Egy pillanatra megálltam és meglehetősen meglepett lehettem, mert erre nem számítottam. Meglepetés? Nekem? Tőle? Nem voltam hozzászokva a meglepetésekhez, ezért meglehetősen furcsa képet vághattam. Talán elbambultam, vagy valami ilyesmi. De a kíváncsiságom ettől függetlenül a régi maradt.
- Tudom, hogy tudsz lenni igazi férfi is, már bizonyítottad párszor - kuncogtam fel, és néhány mozdulat múlva leszálltam róla. - De kíváncsivá tettél. Biztosan jó ez egy nőnél? - mosolyodtam el kis ravaszsággal.

- Én viszont viszonozni szeretném. Persze, masszázsban nem vagyok jó, de másképpen képes leszek rá - dünnyögtem jólesően, ahogy Erin keze immár a mellkasomat masszírozta. - És van is egy jó ötletem. Ha úgy gondolod, hogy befejezted, adj nekem öt percet, hogy telefonáljak. És remélem, még ha este megkaphatod a meglepetésemet. Csak hogy lásd, nem mindig vagyok uralomra törő hibrid. Tudok lenni igazi férfi is - kacsintottam.

Valahogy éreztem, hogy mikor az első szeretkezést említette, felrémlett előtte Tatia. De mit is tehetnék, ők soha nem lesznek közömbösek egymásnak, hiába hitegetik ezzel egymást, vagy éppen a kívülállókat.
- Na szép... most ki is használja azt, amit az előbb mondtam. - ráztam a fejemet nevetve, és a mellkasára tettem a kezemet, hogy ott folytassam, amit az előbb elkezdtem. - Nos, nem kell ígérgetned. Talán képes leszek életemben először önzetlen lenni. - kacsintottam rá.

- Ez olyan, mint az első szeretkezés... - mormogtam nyögdécselve. - Azt is megsúgja az ösztön... - jutott eszembe a kunyhó ezer évvel ezelőtt, mikor Tatiával... életemben először voltam nővel.
- Várj kicsit - állítottam meg Erint, majd hanyatt fordultam alatta, hogy ezúttal a mellkasom legyen felül.
- Kérhetem itt is? - tettem ellenállhatatlan mosollyal fejem alá a kezem. - Utána viszonozom, ígérem.

Elmosolyodva hallgattam a véleménye kinyilvánítását. Kontrol nélkül jött ki belőle, így biztos lehettem benne, hogy tényleg ezt érzi, és nem csak úgy játssza az egészet.
- Ilyet még azt hiszem, sosem csináltam. - ráztam a fejemet lassan, miközben tovább gyúrtam a vállait, de nem váltam keménnyé egy pillanatra sem, lassan haladtam lefelé, a hátára is letérve néha, hogy ott masszírozzam. - De ezek szerint ezt is súgja az ösztönünk... - suttogtam halkan, kissé lentebb hajolva, hogy így folytassam.

- Ha szemtelen vagyok is leveszlek a lábadról, nem? - dünnyögtem vigyorogva a párnába, és nemsokára valami jó illat csapta meg az orromat, Erin pedig a csípőmre ült.
- Ez nagyon finom.. - motyogtam, mikor egy csókot nyomott a hátamra, aztán akkorát nyögtem, mintha ezer év minden nyűge most szakadt volna ki belőlem.
- Te jó ég... ez valami isteni... - motyogtam szinte már-már kéjes pofával, ahogy éreztem, keze hogy hajtja ki belőlem hátam görcsbe merevedett izmait.

- Ne légy szemtelen! - néztem rá szigorúan, de közben tréfálkozva, majd amíg a hasára fordult, felpattantam, hogy két pillanat múlva már újra felette legyek, valami masszázs olajjal a kezemben, amit a fürdőben találtam. Az illata jó volt, és a vízben is mindig kellemes volt az illata.
- Akkor most megpróbállak újra fiatallá tenni, te vén csont. - leheltem egy apró csókot a hátára, majd az olajból a kezemre is csepegtettem, és finoman kezdtem masszírozni a vállát. Nem akartam túl erősen, hiszen tudtam, hogy az abszolút nem kellemes. - Jó így? - kérdeztem pár pillanat elteltével.

- Akkor a szép kérés, és a könyörgő nézés kombinációját továbbra is használni fogom majd - nevettem halkan, és segítettem Erinnek, hogy kibújtasson az ingemből, majd hasra fordultam az ágyon.
- Ha hiszed ha nem, utoljára ezer éve csinálta velem ezt valaki. Azon sem csodálkoznék, ha egyetlen görcsös izomból állna a hátam - morogtam. - Hiába, ezer év az ezer év. Úgy tűnik, a mi fajtánk is öregszik... persze a magunk halhatatlan módján persze.

- Nem fogja átvenni a helyedet. Mégpedig azért nem, mert úgy sejtem, hogy ő nem azért jött. - sóhajtottam, nem mintha bántam volna ezt. Érdekelt is engem, hogy eggyel több vámpír akar megfojtani... bár az kissé fájt, hogy pont Chris az, de mindenbe bele kell törődni.
- Miből gondolod, hogy máris másra gondoltam? - mosolyogtam rá pár másodperc múlva, ahogy maga mellé húzott az ágyba, és felültem, hogy odamásszak hozzá, és elkezdtem kigombolni az ingét. - De csak azért, mert szépen kértél. És mert nem tudok neked ellent mondani. - kacsintottam rá, lecsúsztatva a válláról az inget.

- Én meg reménykedhetek, hogy néhány héten belül nem foglalja el ezt a helyet - mutattam az ágyra, magam alá. - Én sem vagyok az a típus, aki szeret pofára esni - villant a szemem. - Olyankor jobb, ha.... - hagytam a mondatot befejezés nélkül, és csak legyintettem. - Ezt most inkább hagyjuk - kaptam el Erin kezét, és magam mellé húztam.
- Mit szólnál egy kis ágytornához? - kérdeztem mosolyogva. - Nem, most nem épp arra gondoltam, amire te. De... lenne kedved egy masszázshoz? - mozgattam meg a vállamat, ami kissé fájt. - Mondjuk, ha nagyon szépen megkérlek? - pislogtam rá, mint egy cukorkáért ácsingózó kisfiú.

- Azt hiszem, nekem még meg kell szoknom, hogy neked eléggé komoly hatalmad van. És hogy néha... az az éned az uralkodó, és nem az, amelyikhez én szoktam hozzá. - motyogtam, még mindig pakolászva, összehajtogatva a ruháit. Ez így is volt, mert néha váratlanul tört ki belőle az, akit én eddig még nagyon ritkán láttam. És meglehetősen gyűlöltem is. Általában olyankor nem sok szokott elválasztani attól, hogy ne hagyjam őt ott a fenébe. Mint például tegnap délután, mikor Mikaelről volt szó.
A kérdése azonban felébresztett, és meglehetősen bambán néztem rá, de leesett, hogy mire akar célozni, és elmosolyodtam. - Erre nem tudom a választ. Ember koromban ő volt az egyetlen szerelmem... a lányom apja... akit én öltem meg. Én azt hiszem, azt érzem iránta, mint Te Tatia iránt. De talán az első találkozásunkkor ki fog ölni belőlem mindent, ami arra a régi érzésre emlékeztet. - fejeztem be a pakolászást.

- Szerinted én nem félek? - sóhajtottam. - Tudod, milyen vagyok. Ez nem fog változni. A céljaim, és az életem értelme ugyanaz, ami eddig is volt, ettől nem fog senki eltántorítani. De most talán kicsit több is lehet az életem. Talán a hatalomnak és a szerelemnek nem kell kizárnia egymást, nem? - gondolkodtam hangosan. - Mondd, a férjed... ez a Christopher... ébreszt még benned valamit? A félelmen kívül persze.

Még az ágy végénél álltam, mikor ő már az ágy kényelmességét tesztelte. Ezen mosolyognom kellett, dehát... én is szerettem a kényelmet, és erről ez az egész szoba árulkodott.
- Persze, persze... mi vagyok én? - méltatlankodtam mosolyogva, amikor parancsba adta a cuccai kicsomagolását, de mielőtt hozzáfoghattam volna, hogy a hecc kedvéért tényleg megtegyem, a szavai miatt földbegyökeredzett mindkét lábam.
Halvány mosolygással lehajtottam a fejemet, és a szekrényhez lépve kezdtem el pakolni a holmijait az én ruháim mellé. - Én még... ebbe nem igazán akarom beleélni magamat. Bízom benned, de... én, aki egy tucat vámpírtól nem ijed meg, fél a saját érzéseitől.

- Őszinte leszek, Erin - tettem le ismét a táskákat, amiket menet közben még felragadtam. - Fogalmam sincs. Még senkivel nem éltem együtt, ebben a formában legalábbis - vontam vállat, majd az ágyra huppantam. - Kényelmes. Pont tökéletes lesz, ha még te is idebújsz majd - nyújtóztam. - Hová tehetem a cuccaimat? Sőt, miért én rakjam el? Pakolj, asszony! - adtam ki nevetve a "parancsot".
- Tudod, miből tudom, hogy szeretlek? - ültem fel, és Erinre néztem. - Mert melletted olyan jó kedvem van, mint még senki mellett. Egyszerűen kifordulok önmagamból. A nagy hibrid melletted egy doromboló kandúrrá szelídül.

- Nappali -

Kinyitottam a szobaajtót előtte, és felnevetve álltam a két lábamra. Na igen, úgy tűnik, csak ő kellett az én jókedvemhez. Mert biztonságot adott. És most arra volt a legnagyobb szükségem. Még ha... meg is fogadtam, hogy nekem nem kell szerelem. Eddig bírtam, úgy tűnik.
- Nos... biztos vagy abban, hogy képes leszel öhm... együtt élni valakivel? - pislogtam hol a szekrények felé, hol Klaus tekintetébe.

Az azért erős túlzás lenne, hogy a legszebb álmomból ébresztett fel valami őrült kopácsolás, de meg kellett hagyni, hogy eléggé kómásan nyitogattam a szemeimet. A hang egyértelművé tette az érkező személyét, és meglepetten kaptam a fejemet az óra felé.
- Hát, gyorsabban túlesett azon a nőcskén, mint gondoltam. - pattantam ki a takarók közül, és meglehetősen lassan sétáltam le a lépcsőn. Valószínűleg hogy a bennem levő dühöt és féltékenységet jó mélyen elássam, míg odaérek.

- Ház -

- Klaus szobája -

Igazából most rá sem hederítettem, hogy mi van az apámmal. Nem érdekelt, mert más járt a fejemben. És azt nem lehetett csak úgy, bármiféle bosszú elképzelésével kiiírtani belőlem.
Nagyot nyeltem, és ledobáltam a véres ruháimat az ágy végére. A sebem begyógyult, de a ruháim tükrözték, hogy egy vámpírvadászba futottam bele. Szép lecke volt. Nekem legalábbis.
Leültem az ágy szélére, és egy pillanatra magam elé meredtem, mint valami idióta. Nem, akkor sem gondolok Klausra, meg arra a nőre... legalább az éjszakám nyugodt legyen.
Hátradőltem, és az egyik pillanatban még ébren voltam, de a következőben már nem láttam semmit.

Furcsa illat csapta meg az orromat. Valami nagyon ismerős... régi... szokatlan. Nem is annyira szokatlan, ha azt nézzük. Ezer éve már annak, hogy éreztem ezt utoljára. A karácsony heve nyilván felidézte előttem Chris illatát.
Nagy sóhajjal ültem fel, fáradtan pislogva magam elé, és dörgölni kezdtem kifelé az álmot a szememből, mikor feltűnt valami a szekrény elején.
Egy gyűrű volt... az ÉN gyűrűm. Amit ott hagytam Christopherrel, miután megöltem... odatettem a kezébe... jelképezve azt, hogy eltemettem mindent... vele együtt.
- Te jóságos ég! - csak ennyi bukott ki belőlem, miközben megfogtam a gyűrűt és észrevettem, hogy nem hallucináció.
Odaemeltem az ölembe és forgatni kezdtem az ujjaim között. Hátradőltem és meredtem a karikára.

Suttogó szavakra lettem később figyelmes. És kopogásra. Hát.. csak felhúztam a gyűrűmet, és megindultam hogy beengedjem Klaust.

- Ház -

> Tatia birtoka <

Nem okozott gondot bejutnom ebbe a házba. Nem Erin tulajdona volt, de a birtoklója már halott. És így volt akadály, nincs akadály. Kellett nekem most valamit idehoznom... karácsony éjjelén. A nejemnek. Egy kissé összezavaró ajándékot.

Az emeleten termettem a hálószobában és elvigyorodta mértem végig a feleségem gyönyörű arcán. Még mindig Ő volt a világ legszebb nője. Odahajolva egy csókot leheltem a homlokára. Még mindig asnnyira szerettem! De miatta kell eljátszanunk ezt a színdarabot.

Talán egy óráig hevertem mellette az ágyban és figyeltem arca minden rezdülését... majd felálltam és az éjjeli szerkényhez sétáltam hogy egy kis cetlit tegyek oda egy jegygyűrűvel, mellyel ezer éve hűséget fogadtunk egymásnak. S amelyet egykron a testem mellett hagyott. Így akart engem elfeledni.

- Újra itt vagyok, Erina. És nincs vége. Közel sincs vége semminek. - motyogtam még.

> Erdő <

- Nappali -

Most nem volt hangulatom hosszasan fürdeni, ezért lezuhanyoztam. Olyan gyorsan, ahogyan az csak lehetséges volt. Nem mondom, jól esett volna a hidegvíz, hogy kimossak a fejemből minden szörnyű gondolatot, de inkább halasztottam a lehetőséget.
ÁTvonultam a hálószobába, de ezután az este után nem volt erőm gondolkodni, hogy mit mondtam és mit tettem. Nálam soha semmi nem tart sokáig. Vámpír vagyok, tudok tenni az érzéseim ellen. És most sem lesz ezzel gond. Nem lehetek szerelmes. És ha nem akarok az lenni, hát nem is leszek.
Addig gondolkodtam ezen, míg el nem nyomott az álom.

Miután Klaus távozott, igencsak gondolkodni kezdtem azon, hogy ez tényleg a bosszúrésze annak, amit mi múltkor kitaláltunk Tatia ellen, vagy..
Inkább nem is gondoltam tovább. Nyilván ha kiderül, nemcsak én fogom gyűlölni anyámat, hanem Ő is gyűlölni fog engem. De ez úgy hidegen hagy, mint az, hogy a vacsorámnak milyen a vércsoportja!
Mégis ott járt a fejemben a lehetőségek csúfondáros sorozata, és erről csak egy jutott eszembe, ami mindentől visszatartott, és visszafogott. Jól estek Klaus csókjai, az ölelése, és minden, de az a gondolat, miszerint az anyámat látja bennem, vagy éppen a saját maga tükörképét egy bizonyos határon belül, mindentől úgy riasztott el, mint patkányt a vízözön.
Visszaültem a fotelba, és kissé elmerengtem. A gondolataim már nem a jelenben jártak, hanem visszanyúltak a régi időkre. Amikor képes voltam érezni, szeretni, becsülni másokat. Más szóval képes voltam együtt érezni bárkivel, és bárminemű empátiát mutatni mások irányába. De a vámpírrá válásom ezt mind kiölte belőlem... az anyám... ő vált a saját démonommá. És Ő... ő megkoronázta ezt. Miatta... soha többé nem leszek képes érezni... azt hiszem...
Nem volt kedvem üldögélni... felöltöztem, és a Grill felé indultam meg.

- Grill -

- Ha most nem megyek, tényleg rám fogsz unni és kidobsz. Amitől én rosszkedvű és morcos leszek. Az meg nem lesz kellemes senkinek - rángattam fel a ruháimat, és beletúrtam a hajamba, majd elé léptem, felhúzva őt a fotelból.
- Kösz mindent - mosolyogtam rá. - A mentőakciót, a szállást... meg minden mást is. Ha hiányzom, csak hívj vagy keress bátran. Ha te nem, majd én foglak - kacsintottam rá. - Viszlát Erin - intettem neki, és egy hosszú csók után búcsút intettem.

(ősök villája)

Vállat vontam a kérdésére, miután kinyitotta a szemeit, és felült, majd lelökte magáról a takarót. Egy aprót sóhajtottam, és leeresztettem a lábaimat a talajra az előbbi pozitúrából.
- Ha menni szeretnél, nem fogok eléd állni. - pislogtam félig az ajtó irányába, de a fél tekintetem rajta maradt.

Szinte a szemhéjamon át éreztem, hogy egy tekintet tapad rám, és mivel a karjaim már szinte csak a semmit ölelték, gondolkodnom sem kellett a szempár gazdáján.
- Mi az oka a reggeli szuggessziónak? - érdeklődtem lehunyt szemekkel, majd felültem, és a szemem felnyitva Erint láttam meg magammal szemben, egy fotelban.
- Jót aludtunk - motyogtam, majd ledobtam magamról a takarót. - Talán itt lenne az ideje mennem.

Az első amit megláttam, mikor nyitogatni kezdtem szemeimet, az óra volt. Reggel 9 óra. Már nem is olyan reggel. Fel sem figyeltem elsőre azokra a karokra, amik átöleltek engem, de a következő észrevétel már ez volt.
Felkaptam a fejemet, és megláttam Klaus még mindig alvó alakját. Beugrott az egész tegnapi nap, Mikael, az egyezség, Klaus, a templom, és az este.
Ásítottam, majd felültem, és az ágyam mellé ledobott felsőmbe bújtam, mert igencsak sikerült a törülközőben elaludnom. És mivel még nem állt szándékomban kidobni Klaust, úgy döntöttem, nem verem fel. Csak átsétáltam a fotelhoz, leültem, és onnan bámultam hol Őt, hol ki az ablakon.