Szeretek tanulni, de bajt keverni vagyis a világot bejárni még inkább szeretem. Mondhatni a Whitmore egyetem csak egy ürügy volt arra, hogy eljöhessek otthonról és ne kelljen Londonba mennem. Egyszerűen nem bírtam már ott tovább. Úgy éreztem, mintha minden egyes nap egyre szorosabb lenne a húrok a nyakam körül, s szép lassan már levegőt se tudnék venni. Mrs. Witchburn volt főként az a személy, aki minden lehető alkalmat megragadott azért, hogy nehogy megfulladjak. Még kész szerencse, hogy legalább Samael ott volt nekem mindig és segített talpra állni, illetve a nagynénink. Ő olyan számomra, mintha az édesanyám lenne. Nagyon hiányzik, de nem mehetek haza, mert akkor talán többé nem engednek el. Újra börtönbe zárnának és a szárnyaimat pedig letörnék, ahogyan egyszer már majdnem sikerrel jártak. Nincs másom, mint ez a két személy és az a fénykép az igazi testvéremről. Bárhol lehet, bármi lehet a neve, de nekem meg kell találnom őt. Akárhányszor erre gondolok úgy érzem, hogy egy aprócska porszem vagyok csak és a világ túl nagy ahhoz, hogy a legnagyobb álmomat valóra váltsam.
Ez a város... fura. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó, de ugyanakkor tökéletes hely volt ahhoz, hogy kicsit ki tudjam kapcsolni a gondolataimat. Egyszerűen annyira mámorító, de ugyanakkor hátborzongató is ez a hely. Néha úgy éreztem, hogy megfagy az ereimben a vérem. Néhány ember igazán furán tud nézni, de nem sok időm volt ezzel foglalkozni, mert minél több dolgot szerettem volna megnézni mielőtt a buszom megy vissza Whitmore egyetem felé. Egy kisebb séta még várt volna rám, de soha nem voltam olyan, akinek kitörne a bokája egy rövidke túrától és inkább az, mint újra vagyont fizessek a taxisnak. De hamarosan sikerül újra alkotnom, pedig alig kezdtem el sétálni az útpadkán. Mindig is szerettem azon sétálni, olyan volt, mintha kicsit segítene abban, hogy szabad legyek. Na, meg azért elég bohókás személy vagyok. Akkor szerencsém van, hogy pont olyan személyt fogtam ki, aki él-hal a tapizós lányokért. - mondom neki egy kisebb kuncogás keretében zavaromban, hiszen a válasza eléggé meglepett. Reménykedtem abban, hogy nem fog megenni, de azért ilyen "beszólásra" nem gondoltam. Lassan visszanyerem az egyensúlyomat, de még a világért se lépnék le a padkáról, de a srác még úgyis pár centivel magasabb nálam. -Örülök, hogy megismerhetlek Wick. Sharona vagyok, de csak Shar vagy Shary, amelyik neked jobban tetszik.- válaszolok neki egy barátságos mosoly keretében, majd a kérdését hallva sietve kapom elő a telefonomat. Majd lassan kifújom a levegőt és megdörzsölöm az arcomat, mint valami óvódás. - 15 perce siettem volna, de most már nem. Miért? - kérdezek vissza kíváncsian, hiszen most már az utolsó busz is elment és fogalmam nincs arról, hogy miként fogok visszajutni az egyetemre. Talán egy napra megengedhetek magamnak egy olcsó szobát a hotelben. Remélem nem vészesek az árak.
Nem volt soha valami szép és nagy jövőm, nem gondolkodtam egyetemben sem soha, nem az én világom, de egyszer a szüleim miatt megpróbáltam és hát… nem igazán jött be már akkor sem a dolog, tehát annak elég hamar vége lett mire megértették a szüleim, hogy nekem elég csak élvezni az életet. Nem szeretném az életem egyharmadát tanulással, majd munkával tölteni, egyszerűbb ha van valami könnyebb melóm, amúgy sem nagyon tervezgetek családot, akiket el kéne látni, és ha mégis, hát…majd megigézem az elnököt, hogy adjon pár milliót kölcsön, nem igaz? Mire nem jó az, ha az ember vámpír. Vagy valami olyasmi. - Igen, így is mondhatjuk, de… azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ők is odáig vannak értem. – rántom meg a vállam mosolyogva és próbálok egy szerény mosolyt magamra ölteni, de nem igazán megy, soha nem szerepelt a tulajdonságaim között a szerény és hát… nem is nagyon fog, úgy érzem. – Szóval a legjobb embert fogtad meg, ez a szerencse napod úgy látszik. – hogy az enyém is? Na azt nem tudom, jó pár remek napom volt már, főleg Miami-ban, és egyszer oda mindenképpen visszaakarok menni, ha azt mondják otthon, akkor nekem Miami, bulik, tengerpart, csajok, haverok… minden, ami ott van, ott volt. – Köszi. – bólintok egyet mosolyogva. Wick. A legtöbben általában Chad-nek mondanak, de nem nagyon szokott érdekelni, hogy a kettő közül melyiket válasszák, csak ne hívjanak a teljes nevemen, azt nem is igazán szeretem, soha nem is értettem, hogy mégis miért adták ezt a nevet a szüleim. Talán szívtak és átmentek buddhistába. – Shar, egyértelmű, a Shary egy kicsit… nem is tudom, nem áll a számra. De örülök én is. – mosolygok rá. Nincs nekem semmi bajom a nevével, de Shary talán akkor lenne találó, ha kisebb lenne mondjuk öt-tíz évvel, de most már így egyértelműen jobban illik hozzá a Shar, és hát így is fogom hívni. – Mert nem tűnsz idevalósinak. Ha esetleg valahol csövezni akarnál… nálam van pár napra egy hely. Amúgy is lakótársat keresek, elég unalmas egyedül minden. Egyszeri ajánlat, mások egyből lecsapnának rá. – persze, tudom egy kissé hirtelen, de a legtöbb jó dolog az életben az, nem? Nem készülsz fel rá, miért tennéd?
Fura dolog az egyetemet a szabadság jelképeként felfogni, de számomra ezt jelentette. Szerettem volna dolgozni is, de azt még nem találtam. Pedig szükségem van rá, mert nem akarok állandóan a Witchburn család jóságára hagyatkozni. Ha Mrs. Witchburnon múlna a dolog, akkor biztosan üres lenne a számlám, de szerencsére "apám" mindig is szeretett, ahogyan a "nagynéném" is és rájuk mindig számíthatok ilyen téren is. Nekik köszönhetően lehetek most is itt és alig várom, hogy elmeséljem nekik, de fogalmam nincs arról, hogy mikor lesz erre alkalmam. Micsoda önbizalma van valakinek. Nem gondolod, hogy esetleg tévedsz? - kérdezem tőle egy ártatlannak tűnő pillantás keretében, de közben a szemeimben ott lapul az, hogy szeretném kicsit húzni őt is. Fura, hogy még nem is ismerem, de máris ilyen jól elbeszélgetünk. - Szerintem ez majd még kiderül, hogy tényleg te vagy-e a legjobb ember, akit kifoghattam vagy csak jól leplezed azt, hogy van egy isteni testvéred is! - kérdezem tőle kíváncsian, majd leszállok végül a padkára, de kár volt megtenni. Így még kisebbnek érzem magamat, mint ami vagyok. Lassan felpillantok rá és amikor a nevemet kezdi el megízlelni, akkor csak megforgatom a szemeimet. Tudom, hogy nem hétköznapi nevem van, de talán ha hallaná a család nevemet, akkor lehet még ki is futna a világból. Ez a család mindig is szerette a különleges és egyedi neveket. S ez alól engem se kíméltek meg. Nem tudom, hogy mi lehetett a nevem, amikor megszülettem, de remélem hamarosan azt is sikerül megfejtenem.- Rendben, akkor legyen Shar.- mondom neki egy biztató mosollyal az arcomon, hiszen nem fogom megenni érte. Én ajánlottam fel, hogy nyugodtan hívhat annak.
Kevesen választják ezt a becenevet és talán emiatt is örülök annak, hogy ő inkább ezt választotta. Na, meg én is jobban szeretem ezt a nevet, mint a Shary. De ezt nem szoktam az emberek orrára kötni. Mosolyogva hallgatom azt, amit mond, majd hitetlenkedve megrázom a fejemet. Nem akarom elhinni, hogy tényleg ezt mondta. Te minden lányt ezzel próbálsz meg felcsábítani magadhoz? Honnét veszed azt, hogy nem vagyok egy őrült gyilkos? - kérdezem tőle kíváncsian, majd teszek egy pár lépést arra, amerre felé tartott és lassan összefonom magam előtt a karomat. Nem is értem, hogy lehettem olyan ostoba, hogy nem hoztam dzsekit. Persze, ilyenkorra már azt terveztem, hogy a Whitmore egyetemen leszek újra. - Szóval milyen lakásról is van szó és mennyi? Illetve remélem rendben tartod, mert takarítást nem vállalok. - mondom neki komolyan, amikor mellém ér. Eleget takarítottam már a testvéreim és a házúrnője után. Szeretem a rendet, de senki cselédje nem vagyok. - Régóta laksz itt? - kérdezem meg tőle kíváncsian, miközben hol őt, hol pedig a várost fürkészem.
- Nem hinném. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Nem arról van szó, hogy egoista vagyok…na jó, talán egy nagyon kicsit, de egyszerűen csak látom magam a tükörben, tetszik, amit látok,és mivel megtehetem, hogy nem érdekel az életem, ezért nem egyszerűen laza vagyok,hanem szabad. Ez pedig a világon minden érzésnél jobb és felemelőbb. – De miért, szerinted tévedek? – igazából bármit mondhat, nem bánthat meg, de… nem hinném, hogy tévedek, általában könnyen megnyerem magamnak az embereket, szerencsére elég szép kis pofám van, szóval… ja, na meg Miami-ban nőttem fel, az ragaszt az emberre egy kis magabiztosságot meg önbecsülést. Minden gátlásos embert oda küldenék. – Ami azt illeti van testvérem, de hidd el, hogy jobban jártál velem. Jobban is nézek ki, a bátyám meg amúgy is ritka nagy tapló. – persze, bírom őt meg minden, de attól még egy paraszt marad. Nem haragszom rájuk mert elküldtek. Hiányoznak, mert a család fontos meg minden, de… előbb-utóbb úgyis a saját lábamra kellett volna állnom, nem? Amúgy szép neve van, elégé érdekes név, de szép, az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy magázzam, vagy valami hivatalos formanyelven beszéljek vele. Fiatalok vagyunk, ráadásul ez a 21. század, és én nem szoktam senkit se magázni. Még a főnökömmel is úgy beszélek, mint valami haverommal. - Nem, azért nem mindegyiket, kicsit válogatós vagyok, az őrült gyilkosok nem a zsánereim. – pillantok rá mosolyogva, majd kicsit gyorsabb tempóra ösztökélem magam. Ha fázik, akkor jobb lenne minél előbb hazaérni, ott nincs hideg szerencsére,sőt, néha már úgy érzem, hogy kedvem lenne inkább megfagyni odabent. – Nem kerül semmibe se. Amúgy… nem egy nagy lakás, de simán elférünk benne ketten-hárman, szóval lesz helyed, amíg maradsz. A rend meg… - vigyorodom el akaratlanul is. Sok minden van a lakásomban, de rend az nincs. Férfi vagyok amúgy is, meg hát elég lusta és trehány is, szóval… ja, majd össze kéne takarítanom. – Nem, ami azt illeti ez csak ideiglenes. New Orleans-ban is van egy kéglim, hol itt, hol ott vagyok. Esetleg máshol. Na és te? Mi szél hozott pont ide? – mert azért lássuk be, hogy ez nem a világ legszórakoztatóbb városa. Mehetett volna mondjuk…New York-ba, vagy… Washingtonba… miért pont Mystic Falls?
Mosolyogva hallgatom őt, hiszen szeretem húzni az embereket, de ugyanakkor tényleg óvatos vagyok. Hiszen örökbe fogadtak és elég fura dolgok történtek velem. A mostoha anyám utált, míg a férje, vagyis a mostohaapám, illetve annak az sógornője meg szerettek. Ott volt a lány testvérem is, akivel mondhatni kijöttünk egymással, de nem sok időt töltöttünk együtt. Ugyanakkor ott a nagyobbik bátyám, aki egy partin után... - sietve rázom meg a fejemet, hogy kiszakadjak a gondolataimból, hiszen szerencsére nem történt meg. Mindenki azt hiszi róluk, hogy milyen jó emberek, pedig nem azok. Az mind csak a látszat és pont ezért nem szeretek bedőlni az embereknek. - Első pillantásra nem, de ki tudja, hogy ez a valóság vagy csak egy egyszerű látszat. - mondom neki egy kisebb mosoly keretében. Fura ez a helyzet, hiszen új vagyok erre és az egész élet számomra az újdonság erejével hat, hiszen be voltam zárva egy hatalmas ház és a szabályok közé. Na, nem mintha annyira érdekeltek volna azok a hülye szabályok. - Legalább akkor könnyű lesz megkülönböztetni titeket. Ő is ott lakik? - kérdezem tőle kicsit aggódva, hiszen a tapló jelzőt is sok fajta értelemben lehet érteni, de nekem elég volt már életem során egyetlen egyel találkozni, mert a mai napig nem tudom kiverni a fejemből. Képes vagyok néha akár egy-egy váratlan dologtól is megijedni a partin. Fura, hogy annyi ideje már annak, de a mai napig emlékszem és néha vészjóslóan cseng az elmém, amikor úgy érzi hasonló dolog történt. De most szerencsére csöndben maradt, így bíztam abban, hogy Wick tényleg nem fog bántani. Akkor milyen szerencse, hogy nem vagyok az. - mondom neki mosolyogva és minél több idő telik el, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy feleslegesen voltam ideges miatta, feleslegesen izgultam. - Te és még ki lakik ott? Ohh, az biztos, hogy nem nő, ha ilyen hangban ejted ki azt, hogy rend. Egyáltalán még belehet menni abba a lakásba? - kérdezem tőle nevetve, hiszen bele se merek gondolni abba, hogy mekkora kupi lehet ott. Persze nem mondom azt, hogy túl nagy, de akkor nem is kicsi.
A hangja mindent elárult. Lassan sétálok mellette, vagyis igazából követem őt, hiszen fogalmam nincs mi merre van, azt meg pláne nem, hogy ő hol is lakik. - Akkor te nagy világjáró lehetsz. Biztos jó érzés lehet szabadnak lenni és oda menni, ahova éppen kedved tartja. Szárnyaid vannak, amit senki se próbál meg letörni. - a hangom egyre halkabban cseng és egy pillanatra még talán a szomorúság is megjelenik benne. Bármit meg adnék azért, hogy olyan lehessek, mint ő. Szeretnék utazni, de nem tehetem meg.... - Gyerekként örökbe fogadtak. Van három testvérem, legalábbis a média szerint, hiszen elég híres családba kerültem, majd jöttek a bonyodalmak, ahogyan egyre nagyobb lettem. Londonba akartak küldeni, valami elit iskolába, de szerencsére sikerült elérnem azt, hogy a Whitmore egyetem falaival megelégedjenek. Most meg itt vagyok, miután sikerült leráznom a testőrömet. Nem volt túl nehéz. - mondom neki egy kisebb kuncogás kíséretében. Hiszen mondhatni valami fura csínyt tettem, aminek meg lesz még a böjtje, de most ez se érdekel. - Röviden így kerültem ide. Kutatni és felfedezni szerettem volna a várost, de túl gyorsan telt el a nap, így lemaradtam az utolsó buszról. A taxi meg drága ahhoz, hogy azzal menjek vissza is.. - mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd megállok mellette egy ajtót bámulva. - Szóval ez lenne az? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben abban reménykedem, hogy hamarosan meg tudom mi járhat a fejében. Tudom, hogy külsőre nem nézek úgy ki, mint egy elit leányzó, de soha nem is akartam. Ez vagyok én, ilyen vad és szokatlan, mint a külsőm.
- A kettő néha ugyanaz. De amúgy sincs sok választásod, nem? Hány hozzám hasonlót találnál, ha még keresgélnél? – egyet se, mert különleges vagyok és nincs még egy olyan, mint én. Ezt amúgy mindenki elmondhatja magáról. Nem vagyok egoista, talán csak egy nagyok kicsit, de egészséges mértékben csak. Szeretem magam, és ezzel nincs is semmi baj. – Nem, ő a szüleimmel van… igazából nem is tudom hol vannak. De ha csak nem karácsony van, akkor erősen kétlem, hogy itt lenne. – nem tudom hol vannak, szerintük nem jó ötlet az, hogy tudjam merre járnak én meg nem kérdeztem, elfogadtam a dolgot, és azóta elvagyok itt egyedül. Többé-kevésbé. - Merem remélni. – mosolygok rá. Kicsit fiatal is lennék a halálhoz, na meg… gőzöm sincs hogy lehetne amúgy megölni. Talán ha kitépnék a szívem az biztos elég hatásos lenne, de nem hinném, hogy Shar csak úgy puszta kézzel kitudná azt rántani belőlem. Na meg mi oka lenne rá? – Senki, csak én. Volt egy lakótársam, de ő lelépett úgy pár hónapja. Amúgy meg belehet menni, direkt csináltam egy ilyen kis ösvényt az ajtótól a nappaliig. – vigyorgok rá. Jó, azért ennyire nem rossz a helyzet, de igaz, ami igaz, hogy nincs ott rend, és hát.. nem is nagyon fogok tudni rendet tartani. - Ezt úgy mondod, mintha egy börtönben nőttél volna fel. Te is megtehetsz amit csak akarsz. Elhatározod magad, és teszel arra, amit mások mondanak. Persze, hallgasd őket végig, de aztán tedd azt, amit amúgy tenni akartál. – akkor senkio nem mondhatja, hogy nem hallgatod meg a másikat. Én meghallgatom, csak nem érdekel. - Híres? Nekem nem vagy ismerős a lapokból. Szóval azt akarod mondani, hogy számítsak utánad szaglászó testőrökre? Amúgy… úgy félévig én is jártam a Whitmore-ra. – csak azért eddig, mert meguntam és a szüleimnek is megmondtam, hogy nem erőltethetik ezt rám. Nem voltak boldogak ugyan, de… mit tehettek volna? – A legtöbb taxis amúgy is bunkó. – rántom meg a vállamat. Legalábbis én csak olyanokkal találkoztam eddig még, de persze vannak kivételek, nem azt mondom, hogy nincsenek. Vannak, csak elég ritkák. Bár ez gondolom így szokott lenni majdnem mindennel. Mindegy is, nem ez a lényeg. Fura a csaj. – Öhm… ha minden igaz. – mondom egy nagyot bólintva, ahogy a zárba dugom a kulcsot, majd ahogy kattan a zár, egy elégedett mosollyal pillantok rá. – Ez az. – nem mintha nem ismerném fel a saját ajtómat, de mint mondtam, nem mindig vagyok itt, és az itteni ajtók szinte mind ugyanolyanok. – Hölgyeké az elsőbbség! – mutatok be a lakásba, ahogy kinyitom az ajtót. Csakis utána, elvégre ő a vendég.
i've changed. you've changed. we all have changed. maybe it will be a new start. we were something else, weren't we? but at the end.. we will always change.
Könnyedén csatolom fel rá a bukósisakot, gyakorlott mozdulatokkal igazítom el rajta a pántokat, nem akarom, hogy baja essen, bár pontosan tudom, hogy bármiféle gond történne, vámpír létem könnyedén megoldást nyújthatna. Azonban nem szeretném, hogy ilyesmire sor kerüljön, így jobb megoldásnak tűnik nem-misztikus módszerekre hagyatkozni, elsősorban. Halk nevetés szakad ki belőlem szavai hatására, tetszett a hangsúly, amivel megszólalt, noha teljesen biztos voltam abban, hogy képes lenne elvezetni ezt az „izét”. Enyhén megráztam a fejemet, aztán ujjaim lassan végigszántottak szőke tincseimen. Az utcalámpa sárgás fényében figyeltem őt, figyeltem, ahogy arcán egyszerre láttam valami hitetlenkedést, izgalmat, és talán még kíváncsiságot is. Eszembe jut, milyen lett volna, ha akkor nem válunk el, ha akkor együtt folytatjuk utunkat. Meddig tartott volna? Akkor is vámpír lennék? Vajon akkor a szüleim.. - Na, pattanj fel! –Hirtelen sebességgel ülök fel a motorra, miután meggyőződtem, hogy nincsen senki a közelben rajta kívül, aki tanúja lehetne vámpírmozdulataimnak. Ritkán engedek meg magamnak ilyeneket, hiszen a legtöbben nem foghatják fel, milyen képességek birtokában vagyok. Vele azonban.. Vele azonban túlságosan könnyű elengedni magam, könnyű önmagamnak lenni. Néha már azt hiszem, hogy ez nem is nagyon megy nekem, annyira régóta keresem, kutatom a választ a kérdéseimre, hogy néha elveszek a részletekben. Most azonban nem. Ma jól szeretném magam érezni. Úgy menni az éjszakában, ahogy már nagyon régen. Nem azért, mert sietek valahova, nem azért, mert szükséges a munka miatt. Nem. Csak élvezni fogjuk, ahogy a hűvös szél az arcunkba vág, ahogy őzek futnak mellettünk valahol bent a sötétben, ahogy csak a hold világítja be az utakat. Vigyorogva, kicsit talán kihívóan pillantok rá, szavaimat követően, de nem ellenségesnek, vagy kárörvendőnek szánom furcsa mosolyomat, csupán apró heccnek, és természetesen, ha nem megy neki jól, akkor kezemet felé nyújtva segítek neki felkapaszkodni mögém. Várok még pár percet, hogy elhelyezkedhessen, és csak akkor adom rá a gyújtást. - Hát Te vagy itt régebb óta, te mondod, merre menjünk! – És könnyedén indulunk el.
Valamiért szerettem ezen az útvonalon hazamenni. Békés volt és csendes, névtelen, viszont azt hiszem a történetek mesélésére legalkalmasabb lenne. Ki tudja, mi mehet e között a falak között, éjszaka. Én leginkább az éjszakai műszak után, hajnalban járok erre, nagy ritkán kora este, de kétlem, hogy félni valóm lenne. Egyébként is boszorkány vagyok, nem tartok tőle, hogy keresztül harapják csak úgy a nyakam. De ne igyunk előre a medve bőrére, épp ezért hordom magamnál a karót, és némi vasfűbe, meg verbénába mártott kést, amolyan biztos, ami tuti módra. A ma hajnal, már, ha fél három már hajnalnak számít, meglepően csöndes volt. Túl csendes, ami egyből gyanús lett, de egészen addig nem is törődtem vele, míg valóban érezni nem kezdtem, hogy valaki pedig figyel. -Látom, szeretsz mások jóindulatával szórakozni, Darius.-jegyzem meg, megpördülve a saját tengelyem körül, és nem túl nagy meglepetésemre a szóban forgó alak életnagyságban jelenik meg előttem, mögötte egy földön heverő testtel, ami eddig határozottan nem volt ott. Felvonom az egyik szemöldököm, majd kissé oldalra billentve fejem, keresztbe fonom karjaim a mellkasom előtt. -Elhiszem, hogy a fajtád többször nem tudja visszafogni magát, aminek ez lesz a vége, de azt hiszem, érthető voltam legutóbbi találkánkkor is. Életben hagylak, eltakarítom a mocskod, de nem vagyok egy hullatelep vezetője.-vetem szemére, hogy az ehhez hasonló hajnali találkák, és ez a fajta munka, kezd az idegeimre menni. Mellesleg, hiába vagyok boszorkány, most érzem, ahogy szemem alatt egy kész táskabolt nyílt, és beesett szemeim be vannak gyulladva az egész napos neonfénytől. Ez a nap sem volt rövidebb, mint bármelyik másik. Sajnos. És még ez is is. Komolyan, nem unja még? Mert én már igen, nem is kicsit. Csak tudnám, miért én vagyok az egyetlen, aki erre képes. Ja, megvan. Meg akarom védeni a lányom, még ha tartok tőle, valójában fogalma sincs róla, hogy ki a lányom. Legyünk őszinték. Üres szavak mögé bárki elrejtőzhet, bár kezdek kételkedni benne, hogy ő az a fajta lenne, aki ilyesmit tesz, s nem cselekszik.
Nem bízom különösebben senkiben sem meg magamon kívül. Philip-ben régen szinte meginoghatatlan bizalmam volt, de most… kezdek kételkedni abban, hogy egyáltalán megvan-e még a józan esze. Gyerekek? Azért vagyunk vámpírok, hogy az ilyen kapcsolatok, amik az emberléthez kötnek és ezáltal elgyengítnek, soha többet ne is létezzenek. Nem kell sem gyerek, sem feleség, sem munka, sem megalázkodás. Az idő már nem létezik, nem bánthat minket, ahogy az ember sem teheti meg. A fenébe is, mi lett azzal a Philip-pel, akit nekem kellett megkötözzek, hogy ne akarjon lubickolni a kiontott vérben? Bárcsak tudnám, akkor meg is tudnám oldani a baját. Újra olyan lehetne, mint régen. Persze ez csak hiú ábránd. Én nem leszek olyan, mint ő. Én maradok… én. - Meglepetés! – vigyorgok rá, ahogy felém fordul, majd követem a tekintetét, és magam mögé nézek, ahol a hullát hagytam. Gondoltam nem hagyom munka nélkül őt. Na meg… az éhség nagy úr, ahogy mondani szokás. – Mit mondjak, ezt tűztem ki életcélomul. – rántom meg a vállamat, de az arcomról leolvashatja, hogy a legkevésbé sem érdekel a jóindulata. Tudok róla valamit, ami összetörhetné a kis felépített világát, cserébe ő elintézi nekem, hogy ne kelljen kíváncsiskodókat is megölnöm, csak ha éhes vagyok. És elég gyakran vagyok az. - A fajtám? Na tessék, már általánosítasz is… - forgatom a szemeimet, de igazából nagyon jól szórakozom. A legkevésbé sem érdekel, hogy kikhez sorol engem, vagy kiket általánosít, attól függetlenül én még itt leszek és mindent megteszek, hogy… szórakozzak a jóindulatával, ahogy azt az előbb mondta. Szép az élet, nemde? – Ez csak egy fickó a bárból, nem az angol királynőt kell eltakarítanod. – nem értem, hogy mégis miért olyan nagy probléma ez neki. Ha majd a királynőt is megölöm, akkor talán van oka arra, hogy ezt a szememre vesse, de… azt hittem tudja, hogy mit vállal. Stresszevő vagyok, meg amúgy is imádom a vért. – Szóval életben hagysz? Nem is tudom, hogy köszönjem meg… igazán nagylelkű vagy. – mosolygok rá. Életben hagy. Vicces. Érezzem magam megtisztelve, nem? Nők. Esküszöm, őket még Philip hülye családmániájánál is kevésbé értem meg. – Nekem úgy rémlik, hogy én vagyok a nagylelkű aki életben hagy téged és a drága kis lányodat, cserébe, ha vezeted a hullatelepemet. Mit hittél, hogy a vegetáriánus vagyok? – életemben nem ittam még állati vért, és soha nem is fogok, az a vámpír, aki mókusokra meg patkányokra vadászik, már csak ezért is megérdemelné, hogy kitépjék a szívét, méghozzá szép lassan, hogy a kín egy pillanatát se hagyja ki. – Amúgy meg, köszönöm, jól vagyok. – válaszolok a ki nem mondott kérdésére, amit jó eséllyel soha nem is tett volna fel. – Na és te? Kissé nyúzottnak tűnsz. – nem csoda, elvégre ember, azok mindig nyúzottak. Még akkor is, ha történetesen boszorkányok.
Tudtam jól, hogy egyedül járok erre, ahogy egyedül vagyok a valóságban is, de kevésbé zavart, tudván, az önvédelem egy jól elsajátított dolog. Bár valószínű mások már változásra vártak volna, a magam kis életében tökéletesen megvoltam. Még ha a rengeteg titkom ellenem is játszott, és a családomból megmaradt egy személy igencsak távol került tőlem, és már nem voltunk olyan kapcsolatban, mint régen. Az idegesítő, nagyképű és túlont túl önelégült vámpír az életembe épp annyira hiányzott, mint a savas eső az emberiségnek, vagy a jégsapkák olvadása a jegesmedvéknek. Utóbbi esetben a túléléstől függött, hogy a viszony a helyén maradjon, és a mi helyzetünk pont ez volt. Legalábbis rám nézve. Az, hogy meg tudnám e ölni, más kérdés volt, de megmagyarázhatatlan okokból, amióta megállapodást kötöttünk, nem fordult meg a fejemben minden találkozásunk első perceiben, hogy "Hűű, de jó lenne a szíved a kezemben tartani, és még azt is leszúrni, hogy biztosra menjek." Egy percre gúnyvigyort húzok arcomra, majd a hullára nézek, és ha először látnék ilyet, biztosra veszem, hogy kidobnám az utcára a sok órával ezelőtt elfogyasztott ebédem maradékát is. -Remek. Tehát, ha a szutykos szellem leszel, akkor is a nyakamra fogsz járni?-érdeklődöm kissé arrogáns hangon, és őszintén mondom, ha így lesz, teszek róla, hogy ne legyen szellem se, csak holmi rossz emlék. Így is sok van már a számláján, de a függésem tőle tiszta sor. Remek helyzet, amit mindig is elkerültem volna. Kezdtem érezni, hogy elindul az a bizonyos pumpa felfelé, így némi levegővétel után meg bírtam szólalni, egy rakás iróniával és gúnnyal a hangomban. van, ami sosem változik. -Miért ne tenném? Te talán az angol királynő vagy?-érdeklődöm, hogy az ő szavaival éljek, de valójában az sem érdekelt volna, ha egy utolsó drogost cipel elém, annak sem örültem volna jobban, mint a "csak egy fickó a bárból"-nak.-Nem is tudtam, hogy csoportot váltottál és mostanában a pasikra buksz!-teszek pimasz megjegyzést, arcomra ülő hasonló mosollyal, és egy szemernyire sem féltem a bőröm, hisz tapasztalta már, mire vagyok képes, és ez az alku is kétirányú. Ameddig a másikat kóstolgatjuk, nincs baj, de ha valaki felrúgja a szabályokat, a kártyavár összedőlhet. Vállat vonok, amolyan talánban hagyni a kérdésre adható válaszom, és úgy teszek, mintha erre sem lenne egy frappáns megjegyzésem, holott azt időközben sikerült lenyelnem. -Te? Vega? Ez olyan, mintha Csipkerózsikát egy törpe csókja ébresztette volna fel.-fintorodom el, majd vállat vonok ismét.-Tudod azt hittem, legalább annyira veszed a fáradtságot hogy nem műszak után találsz meg. -jelzem őszintén, hogy nem csak nyúzott vagyok, de úgy is érzem magam, mint akin átment egy úthenger, és beterítettek volna még földel, ami fullasztóan nyom lefelé, és lassanként elveszi az életerőm. -Tudod, hogy hova tedd a jóindulatod, meg a felesleges pofavizited. Magadon kívül senki sem érdekel. Ja de, az én zsarolásom. Gratulálok, te vagy az év szemete. De ha a lányomnak egy haja szála is meggörbül, neked másod fog eltűnni a helyéről.-lépek hozzá közelebb, előtte egy fél lépéssel megállva, mélyen a szemébe nézve, míg sajátomon a tükörképében izzik a dühtől, ami eluralkodott testemen.
Megértem, hogy megakar ölni. Elvégre vadász, vagy mi a fene, de ettől függetlenül még nem igazán értem, hogy miért kell minden vámpírt ilyen ellenségesen kezelni. Csak akkor ölök, ha éhes vagyok, meg néha, ha unatkozom, nem hinném, hogy ez olyan nagy bűn. Én is csak életben tartom magam, ahogy teszi azt ő is, csak én állatok helyet emberekkel táplálkozom. Ezt adta az… ég. - Nem hiszek a szellemekben. – rántom meg a vállamat. Amúgy sem különösebben izgat a túlvilág meg úgy általában a halálban semmi sem. – És meghalni sem tervezek újra, szóval… - azt hiszem ebbe kénytelen lesz beletörődni, míg ő meg nem hal. Nincs ezzel semmi gond, természetes része az életnek, hogy egy-két ember meghal. Ha nagyon filozofikus akarok lenni azt mondanám, hogy nincs is annál természetesebb dolog, minthogy meghal az ember. A folytatás már csak attól függ, hogy kortyoltál-e vámpírvért. Én pedig azt mondom, hogy azért, amit a vámpírlét ad, megéri meghalni. - A kedvedért ő is lehetek. – vigyorgok rá. Nem lennék valami hű utánzata, hogy is mondjam finoman… kissé ronda és öreg, ellenben én… öreg vagyok és jóképű. Élek már egy ideje, ezt néha hajlamosak elfelejteni a vadászok és a boszorkányok. Az embert ugyanis kilehet ismerni, még ha nem is valami könnyű. – Ráült a motoromra. – rántom meg a vállamat. Nem szeretem, ha a motoromat cseszegetik, ez a hülye meg azt hitte, hogy majd csak koptathatja a bőr ülést a nagy seggével. Most koptathatja a járdát a hullájával. Vére nem sok van, gondoskodtam róla, hogy a halála előtt kicsit szenvedjen. - Örülök, hogy ebben egyetértünk. – ha akarnék se tudnék állatokkal táplálkozni, olyan mintha az ember cementet enne, és én miért tegyem, ha ők nem? Csak mert vámpír vagyok? Élnek a Földön vagy hétmilliárdan, az a néhány hulla nem fog ártani. Sőt, talán még javít is a helyzeten majd. – Legközelebb a küszöböd előtt is hagyhatom, ha szeretnéd. – de nem hinném, hogy annak annyira örülne, a szomszédok ugyanis talán kicsit furcsállnák, hogy egy hulla van az ajtaja előtt. Vagy elküldhetném egy dobozban is, úgy kevésbé lenne feltűnő, de… egyszerűbb csak így idehozni, feleslegesen nem fogom magamat fárasztani senki miatt sem. - Ne vedd a szívedre, én is csak túlélek. – és nem csak vele, de mással sem foglalkozom különösebbképpen. Philip-et is már legszívesebben egy pózna tetejére tűzném a folytonos ”ideje megváltozni” beszédeiért. Ott csak az tart vissza, hogy régen egész jókat szórakoztunk. Nem tudom, hogy mi lett mostanában mindenkivel, mintha teljesen elment volna az eszük. – Előbújt az anyafarkas… hol bujkált eddig? – pillantok rá kíváncsian, de mosolyogva. Nem értem miért hiszi, hogy gonosz vagyok. Képzelje magát a helyembe. Én csak túlélek és kész egyszerű a képlet. – Miért hiszed, hogy megölném? Nem vagyok kegyetlen. – csóválom meg a fejemet. – Csak azután tenném, hogy téged meggyűlölt. Tehát… mindenkinek az a legjobb, ha végzi tovább a dolgát. Akkor a te lányod biztonságban lesz, a kedvenc testrészem pedig megmarad. – mosolygok rá már-már kedvesen. Na nem mintha ellenséges fajta lennék.
Fogalmam sem volt, hogy a vadász énem akarta e megölni, vagy a női énem, aki próbálta a titkait magának tudni, mégis kényszerhelyzetbe került, és egyik éne összeforrva a másikkal túlélésre hajtott. Az egészben a szomorú az volt, hogy mindet tőle függött, noha ha olyan napon kap el, amikor jócskán kipihentebb vagyok, nem tartok tőle, hogy ne fordíthatnám meg az állást. Bár hasznom abból sem lenne, ha meghalna, csupán a titkom lenne biztosabb, de ki tudja, ahhoz, hogy így legyen, hány embernek kellene még meghalnia, akár értelmetlenül is. -Kár. Sokaknak tennél szívességet vele. Plusz, a szelleme annak, akit megöltél szíve szerint szerintem hátba szúrna, csak úgy szimplán. Én hinnék bennük a helyedben.-tanácsolom, kezemmel a mértéket mutatóujjam és hüvelykujjam között mutatván felé, hogy mennyire kellene megváltoztatni a a kérdéshez való hozzáállását, de tettem rá, hogy megfogadja e a tanácsot vagy sem. Fintort vágok, és ha gyerek lennék, most a nyelvnyújtás következne, e helyett felemelem a középső ujjam, és elmosolyodom. -A kedvedért. A sajátod.-egészítem ki a nemzetközileg ismert nyelvrendszert szavakkal is, hogy értse, mire gondolok, és arcomra bájos mosolyt produkálok, sűrűn pislogva, kislányosan, majd leengedem a kezem. Az indok, amit mond, attól elnevetem magam, és egy pillanatig értetlenül nézek rá. A férfiúi hiúsága, amit egy tárgy, bocsánat, egy motor felé tanúsít, az már-már elismerendő és mégis nevetséges. Soha nem értettem, mi a jó benne, ha valaki egy járműhöz kötődik, de egy emberhez sem, bár számomra is értékes volt a nyakamban lógó medálom, bár a családomon és a tetteimen kívül semmi másra nem emlékeztetett, s a tükörbe nézvén néha zavaró volt. -Legközelebb kérd meg, hogy tűnjön el onnan, vagy egyszerűen olyan helyre állj, ahol nem ülhet más a kincsedre. Legalábbis az egyikre.-adok tanácsot, bár tudom, hogy szándékosan sem tenne ilyesmit, nehogy ne legyen indoka megölni valakit. Akit utána én pucolok el. Mintha a természet körforgása lenne ez. Ő gyilkol, én temetek. A halál és a sírásó, csak minket Darius-nak és Maya-nak hívnak. -Épp kérni akartam.-rázom meg fejem, hogy hű, de marha vicces és frappáns megjegyzést csapott nekem, és igyekszem nem felhúzni magam, de már rég késő ehhez. Ahogy megszólal, szóba hozva a lányom, közelebb lépek felé, és szívem szerint neki rontanék, végül csak mellkasánál lököm meg. -Tulajdonképpen azért csinálod, hogy nekem legyen rossz, vagy azért, mert kezdesz kifogyni azokból az emberekből, akiknek az idegeire mehetsz? -érdeklődöm, de ahogy elszakad a cérna, kezem meglendül, és életemben először, összeszedve minden dühöm, és életemben először megütve őt, hatalmas pofont keverek le neki, mielőtt feleszmélhetne. A gyorsuló szívverésem gyorsuló levegővételek követik, tenyerem nyoma pedig pirosan izzik arcán. -Kevés dologra vágyok tőled, de az, hogy végre felképelhettelek, mindennél többet ért.-nézek rá fel, hisz egy fejjel magasabb, mint én, és arcomra mosoly ül ki.-Na, meg meglepni téged, és ez most egyszerre sikerült. Azt eltüntetem, de nem azért, mert neked akarok jót, ezt te is tudod.-szögezem le, de továbbra sem lépek hátrébb, inkább csak rá meredek, egyenesen a szemébe, amiről csak most tűnik fel, hogy milyen szemkápráztatóan tisztán ragyogó.
- Aranyos, hogy így aggódsz értem. – pillantok rá egy hálás mosollyal, bár jól tudom, hogy ez közel sincs így. Minden bizonnyal nagyon örülne neki, ha egyszer pont az én hullámat takaríthatná el. Csak hát az a gond, hogy nem vagyok az a típus, aki könnyen meghalna. Próbálták már egy páran. – Sokakat öltem meg. Ennyi erővel építhetnék egy atombunkert is magamnak. – rántom meg a vállam. Nem mintha dicsekedni akarnék. Na jó, egy kicsit. Elég sok embert öltem meg az alatt a röpke pár évszázad alatt, mióta élek, és nem mindegyiket azért, mert éhes voltam. Volt, akit sportból, volt akit unalomból, megint mást fogadásból. - Ti boszorkányok, meg a primitív szokásaitok… - csóválom meg a fejemet rosszallóan ugyan, de aztán csak elmosolyodom. Történt már velem rosszabb dolog, minthogy szavak nélkül elküldtek a francba. Hozzászoktam. Vagy megöltem azt, aki elkövette a dolgot. Apróságokért is öltem már, de nem tarthatom mindegyiket fejben, lehetetlen vállalkozás lenne. – Az én kedvemért, a tiedért… majdnem ugyanaz a kettő, nem gondolod? – én igen, és még ha ő most nem is, később befogja ezt látni. Mindenki belátja egy idő után, ehhez értek, még akkor is, ha szörnyetegnek tart. Amit megjegyzem, kissé túlzónak tartok. Nem vagyok szörnyeteg. Ha az lennék, rosszabb volnék. - Igazad van, legközelebb kiteszek egy táblát rá, hogy: „a segged kényelme az életedbe kerülhet”. – így belegondolva nem is tűnik olyan rossz ötletnek, de szeretek vért ontani, akár van értelme, akár nincs, akár szórakoztat, akár nem, de… inkább szórakoztasson a dolog. Nincs rosszabb, mint megszokásból ölni, én mondom. - Kérned sem kell, te mégis… - folyton csak morgolódsz, vagy valami ilyesmit akartam volna mondani, de végül félbe marad a mondat mikor lök egyet rajtam és először meglepve nézek rá, de végül csak elmosolyodok. Nem tudom, hogy mennyire van tisztában azzal, hogy mi vagyok, de… nem ajánlom, hogy sokat lökdössön a mai nap folyamán. - Egy kicsit mindkettő. – rántom meg a vállamat, akkor még vigyorogva, de mikor a keze az arcomon csattan, lehervad az a vigyor az arcomról és pár pillanatig nem is mozdulok, végül csak az állkapcsomhoz nyúlok. Hiába nő, nagyot üt. Vagy akkora tenyere van, mint egy lapát. - Erősen kétlem, hogy ennyiben kimerül az, amit akarsz tőlem. – válaszolok talán kissé szemtelenül az előzőek után neki, de végül megkomolyodnak a vonásaim. – Nem ajánlom, hogy még egyszer megüss. – mert híres vagyok arról, hogy nem kezelem valami jól az indulataimat. A végén még itt ölöm meg. Ha már megölöm, a lánya előtt akarom. – Csak nem láttál valamit, ami tetszik? – mosolygok rá, és kicsit még közelebb is hajolok. Tisztában vagyok azzal, hogy az élet előnyös külsővel áldott meg, és egy szép szempárral. Nem fogom bántani emiatt. De más miatt igen. Épp ezért mikor nem figyel, a kezem lendül is előre, az ujjaim a nyaka köré fonódnak, de nem fojtogatom, csak egyszerűen a falnak vágom őt. Nem olyan erősen, hogy bármije is eltörjön, csak épp annyira keményen, hogy megérezze a fájdalmat. – Sajnálom, drágám, de tudod milyen vagyok. Nem hagyhatom szó nélkül, ha megütnek. – rántom meg a vállamat. Ilyen vagyok. De végül odalépek mellé és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. – Esküszöm, hogy nem a kezedet akarom letépni. – az előbbi elég volt, hogy ne érezzem magam megalázva.
Cseppet sem aggódtam érte, ami azért kiült arcomra is egy félmosoly kíséretében, ami ahogy jött, úgy el is tűnt, és ahogy és amennyire lehet, kifejezi azt, amit gondolok ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Sok mindenkiért mondhattuk, hogy aggódást fejeztem ki, de erre a listára soha nem fog felkerülni. De még csak a lehetséges jelöltek közé sem. -Sosem késő. Bár szerintem kevés lenne, ha csak egy atombunkert építenél.-jegyzem meg közönségesen, mégis már-már nevetve, hisz lássuk be, ahány embert megölt már meg, hogy ha egymásba építene hat bunkert, sem jelentene teljes biztonságot, de én nem fogok aggódni érte, hogy az az egy megvédi e vagy sem. -Bahh, most akkor kis is általánosít? -vonom fel szemöldököm, és ahogy kiforgatja a szavaim és az imént megejtett bemutatásom, attól elfintorodom.-Nem, nem gondolom. És neked sem kellene.-szögezem le, eszem ágában sincs ilyesmin gondolkodni. Bár kezdem azt hinni, hogy direkt csinálja ezt, amikor a közelemben van. Direkt húz fel. Amit hozzáteszem elég nehéz, ha a puszta létezéshez nincs elég erőm, neki mégis valahogy mindig sikerül. Ezért pedig meg kellene becsülnöm a képességeit, de nem élvezem a helyzetet annyira, hogy így tegyek. Összességében véve megértette, hogy mire célzok, amiért elismerően bólintok. -Nem is hangzik rosszul. Félek, egy igazi költő lakozik benned, valahol nagyon, nagyon, nagyon mélyen.-mosolyodom el, bár kétlem, hogy ne találna ez után más okot arra, hogy nyakakat csavarjon ki arra, amerre megy. Azért ennyire egyszerű, s már-már megfejthető jelenség, hogy ezt tudjam róla. Erőteljesen odébb taszítom, és még így is képes mosolyogni. Félnem kellene tőle? Minek néz, ma született báránynak? Bár megeshet, néha hajlamos vagyok elfelejteni, ő egy vámpír, de ő hajlamos azt, hogy boszorkány vagyok. vitatkozhatunk róla, hogy a táplálékláncban ki, s hol áll, de teljesen felesleges lenne. Meg sem hallom, amit mond, felképelem, mintha csak egy idegesítő ember lenne, nem egy vámpír, de őszintén mondva teszek rá, hogy kitöri e a nyakam vagy sem. Ha így lesz, a lányom megtudja az igazat, de nem fog sokat rontani a helyzetemen. Ha pedig nem...azt hiszem, az a mázli. De ahogy állkapcsához nyúl, megejtek egy mosolyt, vállba veregetem magam, hogy az erőm ide vagy oda, emberként a vadászi énem még mindig formában van, még ha a tenyerem ég is kicsit, de legalább megérezte az ütésem erejét. -Valóban, miért, mit akarok én tőled?-vonom fel szemöldököm, s bár még mindig viszket a tenyerem, nem képelem fel még egyszer, hisz válaszolni sincs lehetőségem, mert hátam a falnak csapódik, és a földön kötök ki. Meg se nyekkenek, csak a földre köpök egy adag vért, és megtörlöm a szám. Nesze neked nőiesség. Ellököm a kezét, és a lábamra állok, hajam a szememből hátra tűrve és a hullára nézek. Ismét. -Nem bízok a hülye esküidben.-lépek el mellette, és a hulla felé emelem a kezem, aki pár másodperccel később egy kupac hamuként végzi, amit aztán eltűntetek, a levegőbe csapva, hogy a szél eltüntesse minden nyomát. -Akarsz tőlem mást is, mert ha nem, befejezném az utam hazáig.-nézek vissza rá, felkapva a földre esett táskám, és felvont szemöldökkel várom a választ, nyelek egyet, de a vérem ízét még mindig érzem, ami nem dob fel, így elfintorodom.
- Nézd, túl régóta élek, hogy mostanában meghaljak. – nem azért éltem négy évszázadot, hogy majd mostanában feldobjam a talpamat. És tudomásom szerint a holtak nem igen tudnak sok zűrt kavarni, hacsak valaki valamit nagyon el nem cseszik. Addig pedig rohadtul nem érdekelnek a szellemek és a bajaik velem. Álljanak sorba. - Nekem ez szokásom. Én nem próbálok meg jobbnak tűnni annál, ami vagyok. – mosolygok rá. Ő ezt teszi. Mindenki ezt próbálja tenni. Azt hiszik, hogy mert állatokat esznek, attól nem lesznek vámpírok? Ugyanúgy megölnek valakit egy rosszabb pillanatukban. A vérfarkasok sem jobbak, a boszorkányok pedig főleg nem. De ha elfogadnák az egyszerű tényt, hogy ennek születtek, ezzé váltak, megkímélnék magukat sok fejfájástól. – Ugyan, inkább értékeld, hogy nem hagylak magadra. Ha jobban belegondolsz, az egyik veled legtöbbet foglalkozó ember vagyok. Vagy mi. – nézőpont kérdése, hogy mennyire hív engem embernek, de az igaz, legalábbis úgy vélem igaz, hogy nem sok mindenki van az életében. Ebből én vagyok az egyik. És ha nem is értékeli a … törődésem, attól még ez a helyzet. - Mit mondhatnék, ritka tehetséges ember voltam. Bírtál volna. – mosolygok rá. Régen más voltam, de aztán sok minden történt, sok mindenre ráébredtem, és azt kell mondjam, az embert egyetlen dolog tartja vissza a tökéletességtől. Az pedig pont az embersége. Ha eldobná ezt, akkor megszűnne minden, ami gyengíti őt. Nem lenne több erkölcs, se önzetlenség, a puszta túlélés lenne a tét, a lényeg. Szép lassan meghalna a gyenge, eluralkodna az anarchia, és a káoszból megszületne a tökély. Egy világ, ahol az marad életben, aki tesz is érte. - A kérdés inkább, hogy mit nem. Nincs ezzel baj, drágám. Nőből vagy te is, bármennyire… a végzet asszonya akarsz lenni. – rántom meg a vállam, ahogy mosolyogva nézek le rá, miután nekicsaptam a falnak. Nem túl lovagias, de utálom, ha nem az enyém az utolsó szó. Ez egy ilyen rossz szokásom. - Megsértesz. – persze nem veszem a szívemre, de régen, még ezelőtt az egész előtt lovag voltam, egy lovag pedig tartja a szavát, igaz? Ha jobban belegondolok, mindig tartottam az ígéreteimet. Csak néha kissé kifordítottam azokat, ha úgy tartotta érdekem és kedvem. Inkább kedvem. – Ugye tudod, hogy ezt nem akartam? – de megütött, és utálom, ha megütnek, még inkább utálom, ha nem állhatok bosszút, legyen az bármily apró, és bármily jelentéktelen. Azt hittem, hogy ismer már ennyire. Az utolsó szót mindig magamnak akarom, és ha nem üt meg, én sem vágtam volna neki a falnak. - Mi lenne, ha egy ideig elkísérnélek? Utálnám magam, ha valami bajod esne… - mosolygok rá. Nemleges választ amúgy sem fogadok el, ha azt is kapok, úgy is mellette leszek, tehát… mondjuk, hogy ezt nem gondoltam komolyan, csak úgy voltam vele, hogy megkérdezem. Az illúziót azért tartsuk fent minden esetben.
Valóban, túl régóta élt, engem pedig túl régóta idegesített. És sajnálatos módon ezen a véleményen nem állt módomban változtatni, sőt. Valójában örültem volna, ha azon az éjszakán túlesek azon, aminek most iszom a levét. Vagy megölt volna, vagy én tettem volna el láb alól, a lényeg ugyanaz volt, nem lett volna, aki engem pesztrál, majdhogynem minden este. -Hát elég rossz a látszat, amiből nem arra következtetnék, hogy földre szállt angyallá fogsz változni a közeljövőben.-s bár mindenki próbálta túltenni magát a múlt sérelmein, a jelen nehézségein, s a jövő kérdésein, azért lássuk be, ez nem megy csak így. Plusz, ha az ember nem ember, hanem valaki, aki elméletben a természet szörnyetege vagy a természet igehirdetője, az egyensúly tartója, akkor igencsak nehezen fog menni a viszonyítás ahhoz, hogy mi a jó és mi nem.-Kicsit sem hátborzongató vagy ironikus, valóban. Egy halott vagy, hiába ember. Ennél már csak az lenne abszurdabb, ha nem vámpírként állnál itt, hanem szellemként. Kész felüdítő érzés egy nehéz nap után.-valóban, néha többet láttam őt, mint a tulajdon lányom, még ha annak csak a nagynénje vagyok is. Ezen változtatni illene, de elég nehéz lesz, ha minden második éjszaka, amikor hazafelé tartok, Dariusba botlok. -Volna...De nem bírlak. Miért nem? Mindenki változik. De ha ez megnyugtat, húsz éve én sem egy kórházban dolgoztam, hanem én voltam az, akit kórházba vittek. Bírtál volna.-fordítom át az ő szemszögére a dolgot, bár húsz éve egy kerek hasú valaki voltam, aki megcsalta a barátját, plusz, akit jobban érdekelt az, hogy mikor tűnhet el otthonról, mint az, mikor lehet a családjával. Furcsa, most épp az ellenkezőjére vágyom igazán. Elnevetem magam, mert valójában semmire sem vágytam jobban, mint az, amit akartam tőle, mégsem kaphattam meg. A nyugalmat, és azt, hogy ne nyaggasson ilyen kis találkákkal. Ami mellékesen elég hátborzongatónak tűnt az elején, mára viszont kissé abszurd módon megszokás lett. -Nos, a végzet asszonya pont azt nem akarja, amire gondolsz. Bármennyire furcsa, semmit nem akar tőled. Ismerd el Darius, nem minden nő akar az ágyadba bújni. Pláne nem azok, akiknek ajándékba hullákat viszel.-azzal, hogy elvetettem a sulykot, magamnak ártottam, de nem különösebben zavart, sőt. Végre felképelhettem, még ha a hátam erőteljesen a falnak is csapódott, legalább a fejem nem vágtam bele. Szívemből szóltam, bár kétlem, hogy ezt ő valaha is a szívére venné, így csak megrázom fejem, és összeszedem magam annyira, hogy fel bírjak állni a pillanatnyi szédelgésemből, amit a becsapódás váltott ki a törékeny emberi testemből. -Majd a végrendeletemben bocsánatod kérem, addig megkíméllek tőle.-kászálódok fel, mint egy öregasszony, majd méltóságteljesen nézek rá.-Relatív, hogy mit akarunk és mit nem. Én meg akartalak ütni. Őszintén, és jól esett. Az, hogy te hasonlóan cselekedtél volna e, ha nem képellek fel, megjegyzem, jogosan, akkor relatíve akár az elképzelés is kivetülhetett volna cselekvés formájában.-egy percre sem bántam meg, hogy felképeltem, és ezen nem változtat az sem, hogy a fagyi erőteljesen visszanyalt e vagy sem. -Mind a ketten tudjuk, hogy azt csinálsz, amit a fejedbe veszel. A felesleges kérdéseket megtarthatod, ha a szándékod a leendő válaszom ellenére is ugyan az.-nézek rá, mikor mellém ér, és elmosolyodva megrázom fejem.-Én hősöm. A nyuszis mamuszom is rád bízhatom, ha éjszaka fél a sötétben?-vonom fel a szemöldököm, kezébe nyomom a táskám.-Ha, már itt vagy, vegyük hasznod, nem? Kérsz egy pohárral? Az egyik betegem ajándékba hozott nekem egy erős skótot, de csak az ökör iszik magában.-szükségem van egy italra, na meg persze, némi vacsorára, vagy leborulok a lábamról itt helyben, ha záros határidőn belül nem kapom meg mind a kettőt.
Mint mindig, ezúttal is az éjszakai császkálást választottam. A város határain belül jól tudtam érezni magamat, néha el-elsétáltam egy bár mellett és fülemet megcsapta az az igazi vad buli zaja. Visszaemlékeztem, milyen is volt még akkoriban, mikor én is örömmel tértem be ilyen helyekre, de idővel rájöttem, hogy ennél több komolyságot kell produkálnom, ha még jó pár évszázadig akarom gyarapítani ezt a szórakoztatónak már aligha nevezhető világot. Már mindent feltaláltak, semmi rejtély nem volt a napjainkban, nem tudtak újdonsággal szolgálni. S a rejtélyek mellett ami még igencsak hiánycikknek számított, az az emberekbe vetett hit és bizalom. Nem részemről, elvégre sosem volt igazán szükségem arra, hogy bármit is érezzek irányukba. Még könnyebb is becserkészni az elárultnak érzett, reményvesztett embereket, hogy életüket egy isteni vacsorával koronázhassák meg: az csak a sors fintora, hogy nem ők az étkezők, éppen ellenkezőleg, ők az ételek. Bár nem azért indultam el ezalkalommal, hogy egy kis éjszakai levegőzést ejtsek meg elalvás előtt. Egy fiatal nő nyomában jártam, miután az illatát már kétszáz méterrel odébbról is megéreztem. Eddig szándékosan kerültem el azt, hogy bármilyen kapcsolatot teremtsek vele, mert belőlem hiányoztak azok az érzések, amik a legtöbb emberben ott voltak. Az apai érzések, az, hogy egy hozzá hasonló gyermeket hercegnőnek tekintsek. Tisztában volt azzal, hogy mit tettem az anyjával, és azzal is, hogy mit tettem azzal, akit apjaként szeret. De ott az az apró bökkenő: szeretheti akárhogyan, az apja én leszek, és ez soha nem lesz más attól a szeretettől és ragaszkodástól. Mikor ő megállt, én is megálltam. Nem tudtam, hová siet ezen a késői estén, a kezében tartott valamit, valószínűleg tartott valakihez, nem szórakozás céljából sétálgatott a sötét utcák egyikén. - A szombat esti utcavilág nem egy olyan kislánynak való, mint te. - szólaltam meg, hirtelen teremve meg ott előtte, így késztetve arra, hogy megtorpanjon.
Szombat este volt és szívesen ringattam volna magam abba a hitbe, hogyha a saját életem főszereplője lettem volna, akkor minden bizonnyal ezen a késői órán éppen az ikszedik kör innivalón lettem volna túl, mert attól függetlenül, hogy bármiféle tudatmódosító nélkül jól éreztem volna magam a barátaim és a szociális közeg nyomására muszáj volt ledöntenem a torkomon néminemű alkoholt… ám ez nem lett volna igaz. Mindig is a problémamentes, példaértékű gyerekek, tinédzserek és fiatal felnőttek közé tartoztam, de nem leltem a helyem, mióta kirángattak az ehhez a helyhez és időhöz viszonyított húsz év múlva élendő világomból. Eltöltöttem a napjaimat, aggódtam amiatt, mi és hogyan fog felborulni, ha valaha visszatérek vagy mi van akkor, ha minden folytatódott úgy, ahogy folytatódnia kellett, én csupán egy klón voltam ebben a világban? Minden eshetőség megfordult a fejemben, nem egyszer kerestem már meg a Mikaelson-ok anyját, Esther-t, de sohasem találtam… mint nemrég kiderült nem véletlenül, hiszen a holtak táborát erősítette, más boszorkány pedig nem tudott segíteni a problémámon, hiszen nem akartak ujjat húzni olyasvalakinek az erejével, mint Esther. És nem is tudtak volna, hiába reménykedtem, néhány boszorkány biztosított arról, hogy csakis ő fog tudni visszaküldeni, ha annak eljön az ideje és minden úgy fog állni, ahogy annak állnia kell. Nem értettem a boszorkányos szakszöveget, így annyiban hagytam. Egyelőre. Éppen Phillip-hez igyekeztem. Biztos voltam benne, hogy még ilyenkor is a boltjában van és a múltkori vacsoránkat megköszönve most én voltam az, aki egy aprósággal akart kedveskedni neki. A nyakamban függött a lánc, amit kaptam tőle, a karomon megszokásból ott fityegett a verbénával töltött karkötőm is annak ellenére, hogy a napi rutinom része volt bevinni a szervezetembe is, hiszen… Mystic Falls már régen nem az emberek birodalma volt. Nem volt elég arra gondolni, hogy néhány átlagos pszichopata az utamat állhatná, ügyelni kellett arra is, hogy nehogy a vérszívók vacsorájává váljon az ember lánya. Megtorpantam, gondolataimból egy utamat álló alak zökkentett ki. Nagyot nyeltem, első nekifutásra nem láttam semmi az arcából, aztán rájöttem, kivel sodort össze a sors. Ő lett volna a legutolsó és leginkább nem vágyott tippem. - Mikor törtek elő belőled annyira az apai érzések, hogy aggódni kezdj értem? - Kérdeztem megpróbálva a sötétben is megkeresni a tekintetét. Komolyan érdekelt, mi kényszerítette arra, hogy egyáltalán hozzám szóljon, soha nem voltam a szíve csücske, ahogy ő sem nekem. - Mit akarsz, Oliver? - Érdeklődtem egy még fontosabb dolog felől. Biztosan nem csak a hogylétem felől szeretett volna érdeklődni.
- Hm. - sóhajtottam fel, és zsebbe mélyesztett ujjakkal kezdtem el közeledni felé, miután megállt. Nem készültem hegyi beszéddel, tekintve, hogy egyáltalán nem érdekelt a létezése. Amíg tudtam, hogy hasznot húzhatok belőle, mindennél több lehetőséget próbáltam meg lehúzni az egészről, de aztán rájöttem, hogy az a bizonyos jó, ami az anyjában lakozik, legyőzte azt a sötétséget, ami viszont bennem élt. És elbuktam azt a küldetést, aminek értelmében ő tulajdonképpen megfogant. Nem lett volna jó hecc hátsó szándék nélkül eljátszani azt, hogy de jó lesz apának lenni, végül nem is volt lehetőségem ezt a szerepet kijátszani. Még nem döntöttem el, hogy melyik napomat szenteljem a sírásnak emiatt. - Régóta nincsenek bennem apai érzések. Lehet, hogy sosem voltak. A tettek embere vagyok inkább. Ha nem így lenne, te most nem állnál előttem. - vigyorodtam el szélesen. - De valószínűleg anyád köszönetet mond majd nekem egyszer, hogy legalább valaki képes volt neki egy ilyen szépséget adni. Ennyivel ki is fújt az emberi élete. - sóhajtottam fel. Kicsit sem érdekelt, hogy az anyja a vámpírlét miatt már nagyjából semmit nem fog tudni megélni, nem lesz több csemetéje és a többi. Még úgy is gondoltam, hogy megérdemli ezt a sorstól. Sok ember életét tette tönkre, sokszor olyanokét, akik helyette szenvedtek, hát ennyi elégtétel jusson már nekik is. Megvontam a vállamat. - Arra gondoltam, esetleg tarthatnánk egy apa-lánya csevejt. Felettébb érdekelne az, hogy mit keresel itt, és egyáltalán hogyan kötöttél ki itt. Élek én még a jövődben vagy sem? Fizettem tartásdíjat? Ilyenek. - vált a mosolyom tenyérbemászóan hízelgővé. A válaszokat nagyjából sjetettem, tőlem eleve nem volt könnyű megszabadulni. - Meg amúgy is az a szokás, hogy heti egy délután az apáé, ha a szülők külön élnek, szóval vegyük úgy, hogy most van az a késő délutáni találkozó.
Rossz érzésem támadt, ahogy közelíteni kezdett felém. A kapcsolatunk messze nem érte azt a szintet, ami magával hozta volna, hogy bármiféle pozitivitást tápláljak irányába, soha nem érdekeltem őt és mivel az anyám nem titkolta előlem a fogantatásom körülményeit és azt, milyen személyiséggel rendelkezett és fog is a nemző apám, nem is igazán szerettem volna megismerni őt mélyebben. A számomra unszimpatikus, velejéig gonosz, említésre sem méltó embereket igyekeztem elkerülni, legyen szó az apámról vagy nem az apámról. Volt egy korszakom, amiben mindenféleképpen találkozni akartam vele, hogy minél többet megtudhassak róla és talán rávehessem, hogy én is érdekes vagyok, nem csak valaki, akit sikerült megcsinálnia... hogy nem érdemlem meg azt, hogy keresztül nézzen rajtam és ne foglalkozzon velem, nem vagyok szemétbe hajítandó. Jó vagyok, szerethető, olyan személy, akinek joga és igénye van az apja törődésére és szeretetére. Aztán kinőttem ebből, rájöttem, hogy az ő hibája és vesztesége az, ha figyelmen kívül hagy. - Az a szabály akkor él, ha a gyerek kiskorú és az apja egyáltalán megtiszteli azzal, hogy látni akarja. - Megforgattam a szemeimet. - Lehetne benned annyi, hogy legalább az anyámat nem ócsárolod előttem. - Szívesen elindultam volna, hogy faképnél hagyjam az éjszakában, de úgyis csak azt értem volna el, hogy utánam jön. Addig nem hagyja abba az értelmetlen szavak dobálását, míg meg nem hallgatom... ezt valószínűleg tőle örököltem, én is mindig harcoltam azért, hogy hangot adhassak a véleményemnek. - Nem fizettél gyerektartást, felém sem néztél. És hogy élsz-e? Honnan tudhatnám? Nem érdekel, mi történik veled, a jövőben nem figyeltem a sorsodra. Sőt, szerintem senkit sem érdekeltél ebben a városban, mindenki túltette magát azon, hogy egyszer régen élt itt egy magától elszállt ősi vámpír. - Elmosolyodtam, színlelt részvétnyilvánítás vegyült a gesztusba. - Egyetlen léleknek sem mondtam még semmit a jövőről, miért veled tennék kivételt? Főleg, hogyha megszólalok egyébként is minden megváltozik. - Alapvető szabály, a levegővételeimnek, kinyilatkozásaimnak, találkáimnak hatására semmi sem lesz ugyanolyan feltéve, ha a boszorkány, aki ide hozott nem rendezi el ezt a galibát.
- Régi szép idők.... - sóhajtottam fel elmélázva, pár másodpercig a csillagos eget fürkészve. - Ma már nehéz elképzelni, hogy az anyád valamikor képes volt engem szeretni. - vontam egyet a vállamon. Nehéz idők voltak, de pont a nehézsége miatt szerettem annyira. Tőlem nem volt megszokott, hogy egy időszakra meleg szívvel gondoltam vissza, elvégre nem volt olyan életesemény az életemben, amire igazán büszke lehettem volna. Szerelmesnek lenni egy újabb hasonmásba sem bizonyult életem nagy tettének, bár komoly célkitűzésnek bizonyult az, hogy megszerzem magamnak bármi áron, ha már Tatiát és Katherine-t nem voltam képes. Jó ideig hittem, hogy sikerült... - Engem nem érdekel, hogy mit hallottál rólam, hogy mit mondott neked rólam az anyád és... a jövőben is Salvatore az apád? - kérdeztem apró kitérővel, majd legyintettem. - Mindegy. Szóljon akárhogy is az a fáma, abban az időszakban anyád nem miattam, hanem a pót-papid miatt volt boldogtalan. - Nem akartam túl sokat mondani neki, elvégre nem hiányzik, hogy azt higgye, van egy olyan oldalam, ami képes a szentimentalizmusra. Amire én örömmel emlékeztem vissza, azt örökre elnyelte egy nálam nagyobb gonosz. Csakhogy az az én szempontomból volt gonosz, amúgy pedig egy teljesen rendes, emberi érzés. Szeretve lenni némileg furcsa érzéseket váltott ki belőlem... ahogyan az is, hogy aki velem volt, eleinte azért volt boldogtalan, mert az, akit szeretett, bántotta őt egy másik nővel. - Ezek szerint még élek. - biccentettem vigyorogva, majd felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy lehet így gondolni egy másik emberre, mint ahogy ő gondolt most rám. Egy emberre, akivel ugyanazon vér van az ereiben, de mégsem képes egyetlen pozitív tulajdonságot sem felhozni a nevem mellett. Ez rendes esetben nem érdekelne, de ahogy néztem a szemeit, benne egy egész más, az enyémtől távoli világot fedezve fel... valami megmozdult, és talán jobban is tettem, hogy új irányt keresett a tekintetem. - Amikor megfogantál, nem ezt akartam. Akkor még nem tudtam, hogy lesz bennük annyi erő, hogy eltüntessenek engem. - Keserű mosoly vonult át az arcomon, és máris nem tűnt jó ötletnek ez a be nem tervezett találkozó. - Életemben először fordult meg velem a világ úgy, hogy elhittem, lehet esély valahol nekem is egy ilyen életre. Szerettem a gondolatát annak, hogy valaki általam jött létre. Szerettem... a gondolatodat. Sok rosszat tettem az életben, sokat hibáztam, bántottam a családodat... de sosem bántam meg, hogy lehetőséget adtam a világra jöveteledhez. Nem kérem a bocsánatodat, mert azt soha nem adta meg nekem senki. Azt sem kérem, hogy értsd meg, mit miért tettem... de mindenre megvolt az okom.
- Rólad még most sem tudná senki elképzelni, hogy valaha szerettek. - Nem tudom, mit látott benne a anyám. Elena Gilbert-ről mindenki tudta, hogy jó teremtés, mintha az angyalok belé rakták volna egy darabjukat, a velem szemben álló, apának a legnagyobb jó szándékkal sem nevezhető személy maga volt a megtestesült ördög. Nekem jó nem tett, nem is foglalkozott velem... ezért nem is értettem, most miért érzett ahhoz huzalmat, hogy hozzám szóljon. Sok időbe tellett, míg túltettem azon magam, hogy nem kellettem neki és még a lánya sem volt rá pozitív hatással, nem most akartam átrendezni a vele kapcsolatos gondolataimat. - Szóval te csak jót tettél neki azzal, amit csináltál vele? Ezt a mesét beveszi valaki rajtad kívül? - A hangom inkább lemondó volt, mint dühös vagy kérdőre vonó, de arra felettébb kíváncsi volt, mi zajlik le a fejében. Mi játszódhat le egy gonosz emberben, sőt vámpírban, aki évszázadok óta élt és semmi sem volt szent neki, csakis saját maga és a létezésének megóvása? Mennyire kell unatkozni ahhoz, hogy a gyilkolás és mások eltaposása legyen valaki kedvenc hobbija, azt nézze, mivel tud keresztbe tenni és szenvedést okozni másoknak? Hiszen a fogantatásom körülményeiben is találhatott kivetnivalót... mindenki. Az összes normális ember. Emiatt esett nehezemre összeegyeztetni a szavait a róla hallott és saját maga által is megtapasztalt történetekkel. Nem vágtam a szavába, hagytam, hogy elmondja, amit akart, nyeltem egyet és megszakítottam vele a szemkontaktust. Sajnálta volna, hogy ilyen módon alakultak a dolgok? Nekem is jólesett volna, ha az apám velem van... nem panaszkodhattam, tökéletes nevelőapám volt, ám mégsem volt ugyanolyan, mintha az mosolygott volna rám, aki segített a világra jövetelemben. - Akkor hogy tervezted? Miért akartad, hogy megszülessek? Hogy magad mellé állíts és én is olyanná váljak mint te? Hogy társaságban végezhesd a gyűlöletes dolgaidat? - Kérdeztem rá. Ez volt az egyetlen lehetőség, amit elképzeltem.
- Le sem tagadhatnád az anyádat. - köszörültem meg torkomat. Készültem megforgatni a szememet, végül erről a gesztusról lemondtam, inkább próbáltam nem megjegyzést tenni a továbbiakban arról, hogy milyen anyai ágon a családfája. Ismertem a nagyrészét a felmenőinek, még ha nem is volt mind hasonmás. De mindegyikükben közös volt az, hogy felvágták a nyelvüket, és ha máshoz nem is, a szájkaratéhoz mindegyik nagyon értett. Egészen addig, míg ki nem tépték a nyelvüket. Nem is tagadtam volna le egy pillanatig se, hogy volt közöm néhány halálesethez ebben a terebélyes ágban. Ez is annak volt köszönhető, hogy bosszantóak voltak, sokat beszéltek, és nem mindegyikük volt olyan szép, mint a hasonmások vagy éppen az előttem álló lányom. Fel sem merült bennem, hogy úgy kezeljem, mint Damon Salvatore porontyát, ez mindig is bökte a csőrömet, de úgy tűnik, hogy ha ő nevelte, hát a jövőben sem sikerült letépnem annak a nőcsábásznak a fejét. Az már csak grátisz volt, hogy a lány életéről jól informálódva semmi más nem tudta megfúrni ezt az egészet. Én sem tudtam közbeavatkozni, és nem kaptam meg azt, amire pályáztam. Mit lepődöm meg, Tatia és Katherine után már igazán nem tűnt furcsának, hogy a legifjabb rózsaszálnak sem kellek majd. - Ha úgy nézzük, ha nem csináltam volna, te nem állnál itt előttem. És bocsásson meg az ifjonc szíved, de nem úgy nézel ki, mint akinek sok problémája adódott volna. Tudom, ez nem nekem köszönhető, hanem a tökéletes neveltetésednek. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy ha most teszem azt, letépném a fejét az egyik illetékesnek, akkor... a jövőben is halott lenne, igaz? - kérdeztem, állam alá nyúlva elgondolkodtam, és ravasz vigyor jelent meg arcomon. Eddig nem igazán foglalkoztam ilyesfajta projektekkel, volt jobb dolgom is, mint utánuk koslatni, de ez a lány megbabrálta az idő kerekét. Elgondolkodva engedtem le kezem, és félrebillent fejjel méregettem. - Remek gonosz lettél volna. Megvan hozzá az arcod, olyan igazán... karakteres. - mondtam, tovább méregetve, majd lemondó sóhajt produkáltam. - Elszámoltam magamat. Abból indultam ki, hogy anyád felmenőiben mind megvolt az a kis szikra. Hajlam a gonoszságra. Azt hittem, vele is könnyű lesz, átcsábítani az én oldalamra. De van, ami erősebb a gonoszságnál. - forgattam meg a szemem. Hát igen, a nagybetűs szerelem. Lehet, hogy nekem csak illúzióim és téveszméim voltak ezzel kapcsolatban. - Mondd, te mérgezed magad verbénával? - kérdeztem aztán. Ékszereket viselt, a véréből viszont nem éreztem ki azt a jellegzetes, bűzös illatot.
- Még mindig jobb, mintha rád hasonlítanék és messziről elkerülnének az emberek. – Szúrtam oda a megjegyzésére, ami arra irányult, mennyire anyámra hasonlítok. Kire másra hasonlítanék? Ő volt előttem a példa, ő nevelt fel és foglalkozott velem próbálva elkerülni, hogy a valószínűleg bennem lappangó, ahogy csak én hívtam őket gonosz-gének ne törjenek a felszínre és vegyék át a hatalmat a személyiségem felett. Bennem volt a rossz, elég volt apámra ránézni vagy meghallgatni róla egy történetet, hogy mindenki tudja, talán az anyám hercegnő volt, de Oliver nem az ő hercege volt a fehér lovon. Inkább a sárkány, aki valamelyik groteszk módon képes volt a bűvkörébe vonni a királylány, ezáltal pedig az univerzum gondoskodott arról, hogy az egyik, elnyomott felem az ő tulajdonságait hordozza magában. Tisztában voltam a bennem rejlő negatív lehetőségekkel is, nem csak a pozitívakkal és néha éreztem is a nyomukat, ám még nem tartottam ott, hogy egy kis ijedtségen kívül máshogy reagáljam le az esetlegesen néha kitörő nem túl szívélyes megnyilvánulásaimat. Most legalább kiadhattam magamból őket, hiszen attól nem kellett félnem, hogy Oliver megsértődik, esetleg ne adj isten, elítél. - Mennyivel lennél előrébb, ha megpróbálnád megölni az anyámat vagy éppen Damon-t? Semmivel, főleg, hogy eddig is rengeteg lehetőséged lett volna rá, mégsem tetted. Szükséged van rájuk, mert az a legkedvesebb szórakozásod, hogy az ő idegeiken táncolsz és csakis téged minősít, hogy nem vagy képes ettől jobb hobbit találni. Vagy éppen a fenyegetőzéstől, gondolom attól függ, melyik napra mit választasz, hogy milyen lábban keltél fel. – Álltam a tekintetét, mégis nagyot nyeltem, mert ha valamiben, akkor a konfliktusokban nem voltam jó és arra végképp nem voltam felkészülve, hogy a magányosnak tervezett szombat estémet az utcán ácsorogva fogom eltölteni a nemzőapám társaságában. – És persze, hogy elszámoltad magad, hiszen azzal a tényezővel nem számoltál, hogy akikkel kikezdesz képesek szeretni. Lefogadom, még hírből sem ismered az érzést. – Ha ismerte volna, ha mondjuk az anyámat szerette volna, nem az élete megkeserítésére áldozta volna a szabad perceit, hanem keresett volna valakit, aki lefoglalja és talán el is fogadja. Esetleg szereti, bár Oliver-t nem tudtam volna elképzelni egy kapcsolat egyik résztvevőjeként. Ahhoz túl önzőnek bizonyult minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. Összevontam a szemöldökeimet, ahogy a verbénáról kezdett kérdezősködni. Rossz érzésem támadt. A láncom medáljába tömködött gyógynövény persze nem védett meg mindentől, szokásom volt a reggeli teámba is belecsempészni, de jobban belegondolva egy ideje megszakítottam ezt a folyamatot, emiatt reménykedtem, hogy az arcomra nem ült ki rögtön, hogy a szervezetem mentes a rá veszélyes anyagtól. - Miért, mit akarsz csinálni? Én leszek a vacsorád? Vagy éppen megigézel, hogy beteljesítsd a régi terveidet?
Kezdőlap
♡ words ♡ music ♡ 
• 
||
|| 
