Idejét se tudom annak, hogy mióta vagyok itt a városban, de még mindig nem mertem felkeresni Adél-t.  Egyszerűen félek vele találkozni, pedig régen nagyon jó barátok voltunk, de azóta sok minden történt. Ő farkas lett, én pedig vadász vagyok, így fogalmam nincs arról, hogy miként is reagálna erre az egészre.  Elég sok minden történt már velem itt, de még se éreztem késztetést arra, hogy bárkit is bántsak. Természetesen megöltem már egy-két lényt, de valahogy még ez se tudott a kedvemen dobni,  meg nem is akartam most egyiknek se a közelébe kerülni, hiszen a legutóbbi találkozásom is eléggé érdekes sikeredett. Nem tudom, hogy miért mentem ebbe az egészbe bele. Nem szeretek vámpírokkal alkut kötni, mert a legtöbbjük hazug és csak a saját hasznukat lesik.  De most mégis belementem.  Nem figyeltem, hogy merre megyek és kinek fogok neki menni, de jobb lett volna ébernek lennem és az előző utcán inkább balra kanyarodni és nem erre jönni.  Olyan személybe botlottam, akire egyáltalán nem vágytam.  Elég volt csak felpillantanom, hogy kinek mentem neki és máris tudtam, hogy tovább akarok menni. Nem akarom megtudni, hogy esetleg valamit elejtett-e vagy nem.
Bocsánat. – mondtam sietve és kikerülve őt haladtam volna el, mire hirtelen a kezem után nyúlt és magához rántott.  Nem tudtam, hogy miért teszi, de egyszerre gyűlöltem őt és egyszerre éreztem még mindig azt a szenvedélyt, amit korábban éreztem. Mennyi ideje is annak már? 1-1,5 év talán… azt hiszem, de nem is érdekel. Utálom őt és erre az érzésre próbáltam koncentrálni, mert nem akartam megint ostoba lenni, mint amilyen voltam. Nem akarok újra a játékszere lenni. Rossz passzban voltam a húgom elvesztése miatt és ő pedig ezt kihasználta. Egy egyszerű báb voltam és semmi. Megrántottam a kezemet, de nem engedett el. A fal és közé szorultam.  Dühösen pillantottam fel rá.
Mit akarsz Nathaniel? – kérdeztem tőle minél idegesebben és egyáltalán nem tetszett az új helyzet. Nem örültem annak, hogy sikerült neki beszorítania. Folyamatosan azon agyaltam, hogy miként tudnék kijutni innét, de egy késen kívül most nem volt nálam más. Álltam a tekintetét és próbáltam nem elveszni újra abban a szempárban és mosolyban, mint egyszer régen. –  Igazán elengedhetnél a kezeddel vagy talán félsz attól, hogy viszonoznám a korábbi kedvességeidet? – kérdeztem tőle egy kisebb  grimasz keretében és próbáltam nem  kimutatni azt, hogy mennyire is bosszant az, hogy per pillanat megint az ő fogságába estem. Úgy éreztem magamat, mint egy csapdába esett vad.  Nem tudom, hogy mit akar és mire gondol, de úgy érzem, hogy egy hamar nem fogok tőle megszabadulni.

Az utóbbi időben mindenkinek kerültem a társaságát. A húgomét és az összes többi bonyolult nőszemélyét. Nem vágytam senkinek a társaságára egyszerűen csak felszívódtam, mert úgy éreztem, hogy így lesz a legjobb. Legalábbis nekem ténylegesen így volt a legjobb. Volt időm gondolkozni és rájöttem, hogy ténylegesen jobb a számomra az, ha nem kezdek senkivel. Warrick életben van valahol ezen az elcseszett világon és van azaz érzésem, hogy abban a pillanatban, hogy megérkezik az a bizonyos boldogság és belehuppan az ölembe ő felbukkan és porig rombolja azt csak úgy, ahogy én tettem az ő boldogságával. De ha már nagyon bele akarunk menni ebbe, akkor ő volt az, aki elkezdte ezt az egészet azzal, hogy ellopta a feleségem. Szóval igazából én semmivel nem tartozom neki. Meg semmi joga nincs arra, hogy tönkretegye a boldogságomat még egyszer, de nem hiszem, hogy különösebben zavartatni fogja magát, ha megteszi. Nem érdeklik a szabályok különben soha nem mászott volna rá a feleségemre.
Az utcák egyik kihalt részét sétálgattam, amikor belebotlottam valakibe, akibe nem számítottam. Az utóbbi időben nagyon könnyedén ment nekem ez az egész abba az emberbe botlok bele, akibe nem kellene dolog. Sophie, meg az a lány, akinek kitöröltem az emlékezetét, habár nem igazán emlékszem már a nevére. Szóval rám járt a rúd az utóbbi időben, de ezt a szépséget mindig boldogan látom, hiszen vele nem tettem semmi rosszat. Kivétel az, hogy kihasználtam egy gyenge időszakában. Szerintem azért mind a ketten jól éreztük magunkat csak most sokkal jobb engem beállítani a rossz fiúnak, mint beismerni, hogy abban az időszakban ténylegesen arra vágyott, amit én megadtam neki. Lehet, hogy nem szerelemmel és egyéb zagyvasággal tekintettem rá, de jól megvoltunk mi ketten. Ez tagadhatatlan.
El akar menni mellettem, de én elkapom a karját és gyengéden a fal és a saját testem közé préselem. – Miért beszélsz velem ilyen kegyetlenül drágaságom? – Mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben szabad kezem a derekára téved. – És még egy kérdés.. Miért csinálsz úgy, mintha te nem élvezted volna az együtt töltött időszakunkat? Ne akard azt mondani, hogy megjátszottad az egészet, mert nem fogok hinni neked. – Finoman végigsimítok az oldalán a derekától lefelé majd pedig az arcához nyúlok és puha porcelánbőrén simítok végig.

Ha az ember egy elhagyatott környékre téved, akkor azt gondolná, hogy erre a madár se jár, illetve itt az elhagyatott régi házakat akár bebarangolhatja anélkül, hogy bárki is rászólna. Ugyanezt vonatkozik a kihalt utcákra. Úgy gondoltam, hogy itt nem kell túlzottan az orrom elé nézni, mert itt senkivel se fogok találkozni, de természetesen ez nem így lett. A múlt démonai elől soha nem futhat el az embert, de én mégis megpróbáltam. Mindent hátra hagytam és ebbe a városba jöttem, ahol egy régi baráton kívül igazából senkim se volt és még az se tudott felvillanyozni, hogy egy magam fajta személy kedvére válogathat a zsákmányok közül. Egyszerűen úgy éreztem, hogy valami hiányzik és akkor pont belé botlottam és mintha eme téves gondolat azonnal szerte foszlott volna. Mintha soha nem is hiányoltam volna semmit se. Vagy ha igen, akkor most előkerült volna az elvezetnek hitt érzés, személy. Nem ugrottam ki a bőrömből, amikor megpillantottam, vagyis próbáltam ezt mutatni, de belül egy kisebb részem szinte cigánykereket vetett örömében.
Mert miként kellene beszélnem veled, életem? - kérdeztem tőle egy grimasz keretében és nem az zavart, hogy fogva tart, hanem sokkal inkább az a tény, hogy testével tart fogva. Pontosan tudom, hogy milyen jó volt egykor vele, de nem akarok erre emlékezni. Felelőtlen voltam és sebezhető. Egy olyan személy, akit egykor ő megtalált és játékszerévé tett könnyedén. Érzem, amint a másik keze a derekamra siklik, mire újra érzem azt a bizsergető érzés ott, ahol nem kellene. Ez soha nem szólt szerelemről, ez pusztán csak vágyakról, amiket mind a ketten kész örömmel elégítettünk ki. Próbálok valami biztos pontot találni, akár egy aprócska gondolatot, ami segíthet kiszabadítani eme helyzetből, de semmi nincs. Egyszerűen semmibe se tudok kapaszkodni. A szavai szinte az elmémbe égnek, az érintése szinte újra lángokba borítja az egész testemet és mintha a bennem lakozó vadság újra kitörni akarna, de ezt nem engedhetem meg. Nem és nem, bármennyire is jó volt és bármennyire is vágyok rá. - Talán akkor élveztem, de most biztosan nem tenném. - mondtam neki egy fanyar arc kifejezés kíséretében. Próbálok nem elveszni a szemeiben, a mosolyában és erre egyetlen esélyem van, ha sikerül az elmémből kizárni őt. Egy apró mosollyal nézek fel rá, majd ujjaim a pólójára vándorolnak, majd hirtelen közelebb rántom magamhoz. - Miért is kellene újra élveznem? Nem vagyok már egy elveszett lány, aki vigaszt keres bármilyen módon. Nincs olyan dolog, amivel újat tudnál mutatni nekem és sikerülne újra előhoznod azt a vad teremtést, akit egykor előcsalogattál. - mondom neki mézédes hangon, mintha a közelsége teljesen hidegen hagyna. Ujjaimmal még mindig nem eresztem el a felsőjét és egy pillanatra még oldalra is billentem a fejemet mosollyal az arcomon. Közben azon dolgozom, hogy a bennem rejlő haragot ellene tudjam fordítani, még azt is, amit nem neki szánok, de ez az egyetlen esélyem arra, hogy újra ne gabalyodjak belé és ehhez pedig időt kell nyernem.

Mindegyik gyönyörű nőben van valami különleges. Renee sem kivétel ez alól. Persze minden nő gyönyörű a maga módján, de mégis. Akikkel eddig dolgom volt mindegyikükben volt valami különleges, ami megfogott. De egyikben sem volt meg az, ami maga mellett tartott volna. Egyszerűen nem tudom lekötni magam egy nő mellett. Nem hiába az első szerelem mindenkin nagy benyomást tesz és ez alól még én sem voltam kivétel. A feleségem olyan sebet ejtett rajtam, amit nem lehet visszavonni. S talán egyetlen egy nő sem lesz képes arra, hogy elfedje vagy begyógyítsa. Addig biztos nem, míg a öcsém életben van. Lehet, hogy bűntudatot érzek azért, amit tettem, de nem is igazán azt sajnálom, hogy megöltem a feleségemet és az öcsémet, hanem a gyermeket, akinek kiontottam az életét pedig nem lett volna szükséges. Egyszerűen csak akkora düh tombolt bennem, hogy azt a szerencsétlen gyermeket sem tudtam megkímélni. Tudom, hogy hibáztam, de ez is olyasmi, amit nem tudok kijavítani. Sajnálatos módon, már nem megy. Pedig, ha most visszatérhetnék, akkor nagy valószínűséggel megkegyelmeznék annak a gyermeknek. Hiszen ártatlan volt ebben az egészben.
– Hát, ha őszinte akarok lenni ez már sokkal jobban tetszik. - Soha nem értettem a nőket, hogy miért játsszák meg magukat ennyire nyilvánosan. Tudom, hogy akar és legbelül talán még ő maga is tisztában van a helyzettel, de szerintem nem szeretne még egyszer meghajolni előttem ezért próbálja elhitetni magával, hogy nem akar engem és soha nem is akart. Ez annyira szomorú, de tényleg. – Ne gyere ezzel az ostobasággal, hogy akkor élvezted, de most nem élveznéd meg nem tennéd meg.. A tested nagyon is elárul kedvesem ezzel mostanra már tisztában lehetnél. – Figyelem gyönyörű vonásait. Annyira szép ez a nő, hogy az valami elképesztő. Nem vagyok belé szerelmes félreértés ne essék az ilyen luxust nem engedhetem meg magamnak ezért is hagytam ott Whitmore-t. Bár Mystic Falls sem éppenséggel a legszórakoztatóbb hely a világon. Legalábbis nem a számomra. – Nem is arra az elveszett lányra vágyom most, hanem a jelenlegi énedre, kedvesem.. S mindketten tudjuk, hogy az érzés kölcsönös. – A mondandóm végére a nyakához hajolok és csókot lehelek sima, porcelán bőrérre. Nem akarok táplálkozni belőle egyszerűen csak fel akarom tüzelni, hogy emlékezzen milyen volt velem minden egyes pillanat.

Nate, pontosan az a személy volt, akit egyszerre gyűlöltem és egyszerre is vágytam arra, hogy még egyszer legalább feltűnjön az életembe és újra elővarázsolja azt a személyt, akit oly mélyen rejtegetek mindenki elől. Erősebb lettem, ez tény és ezzel valószínűleg ő is tisztában van már, hogy nem egyszerű lány vagyok, hanem mára már vadász, aki az olyanokkal végez, mint amilyen ő is. Régen is tudtam azt, hogy soha nem volt szó itt gyengéd érzelmekről, de arra azért kíváncsi lettem volna, hogy miért hagyta meg az emlékeimet. Miért engedte azt, hogy emlékezzek mind arra, amit tettünk és arra ahogyan egy-két dolgot porrá zúztunk. Gyenge voltam, könnyebb volt irányítani is engem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik kicsit az a dolog, ami akkor köztünk volt, mert egy lényemnek nagyon is hiányzik, de minden egyes nap próbálom mélyebbre és mélyebbre temetni eme érzéseket.
Próbáltam uralni a testemet és az elmémet is, de nem ment minden egyes másodpercben. Olyannak ismertem meg, aki figyel a részletekre, így biztos voltam abban, hogy egy-egy óvatlan pillanatban képes átlátni rajtam és láthatja azt, hogy amit mondok és mutatok az nem teljesen egyezik meg azzal, amit legbelül érzek. De akkor se engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy újra a hálójába sétáljak. Még akkor se, ha esetleg most csak pár éjszakáról lenne szó és nem pedig pár hétről. Eszméletlen volt az a pár hét, de talán az akkori állapotomban fel se fogtam azt, hogy mekkora hatással voltak rám azok a dolgok, amik akkor történtek. - Talán igazad van, de az is lehet, hogy nincs. Mindenki változik és mindenkinek másra van már szüksége. Miből gondolod, hogy te képes lennél esetleg egy hajszálnyit is abból megadni, ami után esetleg a testem annyira "szomjazik"? - kérdeztem tőle komolyan,de végig arra figyeltem, hogy a szívem normális ritmusban verjen és ne adjak neki még nagyobb önbizalmat, mint amennyi már most is van. Túl magabiztos és ez annyira nekem nem tetszett. - Milyen lenne a jelenlegi énem, ami képes lenne csillapítani a szomjadat, életem? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert nagyon is érdekelt, hogy mit ért az alatt, hogy a mostani énemet akarja. Mintha ő pontosan tudná azt, hogy mi lappang bennem és mire vagyok képes, ha engedném felszínre törni. Meg persze az is szerepet játszott az egészben, hogy kicsit el akartam végre terelni magamról a beszélgetés témáját, de hamarosan olyat tett, amire nem számítottam. Érzem leheletének a simogatását a nyakamon, majd hamarosan pedig megérzem ajkainak nedves érintését őt és mintha egy pillanatra minden akart erőm kiszállna belőlem. Élvezem, túlzottan is a gyengéd, de ugyan akkor ingerlő csókjait ott. Érzem, amint a keze végig siklik a testemen, de hirtelen valahogyan mégis sikerül visszatérnem ahhoz az énemhez, ami foggal és körömmel küzd eme mámorító érzés ellen. Nehezen, de sikerül kihalásznom a késemet, de még mielőtt használni is tudnám elkapja a kezemet és a fejem fölé szorítja, de csak úgy, hogy picit okozzon fájdalmat. A kés szép lassan kicsúszik a kezemből és álom a tekintetét. Látom a rosszalló pillantását, majd még közelebb jön és szinte már tényleg beszorulok közé és a fal közé. Egyre jobban feltolja a kezeimet a fejem fölött miközben a szabad kezével az állam alá nyúl és maga felé fordít. Érzem, ahogyan hol a testemet, hol a szemeimet, hol pedig ajkaim között cikázik és minél tovább érzem a testének a közelségét, annál inkább tudom, hogy ezt a csatát is hamarosan el fogom veszíteni.

Az összes nő megbabonáz, de egyik sem képes arra, hogy megtartson engem hosszútávon. Renee-nek is megvolt a maga hatalma felettem. Ahogyan nekem is felette. Nagyon jól éreztük magunkat mi ketten együtt. Szerintem ez tagadhatatlan, bár azon sem lepődnék meg, ha most már ezt is tagadna minden mással egyetemben. Nem értem. Nem olyan nehéz elismerni, hogy vágyik rám még most is. Most pedig nem az egóm beszél belőlem sőt nem is én beszélek. Hanem az ő teste beszél a szavai helyett. Lehet, hogy a száját egy nem hagyja el, de a teste kiáltozza, hogy igen, igen és igen! Pont én lennék az, aki ne akarná a valóságot a felszínre hozni? Örömmel mutatom meg neki, hogy mit is hagyna ki velem. Mert azért be kell vallani elég szórakoztató tudok lenni, ha akarok. Ha úgy tartja a kedvem igazán tudok törődni a másik emberrel, de ez elég ritka pillanatok egyike. Nem mondom, hogy azt akarom, hogy szerelembe essen. Annyira messzire soha nem mennék el. Azért van egy határ, amit nem vagyok hajlandó átlépni. Ez pedig teljesen olyan. Ilyen mélyen senkinek az érzéseivel nem vagyok hajlandó játszadozni. Ha valaki tudja milyen szar érzés, mikor összetörik a lelked, akkor az én vagyok és nem más. A feleségem megtette velem méghozzá az öcsémmel. Nevetséges lépés, de épp eléggé fájdalmas ahhoz, hogy megtanítson egy leckét egy életre. Vagyis, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor egy örökkévalóságra. – Miért akarod annyira ezt az elutasító játékot játszani? Soha nem fogom megérteni a nőket. Miért kell mindig az ellenkezőjét mondani, amit igazából gondolsz na meg persze érzel? A tested elárul, ha akarod, ha nem kedvesem, szóval feleslegesen jössz nekem a hülye dumával. – Egy pillanatra sem bizonytalanít el. Mégis miért bizonytalanítana, amikor a szavain kívül minden más arra utal, hogy nagyon jó úton haladok afelé, hogy felelevenítsük azt a pár hetet, amit közösen átéltünk. Nem volt szörnyű. Egyáltalán nem. Főleg, mivel tisztán emlékszem, hogy az egész idő alatt csillogott a szeme. Ez pedig nem valami olyasmi, amit meg lehet játszani élvezte. Csak úgy, ahogyan most is vágyik rá. Beismerni nehéz, tudom. De örömmel segítek ezen. – Ahelyett, hogy felesleges kérdéseket teszel fel, miért nem mutatod meg? – Akarom őt. Ez már tiszta. Teljesen tiszta. Ahogyan az is rendkívül tiszta a számomra, hogy ő is ugyanígy gondolkodik rólam. Persze lehetséges, hogy még van benne egy kis ellenállás, de ezt örömmel fojtom el most rögtön. Meg akarom kaparintani és tudom, hogy nem fogja megbánni, ha beadja a derekát csak el kell érnem, hogy ez megtörténjen.
Miközben csókolgatom a nyakát egy kisebb merényletet tervez ellenem, de könnyedén észreveszem. Ha ártani akart volna nekem képes lett volna rá, de tudom jól, hogy hatással vagyok rá és ezért is nem tudott odafigyelni arra, hogy észrevétlenül vegye elő a fegyverét. Megtehette volna, hiszen én is eléggé le voltam foglalva és a gondolataim sem azon voltak száz százalékosan, hogy mit is művel. De nem akar bántani ez is tiszta sor. Csak neki kellene felfognia ezt végre és meghajolnia közös érdekünk előtt.
Teljesen a falnak préselem őt, miután kiesett a kezéből az a fránya kés. Kezét még mindig a feje felé szorítom. Arcát megemelem az állánál fogva, hogy tekintetünk összeforrhasson egy röpke pillanat erejéig, majd le is csapok mézédes ajkaira ellenkezést nem tűrve.

Eddig egy férfinak se igazán sikerült megkaparítania magának. Talán Thomas volt eddig a legközelebb hozzá, de magam sem tudnám megmondani, hogy miért, de nem is nagyon engedtem senkit se közel magamhoz. Egyszerűen szerettem azt, ha nem kell másokra odafigyelnem, de ugyanakkor mindig is nagyon hiányzott az, hogy valaki törődjön velem. Fura kettősség volt ez a dolog, de úgy érzem, hogy talán amiatt, mert mindig is úgy éreztem, hogy nekem jár az a "happy end", ami minden film végén van vagy mese végén. Egyszerűen túl sokat hibáztam és az egyik hibámnak az árát a húgom a mai napig fizeti a családom többi tagjával együtt. De Nate valamilyen szinten másabb volt, mint bárki más az életemben. Soha nem voltam szerelmes belé, nem ahhoz azért több kellett volna, hogy képes legyek felé ilyen gyengéd érzelmeket táplálni, de mégis képes volt olyan dolgokat kiváltania a testemből, amiket szinte senki se tudott. Egyszerűen olyan volt, mint egy ügyes bűvész, akit azért teremtettek, hogy a kedve és kínja szerint ingerelje lényem minden egyes porcikáját. Az elmém küzd a testem ellen, pedig pontosan tudom, hogy könnyen tud olvasni a testem minden apró rezdüléséből, de még se akarom neki megadni magam vagy legalábbis nem olyan könnyen. Akkor hol marad az "élvezet" és a küzdelem. Mindig is úgy gondoltam, hogy soha nem szerette a könnyű vérűeket, de nem csak ezért viselkedtem így. Én ilyen vagyok, hogy legszívesebben képes lennék saját magamat is kínozni csakis azért, hogy ne essek újra a csapdájába és ne tudjon újra uralkodni a testem fölött.
Te meg mióta is próbálod megérteni a női logikát? Ha nem szeretnéd a kihívásokat, akkor most biztosan egy lebujban lennél és nem itt velem. -mondom neki rezzenéstelen arccal, de legbelül szinte már forrok, mert idegesít az, hogy neki ennyire nyilvánvaló minden. Nem szeretek nyitott könyv lenni, de számára mégis az vagyok és ez bosszant. De én se vagyok normális, hiszen nem olyan régen még alkut kötöttem egy vámpírral, most meg egy kisebb múlt idézésre készülök egy másikkal. Lehet, hogy velem van a baj és nem pedig a világgal. Már magam sem tudom, de nem is érdekel, hiszen minden egyes perzselő csókját követően egy kisebb részem újra meghal és helyette az iránta érzett sóvárgás növekedni kezd bennem. Felvonom a szemöldökömet a kérdést halva, majd kicsit kihívóan pillantok rá. Mindig is szerette megmutatni és elvenni azt amire vágyik, akkor most miért várja azt, hogy én ugorjak a nyakába egyből? Nem.. abból nem eszik..
De elhibázom az utolsó lehetőségemet arra, hogy szabadulni tudjak. Figyelmetlen vagyok és szétszórt, mert egy része a lényemnek teljesen darabokra hullott már neki köszönhetően. Küzdeni akartam, de vajon tényleg akartam? Tényleg képes lettem volna bántani őt? Nem, azt hiszem soha nem lennék képes és pontosan annyira vágyok az érintéseire, mint ő az enyémekre, de akkor se akarom se neki, se magamnak megadni azt a dolgot, ahogyan a dolgok egymást követik egy lavina indul el, amiről pontosan tudom, hogy maga alá fog temetni. Már nincs menekvés. Innét már nincs kiút.
Állom a tekintetét, majd hamarosan megérzem a követelődző, de ugyanakkor gyengéd csókját, ami hamarosan viszonzásra is talál. A kezemmel még mindig nem tudok szabadulni, pedig a hajába akarok túrni, meg akarom őt érinteni és ez kicsit megőrjít, hogy nem tehetem meg. Egy aprót az ajkába harapok, majd egy kisebb "bűvészmutatvány" következtében, hamarosan már a lábaim a dereka köré fonódnak és úgy tartom magamhoz egyre közelebb őt. Hamarosan a kezem szabadul, ujjaim a hajába túrnak, a halántékán simítok végig, de mire feleszmélhetnék, a hátam a túlsó falnak ütközik, mire egy kisebb nyögés szakad fel a torkomból, de pár pillanat múlva újra érzem ajkainak az érintését és csókunk szinte teljesen egymásba forr. Hamarosan az ő kabátja, illetve az enyém is a földön landol. Fogalmam nincs, hogy ő miként szabadított meg az enyémtől, illetve arra se emlékszem, hogy én mikor szabadítottam meg őt a sajátjától, de pontosan tudom, hogy szép lassan minden egyes porcikám megfogja adni magát neki...

Miss Winter. Hogy ez a név mennyi mindent tartogat önmagában. A meg testesült igazi, tiszta gyönyörűséget, amit senki nem lophat el tőle és még az idő sem véthet rajta sebet. Azt hiszem mielőtt még megjelenne az első szarkaláb a szeme alatt vagy bárhol máshol én azon nyomban átváltoztatnám őt. Nem engedhetem, hogy egy ilyen szépség csak úgy kárba vesszen. Tudom értékelni a jó dolgokat. Nem vagyok ostoba. Lehet, hogy egoista vagyok és túlságosan sok időt töltök önmagam elemzésével, de az életünk tulajdonképpen arról szól, hogy megismerjük önmagunkat nem? Meg kialakítjuk önmagunkat. Ehhez pedig át kell gondolnom, hogy mégis mi történt az elmúlt időszakban. De most nem éppen arról kellene gondolkoznom, hogy mi történt az elmúlt időszakban és miképpen csesztem el a nőkkel a dolgaimat illetve, hogy mennyire nem kívánok belebonyolódni semmilyen kapcsolatba vagy bármi ehhez hasonló maszlagba. Most csak a testét akarom. Ez soha nem arról szólt kettőnk közül, hogy a szerelmünket fejezzük ki egymás iránt, mert akkor elég kínos lett volna. Nem érzek iránta semmit és tudom, hogy ő sem. Tisztában vagyok vele, hogy egy nőben, mikor kezd kialakulni valami. Aylee szemében tökéletesen láttam a változást. Tudom, hogy tud magára vigyázni mégsem vagyok képes belebonyolódni valamibe, amivel nem csak önmagamnak, de neki is ártanék. Nem vagyok képes megadni neki azt, amire vágyik. A tiszta szerelmet. Arra már régen nem vagyok képes. Ennyire elcseszett egy alak lennék, hogy a szerelem nem szerepel a képességeim listáján. Tudok szeretni, de nem szerelemből. A húgomat szeretem példának okáért. Nem vagyok teljes mértékben lelketlen szörnyeteg csak nem vagyok senkinek a szőke hercege.
– Ebben igazad van, de ne akard megérteni az én logikámat, mert könnyedén bonyolulttá válhat. Még én sem tudom úgy igazán követni. – Nem mondok ezzel túl nagy okosságot, mert olyan könnyedén váltogatom a véleményemet, mint néhány nő. Szóval most már a biológiai összetételemet kellene elemeznem, de miért legyek annyira elfoglalt magammal, amikor itt van mellettem ez a szépséges nőszemély? Hülye lennék a saját társaságomba temetkezni. Annyira nem vagyok lehengerlő, hogy önmagamat válasszam egy gyönyörű nő társasága felett.
Úgy éreztem, hogy minden egyes csókkal közelebb kerülök ahhoz, hogy megnyerjem őt magamnak. Ez pedig nem is tehetett volna engem boldogabbá. Vigyor kúszott a képemre, mikor megpróbált egy kisebb trükköt bevetni ellenem. Mondanom sem kell ez szinte rögtön kudarcba fulladt. Az én kabátom és az övé is a földön volt. Őszintén bevallom, hogy nem tudom, hogyan. Belefeledkeztem mézédes csókjaiba, de mikor sikeresen észhez tértem letértem a nyakára és oda suttogtam a következő szavakat. – Biztos vagy te ebben, hogy itt szeretnéd? – Kezeim eleresztették az övét és boldogan barangolták be a testét. Remélem, hogy ezzel nem ébresztem fel a hatásom alól, mert akkor eléggé kellemetlen helyzetben hagyna most magamra. De akkor sem tagadom egy pillanatra, hogy ez a hely mindenről árulkodik, de nem a kényelemről. Csak remélni tudjuk, hogy nem fog erre tévedni senki sem. Azonban ezt nem zárhatjuk ki a lehetőségek közül, hiszen kettőnknek is sikerült idetalálni és méghozzá pont ugyanabban az időben. Mekkora szerencse! Legalábbis jelen pillanatban nagyon is úgy érzem, hogy rettenetesen szerencsés vagyok, hogy találkozhattam vele.

Vannak azért előnyei is annak, hogy nem mondod el a munkahelyeden, hogy beteg vagy. Így legalább ténylegesen a kezedbe adnak munkát és esélyed van arra, hogy egyre feljebb és feljebb küzd magad a ranglétrán, ami számomra az egyetlen lételemem. De ezt nem tudom úgy csinálni, ha továbbra is beteg maradok. Valamit ki kell találnom erre az egészre és az, hogy a kórházba befekszem egyszerűen túlságosan hosszú időnek tűnik és szeretném ezt úgy intézni, hogy ne tudódjon ki és egészségesen térhessek vissza.
Mystic Falls-ba küldtek egy kisebb cikkért, de legalább az anyagnak a felét sikerült már megszereznem most pedig már csak a találkozóra kell odaérnem és utána pedig nekiülhetek az összegyűjtött anyag és információ után megírni a cikket, ami remélhetőleg nem lesz tele, majd a felettesem piros tollával. Annyira maga alatt akar tartani, hogy egyfolytában szabotálja az előrejutásom, de nem tudja még, hogy kivel kezdett. Én nem adom fel. Még így sem, hogy van egy nem éppen kicsi hátrányom a betegségnek köszönhetően.
Az, hogy egy ilyen kihalt részen találkozunk nem adott nekem túl sok bátorságot a megjelenésre, de végül két perccel előbb sikeresen felbukkantam és odamentem az egyetlen itt ácsorgó alakhoz. – Helló. – Szólítottam le kedves mosollyal az arcomon. Nehéz dolog, ha nem volt még része az embernek ilyesmiben, de feltalálom magam. Általában.

Elég sok mindenre képes vagyok egy cikkemért cserébe és ez az egész dolog még annyira új, hogy úgy érezték muszáj írni belőle egy kisebb részt a magazinba. Nem hiszem, hogy én vagyok erre a legmegfelelőbb. Tudom, hogy én vagyok a legmegfelelőbb, mert minden helyzetet tökéletesen megoldok. Ha már egy véradásra be tudtam szökni úgy, hogy elméletileg nem lehetett volna ott sajtós azok után ezt már semmiségnek mondanám. Legalábbis annak kellene lennie, de van azaz érzésem, hogy már a mosollyal az arcomon rontottam a helyzetemen ezért hamar lekapartam az arcomról és színtiszta komolyság tükröződött rajta. – Persze, rögtön. Ne legyél ennyire türelmetlen. De először szeretném látni. – Nincs alku addig, míg nem láttam, hogy miért is fizetek. Nem is hiszem el, hogy vannak emberek, akik ezért fizetnek, de nem kellene meglepődnöm a fejlődő világon. Mégis ebben a fejlődő világban és a teljesen új világnézetben sem tudnak semmit tenni az olyan betegségek ellen, mint a rák, ami valószínűleg egyre inkább terjed a szervezetemben én pedig még mindig halogatom az egész kórházba fekvést, mert más megoldást akarok találni. Nem akarok vámpír lenni, bár tudom anélkül, hogy bármit is mondana Leo ő csak ezt a kiutat látja az egészben én pedig nem vagyok hajlandó ilyen szinten megfutamodni. Előttem van az életem, normális mondhatni emberi lényként. Nem fogom eldobni ezt az egészet, mert úgy egészségesen élhetnék. Mert ez igaz, de ugyanakkor egy csomó lehetőséget dobnék el magamtól.

Nem tudom, hogyan kell viselkednem az egyszer biztos, de minél hamarabb túlesek ezen az egészen annál hamarabb mehetek haza és írhatom meg a cikkemet erről az egész új őrültről, amit én biztosan nem fogok követni főleg, hogy rosszul vagyok a vértől. Mondjuk azért nem veszem elő a pénzemet, míg meg nem mutatja, miért is fizetek. Azonban az árú a földön landol és összetörik. Akkor azt hiszem még egyszer ide kell majd jönnöm és kezdődik elölről az egész tortúra. De aztán azt mondja, hogy keressek egy üveget. A táskám alján kotorászom és sikeresen találok egy kis üvegcsét, ami fogalmam sincs, hogyan került bele a táskámba és fel nyújtom. – Tessék. Remélem megfelel. - Összevonom a szemöldökömet, amikor rájövök, hogy az, aki árulja az a saját vérét árulja. Mégis, hogyan terjesztette el ezt az egészet? Mert láthatóan egyedül van a bizniszben, de nem tehetek fel neki kérdéseket, mert az túl gyanakvó lenne. Egyszerűen kreatívnak kellene lennem. Amúgy sem hiszem, hogy olvasná az újságunkat. Mondjuk soha nem lehet tudni, hogy kinek meddig nyúlik az érdeklődése.

Ha vezetnék listát a legfurcsább munkáimról ez határozottan vezetné a listát. Tündérként tudnom kell, hogy a vérnek nagyon sok jelentősége van és ezzel tisztában is vagyok, de nem értem, hogy mégis mi vesz rá bárkit is arra, hogy ezért fizessen. Engem most a munkám vett rá erre az egészre és azért nem olyan kevés a fizetésem, hogy ne engedhessem meg magamnak ezt az egészet. Plusz az apám örökségének egy része is még a birtokomban van, de azt biztonságban őrizgetem.
– Nem is fogom elfelejteni. – Mondom szárazon, majd a táskámban turkálok a pénz után, amit egy kis borítékban hoztam el. Felé tartom, de nem nyomom egyenest a kezébe. – Itt is van. Pontosan annyi, amennyiben megegyeztünk. – Próbálok komoran viselkedni. Bár ez a helyzet még mindig új nekem. Azonban legközelebb talán képes leszek jobban belerázódni ebbe a kis szerepbe, amit jelenleg játszanom kell. Azonban a pénz kikutatása közben figyelmetlen voltam és nem csuktam vissza rendesen a táskámat, aminek az eredménye az lett, hogy rálátást nyer, ha akar a kis magnómra, ami az egész beszélgetést rögzítette. Megszokás, hogy rögzítem a beszélgetéseimet. Így sokkal könnyebb egy cikket megírni még akkor is, ha csak pár szó hangzott el.

Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor a józan ész mit sem ér, amikor minden normális érv elveszti jelentőségét, amikor az akar megtörik és teljes mértékben a vágyak veszik át az uralmat. Mintha mindig is ezekre a pillanatokra áhítoznának, hogy végre ők uralkodhassanak az emberek felett. Mindenkinek van vágya, mindenkinek van esze, de már csak az kérdés, hogy melyik pillanatban melyik hagyja nyerni, de talán van olyan pillanat, amikor nem mi magunk döntünk, hanem a külső hatások. Biztos vagyok abban, ha nem érzem a testének a közelségét, vagy az érintését, illetve a csókjait, akkor most nem tartanánk itt. Nem akartam tovább fecsegni, egyszerűen csak meg akartam kapni azt, amire oly nagy szükségem volt és amit percek leforgása alatt felszínre tudott hozni, vagy legalábbis annak a negyedét. Érte égett és utána áhítozott a lényem minden egyes porcikája, mintha hirtelen minden egyes darabja a lényemnek képes lenne emlékezni arra, hogy milyen jó volt akkor, amikor érezhette Nate érintését, csókjait és azt ahogyan azt a bizonyos dolgot megadja újra és újra.
A csókjai egyszerűen elvették az eszemet, mintha minden egyes csókja arra szolgált volna, hogy az eszemet ellopja és a vágyaimat sikeresen felszínre hozza. S ez a hadjárat mondhatni sikerrel is járt. Fel se tűnt egészen addig az a dolog, hogy nincs rajtam a kabátom és a hideg szellő "nyalogatja" a bőrömet, amíg meg nem éreztem a nyakamnál az érintését, illetve halkan suttogott szavait. Egy kissé zihálva vettem a levegőt és megráztam a fejemet. Jobban örültem volna legalább egy olyan helynek, ahol csak mi magunk vagyunk, s ahol még a szellő se borzolhatja jegessé a bőrömet. Nem mondom, hogy ágyra na szükségem, hiszen pontosan tudom, hogy Nate találékony és biztosan anélkül is meglennék, de jobban örülnék annak, ha nem itt történne meg ez az egész. A kezem újra a pólójára siklott és úgy húztam közelebb magamhoz és egy apró csókot leheltem az ajkára, mint aki még mindig teljesen nincs magánál. Pedig tudatomnál voltam, de beláttam azt, hogy miért is kellene valami jóról lemondanom, ha újra és esetleg újra érezhetem, élvezhetem. Utána ráérek azzal foglalkozni, hogy felkerüljön a listára, ahol a kivégezendők vannak, vagy ne. - Menjünk hozzád.. - suttogtam ezt a pár szót, hiszen nem szívesen mentem volna vissza hotelbe, de úgy éreztem, hogy Nate házában senki se zavarhatna. Na meg ha ott törik el egy-két dolog, akkor talán nem hajtja be rajtam az árát, ahogyan egy hotel tenné.

| folyt. Nate háza?

Nem figyeltem oda, hogy azt a nyamvadt táskát rendesen be kellett volna csuknom. Könnyebben lebuktam, mint azt gondoltam. Valahogy a betegségemmel együtt a figyelmem is teljességgel lecsökkent. Egyszerűen képtelen vagyok normálisan odafigyelni mindenre. Néha még az ébrenlét is nagy kihívásnak tűnik a számomra most pedig egy elég veszélyes területre vezettem magam, ahol nem vagyok túlságosan biztos abban, hogy könnyedén meg tudom védeni magamat, mert nem hiszem, hogy örülne, ha ezek után csak úgy elrohannék azokkal az információkkal, amikhez eddig hozzájutottam. Egyik díler sem szeretne ilyen módon híres lenni, mert a zsaruk könnyedén lekapcsolhatják, bár kétlem, hogy ő pont a zsaruk miatt aggódna. Valahogy nem tudom elképzelni. De én mindenre képes vagyok egy jó sztoriért. A helyzet alakulása csak nekem kedvez. – Sajnálom, oké? Héé. – Egyetlen egy pillanatra érzek bűntudatot és a figyelmem lelankad egy pillanatra és ő máris elveszi tőlem a táskámat. – Add vissza a táskám. Vágd egyszerűen földhöz és, akkor megszűnik a probléma, oké? Nincs szükség további komplikációkra, oké? – Igen. Próbáljuk csak megnyugtatni, ami nagy eséllyel nem fog sikerülni, akkor talán megkíméli az életemet, mert tisztában vagyok azzal, hogy jelen pillanatban nagyon is az életem a tét. Túl sokat tudok, úgyhogy most én magam vagyok egy veszélyforrás, amit a lehető leghamarabb ki kell iktatni. Vajon, ha futni kezdek meddig bírom? Valószínűleg nem sokáig és a végén még el is ájulok, ami nem vezet sehova. Legalábbis jó irányba biztos nem.

A figyelmem a minimumra csökkent, hogy ezt nem vettem észre. Annyira ostoba vagyok, hogy hagytam neki, hogy könnyedén észrevegye. Pedig már nagyon közel voltam ahhoz, hogy ezt az egészet lezárjuk és elváljanak az útjaink. Jelenleg jobban vágyom erre, mint ezelőtt bármikor. Szükségem van arra a diktafonra, de ezek után már képtelen lennék az itt elhangzottakat és történteket elfelejteni. A probléma csak az, hogy a többi dolog is rajta van így már annyira nem kellemes. Nem gondoltam végig túlságosan, de azt hiszem ő sem értett engem tisztán. Legalábbis nem úgy, ahogy akartam.
– Normális vagy? – Fakadtam ki. Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes volt ez csinálni és még ilyen jókedvűen nevetni utána. Nem szeretem, ha mások keresztbe húzzák a számításaimat még akkor sem, ha az egész az én hibámból történik. Oké, hogy ügyetlen vagyok, de akkor sem kellett volna ilyen módon lereagálnia. Nem a táskámra gondoltam egyszerűen azt csak visszaakartam kapni a diktafont megtarthatta volna, mert elég sok dolog van a táskámban ahhoz, hogy csak ilyen könnyedén elbánjon vele.
Ahogy elfordult legszívesebben fejbe vertem volna csak hirtelen nem tudtam, hogy mégis mivel verhetném fejbe. De egy lépést is elég volt közelebb tennem hozzá ahhoz, hogy megszédüljek és a következő pillanatban pedig már a földön kössek ki. Egy újabb tünet. Egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy választanom kelljen, de ahelyett, hogy ezen töprengenék inkább próbálom a munkámat a lehető legjobban végezni, de még így is elbukom. Most ívelt fel a karrierem, de ha így folytatom, ilyen könnyedén ível lefelé is majd.