alatt őt. Inkább azt mondanám, a félelem és a vágyak, a csodálkozás és belé rögzült, belé plántált hiedelmek között vívott. Nem bántottam, ő pedig csak azért félt tőlem, mert az vagyok ami, s ráadásul még csak nem is tehetek róla. Amikor vámpírrá váltam, nem volt igazán választásom, s talán éppen azért, amiként az átalakulásom végbement, nem is úgy élem meg a vámpír létet, ahogyan a fajtársaim nagy része teszi azt.
Finoman, gyengéden kényeztetem őt, ő pedig szépen lassan enged fel az ölelésemben, vonatkoztat el attól, hogy egy vámpírral éli meg ezeket a pillanatokat, s adja át magát az ösztönös élvezeteknek, hiszen a teste nem hazudik. Többet kérőn, megadón simul hozzám, öleli át a nyakamat, mondhatjuk azt akár, hogy a lány már az enyém.
Hazugságainak utolsó cseppjei is leperegnek ajkairól, ahogyan már valószínűleg ő maga sem tudja miért, de próbálja elkerülni a harapásomat. Aligha lenne hihető, hogy minden nap verbénát iszik. Semmi oka sincs rá. A vámpírok nem veszett kutyákként vadászó szörnyetegek, s legtöbbünk, ahogyan az ember megteremti magának a megélhetését, kialakítja a saját táplálkozási szükségleteinek megfelelő kereteket.
Ahogyan fogaim finom, selymes bőrébe hatolnak, újra éled az erőtlen tiltakozás, mintha még mindig meg szeretné állítani az elkerülhetetlent, de már mind a ketten tudjuk, hogy mennyire vágyja a folytatást. Amint pedig ujjaim megérintik testének legféltettebb és egyben legérzékenyebb pontját, már változik a világ. Kéj lesz a félelemből, odaadó táncpartner a félénk lányból, s igenek születnek ott, hol nemek láttak napvilágot ennek előtte.
Én még csak játszadozom, csupán hatás vadászok, felfedezek, barangolok, s közben próbálok mindkettőnknek élvezetet okozni. Ariana pedig hamarosan többre vágyna, s ezt finom unszolással juttatja kifejezésre a maga módján. Kezem, mely eddig csak ruhán keresztül érintette őt, ezúttal már az ő vezetésével érintheti leplezetlenül, minden akadály nélkül, s a lány óhajának megfelelően érzékeny és ügyes ujjaim játékba kezdenek, finoman, gyengéden, de csak lassan csöpögtetve a kéj édes mézét a lány testébe és lelkébe, miközben én magam is csak lassan, s szinte cseppenként iszom édes vérét. Különlegesen finom íze van így a félelemmel, s a vággyal fűszerezve, van az egész lányban valami egyedi különlegesség. Tetszik, hogy az a bizonyos kezdeti ellenállás ilyen szépen oldódott fel, s talán messzebbre jutottunk, sokkal inkább összhangban, mintsem azt reméltem volna.
A vágyainak mégsem teszek eleget. A harapás lassan véget ér, s csókkal zárom le a sebet, finom, játékos csókkal búcsúzva el a lány gyönyörű, törékeny és érzéki nyakától, hogy aztán kezem is ráfogjon az ő kicsi kezére, mely még mindig vezetni próbál, hogy, lassan, finoman bebarangolva testét vezessem vissza azt egészen a kebleiig.
- Ó nem kedvesem, ez nem így megy.
Súgom a fülébe lágyan, mert ha szeretné folytatni a szerelmi játékot, semmi kifogásom ellene, de nem így. Érdekes üzletnek tűnik, hogy kéjt kapjon, s vért adjon, de én mégsem érem be ennyivel. Legalábbis akkor nem, ha egy bizonyos útra rálépünk, így aztán nem is hagyom abba testének becézgetését.
- Ha azt szeretnéd, egészen add át magad nekem, s engedd, hogy én vezesselek.
Súgom a fülébe, egy gyengéd csókot lehelve rá. Nem baj, ha az együttlét alatt marad egy kis félelem a lányban, amely csak tovább szítja a kéj lángjait testében és lelkében, viszont ha folytatjuk, azt nem így akarom. Akkor az úgy igazán szép, ha nem csak 900 év tapasztalata, s egy kis érzéki játszadozás sodorja őt oda, ahova talán magától nem is szeretett volna eljutni, hanem úgy, ha tudja is mit cselekszik, beleegyezését adja abba, ami történni fog. Valóban sosem álmodott magasságokba repíthetem a kéjjel, de nekem sosem volt szükségem arra, hogy elvegyek valamit egy nőtől, vagy megszerezzem. Ha magától adja nekem ezt az ajándékot, csak úgy lesz igazán összhang közöttünk ebben a csodálatos táncban, csak úgy fog kinyílni előttem, feltárva testének és lelkének titkait, s csak úgy fogja megengedni nekem, hogy igazán vezetője lehessek ezen az érzéki, és kéjes utazáson. A félelem kis mennyiségben lehet afrodiziákum, de mit sem ér, ha nincs meg a közös tánchoz szükséges mértékű bizalom. Ha nem tudja tényleg rám bízni magát.

Mondja még valaki, hogy nincsenek csodák. A kérdés csupán az, mit tekintünk csodának. Alig pár perccel ezelőtt, még egy előítéletekkel teli lány ült velem szemben a könyvtáramban, aki félt a vámpíroktól, fenntartásai voltak, s még a kiajánlott munkát is úgy utasította vissza, hogy fogalma sem volt igazán, mire is mondana nemet, csak azért, mert a megbízója egy vámpír.
Most, pár perccel később, már odaadóan simul a karjaimba, kéjes sóhajokat csal elő belőle minden érintésem, s ő maga jelzi, mennyire vágyná a folytatást. Ilyen egyszerűen azonban nem kaphatja meg azt, amit szeretne. Ennyire ez nem egyszerű. Bár a beszélgetés tulajdonképpen csak egy munkáról, egy feladatról szólt volna, idáig én sodortam a dolgokat, ő pedig nem csak, hogy hagyta, de partner is volt benne. Itt viszont már elvárom tőle, hogy döntéseket hozzon, s ne csak tegye azt, amit mondanak neki, amiről úgy érzi, hogy elvárják tőle, vagy mások tapasztalataira alapozva haladjon az úton. Elvárom, hogy döntéseket hozzon, s hogy ha akarja a folytatást, akkor saját szabad akaratából adja át magát nekem.
Azok alapján, ahogyan ez a beszélgetés indult, egy könnyen befolyásolható lánynak tűnt, aki inkább mások véleményére és tapasztalataira adva építi fel a világát, s fél attól, hogy sajátokat szerezzen, hiszen az nem csak élményekkel, de sérülésekkel is járhat. Lényegesen veszélyesebb magunknak megélni a dolgokat, mint mások élményein elmerengeni és következtetéseket levonni belőlük, melyek vagy helyesek, vagy nem, hiszen csak egy nézőpontot ismerünk, az elbeszélőjét, s nem tudjuk meg soha mi is történt igazából. Nem voltunk ott.
Igen csak kellemes fordulat volt aztán, ahogyan ez a lány végül érzékien, odaadóan simult bele az ölelésembe, vált partnerré és vágyta az érintéseimet. Egy sokkal ledérebb, könnyebben kapható nő képét festve fel magáról, hogy aztán eljussunk újra a szégyenlős lányig, akit csupán elsodort, magával ragadott az érzékek és érzetek világa, a gyönyör, amit talán eddig nem is ismert még. Nehéz lenne kiigazodni rajta, még egy magamfajta vénségnek is, de ha valami rejtheti még egy 900 éves vámpír előtt is titkokat, akkor az nem más, mint a női lélek.
Újra hozzám simul, még mindig érezhető benne a vágy, de érezhető a félelem, a bizonytalanság is újra, hiszen talán nem érti, mit várok tőle, talán még valóban nem méri fel, nem látja át. Persze nem is láthatja át. Még sosem volt igazán tapasztalata vámpírral, hiszen akkor nem mások elbeszéléseire hagyatkozott volna.
Csendben hallgatom meg a vallomást, had törjön a felszínre, had fogalmazódjanak meg és jussanak kifejeződésre a saját érzések, a saját gondolatok, had bontakozzon ki ez a fiatal lány vége, had mutassa meg igazi önmagát. Engedem, hogy visszavezesse a kezemet oda, ahová szeretné, s bár egyenlőre még csak ruhán keresztül, de vágyainak megfelelően újra indul a becézgetés, a kényeztetés, a vágykeltés, közben újra gyengéd csókokkal kezdem felfedezni a nyakát, engedem, hogy befejezze a gondolatot, hogy kiteljesedhessen a vallomás, s csak az után keres ismét utat kezem vágyainak kínzó tárgyához, hogy valamivel szorosabban öleljem magamhoz, s karcoljam meg a finom bőrt fogaimmal ismét, ezúttal csak imitálva a harapást, de nem harapom meg.
- Úgy hát az enyém vagy Ariana innentől saját elhatározásodból.
Talán nem érzi még a szavainak súlyát, de ezzel valóban átadta magát nekem, s az enyém lett, azt pedig majd ráér később megtudni, mit is jelent ez teljes egészében, visszaút pedig már nincs. Egy ilyen fogadalmat csak a halál oldhat fel, akkor szabadjára engedem a lelket, hogy az istenségek dönthessenek további sorsáról.
Finom harapásokkal, s csókokkal kezdek játszadozni a lány nyakán, de vért már nem fakasztok. Nem szeretném, ha túlságosan nagy vérveszteséget szenvedne. Nem sérültem meg, nem fenyeget a kiszáradás, nincs okom rá, hogy bárkitől is több vért vegyek el, mint ami ahhoz elég, ami az egészséges vérképzést még elő is segíti számára. Bármilyen legyen is a vámpírok híre, és bármilyen legyen is a rólam kialakult kép, melyért tettem éppen eleget, nem bántok senkit, hacsak nincs rá tényleg okom. Elvégre, mennyivel jobb gyönyört okozni, mint szenvedést? Vagy talán a kettő néha már el sem választható egymástól? Ismét egy megfejtésre váró gyönyörű talány.
Ujjaim újra játszadozni kezdenek a lány vágyainak szentélyén, finoman, lassan izgatva őt, ami elég ahhoz, hogy újra elringassa abban az euforikus állapotban, s újra a kéj szárnyain repülhessen tovább, de messze nem elég ahhoz, hogy valóban elérje a beteljesedést.
Közben lazítok az ölelésen, majd bal kezem is vándorútra indul, hogy szépen, lassan, finoman elkezdje megkeresni annak a módját, ahogyan ezt a gyönyörű lányt ki lehet csomagolni a lassan már inkább csak zavaróvá váló ruhadarabok öleléséből, hogy végre valóban az én ölelésemnek adhassa át magát teljesen.

Ariana most már teljesen megadóan simul az ölelésembe, végre önfeledten partner a játékban, s már nem csak teste fejezi ki ezt, de ő maga is. Most már elmondható, hogy átadta magát nekem. Csípője odaadóan követi a kezem mozdulatait, valóban vágyna a folytatásra, a kéjre, melyet ettől a kis játéktól remél, a beteljesülésre, s mindezt egy olyan lénytől, akinek még a megbízását sem vállalta volna el, egészen egyszerűen azért, ami. Egyszerűen azért, mert vámpír.
A vámpír viszont csak egy része lényemnek. Talán az egyik legöregebb élő mágus vagyok, aki a keresztül ment a vámpírrá váláson is, bár nem saját akaratából. Akkor nem volt választásom, azóta pedig nem töprengtem el azon, mi lett volna ha. Évszázadok teltek el, s hozzászoktam, hogy az vagyok, ami. Egyenlőre még nem találtam meg azt a varázslatot, mely ellenszere lenne, vagy visszafordíthatná az átalakulást, de nem is tudom, hogy ha sikerülne, megtenném-e. Régóta vagyok már vámpír, lényem részévé vált, ugyanakkor nem mondanám, hogy nagyobb szörnyeteg lennék, mint amivé bármely ember a mágia, vagy a vámpír lét nélkül válni képes önerejéből, a ragadozó ösztönei nélkül is.
Ezúttal már engedek a lány gyengéd unszolásának, s kezem gyengéden siklik a ruha alá, finoman ismerkedve újra testének legérzékenyebb pontjával, legféltettebb kincsével, szépen lassan építve fel az utat a kéjhez, melyet oly hőn áhít. Már nincs okom megtagadni tőle.
Ugyanakkor elsietni sem fogom. Nem csak a cél a fontos, az odáig vezető út is legalább annyira az, ha nem fontosabb, hiszen az teszi igazán széppé, igazán értékessé számunkra a célunkat, mikor végre sikerül elérnünk azt. Szeretem elnyújtani a játszadozás pillanatait, hogy a lánynak ne csak arról a rövid beteljesülésről szóljon ez a gyönyörű játék, hanem külön minden pillanatát vágyja, megélje, élvezze annak teljes szépségében, minden apró cseppjével az élvezetnek, amit nyújtani tud.
Hamarosan aztán, ahogyan megpróbálom kibontani a ruháiból, következik is az újabb ellenkezés, s az addig odaadóan hozzám simuló lányba újra beleköltözik a rémület, ahogyan valószínűleg tovább lépnék annál a pontnál, ameddig ő el szeretne menni ez alkalommal.
Vágtól fűtött szavakkal érkezik sóhajokkal kísérve az ellenkezés, s bár felül megfogja kis kezével az enyémet, próbálva megállítani azt, amit nem szeretne, amit soknak tartana, én lent tovább dolgozom. Ugyan olyan módszeresen, ugyan olyan gyengéden, s ahogy az idő halad előre, úgy sodródik ő is tovább és tovább vágyainak egyre duzzadó folyamán, mely lassan a túláradó kéjbe fog átcsapni, s látszólag megállítani is képes ruhájának kigombolásában, hiszen kezem visszacsúszik a derekára, újra magamhoz ölelem, hogy aztán a fülébe suttogjam a szavakat, tovább folytatva odalent a játszadozást.
- Már késő kedvesem.
Ugyan olyan lágyan, duruzsolom fülébe a szavakat, akár egy szerelmi vallomást, s valóban vallomásra készülök, ha nem is olyanra, amilyet szívesen hallana, vagy olyanra, amelyre vágyna, de az igazság pillanatának is el kell jönnie egyszer.
- Az alku megköttetett, te már az enyém vagy, míg csak az istenségek vissza nem kérik halandó lelkedet.
S a súlyos szavaknak megfelelően alakítom a játék tempóját, a keltett kéjt, fokozom a játszadozást, egyre közelebb és közelebb sodorva őt a beteljesüléshez, mely talán gonosz dolog részemről, de most rajtam a sor, hogy kiélvezzem a pillanatot.
- Itt az ideje, hogy megtanulj felelősséget vállalni a kimondott szavaidért, drága Ariana. Itt az ideje, hogy megtanuld a döntéseidnek súlya van.
Sodrom a lányt a beteljesülés pillanatához egyre és egyre közelebb, s válnak a kimondott szavak nyomán az apró harapások is egyre erősebbé a nyakán, emlékeztetve őt egyre inkább arra, a kéjes pillanatra, mikor fogaim húsába mélyedtek. Itt az ideje, hogy a gyönyörű kis boszorkány belekóstoljon egy kicsit a való világba is a saját bőrén szerezve tapasztalatokat, s nem csak mások elbeszéléseire hagyatkozva. Az már csak apró mellékzöngéje a dallamnak, hogy mindezt egy 900 éves vámpírboszorkány ölelő karjaiban fogja megtenni, s bizony talán ezek lesznek számára az első lépések.

Ariana végleg átadta magát, nekem pedig már semmi okom megfosztani őt a hőn áhított gyönyörtől. Teste minden apró rezdülését figyelem, mintha csak egy csodálatos Stradivari hegedűn játszanék, s a húrok minden rezdülése külön jelentőséggel bírna, mert hát így is van ez. A nő test és lélek csodálatos hangszer, csak kevesen képesek igazán szépen játszani rajta, hiszen türelem, gyengédség, gyakorlat, s figyelmesség kell hozzá, ami kevesekben van meg. A legtöbben az együttlétek alatt leginkább csak saját vágyaikra figyelnek, s ez az apró, de fontos dolgok elég ahhoz, hogy örökre megfossza őket az igazi beteljesüléstől.
Kezem pontosan úgy, pontosan abban a ritmusban játszadozik a lány testének legérzékenyebb pontján, ahol és ahogyan a legtisztább hangjait csalhatja elő belőle a gyönyör szimfóniájának. Megadóan hajtja oldalra a fejét, felkínálva a nyakát nekem, s bár magamtól nem haraptam volna meg már újra, most mégis megteszem, ügyelve arra, hogy hol, s mikor csatlakozik be az apró szúrásnyi fájdalom ebbe a szimfóniába, hogy csak tovább szítsa a vágyakat, s korbácsolja fel még jobban a kéjt. Vérét csak apró cseppekben iszom, nem igazán azért van most ez a harapás, hogy táplálkozzak, sokkal inkább azért, hogy minél inkább kiteljesítsem a lányban a kéjt.
Nagy megelégedésemre szolgál, hogy most már ő gombolja ki a blúza gombjait, de egyenlőre nem folytatom tovább a játékot, csupán őt juttatom el a várt gyönyörhöz, kicsit elhúzva a lecsengését is, egy-egy apró mozdulattal, egy-egy kicsit erősebb szívással a nyakán, hogy aztán ismét csókkal zárjam le a sebet, amit a lány testén végig remegnek a kéj utolsó hullámai, s valamennyire csillapodtak a vágyai is.
Csak ez után veszem el a kezemet a lány testének legérzékenyebb pontjáról, hogy ezúttal én fogjam meg az ő kis kezét, mely már valószínűleg teljesen kigombolta a blúzt magán, finoman lazítva az ölelésen, majd engedve el a derekát, hogy egy kecses mozdulattal fordítsam szembe magammal, mintha csak táncra kérném, s lehelek ezúttal már igen csak közvetlenül csókot a kezére, érintve a selymes bőrt, de közben folyamatosan tartva a szemkontaktust a lánnyal.
- Nem kevesem. Nem.
A hangom még mindig nyugodt, szelíd, de igen határozott még akkor is, ha nincs benne bántás, vagy fenyegetés.
- Nem itt, és nem most van ennek itt a helye és az ideje.
Közlöm aztán a lánnyal a tényeket, elszakítva ajkaimat kézfejétől, de még mindig nem engedve el a törékeny kacsót, finoman cirógatva, finoman játszadozva rajta.
- Ez a hely egy könyvtár. Már ennyi sem volt illendő, s ennél kegyed is többet érdemel, időnk pedig lesz rá bőven.
Közelebb vonom magamhoz a lányt, hiszen sejtem, hogy még mindig nem értette meg igazán, milyen alkut is kötött velem, de nem kényszerítette rá senki sem. Ha utólag nem tetszik neki az üzlet, hát csak magát okolhatja érte és bizony senki mást.
- Ön most már hozzám tartozik, amíg Midgard világának rögös útjait járja, én pedig szeretném sokkal inkább megadni a módját annak, amire ön most vágyna.
Az ő korában még nagy erénynek számít a türelem, az enyémben már sokkal inkább természetes. Én pedig nem itt, nem most, egy szenvedélyes együttlét alatt szeretném leszakítani ezt a virágot, hanem szeretném az első közös együttlétünket valóban, a maga teljességében kiélvezni. Nem kétlem, hogy most is odaadná magát nekem, de ez csak szenvedély, ez csak vágy, mely el fog szállni, mint a pipafüst, mintha sosem lett volna, én pedig azt akarom, hogy mikor magamévá teszem,mindennél jobban vágyjon rám, s ne csak múló szenvedélynek, szeszélynek tekintsen, hiszen innentől hozzám tartozik még nagyon-nagyon hosszú ideig.