- Azta. - jegyeztem meg vigyorogva. - Szerinted kerülnek az emberek? Nem mernek elkerülni. - vontam egyet a vállamon. Volt valami bátorság benne, ami egyértelműen a Petrova vérre utalt. Velem nem sokan mertek feleselni, és aki megengedte ezt magának, nem sok jót kapott cserébe. De őt nem terveztem bántani. Már így is elkönyvelt az évezred legrosszabb apjának, mit fokoznék rajta? Nem mintha ez tartott volna vissza. Ez semmi ahhoz képest, amit megszoktam. Mégis volt bennem minimális tisztelet, ha már az én vérem folyt az ereiben. És erre sosem fog büszkén tekinteni, de én azért még lehetek büszke arra, aki lett. És csalódott abban, ami nem lett. Nem ezt a szerepet szántam neki, de ha követte volna az elképzeléseimet, sokkal jobb élete lehetett volna. Kár, hogy sokan nem kedvelték az érem sötétebbik oldalát. A rosszak tovább éltek, mint a jók, érthető okokból. Bár elgondolkodtató volt, minek nekem még ezer év. Talán a kíváncsiság, hogy mikor jön újabb hasonmás, és mikor játszadozhatok ismét. Ez volt az egyetlen éltetőerőm az utóbbi időben. Szerettem gyilkolni, de az egy idő után túl monotonná vált. Rántottam egyet a vállaimon. - Tény, hogy sokszor hangoztatom, hogy meg akarom ölni anyádat, de sosem tenném. - váltottam ártatlan pislogásba. Amikor majdnem megtettem sem a józan eszem uralkodott rajtam. Csalódtam benne, csalódtam magamban, hisz azt gondoltam, hogy végre elértem, amit akartam. Éreztem valamit... szerelmet. Más volt, mint ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Már én is alapból más voltam. - Nem szeretem, ha gonoszkodnak velem. - biggyesztettem le ajkaimat gyerekesen, mikor megosztotta velem a nézeteit. Hírből sem ismerem az érzést. Jobban ismertem, mint gondolta, ez volt a legnagyobb bűnöm. Nem jó embereket szerettem. - A fiatalságod számlájára írom, hogy még tapasztalatlan vagy. - sóhajtottam fel lemondóan. Nem tudtam róla eleget. Az, hogy a jövőben milyen élete lehet, még titok volt előttem. Talán megtalálta már a boldogságát. Remek lenne, már ő is beelőzött. Bár én nem kerestem a sajátomat, belefáradtam. - Egyik sem. Nem akarlak megenni. Az olyan, mintha a saját nyakamat harapdálnám. - fintorodtam el, és még a hideg is végigfutott rajtam. - Megigézni pedig főleg nem szándékoztam. Bár te nem félsz tőlem. - néztem végig rajta. Kevesen voltak azok, akik nem féltek. Ő mást gondolt rólam. - A jövődben... boldog? - kérdeztem elcsendesedve, a kérdés kezdetekor már a cipőinkre tévedt a tekintetem. Az anyjára gondoltam, nagyjából ő volt az egyedüli - a lányomon kívül -, akit értékesnek tartottam a történetben.
Csak megforgattam a szemeimet. Nem merik elkerülni? Még viccnek is rossz. Az emberek gyűlölik őt. Aki ismerte azért tartja a kilencven lépés távolságot, mert tudja, hogy milyen, aki pedig még nem hallott felőle az a későbbiekben fogja átkozni azt a napot, amikor összefutott vele. Még én, a tulajdon lánya is a rám nem jellemző fogcsikorgatással voltam csak képes elviselni: a legrosszabb az volt, hogyha beleéltem volna magam a jó felé kacsintgató pillanataiba, akkor is csak koppantam volna a padlón az igazság kijózanító erejének köszönhetően. Nem én kértem ezt. Nem én akartam nélkülözni a biológiai apámat, nem én fohászkodtam azért, hogy ne legyen az életem része és hogy egy tömegek által megvetett, önző, gyilkos szörnyeteg legyen. Ha megváltozott volna, ha normális, emberekhez méltó módon viselkedett volna, akkor talán az anyámat sem veszítette volna el és lehetne egy szép családja. De bizonyára számára nem ez volt a megfelelő mese. - Szóval az, hogy egyébként nem ölnéd meg felment minden alól, amit tettél vele? Nem éltem át azt a korszakot, amikor veled volt, de azt hiszem mindent elárul, hogy akárhányszor rólad kérdeztem soha nem tudta elmondani a teljes történetet, mert mindig sírni kezdett. Te ezt nevezed szeretetnek? Hogy eléred az állítólagos szerettednél, hogy a csalódottságtól beszélni se tudjon? - Egy kissé az én hangom is megremegett, ám csupán azért, mert felrémlett előttem anyám arca. Hányszor ostoroztam magam amiatt, hogy kérdeztem... és minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy többé nem teszem, mégis újra és újra érdekelt, milyen volt Oliver, hogyan találkoztak, mit szeretett benne és miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. - Nem szereted, ha gonoszkodnak veled? Én sem, ha velem vagy a szeretteimmel. Ezt a hozzáállást akkor részben neked köszönhetem, ugye? A mostani viselkedésem csakis a te génkészletedből adódik, semmi másból. - Jelentettem ki. Butaság lett volna azt felételezni, hogy az anyám velejéig jóságos, de attól függetlenül, hogy Oliver szinte az egész gyerekkoromat kihagyta, most rémisztően hasonlított a hanghordozásunk. És én hittem a genetikában, a tanulmányaim miatt nap, mint nap ezzel foglalkoztam és ehhez az előttem állónak is nagy köze volt. Természetesen megint egy jövővel kapcsolatos kérdést tett fel, unottan sóhajtottam fel hallatán. Aztán megláttam a tekintetét... a szívem összeszorult egy pillanatra, mély levegőt véve haraptam az ajkaimba. Miért törődöm azzal, hogy mi ül ki az arcára vagy hogy bánatosan lehajtja a fejét és a szívfájdalom jeleit mutatja? Nem akartam elárulni neki semmit... nem érdemelte meg. De most már nem is mindegy? Nem ezen fog múlni a jövő megváltozása... - Boldog. Szereti az életét és megbékélt a vámpírléttel. A zavaró tényezők nem koptak, de azt hiszem, hogy megtanulta őket kellőképpen kezelni. - Ennyit mondtam, mert nem tudtam mire kíváncsi és mert egyébként sem mondhattam volna semmit. De talán... ez segít abban, hogy ne akarja a későbbiekben megkeseríteni anyám életét.
Nem tudtam nem összehasonlítani őket. Miközben beszélt és mozgott a szája, folyamatosan az kattogott a fejemben, mennyire hasonlóan használja a szavakat, hogyan kúszik a homlokára az a két szemöldök, és hogy mennyire egyforma kettejük tekintete. Annak idején eszembe sem jutott megbecsülni ezt az egészet, nevettem a család gondolatán. Annak idején, mikor még egyszerű ember voltam, ritkán álmodoztam dolgos feleségről, gyerekekről, éppen azért, mert az egyetlen nő, akit erre a célra el tudtam volna képzelni, mindenki kedvenc prédájává vált, és tehettem volna bármit, mindenképpen a barát kategóriában maradtam volna. Könnyebb volt ezt az utat választani, nem bonyolítani túl, és nem is bántam meg. Elveszítettem egy csomó időt, de most először, a lányom szemeibe nézve jutott el a tudatomig az, hogy mit adtam a legnagyobb ellenségem kezébe. Ezt a lányt. Azt, hogy apa lehessen, méghozzá az én vérem apja. Minden bizonnyal a jövőben emiatt a gondolat miatt nem véstem ki a szívét a helyéről. A lányom miatt. Még ha az esélyeim nagyrészt nullára is redukálódtak. - Nem ment fel semmi alól. Bár érdekes ez a téma, elvégre leéltél ki tudja, hány évet úgy, hogy egy gyilkos volt a példaképed. - utaltam Damonre. Ő valamilyen oknál fogva megérdemelte, hogy felmentsék a bűnei alól, pedig ha valamiben biztos voltam, hát az az, hogy cseppet sem bánt kesztyűs kézzel senkivel, amíg Elenát meg nem ismerte. A rejtély nyilván abban oldódott meg, hogy képes volt megváltozni miatta. Én nem tettem meg ugyanezt. Ragaszkodtam valamihez, ami már tisztán én voltam. Arra már nem mondtam semmit, hogy valamit végleg eltörtem az anyja szívében. És nem tettem hozzá, hogy mikor először találkoztam vele, akkor is éppen sírt, mert összetörték a szívét. Elvigyorodtam. - Furcsa belegondolni. Ugyanazok a gének. - sóhajtottam fel még mindig jókedvűen. Hát igen, volt, amit nem tudtak elvenni tőlem. Sem most, sem a jövőben, és az még mindig az volt, hogy az én vérem folydogált az ereiben. - Bár az nem hátrány, hogy megvan a magad stílusa. - vontam meg a vállaimat, miközben tovább fürkésztem a szemeit. Nyilván nem kellett volna sokat faggatóznom. Nem kellett volna rákérdeznem, mi történt a jövőben és mi változott. Nem akartam tudni, hogy élek-e még, vagy már esetleg valaki tett arról, hogy egy életre felszívódjak. Egy dolgot tartottam fontosnak, és ebben megnyugtató választ kaptam. - Jó hallani. - mosolyodtam aztán halványan.- Remélhetőleg később sem lesz boldogtalanabb. - gondolkodtam hangosan. Mindig is azt hittem, hogy a vámpírsága egy idő után kiborítja. Hogy tényleg olyanná válik majd, mint az ősei. - Nézd, én tudom, hogy sosem leszek az apád, és... ebben az egyben az anyád kedvéért engedek Salvatore-nak. De amíg itt vagy, csak párszor... igyál meg velem egy kávét. Vagy teát. - Nem is tudtam, honnan jött elő belőlem.
Nem voltam felkészülve erre a találkozásra. Sem most, sem később. Azt sem láttam magam előtt, milyen lenne, ha Oliver annál az énemnél próbálkozna be, akinek jelenleg még éppen csak formálódik az öntudata és ugyan a körülötte lévő világról már kialakult egy képe, de abba simán beilleszthetett volna egy új, számára ismeretlen embert. Oliver felettébb meggyőző tudott lenni, ezt a róla szóló meséken kívül saját bőrömön is tapasztaltam már... mi lett volna, ha a biológiai apám most úgy dönt, hogy az életem részévé akar válni és ezt most kezdi el? Nem nálam, hanem annál a kislánynál, aki mindössze pár éves. Az egész életem megváltozhatna, ha ő is megváltoztatná a hozzáállását és erre nem hiszem, hogy bárki befizetne... mégis milyen lenne az a sors, amiben ő is főszerepet játszik? Soha nem lehetne tudni, kiszámítani, hogy mi történhetne. Sokkal nyugodtabb gyerekkorom volt úgy, hogy Oliver csupán egy fej fölött lebegő bárd volt, aki néha betoppant és akkor sem velem foglalkozott. Elkönyveltem magamat járulékos kárnak, szerencse, hogy volt egy jelentkező, aki teljes értékű szülőmmé vált. - Damon hajlandó volt arra, hogy megváltozzon. Az anyámmal akart lenni és elfogadta, hogy én is Elena életének része vagyok. Szeretett és felnevelt. Te melyiket mondhatod el magadról? - Tettem fel a költői kérdést. Nem volt mit mellébeszélni, minden szavamat igaznak gondoltam, ám a rossz érzés nagyobb hőfokra kapcsolt a mellkasomban. Nem érdemelte volna meg, hogy amiatt aggódjak, hogyan érzi magát, milyen véleménnyel lesz rólam, amiért így beszélek, mégis megfordult a fejemben, hogy vissza kellene fognom magam. Nem mintha őt ennyivel meg lehetne bántani. A kérése, miszerint találkozzak vele néhányszor, meglepett. Szinte láttam magam előtt, hogyan nyílnak nagyobbra a szemeim, de... mégis hogyan máshogy reagálhattam volna? Azt hiszem ez a mostani az egyik leghosszabb beszélgetés, ami kettőnk között bármikor megtörtént. - Miért? Miért akarsz most beszélgetni velem? Miért kezdtelek érdekelni, miért kérdezősködsz? Mi változott? - Kérdeztem kíváncsi, ugyanakkor értetlenkedő tekintettel. Ha ember lenne, azt hinném, halálos beteg és ezért ez a pálfordulás, de így... elképzelésem sem volt, nem akartam magam abba a hitbe kergetni, hogy változás jeleit mutatja.
- Hát, az attól függ. Ha az apád képes volt teljes mértékű papuccsá változni a szerelem tükrében, szíve joga volt. Tény, hogy én veszélyesebb vagyok, de talán ebben van a helyzet... izgalmassága. - vigyorodtam el. A nők szerették az izgalmat, a veszélyt. És nem tudtam elképzelni Elenát, mint házvezetőnőt a saját otthonában. Valahol csalódtam magamban, mert évszázadok óta úgy éltem az életemet, hogy nem érdekelt más élőlények egyetlen perce sem. Azt meg végképp nem kalkuláltam bele a mai napomba, hogy meg fogom kérni a lányomat, hogy néha majd adjon egy-egy beszélgetési lehetőséget nekem is, mintha bármit jóvá tehetnék. Nem is akartam, az volt az igazság. Minden okkal történt a múltban. Tatia nyilván jót röhögne rajtam, ha most látna, bár arról vitát indíthatnánk, hogy melyikünk volt jobb szülő. A különbség kettőnk között, hogy ő tanúsított annak idején némi megbánást azért, hogy a lányát nem vitte magával abba az ismeretlen világba. Én meg sem próbáltam az apja lenni annak, aki előttem állt, és még mindig nem éreztem azt, hogy bánnám a nagy pillanatok hiányát. Nem voltam ott a születésénél, akkor sem, mikor elkezdett beszélni, vagy járni. Nekem ezek... nem jelentettek semmit, mert világ életemben önző voltam, és csak magamról szerettem gondoskodni. És magammal is törődtem a legtöbbet. Nem szerepelt a listámon az, hogy egyszer majd felkeresem Delenát. Bár az anyja igazán kikérhette volna a véleményemet a névválasztás ügyében, talán sikerült volna valami értelmesebbet is kihozni belőle. Megvontam a vállamat, ez tűnt a legjobb megoldásnak arra, hogy azt higgye, teljesen közömbös maradtam, de ahhoz túl nyílt volt a kérdésem. Vagy inkább kérésem. Ahhoz, hogy valaki ilyet kérjen, szükséges némi érzelem. Én pedig erről tettem tanúbizonyosságot. Azt sem tudtam, kinek akarok ezzel jó pontot szerezni, magamnak? De kinek a szemében? A lányoméban? Túl sok volt a kérdőjel. - Könnyebb volt nem törődni veled úgy, hogy nem ismerlek. Még sosem láttalak... a jelenkori énedet. -sóhajtottam fel, közben elfordítva a fejemet. A nők képesek olvasni egyesek szemében, én nem akartam erre lehetőséget adni. - Csak kezdem érteni, egyesek miért képesek változni. Én sosem leszek az apád. Jó apád legalábbis biztosan. De... nem tudom. -hagytam fel az okok keresésével. Felesleges lett volna magyarázkodásba kezdenem, nem is tartoztam neki ilyesmivel.
Nem voltam én még felkészülve erre a találkára. Sőt, volt egy olyan érzésem, hogy lehettem én akárhány éves, állhatott bármilyen tapasztalat a hátam mögött, mindig inkább elmenekülnék előle. Biztosan más lett volna, ha születésem óta az életem részeként tekinthettem volna rá. Talán könnyebb lett volna feldolgozni, hogy nem ő az a szuperapa, akire minden lány vágyik és soha nem fogja nekem lehozni a csillagokat az égről, de számíthattam arra, hogy mellettem van. Nekem nem ez jutott, vagyis tőle nem. Volt egy másik apám, aki tökéletesen hozta a szerepét, csúnya dolog, de nem volt szükségem arra, aki az igazinak kiáltotta ki magát. - Izgalmasnak gondolod, hogy lépten-nyomon vért és szenvedést hagysz magad után? – Gratulálok. Izgalmasnak nevezni a pusztítást, ehhez aztán kellett a vastag bőr az arcára. De mit is vártam? Ezer éve élt, lehet, hogy ennyi idő távlatában az én agyam is megbomlott volna és olyan dolgokban kerestem volna a szórakozást, amelyeket a normális emberek elítélnek. Szerencsére jelenleg nem fenyegetett a veszély, hogy vámpírrá váljak, fokozottan ügyelten arra, hogy még csak a lehetősége se merüljön fel. Leginkább anyámat féltettem. Rengeteg rontó tényezőnek volt kitéve, kezdve az előttem állóval, folytatva a hasonmásaival és azok történeteivel egészen a leghétköznapibb dolgokig. Szerettem volna azt hinni, hogy az is valami ördögi terv része, hogy a megismerni akarás apró szikrája csillant fel benne, de ahhoz az előbbi kérdése túl őszintén hatott. Persze a közömbös arckifejezés és vállrándítás kissé felforralta az agyvizemet. Én nem tudtam közömbös lenni. Utáltam, hogy a saját apámnak nem kellettem, hogy a megismerésemre sem volt hajlandó. Ám inkább csak vettem egy mély levegőt, hogy elnyomjam a belőlem kikívánkozó szidalmazást. - Akkor talán kezdhetnéd azzal, hogy a pár éves lányodat meglátogatod. Lehet, hogy azzal megváltoztatnád a jövőt, de talán lenne valaki, aki nem úgy nézne rád, mint a többi élőlény ezen a földön. – Vagyis megvetéssel, gyűlölettel. Ha mellettem lett volna, akkor biztosan kiálltam volna érte pár alkalommal. Ismertem már magam ennyire, hogy tudjam, így lett volna. – De egy kávéba én sem halok bele. – Sóhajtottam halkan. Elképzelni se tudtam, miről beszélgethetnénk, a normális apa-lánya témák eleve ki voltak lőve. – Feltéve, ha legközelebb nem egy sötét utcasarkon szólítasz le és nem hozod rám a frászt a settenkedéseddel. – Kötöttem ki megforgatva a szemeimet. Nem éppen volt ideális a mostani helyszín bármiféle csevejre, arról viszont fogalmam sem volt, akart-e még mindeni valamit.
Kezdőlap
