Néha bizony még egy sokat megélt majd a 70-et taposó inast is érhetnek meglepetések, amelyekkel nem igazán tud mit kezdeni. Gerart mióta az eszét tudja ebben a házban él és dolgozik, de a fiát és szeretett Bertáját kivéve még soha nem ölelte meg senki sem, pedig ez jelent jó pár évtizedet.
Végül aztán kicsit hebegve-habogva öleli vissza a lányt, kicsit megpacskolva a hátát, mintegy nyugtatólag, bár igazán fogalma sincs, mi és miért történik most, vagy miért ölelték őt meg, mert nem igazán ez itt a bevett szokás, hogy ölelgetjük az inast.
- Igazán nagyon szívesen kisasszony, de hát ez a dolgom.
Ariana legalábbis Magnuson vendége, így pedig a személyzetnek tekintettel kell lennie rá, és segítenie kell őt. Ebben igazán nincsen semmi különös, így aztán az öreg inas nem tett mást, csak a munkáját végezte ugyan olyan lelkiismeretesen, ahogyan egész életében tette azt.
A hatalmas, festményekkel díszített ebédlőben tulajdonképpen akár fogadást is lehetne tartani, de most egyedül Ariana fog itt ücsörögni, bár egyedül ő sem sokáig. A társasága, a ház ura hamarosan megérkezik, ahogyan szokott, tökéletesen, mintha skatulyából húzták volna elő. öltönyben, nyakkendőben. Tanán a hölgyet szeretné megtisztelni vele, de az sem kizárt, hogy Ragnar valóban így szokott mindig vacsorázni, na már ha társasága akad, mert amit most fogyasztani fog, az neki legfeljebb érdekesség az ízek miatt, és nem igazán táplálék. A vámpírnak a véren kívül más ételre nincs szüksége.
- Üdvözöllek Ariana.
A vámpír hangja bár nem indulatoktól fűtött, de lényegesen távolságtartóbb a lánnyal, mint amilyen eddig volt. Ahogyan az várható, Ragnar az asztalfőn foglal helyet, de most Arianának sem túl messze terítettek tőle, hogy az esetleges vacsora közbeni beszélgetés ne kiabálássá fajuljon, ha érteni szeretnék egymás szavát, a távolság miatt.
A vámpír pár pillanatig végig méri a lányt, az öltözékét, a megjelenését, s talán még sokkal többet, az apró jelek után kutatva, melyek a lelkiállapotát írhatják le, majd végül megcsóválja a fejét, mint akinek nem tetszik valami, miután helyet foglalt. Ő nem kifejezetten a legkellemetlenebb kérdéssel vezette volna fel a vacsorát, de a lánynak aligha lesz nyugovása.
- Hallgatlak.
Az ételeket nem fogják behozni addig, amíg az úr nem csenget értük, így akár egész hosszan beszélgethetnek a vacsora tényleges megkezdése előtt is. Az pedig, hogy Ariana igazán miről akar beszélni igazán most az ő dolga lesz, a vámpír csak annyit jelentett ki, hogy hallgatja őt.

G

Ariana igen csak fészkelődik, nagyon kényelmetlenül érzi magát, ehhez pedig sem a vámpír, sem a mágus képességeire nincs szükségem, hogy észrevegyem. Annyira egyértelműen látható, annyira egyértelműen érezhető, hogy feszeng, hogy fél, hogy kellemetlenül érzi magát. Pedig tulajdonképpen Louissal is ki lehet jönni, nem olyan nehéz dolog, kijönni, csak ő még nehezebben fogad a bizalmába bárkit, mint én, pedig az nagy szó. Van, akinek időre van szüksége, de az is igaz, hogy annak is meg van az oka, hogy Louis olyan, amilyen.
Az is egészen biztos, hogy fél attól a bizonyos büntetéstől és már egészen egyértelmű, hogy rossz irányból közelíti itt is a kérdést, bár azok után, amivel teletömhették a fejét a vámpírok kapcsán, nem csodálkozom rajta, viszont ha főni akar a saját levében, hát csak tegye, ehhez mindenkinek joga van, é pedig nem fosztom meg tőle.
Csendben hallgatom végig a történetét, a kifakadását, a mentegetőzését, ma már kaptam egy előadást Louistól és őszintén szólva, azt is szívesen kihagytam volna. Ezek ketten egymásnak esnek, amiből semmi jó nem fog kisülni. Persze ezt a konfliktust kettőjüknek is kell majd feloldani, ahogyan ketten is alakították ki. Az mindenkinek csak rossz lesz, ha nekem ebbe bele kell avatkozni.
Hamarosan aztán minden átmenet nélkül tér rá a tegnap estére is beigazolva a sejtésemet. Nem úgy közelítette azt a kérdést sem, ahogyan kellett volna, s valószínűleg egész nap csak stresszezte magát, nem pedig azon gondolkozott mit rontott el, s min kellene változtatnia ahhoz, hogy az ilyen és hasonló kellemetlenségeket el tudja kerülni a jövőben.
Az egész színi előadás után első reakcióm egy mély sóhaj, amivel tudomásul veszem, hogy ez egy hosszú menet lesz, hosszú éjszaka, hosszú és nehéz vacsora, ahol nem elsősorban a szakács ételkülönlegességein kell majd keresztül verekednem magam, az ízek harmóniáján töprengve.
- Lassabban.
Szólalok meg aztán lassan, sokkal inkább nyugodtan, beletörődően, hiszen ezen a beszélgetésen túl kell esni ez pedig előrevetíti, hogy a vacsora hangulata nem olyan lesz, mint amilyet szerettem volna.
- Ez nem így működik Ariana. Nem fogok igazságot tenni közted és Louis között. Ő a tanítványom. Ez egy olyan feszültség, amit ketten hoztatok össze feleslegesen és kettőtöknek is kell feloldani. Amennyiben nem sikerül, az neked az életedbe kerül, őt pedig el fogom csapni. Remélem világos voltam.
Ezzel nem is szeretnék tovább foglalkozni. Amennyiben ezt a kérdést sem tudják nélkülem megoldani, az komoly csalódás lesz számomra, mint Louist, mind Arianá illetően, de még csak a saját emberismeretemet is.
- A büntetésnek nem az a lényege, hogy szenvedj, hogy rettegj, vagy hogy megalázva érezd magad, hanem az, hogy nyomatékosítsa benned, hogy hibáztál. Tanulj a hibádból és ne ismételd meg újra. Érted?
Nem arról szólna, hogy bántom, mert élvezem, hanem arról, hogy amit kértem tőle az egy tanulási folyamat része, amit ő sajnos nem értett meg, s lehet, hogy még most sem érti, ami igen csak sajnálatos lenne.
- Azzal, hogy te választod ki magadnak, miként lehet ezt a leghatékonyabban elérni nálad, magadnak is segítettél volna a tanulásban és nekem is abban, hogy kicsit jobban megismerjelek. Ez is egy teszt lett volna, ami nem arról szól, mennyire vagy képes behódolni félelemből, hanem arról, menyire vagy képes elfogadni a világot magad körül, mennyire vagy képes alkalmazkodni hozzá.
Most már Airana tekintetét keresem, egyenesen a szemébe nézve teszem fel neki az utolsó kérdést, hiszen valóban számít, mit válaszol rá. Jobban szeretném ha érezné, megértené a dolgokat, s nem kellene mindent egy lelki dráma mellett elmagyarázni neki, de hát egyenlőre ez még csak így működik, vagy legalábbis remélem, hogy legalább így működni fog.
- Szerinted mi lehet az oka annak, hogy nem jössz ki Louisszal? Szerinted miben hibáztál tegnap éjszaka?

S

Az az igazság, hogy nekem nem kell bántani ezt a lányt, mert megtette már valaki más előttem. Tele tömte a fejét sok sületlenséggel, ami aztán azt eredményezte, hogy minden vámpírt szörnyetegnek tart. Gonosz szörnyetegnek, akivel vigyázni kell, akitől rettegni kell. Boszorkányok. Akárki is nevelte, akárki is tanította, ezért ő a felelős, a lány pedig nagyon-nagyon lassan fog csak tudni változtatni ezen, ha akar egyáltalán. Ez persze még a jövő zenéje és elsősorban Arianától függ, hogy mit szeretne, s mennyit szeretne szenvedni fölöslegesen, akár csak azzal, hogy olyan gondolatokkal kínozza magát, aminek nem sok alapja van.
Nehezemre esik végighallgatni a beszámolót Louisról, mert én tudom, miért lett ilyen a kölyök. A benne élő előítéletek a boszorkányokkal kapcsolatban nem alaptalanok sajnos, ahogyan a gyanúsítgatása sem. A vámpíroknak is meg van a maga világa, szokásai, törvényei és egyik csoport sem fogadja el a másik nézőpontját, amiből aztán hamar lehet kölcsönös gyűlölet, vadászat, értelmetlen pusztítás és gyilkolás. Nehezemre esik szembenézni azzal, hogy esetleg ez a viszály az én környezetemet, az én házamat is elérhetné és nem is fogok szembenézni vele, mert nem fogom hagyni, hogy így történjen.
- Én megértem, hogy nem egyszerű számodra ez az egész, az új környezet, a váltás, amiről úgy érzed nem is a saját szabad akaratodból történt. Ugyanakkor nem tűröm, hogy az én házamban bármilyen ellenségeskedés, viszály, vagy háború tomboljék. Oldjátok meg, de sürgősen. Biztos vagyok benne, hogy ha nagyon akarjátok, el tudjátok érni, hogy megférjetek egymással, ha nem is lesztek a legjobb barátok, de haragot, ellenségesedést, gyűlöletet nem tűrök meg. Ilyen esetben pedig nem te vagy a hibás, vagy Louis, hanem mind a ketten. Remélem érthető voltam.
Nem tartom ezt olyan, és akkora kihívásnak, amiben tőlem kellene segítséget kérnie a lánynak, vagy ha igen, akkor nem lesz kár érte, ha megy a süllyesztőbe, mielőtt a hatalma kiteljesedik és csak egy újabb egoista gyilkos lesz belőle, aki majd gőzerővel dolgozik a fennálló káosz kiteljesítésén, évszázadokon át élve vélt, vagy valós sérelmeiben mélyen eltemetkezve, s a mágia adta lehetőségeket használva fel a gyűlöletével övezve a pusztáshoz.
A vallomás másik része sem egyszerűbb, de nyit felém ismét, őszintén szívéből beszél, ezt pedig értékelem. Értékelem, még akkor is, ha bizonyos dolgokat még mindig nem lát át, nem ért és nem fogadott el, de ez nem jelenti azt, hogy később sem lehet ebben változás. Egyenlőre az a legfontosabb hogy nyílt és őszinte, nem zárkózik magába, még akkor sem, sületlenségekből kiindulva retteg attól, hogy bántani fogom.
Itt már én sem tudom megállni, hogy arcom szobor merev maradjon és el ne mosolyodjak, hiszen naiv, ártatlan és nagyon-nagyon fél, mindamellett, hogy teljesen őszinte, ez pedig igen érdekes, aranyos összképet ad, ami még egy ilyen mogorva vámpírt szívét is képes megérinteni.
Én is valamivel közvetlenebbé, kedvesebbé válok, finoman megérintem a kezét, lassan gyengéden nyúlva felé, de nem azért, hogy bántsam, még akkor sem, ha most is ezt várja talán tőlem, sokkal inkább azért, hogy bíztassam, hogy érezze, nem maradt magára, nincs egyedül.
- Ariana te boszorkány vagy. Olyan erők lehetnek a segítségedre, melyeket a halandók felfogni sem képesek. Ez az istenségek ajándéka. Thoré, Odiné, Freyáé. Az ő kiválasztottjuk vagy, akik méltónak találtak téged erre az ajándékra. A bölcsességet viszont nem adták mellé, ahogyan a felelősségtudatot sem. Nem lehetsz meggondolatlan. Nem azért, mert te boszorkány vagy, én meg vámpír, mert én a mestered vagyok, te meg csak a szeretőm, mert én feletted állnék, vagy azért mert félsz a büntetéstől. Nem ez a lényeg. Ezek mind csak címkék kedvesem.
Igyekszem közvetlenül, kedvesen magyarázni a lényeget, de nem tudom még, hogyan fogja fogadni, vagy mennyit fog megérteni, elfogadni belőle, főleg így első hallásra. Olyan dolgok ezek, melyekkel nem könnyű együtt élni, hiszen bőségesebb lehetőségek mindig vonzóak, míg a velük járó felelősséget már jóval kevesebben érzik át.
- Ha szigorú vagyok veled, az azért van, mert még nem ismerlek, mert nem tudom mennyire vagy képes felelősség teljesen gondolkodni, kezelni azt, ami neked megadatott, vagy illedelmesen és okosan viselkedni a vámpírok köreiben. Te egy gyönyörű trófea vagy. A külvilág szemében az leszel, hiszen a boszorkányok leginkább vadásszák a fajtámat, te viszont minden lehetséges módon az enyém leszel. Illetlenség, rosszul megválasztott szavak, lázadás, nagyon sok kárt okozhatnak. Majd ha már jobban ismerlek, ha már tudom, neked hol vannak a határaid, s hol kell még fejlődnöd, én is jobban fogok bízni benned. Remélem ezt megérted. Addig viszont fogadd el, hogy mindaz, ami neked megadatott felelősséggel is jár, én pedig ezt a felelősségteljes viselkedést szeretném látni tőled, s azt, hogy mindent megteszel, hogy tökéletesen beilleszkedj ebbe a környezetbe. Először alárendeltként. Igen, mindig, mindenben és minden területen. Majd amikor eltelik egy kis idő, s mások szemében is a környezetem elfogadott részévé válsz, változhatnak a játékszabályok. Addig viszont ez nem csak korlátoz téged, de védelmez is. Amíg hozzám tartozol, senki nem bánthat anélkül, hogy haragomat vonná a fejére. Ezt érted?
Fontos, hogy megértse, mert addig nehezen tudnánk tovább haladni. Fontos, hogy teljesen és tökéletesen beilleszkedjen, hogy feltétel nélkül bízhassak benne ahhoz, hogy arról beszélgethessünk, milyen téren és milyen szabadságot kaphat.
- Ami pedig a büntetésedet illeti. Talán Konfucius, esetleg sok-sok meditáció és elmélkedés, talán mind a kettő. A büntetésnek nem a célja, hogy rettegj a bekövetkezésétől, hanem az, hogy segítse a fejlődésedet.
Hamarosan aztán megrázom a csengőt is, mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a lány az utóbbi pár napban nem evett semmit sem, márpedig ahhoz, hogy megőrizze az erejét ennie is kell, én pedig ha többet nem is, de annyira még szívesen igénybe venném majd ma este, hogy megkóstolnám édes vérét, bár nem iszom sokat, hiszen egy olyan öreg vámpír szükségletei, mint én vagyok már lényegesen kisebbek, mint a fiataloké, de az ő kimerült szervezetét még az is megviselhetné.

M

A vita kezd parttalanná válni, nekem pedig most volt elegem belőle. Meghoztam egy döntést, és senkitől nem tűröm az ellentmondást, vagy a megkérdőjelezést, a kifogásokat pedig még kevésbé. A vélemények észrevételek szóba jöhetnek, de ennyi. Másról, attól többről nem lehet szó.
- Már elmondtam, mi az álláspontom a kérdésben. A legközelebbi veszekedésetek után téged megöllek, Louist elcsapom. Remélem elég egyértelmű voltam. Ezt a kérdést csak akkor feszegesd tovább, ha az a szándékod, hogy felbőszíts.
Innentől kettejük között minden konfliktust úgy fogok értelmezni, hogy gyűlöletet és viszályt hoztak a házamba, azt pedig nem tűröm, s mindketten keservesen meg fognak bűnhődni érte. Nem szeretném, ha Ariana tovább erőltetné a kérdést. Feladatot kapott, s elvárom tőle, hogy megoldást találjon rá, ha élni akar. Ez pontosan ennyire egyszerű.
Az ellenvetések itt viszont még nem érnek véget. Arinaának kivételes tehetsége van ahhoz, hogy félre értse a szavaimat, s most is azonnal él a lehetőséggel, ha valahol ellenkezhet. Ha valamit félreérthet, ha valahol találhat valamit, amibe beleköthet, vagy ami nem jó neki.
A játéknak ez a része kezd lassan kicsit fárasztó lenni. Nem szeretek ennyit magyarázni, főleg nem számomra egyértelmű dolgokat, a kisasszony pedig most újra egy okot talált arra, hogy bezárkózzon. Eddig próbáltam szépszerével, de lassan kezd olyan lenni ez az egész, mint egy Shakespeare komédia, mintha Sir Benedek vitatkozna az éles nyelvű Beatrichevel, aki mindig talál valami kibúvót, valami riposztot, bármit, amivel aztán tovább bonyolíthatja a szálakt, ellenkezhet, vagy védheti saját büszkeségét. Nekem viszont nincs kedvem tovább vitatkozni ezzel a lánnyal. Bármit elvehetnék tőle akár erővel is, ha akarnám, de nem tettem idáig, s ezt ő is pontosan tudja, hiszen nem buta lány, de mégis miden alkalmat megragad, hogy pár lépést visszatáncolhasson.
Ami most következik, az szélvész gyors lesz. Arianának felfogni sem lesz igazán ideje, vagy lehetősége, hogyan kerül a fal mellé, érzéki kis terpeszben állva, a feje fölé emelt karokkal, melyeket csupán balkezem fog össze és tart a falhoz nyomva a lány feje fölött egészen szilárdan és mozdíthatatlanul.
- Úgy gondolom ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Nem igaz, kedvesem?
Teszem fel neki a kérdést, de a lágy bariton ezúttal nem fenyegető, sokkal inkább becézget, duruzsol, csábít. Hatni próbál a lányra, míg jobb kezem felfedező útra indul, gyengéden simogatva az arcát, incselkedve, fedezve fel a finom bőrt, gyengéden érintve a gyönyörű arcot, s a csodaszép vonásokat.
- Te az enyém vagy kicsi Ariana. Az enyém vagy már most sokkal jobban, mintsem azt gondolnád.
Kezem tovább barangol, lejjebb, lágyan cirógatva a lány nyakát, játékosan söpörve odébb tincseit, gyengéden játszadozva el a törékeny és érzéki nyakon, következetesen érintve őt, hogy szítsak fel benne bizonyos vágyakat, hogy érezzem újra, mennyire kíván, mennyire átadná már magát most ennek a bizonyos gyönyörű és érzéki játéknak.
- Nem csak egy ősvámpír vagyok, de egy igen erős és befolyásos boszorkánymester is. Ezt pedig kicsi Ariana, már nagyon jól tudod.
Kezem ezúttal még lejjebb vándorol, a kulcscsonton, a vállon át, megbontva a szép ruhát, hogy fedje fel a bőrfelületet, hogy engedje szabadon látnom a törékeny szépségét, s ezúttal közelebb hajolva hozzá, finom csókot is lehelek a lány vállára, majd közelebb hajolva hozzá a fülébe duruzsolok tovább, hogy leheletem érintse a bőrét, cirógassa végig a nyakát, játszadozzon el a fülcimpájával.
- Persze nem csak arról van szó, hogy kettőnk párharcának kimenetele nem lehet kérdéses, hanem van itt valami egészen más is.
Kezem most még tovább indul felfedező útján, s ezzel még lejjebb engedem a ruhát, had csússzon le a földre, s fedjen fel mindent, ami alatta van, had engedje látnom azt, amit legutóbb elmulasztottam, amit akkor még fedve hagytam. Az érzéki domborulatokat, a kecses karcsú vonalakat, a csodaszép költeményt, a lány majdnem fedetlen testét.
Kezem tovább vándorol, s ha volt rajta melltartó, most megfosztom attól is, nagyon finom, nagyon gyengéd érintésekkel kezdve becézgetni a lány testének ezt az igen csak érzéki, és nagyon érzékeny részét, finoman, mint a virtuóz zenész csalva elő a hangszerből a dallamokat, a lány ajkairól a sóhajokat, lelkéből a vágyakat.
- Itt vannak a te vágyaid is, hogy önként is nekem adnád magad, ha nem lenne benned az a hihetetlen büszkeség, dac, és makacsság. Vágysz minden érintésemre, a közelségemre.
Duruzsolom halkan a fülébe, majd újra egész közel hajolva hozzá adom meg neki azt a bizonyos kegyelemdöfést, ami elmosni hivatott az összes sületlenséget, mellyel eddig etették őt, s ami miatt oly sok ellenszenvet érez a fajtám iránt.
- A harapásomra…
Ajkaim játékosan, finoman karcolgatják a lány nyakának finom bőrét, de még nem harapom meg, még csak felkészítem, még csak a vágyait szítom fel, még csak szembesítem az igazsággal, a tényekkel, a lehető legközvetlenebb módon, hiszen van, amit ő maga sem tagadhat.
Jobbom aztán a testének legérzékenyebb részére barangol, finoman, gyengéden érintve őt, szabadítva meg az utolsó esetlegesen még meglévő felesleges ruhadarabtól, s fedve fel a lány szemérmét, hogy aztán ismét hihetetlenül gyengéden a vámpír ujjainak ügyességét latba vetve kezdjek el ott is játszadozni rajta, akárcsak a hárfa húrjain a virtuóz játékos, csalva elő belőle a kéj szimfóniáját, a lágy sóhajokat, az elfojtott kis nyögéseket, arcának szégyenlős pírját, s a lelkében egyre inkább felizzó vágyakat.

R

Ariana megint tiltakozik, mindig tiltakozik, mintha már egészen egyszerűen kényszeresen tenné ezt, pedig mindenki számára sokkal egyszerűbb lenne, ha elfogadná a helyzetét, még az ő számára is. Mást mondanak a dac hozta a szavak, a bennük rejlő ellenkezés és az az őszinte odaadás, ahogyan az érintéseimnek adja át magát, s ahogyan a testet többet és többet kíván.
- Ne hazudj.
Nem kell itt már túlbonyolítani a dolgokat, egészen egyszerűen szembesítem az igazsággal, hiszen teljesen egyértelmű, hogy nem sajnál semmit, csupán fél. Amíg pedig maga sem tudja mit akar, hogyan várja el tőlem, hogy bármiben is szabadságot kapjon tőlem. A legkevesebb az, ne női szeszélyből, dacból, vagy makacsságból szülessenek bajt okozó döntések, melyek után sokáig lehet majd a károk helyrehozatalával foglalatoskodni, ha helyrehozhatóak lesznek egyáltalán.
- Nem sajnálsz te semmit.
Fűzöm aztán hozzá magyarázat képen, de számomra véget ért az esti szócsata. Egészen egyszerűen eluntam. Itt egyedül ő az, akinek most engedni kell, akinek alkalmazkodni kell, s annak fényében majd, ahogyan be tud illeszkedni, érheti el azt, hogy ilyen, vagy olyan helye legyen ebben a világban. Egyenlőre viszont, az az igazság, hogy ő maga sem tudja, mit akar, én pedig nem fogok békebírót játszani közötte és Louis között. A tanítványom pontosan tudja, hogy ha kárt tesz a lányban, vagy nem vigyáz rá, amikor rá van bízva, végzek vele. Nem tűröm az ellenszegülést, a kudarcokat, vagy a lázadást. Az én világom a rendre épül.
- Sosem voltál szabad, s még csak azt sem érted igazán, hogy mit jelent ez a szó. Az pedig csak rajtad múlik, élsz-e majd elég sokáig ahhoz, hogy megismerhesd.
Suttogom a fülébe, miközben a harapások lassan, egyre határozottabban térképezik fel újra a nyakát, keresve azt a pontot, ahonnan majd inni akarok, s egyúttal szítva fel a lányban a vágy tüzét. Pontosan tudom, mennyire vágya rá, mennyire felizgatja a vámpír harapása, hiszen ez már kiderült az első alkalommal, amikor sor került rá. Felesleges lenne tagadni. Szabad akar lenni, de még csak arra sem képes, hogy elfogadja önmagát, szembenézzen önmagával.
Ariana megint tiltakozik, de ami igazán őszinte vallomás érkezik tőle, az testének reakciói, amint odaadóan simul bele érintéseimbe, a nyögések, a sóhajok, ahogyan partnerré válik a játékban és kér egyre többet és többet. Őszinte a szűz lány pírja az arcán, a szégyenlősség, ezek mint őszinték, de a szavakból, melyek ezek ellenére is csak dacot, ellenkezést hoznak, már réges-régen elegem van, s nem is igazán akarok tovább küzdeni velük.
Kezem mozdulatai egyre határozottabban a kéjt próbálják felszítani a lány testében, s előre hajszolni őt a beteljesülés felé, hogy az a sok ellenkezés sóhajokkal, nyögésekkel tarkított legyen, de arra odafigyelek, hogy mindez ne legyen elég ahhoz, hogy a beteljesülésig is eljuthasson, amikor pedig már megelégelem a szavakat, ajkait hívom táncra, hogy végre betapasszam őket, véget vetve a dacos tiltakozásnak.
A csók ezúttal ismét gyengéd és felfedező, játékra hívó, még nem leuralni próbálom, egyenlőre inkább csak azt elérni, hogy magától adja át a vágyainak az irányítást, s legyen végre legalább abban őszintén, dac és ellenkezés nélkül együttműködő partner, amire érezhetően nagyon vágyna ő is.
Vannak előnyei a vámpír létnek, például az, hogy igen-igen sokáig bírom levegő nélkül, s így most ez a csók is nagyon-nagyon hosszú lesz, gyengéd, csalogató, játékra hívó, felfedező, de mégis megtartom magamnak az irányítás szerepét. Persze attól függően, ahogyan a lány reagál majd rá, változhatnak a dolgok. Kíváncsi vagyok, képes-e az életben valaha is elengedni magát.
Közbe kezem játéka sem marad abba, folyamatosan szítva, de szinten tartava a kéjt a testében a beteljesülés előtti állapotban, odáig viszont nem juttatom el. Még nem. Ha túlságosan közel kerülne, a játék lassul, változik a ritmus, az ütem, még korai lenne, még messze nem tartunk ott, hogy újra elérhesse a beteljesülést, előbb még én is kapni akarok. Még sok mindent akarok tőle kapni ma éjszaka, s azok között nem a dac, az ellenkezés szerepel.

N

Eljött az a pont, ahol nem várhatok tovább, nem adhatok több időt, a körülmények miatt sem, s mert nálam is betelt a pohár. Ariana ismét elhúzódik, elzárkózik, ellenkezik, én pedig meguntam már döntögetni ezeket a soha meg nem nyíló kapukat. A szavakat ő mondta ki, amibe most van azt, ő vállalta fel. Itt az ideje, hogy szembenézzen a dolgokkal, itt az ideje, hogy felelősséget vállaljon a döntéseiért és megértse, a saját cselekedetei alakítják az életét, ha hajlandó ezt elfogadni, ha nem, de még azokét is, akik körülötte vannak.
A játék, a kényeztetés, a cirógatás abbamarad, csupán a vállát fogom meg, ezúttal erősen, határozottan, ellentmondást nem tűrően, a lány pedig úgy érezheti, kifordul magából körülötte a világ. Fogalmam sincs, volt-e valaha része ilyen varázslatban. A Montgomeryk nem névtelen senkik, és én sem véletlenül választottam ki pont őt. Talán többet is látott már a mágiából, mint amennyit egyenlőre sejtetni enged, de ez majd csak akkor derül ki, ha eljutunk odáig is, hogy ilyen dolgokról is elbeszélgethessük. Ez most még nagyon-nagyon távolinak tűnik.
Ariana körül megváltozik a világ. Hideg kőfalak, egy pince, melyben a fényt csupán egy mágiával készített örökké égő fáklya szolgáltatja. Nem lehet nehéz kitalálnia, hogy a bilincsekkel felszerelt asztal, vagy az oszlop, a falakról lelógó vasak mi célt szolgálhatnak, ahogyan azt sem, hogy a ponyvával letakart kocsin lévő tálcák, vagy egyéb ponyvával letakart eszközök mire lehetnek jók. Bizony ez a hely, Ariana rémálmainak színtere, egy vámpír kínzókamrája, s ő most megnyerte ide a belépőt, amiért olyan nagyon határozottan küzdött idáig.
- Ennyi türelmi időt kaptál Ariana. Mindent és mindenkit kritizálsz magad körül és folyton ellenkezel. Még velem is elutasító vagy, ezt pedig nem tűröm tovább. Nem kapsz se enni, sem inni. Ha jól sejtem egy ideje már nem vettél nagyon táplálékot magadhoz, hát ez is a te döntésed volt. A ma éjszakát itt töltöd teljesen egyedül, így ahogyan vagy. Lesz időd és lehetőséged ismerkedni mindazzal, ami rád várhat. Holnap visszajövök és elbeszélgetünk. Amennyiben úgy látom, hogy megjött a jobbik eszed, vár ránk Párizs. Amennyiben nem. Akkor sajnos kénytelen leszek nekilátni, betörni téged. Te itt valóban nem képviselsz értéket, de erről csak te magad tehetsz. Nem érdekel ki vagy, nem érdekel a neved, az sem érdekel honnan jöttél, vagy milyen családod van. Nálam az számít egyedül, amit te teszel le az asztalra. Az eddig pedig csak annyi volt, hogy minden türelmem és jóindulatom ellenére viszályt, haragot és ellenségességet hoztál a házamba. Louis, ha kell, meghal értem. Ő tudja mi a hűség. Számtalanszor bizonyította már. Te viszont eddig még csak azt bizonyítottad, hogy ellenkezni tudsz és bajt keverni.
Időt hagyok neki, had értse meg, egészen pontosan, hova is került. Én nem az a fajta vámpír vagyok, aki különösebben kedvét lelné mások kínzásában, de ettől függetlenül igazán jól értek hozzá. Az én alanyaim általában nem szokták túlélni a kínzásokat, mert nem volt cél sohasem. Egy vallatásnál persze ez természetes is szokott lenni. Miután megtudom, amit akarok, már nincs szükségem a bajkeverőre, aki az információk forrása volt.
- Ajánlom, töltsd elmélkedéssel az éjszakát. Meditációval. Remélem, a körülmények segítenek, hogy bölcsebben találjon rád a holnap.
Ragnar körül újra sűrűsödni kezd a sötétség, majd alakját elnyerik az árnyak. A kamrába nem hallatszik be semmi, ráadásul látható ajtaja sincsen, mintha a világ egy elzárt része lenne, ahova csupán igen erős mágia segítségével lehet akár ki, akár bejutni. Eddig nem volt rab Ariana, de most valóban annak érezheti magát, egy ilyen időből és térből kiszakított helyen pedig az a pár óra is könnyen tűnhet egy egész örökkévalóságnak.

E

Számomra hosszú meditációval telik az éjszaka. Fel kell készülnöm több szempontból is. Régen nem jártam már francia földön, s igazán most sem mennék, ha nem az lett volna a célom, hogy ennek a lánynak örömet szerezzek. Tulajdonképpen ez kitérő csupán az afrikai út előtt, amire csak az ő kedvéért került volna sor. Nem értékelte. Sem ezt, sem mást. Az viszont igaz, hogy régen nem volt dolgom nővel, s bár számomra, akár csak ha tegnap lett volna, mikor elvesztettem Leonorat, attól még az idő telt, a világ változott, ez a kis boszorkány pedig már egy másik kor gyermeke, a jelek szerint egy olyan koré, melynek sarjai alkalmazkodni, tiszteletet mutatni, bármit becsülni képtelenek.
Hosszú lesz az éjszaka, egy hosszú meditációval töltött éjszaka, melynek során megpróbálok felkészülni a holnap reggeli beszélgetésre, mert nem szeretném, ha elragadnának az indulataim. Nem célom, hogy feleslegesen bántsam, de ezen a holtponton vesztegelni tovább sem fogok. Fel kell készülnöm a francia földre való visszatérésre, mélyen eltemetni bizonyos emlékeket, hogy ha már oda viszem ezt a lányt, akkor ne a múltat éljem meg mellette újra, hanem képes legyen a jelenre és rá figyelni, hiszen az utazásnak az a része leginkább csak róla szólna.
Fel kell készülnöm lélekben Afrikára is, ahol jelentős feladat jutna Arianának is, már ha az egészre sor kerül, s nem ölöm meg őt holnap. Amennyiben eljutunk odáig, hogy be kell törnöm őt, az nem fogja megköszönni. Én is egy másik kor gyermeke vagyok, aki történelmi korokat átélve, részben vámpírként sok mindenre másként tekint, mint a halandó ember, vagy akár egy ilyen fiatal boszorkány, s ha tudást, tapasztalatot nem is tisztel a lány, azt el kell majd ismernie, hogy az erősebb én vagyok, s végül nem marad más számára, mint a néma engedelmesség.
Egy olyan mágus mellett, mint jómagam, álom is lehetne a számára az élet, de a viselkedésével könnyedén változtathatja rémálommá is azt az időt, melyet mellettem él majd le, légyen az bármily rövid is, ha úgy dönt, hogy ezzel az ostoba ellenállással nem hagy fel. Nem fogok örökké harcolni vele. Nem érzem úgy, hogy bármennyit is nyitott volna felém.
Már lényegesen nyugodtabb hangulatban talál a reggel, s ezúttal nem marad a megszokott elegancia sem. A ruha, melye Ariana rajtam láthat, amikor megjelenek a karmában egyszerű, fekete, fekete, mint az éjszaka, fekete, mint a halál. Egy fekete posztó nadrág, egy fekete ing, s egy fekete cipő. mely akár előrevetítheti az ő fekete sorsát is, ha úgy dönt, hogy nem változtat a hozzáállásán a dolgokhoz.
Arcom akár egy szobor, nem lehet róla leolvasni érzelmeket, ahogyan tekintetem is csak a múlt végtelen sötét kútja, melyben akár örökre elmerülhet, elveszhet a lány kínok közepette, melyeket most lehetősége van saját fejére zúdítani.
Ismét az árnyak öleléséből bontakozik ki sötét alakom, némán, csendben, szótlanul, meghagyom neki a lehetőséget, hogy a közöttünk hamarosan lezajló beszélgetés alaphangulatát ő teremtse meg. Lássuk ezúttal milyen utat választ, lássuk hogyan hatott rá az éjszaka.
Némán, csendben figyelem az alvó lányt, aki láthatóan az itt talált leplek egyikébe csavarta törékeny testét, mely még így is, a körülmények ellenére is gyönyörű, s egész törékeny, tiltakozó, ellenkező, bajkeverő lényét, melynek még itt is, így is meg van az a sajátos bája, de nagy kár, hogy nekem ebből a bájból juttat többet, hanem a gondokból, melyeket okozni képes.

N

Látom a változást, de ez nem több, csak mit a buta makacsságával a lány a testével művelt. Előre nem vitt ez semmit semennyire sem. Magát teszi tönkre, mert nem eszik, nem iszik, holott nem tiltotta azt neki senki sem, sőt. Ebben a házban fejedelmi étkeket készített volna neki egyetlen szavára egy igen csak ügyes szakácsművész.
Csendben, szótlanul hallgatom végig szavait, s most már valóban komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne járjon el a kezem. Megint lázad, megint tiltakozik, ez az éjszaka sem tanított neki semmit, ami most már valóban nagy probléma. Csendben sétálok oda a pulthoz, melyen a kínzóeszközök vannak, s veszek fel onnan egy igen csak éles szikét.
A lány mögé sétálok, de még mindig nem vagyok durva vele, ellenben mozdulataim határozottságán érezheti, hogy nem fogom tűrni az ellentmondást, s most valóban jobban jár, ha hallgat, s némán engedelmeskedik. Amennyiben még mindig a dac mellett döntene, hát hamar megérezheti elméjén a mágikus nyomást, melyet egy mágus képes lehet rá gyakorolni, kinek a művészetben elmerülni, több évszázad állt a rendelkezésére.
A padhoz viszem, akár erőszakkal, a mágia segítségével, akár egyszerűen, gyengéden, ha ezúttal a jobbik eszére hallgat. Törékeny kis kezét a kemény és hideg tölgy asztalra rakom, melyen jó páran lehelték már ki kínok között a lelküket, majd az ő kezére helyezem a magamét.
A következő pillanat villám gyorsan történik, hogy a lánynak felfogni, ellenkezni sem legyen ideje. A kés egyszerre hatol át az én kezemen, majd az ő alatta lévő törékeny kis kezén, s áll bele a fába, odaszegezve mindkettőnk kezét az asztalhoz, hogy ha rángatni kezdené, sem tudna szabadulni, csak magát tenné komolyabb sérüléseknek és kínoknak.
Időt adok neki. Időt, hogy túl tudja magát tenni a kínon, mely még mindig vele marad, hiszen húsában még mindig ott a hideg acél. Időt adok neki, hogy megértse, elment addig a határig a tiltakozásával, amíg elmehetett, s ha szólni próbálna, forgatni kezdem a szikét, hogy sikolyba fojtsam az újabb tiltakozó szavakat.
- Boszorkánynak tartod magad, de nem vagy méltó erre az elnevezésre. Nem vagy méltó arra sem, hogy a mágia meghallgassa kéréseidet. Az, hogy ez a te hibád, vagy tanítóidé, nem tudom. Talán mindkettő, de ez itt most már nem számít.
Amennyiben elértem, hogy végre belé fojtsam a szót, akkor most megpróbálhatom elérni azt is, hogy meghallja azt, amit mondok neki, s talán eljutunk odáig is, hogy megértse, s el is fogadja. Az, hogy ehhez mennyi kínon keresztül fog vezetni az út, csak rajta áll.
- Semmit nem számít a hely és a körülmények, mert te sem létezel. Minden árnyék és pára csupán Midgard világában. Nincsenek jó, vagy rossz dolgok, csak címkék vannak, melyeket te ragasztasz fel oly előszeretettel. A bölcs mágus tudja, hogy minden csak tapasztalás, s minden saját tudásának gyarapodására fordít. Meditálni itt éppen olyan jól lehet, mint egy kényelmes és fűtött szobában, vagy a könyvtárban. Hogyan tarthatod magad mágusnak, míg túl sem látsz a külsőségeken?
Most már valóban feddőek, számon kérőek a szavaim. Túlfeszítette a húrt, s ideje, hogy ezt ő is megértse, ahogyan azt is, az eddigi játszadozását nem folytathatja tovább. Kihúzom a szikét, majd visszateszem az asztalra, úgy ahogyan van, véresen. A lány pedig újra érezheti magán a mágikus erők szorítását, melyek ezúttal a talajtól elemelve az egyik oszlophoz repítik őt, magasra elemelve kezeit, hogy csattanjon rajtuk a bilincs. Hideg és kemény acél, egy igen csak kényelmetlen pozícióban az oszlophoz bilincselve.
- Ideje lenne túllátnod a külsőségeken, a dolgok mélyére látni, túltenni magad a felületes előítéleteken, mert ameddig erre nem vagy képes, mágus sem leszel soha, ahogyan még csak valaki sem.
Egy korbácsot veszek elő, melyet selyemből fontak, s általában vizesen szokták használni, hogy jobban csípjen, de én most ettől eltekintek. A korbács azonban lesújt a lány meztelen hátára, s fájdalmat, melyet az ütés okoz érezni fogja így is, még akkor is, ha nem szaggatja meg húsát, s nem vág véres csíkokat selymes bőrébe.
- Jó lenne, ha túllátnál az én fogalmán. Jó lenne, ha megértenéd, hogy rajtad kívül más is létezik, azért pedig ami veled történik, rajtad kívül senki más nem felelős. Türelmes voltam veled. Voltaképpen, ha megfelelően állsz a dolgokhoz, igen sok engedményt kaphattál volna, ahogyan kaptál eddig is.
Újra lesújt a korbács, de nem viszek igazán erőt az ütésbe, sokkal inkább a hatás az, ami itt érdekes. Nem akarom, hogy csontja törjön, nem akarom, hogy igazán meggyötörje az, ami itt történni fog, csupán azt, hogy végre eljussanak hozzá szavaim, s túllásson a saját kis egocentrikus világképén.
- Amennyiben hidegnek érzed a környezeted, a te dolgod tenni arról, hogy melegebbé válják. A saját életedért, egyedül te vagy a felelős. Egészen eddig a pillanatig bármit mondhattál, meghallgattalak. Nem büntettelek, de valahol elég. Saját kudarcomnak is tekintem azt, ami most történik, mert meglehet, hogy ezúttal valóban nagyon mellé nyúltam. Azt gondoltam, igazi bölcsességet, s a whalesi ősök tiszta vérét őrzi a mai napig a Montgomery név.
Valóban meglehet, hogy ezúttal rosszul választottam. Ariana csak a saját igényeit hajtogatja folyton, de még eddig egyszer nem jutott eszébe, hogy más igényeivel is foglalkozzon, addig pedig miért várja, hogy bárki az övéire tekintettel legyen. Lesújt újra a korbács harmadszor is, mielőtt a kérdésemet felteszem.
- Mit gondolsz te lány, hol követtél el hát hibákat?

K

Makacs. Borzasztóan és túlságosan makacs és csak saját magára képes gondolni. Ez így elég nehéz, ráadásul elég kellemetlen. Nem azért néztem ki pont őt, hogy a legalapvetőbb dolgokon is ilyen kínkeservesen verekedjük át magunkat. Egy boszorkánytól többet vártam volna, főleg egy nagy múltú család reményteli sarjától, s mondhatni ez most hatalmas csalódás volt.
Megint megpróbál beszélni, megpróbál tiltakozni, de a kés mozgása beléfojtja a szót. Nem bírja a fájdalmat, nincs önuralma, nincs tűréshatára, nincs fájdalom küszöbe, ráadásul nem is gondol soha senki másra, csak saját magára. Ez így pedig nem sok jóra fog vezetni, főleg olyan erők birtokában nem, amihez neki hozzáférése van és lehet.
Később, aztán amikor a selyem korbács lesújt rá, sem veszi a fáradtságot, hogy belegondoljon, hogy ha eddig nem jó irányba haladt, ha ugyan arra megy, az most sem fog jobb eredményt hozni. Megint mindent csak úgy képes nézni, mintha csak körülötte forogna a világ. Ezúttal jóval erősebben csap le a korbács, most már komolyan az a célom, hogy fájdalmat okozzak vele, s nem is csak egyszer. Gyors egymás utánban három-négy csapás is követi egymást, ahogyan a lány befejezi szavait.
Utána persze megint a könyörgés következik, mert fájdalmai vannak, mert szenved, hogy oldozzam el, bármit megtenne érte. A baj csak az, hogy ez így teljesen üres. Próbáltam szépszerével, s most próbáltam erőszakkal is, de nem óhajtja végig gondolni, mit is akarok tőle, mi az, amit esetleg elront. Nem hajlandó változtatni, nem hajlandó végig gondolni a dolgokat, legfeljebb ha soknak ítéli a szenvedést, talán szófogadóbb lesz. Ez egy sokkal nehezebb, sokkal kevésbé járható út.
Végül mégis azt kell mondanom, talán most állunk a legközelebb ahhoz, hogy valamelyest megnyíljon, s valamelyest odafigyeljen rám. Talán így most már tovább tudunk jutni, talán így inkább képes lesz megérteni, mit is várok el tőle.
Leteszem a korbácsot, közelebb lépek hozzá, s ezúttal csak a kezem érinti a lány selymes bőrét, gyengéden, cirógatóan, de nem oldom még el a bilincseket, csupán a korbács okozta egyik lassan kikékülő zúzódást simogatom meg, s az érintésem nyomán szűnni kezd ott a fájdalom. Egy nő háta is igen csak érzékeny terület, s bár kevesen veszik hozzá a fáradtságot, hogy feltérképezzék, de egyben egy csodálatos erogén zóna is. Érintésekkel itt sok mindent el lehet érni, akár felszítani bizonyos vágyakat is.
- Akkor próbáljuk újra Ariana. Szerinted mi lehet a baj? Mit ronthattál el, ami ide vezetett?
Teszem fel neki a kérdést, miközben a kezem egy másik csapás keltette zúzódáson halad végig, gyengéd kényeztetéssel, hogy hol fájdalom volt az előbb, ott lassan a vágy tüze kezdjen éledni fel.
- Tudod ugyan oda nagyon sok út vezethet. Haladhatsz olyanon is, mely kéjt, élvezeteket, tudást, s siker tartogat számodra, de haladhatsz olyanon is, mely a kínok széles skáláját ismerteti majd meg veled, s e kettő között megannyi árnyalat fedezhető még fel. Te melyiket szeretnéd járni?

B

Ariana minden idegszálát leköti a fájdalom, s ez nem jó. A mágus elméjének mindig tudnia kell tisztának maradni. A körülmények, a test jelzései csupán egy részei a létezésnek, s ami igazán számít, az a szellem, mely kapcsolatban áll a világot alkotó, formáló erőkkel, energiákkal, se ennek mindig tudnia kell a körülmények, s a test jelzései fölött állnia, tőlük elkülönülnie. Ennek a lánynak még mindig nagyon sokat kell tanulnia.
Nem érti még mindig, mi volt a baj, de most már eljutottunk odáig, hogy rám figyel, s talán sikerült túllépni a folytonos és állandó tiltakozáson is. Ez valahol már felcsillantja a reménysugarat, hogy jutunk valamire, ugyanakkor a lány még mindig igen csak én központúan látja a dolgokat.
Érzékeny teremtés, minden nagyon hat rá. A fájdalom, a gyengédség, ezek előnyős dolgok egy nő esetében, viszont az már kevésbé, ha rabjává válik az érzékeléseinek. Sosem teljesed ki igazán az a mágus, aki elsősorban a testében él, és nem csak a maga teljességében megélni képes azt is, amit a fizikai világ mutat neki.
- Igen, sokat kell még tanulnod.
Ez az első dolog, amiben igazán egyetértünk, Ariana és én. Én sem arra próbáltam rávenni, hogy legyen megalkuvó, hanem arra, hogy ne legyen vak, legyen képes látni, legyen képes sokkal teljesebb módon érzékelni, s nyitott legyen másokra is, ne csak a saját szükségleteire, ne csak arra, amit ő szeretne, amit ő akar, ami neki fontos.
Az valahogy nem hat meg, hogy a szülei korán elhaltak, s a nénikéje nevelte fel. Ez csak azt jelenti, hogy a métely még mélyebbre rágta magát ebben az ősi családban, hiszen valószínűleg a rangidős boszorkánytól kapta ezt a botrányos felkészítést.
Kezem egy újabb zúzódás vonalát fedezi fel, ugyan olyan gyengéden, ugyan olyan kényeztetően, hogy a megjelenő érzéki sóhajok után újabbakat csaljak elő.
Ugyanakkor a lány elméjére képek záporoznak. Képek az én elmémből, az én emlékeimből, egy másik, letűnt korból, egy olyan világból, ahol még én voltam fiatal, ahol még én voltam ember, vagy ha úgy tetszik, ahol még csak mágus voltam, vámpír még nem.
Egy századnyi fegyveres férfi. A lány bár nem láthatja az oly jellegzetes jeleit a középkori viking harcosoknak, mégis tudhatja, hogy ebből a népből lát egy századnyit most az én szememen keresztül. Sosem voltunk képzett hadsereg. Olyan szinten felszerelt sem, mint amilyennek ezt a mai ember elképzeli. A legtöbbünkön nem volt több, csak a gambezon, keményfából készült kerek pajzs, s még a kard is ritkaság számba ment. Fejszét lehet találni minden háztartásban, de a kardot kifizetni a kovácsnak már nem olyan könnyű dolog. Az én kezemben mégis egy gyönyörű rúnakard van. Tulajdonképpen akkor az a kard volt a büszkeségem. Magam készítettem, nem csak a mágia művészetét tanultam, de a kovácsolásét is, és mágiával ötvöztem a tárgyakat, melyeket készítettem. Láncing fedte testemet a gambezon felett, szintén saját magam készítettem el. Igen, jobb lehetőségem volt ezek segítségével a túlélésre, mint legtöbbünknek, de ezt leginkább csak magamnak köszönhettem.
A lány érezheti az általános közhangulatot. Whalesben járunk, bent mélyen az ország szívében, idáig hozott el minket a Yarl dicsvágya, s a whalesiek eddigre már összeszedtek egy nagyobb sereget, amivel most szembe kell néznünk, hogy a hajóig visszajuthassunk, mert elvágták a menekülés útját.
Lényegesen nagyobb sereg közeledik, alaposan feltüzelve, a feszültség érezhetővé válik a pajzsfalban. Tulajdonképpen senki nem számít arra, hogy itt most bárki haza mehet, hacsak azt nem hívjuk hazatérésnek, hogy lelkünk a csata végeztével megtér az istenségek honába.
Tovább pörögnek a képek, s az egymásnak feszülő pajzsfalak jeleneteit láthatja a lány. Borzasztóan véres csata bontakozik ki, igazi mészárlás. Bár a felszerelésemből nem az látszik, de ez csak azért van, mert fegyverkovács vagyok, én mégis csak az újoncok közé tartozom, s így a pajzsfal első sorában kaptam helyet, a feláldozhatóak között. Messze nem volt még ekkor olyan jelentős tudásom a mágia terén, mely komolyan számíthatott volna egy csata kimenetelében.
Hosszú órákon át tombol a harc, s Ariana láthatja mivel járt ez annak idején. Fröcsög a vér, holtan zuhannak össze az emberek előttem, mellettem, időről időre változik a pajzsfal, hiszen az elesettek helyét újabb-újabb emberek töltik fel, akik a hátsó sorokból érkeztek. Kellemetlen érzés. Hogy miért? Azért mert mindenkit személyesen ismertem, aki közülünk itt ma elesett. Egy viking századot jobbára egy Yarl állított ki a fennhatósága alatt élő emberekből, akik többé-kevésbé eleve ismerték egymást, a vikingelés alatt pedig ezek az ismeretségek csak tovább mélyültek. Hónapokig voltunk összezárva, hónapokig egymástól függött az életünk.
Lassan delelőre hág a nyári nap, s bár ezen a vidéken még a nyár is hűvös, mégis hamarosan elengedhetetlenül megmutatja magát a csata igazán orrfacsaró része is. A vér szaga, a halál szaga, a minden érzékszervet elborító édeskés, émelyítő bomlás szag. Mégis tovább tombol az ütközet, egészen addig, amíg a whalesiek pajzsfala fel nem bomlik, s menekülni nem kezdenek. Nem értik, hogyan lehetett ez. A túlerő, ami ránk támadott, több, mint négyszeres volt, mégis ők húzták a rövidebbet. Az első sorokban nálunk is gyorsan fogytak a harcosok, de a Yarlon és a testőrségén képtelen volt bárki ember fia keresztüljutni mintha csak nem éreztek volna fájdalmat, mintha csak nem éreztek volna fáradtságot, mintha csak nem érezték volna a sérülések okozta kínt. Akkor még nem tudtam, hogy miért van ez, hogy ők vámpírok, s hogy testük fiziológiája teljesen másként működik, mint a halandó emberé, hogy mások a határaik.
A századból alig a fele maradt meg, a túlélők felét pedig a Yarl és testőrsége tette ki. Hosszú órákig tombolt a csata, de nem üldöztük a menekülő ellenséget. Gyors takarítás következett, s a harcosoknak igen csak rövid pihenő. Én azonban ekkor sem pihenhettem. Hiába kaptam én is sebeket, a csapat kevés mágusainak egyike voltam, akiknek most újabb feladat jutott. A sérülteket gyógyítani. Válogatni a halottak között, a sérültek között, s ellátni azt, aki járóképes volt, megadni a kegyelemdöfést annak, aki már csak visszatartott volna minket.
Vér, halál, fájdalom, fáradtság, kimerültség, reménytelen harc, s mégis mindezek után, mindezek ellenére a legjobb tudásomat kellett adnom, hogy segítsek életben maradni olyanoknak, akikkel hónapokig utaztam együtt, harcoltam együtt, vonultam együtt, s olyanoknak, akiket már régóta ismertem.
Ez volt az utolsó igazán nagy győzelmünk azon a földön, az utolsó csata, mielőtt a Montgomerykkel találkoztunk volna. Többek között ezért a helytállásomért kaptam a lehetőséget, hogy én is a Yarl testőrségébe kerülhessek, hogy kiérdemeljen a normann pajzsot, de ahhoz a kegyhez még ez is kevés volt, hogy belőlem is vámpír legyen.
Ezt a csatát még az acél és az izom döntötte el, az állhatatosság, a kitartás és a bátorság, s az a pár vámpír, aki a Yarl testőrségének már akkor is része volt, s természetesen ő maga. Később aztán a Montgomeryk felbukkanása megváltoztatta a dolgokat. Megszervezték annak a földnek a védelmét, szervezettebbé tették a csapataikat is és megjelent velük a mágia is a katonai stratégia részeként. Később már soha többé nem jutottunk ilyen mélyen be annak a földnek a szívébe portyázni, mert sokkal előbb állta utunkat egy jól szervezett, mágiával megerősített sereg. Ez viszont már egy másik történet.
A lényeg az, hogy a meditáció, a mágia nem csak a könyvtárban a selyem szobában kell működjön, működnie kall annak a legzordabb körülmények között, mert általában ott és akkor adhat a legtöbb segítségeket, ahol és amikor a legkevesebben képesek helyt állni.
A lényeg az hogy nem csak Ariánatól követelem meg én, hogy bizonyítson nekem, tőlem is megkövetelték már sokan és sok téren. Amíg te semmit nem tettél le az asztalra, nem lehetnek igényeid, nem lehetnek elvárásaid sem. Csak az utána tarthatsz számot arra, hogy kapj is valamit, ha te is képes vagy adni, addig a követelésed nem több, önzés csupán, ami nem olyan tulajdonság, ami egy mágusnak előnyére válhatna.
A képek aztán megszűnnek, a lány még láthatja, hogy mindezek ellenére az evezőpadokon is ugyan úgy ki kellett vennem a részem a munkából, mint a többieknek, s senkit nem érdekelt volna, hogy esetleg az első sorban harcoltam végig a csatát, hogy a sebesültek ellátása alatt sem pihenhettem, hogy én is sérült vagyok, s magamra csak mindenki más után fordíthattam időt. Mindez senkit nem érdekelt akkor. Ellenben ahogyan lenni szokott, később a kitartás meghozta a jutalmát.
Nem szólok a lányhoz, most nem. Csupán egy újabb zúzódást keres meg kezem a lány hátán, s érezheti a gyengéd simogatás, a gyógyító érintés mellett is, hogy valami melegség folyik végi g a hátán. Vér. az én vérem. A saját kezemen sem gyógyítottam be a sebet. Engem nem zavar, engem nem akadályoz a fájdalom, s egyébként sem foglalkoznék a saját sérüléseimmel, amíg esetleg van más, aki szintén sérült lehet.
Lágyan fedezi fel a kezem Ariana hátát, kényeztetve, simogatva őt, s közben űzve messzire a fájdalmat, gyógyítva be azt a zúzódást is, amit a korbács okozott, aztán hozzám is elérnek a lány szavai, érzem a lassan megszűnő mentális kapcsolaton keresztül a szégyenlős zavarát, s az őszinte vágyat a szavai mögött. Most valóban őszinte volt velem. Most nem szerepet játszott. Őszintén kérte az érintést, s ahogyan a hazugságot, a képmutatást büntetem, úgy az őszinteséget, a hűséget jutalmazom.
Másik kezem a lány derekának finom ívével kezd ismerkedni, gyengéden cirógatva őt. Ha ő hajlandó nyitni felém, ha ő végre hajlandó odafigyelni rám, s őszintének lenni velem, nincs okom rá, hogy megtagadjam tőle a kérésének teljesítését. Ez az érintés pedig már nem csak arról szó, hogy megszüntessem kínjainak egy részét, ez már sokkal inkább arról szó, hogy felszítson testében bizonyos vágyakat.

E

A lánynak egy dologban igaza van. Én valóban egy szörnyeteg vagyok. Egy véres kezű szörnyeteg, ki századokon át élt a halandók között, s megannyi élet kioltásáért felelős, megannyi szenvedést okozott és élt át maga is. Egy szörnyeteg, akit már csupán a nap fénye választhat el az örökkévalóságtól, melyet voltaképpen nem kért sohasem, csak kegyként kapott meg, mert azt mondták neki, hűségével, állhatatosságával, kitartásával és bátorságával kiérdemelte azt.
A képek leperegnek, s csak pillanatokat mutatnak meg egy hosszú órákon át tartó csatából, érzések kavalkádjából, kínból, fájdalomból, félelemből, halálból, nem várt diadalból, kínlódásból, küszködésből, kimerültségből. Pillanatokat egy hosszú és sötét életútból. Szörnyeteg vagyok? Igen, az vagyok, s nem azért, mert vámpír lettem, hanem egészen egyszerűen azért, mert a világot, melyet megalkottam magam körül nem tudom másként fenntartani, csak akkor, ha erővel megvédelmezem, ha azok, kik ellenem fordulnának, ellenem törnének, oly kegyetlen halál képzetét kell felvetítsék maguknak, mely meggátolja őket abban, hogy próbálkozzanak.
Mr. Collins testét is megtalálták, ő volt az utolsó, aki kínzókamrám vendégszeretetét élvezte. Nem tartott kifejezetten sokáig a játék, amíg mindent megtudtam tőle, amit akartam. Az után már csupán azért folytattam, hogy amikor megtalálják, az kellőképpen szörnyű állapotokat tükrözzön azoknak, akik a nyakamra küldték őt. Sok féle képen meg lehet előzni egy háborút, de a legbiztosabb módszer az, ha elég erős vagy ahhoz, hogy ne merjenek ellened törni, ha félelmet ébreszt még a gondolat is, hogy valaki veled szembe kerül. Szörnyeteg vagyok...
Ujjaim finoman érintik az oszlophoz kötözött lány karcsú testét, érzéki játékba kezdve a selymes és hamvas bőrrel, melyet férfi nem érintett még előttem, s hova kalandoznak a gondolataim, miután a képek vetítése véget ér. Mélyen szívom be a lány testének illatát, mely oly sok mindenről mesél nekem. Félelemről, szenvedésről, vágyakról, s a vérének édes illatáról, mely azonnal előcsalogatja étvágyamat is. Lassan teljesen elmerülnék a látványban, mint amikor valaki egy gyönyörű műalkotást csodál meg, s tudásom segítségével még csak az sem lehetetlen, hogy örökre ilyennek őrizze meg az idő. Fiatalnak, hamvasnak, gyönyörűnek, csak egy dologhoz nincs elég hatalmam. Az időnek nem tudom útját állni, a világnak, bármennyire szeretném, s ha teste hamvas, szép és fiatal is maradna az örökkévalóságig, századok alatt a lelke öregedni, változni fog. Az egy jó kérdés, mivé fog kiforrni a most még bimbózó virág? A szenvedélyek vérvörös rózsája nyílik majd belőle, ki forrása lesz a buja kéjnek? A szűzies ártatlanság, s a lelki szépség gyönyörű fehér és hamvas virága, melyet csupán a bölcsesség teljesít majd ki, s a világ mocska nem érinti meg? Esetleg a női szeretet lágy rózsaszín virága, mely valakinek az életét édesítheti meg, Freya ajándékait teljesítve ki önmagában? Esetleg fekete rózsaszál lesz belőle mellettem, fekete, sötét, magányos, mint én magam vagyok, hajó, ki viharokon keresztül hánykolódik az örökkévalóság tengerén, széltől, hullámoktól tépve, szaggatva, de mindig a víz felszínén maradva, reménytelenül vívva harcait?
Egyetlen gondolatommal oldom ki a bilincseket, s azok engedik el a lány karjait, többé nem tartva őt oly szilárdan. Nem tudom, hogyan fog hatni a lányra a hirtelen változás, de a mágia már csak ilyen. Egyetlen gondolat zárja, s ennyi elég is ahhoz, hogy nyissa a feltörhetetlen bilincset.
Én lépek közelebb hozzá, hogy elkapjam az esetleg összecsukló testet, hiszen valószínűleg megviselték a történtek, csak azt nem tudom, mit értett meg ebből az egészből, mit szűrt le belőle. Szörnyeteg vagyok, s most valóban nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet tovább ragaszkodni a lányhoz, hiszen lehet, ő is csak szörnyeteggé válna mellettem.
Voltak már nők az életemben, sokan élték le mellettük az egész életüket, de egy sem volt közöttük, aki ennyire ellenezte volna a személyemet, a társaságomat. Nem véletlenül választottam egy Montgomery lányt, de lehet, hogy az ősi vérvonal már csak a mágiához való kötődést őrzi, a régi Montgomery boszorkányok szilárd és erős jellemét, határozott természetét, bölcsességét már elmosta az idő óceánja.
Szép kép lett volna, hogy a valaha volt oly erős ellenfelek egy leszármazottját, egy Montgomery lányt vegyek magam mellé. Sok csatát vívtunk, kemény harcokat, melyek során sok vér hullott. Kemény idők voltak, s közel sem olyan romantikusak, mint amilyennek az utókor lefesti őket. Minden kornak meg vannak a maga kihívásai, a maga kilátástalannak tűnő harcai, még akkor is, ha azok nem kilátástalanok. Ennek a lánynak a szemével nézve azonban talán tényleg teljesen kilátástalannak tűnhet beilleszkedni a világomba, részévé válni valaminek, ami ellen ennyire tiltakozik. Szörnyeteg vagyok. Ezt már régen tudom…
Gyengéden simítok ki egy tincset a lány homlokából, hogy szép, bár most nyúzott arcába nézhessek, a fáradt és a fájdalomtól elcsigázott lélektükrökbe. Meg voltak nekem is azok az ellenfeleim, akiket tiszteltem hosszú életem során, s bár a Montgomerykkel századok óta nem keresztezték egymást útjaink, még él bennem a régi ellenfelek iránti tisztelet.
- Elengedlek, ha ennyire menni akarsz Ariana Montgomery.
Tompán, üresen konganak a szavak, hiszen nem ismerjük el szívesen kudarcunkat, de még nagyobb hibát követnék el, ha tovább erőltetném a dolgot. Valószínűleg őt sem engedné el, veszélybe sodorva saját világomat, ha nem a Montgomeryk leszármazottja lenne. Ha nem egy vérvonal sarját tartanám karjaimban, kinek őseivel valamikor régen oly sok csatát vívtunk, s oly ádázul, s ha nem élne még bennem a valamikori harcos boszorkányok iránt a kiváló ellenfél iránt érzett tisztelet. Szörnyeteg vagyok, de még egy szörnyeteg is ismerheti a tisztelet, ismerheti a tisztességet, s az egész világom, mindaz, amit felépítettem nem érne semmit, ha pont azzal mennék szembe, amire alapoztam, még akkor sem, ha ezzel mindent könnyedén veszélybe sodorhatok,mit századok alatt építettem fel.

S

Valaki egyszer azt mondta, a női lélek rejtelmei még a bölcs előtt is örök titokként maradnak. Hogyan is fejthetném meg akkor én egy nő lelkének titkait, hiszen messze vagyok attól, hogy bölcs legyek. Sokszázadnyi tudás, sokszázadnyi tapasztalat áll már mögöttem, de messze nem érzem úgy még, hogy ez bölcsességgé kristályosodott volna valaha is ki.
Ariana erőtlenül zuhan karjaimba, amint engednek a bilincsek, amint megszűnik a szilárd fogásuk, mely eddig megtartotta őt. Ahogyan számítottam rá, fáradt, elkínzott arc néz vissza rám, hiszen ez a lány nincs igazán szokva sem a lelki, sem a fizikai igénybevételhez, megpróbáltatáshoz, sem pedig ahhoz, hogy bárkinek bármit is bizonyítania kellene. Kis hercegnőként élt a saját világában, egy biztonságosnak gondolt, védett világban, hol soha semmi megpróbáltatás nem talált még rá, s amikor beléptem az életébe, mást sem tett, csak tiltakozott ellene, a szabadságát követelte rajtam, ellenkezett, s folyton-folyvást megjegyezte, mennyire nem jó ez az élet neki, mennyire nem szeretne világom részesévé válni, folyamatosan azért küzdött, hogy visszatérhessen életének azon pontjára, honnan kiragadtam őt.
Most mégis megpróbálja összeszedni magát, noha érzem rajta a meglepettséget, hiszen döntésem legalább annyira meglepett engem is, de nem azért építettem ki saját világomat, s oly szilárd elveket, hogy ne legyek hajlandó szembenézni a valósággal. Egyszer mindennek eljön az ideje, a kudarc felismerésének is.
A lány mégis megpróbálja összeszedni az erejét, hozzám simul a törékeny test, s hazudnék, ha azt mondanám, nincs rám hatással, de már közel sem olyan erőssel, mint amikor először láttam a saját könyvtárszobámban ülni egy Montgomery lányt. Bölcs boszorkányok, bölcs mágusok leszármazottját, akik védelmet nyújtottak sokaknak, életüket szervezték rendszerbe, s annak a családnak a sarját, aki először volt képes megállni a csapataink előtt, aki először volt képes megálljt mondani annak a portyának, mely addig keresztülgázolt mindenen és mindenkin.
Lassan húzza fel magát, hogy kiegyenesedjen, s mivel érzem, hogy bizonytalanul áll a lábán, hát segítenek neki karjaim. Ennek a lánynak a súlyát szinte nem is érzem, a sok száz éves vámpír erejének nem nagyobb kihívás ez, mintha egy tollpihét tartanék a tenyeremen.
Ő mégis egészen addig erőlködik, míg képes lesz hozzám simulni, egyenesen állni előttem. Szavai meglepetésként hatnak rám, pedig engem már nem sok minden tud meglepni Midgard világában. Túlságosan régen járom már útjait. Kusza érzések dúlnak bennem, melyek csak még kuszábbak lesznek, ahogyan a lány csókja eléri arcomat. Már nem tartom jó ötletnek magam mellett tartani őt, hiszen teljes lényéből küzdött ez ellen, s most hogy elmehetne, hogy a sajt fogalmai szerint „szabad” lehetne, mégsem akar menni. Mégis velem, mellettem akar maradni. A hozzám simuló női test, a dobogó szív, az bőrének igéző illata viszont hatással van rám. Igen komoly önuralomra tettem szert a századok során, de egyszer minden elér a határaihoz, Ariana pedig most erősen pedzegeti ezeket a határokat.
Apró sebet vág a nyakán, hogy ott is kiszabaduljon testének börtönéből édes vére, egyre inkább csalva elő belőlem a ragadozó ösztönöket, s ha ez nem lenne elég, keze vándorútra invitálja kezemet testén, végig az érzéki domborulatokon, a formás kebleken, feszes hasfalán, egészen le a combjai közé. Meg-meg rándul a kezem, miközben érintem a lány finom bőrét, testének bársonyát, s lassan egyre inkább életre kél bennem az eddig elfojtott ragadozó. Tekintetemben lassan már tűz lobog, ahogyan erősebben vonom magamhoz a lány törékeny alakját, immár követelően, fogaim határozottan, követelve mélyednek a lány nyakába ott, hol a szike ejtett apró sebet az imént. Mozgásom válik a pillanat tört része alatt hihetetlenül gyorssá, hogy Ariana már csak a hideg, kemény falat érezheti, melynek háta hozzásimul, ujjaim újra ismerkedni kezdenek szemérmével, ügyes, kifinomult, de sokkal vadabb, sokkal tüzesebb táncba kezdve rajta, mintha csak nem tudnám kivárni, hogy vérét elöntse az endorfin, az adrenalin, s olyan édessé váljék, amilyen édessé csak lehet. Mohón iszom a vörös nektárt, de csak apró kortyokban, próbálva kiélvezni miden édes cseppjének ízét, s sodorni a lányt a kéj beteljesülése felé megállíthatatlanul.
Ellentmondást nem tűrően igazi vad tűzzel ölelem magamhoz a lányt, s most már hiába is próbálna megállítani. Érezni akarom testének kéjes táncát a karjaimban, vérének édes ízét, testének bódító illatát, melegét. Birtokolni akarom őt úgy, ahogyan az imént felajánlkozott nekem. Ezek után egyetlen szava sem lehet, nem lehet kifogása, hiszen én elengedtem volna, de most ő maga erősítette meg, hogy az enyém akar lenni.

S

Az én önuralmam sem tart örökké. Vannak határok, melyeket nem érdemes átlépni, de a jelek szerint Ariana mindent megtesz, hogy sikerüljön mégis túllépni rajtuk. Egész eddig ellenkezett, s most hogy eljön a vámpír vérszomjas énje, kinek nem szoktam utat engedni, hiszen bár az átalakuláson átestem, elsősorban mágus vagyok, annak önuralmával, képességeivel, adottságaival és tudásával, most mégis teljesen átadja magát a lány.
Talán ez kell neki? Talán ez tetszik neki? Ezt akarja? Hát most akár így, akár úgy, de ez fog következni. Eddig csak finoman érintettem őt, de most a vámpír szabadult el, aki nem figyel olyan apróságokra, mint hogy finoman harapjon, s ne okozzon a harapásával fájdalmat, lassan szítsa fel a kéjt a lányban, hogy minden egyes percét lehetősége legyen kiélvezni a táplálkozásnak. A vámpír sokkal inkább ösztönös, mindent akar, s nem tűr ellentmondást, nem hajlandó várni, ráadásul most már szomjas is vagyok, éppen elég hosszú ideig tartóztattam meg önmagam érezve vérének bódító édes illatát, de ennek most vége.
Ellent mondást nem tűrően ölelem magamhoz, s kezdek bele a játékba vele, melyre nem olyan sokkal ez előtt nemet mondott a lány, de a jelek szerint, most nincs ellenére. Bármennyire is szabadultak el az ösztönök, attól én még én maradok, s ugyan úgy elemzem a helyzetet, ahogyan egy mágushoz illik. A jelek szerint Miss Montgomery sokkal inkább találja ellenállhatatlannak a vámpír szenvedélyes és ellentmondást nem tűrő temperamentumát, mint a mágus jóval figyelmesebb közeledését. Most lehetősége lett volna távozni, ezúttal másodszor választott utat, s most már tudatosan is. Többé nem lehet oka panaszra, főleg akkor nem, ha ráadásul ő dolgozik azon, hogy előcsalogassa belőlem egy sokkal ösztönösebb oldalamat.
Minél inkább eluralja a kéj a lány testét, annál határozottabban vonom őt magamhoz, s annál mohóban iszom a mind inkább édes vért, míg végül oly sokat veszít belőle, hogy már az eszmélete is elhagyja, de nekem még mindig nehezemre esik abbahagyni a vérivást. Lassan mégis sikerül, s karomban ernyedt testével teleportálok át a szobába, melyet neki utaltam ki hálószobaként, hogy aztán gyengéden fektessem le az ágyra, de nagyon nehezemre esik elszakadni tőle, s most igazán csak az a tudat segít benne, hogy aléltan nem lelném örömömet benne, megölni pedig nem szándékozom.
A vámpír éhsége, s ösztönös vágyai valamelyest csillapsznak, valamelyest elnyomom őket, hogy az évszázados mágus erejét hívjam elő, melynek hatására Ariana által sosem érzett erő járja át törékeny testét, regenerálva minden sérülését, s valamelyest egyensúlyozva ki a vérveszteség hatásait. Ezek után magára hagyom őt, hogy Irina vegye gondozásába, fürdesse meg, majd fektesse vissza az ágyba, de még mindig meztelenül, gyengéden takarva be törékeny testét.
Ariana tiszta, üde és friss lesz majd, mikor magához tér, teste kedvenc parfümjétől lesz illatos, s csak úgy fogja érezni, mintha egy hosszú álomból ébredt volna, mert bizony pár órás alvás ezek után mindenképen szükséges lesz a számára.
Én néhány órával később térek vissza, a bárd egy másik művével a kezemben, Otelló és Dezdemóna szomorú történetével, mely nem kevésbé visszás, mint a mi furcsa kettősünk, csak szerencsére ebben a történetben még egy Jago nevű rontás nem ütötte fel a fejét.
Csendben olvasgatva várom a szobában egy karosszékben ülve, hogy Ariana magához térjen, s hogy mire fog emlékezni, vagy mennyire mindabból, ami történt vele, s hogy még mindig úgy látja-e, ahogyan ott lent a kínzókamrában látta, hogy innentől az enyém szeretne lenni, s vonzza az a párizsi út.