Nem szerettem azt, ha idegenek sétálgattak a város eme területén, azt meg pláne nem, ha olyanok tették be ide a lábát, mint Chloe. Nem volt vele semmi bajom alapjáratom, de azt is tudtam jól, hogy érzelmekkel ötvözve már nem neki való ez a hely. Nem tudná végig nézni azt, ha valakit megölnek a szeme láttára, hiszen itt lassúak voltak a kivégzések és sok esetben a lehető legkegyetlenebbek is. Egy kis csonkítás, egy kis kivéreztetés és még sok hasonló dolog. Vagy ha végig is nézni, akkor tuti nem tudná elfelejteni jó darabig, vagy rosszabbik esetben talán sose. Lehet, hogy kegyetlen és szívtelen vagyok emiatt, de nem túlzottan érdekel már a dolog. Nem sok minden változott az elmúlt évtizedekben. Meg ennyi idő alatt már elég sok kivégzést és halált láttam, s nem is egy általam halt meg, így nem lehet okom panaszra. Szavaira a szemöldököm kicsit feljebb siklik, végül elengedem őt, majd kíváncsian fürkészem őt, miközben teszek egy-két lépést hátra felé. A cipőm kopogása nem túlzottan hat meg. Megigazítom a sálamat, majd a kabátomat, végül pedig a fürtjeibe túrok, mintha nem is most öltem volna meg valakit, vagyis majdnem, hiszen még mindig él és ezért szerencsés lehet. - Rendben legyen! Elmehetsz, de ha még egyszer meglátlak itt, vagy a közelében ennek a városnegyednek, akkor jobb, ha menekülsz, mert nem fogok kegyelmezni! S addig nem fogod elhagyni ezt a városrészt, amíg válaszokat nem kapok! – hallhatta, hogy nem viccelek, de miért is tettem volna. Mindennél fontosabbak az embereim biztonsága, ahogyan az enyém is. S még ő se zavarhatja meg ezt. - További szép estét, gondolom a kifelé vezető utat kitalálod. – mondom neki habozás nélkül, majd amerről jöttünk pontosan abba az irányba távozom is.
† Bocsánat, nem láttam, hogy írtál. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 29, 2016 3:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Azt szokták mondani, hogy jobb kikapcsolt érzésekkel élni, mint megtartani emberi életünkből származó érzéseinket és azzal leélni az életünket. Igen ám, de arról nem túl sokan beszélnek, hogy egy vámpírnak milyen azután amikor vissza kapcsolja valamilyen okból kifolyólag az érzéseit. Nem túl sokan mondják el azt, hogy kegyetlen az utána lévő időszak, hiszen kikapcsolt ézrésekkel felelősség tudat nélkül gyilkolunk, családokat mészárolunk le, falvakat, és ez a súly, melyet a sok halál eset okoz mind-mind ránk nehezedik, amikor újra érezni fogunk. Nos, ebben az időszakban vagyok most én is, lidérces álmokból ébredek fel éjszakánként, utána órákon keresztül csak a plafont bámulom és próbálok túllépni a múltamon, hiszen azon változtatni nem tudok csak elfogadni. Túl sok lehetőségem nincs. Nem reagálok a kioktatására, igazából csevegni sincsen túl sok hangulatom, egyszerűen elakarok menni, elakarom felejteni azt, hogy bármikor is itt jártam, hogy ehhez a helyhez bármilyen közöm is lenne, hogy gyilkolni terveztem itt régen. Egyszerűen minden rosszat elakarok felejteni és a hátam mögött hagyni, és egy új, boldogabb életet akarok elkezdeni, de úgy látszik a sors nem olyan életet szánt nekem... Alaposan meg kell szenvednem a boldogságért. - Figyelj, nem okoztam semmiféle galibát, nem ártottam senkinek, nem lehetne egyáltalán elfelejteni azt, hogy itt voltam? Úgy sem áll szándékomban ide jönni többé. Már nem. - mondom komoly hangnemmel, ezzel együtt pedig kitértem a válasz adás alól, de nyomatékosan megmondtam, hogy nem tervezek ide jönni, nem hiszem, hogy a közeljövőben bármilyen dolog miatt is erre kéne tévednem.
Unottam figyelem a lányt, hiszen jobb dolgom is lenne, mint tiniket kísérgetni, ápolgatni. Egy dolgot már megtanultam, hogy a vámpírok kora csak egy szám sok esetben, hiszen élhet valaki 300 éve, ha még mindig olyan, mint egy kis csitri, mint egy elkényeztetett tinédzser és számorma az ilyenek hányingert keltőek voltak. Általában életrevaló leckét adok az ilyeneknek, de ő mondhatni jó kedvemben talált, így túl sokat nem akartam ártani neki, csak válaszokat kapni, majd elküldeni innét úgy, hogy többé ne tegye be a lábát erre a vidékre. – Tévedsz, ha erre a vidékre tévedsz, akkor nagyon is közöm van. Így jobb ha visszaveszel, mert a végén nem éled meg a reggelt. S ez nem csak üres fecsegés, kevesebbért is öltem már. – a hangom hűvösen csendül és érezheti, hogy nem viccelek azzal, amit mondok. Az alvilág egyik feje vagyok, így tényleg nem kell különösebb indokot keresnem azért, hogy megöljek valakit. Megteszem és senki nem kérdőjelezi meg. Ettől pedig még szebb az élet. Teszek felé egy lépését és hamarosan már csiripelni is kezd. Remek, ügyes kislány. – Milyen adóság és ki? – jöhet a következő kérdés és remélem, hogy erre hamarabb válaszolni fog, mert tényleg rohadtul kezd elegem lenni ebből az egészből. S ezt fejezi ki az is, hogy kisebb szenvedést okozok neki. Nem túl erőset, mondhatni csak megsimogatom őt a fájdalommal. – Én meg előbb válaszokat akarok, ha megadod, akkor távozhatsz, de ha újra megpillantalak eme negyedben, akkor többé nem teszed ki élve a lábadat. – hangom talán kicsit fenyegetőző, de telje mértékben komolyan gondolom és ezt láthatja a szememben, illetve arcvonásaimban is, hogy rohadtul nem viccelek és nem csak most akarom a frászt ráhozni, inkább a következményekre hívom fel a figyelmét.
† Remélem jó lesz. † Szó: 455
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 08, 2016 11:52 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem jártam ide túl sokszor, csak amikor nagyon muszáj volt, hiszen valljuk be, ez nem olyan hely, ahova az ember szívesen járna, én sem vagyok ezzel másképp. Még kikapcsolt érzésekkel sem jöttem ide sokszor, szimplán csak egyszer-kétszer, és akkor is gyilkolási szándékkal, de mondanom sem kell, nem jött össze egyszer sem, ezért sem próbálkoztam többször, máshova mentem ahol sikerült. - Nem hiszem, hogy bármilyen magyarázattal is kéne szolgálnom neked. Teljesen jelentéktelen az, hogy miért jöttem ide. Úgy is már menni akartam. - mondom neki vállat vonva, és minden érzést kiiktatok a hangomból. Semmi kedvem nincs itt lenni, balhét csinálni, vagy bárkinek ártani. Kivételesen most nem akartam semmi rosszat, csak végre hajtottam egy adósságot, ennyiről van szó, és már mennék is, de Maybelle nem úgy néz ki, mint aki hamar elengedne innen. - Egy adósságot hajtottak be rajtam, ennyiről van sz.. - mondom ugyan olyan hangnemben, de a mondatomat nem tudom befejezni, mert fájdalom nyílal a testembe. Nem akkorra fájdalom, hogy össze rogyjak, de halkan felnyögök tőle, mint az érzéstől, mint a meglepődöttségtől. Mikor Maybelle abba hagyja a kis varázslását, fellélegzek, és tekintetemet ismét a nőre szegezem. - Elmenni szeretnék, csak jelen pillanatban te ennek az útját állod. - felelem neki mogorván.
Ez a hely nem a gyáváknak való, ahogyan nem is azoknak, akik képesek bűntudatot érezni. Ez a hely már a sötétség mocsara volt, ide a már a napereje se ért el olyan erősen, mint a város többi részébe. Itt már nem ragyogott annyira a fénye, mintha érezte volna, hogy felesleges, mert az itt élő emberek legtöbbjének a szíve túl sötét és még a napnak, a világosságnak se tudnak örülni. Nincs bajom az idetévedőkkel se, csak azokkal, akik ostobák, naivak, vagy éppen a szájuk nagy, de a pici lelkük pontosan annyira törékeny, mint egy porcelán baba. S eme lány se tűnt másnak. Lehet, hogy kikapcsolva egészen jó sötétség szolgálja lett volna belőle, de akkor melyik vámpírból ne? Az viszont már más tészta volt, hogy utána milyenek. A mimózalelkűeknek el kellene kerülnie ezt a helyet és nem pedig itt kalandot keresni, mert sokak ez a vég, s már tököm ki van a sok hülye zsaruval is. Főleg az újakkal, akiknek még van bátorsága ide betenni a lábát. Aztán persze már nem csak követem őt, hanem meg is szólítom. Lehet, hogy nem a legbarátságosabb a hangom, de nem túlzottan érdekel. Én itt mondom meg, hogy ki hal és ki él, de ezt nem kell neki is tudnia. Elég, ha annyit tud, hogy eléggé otthon vagyok ebben a közegben. Ő pedig annál jobb, minél inkább rosszabbul érzi magát és arra jut, hogy jobb lenne, ha mielőbb távozna. - Szerintem esélyed se lett volna senkit se megölni,., Az utolsó itt járásod óta még kevesebb ember teszi be ide a lábát. Már megtanulták a leckét. Viszont az felettébb érdekel, hogy kinek is adtad el a lelkedet. S ne akard azt, hogy én derítsem ki. – a hangom kicsit talán fenyegetően hangzott, de nem vicceltem. Ki tudom deríteni, hogy kihez van itt köze. S az illető meg dalolva fog beszélni, mert nem akar majd meghalni, se elveszíteni az üzletét. Ő meg fogja tanulni azt, hogy miként is zárulnak be a kapuk majd az orrai előtt. Nem akarom, hogy hozzá hasonlóak lepjék el ezt a kietlen és kegyetlen vidéket, vagy legalábbis városrészt. Az itteni dolgokhoz képest még a Mikaelson család is jelenleg angyal és még ők se merték ide betenni a lábukat. - Pedig nekem eléggé úgy tűnik. Eme bájos arc mit akarhat a pokol sötét bugyraiban? Esetleg eladni szeretnéd a lelkedet, vagy magad helyet mással akarsz valakit megöletni? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd egy pillanatra egy kisebb fájdalom hullám is átjárhatta a testét. Még a kezem se mozdult, ajkaim se váltak el egymástól. Túl öreg voltam már ahhoz, hogy jelét mutassam annak, ha éppen egy varázslatot morzsolok. - Mit akarsz itt? – tettem fel neki a kérdést, majd a fájdalom abbamaradt. Nem volt túl erős, de gyenge se. Mondjuk azt, hogy ízelítőnek egy közepeset kapott.
† Remélem jó lesz. † Szó: 455
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jan. 07, 2016 5:23 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Maybelle-el nem től sokszor futottam össze, szerencsére az utunk nem sokszor keresztezték egymást, főleg mivel nem túl sűrűn jártam ide még akkor sem, mikor kegyetlen voltam, amikor több, mint 300 éven keresztül kikapcsolt érzésekkel éltem. New Orleans már magában egy alvilágnak mondható hely, hiszen vámpírok - van jó pár kegyetlen vámpír itt, köztük Klaus Mikaelsonnal és a többi Ősivel - vérfarkasok és boszorkányok is, és valljuk csak be; mindegyik faj között van egy-két olyan személy akit ajánlatos elkerülni, hiszen nem mindenkiben lehet megbízni. Viszont az igazi alvilág az ez a hely, ahol most vagyok, ide tényleg nem ajánlatos bárkinek jönni, főleg annak nem, aki könnyen ijedős, aki hisz a mesebeli dolgokban. Én sem szívesen vagyok itt, pedig aztán egyszer-kétszer már voltam itt, de amikor hangokat hallok meg a hátam mögül, akkor a hátamon mondhatni a hideg futkos. Nem félelemből, vagy lehet abból, nem is tudom, egyszerűen csak ez a hely valahogy kikapcsolt érzésekkel nem tűnt ilyen... Ilyennek. - Dolgom volt itt, kielégítő választ kaptál? Nem gyilkoltam le itt most senkit és senki vérét nem vettem. - vonok vállat nem törődöm stílusban. Hát igen, amikor itt jártam párszor akkor megpróbáltam táplálkozni az itt lévő lényekből, legtöbbször természetesen sikertelenül, mivel mindig belebotlottam ebbe a nőbe, aki megakadályozott a táplálkozásomban. Így vissza gondolva még örülök is neki, így legalább pár személlyel kevesebb az áldozataim listája. Nah, nem mintha ez az egy-két természetfeletti lény számított volna, elég emberi életet oltottam ki így is, hogy teljesen felemésszen a bűntudat amit a vissza kapcsolásom napja óta érzek. Persze most már egyre jobban sikerül elviselnem a nyomasztó tényt, hogy mennyit gyilkoltam és most már nincsen minden éjjel rémálmom, de ez nem azt jelenti, hogy az életem is könnyebb. Dehogy is. Akaratlanul is szemet forgatok és hangosan felsóhajtok mikor Maybelle közli velem azt, hogy pontosan jól tudja, hogy már nem vagyok kikapcsolva. Szuper. Az mondjuk eléggé zavaró tényező, hogy állítása szerint követett már egy ideje, én meg nem vettem észre. Úgy látszik már nem vagyok a régi, csak a bűntudattal tudok foglalkozni. Megköszönni pedig nem fogom neki azt, hogy nem engedte, hogy jó párszor gyilkoljak itt, hangosan legalábbis nem fogok neki köszönetet mondani, arra aztán várhat, hogy ez a szó elhagyja a számat. - Nem szokásom eltévedni, Maybelle. - mondom oldalra biccentett fejjel, miközben tekintetemmel végig mérem az előttem álló nőszemélyt. Habár nem vagyok már kegyetlen, de valamiért az ő társaságában jobban érzem magam, ha legalább csak minimálisan is a régi Chloe vagyok. Fogalmam sincs, hogy miért.
Nem szeretem az embereknek megmondani, hogy mit tegyen és mit ne. Kivéve persze az embereimnek, de ők sose próbálnának meg ellenkezni, vagy az éppen idetévedt vámpírokat térítem észhez. Nem érdekel, hogy utána szeretnek-e vagy nem. De az én területem, így jobb lesz, ha máshova mennek, mert egy csöppet se érdekel az, hogy hol hagyják a hullákat, de ne az én utcáimon. Az alvilág amúgy se kikapcsolt őrülteknek való, mert egyszer rossz nyakba mélyeszted a fogadat és az lehet az utolsó. Főleg akkor, ha az alvilág 7 fejének egyik kedvesébe, vagy éppen gyerekéről van szó, na meg a bizalmasokról se feledkezzünk meg. Chloe… Igen, azt hiszem így hívják a lányt, bár sose érdekelt jött-mentek neve. Sokkal fontosabb dolgaim is voltak, mint egy többször kitört nyakú vámpírlány nevét megjegyezzem. Nem hosszú ideig kereszteztük egymás útját, de azért jó párszor és szerintem igazán hálás lehetne azért, amiért még él, hiszen ha én öltem volna meg őt itt, vagy eme környék bármelyikén, akkor se tett volna senki se felelőssé. Hiszen ki vagyok én? Az alvilág 7 feje közül az egyik, aki ebben a városban és eme környéken letelepedett. Sok felé elér a kezünk, de a családfejek a legnagyobbak. Ők irányítanak mindent és én voltam az egyik fej, így nem túl okos dolog velem szórakozni. Mert büntetlenül ölhetek, még akár másik „család” tagját is, hiszen a háború veszélyes eme időkben. Mindenki jobban szereti a békességet. Meg amúgy is minek ontanám ki valakinek a vérét, ha dalolhat is helyette, majd távozhat. Halál csak ritkán jár mostanában, hiszen az ember kell, de vannak olyan bűnök, amiket nem lehet másképpen megtorolni, csak úgy. Elég régóta figyeltem már őt ahhoz, hogy tudjam, hogy most nincs őrült módban. Reménykedtem abban, hogy nem most fogja bejátszani azt a kártyát, hogy még mindig az, de azért ahhoz hamarabb kell felkelnie, hogy egy jóval idősebb vámpírt átverjen, aki jó pár perce a nyomában volt. - Nos, ha életben akarsz maradni, akkor igen, mivel ez az én környéken és hidd el, hogy egyik hiénámat se fogom visszafogni azért, hogy egy naiv lányka életben maradjon. – mosolyodom el, majd hosszú fürtjeibe túrok és közelebb lépek. – Másodszor meg tudom, hogy nem vagy kikapcsolva, mert jó ideje követlek, így felesleges megpróbálnod átverni, illetve igazán megköszönhetnéd azt, hogy a lelkiismereted számláját csökkentettem és mellette még életben is hagytalak. – teszem hozzá ridegen. Nem vagyok mindig ilyen. Tudok elbűvölő és igazán barátságos is lenni, csak nem mindenki ismeri a jobbik felemet és jelenleg nem látok arra okot, hogy ő ismerje. – Szóval, mit keresel itt? Eltévedtél, Chloe? Vagy tévednék a nevedet illetően? – kérdezem kíváncsian és közben úgy figyelem őt, mint egy éhes hiéna a prédáját. Jelenleg nem barát, se ellenség, így emiatt még élhet, de majd eldől, hogy melyik irányba fordul ez a találkozás.
† Remélem jó lesz. † Szó: 452
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Dec. 22, 2015 5:08 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Van pár olyan személy az életemben akikkel nem tehetem meg azt, hogy elhanyagolom őket, vagy éppen nem reagálok rájuk semmit. És most -sajnos - nem a szerethető emberekre gondolok. Abban a kb 300 évben, amíg kivoltam kapcsolva megismerkedtem jó pár emberrel, vagyis inkább vámpírral akiknek borsot törtem az orruk alá, de aztán valamilyen oknál fogva úgy döntöttek, hogy nem ölnek meg, - simán megtudták volna csinálni, mert az ilyen emberek akiket ismerek, azok általában jóval idősebb vámpírok nálam, ezáltal pedig erősebbek is - hanem, ha szükségük lesz valamire, szívességre vagy bármire akkor szólnak és nekem azt meg kell csinálnom. Nem mondtam nemet, hiszen nem akartam meghalni. Így történt az, hogy ide keveredtem New Orleans alvilágába. Még anno, amikor kikapcsolt érzésekkel jártam a világot, akkor természetesen elidőztem ebben a városban is egy kicsit és minő meglepetés, itt sem kegyelmeztem senkinek, se nőnek, se gyereknek. Nem számított semmi csak a vér és az élvezet. Az alvilágban is jártam már jó párszor, ami minő meglepetés, csak azok járnak ide akiknek tényleg van elég bátorságuk. Ez a világ nem olyan személyeknek való akik rózsaszín pónikkal álmodnak, meg rózsaszínben látják az egész világot. Gyilkosok, csalók és még ennél cifrább lények is éltek/élnek itt. Nem szívesen vagyok itt, szóval mikor végeztem az elintézni valómmal akkor mennék is el innen, de pechemre megállít egy igen ismerős hang. A hang forrása felé fordulok, szemem hamar megszokja a sötét, ködös időt és feltűnik a régi ismerősöm arca. Maybelle... Ő akadályozta meg, hogy itt komolyabb mészárlást tudjak csinálni. Nem tudnám épp a barátaim közé sorolni. - Nem hiszem, hogy be kéne számolnom neked, hogy mit, miért csinálok. Vagy tévedek? - kérdezem tőle gúnyos hangnemben, miközben oldalra biccentem a fejem. Azt látom a legjobb döntésnek, ha előhúzom a régi énemet, mintha még mindig ki lennék kapcsolva.
Jó pár hónapja visszatértem ide, de már teljesen más emberként, mint korábban. Újra az erőm birtokában voltam, még ha ezért túl sok embernek az életét is kellett elvennem és jogosan vettem vissza azt Rachel-től, ami engem illetet. Sok mindent köszönhetett nekem. Az életét is, de még is úgy uralkodott itt, mintha minden az övé lenne, pedig ő nem akart mást, mint a családjával lenni. Nos, ezt meg is kapta. Még ha ezért a halálát el is kellett játszani. Ohhh, nem a hatalom vonzott ide vissza, hanem sokkal inkább a hűséges segítők, akiket az évek alatt találtam. Hozzá talán nem voltak oly lojálisak, mint hozzám, de dolgom volt, így az elmúlt évtizedekben távol voltam, de ennek ellenére is figyeltem minden apró történésre, s ha kellett úgy csaptam le, mint a sötét egyik veszedelmes árnyéka és ez talán mára se változott. Nem szerettem mindenki előtt felfedni a kilétemet, annál inkább szerettem bábokat beültetni a székembe és messziről figyelni a többi család dolgait, s azt, ahogyan az én kis fekete birodalmam egyre inkább növekszik. Az alvilág mindig is veszedelmes hely volt, olyan hely, ahova a naivak nem találtak otthonra. Ahova nem tehette be mindenki a lábát, mert ha megtette, akkor könnyű szerrel itt hagyhatta a fogát. Nem szerettem ártatlanok vérét venni, de néha muszáj volt szemet hunynom az embereim tettei felett. Egyszerűen csak tényleg néha csukva tartani a szememet könnyebb volt, mint gondoltam volna. Talán amiatt, mert én is sok rosszat tettem az elmúlt évszázadok alatt, de azért jót is. Nem veszítettem el teljesen az egykori angyali szárnyaimat. Csendesen sétáltam az alvilág kihalt utcáin, de a bárokban annál több élet volt, aminek köszönhetően mosolyra húzódtak az ajkaim. Egy dolog sose változik, az alvilág mindig is jelen lesz és hol máshol lehetne leginkább jelen, mint New Orleans mocskos utcáin és annál is mocskosabb vezetői között. A cipőm sarka vészjóslóan koppant az utcai kövein, amikor megéreztem egy ismerős illatot. Ajkaim mosolyra húzódtak, majd a következő utcán jobbra fordultam és kíváncsian figyeltem a lányt. Az éjszakai köd remek lehetőséget biztosított arra, hogy ne szúrjon ki, majd közelebb léptem hozzá nesztelenül. Ez annyira nem is volt nehéz ennyi évszázad után. Na, meg boszorkány vagyok. - Esetleg megint préda után lesel? Mert akkor rossz helyen jársz, kislány. – emlékeztem rá, ha nevére nem is, de a tetteire igen. Kikapcsolva élt jó pár évtizeden keresztül, s sok ember életét mentettem meg előle. Aminek köszönhetően sokszor kitörtem a nyakát, hiszen akkor még nem volt enyém az erőm, de most már másabb a helyzet. Majd ellöktem magam a faltól és kisétáltam a köd és a bűz leple alól, hogy ő is jól láthasson. – Mit keresel ott, ahol még a madár se jár? – kérdeztem tőle kíváncsian, mert remélhetőleg nem eltévedt, mert ha igen, akkor nem sokára eledel lesz belőle, vagy csak megölik, mert az olyan poén az itt élők szerint.
† Remélem jó lesz. † Szó: 450+
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Dec. 22, 2015 1:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem sok ember, vagy éppen nem emberi lény járkál erre. Kihalt és veszélyes hely ez. Aki ide bemerészkedik az sose lehet abban biztos, hogy élve távozik, hiszen ez még is csak az alvilág, de egy dolog biztos, hogy egy ártatlan lélek se tenné be ide a lábát önszántából. Ide csak a sötétség gyökereit ismerők tévednek, vagy a túl naivak és ostobák...
Kezdőlap
Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! 
