Néptelen tisztás

(Mikaelson villa, Klaus szobája)

Mire kiértem az erdőbe, már várt egy egész csapatnyi hibrid. Sőt, nemcsak ők. Az utasításaimnak megfelelően megvettek mindent, amire csak szükség volt. Tökéletes. A teherautók már nyilván elmentek, látszott a nyomuk a tisztás magas füvében, az elemek pedig ott álltak lepakolva egy halomban.
A hibridek a közeledtemre felfigyeltek, és mikor kiszálltam az autóból, fel is keltek, apró meghajlással üdvözölve.
- Remek - néztem végig rajtuk. - Gondolom, nem kell hosszasan magyaráznom, mi lesz a feladatotok - vettem elő egy rajzot a zsebemből, és a "vezető" kezébe nyomtam. - Ezt kell megépítenetek. Még jó, hogy vámpírok is vagytok, ergo elő a gyorsasággal. Két nap alatt készen kell, hogy legyetek - intettem a tisztás felé. - Ide akarom, hogy elkészítsétek. Menjetek pontosan a rajz alapján. Nem lesz nehéz dolgotok Nem érdekel, hogy dolgoztok, váltásban, vagy végkimerülésig. Nem érdekel semmi, csak az eredmény. Nem mentek sehová, nem mozdultok innen, még vadászni sem fogtok, míg nem jelentitek nekem, hogy elkészültetek - emeltem ki egy jókora ládát a csomagtartóból, ami tele volt véres tasakokkal. - Ez az ellátmányotok. És hogy minden tökéletesen menjen, ez eljövendő két napban én is itt leszek. Itt alszom a kocsiban. Ha bármit elcsesztek, meghaltok. Valami kérdés? - néztem végig rajtuk, de csak lesütött tekinteteket láttam. - Helyes. Lássatok hozzá! - parancsoltam, és csakhamar megtelt a tisztás nyüzsgő alakokkal. Fejsze süvített a levegőben, kalapács kopogását lehetett hallani, fűrészek siklottak, gyaluk forgácsolták a fát.

Az elkövetkező két nap lázas munkával telt. Még éjjel is... fáklyák fényénél. És bizony még nekem is, mert sűrűn kellett ott teremnem valahol, és élénken magyarázni, mit hogyan készítsenek el. Néha bemásztam a kocsiba, aludtam egyet, míg a hibridek szanaszét dőltek a fűben, mint a tekefigurák, hogy az addig pihenők váltsák fel a fáradtakat. De az eredmény... az eredmény magáért beszélt. Mert az elképzelésem kezdett valóságot ölteni. És két nap múlva, mikor a holtfáradt hibridek bejelentették, hogy elkészültek, magam is fújtam egy hatalmasat.
- Tökéletes - jártam körbe a művüket. - Jobb nem is lehetne - biccentettem, mire szemmel láthatóan kiengedték a válluk közé behúzott nyakukat. - Rendben van. Menjetek. Pihenjetek, vadásszatok. Momentán már nincs szükségem rátok. Előbb még takarítsatok fel a környéken - intettem. - Holnap ha idejövök, nem akarok egy elhagyott fejszét sem meglátni, világos? - vágtam be magam a kocsiba. Tudtam, hogy itt minden rendben lesz. Volt azonban még valami, amit el kellett intéznem...

(pláza)

(Klaus szobája)

Kiszálltam a kocsiból, majd kinyitottam Tatiának is az ajtót, aztán elnéztem a bokrok között a tisztás irányába.
- Jól van - bólogattam. - Most be fogom kötni a szemedet. Nem akarom, hogy idejekorán meglásd amit kettőnknek terveztem. Szeretném, ha csak akkor látnád meg, mikor előtte állunk, de mivel felsejlik a fák között, hát... mondjuk ezt óvintézkedésnek - vontam vállat. - Bízz bennem, rendben? Nem akarok semmit... csak örömet szerezni neked - vettem elő egy kendőt a zsebemből.

Az erdőbe jöttünk és érdeklődve bámultam ki az ablakon, valamint néhányszor összevontam a szemöldökömet is. Elképzelésem sem volt, hogy mire készülhetett Klaus az erdőben, pedig én mindig minden eshetőséggel számolok. De most semmi ötlet, semmi... egyszerűen kihagyott az agyam.
Amikor megálltunk kiszálltam a kocsiból, de el kellett nevetnem magam Klaus szavain. Beköti a szememet? - Most ugratsz? - Kérdeztem somolyogva, de mivel láttam az arcán, hogy nem viccel, ezért sóhajtottam egyet. Hát legyen... ha ezt akarja. - Jól van, rendben. - Megforgattam a szemeimet, aztán pedig lehunytam őket.

Rámosolyogtam Tatiára, ahogy egy-két gyanakodó pillantás után lehunyta a szemeit, én pedig bekötöttem a kendővel. Próbaként elhúztam néhányszor a tenyerem az orra előtt, de nem érkezett reakció.
- Remek! - állapítottam meg, majd megköszörültem a torkomat. - Nos.. lenne itt még valami. Le kéne vetkőznöd. Nem teljesen, a fehérnemű maradhat - tettem hozzá gyorsan. - És nem leszel meztelen, mert... mert egy másik ruhát kéne felvenned. Majd én segítek benne. Ugye még mindig bízol bennem? - hajoltam hozzá közel, olyan közel, hogy a leheletem a fülét érte.

Ha eddig gyanakvó voltam, akkor most triplán azzá váltam. Nem láttam semmit és még le is kellene vetkőznöm, hogy egy másik ruhát vegyek fel? Könyörgöm mondja már el, hogy mit tervez! Nem szerettem a tudatlanságot, egyszerűen megőrjített ez az egész, főleg, hogy az idegállapotom amúgy sem volt a legjobb a birtokomon történtek után. De meg kell próbálnom moderálni magam.
- Miért? Mire készülsz? - Belülről az alsó ajkamba haraptam, amikor azt kérdezte, hogy bízok-e benne. Nos ez eléggé relatív fogalom ha mindent összevetve nézünk, de gondolom ő is így érez az irányomba.
Nagy levegőt vettem és kezdésképpen levettem a bőrdzsekimet, de mivel teljes sötétség uralkodott előttem, ezért úgy gondoltam, hogy ledobom a földre, aztán pedig lesz, ami lesz. Kibújtam a felsőmből is, aztán hátulra nyúltam, hogy félig lehúzzam a szoknyám cipzárját, majd arra fordultam, amerre Klaust sejtettem. - Segítesz? - Kérdeztem kissé már kacérkodva.

Megfeszült a teste. Nyilván vannak kétségei, nem bízik bennem teljesen. De most komolyan, ha ártani akarnék, akkor elhurcoltam volna idáig? Azt megtehettem volna akár a szobámban is. Noha a tekintetét nem láttam jelenleg, de biztosra vettem, ha ha nem így lenne, hát sütne belőle a bizalmatlanság. Annál nagyobb volt a csodálkozásom, mikor némi hezitálás után vetkőzni kezdett.
- Ne kísértsd a sorsot, édesem - léptem a háta mögé, hogy segítsek kibújni a ruháiból. - Kissé későbbre terveztem a dolgok ezen részét. Ha most nem tudok uralkodni magamon, más véget ér a dolog. Lesz meglepetés, csak... közel sem akkora - súgtam a fülébe hátulról, de nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg érzékien a vállait, majd gyorsan kibújtattam a még rajta lévő szoknyából.
- Emeld fel a kezed - mormoltam lágya, majd elővettem a ruhát, és vihargyorsan ráhúztam, hogy két lépésre távolodva szemügyre vegyem a látványt.



- Egy perc türelem - tettem hozzá, és én is ledobtam a felsőmet, hogy egy egyszerű kenderingbe bújjak, majd megfogtam a kezét.
- Gyere. Majd vezetlek - indultam el vele a fák között.

- Én nem bánnám, ha más véget érne. - Jegyeztem meg motyogva és amikor kérte felemeltem a karjaimat. Az anyag, amit éreztem... ismerős volt. De hogy honnan, azt nem tudom. Jelenleg nem is akartam foglalkozni ezzel, csak megfogtam Klaus kezét és hagytam, hogy vezessen.
- Körülbelül még másfél percig tudok nyugodtan sétálni, utána kérdezősködni kezdek. - Jelentettem ki.

- Bírd ki kérlek kétszer másfél percig - nevettem fel, és tényleg, körülbelül három perces gyaloglás után megálltam.
- Megérkeztünk - mondtam, és végignéztem az előttem elterülő tisztáson. Olyan volt, mint akkor... mintha tényleg egy időgépbe ültem volna, és megláttam volna az ezer évvel ezelőtti múltat. A hibridek jól teljesítettek. Olyan volt, mint ezer éve... mikor a kertjében először láttam meg Tatiát.



- Most már leveheted a kendőt - álltam szorosan Tatia háta mögé, és egy mozdulattal lehúztam a szeméről az anyagot, majd átöleltem a derekát. - Ismerős neked? - kérdeztem a fülébe suttogva, és dobogó szívvel vártam, mit szól ahhoz, amit lát.

Nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy ne kezdjem el a kérdéseimmel bombázni, valamint ne üljek le a fű kellős közepére, hogy én innen addig el nem mozdulok, míg el nem mondja, hogy hová visz. Szerencsére eléggé hamar megérkeztünk oda, ahová valószínűleg meg kellett, mivel Klaus levette a szememről a kendőt és átfogta a derekamat. Kinyitottam a szemem, pislogtam néhányat, a látvány hatására pedig eltátottam a számat. Ez...
- Ezt... nem... hiszem... el... - Tagoltam szavanként a mondatot, miközben széles mosoly kúszott az ajkaimra. - Ez a..? - Fordultam Klaus felé, majd vissza a kunyhóhoz. Ez az én kunyhóm volt még ezer éve... vagyis annak a másolata. Ez lehetetlen! - Ezt te csináltad? - Kérdeztem letörölhetetlen vigyorral az arcomon, aztán végignéztem magamon és felnevettem. - Azért a ruhával szemben vannak fenntartásaim. A divat borzasztó volt ezer évvel ezelőtt.

Megkönnyebbültem sóhajtottam, ahogy Tatia örömmel fogadta a kis kunyhót.
- Én ehhez egyedül kevés lettem volna. De vannak, akiket be tudok fogni - céloztam a hibridekre. - De az útmutatás az enyém volt. Hiszen olyan élénken él az emlékeimben, mintha csak tegnap láttam volna utoljára - mondtam, és a házra mutattam.
- Azt szeretném, hogy ahányszor visszaemlékszünk arra, hogy milyenek is voltunk ezer éve... hogy hogyan szerettük egymást, akkor ne csak az emlékeinkben tehessük meg. Azt szeretném, ha eljöhetnénk ide, hogy úgy viselkedjünk kis ideig, mint a régi Tatia, és a régi Nik - mosolyogtam, majd vigyorogva rántottam egyet a vállamon.
- A mai ruhákkal már nem lehet összehasonlítani ezeket, az tény - rángattam meg magamon az inget, aztán az ajtó felé pislogtam. - Van kedved bemenni? Belülről is igyekeztem berendezni. Már ha azt a néhány bőrt lehet berendezés szóval illetni. De a tűz is ott van középen, és csak arra vár, hogy meggyújtsuk, és mellé üljünk. Szeretnéd?

- Ilyen is csak neked juthat eszedbe. - Csodálkoztam a fejemet csóválva, de ez a csóválás most nem rosszalló volt, hanem éppen ellenkezőleg. Ismét végignéztem a kunyhón és nagy levegőt vettem.
- Oké, menjünk be. Bár ott már nem érhet nagy meglepetés. - Mosolyogva megvontam a vállamat, hiszen ez az én kunyhóm volt, ismertem minden négyzetcentijét. Legalábbis az ezer évvel ezelőttinek.
Önállósítottam magam és beléptem az ajtón, aztán megálltam és körbenéztem. Tényleg olyan volt, mint az eredeti. - Ez... nagyon jó. - Nyögtem ki csak ennyit, de a mosolyomat nem lehetett eltüntetni az arcomról.

- Az a jó, hogy itt vagy velem. És az, hogy örülsz neki - csókoltam meg Tatiát, aztán a tűz mellé térdelem, és gyufát lobbantottam, hogy alig pár perc múlva máris lobogjanak a lángok, megvilágítva a kunyhó belsejét.
- Akkor most már csak te hiányzol - ütögettem meg magam mellett a medvebőrt, és kinyújtottam a kezem Tatia felé. - Csak hogy tényleg olyan legyen, mint hajdanában - húztam őt magam mellé.
- Most tényleg úgy érzem, mintha a régi önmagunk lennénk.

Nagy levegőt vettem és újra szétnéztem, miközben Klaus tüzet gyújtott és elhelyezkedett az egyik leterített bőrön. Nem hittem volna, hogy még egyszer átélhetem ezt, hiszen a múlt... az elmúlt. Ezért hívják múltnak. És most mégis itt van.. nagyjából.
- Igen, tényleg olyan. - Én is leültem és belebámultam a tűzbe, de csak pár másodpercig bírtam pislogás nélkül és nem is nagyon akartam hagyni elkalandozni a gondolataimat, mert abból baj lett volna. Nem akartam gondolkozni... egy időre ki akartam zárni mindent magamból. Mindent. Ezért fogtam magam és odahajoltam Klaushoz, hogy megcsókoljam. Kezeim közé fogtam az arcát és szenvedélyesen csókoltam az ajkait.

- Igen, olyan. És csak a miénk. Egyedül a miénk - súgtam boldogan, és lehunytam a szemem, ahogy Tatia megcsókolt.
Átkaroltam a derekát, és simogattam a hátát. Olyan jó volt most vele lenni, mint még talán soha.
- Szeretlek, Tatia - motyogtam, aztán lehúztam a válláról a ruhát. - És iszonyúan kívánlak - húztam a kezét a bő ing alá, hogy érezze a szívem dobbanásait.

Belemosolyogtam a csókba, amikor átölelte a derekamat. Tényleg jó volt most vele itt lenni minden kétség és félelem ellenére is. Ráérek majd még mérlegelni, most nem ennek van itt az ideje.
- Ha kívánsz, akkor.. mi tart vissza? - Kacsintottam rá, hogy újra az ajkaihoz hajoljak és megcsókoljam. Én is ki akartam mondani, hogy szeretem őt. Tényleg akartam, de... nem is tudom, hogy miért nem tettem.

- Mi tart vissza? - mormoltam, folyamatosan Tatia hátát simogatva. - Hogy nem tudom, nem fogsz-e újra leállítani. Hogy te is akarod-e úgy, ahogy én... - döntöttem óvatosan hanyatt a medvebőrön, és ajkam máris a nyakára tapadt.
- Megőrülök, ha most is nemet mondasz - csúsztattam be kezem a ruhája alá, hogy combját kezdjem el cirógatni. - Ne kínozz... - könyörögtem.

Hanyatt döntött és elmosolyodtam, ahogy ajkai a nyakamra tapadtak. Lehunytam a szemeimet és halkan felsóhajtottam. - Nem foglak leállítani. - Motyogtam, közben pedig a hajába túrtam. Én is vágytam rá, vágytam arra, hogy vele legyek.
Végigsimítottam a vállán, majd a kezeimet becsempésztem az inge alá, hogy a hasát, aztán a mellkasát kezdjem el simogatni, de mivel nem volt kedvem az ing levételével cicózni, ezért nemes egyszerűséggel széttéptem rajta. Bár ez nem volt emberi, de nem érdekelt. Ez voltam én.

Lehunyt szemmel élveztem, ahogy Tatia keze a hajamba túrt, és ahogy a vállamat, mellkasomat simogatta, hogy aztán megcsapjon a tűz melege, mikor egy rántással széttépte rajtam az inget.
- Te vadmacska... - suttogtam feltüzelve, és gondolkodtam, hogy én is ezt tegyem az ő ruhájával, de neki fehérneműben visszamenni az autóig neccesebb lett volna, mint nekem fedetlen felsőtesttel. Igy hát beértem azzal, hogy kikapcsoltam a ruháját összefogó övet, és a nyakánál lévő madzagot kioldva egyszerűen lecsúsztattam róla a kissé durva anyagot.
- Most pont olyan, mint az első éjszakánk együtt - néztem a szemébe. - Az első érintés... minden jó, amit te akkor adtál nekem... - csókoltam végig a vállát, és a karjait, hogy a végén - körülményes lassúsággal ugyan - de elérjek a melléig.

Elvigyorodtam szavaira és némán hálálkodtam, amikor lehámozta rólam a ruhát. Emiatt áldottam a divatot és a modern időket, szerencsére nem kell ilyen mindent eltakaró és nem éppen a legjobb anyagú cuccokban járkálnunk.
Édes és halk sóhajok hagyták el a számat, ahogy elkezdett csókolgatni, de nem akartam mondani semmit. Minden olyan, mint régen...? Nem, már semmi nem olyan, még véletlenül sem. De nem baj, így van ez jól, még a végén túl unalmas lenne az élet.
- Ne beszélj... - Kérleltem halkan, miközben már a hátát simogattam.

Csak rámosolyogtam mikor azt kérte, ne beszéljek. Hát jól van. Használhatom a számat másra is...
Lecsaptam az ajkaira, telhetetlenül, éhesen, de közben lehámoztam róla a fehérneműjét. Tűzforró bőre szinte égette az enyémet, és mikor hozzásimultam úgy éreztem, rögtön felgyullad körülöttünk minden. Mintha a tűz nem mellettünk, hanem bennünk lángolt volna.
Meglazítottam nadrágom gombját, hogy kezemmel utat találjak Tatia lábai közé, és halk sóhajjal élveztem a nedves forróságot, ami fogadott.
- Drága Tatia... - súgtam a nevét, és finom simogatásokkal kezdtem el izgatni.

Viszonoztam szenvedélyes csókját, úgy faltam az ajkait, mintha az életem múlott volna rajta. Közben a fehérneműm is eltűnt rólam, végigsimítottam Klaus oldalán, amikor hozzám simult és az eddigieknél nagyobb sóhaj szakadt ki belőlem, amikor megéreztem az ujjaim a lábaim között. Nagyot nyeltem, hátravetettem a fejem, aztán megpróbáltam összeszedni magam és kezeim levándoroltak Klaus nadrágjának elejéhez, hogy lehúzzam a cipzárt és sietős mozdulatokkal lehámozzam róla a ruhadarabot, majd a boxerét is. Ujjaim rátaláltak a férfiasságára és finoman simogatni kezdtem.
- Ne kínozz... kérlek.. - Nyögtem halkan. Érezni akartam őt. Most.

Megemeltem a csípőmet, hogy Tatia is le tudja rólam szedni a maradék ruhákat, és szinte levegő után kaptam, mikor kezével simogatni kezdett.
- Hé... ez az én szövegem - mosolyogtam, mikor arra kért, ne kínozzam, de engedelmeskedtem. Finoman lefejtettem az ujjait magamról, majd fölé kerültem, és miközben egy másodpercre sem engedtem el a pillantását, a testébe nyomtam magam.
- Annyira szeretlek - súgtam, és óvatosan kezdtem benne mozogni. Ezúttal gyengéd akartam lenni vele. Olyan gyengéd, ahogy csak lehetett.

Elmosolyodtam a szavain és nem engedtem el a tekintetét. Elmerültem tekintete kékjében és mindössze akkor hunytam le a szemeimet, amikor végre megéreztem őt magamban. Hatalmas nyögés szakadt ki az ajkaim közül, nagyot nyeltem és kezeim először Klaus lapockájára, majd a hátára vándoroltak, hogy közelebb vonhassam őt magamhoz. Óvatos mozgása ellenére és belemélyesztettem a körmeimet a hátába, de csak finoman, mert nem akartam fájdalmat okozni neki ezzel. Én is megmozdítottam a csípőmet, majd a nyakába hajoltam és megcsókoltam az ütőerét, aztán a vállát, ahogy azt mondta, szeret. Én is ki akartam mondani, de a szám mégsem nyílott ki, hogy kijöhessen rajta a hang. Pedig éreztem, hogy... hogy szeretem, Igen, azt hiszem, hogy így volt.