“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Irina. Vele még alig találkoztam és csak a munkáját végezte, de valamit tudhat, mert ez a recept egyszerűen isteni és abban is lehet valami, hogy utakat nyit meg a hölgyek szívéhez. Vagy valami ilyesmi. Ragnar mosolya, bár hűvös, mégis biztató. Kicibál minden kétséget belőlem, s már nem félek magamévá tenni ezt a csokicsodát. A szóáradat egy ideig még nem nyer viszonzást, választ csak némi idő után kapok kérdéseimre és szavaimra. Dermesztően hatnak rám szavai, a szabályok, melyeket nemes egyszerűséggel ismertet velem, mintha mi sem lenne természetesebb. Felzaklat, amit hallok, ezt pedig aligha tudom leplezni, hisz az arcomra van írva. Nem vágok közbe és nem is nézek rá. Lemondóan hunyom le szemeimet, próbálom felfogni és megemészteni, de mindenekelőtt elfogadni, amit hallok. Én sosem voltam az a lány, aki engedte, hogy bármiben is korlátozzák. A művészet a lételemem, a szabadság az, miből igazán táplálkozhatok. Ha megfosztanak ettől, nemcsak alkotni, de lélegezni sem tudok. Szóval gyenge elemnek tart, akinek a sorsáról dönteni minden joga megvan. Az nem számít, hogy milyen hatásokra és milyen gondolatokkal kísérve hoztam döntést tegnap éjjel? Egyáltalán nem számít, én mit szeretnék? - És az én elveim? A vágyaim? Az én akaratom? Nincs jelentősége többé? Ragnar, így nem a szeretőd leszek, hanem az alárendelted és csak létezni fogok, de nem élni. Hogyan érezzek bármit... hogy adjam át neked a szívem és a szerelmemet, ha csak azért kell tisztelnem téged, mert erősebb vagy nálam? Nem szerethetlek, ha nem adsz esélyt arra, hogy megismerjelek úgy, ahogyan senki más. Ha kinyitom a szívem, neked is meg kell tenned, különben csak összetörsz. És nem szerethetsz, ha semmibe veszed az érzéseimet és az álmaimat. - nem szeretnék lázadni. Hangomban félelem és kétségbeesés bújik meg, tekintetem kutatva keres valamiféle láthatatlan megoldást. Én nem tudom úgy látni ezt, mint ő. Nem ilyen szerelemről álmodoztam. Nincs szükségem arra, hogy bárki is uralkodjon felettem. Ez csak megrémiszt és menekülésre késztet. Közben elraktározom azt is, amit Louis kapcsán mond, most mégsem vagyok képes elfogultan örvendezni a ténynek, hogy találkozhatok valakivel azokból az időkből. - Ha pedig te... - folytatnám mondandómat, azonban az érintése belém fojtja a szavakat. Félve pillantok oldalra szemem sarkából, amint a zsebkendő lemossa a vércseppet, mielőtt ajkaimat érintené. Ahogy felsértett kezemet fogja kezébe, nem ellenkezem, csak szívverésem kapcsol gyorsabb ritmusra, ajkaim résnyire nyílnak, amint megérzem, hogy fájdalom helyett most különös melegség simogatja a sérült bőrfelületet. Még egy apró sóhaj is kiszökik ajkaim résén, s elfelejtem elhúzni kezem, miután végzett. Érdeklődve, hosszasan fixírozom a már gyógyult tenyér minden apró pontját. - Köszönöm... - suttogom halkan, ám ebben a pillanatban belém csap a felismerés, s minden eddiginél hatalmasabb döbbenet lesz úrrá rajtam. Ezt ő csinálta. Ő egyedül. Egy vámpír. - Mégis hogyan...? - húzom el most kezem, ő pedig hamar meg is adja a választ. Azt hiszem, azzal sem ért volna el megdöbbentőbb hatást, ha bejelenti, hogy itt és most kíván a magáévá tenni. Képtelen vagyok felfogni. Mágus... és vámpír. És mágus. Mármint... egykor az volt és csak később... Mély lélegzetet veszek, a takaróba burkolózva állok fel, sétálok el a sövények sötét faláig, de ki nem lépek annak kiismerhetetlen útjára, egyrészt, mert túl sötét van és úgyis eltévednék, másrészt pedig, mert kérdéseim vannak, amiket fel kell tennem. Amint képes leszek megszólalni. Visszasétálok a hintához, lassan és még kissé elveszetten, majd közvetlenül előtte állok meg. - Boszorkányok véréből származol. - állapítom meg halkan. - Nem veszítetted el a képességeidet, amikor vámpírrá váltál. - teszem hozzá, sokkal inkább azért, hogy bizonyságot nyerjek mindarról, amit levontam az elhangzottakból. Aprót nyelek, lassan ülök le mellé, most már alig tartva távolságot. Lábaimmal a talajt simogatom, amíg karjaim szorosabbra fonják testem körül a meleg anyagot. - Ez nagyon sok. Ez... nem is tudom, mit mondjak, Ragnar. - csóválom meg fejem lassan, mintha az segítene megtalálni az ide passzoló szavakat. Sokáig hallgatok. Emésztek és fontolóra veszek minden lehetőséget. Kavarog bennem vágy, lázadás, félelem. Percekkel később tudok csak megszólalni. - Jól van. - mondom ki aztán halkan és elszántan. - Tudomásul veszem a szabályaidat és megpróbálom megtalálni a helyem a világodban. De szeretnék én is kérni valamit. - pillantok arcára, felpakolva lábaimat is a hintára. - Szeretném folytatni az egyetemet. A művészet az életem benzinje. Szeretem azt az épületet, a tanáraimat és az előadásokat. Szeretem a barátaimat. - teszem hozzá rövid várakozás után. - Csak azt szeretném kérni, hogy tartsd tiszteletben az érzéseimet. Ha kell, hajlandó vagyok lemondani minden másról. Átadom magam az akaratodnak, megteszem, amire utasítasz és akkor is mosolygok, ha valami bánt. De ne fossz meg az életemtől és az érzéseimtől... attól, amit szeretek! Nem tudom, miért engem választottál, de nem lehet véletlen. - vágyat érzek arra, hogy megismerjem a múltját. Azt, amit tanult eddig, amit tud. Bár a rémület még mindig megvan bennem, a kétségek lassan szertefoszlanak. Jobbom ujjait végighúzom a hófehér liliomszirmokon, tekintetemben megadás és félelem csillog. - Szóval... kapok még egy esélyt? - hinnem kellene, hogy bízhatok a döntéseiben és az elvei nem fognak erősen ütközni a sajátjaimmal! Az engedelmességgel persze lesznek gondok. Nem tehetek meg mindent, ha szeretném, ha nem, de talán ezzel sem lesz baj, ha kicsit közelebb engedem és megismeri lényem legrejtettebb érzéseit is. - Kellemesen mutatna néhány színes, illatos mécses az asztalon. - pillantok oda végül, visszabújva a takaróba. Mégis élvezem a látványt. Ez a hely megnyugtat. Még ha ez jelenleg nem is egyszerű.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Ez már egy egészen nyílt beszélgetés és ha még nem is azokat az eredményeket hozza, melyek a tartós működőképes rendet felépíteni képesek lennének, akkor is mindenképpen haladást jelentenek. A lány kezd megnyílni, az érzéseiről beszélni, az aggályairól, a fenntartásairól, s kezdi megtalálni hozzá a megfelelő formát, a helyet és időt. - Ez egy veszélyes világ Ariana. Amennyiben egy olyan kihívással sem tudnál boldogulni, hogy alkalmazkodj a szabályaimhoz, melyek legalább annyira szavatolják a te biztonságodat, az enyémet, vagy mindenki másét, aki a kis világom része, akkor hogyan lennél képes felelősséggel kilépni a világba az oldalamon, megvédeni magadat, s a szavaidért, tetteidért felelősséget vállalni, ha még sokszor át sem látod, mi vesz körül, vagy mi hova vezet? Nem megbántani szándékozom, vagy letörni, esetleg ténylegesen megfosztani az életétől, de még ahhoz sem rendelkezik elég tapasztalttal, hogy védett környezetben túléljen, vagy magának megfelelő életteret alakítson ki, esetleg, hogy tisztán átlátva a következményeket éljen a mágiához való kötődésével, mely számára ajándékként megadatott. - Ismered a szabályokat, ismered az otthonomat, vagy lehetőséged nyílik megismerni azt, s senki nem mondta, hogy bizonyos kereteken belül, nem teheted azt a magad számára élhetőbbé. Nem azért kerestem egy szeretőt magam mellé, hogy minden tökéletesen úgy maradjon, mint annak előtte volt. Én is tisztában vagyok azzal, hogy a te felbukkanásod változásokkal fog járni az életemben, csak éppen nem mindegy, milyenekkel. Amennyiben nyíltan ellenem lázadsz, s én nem torlom meg, azzal tekintélyem ásod alá, gyengének fogok tűnni, s mindenkit veszélybe sodorsz, aki a védelmem alatt áll, vagy hozzám tartozik. Bármennyire is nem szeretném, de ha ilyen mértékű hibákat vétesz, meg foglak ölni. Hogyan kérhetnél hát addig nagyobb szabadságot, míg a jelenleg meglévő lehetőségeidet sem tudod felelőséggel kezelni úgy, hogy másokra is tekintettel légy? Számomra nem olyan egyszerű az élet, mint Arinanának. A tudás és a lehetőségek mindig felelősséggel járnak, azok pedig megnyirbálják szabadságunk szárnyait bizonyos helyeken, míg lehetőségeket teremtenek más téren. Minden éremnek két oldala van, s ezt el kell tudnia fogadni a lánynak is, ha életben szeretne maradni. Érzem a félelmét a rövid művelet alatt, a bizonytalanságot, majd a döbbenetet, mely a felismeréssel jár, hogy mágus is vagyok, nem csak vámpír. Igen, így van. Nem csak az ősvámpírok közé tartozom, de talán a legöregebb még élő mágusok egyike is vagyok, olyan tudással, s olyan tapasztalatokkal, melyeket csak kevesen mondhatnak magukénak. Mindennek ára van ezen a világon. A nagyobb tudás nagyon felelősséggel is jár, a nagyobb lehetőségek, nagyobb befolyással mások életére. Botorság lenne azt hinni, hogy létezik az a tudás, erő, vagy lehetőségek kombinációja, mely szavatolná számunkra a tökéletes szabadságot. Nincs olyan dolog ezen a világon, mely csak előnyökkel járna, hiszen abból aligha tanulnánk bármit, s amiért nem küzdünk, nem tudnánk azt értékelni sem. Jól kitalálta ezt a Mindenek atyja az ő végtelen bölcsességével. Csak tekintetem követi a lányt a rövid sétán, melyet a sövényekig tesz, s vissza, hogy aztán már valamivel közelebb foglaljon mellettem helyet. Nyitni próbál, s úrrá lenni a félelmein, a fenntartásain, ez egyértelműen érezhető, s én értékelem is. Tudom, hogy nincs könnyű helyzetben, tudom, hogy nem egyszerű elfogadnia azt, ami történik vele, de messze nem ez a legnagyobb rossz, mely elérhette őt, s az életnek, melybe most úgy érzi bele kényszerült, lehetnek előnyei is a lány számára, a kérdés sokkal inkább az, meglátni képes-e őket, vagy élni velük. - Mágus. Mi így hívtuk annak idején, de nevezhetsz akár boszorkánynak is. Nem sok különbség van a két elnevezés jelentésében. Valóban, csak később váltam vámpírrá, s meg van annak is az oka, hogy képes voltam megőrizni képességeimet. Már egy sokkal őszintébb mosollyal arcomon hallgatom végig a lány vallomását, s nyúlok törékeny kis kacsójáért, hogy magamhoz húzzam azt, megsimogassam, majd tenyerét ott, hol nem is olyan régen még a rózsa tüskéi sebezték véresre illessem gyengéd csókkal. Biztos lehetek szavai őszinteségében, hiszen sok minden képes lehet hazudni, de a lélek maga talán mégsem, s annak tükrei, a lány gyönyörű szemei ékesen mesélik nekem, hogy lelkében ott a félelem, ott a megadás. - A hallottak ismeretében szeretném, ha végig gondolnád a dolgokat kisboszorkány. Kíváncsi vagyok, milyen megoldási javaslattal tudsz előállni azokban a kérdésekben, melyek úgy érzed, terhet jelentenek a számodra, hogy házam rendje se boruljon fel, s kis világom biztonsága se kerüljön veszélybe feleslegesen. Nem utasítottam el rögtön a kérését, s nem is egyeztem bele. Korai lett volna még mindkettő, hiszen számára onnantól, hogy mellém került, élete minden napja, minden perce vizsga lesz majd, hol megfelelnie kell. Találjon hát megoldást arra, amit szeretne, s ha az valóban életképes lehet, nekem sincs okom rá, hogy lelke kiteljesedésétől megfosszam őt. - Hogy esélyt kapsz-e, vagy sem, az nem rajtam múlik kis boszorkány. Nem rajtam múlt az sohasem, mindig is csak rajtad, hogy esélyt adsz-e magadnak megismerni azt az új életet, mely feltárul előtted, s elfogadni az új világ szabta kereteket, s lehetőségeket, vagy inkább az utat választod, a hosszú utat, mely Midgard világából elvezet téged a végtelen messzeségbe. Gyengéden húzom közelebb magamhoz a lányt, finoman simogatva meg a bájos arcocskát, melyem mostanság többet mutatkozik a félelem kellemetlen maszkja, mint az valójában indokolt lenne, s valóban hasznos lenne számára. - Kapsz még egy kis haladékot is kicsi Ariana. Elfoglaltságaim hamarosan Afrikába szólítanak, egy rövid kitérő az utazás előtt Párizsba is belefér. Ha gondolod, meginvitállak magammal erre az utazásra, hogy lehetőséged legyen távol a régi életedtől, de távol házam rideg falaitól is, ahogyan te nevezted átgondolni a dolgokat, de a társaságomat sajnos el kell viselned az út alatt. Ha tehernek éreznéd, maradhatsz itthon is, s időt kaphatsz, hogy átgondolhass mindent anélkül, hogy zavarnálak téged benne. A döntés a tiéd kisboszorkány. Nem várom tőle, hogy egyik pillanatról a másikra adja fel teljesen világát, s mozogjon teljesen otthonosan egy másikban, de elvárom tőle így, vagy úgy, hogy képes legyen megoldani az átmenetet, s úgy, hogy nem tesz ki vele veszélynek másokat, s nem okoz sehogy sem, vagy csak nagyon nehezen rendbe hozható károkat.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Miközben beszél hozzám, egyre inkább megértem, hogy nem pusztán önmaga szórakoztatásából és nem is azért vannak elvárásai, mert hatalommániás zsarnok. Azzal, hogy gyengének tűnik, támadhatóvá is válik de nemcsak ő... sokan azok közül is, akik a védelme alatt állnak. Ahogy ő is mondta, ez a világ veszélyes és nagyon távol áll mindattól, amit eddig ismertem. Nem lesz egyszerű hozzászoknom és megfelelnem minden követelménynek, de elég erős vagyok, hogy megálljak a lábamon. Ezt pedig épp elégszer bizonyítottam és most sem fogom feladni. - Nem szeretném, hogy kudarcot vallj velem. És a tekintélyedet sem szerettem volna megkérdőjelezni vagy aláásni Louis előtt. Én csak... azt gondoltam, bár inkább úgy éreztem magam, mint egy eltévedt őz, aki farkasok játékszerévé vált. Az hittem, számodra és számára is szórakoztató, ha legyőzhettek és megalázhattok. Nem láttam át, miért fontos neked a rend és a szabályok. Ne haragudj... - pillantok rá zavartan, íriszeimben őszinte megbánás csillog. Ez nem jelenti azt, hogy könnyen beletörődtem és cseppnyi ellenállás sem dúl lelkemben, de legalább képes leszek kontrollálni és megfékezni a bennem élő, lázadó kis bestiát. Szavainál már csak az meglepőbb, amit tesz. Hosszú percekbe telik megemésztenem, azaz csak emésztgetnem a hallottakat, míg végül sikerül megnyugodnom annyira, hogy visszaüljek mellé. A válasza nem elégíti ki minden kíváncsiságomat de arra tökéletesen elegendő, hogy egy időre csillapodjanak a bennem dúló viharok. - Szóval boszorkány. És vámpír. - ismétlem halkan, enyhén megremegve, ahogy ajkai gyengéden érintik bőrömet. Félig elbűvölten szemlélem, hogyan hint lágy csókot tenyeremre, a tövis okozta sebek helyére. Zavarba ejt, mégis megérinti lelkem ez az egyszerű mozzanat. Csak nehezen jönnek a szavak, mégis teljesen őszintén törnek elő belőlem. Nem húzom el kezem, engedem, hogy kezei rabul ejtsék, de próbálok nem egészen a hatása alá kerülni, mert annak nem lenne jó vége. Félelmem lassan szűnik, érezve, hogy nem akar bántani. Gyengédsége bizalmat és különös melegséget kelt életre bensőmben. Halk sóhajjal raktározom el mondatait lelkem kis fiókjaiba, hogy később alaposabban átrághassam magam az elém gördülő akadályokon és nehézségeken. - Szeretném megpróbálni. - felelem halkan. Csupán egy pillanatra feszülnek meg izmaim, ahogy közelebb húz magához, ám végül engedek neki. Kimerülten bújok közelebb hozzá, változtatva pózomon, bal lábamat óvatosan helyezve combjára, s fejemet a mellkasán pihentetem, magunkra vonva a takarót. Lehunyom szemeimet, ám szinte automatikusan felpattannak, amint meghallom az ajánlatát. Persze, talán időt kellene adnom magamnak a döntésre, de tudom, ha maradnék, talán nagyobb galibát okoznék a távollétében, mint valaha. Ha viszont vele tartok, először őt ismerem meg. Erre pedig szükségem van. - Párizs? Még sosem jártam a francia fővárosban. - mosolyodom el halványan. - De nem ezért fogadom el a meghívást. - húzódom kicsit távolabb, hogy a szemébe nézhessek. - Szeretnék többet tudni rólad. Több időt tölteni veled. Ismerni... mindent, amit megmutatsz nekem magadból. Hogyan lehetnék a szeretőd, ha alig ismerlek és ha... - harapom be alsó ajkam, s visszahelyezkedem mellkasára, hogy nem lehessen szemtanúja zavarom arcpirító jeleinek. - Te vagy az első férfi, aki megérintett. De körülbelül 900 éve élsz és számos nő részesített már a kegyeiben. Nem szeretnék csalódást okozni... - teszem hozzá halkan. Ennek ellenére, szinte teljesen biztos, hogy csalódni fog. Talán híres kurtizánok a leggyönyörűbb nők is szeretői voltak. Természetes félelmeim mellett a kételyek ezen csoportja is helyet kap. - Louis nagyon csalódott lesz, ha felfedezi hogy még életben vagyok? - kérdezem meg gyorsan, elterelve a témát a kellemetlen kétségekről. Ugyanakkor apró mosoly is feltűnik ajkaimon.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Talán még sem választottam rosszul, s most már határozottan kijelenthetem, hogy haladunk. Ariana képessé vált arra, hogy nyisson annyira a világom felé, hogy meg próbálja megérteni mi, miért történik úgy, ahogyan, s ne csak egyszerűen elvessen mindent, vagy rögtön ellenségesen szemlélje a dolgokat, amelyek szembejönnek vele, az élethelyzeteket, melyeknek részesévé válik. Nem került könnyű helyzetbe, ezt én is tudom, nekem is el kell fogadnom, nem véletlenül vagyok most annyira türelmes a lánnyal. Most még. Később, ha már tudja mindennek a rendjét és okát, egy ilyen meggondolatlan tett sokkal nagyobb vétségnek fog számítani az én szememben is. Most viszont még túl kell tudnia lépni azon, hogy eddigi életét feladni kényszerül, ráadásul nem saját jószántából, s meg kell tennie az első lépéseket egy idegen, és számára egyenlőre félelmetes világ felé. - Olyan vagy, mint a sok vak, kik nap, mint nap mennek el egymás mellett, élnek egymás mellett anélkül, hogy tudomások lenne a másikról. Szenvedéseiről, boldogságáról, öröméről és veszteségeiről. Egymás mellett élnek, s mégis magányosan, elmerülve az önzés és az ego posványában. Te ne ess ebbe a hibába. Amint ítélkezel, úgy ítéltetsz. Azért, mert te nem látod okát bizonyos dolgoknak, még nem biztos, hogy nincs. Nem szeretném ezt tovább feszegetni, és nem is látom értelmét. Neki is nyitnia kell a világom felé, nem utasíthat el mindent azonnal, és nem is kérdőjelezhet meg soha semmit mások előtt. Fontos az egység, az erő látszata ahhoz, hogy fenn lehessen tartani azt, amit oly sokak segítségével teremtettem meg 900 év alatt. Nem hagyhatom romba dőlni egy lány meggondolatlanságai miatt. Vannak dolgok, melyeket segíthetek neki megérteni, vannak dolgok, melyekben lehet igazodni az ő igényeihez is, de vannak helyezetek, melyeket tetszik, nem tetszik, el kell fogadnia úgy, ahogyan vannak. - Igen, boszorkány és vámpír is vagyok és egyik sem és másik sem. Én Ragnar Magnusson vagyok, a tény pedig, hogy a mágia útjai megnyílnak előttem, vagy hogy a vámpírok sorába is tartozom, mind csak egy részét képezik a lényemnek. Nem szeretem, ha címkéket aggatnak rám. Bár a félelem még mindig ott él a szívében és talán ott is fog mindörökre, míg csak mellettem marad, amit őszintén talán nem is bánnék. Még afrodiziákumként is hathat rá, ha egy kicsit mindig tart tőlem, ha nem tudja, mit is hoz a következő pillanat, ugyanakkor talán visszatartja az olyan meggondolatlan lépésektől, mint amilyenre sor került a mai nap folyamán Louissal kapcsolatban is. Meg van annak a leheletnyi félelemnek a maga előnye a lány szívében az ágyban, de még az életbe is. Sokat jelentenek a szavak, még akkor is, ha csak annyit határozott el, hogy szeretné megpróbálni, s hamar old fel a pillanatnyi ellenkezés, mikor kicsit közelebb próbálom húzni magamhoz. Őszintén megbánta, amit tett, s most már hajlandó nyitni, hajlandó közeledni. Nekem is szükségem van egy hosszú pillanatra, hogy lehunyt szemmel merüljek el saját lényem mélységeiben, hogy meg tudjam állni azt, amire késztetést érzek amint törékeny teste hozzám simul. Érezni finom illatát, bőrének selymes simaságát, egész törékeny lényét, vérének mámorítóan édes ízét, de ezek olyan késztetések, melyeknek még nem szabad engedni, különben sosem lesz a lány igazán az enyém. Meg kell várnom, amíg önszántából adja oda teljesen magát, lelkének utolsó darabkájáig, vérének utolsó édes cseppjéig, testének legapróbb mozdulatáig, legkisebb gyönyörű porcikájáig. Ennek még nem jött el az ideje, s ahogyan tőle, magamtól is megkövetelem az önuralmat, így a hozzám búj lányt, csak óvatosan ölelem át, nehogy riadalmat okozzak neki, s finoman kezdem simogatni a hátát, hogy megnyugtatni próbáljam a lelkében dúló viharokat. - A nagy háború óta nem. A második világháború óta én sem jártam Francia földön, nem volt okom visszatérni oda, s nem is feltétlen kellemes emlékek derengenek fel bennem a világnak azon tájára gondolva. Talán itt az ideje, hogy a sok szomorú emlék mellett valami szépre is emlékezhessek, amikor eszembe jut az a város, vagy Franciaország. Ariana újabb felmerülő aggályaira már inkább csak elmosolyodom. Az ő részéről ezek fontos dolgok és indokolt félelmek lehetnek, hiszen nem igazán tapasztalt, ha mindaz, amit ő most elmond nekem igaz, azt pedig be kell vallanom, hogy nagyon imponáló a gondolat, hogy én lehetek az, aki ezt a gyönyörű lányt az érzékek világába vezeti be, ki leszakíthatja lányságának világát, s feltárhatja előtte egy új világ kapuit. - Ugyan kedvesem. Sosem szabad egy nőt egy másikhoz hasonlítani. Olyan ez, mintha két borkülönlegességet próbálnám egymáshoz mérni. Értelmetlen és nem is szabad. Azt kell élvezni, amit az ital nyújtani tud, elmerülni varázsában, s nem egy másik borköltemény emlékét felidézve megcsalni a nektárt, melyet éppen fogyasztasz, s saját magadat is. Gyengéden emelem meg az állát, s húzom magamhoz közelebb, hogy az ölembe ültetve karolhassam át őt, s válnak egyre finomabbá, egyre közvetlenebbé kezem érintései is a testén, hogy kicsit felszítsam lelkében a vágyat, s a bizonytalanságból eredő félelmet is. Gyengéd csókot lopok tőle, finoman járva be, s fedezve fel ajkait, hosszan időzve el, hogy a maga teljességében élvezhessem ki csókjának különleges, semmi máshoz nem hasonlító ízét, hogy élvezzem finom lényének legapróbb rezdülését is, mielőtt megadom a választ utolsó kérdésére. - Az, hogy miként rendezem veled a dolgokat, nem tartozik Louisra. Számára csak annyi a fontos, hogy az a kellemetlenség többé ne ismétlődjön meg. Louisnak nem dolga megítélni, mit miért és hogyan teszek, neki csak az a dolga, hogy tökéletesen végezze el, amit rábízok, tanuljon, s kérdezzen, ha valamit nem ért, ne pedig megkérdőjelezzen olyan dolgokat, melyeket ifjúsága okán még nem láthat át egészen, főleg úgy, hogy aligha engednék bárkinek is lapjaimba teljes betekintést.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Kissé lehangolnak dorgáló szavai, még a van is bennük igazság. Meglehet, hogy hamar és gyorsan ítéltem, de nem volt időm, sem erőm átlátni a valódi helyzetet. És az az igazság, hogy még mindig nem teljes a kép. Valamiért úgy érzem, mindig lesznek bennem kétségek, minden nap lesz okom vívódni legbelül és ez ellen semmit sem tehetek, csak felkészülni tudok rá. Meglehet, boszorkányként többet vagyok képes látni másokból, a természetfeletti lények harcából, az emberi lélek rejtett kincseiből. Van azonban, ami így is nehézséget okoz, s az, ha egyik napról a másikra megváltozik az egész életem, bizony ilyen dolog. Sok mindent újra kell gondolnom, új értelmet nyer lelkemben megannyi érzés. Sosem lesz viszonylag normális családom, karrierem. Ugyanakkor... nem lesz sablonos sem. Nem ismerek meg senkit, aki levesz a lábamról, járni kezdünk, gondosan ügyelve egymás munkájára vagy tanulmányaira, baráti körére és elfoglaltságaira. Nem fogunk lázasan egymásnak esni, örök életre szóló ígéreteket tenni, amiket úgysem tartunk be. Persze, talán feleségül venne és mesés lenne az oltár elé állni, kimondani a boldogító igent, imádni egymást úgy... két évig. Világra hozni egy kisbabát, ami után el kellene viselnem, hogy egyre kevesebb időnk van egymásra. Ő félrelép, én pedig elnézem, mert mégsem hagyhatom, hogy egy könnyed is affér megfertőzze a családi békét. Aggódhatok, hogy a gyerekem örökölte képességeimet, amivel egyre nehezebb együtt élnem egy hűtlen férj és a gyereknevelés mellett, miközben már a művészet sem okoz igazi örömöt... Nem. Jobban belegondolva, talán jobb lesz így. Számomra. Mindenki számára. - Értem. - mosolyodom el halványan. - Akkor egyszerűen csak Ragnar Magnusson az, akit meg szeretnék ismerni. Mindazzal együtt, ami a része. - később talán nem fog minden tetszeni, ami látok és tapasztalatok, de az már legyen a jövő titka és küzdelmei. Miközben közelebb húz, újra felélednek bennem a kételyek és aggodalmak, ugyanakkor apró félelemszikra mérgezi meg lényem. Mégis engedek, mi több, automatikusan közelebb is húzódom hozzá. Óvatos érintései és simogatása meleg mosolyt rajzol ajkaimra. Most igazán figyelmes és úgy érzem megértő velem. Ez pedig fontos nekem. Képtelen lennék egészen átadni magam valakinek, aki még csak nem is törekszik arra, hogy nekem is jó legyen vagy kicsit a lelkembe lásson. Talán mégsem gonosz és démoni, ahogy Agatha néni tartja a legtöbb vámpírról. Ha idelátogat majd, valamit ki kell találnom, hogy soha ne szerezzen tudomást erről és Ragnarról sem. Arra a két hétre vissza kell majd költöznöm a lakásomba vagy egy másikat találnom, s ezt valahogy meg kell értetnem majd Ragnarral is. Ha a nénikém rájön, mi a helyzet, hajlamos idecsődíteni minden erős, elszánt boszorkányt, akit ismer vagy aki tartozik neki, esetleg a családunknak, amivel nemcsak őket, de önmagát is veszélybe sodorhatja. Ez az a helyzet lesz, amikor a béke csak úgy tartható fenn, ha nem tudja és kész. Ragnarnak viszont nem hazudhatok. Amíg fair velem szemben és joga van ítéletet hoznia a tetteim fölött, nem tehetem és nem is lenne tisztességes. A borokkal kapcsolatos hasonlata megmosolyogtat, érintésére ráemelem tekintetem, kíváncsian, bár nagyon zavartan fürkészve lélektükreit. S bár most nem köt gúzsba a rettegés, mégis halk rémülettel sóhajtok fel, amikor az ölébe von. Combjaim mozdulatlanul feszülnek lábaihoz, pulzusom megemelkedik, vénáimban a vér versenyt fut az idővel, mely számára végtelen. Úgy beszél hozzám és úgy érint, mintha már most is jelentenék neki valamit, még ha nehéz is ezt elképzelnem ilyen rövid idő után. Gyengéd érintései forró lávát indítanak el bennem, már egyáltalán nem érzem a hideget. Finoman megremeg testem, ajkaim megadóan adják át magukat a csóknak, aminek hatására máris érzékelem a kéjes nedvességet combjaim között. Ujjaim már nem szorítják görcsösen a takaró anyagát. Jobbom ujjai csak alig érintse simítanak végig arcán s állához érve elhúzom kezem. Halk, forró sóhajom értinti ajkait, amikor megszakítja a csókot, hogy válaszoljon nekem. Csupán egy apró mosolyra vagyok képes. Zavarban vagyok a rám törő vágyak miatt, viszont még nem is érzem úgy, hogy készen állok bámi többre. Csak óvatosan mozgolódom ölében, hogy kényelmesebbé tegyem magam számára, tekintetem azonban elszakad kiismerhetetlen lélektükreitől. - Nem fog megismétlődni. - súgom, hangom kissé megremeg a vágytól, amit leplezni próbálok. Valahol persze tudom, hogy egy vámpír előtt aligha leplezhető bármiféle testi reakció, nyilván vérem őrült száguldozását is érzi... valahogyan. - Egy kicsit fáradt vagyok. És biztosan neked is hosszú napod volt. - pillantok szemébe piciny mosollyal, s ha engedi, kimászom az öléből, visszaülve mellé, megpróbálva csillapítani testem különös reakcióit. Lábaim finom remegése azonban még nem tesz képessé arra, hogy csak úgy felálljak és elsétáljak. - Irina forró csokija igazán különleges volt. Meg fogom mondani neki, hogy valódi csodaszer és megkérem, hogy mutassa meg nekem, hogyan készül. Világéletemben odavoltam a forró csokiért, van benne valami igazán különleges. És forró. Persze, ez egészen nyilvánvaló hiszen épp ezért forró csoki. - nevetem el magam halkan, szégyenlősen és kicsit hülyén is érzem magam, mert megint fecsegek zavaromban és nem is tudom, mit. Csak ezután pillantok fel ismét Ragnarra, tanácstalan tekintettel, szelíden csillogó íriszekkel.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Szerencsére a beszélgetés kellemetlenebb részén már túl vagyunk. Nem mondanám, hogy megoldást találtunk mindenre, de ezt nem is reméltem ettől az éjszakától, inkább csak azt, hogy rálépjünk arra az útra, mely majd a megoldásokhoz vezethet, s hogy ne kelljen megszakítanom ennek a fiatal lánynak makacssága miatt élete fonalát. Magam is nagy kudarcként és veszteségként éltem volna meg, de most már szeretném remélni, hogy erre később sem fog sor kerülni. - Az is szép feladat lesz hidd el. Én már évszázadok óta próbálkozom vele. Még magunkat megismerni is igen komoly feladat, nem hogy valaki mást, de a lehetőséged meg lesz rá. Ezt az egyet tudom biztosítani számára, a lehetőséget, hogy megismerjen, de tenni már neki kell érte, és neki kell elhatároznia, hogy valóban szeretné. A többit már majd az idő dönti el, én pedig nem is szeretném befolyásolni. Nem csak a kiteljesedést szeretném megélni és élvezni, vagy a kudarcot, mely az út végén vár, de magát az utat is, hiszen a tanulságát és az értékét az fogja megadni annak, amit elérek majd, legyen bármi is az eredmény. Igazán beszédes Ariana meleg mosolya, a testének reakciói, melyeket érintéseim váltanak ki. Hatással vagyok rá, s ez egészen biztos. Fél is tőlem, de ugyan olyan erősen, ha nem erősebben keltek vágyakat benne, de a vágy számomra kevés, bármilyen ékesen dalol róla szívének heves dobogása, az ereiben vadul száguldó, lüktető édes, vörös vér. Bármilyen élénken beszél róla testének finom remegése, odaadó simulása, s ahogyan átadja magát annak a csóknak. Figyelmesen, gyengéden vezetem hát a lányt az érzékek játékának ezen apró felvezetőjén, érezze, hogy ez most igazán csak róla, neki szól. Éreznie kell, el kell hinnie, hogy nem más nőket keresek benne, kik részei voltak a múltamnak, hogy nem mérem őt senkihez, hanem azt a benne rejlő kiforratlan virágot keresem, mely még nem bontotta ki szirmait senki előtt sem. Azt a gyönyörű és ígéretes bimbót szeretném megismerni, ki ő most, hogy megtaláljam az utat hozzá, hogy a lehető legszebb virág nyíljék belőle mellettem, aminek a lehetősége csak benne van ebben a lányban. Sokat követelek, de a mellettem leélt élet lehetőségeket is tartogat, olyan lehetőségeket, melyeket talán senki más fellebbenteni sem lenne képes a lány előtt. Nem az ősvámpír ereje, vagy a mágus művészete, hanem a sok évszázadot leélt férfi tapasztalta. Olyan dolog az, melyet csak kevesen mondhatnak el magukról még a vámpírok között is. Nem tudom, mennyi idős lehet most fajtámból a legöregebb, de magamnál idősebbel nem igen találkozom. Érzem Ariana testében az éledő vágyat, melynek parazsa lassan izzik fel, s nem sok kell hozzá, hogy lángnyelvekbe csak, de érzem benne még a félelmet is, a fenntartásokat, s erőnek erejével kell visszafognom magamat, hogy ne lépjek tovább ennél a csóknál, ne kezdjem el kibontani a virág szirmait, melyeket még mindig szégyenlősen zár össze, s képes legyek megvárni azt a pillanatot, mikor magától kezdi el kibontani őket, nekem ajándékozva teljes szépségét, s minden csodáját. Nem csak Arianában dúl a harc, dúl az bennem is a ragadozó és a türelmes mágus között, hiszen az egyik megvárná a tökéletes csodát, míg a másik most akarna mindent, még akkor is, ha tudja, hogy úgy sokkal kevesebbet kap. A lány finom sóhaja borzolja holt hideg testemet végig, s hullámokat ver lelkem általában oly nyugodt taván, mintha meleg tavaszi szellő fodrozná a hűs forrás vizét. Elfogadom az ígéretet, s a szándékot mely benne rejlik, hogy ugyan azt a hibát ne kövesse el ismét. Nincs okom rá, hogy ne adjak hitelt a szavának, hiszen a bizalmat meg kell előlegeznem ahhoz, hogy megfelelni tudjon neki. Akitől csak kudarcot várunk el, eredményt elérni nehezen fog az. Hamarosan a leány ajkát édes kis csacskaságok hagyják el, s bennem újra erősödik a késztetés, hogy csókkal zárjam le azokat az igéző, érzéki ajkakat, de mégsem teszem meg, hiszen ki tudja, a következő csók után is képes lennék-e tartani magam elhatározásomhoz. Gyengéden, finoman veszem őt karomba, s emelem fel, indulva meg vele a ház felé. - Igazad van Ariana. Hosszú volt a nap, s rád fér a pihenés. A holnap pedig feladatokat rejt számodra, mert holnap után már utazunk. Valószínűleg gyors, s hirtelen lesz neki a váltás, de ezzel tenni sokat nem tudok. Az én életem már csak ilyen, régen megszoktam, hogy a körülményeken túl semmihez és senkihez nem alkalmazkodok. Neki egy nap elég lehet arra, hogy a szükséges haladékot megszerezze, ami az utazás idejére kell, s mikorra hazatér, még mindig lehetősége legyen eldönteni, régi élete mely részével mit szeretne kezdeni.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Hiába a verbéna a nyakláncom medáljába csempészve, van, aminek akkor sem tudok ellenállni, ha Ragnar nem módosítja tudatomat kedvére. Az érintései felkeltik testem vágyait és megérintik a lelkem. Egyáltalán nem durva, még csak nem is érezteti, hogy lényegében bármit megtehetne velem, hiszen az életem is az Ő tulajdonában van már. Birtokolja minden csepp véremet, légvételeimet, szívem minden dobbanását, s ez a tény egy részemet rettegésben tartja, mélységesen felbosszantja, míg lénye egy másik részének biztonságérzetet ad, s valahol különös hatást gyakorol rá. Megvadítja a mellkasomban lüktető szívet, átforrósítja minden apró porcikámat. Most nem szeretném, hogy magamra hagyjon, túlságosan jól esik a kedvessége és törődése a mai nap után. Bár a szabályai és egy-egy kíméletlennek érezhető megjegyzés még mindig vihart kavar lelkemben, félelmem mégis enyhült. Ragnar nem egy vérszomjas szörnyeteg és senki sem akar szándékosan bántani itt. Egyszerűen csak... így szokták meg. Alkalmazkodnak a helyzetükhöz és nincs ezzel gondjuk. Ha nekik sikerült, ha ők képesek rá, nekem is menni fog. Csak... egyszerűen csak erősnek kell lennem. Megkapaszkodom Ragnar vállában, amikor a karjaiba vesz. Fáradt mosollyal pillantok rá, majd hajtom fejem mellkasára, a sövényeket és a kert sötétbe borult, elvarázsolt képét szemlélve. - Holnapután? - emelem rá újra tekintetem, nem kicsit meglepetten. - Az már... - igen, az már holnapután lesz. Ráharapok ajkamra, visszahelyezem fejem a mellkasára és elmélyülten bámulok magam elé. - Szükségem lesz Louis segítségére holnap. De a holnapután tökéletes. - teszem hozzá bizonytalanul, ám elszántabban, mint érzem. - Fel tudok készülni rá. Viszont kérni szeretnék valamit... - kapaszkodom erősen, mintha lezuhanhatnék, pedig minden sejtemben érzem, hogy sosem történne meg, hogy teljesen biztonságban vagyok a karjaiban. - Maradj velem, amíg elalszom! Nem szeretnék most egyedül lenni és jó érzés, hogy itt vagy. - súgom őszintén, lehunyva szemeimet, s ujjaim is egészen elgyengülnek. Rábízom magam. És most egyáltalán nem is fázom.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Nem sietek. Megtehetném az utat szélvész gyorsan, de akár a mágia segítségével is. Most mégis a hagyományos módszert választom, a lassú sétát a hidegen szikrázó csillagok és a hold sápadt fénye alatt, a téli álmát alvó kertben, lassan, mintha csak a tündérek egy misztikus kertjében sétálgatnánk a kelta legendák mesés földjén az időbe fagyva Ariana számára még igen csak új itt minden, ahogyan új számára az is, ahogyan a dolgokat intézem. Ez viszont nem mindig az én választásom. A körülményekhez nekem is alkalmazkodnom kell, hiszen a világ még egy ilyen öreg vámpírra sem vár soha, mint amilyen én vagyok, főleg ez a mai rohanó és üres világ, ami már nincs tekintettel senkire és semmire, csak rohan és pusztít, míg végül talán felőrli saját magát is, és még az sem biztos, hogy nem ez a legjobb, ami történhet. Érték egyre kevesebb marad, míg egyre csak gyűlik a szenny és a szemét. Lassan elérem a házat és elkezdem utamat fel a lépcsőn a lánnyal a karjaimban, aki lassan ismét szóra nyitja ajkait, de most már nem azt szeretné kifejezni, mennyire meglepte a hirtelen utazás, sokkal inkább egy kérése van. - Majd szólok neki, hogy holnap is legyen a segítségedre, remélem ezúttal sokkal jobban ki fogtok jönni egymással. Louis holnap is rá fog érni segíteni, hiszen ő csak az afrikai útig marad körünkben, utána ha ott elintéztem, ami most vár rám, neki ott lesz majd dolga, addig pedig segíthet akár Arianának is, ezzel nem lesz baj. Belépve a szobába, melyet neki osztott ki Gerard óvatosan teszem le az ágyra törékeny testét, majd sétálok vissza az ajtóhoz, hogy becsukjam magam után. Nem gondoltam volna, hogy így fog véget érni a mai este, hogy ennyire vágyni fog a társaságomra, az érintésemre, a közelségemre. Persze lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy túlságosan hideg és üres neki ez a ház, s sokkal jobban ijeszti a magány, sem mint az, hogy a közelemben kell maradnia. Kevéssé ismerem még a lányt ahhoz, hogy meg tudjam mondani, a benne dúló érzelmi kavalkádban mikor, mi kerekedik felül éppen és miért. Elhelyezkedem mellette az ágyon, lágyan simogatva őt, próbálva megnyugtatni, elérni, hogy tudjon aludni. Az ő testének más szükségletei vannak, mint az enyémnek, s nem árt, ha odafigyel arra, hogy a megfelelő pihenést ne hagyja ki. Főleg azok után, hogy a varázslással annyira kifárasztotta magát napközben. - Rendben van kedvesem, ezt a kívánságodat szívesen teljesítem. Bár én munkát terveztem ma estére, de mindegy, az még várhat, ahogyan várhat a holnapi nap is. Telefon lesz a repülőn is, lesz lehetőségem holnap is intézni a dolgaimat, amíg Ariana majd a saját kis életét próbálja felfüggeszteni egy időre. Így is hatalmasat léptünk előre a lázadástól egészen addig, hogy „nem szeretnék egyedül maradni, és jó érzés, hogy itt vagy”. Ez azt jelenti, hogy kezdi valóban elfogadni a helyzetet, s megpróbál alkalmazkodni, feltalálni magát, s ha lehet még jól is érezni. Ez pedig nagyon fontos erőre lépés volt. Ettől többet nem is várhattam volna a mai naptól. Mégis halvány mosolyt csal az arcomra még ez a vallomás is, melyről nem számítottam volna, hogy ilyen hamar sor kerül rá.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Tetszik, hogy figyelmes velem. Az is, hogy megajándékoz ezzel a különleges látványvilággal, mely utunkat övezi, míg az ajtóhoz nem érünk. Tetszik. Mintha csak álmodnék, a valóság hangulata most alig különbözik az álmok különös atmoszférájától. Ezekben a pillanatokban nem érzek félelmet. Ha bántani akart volna, bizonyára meg is teszi, Ő mégis megérteni próbált és hozott nekem forró csokit, takarót... ez a sok apróság pedig hatalmassá nőtt lelkem mélyén. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ekkora jelentőséggel fog bírni egyetlen őszinte mosoly, kedves szó, érintés. - Ígérem. - szólok halkan. Nem szeretnék bosszúságot okozni neki, nemcsak azért, mert tartok tőle, hanem azért is, mert nem érdemelné meg. Holnap minden erőmet összeszedem lejjebb adok a büszkeségemből, félrepakolom a makacsságot és megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy szót értsek a tanítványával. Csak remélni tudom, hogy nem lesz annyira irritáló, bunkó és faragatlan, mint legutóbb. Úgy beszélt velem, mintha valami eszköz lennék csupán Ragnar tulajdonában, akinek nincs saját akarata és érzései, csupán kötelességei. De ő nem testem és lelkem birtokosa, nem a gazdám, nem szeretnék így gondolni rá, még ha némileg van is benne igazság. Sért és mély vágást ejt méltóságomon, ha így tekint rám itt bárki is. Ezt pedig nehéz szó nélkül tűrnöm. Mégis meg fogom tenni, a saját érdekemben is. Puhán landolok az ágyon. Igazán jól esik ez a kellemes melegség, csak lerúgom lábamról a meleg, szörmis mamuszt, amiben kimentem délelőtt, s kényelmes pózt veszek fel. Követem tekintetemmel Ragnart, ahogy visszasétál és bezárja az ajtót. Ő viszont nem megy sehová, érzem, ahogy mellém fekszik és gyengéd simogatással próbál megnyugtatni. Felé fordulok, arcomon szelíd mosoly tűnik fel. Szemeimet azonban nem hunyom le, érdeklődve fürkészem minden vonását, meg-megpihenve kiismerhetetlenül mély lélektükreiben. Szeretnék látni bennük valamit, valami igazán biztatót. Simogatása sem hatástalan, ám ezt igyekszem leplezni. Egyszerre megnyugtató és felkavaró, andalító és érzékkorbácsoló. Íriszeimben halvány, ám hirtelen támadt vágy csillan, melynek nyomán tekintetem riadtan fürkészi Ragnar arcát, s inkább lassan hátat fordítok neki, de nem húzódom el tőle. Próbálom egyenletessé varázsolni szaporává vált lévételeimet, de nem igazán akar sikerülni. Az érzés, a hatás, amivel a vámpír van rám megijeszt, s lényem egy részét menekülésre készteti, míg egy másik részét erősen vonzza és uralja. Mellkasomban őrülten dobol a kis műszer. Lehunyom szemeimet, próbálok álmot kényszeríteni lényemre, ám ott bujkál bennem valami kétségbeejtő riadalom, különös kérdések sora, kíváncsiság, vágy, miegyéb. - Ragnar... - súgom halkan a nevét, erőteljesen fixírozva a falat. - Ha igazán a szeretőd leszek... - kezdem, bár hangom félénken megremeg, amikor kiejtem a szót. - Gyengéd leszel velem? Úgy értem... - teszem hozzá gyorsan, roppant zavarban, elképzelve, milyen arcot vághat a hátam mögött fekve. - Képes vagy rá... olyankor is? Figyelni fogsz arra, amit érzek vagy engeded, hogy elsodorjanak az ösztönök? - bököm ki végül a kérdést. Valamiért tudni szeretném, fogalmam sincs, milyen egy ősvámpír, mennyire ragadják el az indulatok, az ösztönök, a vágyak. Félelmeim ellenére mégis közelebb húzódom hozzá, hogy érezzem hátamhoz simulni mellkasát, lényének közelségét, s tudjam, nem vagyok egyedül. Ugyanakkor... talán valahol a határaira is kíváncsi vagyok. Még ha veszélyesnek is érzem ezt a "játékot."
bones from the night, only remain our ethernal fight
Úgy gondolom, szót értettünk. Ariana feladta az ellenállást, feladta a szabadság utáni mohó vágyat, mely eddig sem volt az övé sosem. Az igazság az, hogy mindig adott körülmények befolyása mellett döntünk, hiszen van, amire egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ne legyünk tekintettel következmények nélkül, melyeket nem szívesen vállalnánk fel. A szabadság mindig csak illúzió volt, csupán az változott, mennyire széles skálán mozog döntéseink lehetősége. Airana is megtanulja majd ezt idővel, s megtanulja majd látni a szépet, a jót, ahogyan a korlátokat, aminek most ő azokat a bizonyos megváltozott körülményeket érzékeli. Nincs garancia arra, hogy mellettem nem élhet egy fajta boldog életet, ahogyan arra sem, hogy nélkülem boldogabb lehetne. Gyengéden húzom magamhoz ezt a játékosan bújós, de mégis megszeppent kiscicát. Nem tetszik, hogy úgy próbál meg beszélgetni velem, hogy elfordul tőlem. Nekem nem kell, hogy lássam az arcát, hogy érzékeljem a benne lévő vívódást, még csak a vámpír képességeire sem lenne szükségem, hogy érezzem illatának változását, az ereiben vadul lüktető vért, vagy a szívének kalimpálását, hogy tudjam, lényének egy részére igen nagy hatással vagyok. Csak nekem ez nagyon kevés. Én mindent akarok, vagy semmit és nem érem be kevesebbel, ahogyan nem értem be eddig sem sohasem, de képes vagyok várni. Arcom kifürkészése mégsem lesz egyszerű a lány számára, hiszen a gondolataim már nem itt járnak, hanem az utazás körül. Nem csak egy romantikus párizsi út áll előttünk, de egy igen veszélyes afrikai kaland is, amire talán még nincs is felkészülve a lány, vagy akár mondhatom azt is, hogy egészen biztosan nincs felkészülve. Nem a legjobb tanár vagyok, hiszen zűrös helyzetekben a tanítványaim vagy feltalálják magukat, vagy halálukat lelik. Sajnos az élet mindig is kegyetlen volt, és aki nem tud alkalmazkodni, elpusztul, ember, állat, vámpír vagy boszorkány ez alól a szabály alól senki nem kivétel. A kérdései, a fejtegetésen aztán teljesen visszahoznak a jelenbe, Ariana mellé, s valamelyest most ki is ül az arcomra a csodálkozás. Az ő helyzetében a kérdés viszont teljesen érthető, ahogyan a társuló félelmek is. Nem tudtam mindent a lányról, mikor kiválasztottam, meglepett, hogy még szűz, hiszen ez ma ritkaság számba megy. Ugyanakkor valahol mégis nagyon imponál. Egy kis nosztalgia, egy kis régimódi romantika, egy csipetnyi varázs, s megannyi félelem ugyan abban a csomagban. Az ölembe vonom a lány fejét, s lágyan kezdem simogatni a selymes fürtöket, igyekezve elvonatkoztatni az engem foglalkoztató gondoltaktól és csak ráfigyelni, csak vele foglalkozni most, hiszen ez a beszélgetés valahol mindkettőnk számára fontos lesz. - Nem csak vámpír vagyok kedvesem, mágus is. A mágus életének szerves része az önfegyelem, ha nem akarja, hogy a mágia irányítsa őt, s ne ő kérje a mágia segítségét, ha úgy adódik. Ritka eset az, ha valóban elveszítem az önkontrollt. Ugyanakkor ígérem, igyekszem majd nagyon figyelmes lenni, ahogyan eddig is remélem az voltam. Sok választási lehetőséget nem adtam neki, de megpróbáltam amennyire lehet megkönnyíteni a váltást. Még akkor is, ha számára ez így is igen csak nehéz feladat, s nem is lehet könnyebb addig, amíg teljesen nem ismeri az új környezetét és kiderül, képes lesz elfogadni, vagy sem. - Sokat kell ég tanulnod, nem csak a vámpírokról, de saját fajtádról, a boszorkányokról is Ariana. Nem tudom ki tanított eddig, de ahogyan mindenki másnak is, neki is voltak hiányosságai. Gyengéden simogatom őt, bár már magam sem tudom, hogy ezzel megnyugtatom őt, vagy felizgatom, s hogy jobb lenne-e ha most távoznék, vagy itt maradnék vele, hiszen fogalmam sincs, hogyan végződhet még ez az éjszaka, azt pedig még korainak tartom, hogy bizonyos határokon átlépjünk, elkapkodni pedig nem jó semmit, főleg nem a fontos dolgokat.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Nem egyszerű. Nem tudom, mihez kezdjek jelen pillanatban a helyzettel, ezért próbálok most ennyiben maradni magammal, szépen fokozatosan belejönni alkalmazkodni a világhoz, ami eddig nem volt sajátom és talán teljesen sosem lesz. Félelmeim sötét démonok árnyaiként vetülnek lelkemre. De mostantól nem engedhetem, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Én magam egyeztem bele, immár tudatában annak, mire mondok igent, megerősítve korábbi szavaimat, melyek a könyvtárban hangzottak el. És már az is elegendő volt ahhoz, hogy többé ne legen más út, csak ez... vagy a halál. Most még rengeteg kétely és félelem van bennem. Cseppnyi düh, hiszen anélkül döntötte el, hogy akar engem, hogy meg sem kérdezett arról, én mit szeretnék. Amit viszont elmondott, abban van igazság. Ő egy ősvámpír, akinek több száz év van a háta mögött, emellett mágikus hatalom is összpontosul a kezében. A hierarchiában jócskán fölöttem áll, erősebb nálam és talán így is marad ebben az életben. Bármikor elpusztíthatna, még ha szörnyűnek is tartom a tényt, hogy így működik a világ, s a természetfeletti harcok feldúlják azt is, ami eddig megmaradt. És amikor mindezt beismerem, nemcsak az Ő erejét ismerem el, hanem valahol saját gyengeségemet is, ami arra sarkall, hogy őrizzem meg büszkeségemet és ne adjam meg magam soha egészen. Szavai apró mosolyt csalnak ajkaimra, de nem nyugtatnak meg teljesen, s nem is oszlatják el minden kételyemet. Kedves, hogy próbálja kellemesebbé és egyszerűbbé tenni számomra mindezt. Érzem benne, hogy nem gyűlölet és önző célok vezérlik, hanem tényleg segíteni szeretne. Ez pedig ad egyfajta biztonságérzetet. Ujjaim apró remegéssel ismerkednek mellkasának, nyakának, arcának bőrével. - Nem, nem volt tökéletes. De erős. Mesélt sötét erőkről is, de csak végső esetben nyúlt ilyesmihez és tőlem is ezt kérte. - idézem emlékezetembe Agatha néni arcát és szavait. Sokat mesélt nekem arról, hogy erős, befolyásos és karizmatikus boszorkányok leszármazottai vagyunk. Ő pedig olykor ki is használta ezt. "Mind más lapokat kapunk az életben és tőlünk függ, hogyan használjuk azokat." Mondta gyakran. Én ezt sosem akartam igazán elfogadni. Mindig is makacsul hittem, hogy sokan vannak, akik már rég nem csak saját lapjaikat birtokolják. Én pedig talán most elvesztettem minden eddigit. - És mi lenne, ha mindig csak így lenne? - kérdezem, halkan sóhajtva fel a simogatásra. -Ha megérintenél, megölelnél, de... mondjuk szüzességi fogadalmat tennék? Nem lennék engedetlen és megtenném, amire kérsz... de nem a szeretőként. Akkor is életben hagynál? - kérdezem őszinte érdeklődéssel. Egy részemet sérti, hogy úgy tekintenek itt rám, mint Ragnar szeretőjére és semmi több. Még sosem voltam vele és minden pillanatban úgy érzem, mintha mindenki, aki itt van, azt gondolná, hogy igen. Ez bosszantóan kellemetlen érzés néha. Érdekelnek a határai, hogy meddig és mit szabad és mi az, amit nem kellene inkább tennem vagy mondanom az eddig elmondottakon kívül. - És... - harapok rá alsó ajkamra, felé fordulva ismét, míg ajkam szegletében apró kis vércsepp indul útnak. Fájdalmas grimasszal nyögök fel, majd halkan folytatom. - Képes vagy visszafogni a vérszomjadat, ha megsérülök? - kérdezem apró félelemszikrával. Tudom, veszélyes, amit csinálok, de nem érzem soknak. Egyszerűen tudnom kell. Mi több, nem elég, ha mondja. Látni szeretném, mi történik.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Valahol nagyon is meg tudom érteni a lányt, de most túllépet egy határt, amit nem lett volna szabad. Az, hogy megismer engem, nem egyenlő azzal, hogy tesztelni, vagy vizsgáztatni kezd. Ehhez sem elég tapasztata, sem elég tudása nincs, amit pedig tesz, az leginkább bolond és veszélyes dolog. - Te mindent csak mesékből, mások elbeszéléseiből ismersz. Nincsen sötét erő. Csak a mágia létezik, s a szándék benned, miszerint hívod a segítségét. Te lehetsz az, aki ártani, vagy segíteni próbál másoknak, te lehetsz az, aki formába önti azt az erőt, aminek segítségét kéri, és a felelősség is mindig a tied marad, nem pedig a mágiáé. Még türelmes vagyok, most még, bár ez nem feltétlen biztos, hogy sokáig marad így. A lány hibáinak csak egy részéért okolható, a másik részért a tanítója felelős, aki eddig nem a megfelelő módszerrel, vagy nem a megfelelő úton terelgette őt. - Kényelmes dolog másokat felelőssé tenni azért, amiért minek elragadnak az érzéseink, az indulataink, amiért felelőtlenül hozunk döntéseket, de ettől függetlenül nem változik semmi. A felelősség a miénk marad. A szüzességi fogadalom hallatán már felszalad a szemöldököm, mert eddig nem úgy tűnt, hogy a szerelmi játékok ellenére lettek volna, s megint kész lenne meghozni egy döntést, melyhez nincs elég ismeret birtokában. Megint többet akar, mint amire jelenleg képes, vagy hivatott. Túllépet egy határt, amit nem kellett volna, s valahol meg kell szabni, mit meddig engedhetek neki. - Egy gyönyörű és érzéki nő vagy. Eddig ennyi, és nem több. Szüzességi fogadalmat akarsz tenni, de pezsegve forr a véred, kalimpál a szíved minden érintésemre és forrón izzik benned a vágy. Szüzességi fogadalmat akarsz tenni, pedig fogalmad sincs, miről mondanál le, de megtennéd, megint úgy hoznál döntést, hogy nem mérlegelsz. Bár nem érződik még rajtam harag, de kezd körülöttem érezhetően fagyossá válni a levegő. Nem véletlenül kontrollálom az érzelmeimet, már a rosszallás is elég ahhoz, hogy munkába kezdjenek bizonyos energiák, s kellemetlenül érezhesse magát az, ki haragom vonná botor fejére. - Egyenlőre még azt sem érdemelted ki, hogy a szeretőm lehess, nem azt, hogy a tanítványom. Te vizsgáztatni, tesztelni akarsz engem, de fel vagy háborodva akkor, ha valaki sérti büszkeségedet, vagy ha neked kell alkalmazkodnod másokhoz. Szerinted jól van ez így? Nem fog elönteni a vérszomj, hiszen nem éhezem. Valóban kívánom édes vérét, de ez még nem elég ok ahhoz, hogy önuralmamat vesztve essek neki, ha csak egy csepp vére illatát megérzem. Nem bántottam a sövénylabirintusban sem, inkább begyógyítottam a vérmaszatos tenyerét, s megállítottam orrának vérzését. Fogalma sincs a vámpírok természetéről, fogalma sincs szükségleteinkről, vágyainkról, de tesztelni akar, s még a saját tapasztalatainak sem hisz. Valahol túllépet egy határt. - Úgy gondolom, a sövénylabirintusban lényegesen több véred folyt, s még ott sem vettem életed, hogy szomjam oltsam a félőrülten a vágytól. Helyette segítettem rajtad, begyógyítottam a sebet, amit így utólag nem érdemeltél meg. Félrehúzódom a lánytól, a beszélgetés ma éjszakára hamarosan véget ér. Most pedig én fogom az ő igazság érzetét próbára tenni, ha már egyszer a kisasszonynak ilyen jól fejlett igazság érzete van. - Nos akkor reggelig elgondolkozhatsz azon, milyen büntetést érzel azért indokoltnak, amit tettél. Erre még az utazásunk előtt sor kerül. Az én világomban nem cipeljük magunkkal a haragunkat, s nem hánytorgatjuk a sérelmeket. Te sem azért kapod a büntetést, mert tulajdonképpen megint valaki olyat vizsgáztatsz, akinek a tudásához, tapasztalatihoz nem érsz fel, hanem azért, hogy megtanuld végre, minden tettednek, minden szavadnak következménye van, s ha eddig meg is tehetted, ez után nem bújhatsz ki többé a felelősség alól. Holnap este várlak a vacsoránál. Addig találd ki magadnak a megfelelő penitenciát. Legközelebb pedig légy körültekintőbb, s jobban fontold meg, mit teszel, s mit hogyan kívánsz megtudakozni, főleg akkor, ha már gyengéd módon, jó szándékkal kaptad a választ előtte rá. Az indulatok elpárolognak, mintha sosem lettek volna. Nem ütöm meg, nem tépem szép, s nem esek neki, hogy vérét vegyem. Hiába várja, nem fog megtörténni. Amennyiben mellettem akar maradni, nem egy rettegő engedelmes rabszolgára van szükségem, hanem valaki olyanra, aki tanulni, fejlődni képes, s később majd társam lehet mindig annyiban, amennyit befogadni, felmérni tud. Ehhez azonban előtte le kell vetkőznie bizonyos rossz szokásokat, s jóval körültekintőbbé kell válnia. - Most pedig jó éjt Ariana. Utolsó szavaim ugyan abban a kedves tónusban hangoznak el, ahogyan eddig is beszéltem vele, s búcsúzóul gyengéden simogatom meg újra selymes tincseit. Mindenki vét hibákat, még én is megteszem. A bölcs más kárán tanul, az ostoba sajátján sem. Én legalább igyekszem azt elérni, hogy kétszer ugyan azt a hibát ne kövessem el, s megpróbálom ezt a lányt is ráterelni erre az útra, mert ez alapköve lenne annak, hogy tovább haladni tudjon rajta velem. Minden indult nélkül csukom be magam mögött hálószobája ajtaját, de a kulcs nem fordul a zárban. Nem zárombe, nem kell, hogy rabnak érezze magát. Maradjon egyedül a gondolataival, s töprengjen a történetek. Lesz min. Töltse hasznosan ezt az éjszakát.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Hangja, szavai kissé hűvösebben csengenek, mint korábban. Talán valahol ez érthető is, de mondandójának tartalma ennek ellenére tűnik ridegnek és fájónak. Persze, mindaz, amit a felelősségről és a mágiáról mond, elgondolkodtat, de amikor áttér a szüzességi fogadalomra, tekintetem kissé kétségbeesetten találja meg különös lélektükreit. - Én nem mondtam, hogy megteszem, mindez csak egyszerű feltételezés volt... csupán kíváncsiság... - szabadkozom értetlenül. Ugyanakkor mélyen sért és bosszant, miszerint érzéki és gyönyörű nőnek tart csupán, de semmi mást nem lát belőlem. És nem érdemeltem ki, hogy a szeretője legyek?! Mégis mit kellene tennem ahhoz hogy méltónak találjon egy ilyen... posztra? Nem találok szavakat. Szívesen a fejéhez vágnám, hogy nem én akartam ezt, egyáltalán nem azért jöttem ide, hogy bármit is bizonyítsak vagy kiérdemeljek. Közölhetném, hogy magának köszönheti, mert Ő választott pont engem anélkül, hogy kicsit is a lelkembe látott volna. Hozzátehetném, hogy én sem erre vágytam. Hogy olyan férfiról álmodtam, aki olyannak fogad el, amilyen vagyok, akinek semmit sem kell bebizonyítanom és nem lát méltatlannak arra, hogy vele legyek. Nem egy komplikált, elvárásokkal teli kapcsolatban szerettem volna élni, ahol a partnerem nem tart egyenrangú félnek és tartanom kell tőle. Évek óta egyedül élek és sosem volt baj a felelősségtudatommal vagy döntéseimmel. Ő pedig, aki azt várja, hogy önként adjam át neki a szívem, úgy beszél velem, mint egy kislánnyal, aki hibát követett el. De nem mondok semmit, csak csendesen hallgatom végig szavait, ellenállva a késztetésnek, hogy kitörjek vagy sírni kezdjek, teljesen hülyét csinálva magamból, hogy még gyengébbnek lásson. - Igen, így volt. - súgom halkan, amikor emlékeztet a labirintusban történtekre. ő azonban megint büntetésről beszél, összehozva azt a szavak súlyával, amivel félelmet kelt bennem és újfent összezavar. Ez kész elmebaj! Kettesben vagyunk, senki sem tud arról, amiről beszélünk vagy amit teszünk. Mégis... hogy nyíljak meg előtte, hogy érezzem magam felszabadultnak, ha még ilyenkor is vigyáznom kell arra, mit mondhatok vagy kérdezhetek? Ő persze sosem értené meg ezt. Fogalma sincs az egészről. Szívem hangosan dörömböl odabent, vérem tombol a visszafojtott indulatoktól. - Jó éjt... Ragnar... - suttogom halkan, nagyon halkan, rémülten nyögve fel a tincseimet célzó simogatásra, s lehunyom szemeimet, miután elhúzza kezét. Csak szemem sarkából követek útját az ajtóig, s csak akkor lélegzem fel, amikor már kilépett rajta. Most már utat engedek könnyeimnek, s egészen jól esik, hogy falhoz vághatom a kedveslila kispárnát. Jelenleg egyáltalán nem bánom, hogy holnap estig nem kell látnom. Olyan kedves leszek Louis-szal, mint még soha senkivel, csak vigyen végre haza! Szükségem van egy kis időre, a számomra kedves holmikra és a kedvenc kávémra. Gondolkodási időre, hogy kitaláljak valamit, mert ha nekem kell döntenem, egyáltalán nem büntetném meg magam amiatt, amit csináltam. Szipogva bámulok a falakat, míg úgy nem döntök, hogy a takaró alá rejtőzve, végre megpróbálom kialudni magam. Ha bántani fog, nem megyek vele Afrikába... nem megyek vele egyáltalán sehová és nem fog érdekelni, ha simiz. Nem. Nem fog érdekelni...
A reggel éppolyan kusza lelkiállapotba talál rám, akár az éj. Kedvetlenül időzöm el a fürdőszobában, felöltözöm, a kispárna is visszakerül a selyemmel letakart ágyneműre, én pedig üldögélek még egy darabig az ágyon, elfoglalva magam némi bűvös aprósággal, mielőtt kilépnék a szobából. Már tudom az utat, így nem kérem Gerard segítségét. Sokkal gyorsabban érek a garázsba vezet ajtóhoz, mint legutóbb és sokkal hűvösebben is lépek ki rajta. Nem nézek körül, tekintetem nem időzik el az autócsodák mozdulatlan hadán, egyenesen Louist keresem, s amikor felfedezem a már ismerős alakot, aki ráérősen kémleli az egyik veterán szépséget, odasétálok hozzá. - Jó reggelt! - köszöntöm halvány mosollyal, elé toppanva, eltakarva előle a mesés négykerekűt. -Köszönöm, hogy szakítasz rám időt! Újra... - esik pillantásom a kezeimben tartott apró, kis tűpárnaszerű, puha, sötétkék anyaggal bevont holmira. Alig tenyérbe illő, kerek párnácska, amit most átnyújtok neki. - Csak egy apróság, a fehér zászló kicsit macerás lett volna. - mosolygok fel rá. - Egyszerű anyagból van, kis helyen is elfér és a belőle áradó illatot csak te érzed. Segít kontrollálni a vérszomjat, ha az túl erős lenne vagy váratlan baleset történne. Csillapítja. - teszem hozzá komolyabb hangsúllyal, s ha átveszi, kissé higgadtabban, lassabban kalapáló szívvel lépek hátrébb. - Szóval... sajnálom, hogy annyira ellenséges voltam! És szeretném, ha hazavinnél, ott maradnál velem, amíg összepakolok néhány fontosabb holmit és segítenél nekem! Megteszed? - kérdezem halkan.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Louis először igen kelletlenül méri végig újra a lányt. Láthatóan nem örül a viszont látásnak. Az ő fogalmai szerint Ariana árulást követett el, amire se mentség, se elég szigorú büntetés nem létezik, még a halál sem lenne az, csak hát éppen azon túl már csak a mágusok képesek nyúlni, ő sajnos nem. Végül aztán szúrós tekintetével a lány szemébe nézve várja be, amíg az odaér hozzá, s állapítja meg a sajnálatosan nyilvánvaló tényt. - A mester úgy látszik igen kegyes hangulatában lehetett, ha te még életben vagy. Ragnart ő ettől sokkal inkább elvhűnek, és kérlelhetetlennek ismerte, s jobban örült volna, ha ez a kis pimasz bajkeverő sem kap második esélyt. Talált volna ő szeretőt a boszorkányok közül a mesterének olyat, akivel sokkal kevesebb baj lett volna, mint ami ezzel a lánnyal egészen biztosan lesz és talán még hálás is lett volna azért, amiért egy ilyen öreg mágus veszi maga mellé tanulni, hiszen Ragnar nem csak ősvámpír volt, de mágus is, méghozzá a legöregebbek egyike talán, akik még életben vannak. - Ne köszönd. A mester kívánsága volt. Ezzel neki segítek, nem pedig neked teszek szívességet. Bár a lányt nem szívleli, az még mindig sokat jelent neki, ha Ragnarnak a segítségére lehet, s az ősvámpír környezetében maradhat bizalmasaként. Louis ugyan nem mágus, Ragnar pedig nem kifejezetten az a hataloméhes fajta, de egészen jól eléldegélt évszázadokon át a saját kis világában, anélkül, hogy a hatalmi játszmák maguk alá gyűrték volna, s manapság sem igen akar már kihívója. Szimpatikus kép, melyet el tudna képzelni magának is majd pár száz év múlva, de addig még igen sokat tanulhatna egy tapasztalt mestertől, ha ez a kis fruska például nem okoz itt mindenféle fölösleges bajt és felfordulást neki. Bizalmatlanul nézegeti a kis valamit, Ragnarral ellentétben Louis nem szívleli a boszorkányokat, hacsak nem a vacsora kérdéséről van szó, és arról, kit szívjanak legközelebb szárazra. Van a vámpírok között is mágia tudó, aki sokkal megbízhatóbb, mint ezek a sötét lelkű boszorkányok, mindenféle ürüggyel vámpírokat gyilkolnak meg. Persze a vámpír gonosz, az meg senkit sem érdekel, hogy a boszorkány voltaképpen az agresszor. - Csak tudd, hol a helyed és mit engedhetsz meg magadnak, akkor még élhetsz egészen addig, amíg túl nem feszíted a húrt a mesternél is. A szavak mögött viszont már nincs tényleges indulat, inkább csak amolyan sértettség, melynek jogát fenntartja magának, hiszen azt ő is tudja, hogy a mester nem tűri a gyűlölködést, ahogyan azt sem, hogy a környezetében lévők haraggal legyenek egymás iránt. Nem tűri a megosztottságot, s nem tűri negatív érzelmeket sem, melyek éket verhetnek a bizalmasai köz, és alááshatják, amit ő felépített évszázadokon át. - A Lótusz megfelel? Teszi fel aztán a kérdést, célozva arra, melyik autóval menjenek. Minden bizonnyal nem kis feltűnést fog kelteni az, ha Ariana egy ilyen autóból száll ki, de ő viszont nem hagyná ki a lehetőségét annak, hogy egy ilyen csodát vezethessen, s furikázhasson vele a városban. Minden rosszban kell találni valami jót is, egy ilyen autócsodában pedig talán még ez a fruska is elviselhetőbb.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Louis hide tekintete és a megjegyzés, mely a pillantásaokat kíséri, kissé elbizonytalanít. Szavaitól, mintha egészen apróvá zsugorodnék, akit bármikor a markába zárhat és összeroppanthat egy könnyed mozdulattal. Nem reagálok semmit, csak zavartan pislogok magam elé. Nem tudom, mit kezdhetnék vagy hogyan érhetném el, hogy kicsit megértsenek és melegebb légkör vegyen körül. Persze, tudom, hogy megy ez. Én vagyok az, aki -még ha akaratán kívül is- bekerült ebbe a körbe és nekem kell alkalmazkodnom ahhoz a rendszerhez, amihez a többiek. Nincs jogom elvárni, hogy figyelembe vegyék mindazt, ami eddig természetes volt számomra és amit érzek. Próbálom megpuhítani ezzel a kis ajándékkal és ügyelek a szavaimra is. Ő azonban hűvös marad. Tehetetlennek érzem magam, s érzem, hogy ma is képtelen leszek lenyomni a torkomon akár egyetlen falatot is. Egyszerűen fogalmam sincs, mit tehetnék még. Nem vagyok robot, hogy átprogramozzam magam és egyik napról a másikra úgy létezzek, ahogy az nekik megfelel. Különben sem szeretném. A célom, hogy megőrizzem az önállóságomat és mégis legyen némi kis magánéletem, még ha Ragnar képtelen is elfogadni ezt. Egyelőre úgysem érdemeltem ki, hogy a szeretője legyek, így nincs joga meghatározni, mit tegyek, kivel találkozhatok és hová megyek. Dühös vagyok, ha a tegnap estére gondolok, arra, amit mondott nekem. Nem akarom, hogy vámpírok döntsenek az életemről és arról, mit szabad csinálnom. Tegnap már sikerült megértenem, miért fontos a rend és a tekintély Ragnarnak. De miért gondolja azt, hogy képtelen vagyok vigyázni erre akkor is, ha megmarad a szabadságom és a magánéletem? Nem vagyok annyira ostoba, mint milyennek gondolnak. Erősebbek? Igen. Tapasztaltabbak? Kétségtelenül. De ez nem minden. Én már most is az vagyok, akinek lennem kell és nem érzem magam kevesebbnek egyetlen vérszívónál sem. Nem fogom engedni, hogy lerombolják az önbecsülésemet. - Azon vagyok... - felelem halkan, beharapva ajkam, nehogy hozzáfűzzek valamit, amit nem volna tanácsos. Lényem egy része legszívesebben a világ másik pontjára teleportálna most, ha lehetne, elmenekülve ez elől az őrület elől. Nem tudom, hogyan törődhetnék bele és miként fogadhatnám el egészen, hogy Ragnar rendelkezhet a joggal, hogy ha hibát követek el, kioltsa életem apró szikráját. Hogy egyáltalán... lehunyom szemem, mély sóhajjal próbálom lenyugtatni a lelkemben dúló vihart. Hangjára pillantok fel, tekintetem lassan vándorol az autóra. - Persze. Tökéletes lesz. - indulok az említett autócsoda irányába, nem szólva egyetlen szót sem a továbbiakban. Még akkor sem kezdeményezek beszélgetést, amikor végre elindulunk, csak kissé ügyetlenül csatolom be a biztonsági övet, meg-megremegő ujjakkal. Nem nézek rá, csak az ablakon bámulok kifelé, szemügyre véve az épület hatalmas kertjét, a távoli fák kopárságát, mely most tökéletesen illik lelkiállapotomhoz. Azon tűnődöm, mit mondjak ma este Ragnarnak. Valamit mondanom kell. De szerintem nincs lény a földön, aki boldogan választana magának büntetést. Az olyan, mintha az kérdeznék, hogyan halnál meg szívesen. Csak felrévedve tűnik fel, mennyire gyorsan megyünk, ujjaim görcsösen szorítják a testemet átölelő biztonsági övet, tekintetem kissé kétségbeesetten vándorol Louis-ra. Attól, hogy ő nem halna bele egy balesetbe, én még halandó vagyok és az sem tenne boldoggá, ha testrészeket hagynék szanaszét. Bár... így belegondolva, talán a nyelvem nélkül kevesebb problémát okoznék... Igyekszem elhessegetni a kínzó gondolatokat, mellkasom heves emelkedése árulkodik arról, mennyire felkavar ez az egész, de ujjaim szép lassan elengedik az övet, s lehunyom szemeimet. A gondolat, hogy akár meg is halhatok, most egészen szórakoztatónak tűnik. Halvány mosoly jelenik meg ajkaimon, finoman kapaszkodom meg oldat az ülésben. Az sem tűnik fel, amikor megérkezünk, testemben ott száguld az adrenalin, halvány lebegésben tartva lényemet. Szemeim lassan, nyílnak ki, zavartan pillantok a vámpírra. - Te itt maradsz? - kérdezem, nem mintha eredetileg is ezt szerettem volna mondani, de... talán így jobb is. Mindenesetre a válaszát megvárom, aztán kiszállok és a lifthez sétálok.
bones from the night, only remain our ethernal fight
A száguldás mindig képes volt feldobni Louist akkor is, akkor is, amikor semmi más sem. Amint a Lótusz elindul, a lány mintha ott sem lenne. A vámpír arca átszellemül, mintha kilépne a világból a gondok közül, éppen elege volt már a mindenféle problémákból, melyekhez lesz is még szerencséje a közelgő afrikai utazás során, ahova ezt a fruskát a mester ismét csak vinni akarja. Bár hogy minek? Persze neki nem az a dolga, hogy megkérdőjelezze a mester tetteit, vagy azon gondolkodjon, mit miért tesz. Neki az a dolga, hogy Segítse Ragnar Magnusson munkáját, ha mellette akar maradni, s nem az áldozatainak, vagy az ellenségeinek sorát gyarapítani. A lehető leggyorsabban teszi meg a Lótusz az utat, sokszor túl is lépve a sebesség határt, de Louist ez egyáltalán nem érdekli. Az autókon, melyeket még használnak közúti forgalomban is, úgyis ott a diplomatajelzés. Ragnar éppen eleget fizet ezért egy bizonyos országnak, hogy meg legyen neki és a környezetének ez az apró kényelmi plusza, hogy diplomáciai mentességet élvezhessen a legtöbb országban, és civilizáltabb területeken ne zaklassa a hatóság. A kanyarok néha lesznek csak élesek, Louis vezetéstechnikai tudását bármelyik autóversenyző megirigyelhetné. Már emberként is vonzódott a sebességhez, de akkoriban azt még csak a lovak jelentették a számára, csak most a modern technológia világában tudja igazán kiélni a szenvedélyét és meg is ragadott minden lehetőséget arra, hogy ezt megtehesse, Raganar autói pedig ideális eszközök voltak a számára hozzá. Ilyenkor minden gondolat kiürült Louis fejéből, mint másoknál a meditációkór és nem létezett semmi más, és senki más, csak a száguldás meg az az eufórikus állapot, amibe ez őt juttatni tudta. Kicsit kelletlenül tér vissza aztán a valóságba, mikor megérkeznek a címhez, s igen csak csodálkozva néz a lányra az elhangzó kérdés miatt. Ha ripityára törné a kocsit, Ragnarnak nem lenne egy szava sem. A pénz az pénz. Eszköz, nem cél, pótolható, javítható, csak egy tárgy. Ha viszont a lánynak baja esne, akkor fejét venné. Ezek után némileg furcsának ha a kérdés, miszerint megvárná itt lent, vagy vele menne. - Ma az én dolgom, hogy vigyázzak rád. nincs kedvem megöletni magam valami futó hóbortod miatt. Ezzel már száll is ki az autóból, zárva be maga után az ajtót, hogy a lánnyal tartson ő is. Nem, egy percre sem fogja magára hagyni őt, hiszen ha bármi baja lesz, Ragnar a föld alól is előássa Louist, hogy számon kérje rajta, miért nem vigyázott a szeretőjére, amikor rábízta annak biztonságát.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
A választ elfogadom ugyan, de valamiért nem tesz boldoggá. Nem készültem semmi ostobaságra, hiszen én sem akarok meghalni. Mire gondolt... megcsúszom a padlón...? Megvárom őt, s miközben a kínos csendet próbálom elviselni a liftben, ráérősen halásom elő a kulcsaimat. A másodikon aztán belép mellénk a fölöttem lakó házaspár és halkan köszönök nekik. Mr Gordon hatvan körüli férfi, arcán szinte mindig ott virít jellegzetes mosolya. A felesége alig nyolc évvel fiatalabb, néha túlzottan féltékeny, de velem mindig nagyon kedves volt. Most is különös mosollyal mér végig, majd méregeti a mellettem álló vámpírt is. Zavartan pislogok rá, el-elkapva tekintetem. Szinte fellélegzek, amikor végre megáll a lift és kiszállunk. - Már épp ideje volt, kedveském... - szól utánunk Mrs Gordon. - Ráadásul milyen jóképű! - Drágám... - szól rá halkan Mr Gordon, én pedig csak egy mosollyal hálálom meg neki, hogy csendre intette élete asszonyát. Hitetlenkedve csóválom meg fejem, lassan lépkedek el az ajtóig. 104-es. Többé már semmi közöm nem lesz ehhez az ajtóhoz, s valamiért most nehéz elfogadnom ezt. Amint kinyitom, előre sétálok, de azért megvárom Louist. Annyira... annyira próbálok nem ellenségesen viselkedni vele, de egyszerűen ezt váltja ki belőlem. Rideg velem. Ha nem állnék Ragnar védelme alatt, azonnal széttépne. Ez a tény pedig nem teszi egyszerűvé a dolgomat. A lakás meleg színeket ötvöz, kicsi, barátságos helyiségekből áll, letisztult stílusú bútorok, néhány régi váza, benne dísznövények, virágok, gyógynövények. Fényképek a polcokon, hatalmas gyertyák itt-ott. A konyha és étkező lime zöld, a nappali barnás-alvadt vér színű falaihoz cseresznye és gesztenye színű bútorok társulnak, egy üvegasztalka, puha szőnyeg. A hálószoba narancs, falán, az ágy fölött egy hatalmas, vörös sárkányt ábrázoló poszter. - Helyezd magad kényelembe, kérlek... - mosolyodom el, felpillantva a vámpírra. - Ez el fog tartani egy darabig. - bár csak a legfontosabbakat viszem magammal. A bútoraim sosem álltak közel hozzám. Viszont a fotók, emlékek, a ruháim és minden, amit kaptam, velem tart majd. Nem szólok a vámpírhoz, csak ha kérdez vagy ő kezdeményez beszélgetést. Körülbelül másfél órába telik, míg a ruháimat bőröndbe pakolom, az eszközeimet, kiegészítőket és albumokat pedig egy nagyobb sporttáskába rendezem, az efféle holmiknál így sokkal praktikusabb. Néha elidőzöm egy-egy darabnál, felidézem a hozzá kapcsolódó emlékeimet. Már csak egy bőrönd és azt hiszem, ennyi... minden mást itt hagyok, bizonyára az új lakó vagy lakók örülni fognak neki... - Emberként milyen volt a kapcsolatod a családoddal? Vannak, akik hiányoznak neked? - teszek fel mégis egy kérdést neki, miközben összeszedem a fényképeket a polcokról. Nem tudom, hogyan lehetnék ennél is barátságosabb. Nyilván az is a baj, hogy amikor ő volt halandó ember, még egészen más törvények uralkodtak és a nők sem voltak egyenrangúak a férfiakkal. De nekem nem tűnik elveszettnek, sőt, egész jól viseli a modern világ velejáróit. - Szeretnék kicsit egyedül lenni, Louis. Jól jönne egy lazító, illatos, forró fürdő. Át kell gondolnom néhány dolgot, mielőtt visszamennénk. És választ kell adnom a mestered egyik kérdésére, amit nem tudok így megadni. - szólok halkan, minden követelőzés nélkül. - Szóval... csak a fürdőszobában leszek, te pedig addig elmehetsz, ha szeretnél elintézni valamit vagy maradhatsz itt is. A Discovery mindig érdekes. - intek a távirányító felé, s ha nincs ellene kifogása, bezárkózom a fürdőszobába.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Louis nem zavartatja megát a szomszédok miatt. Teljesen mindegy, mit gondolnak olyan kérész éltű emberek, akik jelentéktelenek és még csak az sem valószínű, hogy valaha az életben még egyszer szembejönnének akár az utcán. Azt hisznek, amit akarnak. Ezek számára a lassú elmúlás sem lesz olyan lassú, hiszen láthatóan az emberi élet útjának inkább már a vége fel járnak, a vámpír számára pedig az a néhány év kevesebb, mint egy pillanat a végtelenidőben. Belépve a lakásba kelletlen fintor jelenik a vámpír arcán, ahogyan körbenéz, mégis milyen életteret rendezett be magának ez a kis szörnyeteg. Természetesen semmit nem hagy ki, csak a vörös sárkányon időzik el egy kicsit hosszabban a tekintete, hogy az után feltegye a kérdést. - Szóval a gerinctelen gyilkosoknál manapság ez a divat? Most nem kel szerepet játszania. Egészen érezhetően süt belőle az ellenszenv. Nem csak a boszorkányok gyűlölhetik a vámpírokat, idővel minden hatás kiváltja a megfelelő ellenhatást, márpedig a lehetséges gyilkosaival senki nem szeret szimpatizálni. - Ó igen. Folytatja aztán Louis kicsit teátrálisan az előadást, hiszen előre tudta, hogy a lányt meg fogja lepni, talán meg fogja ütni ez a jelző, de voltaképpen nincs ebben semmi meglepő. Louis csak vámpír, nem hülye. - Tudom, te vagy magad a szűzies ártatlanság, egy élő szent, az egyetlen boszorkány, aki még sosem ölt vámpírt. Így van? Nincs nagyon mit borítékolni. A boszorkányoknak két fajtája van. Az egyik a megbízható, akivel dolgoztatnak a vámpírok, s akit figyelnek folyamatosan, s aki képes elfogadni azt az úgymond üzleti kapcsolatot, ami valahol mindkét fél számára hoz valami előnyt. Más nem azt, hogy még egy kicsit tovább élhet. - Ragnarnak biztosan meg van az oka rá, hogy ennyire ragaszkodik egy ilyen kétszínű gyilkoshoz, de engem nem téveszt meg a csinos pofi és a bánatos tekintet. Louis aztán egyszerűen beveszi magát a lakásnak abba a részébe, ahonnan mondhatni minden, de legalábbis a lehetőséges kijártok a legjobban beláthatóak, s lehetőség szerint fél szemmel legalább mindig a lányt figyeli. A pakolás végeztével érkező kérdés aztán kicsit meglepi őt. Család, ki az aki hiányzik? Na igen. Louis élete sem volt az a tündér álom. Sohasem. A rend, a rendszeresség, s a valamilyen szintű biztonság is Ragnarral jelent meg benne, nem csoda, hogy annyira ragaszkodik a mesteréhez. - Amennyire egy herceg fattyának, aki a francia forradalom idején élte a fiatalságát hiányozhat a család. Louis gyűlölte az apját, aki eldobta őt, nem törődött vele, aki semmibe vette, s aki akkor sem szánta meg, amikor neki végig kellett néznie anyja haldoklását, akit pár arany megmenthetett volna. Megpróbálta aztán megszerezni, ahogyan lehetett, ahogyan tudta, azon a bizonyos nem igazán egyenes úton, ami bele is bukott, s bár az, hogy Ragnar feltűnt az életében az ő jövőjét még megmenthette, az édesanyjának már késő volt. Természetesen hihetetlen elégtétel volt végig nézni, ahogyan a kiotin hideg acélja aztán elválasztja a hercegúr fejét a nyakától. Így, vagy úgy, de mindenkit utolér idővel a költői igazságszolgáltatás. - Csak aztán le ne csordogálj te is a lefolyón. Intézi el ennyivel a fürdővel kapcsolatos beszélgetést. Amíg a lány vissza nem tér a házba, ő nem mehet sehova, kísérgetnie kell, ezt kérte tőle a mestere és éppen így fog eljárni. Az már egy másik kérdés, hogy amíg a boszorkány fürdőt vesz, ő mivel foglalja le magát.
“Painting is poetry that is seen rather than felt, and poetry is painting that is felt rather than seen.”
Az első kérdése megdöbbent. Leolvashatja arcomról, hogy nem egészem értem, mire gondol. Gerinctelen gyilkos? Tanácstalanul pillantok körbe. Nem tudom, mi lehet a lakásban, ami ekkora ellenszenvet vált ki belőle, de tekintete elárulja minden negatív érzését, amit felém sugároz. Megrémiszt és elbizonytalanít. Ő folytatja, bennem pedig ezernyi kétség és érzés kel életre. Elkerekedett szemekkel hallgatom a szarkasztikus megjegyzéseket, tekintetemben kérdések tömegével, de kimondani nincs erőm a szavakat, melyek ajkaimra kívánkoznak. Hátrálok néhány lépést próbálok arra koncentrálni, amiért itt vagyunk. Kezem mégis meg-megremeg, pakolás közben, valahányszor Louis elhallgat. Mért mondja nekem ezeket? Talán tud a különös álmaimról? Talán tényleg én vagyok az, én öltem vámpírt, csak valamiért nem emlékszem rá és tudatalattim így próbál figyelmeztetni? Nem... én nem vagyok gyilkos, sosem tenném. Agatha néni tanítványaként okoztam pokoli kínt mentálisan vámpíroknak, de sosem haltak bele. - Nem bántottam senkit. - válaszolok neki halkan. Azok csak álmok. Talán Mary Anne próbál velem kapcsolatba lépni, a legerősebb boszorkány, akinek az anyukám is leszármazottja volt és bennem is ott csörgedezik a vére. De én nem öltem meg senkit. Soha. Ugye nem? Felzaklat ez a beszélgetés, már ha nevezhetem annak. Tudom, mi a célja. Azt szeretné, hogy elöntsön a düh és olyat tegyek vay mondjak, ami miatt Ragnar végezne velem. A halálomat akarja. De miért gyűlöl ennyire?! Hiszen nem is ismer. - Én... én nem akarlak megtéveszteni. - szólok kissé elhaló hangon. A belőle áradó ellenségesség egészen megdermeszt. Ragnar választott engem, nem én voltam az, aki ezt az utat kereste. És még ez a tuskó is engem okol! Mérges vagyok, igazán mérges, szeretném a fejéhez vágni, mennyire téved, de képtelen vagyok rá. Félek kimondani, amit gondolok. Félek, hogy csak még rosszabb lesz minden. Nem szeretnék meghalni... én nem így akartam. A kérdést, amit felteszek, mégis megválaszolja. Persze, nem azt a hatást érem el vele, amit szeretnék hiszen továbbra is rideg marad velem. Válasza mégis elszomorít. - Sajnálom. - reagálok csak ennyit halkan, őszintén és kissé keserűen. Nem tudom, mit mondhatnék. Bár szeretnék többet tudni róla és a múltjáról, aligha én lennék az, akivel szívesen beszél erről. Próbálok kedves lenni vele, de láthatóan ez sem segít. Most igazán kétségbe vagyok esve. Louis a véremet szívja, én pedig agyaljak azon, milyen büntetésre vágyom. Mintha ez nem lenne épp elég büntetés! Összepréselem ajkaimat, s csak megremegnek, de választ nem adok a lefolyós megjegyzésre. Csupán tekintetem árulja el, hogy igenis bántóak számomra a szavai. Nem is kicsit. Szó nélkül hagyom magára, azt csinál amit akar, nekem ebből most elegem van! Hosszasan áztatom magam a forró vízben. Levendula és mandulaillat terjeng a levegőben, mégis képtelen vagyok egészen megnyugodni. Ez egy pokol. Egy újabb pokol és csak én tehetek azért, hogy jobb legyen. Nem tudom, mit kezdjek Louis ellenszenvével. Miért nevez gyilkosnak? És mégis mi a fenét mondjak ma Ragnarnak? Ha azt mondom, hogy nem szeretnék semmi büntetést, Ő is dühös lesz rám. Még jobban. Márpedig aki büntit akar, annak elmentek otthonról. Horrorisztikus képeket vett elém elmém. 900 éves vámpír. Mágus. Bizonyára mindent tud a fájdalomról, a kínzások minden módszerét ismeri és talán alkalmazza is, hogy megtorolja az ellene elkövetett vétségeket. Szinte látom magam egy oszlophoz kötözve, körülöttem mindenféle, ijesztő és szörnyű eszközök lógnak a falakon, pihennek asztalokon, s egy csuklyát viselő óriás közeledik felém, kezében ostorral és fecskendővel. Ahogy képzeteimből felriadok, sikerül felborítanom s kis fémállványt, ami a kád mellett áll, rajta néhány puha törülközővel. - A fenébe! - suttogom, levegő után kapkodva. Nem tudom, mennyi időt tölthettem így, de miután kiszállok, s testem köré tekerek egy törülközőt, remegő kezekkel nyitom ki az ajtót, lassan, holtsápadtan, kissé szédülve lépkedve ki rajta. - Louis... - kapaszkodom meg a kanapé karfájában. Bizonyára azért van, mert két napja csak azt a forró csokit ittam, semmi mást. - Megtennéd, hogy... - kezdem, ám azt sem tudom, mit akarok mondani. - Nem számít, csak... túl forró volt a víz. - zárom le végül, s lassan fekszem a kanapéra. Nem érdekel, hogy nedves lesz. - Szeretnék egyedül lenni. Nem akarok visszamenni oda. Nem akarok büntetést... - tör ki belőlem, s erőszakkal tartom vissza könnyeimet, próbálva elűzni a horrorisztikus képkockákat. De már meg is bánom, hogy kimondtam. Szeretnék erős lenni. Nem leszek gyáva. Nem mutathatom ki a gyengeségeimet Louis előtt. Ő sem tenné.
bones from the night, only remain our ethernal fight
A siránkozás, a mentegetőzés nem hoz változást, hacsak azt nem, hogy Louis arcán hamarosan megjelenik az undor is. Az emberek között ős öregnek számít, akkor is, ha a vámpírok között még igen csak fiatalnak, s az alatt a megélt két évszázad alatt találkozott ő is már eggyel, s mással. Pontosan tudja, mivel is töltik az idejüket a boszorkányok, s éppen ezért nézi olyan rossz szemmel a mestere hóbortját, hogy boszorkányt akar szeretőnek. Persze Ragnar nem csak vámpír, mágus is, s olyan nőre van szüksége, aki lénye egészét képes elfogadni, s aki képes mellette lenni kicsivel többen is akár, mint amit a lepedő akrobatika jelent. Louis viszont ezt sosem így látta. Egy szajha csak egy szajha. A szerelem a jellegtelen halandóknak való, akik megengedhetik maguknak, hogy elmerüljenek benne, hiszen ők maguk is jelentéktelenek, s nem igazán veszíthetnek semmit általa. Egy vámpíré az örökkévalóság, s mellőle újra és újra ki fog dőlni mindenki. Ragnar nem mondható nagyhatalmúnak, hiszen sosem törekedett ilyesmire, de erős, befolyásos és tapasztalt, aki egy egész kis világot épített ki maga köré, mely mindig eredményez irigyeket, riválisokat vagy ellenségeket. Senki nem él le úgy sok évszázadot, hogy csak barátokat szerez. Lassan telik az idő, mintha csak vánszorogna, amíg az a szuka a kádban áztatja magát, s még az sem világos, miért kell ezt itt megtenni. Van éppen elég lehetőség erre a birtokon is. Valószínűleg lényegesen kényelmesebb, s lényegesen jobb körülmények között, mint amire egy ilyen doboz lakás lehetőséget ad. A lassan beálló sztoikus, méla nyugalomból aztán a következő jelenet zökkenti ki a vámpírt, amikor a lány kijön, majd következik a királydráma következő felvonása, aminek hatására, már Louisban is elpattan valami. Emberi szem számára szélvész gyorsan mozdul, s terem ott a lány mellett, hogy durván markoljon a hajába, s vonszolja magával őt a fürdőszobába, letéve róla a törülközőt is. Nincsenek szavak, nincs magyarázat, nincs semmi sem, csak a harag, a néma bosszús harag. Louisnál kitelt a mérték. Vadul és durván löki be a lányt a kádba, vissza oda, ahol az imént forrófürdőt vett, majd ereszti rá a hideg vizet, minél hidegebb, annál jobb, s nyomja erővel alá Arianát. Tipikusan az a hatás, mint amikor valakit a részegségből akarnak kijózanítani. - Egy ősvámpír. A talán ma élő legöregebb és legtapasztaltabb mágus felfigyelt rád! A hangja most már határozottan dühös, agresszív és hangos, fenyegető. Elege volt. Elege volt ebből a nőből, a játékaiból, a siránkozásaiból. Az ő világában annak, aki ilyen, nincs más jussa, csak a halál. - Mások mindenüket odaadnák azért a kegyért, amiben neked részed van, te meg nem vagy képes másra, csak siránkozni?! Zárja el végül a vizet, majd lök oda a lánynak egy pengét. Amolyan egyszerű rugós kés, amivel már valószínűleg Ariana is találkozhatott. - Nesze. Szedd össze végre magad, vagy tégy egy szívességet mindenkinek. Van rá 15 perced. Utána ha kell, meztelenül vonszollak vissza a birtokra, de ezt velem nem fogod játszani. Most dönthetsz az életedről! Itt a lehetőség! Lássuk menyire vagy gyáva! Hangosan döndülve vágódik be mögötte az ajtó, ahogyan visszasétál a helyiségbe, ahol eddig is várakozott. Az óra elindult. A lánynak 15 perce maradt, hogy összeszedje magát, végezzen magával, vagy vállalja, hogy ahogyan van, meztelenül tér vissza a birtokra.
úlságosan váratlanul ért ez az egész. Talán erős boszorkány vére folyik az ereimben, de én csak egy fiatal nő szervezetével rendelkezem és fel kell dolgoznom a történteket. Ragnarnak nem volt joga ezt tenni velem. Nem így. Őszintének kellett volna lennie, el kellett volna mondania, mit akar tőlem és időt adnia arra, hogy döntést hozzak. Így lett volna tisztességes. Szükségem van némi melegségre, valamire, aminek hatására lelkem visszaidézheti az otthon ízét. Nem bírok ki még egy napot ott, így nem. Lehunyom szemeimet, s bár szeretném, ha Louis a segítségemre lenne, mégsem fejezem be a mondatot, inkább csak engedek kitörni vágyó, kínzó kétségeimnek. Felfogni sincs időm, ami történik. Annyira gyors, váratlan és sokkoló! Éles sikoly tör fel torkomon amint megérzem, hogy Louis erős ujjai kíméletlenül markolnak tincseimre. Sokkosan kapkodok levegő után, s csak erőtlen, rekedtes, apró sikolyokkal reagálok a testemet érő hideg víz érintéseire. Ujjaim gyengén markolnak rá ujjaira, hogy lefejtsem őket magamról, értelmes szavak azonban nem hagyják el ajkaimat. Érzem, ahogy dermesztő hidegség cikázik végig testemen, majd egész bensőmben is. Louis dühös és erőteljes hangja bántja fülem, szavainak értelme csak lassan jut el tudatomig. Amint elzárja a vizet és elenged, reszketve húzódom a kád szélére, szégyenlősen, zaklatottan húzva magam elé térdeimet. Légvételeim hangosak, egyenetlenek, tekintetem olyan szilárdan tapad a vámpírra, mint egy csapdába esett vadé, aki arra vár, hogy gyilkosa rávesse magát és átharapja a torkát. Csak akkor fordítom el tekintetem, hangos nyögéssel hunyva le szemeimet, amikor valamiféle kemény tárgy landol mellettem. Miután Louis távozik, még kb. öt percig ülök mozdulatlanul, mereven bámulva az ajtóra. Minden izom megfeszül testemben, pupilláim kitágulnak, minden apró zaj villámgyorsan jut el hozzám. Csak óvatosan, lassan szállok ki a kádból, szótlanul emelve fel még egy törülközőt. Mentális erőmet alkalmazva nyitom ki az ajtót, majd sétálok át a hálószobába, szintén tudatom erejével fordítva el a kulcsot benne. Még soha senki nem bánt velem ilyen durván és nem is beszélt velem ilyen megalázó hangnemben. Agatha néninek igaza volt. A vámpírok azt képzelik magukról, hogy bármit megtehetnek és megengedhetnek maguknak. Lassan öltözöm fel, próbálom csillapítani testem remegését. Legszívesebben most megmutatnám neki, mire is vagyok képes. Ezzel viszont csak alátámasztanám minden engem illető vádját. Én nem vagyok gyilkos. Nem bántok vámpírokat minden ok nélkül, még ha most okom is lenne rá. Miután sikerült kicsit megnyugodnom, kisétálok a konyhába és iszom egy pohár vizet. Egyetlen szót sem szólok Louishoz. Kerülve tekintetét, visszasétálok a helyiségbe, ahol rám várakozik. Egyszerűen eluralkodik rajtam minden kétség és indult, minden, amit álmomban érzek és amit a nénikém mondott. Nem felejthetem el, hogy egy Montgomery vagyok. Sosem leszek egyetlen vámpír bábja sem. Sötéten pillantok a vámpírra. Őt magát nem bántom, de érezheti, hogy körülötte megváltozik az atmoszféra, sűrű, bódító, megremegnek a képek a falakon, s lassan pottyannak a földre, a bútorok csak alig, de ha akarnám, s nem lenne szükségem minden energiámra, akkor azokat is falhoz vághatnám. Tekintetem szúrósan mélyed Louis tekintetébe. - Ha még egyszer kezet emelsz rám, pokoli kínokat fogsz átélni! És nem érdekel, ha az életemmel fizetek érte. Egy érzéketlen seggfej vagy, Louis! Nem érdekel, milyen élményeid vannak a boszorkányokkal, de nem csoda, ha megölték a barátaidat, ha ők is olyanok voltak, mint te. Sosem öltem vámpírt. De most megtenném... csakhogy erre a düh, a félelem és a fájdalom késztetne, aminek nem vagyok hajlandó engedni még miattad sem. Nem vallok kudarcot a kedvedért. - közlöm vele hűvösen, tekintetemben azonban ott bujkál a félelem. Nem akarom, hogy bántson. Még sosem éreztem ennyire, hogy valaki gyűlöl. Ragnarnak nem fogok beszélni erről. Nem szeretnék problémákat. Van épp elég dolog, amin rágódhatok. És már épp elég időt pocsékoltunk el itt, nekem pedig még többre lenne szükségem, hogy kicsit higgadtabban és felkészültebben jelenjek meg Ragnar előtt. Mentális képességeimet használva emelem fel a bőröndöket, én csupán csak a látszat kedvéért érintem őket, hisz sosem akartam feltűnést kelteni. - Ezek után pedig semmi szükség felesleges udvariaskodásra! Csak menjünk vissza! - nyitom ki az ajtót egyetlen pillantással, s elsőként lépek ki rajta. Innentől nem érdekel, mit tesz és az sem, ha megint panaszkodni fog Ragnarnak. Ha hibázott azzal, hogy engem választott, akkor azt hiszem, ezt a hibát Louisnál is elkövette.
A hozzászólást Ariana Montgomery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 08, 2015 4:43 am-kor.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Louist már a legkevésbé sem érdekli a lány. Az ő szemében nagyon elvettette a sulykot több ízben is és valamiért csak nem akarja megérteni, hogy a dolgok hogyan is működnek, vagyis mi az egyetlen út, ahogyan működnek. Bár meg volt az esélye, hogy a boszorkány mágiával támad rá, ami lehetőséget adott volna neki, hogy megpróbálja megölni, és megszabadítani mesterét ettől a kolonctól, de sajnos erre nem került sor. Ha a lány rátámad, Ragnar sem kérte volna számon a gyilkosságért, elvégre onnantól kezdve önvédelem, a csaj meg a kezdetektől problémás volt. Louis majd elő is fogja vezetni a saját elméletét, miszerint a kínzókamrában lehetne leginkább egy kis együttműködést kicsikarni belőle, de ez már majd a jövő zenéje lesz. Elvégre most ő tett szívességet a boszorkánynak, ahogyan Ragnar is szívességet tesz azzal, hogy maga mellé veszi. Erre ez a kis szuka egyik balhét csinálja a másik után. Hálátlan kis dög. A vámpír csendben hallgatja végig a hosszú monológot, egyetlen szóval sem szakítja meg, had adja ki magából a lány azt, ami igazán szeretne. Ártani nem árt vele senkinek, legalább nem a mestert fogja bosszantani a füstölgésével, azzal rosszabbul járna. - Azt hiszed a halál a legrosszabb, ami történhet veled? Ennél többet nem fűz hozzá. Sokat kell ennek a lánynak még tanulnia ahhoz, hogy fel is fogja igazán hogyan működik ez a világ, vagy kicsoda az a Ragnar Magnusson, aki a figyelmével kitüntette őt érdemtelenül. Louis már meg sem próbál beszélgetést kezdeményezni, vagy udvariaskodni. Amennyiben Ariana nem fogja erőltetni, akkor egészen a birtok garázsáig igen csak szótlanul fog telni az idő, a vámpír pedig egyszerűen csak kiszáll a Lótuszból és megy is a dolgára, amint leparkolta az autót. Egyetlen szó nélkül hagyja ott a lányt. Ennyit vállalt. Ragnar választotta magának, bajlódjon vele ő.
yűlöl engem. Pusztán azért, mert boszorkány vagyok. Vajon Ragnar minden szeretőjével ennyire ellenséges volt? Szerettem volna, ha ma másképp alakul, ha végre képes elfogadni engem és ha nem is leszünk országos cimborák, legalább valamelyest pozitív irányba fordul kettőnk kapcsolata. Kérdésére nem válaszolok. Persze, szívesen a képébe mondanám, hogy Velem nem, de veled igen. Nyilván nem áll szándékában meghalni, sőt már azt sem tudja, mi az. Azt gondolja, mindenek fölött áll és ismeretek nélkül ítélkezhet bárki fölött, csak mert évszázadok állnak rendelkezésére. Önhitt seggfej. Ugyanakkor... mintha a vesémbe látna! Talán jobban ismeri a vámpírok módszereit, mint én, de nincs joga visszaélni ezzel. Talán azt gondolja, nincs bennem félelem? Hisz legbelül rettegek és fogalmam sincs, hogyan találjam meg újra az elveszett egyensúlyt önmagamban. Minden támadás részemről, csupán védekezés és azt szolgálja, hogy megőrizzem a szabadságomat, a méltóságomat és a büszkeségemet. Nem fogok könyörögni Louisnak, nem alázom meg magam csak azért, hogy nevethessen rajtam. Láthatóan elkönyvelte, hogy gyilkos, számító némber vagyok és ezen az elméletén egyedül aligha tudnék változtatni.
Az út csendesen telik. Belül éget ez a szótlanság. Sosem volt még senki, aki ennyire ellenséges lett volna velem ok nélkül. Eddig nem ismertem ezt az érzést, de most nagyon bánt és tudom, hogy nem lehet változtatni rajta. Próbáltam. De színjátéknak véli és azt gondolja, a bennem rejlő szomorúság is csak megtévesztés. Lehunyom szemeimet, mély lélegzetet veszek, és hátradőlök az ülésben, miután ő kiszáll és egyszerűen csak otthagy. Ennem kellene valamit, de máris hányingerem van, ha az evésre gondolok. És nem tudhatom, mit tartogat számomra ez az este, nem lenne szívderítő érzés lerókázni Ragnart. Lehangoltan sétálok fel a szobámba... illetve a szobába, amit most sokkal inkább érzek a börtönömnek, mint otthonosnak, s miután a mellettem lebegő bőröndökkel az ágy mellé érek egyszerűen csak a földre ejtem őket. Lassan ráérősen öltözöm át, egy egyszerű, vörös ruhát veszek fel a vacsihoz... ennek anyagán még a vér sem lesz túl feltűnő jelenség. Mivel azonban még van időm, átsétálok a könyvtárba, hogy keressek magamnak valami megnyugtató, extrém nyálas olvasmányt és lefoglaljam magam. Elidőzöm a sorok között, végül egy Bronte regényt emelek le a polcról, s ülök le a kényelmes karosszékek egyikébe, hogy engedjem elbűvölni magam. Az hiszem, most erre van szükségem. Többek közt.
A hozzászólást Ariana Montgomery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 08, 2015 4:42 am-kor.
bones from the night, only remain our ethernal fight
Percek, órák szótlanul peregnek, míg egyszer csak kopogtatnak a könyvtárszoba ajtaján. Aki belép, már ismerős lehet, Gerard az, az öreg inas, a jelek szerint most azért jött, hogy a vacsora elkészültét jelezze, valamint azt, hogy itt az ideje megjelenni a vacsora asztalnál. - Szép estét kisasszony. Gerart udvarias, de kimért, mint mindig és illedelmes. Nála ez nem tükröz érzelmeket, csupán a megszokott, már a vérébe ivódott udvarias formaságok világában mozog, melyekben már igen csak otthonosan érzi magát. Egy fél meghajlás, mellyel sokkal inkább a ház asszonyát illenék köszönteni, vagy magas rangú vendéget, ha lenne itt ilyen, de talán az öreg Gerart már elkönyvelte, hogy a ház következő asszonya Montgomery kisasszony lesz, még akkor is, ha a kisasszonynak ezt a tényt nehezére esik elfogadni és rögösnek találja az előtte álló utat. - Kérem kisasszony, a vacsora elkészült, az asztalt megterítették. Magnusson úr is nemsokára érkezik. Kedves gesztus lenne az ön részéről, ha már a vacsoránál várná őt. Az inas nem utasít, csupán felhívja a lány figyelmét bizonyos dolgokra, de ezek nem parancsok. Ariana maga dönti el, mit választ, s miért teszi, Gerart viszont csendben és türelmesen fogja megvárni a választ, bármi legyen is az, vagy bármilyen formában is érkezzen, akár akkor is, ha a kisasszony szeretné még befejezni az éppen olvasott oldalt, vagy fejezetet. Ez nem okoz problémát, hiszen most, ahogyan egyébként sem látnak sok vendéget a házban, olyat meg különösen nem, akire sok gondot kellene fordítani. Egy vámpír már csak formaságból eszik, s a talán az egyetlen most ebben a házban, akinek rendes emberi ételre van szüksége, az Ariana kisasszony.
gészen elmerülök a történetben. Rochester különleges férfi, nekem mindig is jobban tetszett, mint Darcy. De Thornfield Hall nem kevésbé tűnik ridegnek, mint Ragnar birtoka. A különbség az, hogy Rocheter nem vámpír, nem veszik körül őrült tanítványok és idővel igazán beleszeret Jane-be. Hiába az őrült felesége, mégis magával ragadja a lány tisztasága, szerénysége és egyszerű kedvessége. Engem pedig a Bronte nővérek stílusa nyűgöz le és lelehetetlennek ható, mégsem igazán abszurd történeteik. Persze, ott volt Jane Autsten, akinek élete bebizonyította, hogy a valóság bizony nem egy regény és nem fogja elrendezni az életemet egy fantáziadús író, akire rábízhatom magam, hisz előre tudhatom, hogy happy end lesz a sztori vége. Az én történetem aligha végződhet jól... Szívesebben lennék én is inkább Thornfield Hall-ban, mint itt. Nincs kedvem újra találkozni Ragnarral a tegnap este után és nem szeretnék semmiféle büntetést. Én csak tudni szerettem volna, hol vannak a határai. Halk sóhajjal űzöm el a gyötrő gondolatokat, s merülök újra el a történetben. Mielőtt azonban Thornfield Hall ura zongorázni kezdene, kopogtatnak at ajtón, én pedig rémülten pillantok fel a lapokról. Amikor felfedezem, hogy Gerard az, halvány mosoly ül ki arcomra. - Önnek is szép estét, Gerard! - viszonzom a kedves szavakat. Valahogy most kivételesen jól esik, hogy ilyen velem, még ha távolságtartó is kissé. Legalább ő nem akar bántani és nem kívánja a halálomat... vagy ha mégis, nem mutatja ki. Mondandójára görcsbe rándul a gyomrom, az olvasástól is elmegy a kedvem. Lassan állok fel, visszahelyezve a csodálatos példányt a helyére, majd Gerard mellé sétálok. - Megtenné, hogy elkísér? - kérdezem halkan, szelíd mosollyal, s hirtelen minden további szó nélkül gyorsan megölelem őt. Egyszerűen cak jól esik egy ilyen rémes nap után és gondolom, őt sem ölelgetik itt gyakran. Végül zavartan engedem el és hátrálok egy lépést. - Bocsánat! Én csak... szóval, köszönöm, hogy szólt és azt is, hogy ilyen türelmes velem! - pislogok rá aprócska mosoly kíséretében, majd követem őt, egészen az étkezőig, ahol bizonytalanul és kissé elveszetten foglalok helyet. Nem vagyok éhes. Illetve de, éhes vagyok. De nem fog menni... most biztosan nem.
A hozzászólást Ariana Montgomery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 08, 2015 4:40 am-kor.
Kezdőlap
