A legmulatságosabbnak hit percekben, hirtelen már nem volt olyan jóleső vigyorogva csak hátam tövét mutogatnom. Leginkább azért is, mert valamilyen oknál fogva, a hátam mögül egy tompa puffanást hallottam. Eleinte a hallucinációmnak tudtam be, viszont reflexből azért hátra néztem, hogy megbizonyosodjak tév-eszményemről. A képzelgésnek hitegetett hang valós volt, egy valódi testet a földre kényszerítve. Ámultam-bámultam az esetet, mert legelső képkockaként az esett le, hogy biztos csak színlel előttem. Ám a bajforrása nagyon is kitapintható volt a levegő áramlásában. Valami enyveskezű démon belülről okozott neki fájdalmat. Akkor vált igazán szembetűnővé a sápadt arca, mely megint-csak egy kóros betegségről árulkodott. Szemlátomást, megsajnáltam, olyannyira, hogy a kapott vért tartalmazó üvegcsét a kezébe nyomtam. Sejteni nem sejtettem, hogy ilyen kimenetelű lesz a vége a társalgásunknak. Talán magamat nyugtatom azzal, ha mindez nem az én kárörvendő viselkedésemtől fajult el. Lassacskán azonban, végül összeállt a kép, hogy miért is van szüksége a véremre. Jobbnak láttam, ha lent hagyom a földön, hogy erejét kis léptekben visszanyerje. Leguggoltattam elé, és már előzőleg a üveget a kezébe nyomtam. Kíváncsi hajlamom zabolázhatatlanul kutatta, hogy mi lehet a baja. - Idd meg!! - kérleltem parancsolóan, hamár az üveg kézbesítésével nem vettem rá, hogy megigya. S hirtelen, minden körültekintő pontra ráhelyeztem a figyelmem. A bőre fehér volt, akár a hó. Vérereiben döcögő, erőltetett dobbanások hallatszottak. Szemei koros álmatlanságról árulkodtak. Haja színe a hajvégei felől hamvas árnyalatot váltott. Magam sem tudom miért, de mindenáron felakartam kutatni a bújtatott szörnyetegét, ami a testében tombolt. Közelebb araszoltam hozzá, nem érdekelve, hogy ezzel ellenkező mechanizmust gerjesztek benne. Mély szippantásokat végeztem hajába ékelve a fejem. Édes és halálos fájdalom egyveleget hordozott sajátos illata. A kutatásom abbamaradt, s rögvest elhúztam a fejemet oldalirányba. Nem tudom...még most sem, mi baja. De ha ő magának nem tud segíteni, talán a vérem megenyhíti szörnyű fájdalmait.
Dühöngeni akartam, amiért egyetlen, aprócska hibám miatt így bánt velem. Nem halt volna bele, hogyha könnyedén a földhöz vágja a diktafonom, de ehelyett az egész táskámat vágta, ami akaratlanul is olyan dühvel töltött el, amit nagyon ritkán érzek és egyértelműen arra késztett engem, hogy cselekedjek. Csakhogy most a cselekvés nem akart összejönni, mert egyik pillanatról a másikra teljesen legyengültem és a földön kötöttem ki. A vérző ínyhez és orrhoz már hozzászoktam, de ez most egy újabb, ami miatt meg kellene rémülnöm, hogy már nincs sok időm hátra és, hogy a kezelésem valószínűleg egyre kevésbé várathat magára, de nem tudom rávenni magam. Jelen pillanatban az ébrenlét és az álom között lebegek. Nem alszom, de nem is igazán vagyok magamnál. Alig érzékelem azt, ahogyan a hideg kő szinte körülölel. Kell egy kis idő, mire kezd világossá válni, hogy hol is vagyok pontosan mit csinálok és mi is történt. A kezemben érzem az üvegcsét, amiben a vére van, de még annyira nincs erőm, hogy meg is emeljem a karomat. egyenlőre enyhít a problémáimon csak úgy, mint Leo vámpírvére, de soha nem leszek teljesen jól. Ehhez az kellene, hogy végre meghozzam azt a döntést, amin hosszú hetek óta rágódom. Nincs erőm ahhoz, hogy nekiálljak ellenkezni, hogy már pedig én nem akarom meginni a vérét ezért lassan leveszem az üvegcse tetejét, ami nem is lehetne jelen pillanatban bonyolultabb. Aztán a számhoz emelem és belekortyolok párat. Nem tudom, hogy képzelődtem-e avagy sem, hogy egyik pillanatban beférkőzött a személyes aurámba, de ez most különösebben nem tud érdekelni, hiszen most kezd szépen lassan kitisztulni a látásom és egy kicsit a fájdalom is, ami a fejemben lüktetett kezd visszatérni a minimálisra. – Köszönöm. – Motyogom egy kicsit halkan és a hangom is eléggé rekedtnek tűnik ezért krákogok egy picit, hogy kitisztítsam. Megpróbálok feltápászkodni, de nem jön össze. Alig emelem meg a hátsómat pár centire, de vissza is huppanok. Mély levegőt veszek hátamat a falnak támasztom és lehunyom a szememet úgy próbálok egy kis erőt gyűjteni.
Borzalmas képest fest ábrázata. Mint, aki hatodjára élné meg a spanyol náthát. Az üres üvegcse látványa azonban, némi nyugalmat csempész fürkésző szemeimben. Egy két perc, s olyan önfeledt egészségnek örvend majd, mint mikor a betegség még nem ormozta testét a földre. Hálálkodó szavait hagyom elsiklani a füleim mellett, hiszen valamilyen mértékben, én okoztam a bajt, és bemerem ismerni magamnak. Erőlködése láttán, már-már zsibbadó testtartásban, azaz guggolásban szökik fel a szemem az égbe, mire egy határozott mozdulattal rásegítem, hogy helyet váltson. Igaz, nem éppen az épp lábaival teszi a lépteket. Azokat inkább a levegőbe emelem, míg a testét félig fekvő pózban a mellkasomnak támasztom. Arrébb viszem, egy közeli parki padkára, ahol kényelmesen leülhet, s könnyebben lábra-állhat, hogy ha akar. Magamban is felvetődik a kérdőjel, hogy miféle pál-fordulást végzek épp most vele? Az imént még élveztem, hogy bunkóskodhattam vele, most azonban, úgy marasztalom karjaim közt, mint egy kis házi kedvencet, csakúgy mint Mephistót. Áá...felesleges, és megerőltető lenne most ezen őrlődnöm! Használja ki segítőkészségemet, amíg lehet! Miután ideiglenes támpontra teszem, ismét elfordulok tőle, s már zsigerből húznám a cigimet, de most az egyszer ez sem akaródzik igazán nekem. Valamiért aggaszt belülről kérdés, ha nem jótékonykodom, akkor mit csinálok? Szánakozom? Fogalmam sincs...de valamiért szimpátiát kölcsönözött a betegsége, és ismerős emléket. A hasonlóság az én dhámpírrá válásomban mutatkozott. Az is egy, fránya, kínzó betegség volt, amit nem bírtam legyűrni. Talán ezért is az a nagy jó-ténykedés vele szemben. Ha már én nem, de ő még dönthet sorsa felett.
Néha már azt hiszem, hogy ezek a rosszullétek egyszerűen a fejemben dőlnek el és semmi közük nincsen a valósághoz. Ha nem tudnám, hogy beteg vagyok, akkor nem lennék ennyire kiakadva. Mondjuk, akkor nem is tömném magam antibiotikummal, ami még egy kicsit ront a helyzeten. Valamiben javít, valamiben pedig ront. Semmi sem tökéletes. Örülnék, ha ezt az egészet magam mögött hagyhatnám végre, de annak még inkább, ha soha meg sem történt volna velem ilyesmi. Túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy egy ilyen kegyetlen betegség magával rántson a halálba, de hogy megmeneküljek előle bizonyos módon meg kell halnom és nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Ha azonban megpróbálom a normál, emberi kezelést, akkor kénytelen leszek lemondani arról, hogy valaha is lesz gyerekem. Pedig mindig erről álmodoztam. Egy teljes és tökéletes családot akartam úgy, hogy olyan karriert építhetek ki, amit mindig is szerettem volna. De ez jelen pillanatban mind olyan elérhetetlennek tűnik. Nem több, mint gyermekded álmodozás. Meglep a kedvessége és az is, hogy ennyire törődik velem. Valahogy azután, hogy jobb híján kinevetett nem számítottam ilyen bánásmódra és nem is tudok uralkodni magamon, hogy fel ne tegyem a kérdést, amikor már a padon ücsörögve kezdem visszanyerni az erőmet. – Miért segítesz rajtam? – Jó kérdés főleg, hogy nem vagyok más, mint egy újságíró, aki fel akarta őt használni az egyik új cikkének a megírásához. Mondhatni nem értem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fajta bánásmódot. Nem szeretem, ha sajnálkoznak az emberek, de néha ez akaratlanul is megtörténik.
~ Erre a kérdésre jól felelj Ewan. Hiszen egy újságírói véna a nagy fennhéjázást, és a szenzációs hírt várja a szádból! ~ Gondolom magamban, miközben a megfogalmazott válaszon őrlődöm két és fél perces némaságban. - Mindig csak az okok! Minden újságíró egyforma. - közvetítem válaszomat neki, miközben felé fordulok. Valahogy most, jobban esne a cigi számban, mintsem ilyen buta kérdések adjak neki választ. Mindenesetre, már attól kevésbé kell tartanom, hogy minden szavamat masinájával rögzíti. Azt szépen kiklopfoltam a táskájával együtt. Nincs mit felhasználnia mostmár ellenem. Ez igen csak önelégült mosolyt húz a számra. - Lásd a inkább a tanúbizonyságot és örülj, hogy segítettem!! - teszem hozzá, a kifújt füstgomollyal párhuzamban. Ez a nagy feneket ásott média-hisztéria, nem csak a környező, buta népséget fordítja állati magatartásba, hanem engem is az őrületbe kerget. Eleget hallom én a manipulálni próbáló híreket, reklámokat. Erre tessék, egy közvetítőt nyom a sors iróniája mellém. Ennél sivárabb az elképzelésem a médiáról nem is lehetne. Gondolom abba reménykedett az én illegális vér-csempészetem hoz majd valamennyi borravalót a kezébe. Ki kell, hogy ábrándítsam ebben a multikat előnyben részesítő gazdaságban. A fenét se érdekelte volna, egy szokványos diller história. Azt pláne hittelenítve, hogy a vér igenis nagyon jó biznisznek örvend. Naiv képzelgései bennem szánalmat keltenek. - Mond, nincs más dolgod mint az embereket tőrbe csalni egy kis jutalmi pénzért? - szegezem neki utálatos hangnemben kérdésemet, miután újabb füst adagot száműzök a tüdőmből a számon keresztül.
Az, ahogyan viselkedett velem annyira érthetetlen volt, hiszen az előbb még olyan megvetéssel nevetett rajtam és az ügyetlen próbálkozásomon a beszélgetésünk rögzítése miatt, hogy nem gondoltam volna, hogy érdekli, akár csak egy fikarcnyit is, hogy mégis mi a fene történik velem. De sokkal jobb így, hogy segített rajtam. Nem tudom mihez kezdtem volna, ha nem így tesz, hanem mondjuk egyszerűen elsétál. Nem járnak erre túl sokan, úgyhogy akár órákig is a hideg kövön időzhettem volna, mire összeszedtem volna az erőmet vagy fel tudtam volna állni. – Te aztán fura alak vagy. – Jegyzem meg, de semmilyen rossz szándék nincs bennem. A kérdést nem úgy tettem fel, mint egy újságíró, de számára úgy tűnhetett. Mondhatjuk úgy is, hogy a viselkedésembe égett ez a szakma, de azért ennyire nem. Úgy kérdeztem ezt, mint egyik ember a másiktól. Bár azt hiszem egyikünk sem mondhatja el magáról, hogy teljes mértékben ember lenne. Az már túlságosan is egyszerűnek hangozna. Tündér vagyok ő pedig tudjam is én mi. Nem ember, de nem is vámpír. Ezt valahogy sikerült megállapítanom, de őszintén nem tudom, hogyan. – Igazán hálás vagyok érte, hogy segítettél nem panaszkodni akartam.– Nem köszönhetném meg elégszer, amit értem tett, hiszen egy idegen vagyok a számára, aki rendkívül negatív benyomással indított. – Nem a jutalmi pénzért csinálom. Kiadtak egy munkát, amit megcsinálok, mert ha visszautasítom, akkor kihúzom a gyufát a főnökömnél, ami egyáltalán nem segít abban, hogy feljebb jussak a ranglétrán. – Egy kicsit talán munkamániás vagyok, de nem is mondanám munkának. Inkább egy vad hobbi, amikor versenyzünk a másik újságíróval, hogy kié legyen egy-egy érdekesebb cikk.
Furcsának nevez, pont ő aki egyik pillanatról a másikra jobbnak találta a hideg kövön fekvést, mint az általános lábon állást. Erre természetesen, egy lapáttal rátesz még az ismeretlen betegsége is, amit alapjáraton annak vélek, nem egy puszta szédülésnek. A kinézete szinte ordította a külvilágnak, hogy valami baja van. Ha nem is látható, de jelen van, és belül mardossa, emészti egyre kapzsibban. Nálam is, valahogy így kezdődött...akkoriban. - Hogy feljebb juss? - ismételem meg az elhangzott dialógust, és a rendkedvéért elengedek egy mosolyt a számon. Az emberi telhetetlenség, csak az egyik dolog amiért inkább a vámpír életmódot folytatnám. Vagy vélhetőleg én vagyok olyan fukar, hogy beérem egy lerobbant panel lakással, és csekély vér üzletelésemmel? A szemében én tűnhetek bolondnak, azért mert megelégszem azzal amim van. - Ti emberek folyton a nagyobb célokért hajtjátok magatokat, hiába. - mellé fűzöm sajátos véleményemet, de gondolkodás helyett, most a szám előbb eljárt mint kéne. A kifejtett "ember" szó, sokkalta távolinak hangzott mint amit én mutatok. Előtte ugyanis egy ember voltam. Mégsem akartam, hogy tudomást szerezzen másik énemről. Ha nem is teljesen, de otrombán lelepleztem az énemet előtte. Biztosra veszem, hogy majd az ő száját hagyja majd el az kérdés: "akkor mi vagyok én, ha nem ember?" A kérdésre úgysem adnék választ. Egyrészt mert kifejezéstelenül meglepetten érintené, másrészt pedig...semmi köze hozzá. A kérdést bevártam vártam, mialatt nekitámaszkodtam egy közeli kő szegélyének. Vágytam arra, hogy ne legyek főtéma, de amilyen a szakmája és a jelleme, úgysem talál jobb szenzációt a cikkébe. Hátat mutatva neki, helyzetem előre az egész testemet a korlátnak, miután a dohányomat a közeli tóba dobtam. Mégis, miért ácsorgok én még itt? Az üzletet lerendeződött köztünk, ha nem is zökkenőmentesen. Miért teszek neki szívességet azzal, hogy engedem had bombázzon kérdéseivel?! Fejben már otthon voltam, és a pénzt számolgattam örömtelien. Jól van...még egy egy percet elidőzöm, aztán távozni térek, ha akarja ha nem. Figyelmem nem fog kihatni órákra, csakis hogy szemmel tartsak egy olyan embert, aki az iméntiekben csúnyán átvert.
Őszintén nem tudom, hogy kíváncsiságom pontosan honnan eredt, de annyi kérdésem lett volna hozzá, hogy azt nem lehet pár percben megbeszélni. Szíves örömes készítenék vele egy interjút még akkor is, ha meg kell próbálnom úgy viselkedni, mint egy civilizált ember vagyis inkább tündér, nem úgy, mint egy őrült újságíró, aki folyamatosan az igazat kutatja. Azonban a munkámat soha nem tudom elkülöníteni magamtól, mert mondhatni már hozzám nőtt és egyszerűen nem tudok tőle elszakadni. –Szeretnék elismert újságíró lenni. Egy újság feje lenni, amikor én vagyok az, aki a parancsokat osztogatja és nem nekem kell bizonyítanom.– Egyelőre még messze van ez a cél tőlem, hiszen elég fiatal vagyok és nem mondhatom, hogy túlságosan sok ideje dolgozom a jelenlegi újságnál, úgyhogy örülnöm kell annak az elismerésnek, amit eddig sikerült megkaparintanom. Nem mondanám túl soknak, de már az is nagy szám, hogy nem csak egyszerű gyakornok vagyok, hanem főállásban dolgozhatom. Ez pedig nem jött volna létre, ha nem küzdök a végsőkig. Tudom jól, hogy ő sem ember. Ezzel tisztában vagyok. Valahogy érzem a levegőben. Mitől lenne különleges egy ember vére? Ezért is tudom, hogy ő több ennél. –Ki mondta az, hogy egyszerű ember vagyok? – Azért merek ilyen nyíltan beszélni, mert már sem a diktafon nem forog, sem nem rettegek attól, hogy hülyének néz. Bár lehet, hogy megpróbálja eljátszani, hogy fogalma sincs arról, hogy miről is beszélek, de egyetlen szavát sem fogom elhinni. Megérzem, ha valaki nem az igazat mondja és most is minden egyes kis adóvevőm a testmozgására a szájának a mozgására a szemének a csillogására figyel, hogy eláruljon valami jelet, amivel rájöhetek, hogy mégis mit is rejteget magában.
Olyan némaságot szidoloztam magamra, mint egy diák akit csíntevésen kaptak az iskola padban. Türelmesen végig hallgattam, hiszen nem szokásom belepofázni a szövegelés közepén, hogy ezzel megszakítsam partnerem gondolatmenetét. Azt többnyire védekezésből teszem, ha szükség van rá. Most azonban az ő feljebb jutó hajlamának vágyát hallva, ismét elgondolkodtat, hogy az ember miért nem éri be a maroknyi alapzattal. Miért a kacsalábon-forgó palota, ha ott a tető ami megvédi az eső ártól? Miért az ínyenc felhozatal, sülttel, oldalassal mikor meg van a száraz kenyér a gyomorban? Én, a magam egyszemélyes zugában jól megférek. Kitudja mit változtatna egy idegen lakótárs a helyzeten. Mégis, számtalan kérdés közül, egyszer sem hangzott el bennem, hogy jobb körülményeket kívánjak személyemnek. Ezt a félreértett nézetet, talán a szülőhátterem okozhatta. Persze százszázalékosan nem foghatom az ősök nyakára. - Egyszóval te is olyan ember vagy aki a nyomás ellen lázad, ha jól értem. Egy poéta jellemű naiva. - teszem rá a cinikus megjegyzést, belegondolva, hogy micsoda sanyarú sorsa jutott a főnöke hajcsározása alatt. Persze csak ironikusan. Hiszen nálánál vannak sokkal legyűrtebb rabszolgák, akiket igazán sajnálni kéne. Sajátos ügyeiben nem látok sajnálni valót, hiszen egy dolga ott hagyni vagy erényesen fellépni a bürokrata előtt. Mégis, inkább itt panaszkodik a fülemben, ahelyett hogy cselekedne. Lebecsülten vonom le a következtetést, egyre jobban kiformálva a szememben jellemét. Az utóbbi mondatára, azonban felszökik a szemöldököm. Hogy érti, hogy nem egyszerű ember? Ennél hétköznapibb, sivárabb lényt csak embernek nevezhetnek. Az iménti panaszkodása is erősen bizonyítja ezt. Ellenben, ez a nem egyszerű szócska biztos valami mást akar sejtetni velem. Ha nem ember teljesen, akkor micsoda? - Akkor fejtsd ki nem egyszerű emberi éned, szivi! - fordulok felé, már-már bosszantó pajzán pózban a kőnek dőltve az ülepem. Érdeklődő szempárra fürkésztem, vajon mit felel a kérésre, vagy hagyományos úton mit füllent előttem.
Szerintem természetesnek mondható vágyaim vannak. Kitűztem magam elé egy célt az pedig nem mást, mint a munkámban sikeresnek lenni. Ebben a szakmában pedig elég nehéz, hiszen ha valaki visszahúzódó és a hangját sem meri meg felemelni vagy bevállalni durvább dolgokat az már nyugdíjba is vonulhat. Mindig küzdeni kell az elismerésért és minden egy percben oda kell figyelnünk arra, amit mondok. A kérdéseinket jól kell feltennünk ahhoz, hogy a megfelelő választ kaphassuk rá. Én pedig már egyre jobb leszek ebben még akkor is, ha a pályámon kezdő vagyok. Gyerekkoromban annyi interjút készítettem a családtagjaimmal, hogy az már az idegeikre ment, de nem számított, mert engem boldoggá tettek vele és elfogadták, hogyha felnövők, akkor ezen a pályán fogok elhelyezkedni. Az alapokat pedig valahol el kell kezdeni. –Senki nem mondta neked még, hogy ne próbáld megérteni a nőket?– Minden embernek megvan a maga vágyálma, a maga döntéssorozata. De mi nők.. Csak magamból kiindulva tudom, hogy egyik pillanatban még ezt akarom a következőben pedig már más valamit. Az egyetlen dolog, ami mellett kitartok azaz újságírás. Ez olyasmi, amit soha nem fogok feladni. Mondhatni már a részemmé vált. Amióta csak az eszemet tudom. Újságmániás voltam. Vagy éppen a neten olvasgattam cikkeket. Azóta, hogy tudtam, hogyan kell olvasni és persze, mióta megkaptam az első gépemet, ami nem volt olyan hamar ezért. De így az újságok még értékesebbek voltak a számomra. Láttam, hogy meglepődik a kijelentésemen, de eszem ágában sem volt kiteregetni rögtön a lapjaimat. – Elmondom, ha te is elmondod, hogy mi vagy. Mert az egyszer biztos, hogy nem vagy ember.– A vérem édesebb. Ennyivel különbözök az emberektől és néha hallom mások gondolatait, de ennyi. Ahhoz is meg kell érintenem valamit. Néha már az esik nehezemre, hogy kikapcsoljam és ne hallgatózzak. Mert bizonyos helyzetekben vannak dolgok, amikről nem akarok még csak hallani sem.
Kifejezéstelenül arccal követem végig, a nők kiismerhetetlenségének egyedi meghatározását. Nem ez az első eset, hogy ezzel a megállapítással próbálnak a hihető énemre hatni. Igazat adok, nők valóban kifürkészhetetlen stílusjegyeikben népszerűek leginkább. Azonban, meg kell jegyezni, mi férfiak pedig ennek láthatatlan ismérvek az átláthatóságára lettünk kitalálva. Reprezentálhat bárki erről, bárhogyan. Mellette, az is fontos szempont, hogy igen nehézkes, mondhatni ismeretlen számba megy ezeknek a sajátosságnak a felkutatása. De idővel, ha nem is minden tulajdont kiismerve, össze áll egy számottevő anyag. A lényeges infókkal. - Én nem próbálgatok, mint a bicikli tanulást szokást. Sok éve űzöm ezt a szakmát, és az nem holmi próbálkozásból alapszik. - egyéttermű válaszadásomban, szántom végig ujjaimat a hajamban, mintha ez egy befolyásolt poszt lenne a többi hétköznapi munkaágazat közt. Ha igazán nyersek akarunk lenni, ez a fizikai erőt és messze túlszárnyalja. Noha mentálisan frásztja le leginkább az embert. Az idő-intervallum megegyező. Biztosan nem tolódik ki egy hónapra kiismerni egy nő szeszélyeit. Gyakran éveket felölelő kitartó kutatásban sem győző az eredmény. Aki igazán elhivatott ebben a szakmában, az eltelt évek szaporítása helyett, veszélyes módszerekhez nyúl. Olyanokhoz, amik kénytelenül olyan helyzetben hozzák a másik nemet, hogy aképpen cselekedjen. Az éles szituációk a legjobb reakciót kiváltó szisztémák. Legyen egy töltött pisztoly kereszttűzében, vagy egy égő épület belsejében. Ez a rejtélyeskedő maszlag mit sem ér az ilyen szituációkban. Alapjáraton, vannak férfiak, akikben ez ösztönös vonzalmat kelt. Én viszont úgy álltam ehhez a dologhoz, mint egy eddig régen elhanyagolt pakli-kártyához. A fő megkülönböztető jeggyel, hogy kinél az erősebb, ütőbb laposztás. - Nem tartozom neked magyarázattal. Mellesleg, te hoztad fel, így ha a lefektetett előírásokat nézzük egy beszédben, te válaszolsz először a kérdésre. - körültekintően vezetem fel neki, a beszéd minden jogszabályát, már-már bosszantó, pimasz keretbe foglalva. Sejtése nem bizonyul alaptalannak, és nagyon is meleg helyen puhatolózik. De a kegyetlen vallomással, még beérem egy órányi várakozással. - ...ez az illem egy nővel szemben, ugyebár? - utalók vissza, a peckesen elhangzott női rigolyái és más egyéb kiismerhetetlen jegyeinek mondatára. Látom büszkén képviseli minden adottságát ennek a nemnek. Akkor híven tegye ezt szintén az etikettben.
Amikor szeretnék elszakadni a betegségemtől és egy kicsit a munkámra koncentrálni és nem folyton azon rágódni, hogy mégis mi lesz velem. Vagy mi lenne a helyes döntés, amit meg kellene hoznom. Mindenki azt várja tőlem, hogy a helyes döntést hozzam meg, de mindenki szemében más a helyes döntés, ahogyan én sem gondolom ugyanazt, amit ők gondolnak. Szóval ez az egész bonyolult, de meg kell hoznom a döntésemet a lehető leghamarabb, mert ezek a rosszullétek nem vezetnek sehova csak oda, hogy egyszer talán képtelen leszek felkelni és nem lesz ott senki, hogy felsegítsem, hanem egyszerű könnyedséggel távozom majd az élők sorából. – Örülök, hogy van bőven tapasztalata, de ez egy szóval sem jelenti azt, hogy már minden tudás a kezei között van. – Az, hogy már évek óta a szakmában van úgymond nem jelent semmit. De nem akarok ezen gondolkozni. A legjobb lenne, ha lepihennék valahol és megpróbálnám elfelejteni, hogy ez az egész valaha megtörtént és valami értelmes cikket létrehozni, amit a főnököm nem dob egyenesen a kukába az orra alatt elmormolva, hogy értéktelen. Ez még a jobbik lenne, ha csak egyszerűen ilyen negatív jelzővel illetné a munkámat, mert azt jelentené, hogy annyira nem is sikeredett rosszra, mint azt én elsőre gondoltam. De még nincs is kész. Igaz anyag hiányában vagyok, de tudom képes vagyok rá, hogy megírjam és megkapjam az elismerést, amit megérdemlek még akkor is ha ez nem a legnagyobb cikk az újságban. Láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését a szavaimmal miszerint nem vagyok ember. Ha füllentettem volna bővebb információért, hogy mégis minek gondolja magát – mert ha ember lennék nem biztos, hogy tisztában lennék ezzel az egész természetfeletti világgal – akkor most nagy bajban lennék. Csak nem így van. Nagyon is tisztában vagyok a dolgokkal csak őt nem tudom még beazonosítani. Mondjuk nem forgattam kézikönyveket a fajokról úgyhogy nem vagyok szakértő. De az biztos, hogy ő nem ember. Erre felteszem a megmaradt tartalék pénzem. – Tudja a nők nagyon szeszélyesek tudnak lenni és én inkább úgy határoztam, hogy nem osztom meg önnel a talán legféltettebb titkomat. – Nem teregetem ki a lapjaimat, míg nem tudom biztosan, hogy ő is hajlandó megtenni ugyanezt.
Hasztalan taktikát húz elő mentő ürügyként a zsebéből. De nem azért lézengek itt, hogy az ő álláspontját a magam oldalára hódítsam. Egyébként is, még mindig ez a téma? - Esetleg lesz valami változás a beszéd-témánkban, rajtatok, nőkön kívül is? - polgárpukkasztó célból vágom fejéhez a kérdésemet, egy sátáni vigyor mellett, amivel a legjobban kitudom hozni a sodrából az embert. Mondjuk, gyermekként se voltam könnyű eset, a tanáraim szerint. Habár, a tinédzser kort követően már az szüleim is ugyanezen a véleményen voltak. A kisebb, gyerek csínyeket, hírhedt bandázás és vandálkodás követett, amivel sorra betelítettem az ellenőrzőmet a létező mindenféle figyelmeztető jelzésekkel. Néhány irka firka azonban nem volt elégséges, hogy ezt hiánytalanul kineveljék belőlem. Szerencsére. Mint látszik, a felnőttnek mondható éveiben is ugyanilyen szinten ragadt meg a cselekvéseim többsége. Akár gyerek, akár egy kész bűnűző hajlam áll a legközelebb a leírásomhoz, én felettébb örültem annak, hogy jellememet nem sikerült valami utópikus tulajdonra lecserélni. Aki tiszteli az emberiséget. Együtt érez másokkal, és figyelmes a bajbajutottakkal. Nos ha eddig nem esett volna le...én a másik szekciót erősítem. - Jaj... igazán nem érdekelnek a titkaid, vagy bárhogy is nevezed őket! De ebből a magázó hangsúlyból is frappánsan leszűrhető, hogy nem vagy valami könnyen megnyíló jelenség. - felelem némi mérges telítődéssel a hangsúlyomban. Mégis, melyik könyvből ragadta ki, hogy egy percre is fontosnak éreztettem az ő "nem embertelenségét"? Felőlem aztán, lehet ennek a elhagyott tónak a hableánya, vagy a közeli erdőnek tündére, akkor sem igen foglalkoztat! Pillanatnyi bánásmódom azért történt úgy ahogy történt, mert akármilyen szlogenbe meséli be magának, de igen szarul fest. Mint akiből 4 liter vért csapoltak volna le. Egyenest egy zombit is megimitálhatna...mellesleg, kilométernyi távolságba sem látszik, hogy hatott rá a vérem. Itt az első bizonyíték, hogy valóban nem ember. Különben már a fehér színből azonnal életelibb színt vett volna fel. Szerencsétlen...pont itt fog elhalálozni, előttem?
Újságíróként már eleve kerülöm azokat a témákat, amik rám terelhetik a szót egyenesen. Általánosítva szívesen beszélgetek a nőkről, amikbe a saját véleményem is könnyedén belecsempészem, de nem szívesen teregetem ki nyíltan a lapjaimat. Jobb a titokzatosság, ami mögé elrejtőzhetek. Nem magamról kell információt szolgáltatnom másoknak, hanem pont fordítva. Másokkal kell engem megajándékozni valamilyen információval, ami lehetőleg fel is kelti az érdeklődésemet és a szerkesztőség érdeklődését is nem valami üres maszlag. Az pedig, hogy valaki a vérét árulja szerintem elég érdekesnek hangzik ugyanakkor egy normál emberi lény számára undorítónak is. Ha valaki tudja, hogy mennyire különbözőek lehetnek a vérek, akkor ugyanolyan lelkesedéssel olvasná ezekről szóló cikkeket, mint én. Bár nem fogom részletezni, miképpen is jutnék hozzá egy ilyen adaghoz, mert az már gyomorforgató lenne. Meg kell találnom az arany középutat az undorító és az érdekes között. –Szeretnél valami másról beszélgetni vagy ellenállhatatlan vágyat érzel tudásod bővítésére? Ha így van szívesen segítek.– Én sem szívesen cseverésznék tovább a női dolgokról, mert jelen pillanatban kisebb gondom is nagyobb annál, hogy az ő tudása nem tökéletes. Annyira utálok beteg lenni mégis én vagyok az egyetlen személy, aki korlátozza ezt az egészet. Már régen búcsút mondhattam volna a betegségnek, de nem akarok valami mássá változni. Így akarom megoldani, ahogyan vagyok még akkor is, ha az esélyek alacsonyabbak erre az egészre. –Most az következik, hogy azt mondod egyáltalán nem tettelek kíváncsivá? Dühös vagy, mert nem tudhatod meg. Pedig csak annyit kellene elárulnod, hogy mégis te mi vagy. Utána pedig a beszélgetés gördülne tovább magától.– Nagyot nyelek és úgy érzem megint elájulok, de tartom magamat. Nem fogom megengedni még egyszer, hogy gyengének tűnhessek fel a szemében. Erősebb vagyok, mint azt bárki gondolná, hiszen ez a betegség belülről emészt fel én mégis felemelt fejjel végzem a munkámat anélkül, hogy bárkinek is feltűnne ez az egész. A munkám az életem és nem fordítok neki hátat még akkor sem, ha már egyre nehezebb elvégezni.
Már-már sajnálatomat vívja ki bennem, ahogy rezzenéstelen arcot próbál magára vonni, miközben olyan gyenge, hogy egy lenge szél is kár tenne benne. Közben pedig sajátos kijelentésével tetőzi, hogy sokkal bizonytalanabb állást foglal el a szememben. Szeretne minél több infót kiszedni belőlem. Ám, azzal nem számolt, hogy én nem egy vagyok a sok agymosást végezhető ostoba között. Persze, mindez meg se kéne válaszolnom, és akkor minden gondomat egy csapásra letudnám előtte. De ide - vagy oda, kezdtem szívemen viselni a betegségét. S ha magamról nem is adtam ki információt, de egy valamivel kárpótolhattam az újságírói elszántáságát. - Hagyjuk ezt a gördülékenyebb témát... - felvezető, még nem sejtető kijelentést küldtem felé, miután a komolyabb hangvételért pár lépéssel megközelítettem. - ...ha igazán nagy szenzációra van szükség a cikkedhez...akkor egy hétköznapi diller bűntény nem fogja az olvasókat kiugrasztani a székükből! - teszem hozzá, öntelt, fontoskodó vigyorral a képen, mintha csak szakértője lennék az emberi érdeklődés felhívásának leghatékonyabb módszereiben. Nos...nem volt hazugság, az is voltam. Mondhatni egy igazi fejlődő bitang, aki örömét az emberek botrányos arckifejezésében látta. Amin 4 hónapig csácsoghattak, rosszallóan és pletykálkodva. S úgy hiszem, mint cinkosa, ebből a jelenlegi közreműködésből ő elismerően jól jöhet ki. Nah persze, ha gátlásai és szolidaritásai engedik, hogy veszélyesebb vizekre evezzen az ígért népszerűség reményében. - Sokkal inkább egy veszélyesebb bűncselekmény. - bököm ki végre valódi tervemet előtte, a szolid mosolyból sátáni vigyort deformálva. Az ő ígéret földje az én otthonos közegemben kapott helyet. Egy helyen, ahol a tömeg számra gyűlt a hazug és sötét tevékenységekben dolgozó manusok többsége. A létező legerkölcstelenebb, leggonoszabb bizniszeket szőve, egy kis forróvérű zenével aláfestve. Én vagyok ennek a helynek a leglekicsinylőbb póc-egere. Ott aztán, keresve se találhat jobb információ alanyokat a cikkéhez. S mivel ez a hely, titkosan elzárkózott helyen tanyázik idestova 10 év, így a leleplezése, nagyobb pénzzel jutalmazza, amit ésszel fel sem foghat majd. Hogy nekem mi származik ebből? A juss, hogy megszabadulhatok, az állandó helyben adott zenélésektől. Mert én, ha nem is nagyon híreszteltetem, de ott vállaltam részmunkaidőt. Amit jobbára énekléssel és gitározással törlesztek. De mivel a megadott fizetés mindig elmarad az estéről, így jobbnak látom, feldobni az ingyenélő helyet.
Őszintén nem tudom, hogy miért vagyok még itt. Már régen egy taxit kellett volna vinnem, ami a hotelba visz, ahol lepihenhetek. Nem hívhatom fel Leo-t, hogy megint pocsékul érzem magam, hiszen ő akkor megint azzal jönne, hogy hiába beszél nekem én csak a saját életemet tudom kockáztatni nap, mint nap egy bugyuta cikk miatt, ami amúgy sem vezet igazából sehova. Ezt pedig magamtól is tudom. Szükségem van az ölelésére, de az aggódó pillantása szorongatja a szívemet és nincs kedvem ismételten elkeseríteni őt. Túlságosan is sokat jelent nekem ahhoz, hogy egyszerűen csak a lelkébe tiporjak, mintha egyáltalán nem számítana. Nagyon is számít nekem. De a karrierem és az életcéljaim is számítanak. Sok mindent el akartam érni a szakmában, de ha nem öregszem az úgy nehéz. Főleg, hogy mindenhol kezdő lennék, mert fiatal vagyok. Megigézhetném magamnak a vezetői pozíciót vagy legalább egy jót, ahol nem kell mások kérésére ugrálnom. De mi az élvezet abban, ha nem magamtól jutok fel a csúcsra? Ha valami hülye igézést kell alkalmaznom, hogy valaki észrevegyen? A saját erőmből akarok feljutni a csúcsra. A saját erőmből akarok családot alapítani. De mindezek annyira távoliak és elérhetetlenek a jelen állapotban, hogy egyenesen tanácstalan vagyok. Most is egy idegennek köszönhetem, hogy nem lett valami komolyabb bajom. Nem, mintha olyan jól érezném magam, de a vére, ha nem is sokat, de segített rajtam. Vannak betegségek, amin egyszerűen még semmilyen különleges vér sem segíthet. Figyelmesen végighallgatom, ahogyan beszélni kezd. A végére a szemöldököm felszalad a homlokom közepére. Felkelti a kíváncsiságom ugyanakkor el is rettenet egy picit a dologtól. –Mégis mire gondoltál? – Újságíróként teszem fel ezt a kérdést nem, mint ember. Persze van egy határ, amit én sem lépek át. Vannak dolgok, amiket képes vagyok megtenni egy cikkért, de azért olyan dolgok is előfordulnak, amik már jóval a határ mögött vannak és soha nem lennék hajlandó megtenni. Bár már abból, ahogyan felvezette tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok. Maximum egy újabb előreléptetésre, amiért hatalmas árat kellene megfizetnem.
Mint sejtető volt, roppantul felkeltette az érdeklődését a kijelentésem. Remek! Ezt a reakciót vártam egy szakmáját érintő újságíró nőtől. Persze, nem lehet a láthatatlanba kiáltani a hangsúlyában eresztett félelmét. Ugyanúgy érdekelte és óvakodott tőle. Noshát, egy idegen kérésnek, - főleg ha az bizalmatlan helyet foglal el megítélésében - hogyan másként tenne eleget? Hiába áradoztam volna jó ténykedésemmel előtte, akkor se vetne bizalmat a szavaimba. Azt meg, természetesen nem vethetem a szemére, hogy megsajnáltam betegsége miatt. Még nemet mondana a remek lehetőségnek, hogy irigylő szempárral vizslazsák a munkatársai. - Félő, ha most elmondanám nem lenne annyi bátorságod, hogy velem tarts. - jegyzem meg okoskodóan, és jól kiismerve az emberi reakciók sokaságát. Mi sem egyszerűbb megosztani vele, hogy illegálisan, rejtett, szélhámos alakok lakta helyre invitálom. Ha azonban mégis eljárna a szám, akkor emberi - vagy tudja hogy milyen énje - felett a félelem akadályt építene. Az pedig, nem válna ínyemre, nekem se. - De ha valóban olyan fontos a szakmád, akkor egy részletes leírás nélkül is az utamba szegődsz. - teszem hozzá ironikusan a munkájára célozgatva. ~ Hát vedd észre, újságíró, nekem is ugyanolyan fontos a szakmám mint neked! ~ Noha én, most egy rettegett helyet szeretnék rács mögé csukni, ami lehet, az én bőrömre is ráuszítja a szirénázó csőcseléket. De üsse kő, épp eleget kihasználtak engem az ottani alvilágban. - Annyit elárulok, hogy nem egy veszélymentes helyre. - valami infóval szolgálok, hogy hiú ábrándjait visszatereljem a kitűzött irányba. - Úgy érzem felesleges meggyőznöm téged, hogy hiánytalanul fog véget érni ez a kis kalandunk...döntsd el te, jössz vagy maradsz! - toldom mellé a végleges szlogent az ügy érdekében, a döntést ráhagyva. Olyannyira nem létfontosságú az eset. Hiszen találhatok én mást média palimadárt, aki szívesen lehozná ezt az ügyet a cikkével. Emellett, hogy ő betegesen fest, nem ítélem jó lépésnek ezen helyen. Még valamelyik pillanatban feldobná a talpát nekem. Jó elismerem, ott sem feltétlenül negatívum ha valaki különös rejtélyek között kinyúl. Dehát, épp ezért figyelmeztettem, hogy nem éppen vendégszerető hely. Minél kilátástalanabb a helyzet, annál több elhivatottságot szül.
A félelem és az izgatottság kettősége találkozik a lelkemben. Tudni akarom, hogy mégis mi történik, de ugyanakkor nem feledkezhetek meg a dolgok kockázatától. Bár mindennek megvan a maga kockázata, szóval nem kellene úgy viselkednem, mintha nem lenne az egésznek semmi lehetséges hátulütője. Fel kell készülnöm minden lehetőségre, bár nem mondhatnám, hogy a jelenlegi állapotomban tökéletesen kiállhatnék magamért vagy esetlegesen megvédhetném magam, ha a helyzet úgy alakulna. Túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy bármiféle módon hasznosnak mondhassam magamat. Mondjuk még jegyzetelni és odafigyelni talán tudok és összehozhatok egy cikket, de ha meg sem próbálom, akkor már automatikusan veszítek így pedig talán tényleg nyerek egy új és sokkal jobb cikket. Nincs okom, hogy bízzak benne, de ezt most képes vagyok figyelmen kívül hagyni. Legalábbis azt hiszem. –Fogalmad sincs arról, hogy mennyire bátor vagyok. – Bátor vagyok és kitartó. Néha már-már őrült vagyok, hogy beleölöm magam bizonyos helyzetekbe, de nem tehetek ellene. Az újságírás megköveteli ezeket a tulajdonságokat és én pontosan ezért is szerettem bele. – Benne vagyok. Mire várunk még? – Igaz még felállnom is nehézkes lesz, de ez egy pillanatra nem jelenti azt, hogy a lelkem már teljes mértékben be van zsongva, hogy valami érdemlegeset fogok letenni az asztalra és ez a cikk nem egy dílerről fog szólni. Annál sokkal jobb lesz. Valahogy érzem. Ha pedig mégsem.. Lesz két cikk, amik közül választhat a főnököm, hogy melyiket tartja érdemesnek. Az egész fejem már teljesen máshol volt előrébb haladtam a történésekben. Már írtam a cikket a laptopomon és a főnököm kivételesen megengedett magának egy mosolyt. Nem volt itt miről gondolkodni. A karrierem nagyon fontos a számomra és, ha egyfolytában csak az árnyékban meghúzódva élek, akkor valószínűleg soha nem leszek elismert újságíró. Mindig mertem kockáztatni és ez sem lesz most másképpen. Nagy nehezen talpra küszködöm magam és egy mély levegőt veszek, amivel próbálok egy kis életet lehelni a testembe. – Mutasd az utat.– Remélem, hogy nem csak megtéveszteni akar. Szükségem van egy cikkre. Egy nagyon jó cikkre.
Ez így nem mehet tovább. Nem bánthatok még több embert és azt hittem ez össze is fog ma este jönni. Próbáltam kicsit kikapcsolódni és szórakozni, de persze megint tragédia történt. Komolyan nem is értem, hogy miként lehettem annyira ostoba, hogy olyan helyre menetem, ami tele van emberekkel. De próbáltam abban hinni, ha sok az ember, akkor maximum iszok majd mindegyikből egy kicsit vagyis valamennyiből, de amikor megtalálod a tökéletes vért, akkor nehéz megálljt parancsolni és ez most se ment másképpen. Eleinte igen, de aztán teljesen bekaptam és az utolsó cseppet is kiszívtam belőle, majd pedig figyeltem, ahogyan az élettelen teste a földre hull. Igazán helyes volt a srác, de biztos vagyok abban, hogy teljesen másra számított, amikor egy kisebb unszolás után elkezdtem követni őt. Igen, egy ilyen partin sok minden megtörténhet, de ennek is rossz lett a végkifejlete, hiszen megöltem őt. Élveztem minden egyes cseppjét a vérének, Olyan volt, mintha megtaláltam a volna a tökéletes zamatot. A fejemben ott kattogott az, hogy hagyd abba, de nem ment... megint nem és meg is történt az, aminek nem lett volna szabad. Ezek után próbáltam kicsit eltüntetni a hullát, letöröltem a vért az arcomról, majd pedig sietve távoztam, de óvatlan voltam. Nem tűnt fel, hogy valaki figyel engem... Sietve felkapom a dzsekimet, majd pedig belevetem a város zűrzavarába. Sietve szedem a lábaimat, de a képességemet egyáltalán nem használom. Gyorsan el kell tűnnöm, mielőtt bárki is rám találna. Már percek óta sétálhatok és egyre kihaltabb lesz a város, majd hirtelen hátrapillantok, mert olyan mintha valaki követne engem, de senki nincs ott. Fejemre húzom a kapucnimat, majd pedig befordulok az egyik elhagyatott és eléggé kétes utcába. Veszek egy mély levegőt és neki dőlök az egyik falnak. Próbálok megnyugodni, mert eléggé felzaklatott az a tény, hogy megint megöltem valakit, pedig nem akartam. Nem akarok senkinek se értani, de egyszerűen nem tudok uralkodni magamon. Újra felemelem a fejemet és ekkor megpillantok egy vörös hajzuhatagot. Jellegzetes illata van, illetve az arca is ismerős, mintha korábban láttam már volna, de fogalmam nincs, hogy hol. Segíthetek valamiben? - kérdezem tőle higgadtan, ellököm magamat a faltól és kíváncsian fürkészem minden egyes mozdulatát.
Remek este, egy szívdöglesztő és az átlagnál intelligensebb srác társaságában, akit mégis pillanatok alatt csavartam az ujjaim köré.. Hát kell ennél több? Aligha, én mégis megkapom hamarosan, hiszen ha rajtam múlik, akkor csak reggel szabadul tőlem, csapzottan, fáradtan, de kielégülve. Nem rossz terv, ami azt illeti, és ha legalább olyan jó lesz vele az éjszaka második fele, mint az első, akkor kifejezetten elégedett leszek. Bár nyilván annyira azért nem, hogy még egy esélyt adjak neki, az nem az én világom. Élvezem a szabadságomat, és mindenki, akit érdemesnek tartok rá, megkaphatja a testemet, de kizárólag egyetlen éjszakára. Többre soha. Tanultam én a leckéből... Pár pillanat csupán, míg a mosdóig megyek, megigazítom a sminkem és már indulok is vissza, a srác viszont.. Hogy is hívják? Josh vagy Jesse vagy Jace.. Nem is tudom. Szóval J-t nem találom sehol, amit először furcsállok, végül úgy döntök, hogy várok picit, hátha azoktól a haverjaitól búcsúzik épp, akikkel jött. A percek múlnak, én meg csak várok, de egyre inkább úgy tűnik, hogy felültetett a szép este reményében itt hagyott engem, hadd fortyogjak magamban a lepattintás miatt. Kár érte, igazán jó parti volt, de ez a váratlanság tőle igazán lelombozó. Teszek néhány kört a bárban, hátha mégis megpillantom, vagy kiszagolom merre jár.... És bingó. Az első pillanatban azt hiszem, hogy lecserélt egy barna ringyóra, pár másodperc múlva viszont tudatosul bennem, hogy a szag, ami intenzíven árad belőle, és aminek köszönhetően megéreztem, az bizony a vére. Szőke haj, igézően kék szemek, ez a srác igazi pasimágnes, ám pechére úgy tűnik, vámpírmágnes is egyben. Mire odaérnék, hogy lecibáljam róla a csajt, már vége is. Ennyi volt.. Esélyem sincs megmenteni, hiszen még azzal is bajlódik a nőcske, hogy elrejtse. Nem épp vámpírokra jellemző tulajdonság, de teszek én rá. Elrontotta az estémet. Megfosztott attól, hogy jót mulassak ezzel a kis szívtipróval, aki már a tenyeremből evett.. Nem is én lennék, ha annyiban hagynám ezt az ügyet. Követem hát, míg valami csendesebb környékre nem érünk. A cipőimet a kezemben viszem, hogy ne kopogjak feleslegesen, bár igazán ráférne egy adag félelem. Már a markomban érzem a torkát.. - Segíteni? Ugyan.. Már elrontottad az estémet. Inkább imádkozz, hogy gyors véged legyen... - mosolyodom el azon, ahogy kihegyezett érzékekkel próbál figyelni, csakhogy nem tudja kivel áll szemben. Vállainál fogva taszítom a falnak, ahonnan az imént ellépett és torkának szegezem a cipőm hegyes sarkát. Nem szándékozom ugyan már most véget vetni az életének.. Ha már sikeresen elvette az esélyt és kiadós ágytornától, hát másképp szórakozom ma este.
Miért oly nehéz elhinni azt, hogy nem akartam semmi rosszat se?! Miért nem lehet egyetlen egy normális napom?! Nem én akartam átváltozni, hanem helyettem döntöttek, erre azóta is állandóan utolér a balszerencse. Egyszerű diák voltam Londonban, de most meg egy két lábon járó veszély vagyok és emiatt a saját magamra is még több veszélyt hozhatok. Tényleg sajnáltam azt a srácot, mert nem szerettem volna megölni őt. Egyszerűen csak kicsit megízlelni szerettem volna a vérét, de persze megint nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ezek után pedig sietve távozom. Nem akarom ott hagyni örökké, esetleg az egyik nyilvános vonalról tehetnék bejelentést. Akkor legalább kicsit könnyebb lenne az én lelkiismeretem is. Igen, ezt fogom tenni. Határozom el magamban, majd egy kisebb sóhaj keretében nyugtázom azt, hogy valaki követ. Eleinte próbálom magamat lebeszélni erről, de amikor nem szűnik meg az a jellegzetes orrfacsaró illat, akkor már egyre inkább úgy gondolom, hogy tényleg valaki a nyomomban van. Amikor hátrapillantok, akkor meglátom a vörös hajzuhatagot, de nem ismerős a lány. Talán a testvére lett volna a fiú?! Nem, az nem lehet, hiszen neki remek illata volt, de a lánynak meg egyszerűen hányinger keltő szaga van. De mire észbe kapnék, addigra a hátam a falnak csapódik, mire egy aprót elszisszenek és kicsit érthetetlenül nézek a lányra. Nem értem, hogy miért viselkedik így. Lehet, hogy a távol létem alatt a világ kifordult önmagából és teljesen megváltozott minden, vagy egyszerűen csak én változtam volna túl sokat?! Figyelem a lány tekintetét, majd elkapom a kezét, miközben a lábammal a térdét célzom meg egy rúgással. Ezek után pedig kiszabadulva kezdek el hátrálni. Nem tudom, hogy ki vagy és mi vagy, de jobb lenne,ha inkább békén hagynál!-mondom neki komoly ,hiszen eléggé veszélyes tudok lenni. Egészen elhátrálok a másik falig és neki dőlök. - Nem is ismerlek, így miként is ronthattam volna el az estédet? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben nem eresztem el őt a tekintetemmel, illetve próbálok a következő támadására is felkészülni, mert úgy érzem, hogy még hosszú lesz az este. De ha már annyira meg akar ölni, akkor legalább először elmondhatná azt, hogy miért is. Szeretném tudni, mert így kicsit érdekes és zavaros a helyzet.
Sajátos a gondolkodásmódom? Az már igaz.. Panaszkodtak-e már miatta? De még mennyien... Érdekel ez engem? Nem, egyáltalán nem. Világ életemben ilyen voltam, és köszöntem szépen remekül érzem magam a bőrömben. Csak egy szabályom van, az, hogy nincsen szabály, ezt pedig mindig betartom. Nem vagyok olyan nő, akinek hosszú ideig kell udvarolni, elhalmozni mindenféle ajándékkal és utána esetleg lehet valamiről szó. Amit én akarok, az nem ez. Ezen a jó szokásomon pedig nem is óhajtok változtatni. Az érzelmi kötődések a gyengéknek valók.. Nem is azért támadt bennem bosszúvágy, mert komoly dolgot terveztem volna a sráccal. Egyáltalán nem voltak vele terveim, maximum a hajnali órákig, de ez elég egyértelmű is volt bárki számára, aki ránézett a párosunkra. Utóda is akadt volna, ha akarom, de érdekesebbnek tartottam azt az utat, hogy szépen kibelezem a lánykát, aki egyet gondolva keresztülhúzta a számításaimat. Soha nem fogom megérteni, miért nem képesek ezek az átkozott vérszopók az önmegtartóztatásra... De hát így járt, engem igazán nem hat meg a véleménye meg az esetleges sajnálkozása. Egyéni szoc. probléma. Könnyű préda, hamar elkapom, de mégsem adja magát túl könnyen. A rúgás a lábszáramat éri, és sikerül kibillentenie az egyensúlyomból ahhoz, hogy kiszabadulhasson, de igazán butácska, hogy nem fogja menekülőre a dolgot. - Óh, hamarosan megtudod, abban biztos lehetsz... - bólogatok negédes mosollyal az arcomon és alaposan végigmérem. Elég rémültnek tűnik ahhoz, hogy egy kicsit még engem is összezavarjon. Nem volt még dolga farkassal, hogy nem ismeri fel a fajtámat? Hát, majd én bemutatkozom mindannyiunk nevében. És nagyon fogom élvezni. - Tudod, én vagyok a csaj, akinek a barátját az előbb kinyírtad.. - mutatok magamra és habár ennek az egyik része hazugság, de az most senkit sem érdekel. Ha valóban a pasim lett volna, egy fokkal jobban kiakadok és a realitás azt követelné, hogy bőgjek is hozzá, de a felesleges hiszti nem az én asztalom. - Ugye megérted, hogy meg kell őt bosszulnom? - indulok el felé lassan. Elhátrált előlem már a falhoz, de még mindig tökéletes célpont. Előnyben van, mert gyorsabb nálam, viszont fogalma sincs, hogy kivel van dolga.. Ezúttal a torkánál fogva kapom el és egy mozdulat kellene csak, hogy összezúzzam a nyelőcsövét.. De ugyan már, ha nem menekül, akkor hol a móka? Hagyni kell neki egy kis egérutat..
Még mindig alig akartam elhinni, hogy újra úton vagyok. Úgy éreztem magamat, mint egy nem olyan régen szabadult madár. Hosszú évekig kalitkába voltam zárva és az első lépés a szabadság felé az egyetem volt. A második lépés az volt, amikor ma reggel kijátszottam a megfigyelőmet. Eleinte nem nagyon szúrtam ki, hogy valakit utánam küldtek. Nem értem, hogy mitől félnek, hiszen ennyire a világvégén senki se ismeri őket. Így aztán azt tehetek, amit akarok. Viszont az is megfordult a fejemben, hogy azért van itt a testőr, hogy nehogy egyszer csak lelépjek. Gazdag befektetés voltam, ami jelenleg még nem térült meg. Egyszerűen nem illettem bele ebbe az elit társadalomba, hiszen ott mindent szabályoznak és olyan, mintha tilos lenne bármit is érezni. Pedig nagyon is érzek. Sok mindent, de eddig ha hangot adtam nekik, akkor én ütöttem meg a bokámat. Most meg ilyen nincs. Sietve haladok az erdőn keresztül, egy-egy ágat arrébb tolok a kezemmel, miközben a hátizsák ott trónol a hátamon. Egy pillanatra még meg is csúszom, de szerencsére sikerül megkapaszkodnom. Lassan körbe nézek és legszívesebben már most táncra perdülnék, mert az ostoba kis tervem sikerült. Leráztam azt a balekot, akit szerintem még egy profi elraboló is megtudna tenni. Nem is értem minek van itt, hiszen ezek szerint felesleges személy és nem költséghatékony az egész megbízás.
Nem sokkal később pedig kiérek a főútra, aminek a szélén gyalog indulok el. Mindig is szerettem sétálni és amíg nem muszáj, addig nem is fogok taxit nézni. Így még inkább élvezhetem a szellő gyengéd simogatását, a nap melegét, amint átjárja az egész testemet. Nem olyan régen még hideg volt, de most már végre a lengébb ruhák is előkerülhetnek. Fogalmam nincs arról, hogy mennyi ideje lehetek úton, de hamarosan megpillantom azt a pihenő helyett, aminek utánanéztem az interneten. Sietve indulok el az egyik taxi felé, majd kifizetem neki az utat és máris Mystic Falls felé robogok. A fejemet az ablak üvegnek döntöm és figyelem azt, ahogyan a fák elmosódnak az út szélén. Samael jut eszembe egy pillanatra, illetve az, ami pár hete történt. Még mindig olyan, mintha csak tegnap történt volna meg az a csók és ekkor hirtelen eszembe jut egy füzet és egy fénykép. Újra előveszem azokat és megint elolvasom, de most se tudok meg több információt, mint első alkalommal arról a személyről, akiről szeretnék. A kocsi hirtelen megáll, mire riadtan pillantok körbe, de ekkor észreveszem, hogy már meg is érkeztünk. Gyorsan elrakom biztos helyre a képet, majd a füzetet is és kiszállok a taxiból. Figyelem, ahogyan egyre távolabb halad, majd mint egy ijedt őzike úgy pillatok körbe. Mély levegőt veszek, amit lassan engedek ki és nem sokkal később pedig el is indulok. Fogalmam nincs arról, hogy merre megyek, de ezért vagyok itt, hogy eltévedjek és felfedezem a várost. Amikor kicsit kijjebb érek a belvárosból, akkor fellépek a járdaszegélyre és azon folytatom tovább az utamat, de végül megbotlom és sietve kapom el a mellettem elhaladó alakot. Bocsánat, nem akartam letapizni. - mondom sietve, majd megrázom a fejemet, hogy miként is mondhattam ekkora ostobaságot. - Mármint magára esni. - teszem hozzá egy félszeg mosollyal, majd lassan elengedem a férfit és óvatosan felpillantok rá, hiszen nem szeretném, ha megenne. Egy kisebb baleset volt, semmi több. Bár belegondolva azt se tudom, hogy miként kerültem ide és merre van a belváros. Remek, tényleg sikerült eltévedtem, mert túlzottan elmerültem a gondolataimban.
Néha kellenek alkalmi munkák is, hogy az ember ne haljon éhen, mert akármilyen hihetetlen is lehet ez így első hallásra, de a pizzafutárkodás nem éppen a világ legjobb melója, és hiába csalok ki az emberekből egy-egy megigézéssel kisebb vagyonokat, attól még egy idő után megunom az egyszerűséget és új kihívás után nézek. Szóval ezt az új kihívást találtam meg most is egy hotdogos stand mögött. Röhej, de egyszerű és nem kell sokat melózni se vele, és mivel ma úgy döntött a főnök, hogy nem kér belőlem, így néznem kellett valami egyszerű melót, amiből futja kajára estére. Meccs lesz, szóval kelleni is fog, még ha egyedül is nézem. Hiányoznak a haverok Miami-ból. Ott mindenki más volt, mint itt. Mystic Falls-ban az emberek túlságosan is… furák. Nem tudom megmagyarázni, hogy ezt miért érzem így, de ez van, furák. Mintha folyton árgus szemekkel figyelnének. Ennyire csak nem rí le rólam, hogy nem vagyok idevalósi, igaz? A műszakom hamar lejárt, sikerült összebalhéznom egy hülyegyerekkel aki a csaja előtt akart villogni. Mustárt kért, hát raktam a hotdogjára, erre fogta és megdobott vele mondván, hogy ő nem kért bele mustárt. Persze, a csaj nevetett meg a fickó haverjai, de csak addig míg ki nem vertem a fogukat. Hárman voltak, de még így is gyerekjáték volt a egész, viszont ez a kirúgásomhoz vezetett. Na nem mintha sajnálnám, ha tehetném akkor újra megverném a fickót. Nem bírom az ilyet, aki kényszeresen villogni akar. Az ilyet jól megkell verni,hogy megtanulja, nem szórakozhat mindenkivel. Miami-ban az ilyenekből is jóval kevesebb volt. Már éppen sétálnék vissza a lakásomig – ami igazából egy motel szoba – mikor megérzem a mellettem elhaladónak a karját, ahogy belém karol. Nem vagyok bunkó, nem lököm el, csak kicsit meglepődve megtorpanok, nem mindennap használnak kapaszkodónak. Pedig hozzátudnék szokni. – Semmi gáz, szeretem, ha letapiznak. – mosolygok rá, egy apró vállrántás kíséretében. Nekem aztán soha nem volt bajom egy női érintéssel. Eddig még csak meg sem lettem ütve. – Chadwick vagyok, de… hívj Chad-nek, vagy Wick-nek, ha jóban akarsz lenni velem. – nyújtom felé a kezemet a lehető legbarátságosabb arcomat magamra öltve. – Siettél valahova amúgy? – gondolom sietett, ha sikerült elbotlania, vagy… csak ügyetlen, esetleg most balszerencséje volt. Mi nem lehetséges, igaz?
Kezdőlap
|| 
|| 
|| 
|| 
•