Fogalmam nincs, hogy mit csináltam volna hasonló helyzetben, de inkább nem is akarok belegondolni. Nem akarok abba belegondolni, hogy bárkit is elveszíthetek, hiszen egyedül az ő emlékük volt képes még itt tartani és miattuk sikerült is csak hazajutnom. Talán, ha nem lenne senkim, akkor nem küzdöttem volna ennyire a természet erői ellen, de megtettem és szerencsére még a férjem is "megszegte" azt, amit kértem. Nem akartam azt, hogy így lásson, vagy esetleg a karjai között érjen a vég. Azt valahogy nem bírtam volna elviselni, hiszen biztos vagyok abban, hogy szellemként még itt ragadtam volna, mert nem tudnám őket elengedni. Szeretném őket megvédeni mindentől, de talán én jelentettem a legnagyobb veszélyt most mindenkire. Először azért, mert figyelmetlen voltam, majd pedig azért, mert majdnem meghaltam és az volt a szerencse, hogy teljesen kiütött az egész, hiszen egy éhes vámpír nem éppen tud gondolkodni és féltem attól, hogy bármelyiküket is bánthatnám. Nem örültem annak, hogy ilyen helyzetbe hoztam Nate-t, mert biztos voltam abban, hogy nagyon is aggódhatott és sok fajta érzés lephette el őt. Pontosan talán nem tudom, vagy talán mégis, hiszen én végig néztem azt, amint a családom szinte eltűnik a föld színéről, de szerencsére a sors még képes meglepetésekkel szolgálni, mert édesapám élt. Úgy éreztem, hogy ennél szerencsésebb nem is lehetnék, hiszen mindenem megvolt, amit kívánhattam. Az a férfi, akit mindennél jobban szerettem a férjem most már és megajándékozott még egy angyalkával is, illetve élt az édesapám, meg persze valahol a nagy világban a bátyám is élt. Egy darabig csak mosolyogva figyeltem a kislányunkat, majd egyre inkább kezdtem Nate közelségét érezni és részben emiatt is ültem fel, mert látni szerettem volna őt, meg aggódtam is érte. Örültem, hogy újra a karjai között lehetek, de látta, hogy a boldogság mellett eléggé is meggyötört. Nem tudom meddig lehettem kiütve, de őt elnézve talán éveknek is tűnhetett az egész várakozás, amíg Csipkerózsika fel nem ébredt az álmából. Szerettem volna elmondani, hogy soha többé nem fogok így rájuk ijeszteni, de egyetlen hang se jött ki a torkomon. Egyszerűen csak hozzábújtam, mintha attól félnék, hogy hamarosan felébredek és rájövök arra, hogy ez az egész csak álom és én valójában meghaltam. Még a hideg is kirázott erre a gondolatra, így gyorsan elhessegettem. Majd amikor elkezdett matatni valami után, akkor próbáltam elhelyezkedni kényelmesen, de kicsit nehéz volt, mert még nem minden sebem forrt össze. Azt hiszem ez a hátránya annak, amikor az ember úgy néz ki, mint a szita, hogy lassan, de nagyon lassan gyógyul. Elvettem tőle a tasakot, de még mielőtt kibontottam volna újra ránéztem. Sokkal inkább erre van szükségem, hogy jobban legyek.. - mondtam neki őszintén, majd gyengéden egy apró csókot leheltem ajkaira. - Szeretlek. - suttogtam az ajkai fölött, mintha valami titkot árulnék el neki. Nem érdekelt, hogy a testem melyik pontja fájdult meg akkor, amikor közelebb hajoltam hozzá, de szükségem volt érezni, mert úgy éreztem, hogy ha érzem, akkor tudni fogom, hogy ez tényleg a valóság. Lassan kibontottam, majd pár pillanat alatt el is fogyasztottam és megtöröltem a számat. Egy darabig csöndesen ültem ott, de végül megszólaltam. Sajnálom.. én nem akartam bajt. Egyszerűen nem értem, hogy lehettem ennyire vak, hogy nem vettem észre a dolgokat. Sajnálom az egészet és azt is, hogy bajt hoztam a családunkra, amikor meg kellett volna védenem. - mondtam neki őszintén és éreztem, amint egy újabb könnycsepp végig fut az arcomon. Majd amikor láttam rajta, hogy mondana valamit még, akkor mutató ujjam az ajkára tettem, mert még nem fejeztem be és végig szerettem volna mondani, mert fogalmam sem lett volna, hogy képes lennék e rá, ha félbeszakítanának. Egyszerre éreztem magamat ostobának, hogy nem vettem észre a dolgokat, hogy egy régi "ismerős" itt van és egyszerre sajnáltam az önfejűségemet is, hogy inkább választottam volna a számomra helyes utat, amibe akár bele is halhattam volna. Sok mindent szerettem volna még mondani, de mégis csak egyetlen egy szó hagyta el az ajkaimat.- Köszönöm. - mondtam neki őszintén ezt az egy szót. Sok mindent köszöntem ebben a pillanatban neki. Köszöntem neki azt is, hogy soha nem hagyott magamra és mindig kitartott mellettem, ahogyan most is tette. Ujjamat elvettem ajkára, majd a kezem az ölembe esett és egyszerűen csak a kezemet figyeltem és próbáltam feldolgozni mind azt, ami egy délután alatt történt.. Nem akartam sírni előtte, nem akartam gyengének látszódni. Lassan kibújtam a takaró alól és egy apró mosollyal az arcomon néztem rá. Azt hiszem kicsit összekapom magam. Hamarosan jövök. - mondtam neki rezzenéstelen arccal, majd elkezdtem kimászni az ágyból és elindultam abba a fürdőbe, ahol nem olyan régen még véresen voltam. Muszáj volt szembe néznem azzal, ami történt, mert kezdtem úgy érezni, hogy a gondolataim meg fognak őrjíteni.
Bleeding out || <3 - Bocsánat a hosszúsága miatt. Fel se tűnt, hogy már ennyit írtam.
Nem tudom mit csináltam volna, ha hazaérve Shant holtan találom meg… Valószínűleg összeestem volna a belém nyilaló fájdalom végett. A másik véglet, hogy az apját hívtam volna egyből, hogy jöjjön át és tegyük meg amit meg kell tennie. Így vagy úgy, de nem hagytam volna annyiban, ha meghalt volna… Egyszerűen nem bírtam volna ki. Ő az életem szerelme, akivel már nagyon régóta együtt vagyunk, és van egy közös lányunk. Nem hagytam volna, hogy a lányom úgy nőjön fel, hogy nem is ismeri az anyját. Bár jómagam örültem volna az ilyen luxusnak, mivel az anyám egy semmirekellő nőszemély volt, ahogyan az apám is, de Shan… ő nála jólelkűbb emberrel még életemben nem találkoztam, és nem is fogok, mivel lehetetlen nála jobbat találni. Lehet csak elvakít az iránta érzett szerelmem, de ha így is van nem igazán tud meghatni. Ez az én nézőpontom… Senki sem hibátlan, neki is vannak démonai a múltból, de úgy gondolom, hogy mindig próbál a legjobban viselkedni bárkivel. Más kérdés, hogy egy elcseszett világban élünk, ahol nem mindenki tudja ezt befogadni… Órák hossza óta várok már, hogy felébredjen, de ő csak halkan szuszog és alszik mint egy kisangyal. De legalább tudom, hogy életben van és csak a sebeinek kell begyógyulnia. Ha fel is ébred nem fogom tőle megkérdezni, hogy mi történt, mert egyszerűen nem akarom tudni… Rossz visszaemlékezni is arra, hogy hogyan nézett ki mikor hazajöttem. De most már legalább jól van, ha nem is épült még fel teljesen. Az órák szinte napoknak tűntek nekem, mert újra magamhoz akartam őt szorítani és tudatosítani benne, hogy többet nem fogom elengedni. Ezek után biztosan nem. Megetettem eközben a kicsi Chloe-t is, aztán pedig álomba ringatva helyeztem őt le az anyukája mellé. Én pedig leültem az ágy szélére, egészen közel Shanhoz, és a haját simogattam miközben a nyugodt arcát figyeltem. Végül pedig már nem is simogattam, csak néztem őt… Végül elkezdett mozgolódni, és az ő mosolyán én is elmosolyodtam, a legördülő könnycseppet az arcán pedig annak tudtam be, hogy örül annak, hogy újra láthatja a kislányát. Végül pedig felült, egy szisszenéssel egybefűzve azt. Úgy látszik nem gyógyultak be teljesen a sebei. Elmosolyodtam mikor a nevemen szólított, és boldogan magamhoz öleltem, arra próbálva vigyázni, hogy ne okozzak neki fájdalmat. - Ne csinálj ilyet többet… - Mondtam neki suttogva, majd pedig elengedtem, és a mellettem lévő táskába nyúltam egy újabb vértasakért. - Ezt idd meg és nem lesz semmi bajod. - Mondtam mosolyogva, aztán pedig odanyújtottam neki azt. Aztán pedig nyomtam egy puszit a homlokára, miközben a hátát simogattam.
Mindig is büszke voltam arra, hogy egyedül is képes voltam nő létemre ennyi ideig túlélnem és életben maradnom. És talán a mostani helyzetben az zavart a legjobban, hogy pontosan tudtam azt, hogy semennyire nem vagyok ura annak, ami velem történt és nem tudom legyőzni a gyengeségemet. Biztos voltam abban, hogy olyan lehetek, mint aki kómába esett, de fogalmam sincsen, hiszen nem láttam magamat távolról. Egyedül néha egy-két hangot hallottam meg, de nem igazán tudtam elcsípni azt, hogy mi is zajlik körülöttem. Mintha képtelen lennék felfogni, mert már ahhoz sincsen erőm. Nem tudom, hogy mennyi időm lehet így hátra, de azt tudom, hogy egyik mesebeli csók se lenne most hatásos, hiába találtam meg a "mesebeli hercegemet". Hiába volt itt mellettem Nate, mert pontosan tudtam, hogy most egyetlen varázslatos csók se képes felébreszteni ebből a rémálomból. Pedig bármit megadtam volna azért, hogy újra láthassam őt és a családom többi tagját, de most az életem az ő kezünkben volt és ez az egy dolog tudott igazán megnyugtatni, mert így tudtam, hogy tökéletes kezekbe került... Hamarosan pedig újra megéreztem ajkaimban azt az ismerős fémes ízt, ami után egyre jobban vágytam. Mintha már kiszáradtam volna. Amint egy kicsit is tudatomba kerültem egyre inkább szívni kezdtem a vért, de ennél többet nem igen tudtam felfogni. Talán egyedül azt, hogy édesapám karjaiban vagyok, de most ez se érdekelt. Egyedül csak a "gyógyszer", ami megmentheti az életemet. Mintha a testem csak automatikusan kapcsolt volna, hogy ez a dolog jó és segíthet. Nem tudom azt se, hogy mennyi ideig ízlelhettem meg és táplálkoztam, de nem is nagyon érdekelt, mert újra úgy éreztem, hogy fáradt vagyok és pihenni akarok. Hamarosan pedig újra megszűnt az ölelés és elnyelt a pihe-puha ágy. Fáztam kicsit, de nem igazán értettem, hogy miért. Ekkor még nem. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el és mennyi dolgot nem érzékelhettem a külvilágból, de hirtelen arra ébredtem fel, hogy valaki hozzám bújik. Egy darabig csak azt hittem, hogy képzelődöm, de amikor kinyitottam a szemeimet, akkor ott volt ő. Chloe hozzám bújva aludt, mire egy apró mosoly kíséretében egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, majd végig folyt az arcomon, hiszen túlzottan boldog voltam, de még mindig hasogatott minden testrészem. Egy darabig csak figyeltem őt csendesen, majd ahogyan egyre jobban hozzá szoktam újra a világhoz figyelmes lettem arra, hogy még egy ember itt van. Lassan kibújtam Chloe öleléséből és egy kisebb szisszenés társaságában feljebb ültem. Nate? - kérdeztem rekedtes hangon, mintha még meg kellene találnom a hangomat. Meg talán még kicsit bizonytalanul csengett a hangom miközben betöltötte a szobát, mert egy pillanat erejéig fogalmam nem volt arról, hogy ez most a valóság vagy egyszerűen már meghaltam és őket csak odaképzelem...
Amennyire eleinte érdekelt, hogy mi történt vele, mostanra már szinte el is felejtettem ezeket. Nem érdekelt, hogy mi történt vele, kivel és miért, most ennél fontosabb dolgok forogtak a fejemben: és ez a túlélése volt. Kapott elég vért, hogy a vágások és lyukak a testén összehúzódjanak és eltűnjenek, de nem mind. A nagyobb sebek csak kisebbre forrottak össze, de jelentősen csökkentek a sebesüléseinek a számai. Ezt már jó pontnak és haladásnak tudtam be. De tudatában voltam annak is, hogy ha nem kap több vért, akkor nem fogja megérni a holnapot. Én pedig nem adhatom neki az összes véremet, mert akkor meg én nem érem meg a holnapot. Ördögi kör, ezért is örülök, hogy az apja nem halt meg és tud nekünk segíteni amiben csak kell. Mikor megpillantottam nem is lehettem volna boldogabb. A szemei tágra nyíltak, és szinte oda is rohant a lányához. Chloe-t a kezembe adta, én pedig lefektettem a bölcsőjébe. - Mi történt? - Kérdezte Shan mellől, rám szegezve a tekintetét. Érződött rajta is az idegesség kicsit. - Fogalmam sincs, de ne firtatgassuk ezeket a kérdéseket. A vért elhoztad? - Csak bólintott, és kivett egy táskából néhány vértasakot. Shant felültette az ágyra, én pedig feltéptem az egyiket, és a szájához raktam. Eleinte csak szimplán végigcsorgott a torkán a fémes ízű folyadék, majd pedig mintha már ő itta volna saját maga. Nem tudtam volna megmondani, lehet csak képzelődtem már. Ott hagytam Ezio-t vele, meg tudja ő is egyedül oldani ezt. A kicsi Chloe-t a karjaimba vettem, és úgy kezdtem el ott ringatni. Ő pedig csak a legnagyobb tudatlanságban mosolygott rám, amin egy kicsit én is elmosolyodtam. Ekkor már a második vértasak felbontását hallottam, aztán azt, ahogyan az is elfogy. Odaléptem Ezio-hoz és megfogtam a kezét. - Bőven elég lesz ennyi… Köszönöm. - Majd pedig elengedtem, és a takarók alá néztem, hogy a sebek beforrottak-e. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkomat mikor nem láttam még csak nyomát sem annak, hogy volt ott valami. Shant lefektettük újra az ágyra, mert nem volt még mindig magánál. Bár megértem, még így is pihennie kell neki… Ezio-nak azt mondtam, hogy a továbbiakról értesítem, de most hadd pihenjen. Ő meg szinte végig sem hallgatott, hanem elment. Nem tudom mi lehet ilyen fontos neki, de nem firtattam. Néhány óra múltán sem tért még magához ő, addig én megettem a kicsi Chloe-t, valamint álomba ringattam. Shan a bal oldalára volt fordulva, én pedig közel hozzá raktam le a lányunkat, hogy ha felébred őt lássa meg legelőször.
Fura dolog az élet, hiszen amikor az ember boldog és azt hiszi semmi olyan nem történhet, ami miatt ez a boldogság megszünhetne, akkor bebizonyítja, hogy de képes újabb meglepetéssel szolgálni. Az élet mindig tele van meglepetésekkel. Nem tudom, hogy miért kellett így történnie... egyszerűen magam előtt látom a lány arcát és mosolyát, amit jó pár éve ragyogta be a világot, de most teljesen másabb volt. Egykor megmentettem az életét és most mégis ő tört az életemre. Bár nem hibáztatom, mert a mi múltunk se volt patyolat fehér, sokkal inkább fekete volt, mint a holló tollainak a színe. Nem tudom, hogy miként tudtam megölni őt, de biztos vagyok abban, hogy nem lehetett könnyű. Szeretném tudni, hogy mi történik körülöttem, de igazából szinte semmit se érzékelek, mintha már nem is létezne az a világ, amit még egykor ismertem. Mintha minden hirtelen megszűnt volna és csak ez a feketeség létezne, ami éppen körül vesz. Mintha egy börtönbe kerültem volna, ahol a gondolataim kívül teljes magány övez. Ezekben a pillanatokban szerettem volna megszabadulni minden fajta érzéstől, hiszen a fájdalom egyre nagyobb lett. Mindegy volt, hogy melyik veszteségre gondoltam, vagy esetleg a tettemre, mert úgy éreztem, hogy szép lassan a fájdalom tüze felemészt, de talán ennek a fájdalomnak volt az is köszönhető, hogy még életben voltam. Mintha ez lett volna az utolsó kapocs, ami összeköt a világgal. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történik velem. Mintha valahonnét távolról figyelném az eseményeket, nem pedig a részese lennék. Küzdeni szerettem volna, de úgy éreztem, hogy már ahhoz is gyenge vagyok. Próbáltam nem feladni és harcolni azért, azokért, akik számomra fontosak, de talán még se vagyok annyira erős, mint azt bármelyikük is gondolta volna. Talán csak a látszat csalt és valójában gyenge vagyok, mint egy gyönge virágszál a viharban... Szere...- kezdtem bele abba az egy szóba még utolsó erőmmel, hiszen a szavaira nem igen tudtam volna mást mondani, mert néha egy szó többet mond, mint egy egész költemény. "Szeretlek és mindig is foglak bármi is történjen!" Ez lett volna a teljes mondat, de a sötétség démonai nem igen engedték meg azt, hogy végig mondjam. Újra elvesztem a homályba és csak le-föl sétáltam a sötétségben, de bármerre is indultam el nem akart megszűnni. Egyszerűen olyan volt, mintha soha nem akarna vége szakadni és soha nem akarna innét kiengedni. Mintha valahol a két világ között ragadtam volna. Egy idő után leültem és próbáltam rájönni, hogy miként kerülhettem ide és mit is keresek pontosan itt. Meg persze az is érdekelt, hogy vajon mi történik éppen a valóságban. Szerettem volna Nate tudtára adni azt, hogy még itt vagyok, de magam sem tudtam arra rájönni jelenleg, hogy miként is tehetném ezt meg. Olyan volt, mintha egy pillanatra éreztem volna ismerős gyengéd pusziját, illetve simogatását, de úgy gondoltam, hogy talán csak a képzeletem játszik velem és a remény hiteti el velem ezt az egészet. Majd hirtelen valami fura hang csapta meg a füleimet, de mégis ismerős volt. Fülelni kezdtem, majd szinte egyből fel is pattantam, amikor rájöttem, hogy ki van velem egy légtérben. Ordítani kezdtem és szaladni, mintha azzal valahogyan segíthetnék a helyzeten. A férjem ezt nem teheti meg, nem sodorhatja veszélybe a lányunk életét. NEM!! - Neeee!! - egyetlen egy szó hagyta el az ajkaimat, mint amikor valakit lázálmok gyötörnek. Fogalmam nem volt arról, hogy értik e, hogy mire gondolok, de bele se mertem gondolni abba, hogy esetlegesen bánthatnám őt, hiszen minden egyes nap éreztem vérének édes illatát, de soha nem tudtam volna bántani, de mi van most? Most, amikor szinte öntudatlan állapotban fekszem? Nate, kérlek... - suttogtam magam előtt eme szavakat és fogalmam nem volt arról, hogy hallják e vagy nem. Egyszerűen csak lerogytam a sötétségben és hagytam, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon...
Kíváncsi voltam, nagyon is érdekelt, hogy mégis mi a kénköves poklot csinált ez a lány, hogy valaki így elintézte. Annyira még ő sem lehet szerencsétlen, hogy magának okozzon ilyen sebesüléseket, szóval ezt teljes mértékben kizártam. De akkor mi történhetett? Ezek a sebesülések, ahogyan különböző testrészein a törés szinte látható volt, és ahogy egyes helyekből szinte patakokban folyt ki a vér. Bár amilyen sebek voltak ezek, sikerült arra következtetnem, hogy egyet-kettőt karó okozott. Vámpír vagyok már én is, de emlékszem még a vámpírvadászok jellegzetes fegyverére. Mindenesetre nagyon örülök, hogy időben értem ide, mert ilyen tempóban néhány percen belül megfullad, vagy pedig elvérzik. Legrosszabb esetben mind a kettő… Legjobb esetben magához tér és a felszínre küzdi magát, aztán úgy próbál felhívni engem, vagy Eziot. Bár lényegtelen, mert egy helyen voltunk. Szinte minden élet kiszállt már belőle, mikor kiemeltem őt a vízből, egyszerűen olyan volt mintha egy rongybaba lenne. A szívem a torkomban dobogott, hogy túlélje ezt a kis időt, míg Eziot felhívva kérem meg, hogy hozzon vért… Tudtam, hogy nálunk nem volt mostanában, a napokban akartam volna valahonnan szerezni, vagy az apjától kérni de nem hittem volna, hogy ILYEN szituációban lesz majd rá szükségünk. - Én vagyok az kicsim, én vagyok… Élsz, és nem is fogom hagyni, hogy ennek a másik véglete történjék veled. - Ugyanúgy szorosan öleltem magamhoz, nem akartam elengedni sem. Féltem, ha egy pillanatra is elfordulok akkor valami történni fog. Kézfejére siklott a tenyerem és míg az övé az arcomon pihent addig én az övét simogattam gyengéden míg el nem ájult. Újra felkaptam őt, és elindultam a szobánk felé, miközben Ezio-t felhívtam, és elmondtam, hogy hozzon vért. Ne kérdezzen, csak hozza, mert szükség van rá. Valamint hozzá tettem, hogy hozza Chloe-t is, mert ha otthon hagyja egy kézzel fojtom meg… Ja, kissé ideges voltam. Beérve a szobánkba letettem őt az ágyra, majd pedig jó néhány adag takaróval betakartam… Vártam Eziot, miközben folyamatosan mellette ültem, és kezét fogva figyeltem az arcát, amint nyugodtan pihen. Végül hallottam, amint Ezio felordít. - Itt vagyunk FENT! - Szóltam vissza, majd újra visszapillantottam az életem szerelmére… - Minden rendben lesz. - Simítottam végig az arcán, majd egy puszit nyomtam a homlokára.
Amióta vele találkoztam azt hiszem én is változtam, vagy csak egyszerűen olyan dolgokat is észrevettem, amiket előtte soha se. Tisztán emlékeztettem, hogy amikor először éreztem valami fura bizsergető érzést a közelében, akkor megfordult az a fejemben is, hogy csakis azért akartam akkor is elmenni, mert menekültem ezek a dolgok elől. Elmondtam neki is, hogy valami elől menekülni akartam, de soha nem vallottam be azt, hogy előle szerettem volna. Végül egy idő után közel engedtem magamhoz és részben ez lett a veszte. Megölte azt, aki tanította őt és nevelte.. Talán igaz, hogy a vámpírok pusztulást és fájdalmat okoznak. Én nem akartam, de mégis megtettem, mert amikor úgy döntettem, hogy mégis inkább eltűnök, akkor talán egyszerre két ember is megtört. Nehezen tudtam utána már emberként viselkedni. Az első hónapok mindig borzasztóak voltak, mert mindenkiben őt láttam, minden éjjel előttem volt a mosolya, majd amikor már nem bírtam féken tartani magamat és esetleg túlzásba estem a vér ivászattal, akkor mindig olyan volt, mintha ott állna előttem, s újra és újra azt az arckifejezést láttam magam előtt, amikor másodjára találkoztunk. Egy-egy pillanat erejére sokszor átfutott az agyamon, hogy egyszerűbb lenne érzések nélkül élnem, de egyszerűen nem tudtam. Kapaszkodtam az emlékébe és talán ez volt az egyetlen dolog ami életben tartott azokban a hónapokban. Amikor néha elment vadászni, vagy esetleg apámmal töltötte az idejét, mert szerencsére jól kijöttek és néha szerveztek olyan dolgokat, amikben csak ők ketten vettek részt, akkor estéként jó érzés volt a pólójában elaludni, mert ez az aprócska dolog is képes volt az emlékét felidézni és minden egyes apró gondolat melegséggel töltötte el a szívemet. Szerettem őt mindennél jobban és boldogsággal töltött el a dolog, hogy még ennyi idő után is úgymond képesek voltunk elveszni egy-egy érintésben, csókban úgy, mint a legelején. A szenvedély nem, hogy lappangani, csökkenni kezdett volna, hanem inkább egyre nagyobb lett. Minden egyes csókjával képes volt az őrületbe kergetni, illetve azzal a bizonyos tekintetéről meg már ne is beszéljünk. Amikor azzal a szempárral úgy nézett rám, akkor minden egyes alkalomkor a gyomrom görcsbe rándult, s éreztem, amint egyre inkább kezd lángba borulni a testem, s szinte minden egyes porcikám mondhatni ő rá „éhezik”. Természetesen, ha a lányunk a közelben volt, akkor sokkal inkább próbáltam tartoztatni magamat, magunkat… Éreztem gyengéd érintéseit a bőrömön, gyengéd perzselő csókjait, majd pedig hamarosan azt, hogy elérjük azt a bizonyos pontot. Egy kisebb gyöngés kíséretében az egész testemet átjárta az mámorító érzés, majd viszonoztam egy-két apró csókját, majd pedig kicsit neki dőltem. Elmosolyodtam a szavai hallatára, s felpillantottam rá. - Ebben igazad van, de… - mondtam neki egy kisebb huncut mosoly kíséretében és egy aprót az alsó ajkamba haraptam. – nem mindig maradhatunk a szobánk fogságában. – mondtam neki még mindig mosolyogva és egy apró csókot leheltem az ajkaira. – - Szeretlek. – suttogtam az ajkai felett, majd pedig egy pillanatra kinéztem az ablakon. – - Azon gondolkoztam, hogy ha elég nagy lesz Bella, akkor esetleg elmehetnénk Velencébe. – mondtam neki egy kisebb habozás nélkül, majd pedig újra rápillantottam miközben felálltam és elindultam a fürdő felé. Felkaptam a törölközőmet és lassan eltűntem a fürdő rejtekében.
Az nála már megszokott, hogy elveszi egy-egy pólómat, és magára ölti estékre, vagy esetleg napközben is. Viszont engem ez egy csöppet sem zavar. Úgy érzem azzal, hogy egy szobába költöztünk még réges-régen akkor dőlt el a pólóim sorsa. Kíváncsi vagyok ahhoz mit szólna, ha én venném fel az ő egyik topját, vagy tudom is én mit… Bár valószínűleg nevetne egyet, és azt mondaná, hogy „csini vagyok benne”. Na ez rá vallana. Viszont én nem sajátítom ki a ruhatárát, inkább rajta látom szívesebben azokat a feszülős rucikat, amiből ugyan nincs sok, de hamar el tudnak kalandozni a gondolataim ha mégis meglátom őt az egyikben. Nem mintha a ruha befolyásolná azt, hogy milyen piszkos gondolatok járnak a fejemben vele kapcsolatban. Elég néha egy-egy mosoly, egy csók, egy simogatás, és akkor is legszívesebben az ágyba vinném. Persze, ha a közelünkben van a kislányunk akkor ezek annál kevésbé hatnak rám. Persze, ugyanúgy kellemes melegséggel tölt el az ajkainak érintése akkor is, de akkor sosem érzem azt a késztetést mint máskor. Nem is tudom… Amikor a pici lányunk a közelemben van, akkor szinte csak vele tudok foglalkozni. Emlékszem mikor még a karomban kellett tartanom, aztán elkezdett saját magától járni, néhány év, és már teljesen önálló lesz. Akármennyire is bántania kéne, hogy ilyen gyorsan nő, nem tud. Jó látni, ahogy egyre okosabb, önállóbb, és gyönyörűbb lesz csakúgy mint az anyukája. A szépségét inkább tőle örökölte, a temperamentumát meg inkább tőlem, legalábbis így kezdem látni a dolgokat. Akármennyire is magától értetődik a dolog, hogy szeretjük egymást, nem féljük sosem kimondani egymásnak, még ennyi idő után sem, ez az apró szó még ennyi idő után is olyasféle melegséggel tud eltölteni, mint a lányunk mosolya. Csókjaink nem szűnő sorozatai már-már rekordnak számított nálunk. De egyszerűen nem tudtunk elszakadni a másiktól, és pont ez teszi olyan gyönyörűvé az egészet. Mikor hajamba túrt, és elkezdett mozogni rajtam, akkor egy sóhaj hagyta el a torkomat, és azt is éreztem, hogy nem fog sok kelleni, hogy a megrázkódtató gyönyör elérjen minket. Végül beletelt egy időbe, de mindkettőnket sikerült drága feleségemnek arra a bizonyos pontra juttatnia, még egy-két apró csókot adtunk egymásnak, aztán kifújtuk magunkat. - Én azt mondom…. jobban megérte mint egy séta… - Mondtam egy apró mosollyal az arcomon, miközben még ő is lihegett.
Ahogyan figyeltem őt úgy éreztem, hogy egy pillanatra visszarepültem a múltban. Tisztán emlékeztem arra, hogy mikor is néztem mélyen először ebbe a szempárban, de akkor még semmit se tudtam kiolvasni. Nem értettem, hogy miért hagyott akkor életben és miért nem végzett velem. Általában jó ember ismerő voltam, de akkor sokkal inkább zavarodott voltam és azon kívül, hogy nem egyszerűen megbabonázott az a tekintet, nézés nem tudtam volna megmondani, hogy miért tette. Utána még sokszor néztünk egymásra, de talán a következő ilyen meghatározó dolog az volt, amikor újra megmentette az életemet. Nem vártam el tőle, hogy helyettem a mesterét ölje meg és fel voltam készülve a halálra, hiszen ha rövid ideig, de akkor is boldog voltam. Mellette újra embernek éreztem magamat és legfőképpen azt szerettem, hogy néha szavak nélkül is képes volt megérteni engem, vagy éppenséggel, amikor össze-visszabeszéltem, akkor is talált a mondandómban értelmet, vagyis pontosan tudta, hogy mit szeretnék mondani. Tisztán emlékeztem arra is, hogy amikor arra kért, hogy várjam meg, akkor nem tettem azt. Eltűntem a szeme elől, mert már így is túl sok bajt okoztam. Eleinte nehezen ment az, hogy ne menjek vissza és nem kérjek bocsánatot, ne próbáljam meg erre hozni a hibámat, de szép lassan egyre inkább elfogadtam a dolgot. Természetesen minden nap hiányzott, de egyre inkább megtanultam az emlékével élni, annak ellenére, hogy mennyi ideig csak bolyongtam kedvtelenül és minden egyes alkalomkor amikor lehunytam a szemeimet, akkor őt láttam magam előtt. De így volt a legjobb neki, legalábbis akkor azt hittem.... Mindig is szerettem a közelségét érezni, s ha meg nem volt a közelemben, akkor ott volt a pólója, hogy rá emlékeztessen. Bár azt attól függetlenül is szívesen viseltem, hiszen mindegy volt, hogy itt volt-e, vagy nem. Szerettem a pólóit hordani, mert kényelmesek voltak és nem kellett túlzottan mást felvennem alá, hiszen körülbelül a combom közepéig értek. Egyedül alulra vettem fel általában alá valamit, de mind alváshoz, mind otthoni viselethez tökéletes volt. Egyszer se mondta, hogy bánja, így túlzottan nem is vesződtem azzal, hogy megkérdezzem tőle azt, amikor egy-egy újabb pólója tűnt el a szekrényből hála nekem. Olyan volt, mintha ajkaink ezer éve nem találkoztak volna, pedig minden ébredéskor ajkaink egymáshoz érnek, illetve napközben is néha egy-egy lopott csók keretében . De most egyszerűen nem akartak elszakadni egymástól, nem mintha bántam volna, mert szerettem újra és újra "megízlelni" a mézédes, babonázó csókjait. Éreztem, amint keze megállapodik a hátamon, majd szép lassan felültünk, miközben ujjainak a játéka nem akart szűnni és ennek köszönhetően egy-egy apró sóhaj néha elhagyta az ajkaimat ajkai fölött. Majd egy kicsit megemelt, s hamarosan éreztem, amint szép lassan elveszik bennem. Amikor belém hatolt, akkor akaratlanul is egy aprót ajkába haraptam és egy kéjes nyögés hagyta el az ajkaimat. Miközben csókjaink szűnni nem akartak szép lassan elkezdtem mozogni rajta, a karjaimat köré fontam, majd az ujjaimmal néha a hajába túrtam.....
Életem egyik legjobb döntése volt akkoriban, hogy megkíméltem Shan életét. Kétszer is. Már az első alkalomnál sem tudtam megtenni, a másodiknál meg nem is próbálkoztam ellenállni ennek az egésznek. Akkorra már sikerült belészeretnem, és egy ember sem öli meg a saját szerelmét. Kivéve, akiknek valami gond van a fejükben. Így kérdés sem férhetett hozzá, hogy nem vele fogok végezni. Még ha nem is tudtam, hogy az érzéseimet nagyon is viszonozta, egyszerűen nem tudtam megtenni. Míg én elmentem eltemetni a mentoromat, és mondtam neki, hogy várjon meg azon a helyen, mert szeretnék valamit mondani neki, akkor ő meg egyszerűen csak lelépett. Ott hagyott, és az az űr, ami akkor a szívemben keletkezett az egyszerűen túl nagy volt. Hosszú ideig nem tudtam szinte se enni, se inni, annyira mélyen érintett engem ez az egész. Persze neki erről mit sem mondtam el, nem akartam, hogy rosszul érezze magát az ilyenek miatt, de akkor is ez történt, és ezt ugyanúgy láthatta rajtam a húgom is, aki mindig mellettem állt. Nem tudom, hogy mi történt volna mondjuk, ha megvár engem, és beszélni hagy. Talán bevallottam volna neki, hogy szeretem, és azért tettem, habár eléggé rideg módja volt ez a „szeretetem kinyilvánításának.” Szóval, talán még jobb is volt, hogy elment akkor. Egy fél-talán egy hónap múltán viszont visszanyertem az erőmet, és eldöntöttem, hogy meg fogom keresni, ha addig élek is.. Mindig is kellemes, talán néha már túl kellemes érzéssel töltött el, mikor ilyen közel vagyunk egymáshoz. Persze más az egész, mikor egy ruhadarab sincs rajtunk, és más hogyha fel vagyunk „öltözve.” Bár általában Shan az én ruháimban, az én pólómban alszik, és egyedül alulra vesz fel valamit, szóval az öltözés nála az egy eléggé szűk fogalom a hálószobában. Meg úgy itthon, mert képes egész nap ebben mászkálni a házban. Nem mintha zavarna, legalább nem sok mindent takar ez a két ruhadarab, és tudok gyönyörködni a testében, és mikor a gyűrűre pillantok mindig eszembe jut, hogy nagyon is szerencsés vagyok, hogy mindez már hozzám tartozik. Csókjaitól egy pillanatra sem szakadtam el, aztán mikor egyre közelebb húztam magát hozzám, akkor én meg miközben magamhoz öleltem, felültem. Ujjaimmal még odalent a legérzékenyebb pontján elkezdtem ügyeskedni, aztán végül, hogy nekem is legyen azért valami élvezetem, belé helyeztem a férfiasságomat is…
Egy pillantás, egy érintés néha képes többet mondani, mint egy-egy szó. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet szavakkal kifejezni, illetve vannak olyan dolgok, amiket az embereket félnek kimondani, de a tekintetük, az érintésük elárulják őket. Sokszor volt ilyen a mi kapcsolatunkban is, hogy a pillantásunk és a tetteink többet mondtak minden egyes szónál. Sokszor gondolkoztam azon, hogy esetleg kicsit gyorsan történtek-e a dolgok miután megtalált és elkezdődött a közös életünk még a házasság előtt, de szerintem ez mind csak nézőpont kérdése. Én régóta éltem, ő viszont annyira, de mind a ketten régóta szerettük már egymást és mégis nekem köszönhetően az útjaink jó pár hónapra különváltak. Talán csak annak a félévnek köszönhetően történt minden ennyire "gyorsan", mert olyan volt, mintha az érzéseink, a vágyaink egyik napról a másikra felszínre törtek volna. Eleinte szép lassan haladtunk, de végül eljött az a pillanat, amikor minden gát leomlott és csak a "meztelen" igazság marad. Az érzéseink és a vágyaink... Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy felvette a hajammal a "harcot", majd miután éreztem a tekintetét magamon, egy aprót az ajkamba haraptam. Nem fordítottam el a fejemet, álltam a pillantását, amiről mindig is úgy gondoltam, hogy képes bármit kiolvasni a szemeimből. Akár szeretném, akár nem. Amikor végig simított az arcomon, akkor egy pillanatra behunytam a szemeit és élveztem, mint egyes érintését, majd amikor megéreztem puha ajkainak az érintését, akkor úgy éreztem, mint akit elvarázsoltak. Mint amikor a mesékben a szerelmes csók megtöri az átkokat, persze itt nem volt semmi átok, de attól még teljesen elvarázsolt. Egy pillanatra meglepődtem, amikor megéreztem mutatóujját, amint az állam alá nyúlt és szép lassan felemelte a fejemet. Kíváncsian pillantottam rá és nem gondoltam volna, hogy meg fog állítani abban, amit csináltam. Mélyen a szemeibe néztem, s úgy éreztem, hogy egyre inkább kezd megszűnni a külvilág, mert az a szempár képes volt bármire. Valószínűleg amennyire az én szemeim elbűvölték őt, annyira bűvöltek el engem az övéi. Amikor megéreztem mámorító csókját, akkor viszonoztam és ajkaink mondhatni újra "eggyé" váltak. Éreztem perzselő simogatását a hátamon, majd egy aprót belemosolyogtam a csókba, amikor újra a hajammal kezdett el "babrálni". Szenvedélyesen viszonoztam a csókját, miközben kicsit közelebb hajoltam/bújtam hozzá, aminek következtében testünk bizonyos pontokon néha összeért..
Eltelt már több mint 4 év, 4 gyönyörű év, mégis még mindig ugyanolyan hatással vagyunk egymásra, mint akkor az első alkalomnál. Remélem is, hogy ez így is marad, ameddig csak lehet. Bár kétlem, hogy az ilyesfajta szerelem, ami köztünk van az valaha is elhal, de ezt inkább lekopogom. Életem egyik legszebb napja talán pont az volt, mikor megjelentem a háza ajtaja előtt néhány évvel ezelőtt hosszas keresés után. Emlékszem, csapzott voltam, kicsit féltem is az egész helyzettől, mégis ő beinvitált a házba, és életem legszebb válaszait kaptam akkor meg. Persze az első legszebb az az a bizonyos „igen” volt, az „esküvőnk” napján. De ennél tudtam meg, hogy ő sem érzett másképp irántam, és csak a szimpla védelmem miatt ment el azon a bizonyos napon. Utólag belegondolva talán kicsit el is siettük a dolgokat anno, két-három hónap múltán már a gyerekemet hordozta a szíve alatt, és a feleségem volt, én meg egy alapjában véve más ember. Alapjában véve? Nem ez a helyes szó, inkább csak úgy fogalmazok, hogy egy más ember, vámpír lettem. A halálomat követően vált nyilvánvalóvá a szerelmem, hogy minden napomat ki kell élveznem mellette, minden egyes eltöltött percünket hasznosan kell eltöltenünk, hogy a végén nehogy ilyen hirtelen tűnjön el, mint akkor. Mosolyogva töröltem ki az arcomból a haját, mikor az ágyra kerültünk. Nem is tévedt aztán máshova a tekintetem, mint a szemeibe, azokba a szemekbe amik már akkoriban is meg tudtak babonázni engem. Kezemmel gyengéden simítottam meg az arcát, aztán megcsókoltam őt. Akármennyire is jól estek a csókjai a nyakamon, és a mellkasomon, inkább szerettem volna újra a mézédes ajkait birtokba venni. Mutatóujjammal az álla alá nyúltam, és magamra fordítottam a tekintetét, egy ideig csak néztem őt, majd vissza, felhúztam az arcomhoz, és magamhoz ölelve vettem újra birtokba az ajkait, miközben háta vonalán simogattam őt újra és újra. A ránk omló haját átsimítottam csak az egyik oldalra, de ajkaitól egy pillanatra sem terveztem elszakadni.
Mind a kettőnk életében teljesen új fejezetet kezdődött az újra találkozás után és egyik legjobb dolog az volt, hogy mind a ketten sok újdonsággal találtunk szembe. Valószínűleg ez is még inkább közelebb hozott minket egymáshoz, hiszen így egymást támogatva tudtunk szép lassan ideáig eljutni. Bár olyan volt kicsikét az egész, mintha egy szempillantás alatt elszaladtak volna ezek az évek. Emlékszem arra ahogyan mind a ketten kicsit kétségbe voltunk esve amiatt, hogy szülők leszünk, de ilyenkor meg édesapám volt az, aki képes volt megnyugtatni minket. Általában tudtuk egymást biztatni, de voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy képtelen leszek rá és talán még nem nőtt be ehhez a fejem lágya. Ilyenkor viszont vagy a férjemnek vagy édesapámnak sikerült elűznie a kételyeimet, amik időről-időre visszatértek az anyasággal kapcsolatban. Mindig is féltem attól, hogy esetleg nem lennék jó szülő, de talán nekik voltuk igazuk ezzel kapcsolatban, de majd idővel kiderül, hogy milyen szülő is voltam. Mindig is irigyeltem azt, hogy Nate sokkal jobban viseli a dolgokat, főleg érzelmileg, vagy legalábbis nem mutatja ki, de mindig is ott volt nekem támasznak. Ezért mindig is hálás leszek neki. Soha nem szégyelltem kimutatni azt, hogy milyen hatással van rám az, amit csinál. Talán, ha akartam volna se tudtam volna visszafojtani teljesen a kéjes sóhajaimat, vagy éppenséggel a nyögéseimet. A szívem egyre hevesebben vert minden egyes érintését követően, s a légzésem is egyre szaporább lett idővel. Szerettem neki örömet és mindig törekedtem arra, hogy minél jobb legyen neki. Egyre jobban kényeztetni kezdtem őt, ahogyan hallottam a szíve ritmusának a gyorsulását, illetve kézzelfogható is volt annak a hatása, amit vele tettem. Viszonoztam minden egyes apró csókját, majd amikor eldőlt az ágyon és magával rántott, akkor egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat. A kezeimet a feje mellé helyeztem és mosolyogva pillantottam rá. Éreztem, amint a hajam szép lassan átcsúszik a vállaimon át és kebleimre omlik, ahogyan egy kicsit feljebb tornáztam magamat. Gyengéden megcsókoltam őt, végül pedig ajkaimmal indultam el a nyakán át a mellkasán keresztül egyre lejjebb...
Emlékszem, még mikor az egész dolgot megtudtam, hogy Shan az én gyermekemet várja, akkor nagy kétségeim voltak vele kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy én nem vagyok apa-típus, nem lennék jó szülő, nem tudnék egy gyereket felnevelni. De ahányszor csak kétség öntött el, Shan mindig ott volt, megnyugtatott ezekkel a dolgokkal olyan módon, hogy elmondta, ő is kicsit fél ettől az egésztől, de hisz a „képességeinkben”. Végül neki lett igaza, mert elvégre már 3 éve neveljük a kislányunkat, de a nevelésünk nem most fog eldőlni, hanem majd 10 év múlva, mikor már a tinédzser korszakba lép. Mindenesetre nem fogom úgy nevelni őt, mint apám engemet. Vagy úgy ahogy a szüleim a húgomat akarták. Habár mindent megadunk neki, így semmiben nincsen hiánya, legyen az Shan által a ruházata, vagy kettőnk által a szeretet. Utóbbi időben így is túl sokszor voltunk már vásárolni újabb és újabb ruhadarabokat, mert Shan sosem tudja hol a határ, én meg inkább nem szólok bele. Nem hiszem, hogy túl nagy vita lenne belőle, de általában mire odaérünk, hogy még vegyünk Chloe-nak is ruhát, addig már olyan fáradt vagyok, mintha 2 napig nem aludtam volna, és egyszerűen nincs kedvem belebonyolódni ilyenekbe… Ujjaim eleinte csak simogatták lent, de amint kéjes nyögéseit meghallottam, már egyre inkább belé hatoltak az ujjaim, és fokoztam folyamatosan a sebességet. Éreztem, amint közben próbál megszabadítani a nadrágomtól, több-kevesebb sikerrel. Aztán miután elérte azt a bizonyos szintet, egy kicsit megpihentünk, aztán már a nadrágom sem volt sehol. Puha kezének érintése bármelyik testrészemen hatást vált ki belőlem, de főleg odalent tud az őrületbe kergetni. Amint elkezdett a kezével kényeztetni nekem is egyre inkább elkezdett hevesebben verni a szívem. Végül Shan alá nyúltam, a komódról leemeltem, és apró csókok közepette az ágy felé vezényeltem őt, ahol én a hátamra, ő pedig rám feküdt. Kezének játékának is meg lett egy eléggé leplezhetetlen, na meg egy vámpír, Shan számára nagyon is hallható hatása.
Az emberek, ha bármit elérnek, megkapnak, akkor mindig többet és többet szeretnének. Egyszerűen soha se képesek megállni egy pillanatra és élvezni azt, amijük van. Talán egy kicsikét néha én is ilyen voltam, mert vágytam esetleg még egy apró teremtésre, de aztán rájöttem, hogy már így is megvan mindenem amit kívánhatnék. Egy csodálatos férjem és egy gyönyörű kislányom. Néha elfogott a vágy ezektől függetlenül, de egyre jobban törekedtem arra, hogy teljes mértékben megtudjam élni minden percben rejlő boldogságot. És ezt semmire se cserélném el, mármint a mostani életemet. Soha nem engedném azt, hogy bármelyikük túlzottan kockáztassa az életét értem. Én régóta éltem már, talán túl régóta is és most, hogy a legnagyobb álmon, vágyam valóra vált boldogan halnék meg, ha egyszer arra kerülne sor, de természetesen utolsó leheletemig küzdenék értük, mert számomra ők jelentik az életet, a világot. Ők, ketten... Egy pillanatra az is átfutott az agyamon, hogy inkább csak saját magát félti és nem is a pólóját. Sokkal inkább próbálja elkerülni azt, hogy nehogy megint vásárolni kelljen menni. Mostanában nem nagyon voltunk, legalábbis nem magunkra költöttünk, hanem az aprócska leányzónkra, aki most biztosan vígan élvezi az óvodát és esetleg borsot tör mások orra alá. Oké, nem vagyok valami gyors a vásárlásban és mindig meglátok valamit, amit meg kell nézni, esetleg megszimatolni, de még mindig gyorsabb vagyok, mint a legtöbb nő. Nem kell félnapokat eltöltenie velem, meg szeretek vele menni, mert ilyenkor tudom mindig, hogy hol a határ. Nem mintha amúgy félteni kellene ilyen téren, bár kicsit talán elragadtattam magamat Chloe ruhatárával, de előfordul az ilyen.... A gondolataimból csábító ajkainak az érintései repítettek vissza a valóságba. Éreztem amint néha a keze megpihent a szívemnél, de egyáltalán nem zavart, hiszen neki köszönhetően zakatolt ennyire. Egy kicsit oldalra billentettem a fejemet, amikor ajkaival elindult a nyakamra. Néha egy-egy apró kéjjel teli sóhaj hagyta el az ajkaimat, de az ujjaim továbbra se tétováztak bár mennyire is éreztem azt, hogy hamarosan kezének, ujjainak ügyes játékának köszönhetően és ajkainak perzselő érintéseitől hamarosan elveszek. Lassan, de végül megszabadítottam őt a nadrágjától. Ujjaim lassan csúsztak be az alsója alá, miközben egy kicsit hangosabb nyögés hagyta el az ajkamat annak köszönhetően, amit Nate éppen velem tett, de a végét magamba fojtottam, hiszen az ajkamba haraptam. Elkezdtem "viszonozni" a kényeztetését, éreztem pontosan, hogy milyen hatással van rá az, amit művelek. Majd amikor egyre inkább nem bírtam, akkor röpke pillanat alatt tűnt el az alsója róla. Azt is mondhatnám, hogy egyet pislantottam és hol volt, s hol nem volt már az alsója. Egy kisebb ördögien ártatlan tekintettel pillantottam rá, amikor rám nézett és egy újabb szenvedélyes csókot loptam tőle...
[center]+18[/color] Talán egyszer, 10, 20 vagy 50 év múlva, esetleg több, ha akarunk még egy gyereket akkor magam is szívesen vállalom azt a kockázatot, hogy megpróbálkozunk azzal, hogy emberré változzak megint. Vámpírnak vámpírtól nem lehet gyereke, de vámpírnak embertől nagyon is. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban mint az óvodában rohangáló kislányunk. Nem csodálnám, hogyha első nap már valami felfordulást csinált volna, mert én is ilyen gyerek voltam akkoriban. Viszont azt nem tudom, hogy vámpírból hogyan lehet ember újra, Shan említett valamit még korábban, mikor még én magam is halandó voltam, hogy ha úgy alakulnának a dolgok, akkor lehetne ő is ember. Én egyből el is vetettem az ötletet, mert nem akartam nagy veszélynek kitenni őt. Talán végig kellett volna hallgatnom őt, és akkor most okosabb lennék. Bárhogy is legyen, én magam vállalom a kockázatot, bármi is legyen az ára. Na jó, azért nem BÁRMI, de a szándék a fontos. Szinte bármit megadnék azért is, hogy újra láthassam a boldog arcát, mikor először a karjaiban tarthatja a kislányát, vagy a kisfiát. Vagy azokat az örömkönnyeket, amiket a saját kis tervezésű esküvőn hoztam elő belőle. Nem mintha olyan sokat számított volna a póló, de nem akartam megint újakat venni, megtanultam már a leckét. Régi ruhatáram 40%-a találta magát kukában, általában amiatt mert szét lettek szaggatva Shan körmei által. Nem mintha annyira bántam volna, csak általában ha pólót akarok venni, akkor vinnem kell Shant is, hogy eldönthesse neki melyik tetszik…. Ja, de ha ott vagyunk, akkor vegyünk még három pulóvert, négy parfümöt, egy hajkefét, és egy sampont is. Mert miért ne? Férfi vagyok, én ezeket mindössze 10 percben elintézném, ha nem kevesebben. Míg ő? A minimum bevásárlási idő körülbelül olyan 40 és 75 perc között van. Kezem az egész testét bejárta, nem egyszer állt meg a szívénél a kezem, hogy érezhessem milyen hatással vagyok rá. Nem mintha nem hallanám, de mégis más számomra ez az egész, na meg ugye maradi vagyok, amit mi sem bizonyít jobban mint a több éve használatos kabátom. Bár ahhoz emlékek is kapcsolódnak, ami miatt aztán végképp nem fogom sosem kidobni. Amint éreztem, hogy az övemet elkezdi kibontani, úgy tértem át az ajkairól a nyakára, és egyik kezemmel meg elkezdtem őt odalent simogatni. A nyakán apró harapások sorozata kezdett el kirajzolódni, a bőrét viszont egyszer sem sértettem fel közben. Visszatértem az ajkaira, miközben az ujjaim játéka odalent egyre inkább fokozódtak.
Kislányként mindig arról ábrándozunk, hogy milyen életet szeretnénk, de általában a sors közbe szól és teljesen másképpen alakulnak a dolgok. Az én életem is eléggé másképpen alakult, de pár éve a kislánykori ábrándozásokból valóság lett, ha még se teljesen ugyanúgy, de sok mindenben hasonlított arra az életünk. Nem hiába gondoltam azt néha, hogy ez mind csak álom és nem valóság, de amikor megéreztem Nate gyengéd csókjait, védelmező karjait, vagy hallottam a kislányom nevetését, azt ahogyan szólít, a rohanását és aprócska szívének a dobogását, akkor már pontosan tudtam, hogy ez a valóság és nem pedig álom. Sok rosszat tettem fiatal vámpír fejjel, de idővel szép lassan próbáltam enyhíteni a múlt hibáit. Soha nem gondoltam azt, hogy egy-egy jó cselekedettel el lehet törölni a rossz dolgokat, de úgy éreztem, hogy ez a helyes és ezt kell tennem. És ennek köszönhetően ismertem meg őt is, azt a személyt, akinek anno akaratlanul volt a kezében az életem, de mára már én adtam kezébe az életemet. Ő volt az egyetlen olyan személy, aki képes volt megadni azt, amire mindig is vágytam. Egy boldog életet, egy családod és az igaz szerelmet. Néha elgondolkoztam azon, hogy vajon én is még ugyanolyan hatással vagyok-e rá, mint ő rám. Emlékeztem régi "szép" időkre, amikor a mi kapcsolatunk is elkezdődött. Akkoriban még csak barátok voltunk, de talán igaz az a mondás, hogy minden szerelem barátsággal kezdődik. A miénk úgy kezdődött és még barátként is kicsit furcsa páros voltunk, hiszen ő vadász volt, én pedig vámpír. De egyetlen percre se bántam meg azt, hogy akkor felkerestem őt és végül ott maradtam. Lettek volna más dolgaim is, de miatta megérte New York-ban maradnom. Egy póló nem lett volna túl nagy akadály számomra, hogy megszabadítsam tőle, de talán jobban féltette azt a ruha darabot, mint gondoltam. Hamarosan egy-két dolog leesett a komódról, de ha jól hallottam akkor semmi se tört el. Meg ha eltört volna valami,akkor is maximum utána összeszedtem volna. Ajkamba haraptam és úgy figyeltem őt, miközben a lábaimmal engedtem a "szorításán". Hamarosan újra éreztem csókjainak mámorító hatását, majd hamarosan pedig gyengéd érintését, amit egész testemet bejárta. Általában tudtam kontrollálni a szívem ritmusát, hiszen ez is segített úgymond életben maradni a vádászok előtt. Ha pánikoltam is kicsit, akkor se áruljon el a szívem ritmusa vagy a fura viselkedésem, de ilyenkor soha nem tudtam parancsolni neki. Egyszerűen a szívem minden egyes érintését követve egyre hevesebben vert. Viszonoztam a heves és szenvedélyes csókját, miközben nyelvünk örült játékra kelt egymással. Kezeim a nadrágjának a szélére vándoroltak és úgy húztam közelebb magamhoz és egy aprót még bele is mosolyogtam a csókba. Lassan végig húztam az ujjaimat ott, ahol a bőre és a nadrágjának a határa találkozik. Lassan elkezdtem kibontani az övét....
Örültem Shan boldogságának, mégis kicsit érezhető volt a hangjában az elkeseredettség is. De nem csak neki, nekem is életem legboldogabb pillanata volt, mikor azt mondták nekem, hogy apa lettem. Nagyon is szívesen átvészelném ezt a 9 hónapot még egyszer, ha lehetne, mert az izgalom, ami napról napra fokozódott olyan kellemes érzéssel töltött el a végén, mint egy hosszú nap után az ágy kényelme. Bár a kapcsolatunk is enyhén gyorsan indult, mert alig néhány hete, hogy elkezdtük azt csinálni, máris egy csodás kislány fogant meg Shan pocakjában. Általában ez a tinédzsereknél szokott lenni, hogy két hét alatt máris terhes lesz a lány, csak általában annyira nem nőtt még be azoknak a feje lágya, hogy nem tudják mit kezdjenek velük, ezért is szokott általában a pasi elmenekülni a problémák elől. Na az olyanoknak is adnék egy kiadós verést. A dolgok következményekkel járnak, meg is tapasztaltam ezt… Rengeteg vámpírt, vérfarkast, boszorkányt megöltem az életemben, a következménye pedig a saját halálom volt két vérfarkas által. Végül ez a halál jelentette az új, csodás életem kezdetét. Ha van Isten, furcsa tervei lehetnek velem, annyi biztos. Természetesen már első érintésemkor éreztem, hogy néhány ritmust kihagy a szíve, ezért is szerettem őt, mert ennyi év alatt sem változott semmit ilyen tekintetből, ugyanúgy meg tudja őrjíteni egy-egy érintésem is őt, mint anno mikor először érintettem meg őt. Bár nem tudom, hogy akkor mi volt, mikor még alig ismertük egymást, mikor még barátok voltunk. Nem voltam még vámpír, azt meg nem igazán éreztem, hogy a szíve hevesebben ver-e vagy sem. Amint éreztem állandó simogatását a hátamon és a mellkasomon egyből arra a következtetésre jutottam, hogy látszólag hamar meg kell szabadulnom a felsőmtől, mert a végén darabokban fogom megtalálni. Jóleső érzéssel töltött el, mikor a nyakaimat adományozta meg apró csókjaival, mire újra visszatért az ajkaimhoz, akkorra meg már erősebben markoltam meg a combját, és kényszerítettem át a szekrény mellett lévő komód tetejére. Leültettem oda, a pólómat levettem magamról, és újra visszatértem mézédes ajkaihoz. Miközben felül csókok sorozata között voltunk, addig kezem folyamatosan végigjárta az ő testét. Éreztem egyre hevesebb szívverését is, a végén meg már attól féltem, kiugrik a helyéről…
Egy aprót az ajkamba haraptam és pár másodperc erejéig félrenéztem, mert egyszerre töltöttek el boldogsággal a szavai, de egyszerre is fájtak kicsit, hiszen pontosan tudtam, hogy erre már szinte semmi esély. Újra pillantottam és egy apró halovány mosollyal néztem rá. - Ennek örülök, hogy így gondolod. - mondtam neki kedvesen és boldogan. Nem lehetne okom arra, hogy szomorú legyek, de egy apró részem mindig is az volt, amikor eszembe jutott, hogy több babám már nem lehet, hiszen így is kész csoda volt, hogy pár éve megfogant egy aprócska élet bennem. De a boldogságom viszont még nagyobb volt, hiszen volt egy gyönyörű kislányom attól a férfitól, akit mindennél jobban szerettem. Ennél szerencsésebb azt hiszem már nem is lehetnék, hiszen amiről mindig is álmodtam valóssággá vált. Volt egy szerető férjem és egy tündérien ördögi kislányom. Sokszor gondolkoztam azon, hogy mit szeretnék kislányt vagy kisfiút, de soha nem tudtam dönteni. Fiúnak is éppen annyira örültem volna, mint egy kislánynak. Talán, ha ember lettem volna, akkor lehet kicsit jobban a fiú mellett voksoltam volna, hiszen akkor akár tudott volna vigyázni a húgára, de most még azért is hálás voltam, hogy egyáltalán babát várhattam, átélhetem azt is, illetve hogy utána a karjaimban tarthattam őt, a mi kislányunkat. Fura volt az, hogy most nincs itt a pici Chloe, hiszen állandóan a közelünkben volt, mondhatni kicsit már kezdett kiröppenni a családi fészekből és ehhez még hozzá kell szoknom... Ő volt az egyetlen olyan személy, aki mindig képes volt megmosolyogtatni. Még akkor is, ha viharfelhők vettek körül és jobb lett volna elkerülni engem. Nem fordult túl gyakran elő ez, de örültem annak, hogy ilyenkor nem inkább lelépett és eltűnt, hanem megpróbálta elterelni a gondolataimat és mosolyt csalni az arcomra. S neki ez mindig sikerült is. Néha elég volt csak látnom a mosolyát és a jó kedvét, s már nekem is mosolyra húzódtak az ajkaim. Ezzel talán egy dolog volt képes vetekedni, az amikor az ölelésében aludhattam el és amikor reggel felébredtem, akkor az ölelésében, hozzábújva ébredtem. Nem vágytam arra, hogy reggelit készítsem nekem, vagy hogy valamivel meglepjen. Egyszerűen elég volt az is, hogy gyengéd simogatására, apró csókjaira, puszijaira ébredhetek mindennap miközben érzem a gyengéd ölelését. Hmmm, rendben van. - mondtam neki még mindig mosolyogva, bár az első perctől kezdve sejtettem, hogy mire gondol. Sokszor elárulta őt a tekintette ilyen téren, de ezt soha se bántam. Ohh, értem... - mondtam neki tettetett, játékos csalódottsággal, majd amikor megérintette a törölköző szélét, akkor éreztem, amint a szívem egy-két ritmus erejére kihagy, de amilyen tempóban csúszott végig a testemen a törülköző olyan tempóban siklott végig a keze a testemen, aminek következtében még hevesebben kezdett el dobogni szívem. Nem értettem, hogy képes még ennyi idő után is ilyen hatással lenni rám. De örültem annak, hogy a szenvedély ennyi idő alatt se tűnt el az életünkből. Végül mire úgymond észbe kaptam a hátam a tükörrel találkozott, s lábaim szorosan a dereka fonódtak, mintha valami indák lennének és soha nem akarnák elengedni őt. Viszonoztam a csókját, ami egyre hevesebb lett és nyelvünk örült táncra kélt. Karomat picit jobban a nyaka köré fontam és közben közelebb húztam magamhoz, nem mintha olyan nagy lett volna a távolság eddig közöttünk. A kezem végig siklott a nyakán, majd a hajába túrtam, miközben másik kezem pedig felsőtestét "barangolta be". Egy pillanatra elszakadtam az ajkaitól, majd az álla vonalán át a nyakára vándoroltak puha ajkaim és ott borították be őt apró, gyengéd csókokkal, de végül újra visszataláltak az ajkaihoz.
- Én lennék a legboldogabb ember, ha még egyszer láthatnám azt a hárpiát. - Mondtam mosolyogva neki. Valóban varázslatos hónapokat éltünk meg a terhesség ideje alatt. Persze, a „kisebb” kiborulásaitól eltekintve nagyon is boldogok voltunk. Valamiért én meg jobban meg is örültem annak, mikor kiderült, hogy kislány lesz. Nem tudom, legtöbb férfi fiút szeretne első gyermekeként, vagy akármelyikként, én mélyen legbelül mégis egy kislányról álmodoztam. Persze sosem mondtam ezt el Shannak, és nem is számított volna sokat. Fiú vagy lány, nem számítottam volna, az én, a MI gyermekünk lett volna, és ez mindennél többet jelent. Szerettem volna ugyanúgy, ha egy fiúval ajándékoz meg a drága feleségem. Egyszer átélve vele a terhességet jöttem rá, hogy mennyire változik meg ő ekkor. És utána. Miután már kicsit nőtt Chloe is, néhány hét elteltével már közel egy hulla voltam, mert minden 5. percben újra és újra, és újra AZT akarta csinálni. Nem mintha nem lett volna kielégítő az egész dolog, de mégis, az ember hamar el tud fáradni ha neki kell csinálnia a munkát… Az ő mosolyát látva mindig egyre inkább csak jobb kedvre derülök, és én sem tudom visszatartani a mosolygást, ezért is szokott lenni, hogy bármilyen heccelésénél vele együtt nevetek. Ennél csak az a leginkább szívmelengetőbb érzés, mikor reggel a karjaim közt találva hallgatom ahogy szuszog. Nálunk ez a póz már-már egy védjeggyé vált az évek alatt, néhány alkalom volt mindössze mikor nem így aludtunk, de az indokokat őszintén megmondani sem tudom, hogy akkor mik voltak. Míg az ő karjai a nyakamon, addig az én kezeim az ő derekán csücsültek. - Az ilyet nem tudom elmondani, szóval inkább mutatom. - Mondtam egy ravasz kis mosollyal az arcomon, majd a nyakam körül lévő egyik kezéhez nyúltam. - De ahhoz erre… - Vettem ki a pólót a kezéből, majd a törölköző tetejéhez nyúltam.-… és erre nem lesz szükséged. - Azzal a mozdulattal ki is „oldottam” a törülközőt, a kezeim lejjebb csúsztak a combjaira, és úgy emeltem fel őt a magasságomba, aztán pedig egy csókkal jutalmaztam. A következő pillanatban meg azt vettem észre, hogy a háta máris a tükör hideg üvegjéhez csapódik, miközben teljesen elvesztem a nyelveink játékában.
Csak vigyázz, nehogy egyszer újra megjelenjen ez a hárpia. - mondtam neki picit viccelődve, mert pontosan tudtam, hogy ezzel nem akart megbántani. Illetve tudtam, hogy erre már szinte nincs is esély, de annyira nem bántam bármennyire is álmodoztam régen nagycsaládról, hiszen már volt egy csodálatos családom. Ő és a kislányom által. Ez mindig örömmel és boldogsággal töltött el. Pontosan tudtam, hogy mikor kell őt komolyan vennem és mikor nem. Ez is olyan volt, mint amikor húzni próbált, amik 99%-ban sikeresek is voltak. Soha nem értettem, hogy képes mindig húzni, heccelni engem, mert már régóta ismertük egymást, de képes volt mindig újra és újra meglepni dolgokkal. Természetesen egyiket se bántam, még akkor se ha esetleg rosszalló pillantással néztem rá bizonyos alkalmakkor. Ez is olyan dolog volt, ami nem csak az amúgy se szürke hétköznapjainkat, hanem talán picikét még a kapcsolatunkat is "feldobta". Biztos voltam abban, hogy ezek a dolgok nagyon is hiányoznának számomra, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnének az életünkből. Csodáltam még a mai napig azt is benne, hogy képes volt azokban az időkben is kitartani mellettem, pedig nem voltam könnyű eset. Eleve a női gondolkodást megérteni a férfiaknak eléggé nehéz, az enyémet meg még kevésbé egyszerű, de amit műveltem az alatt a kilenc hónap alatt. Nos, az még számomra is néha maga volt a rejtély, hogy mit miért tettem vagy mondtam. Mint ahogyan néha Nate tettei és gondolkodása is az volt számomra, de én pont ilyennek szerettem meg őt. Soha nem akartam volna azt, hogy bármiben is megváltozzon. És minden egyes nappal még inkább belehabarodtam, mert minden nap képes volt újra és újra elcsavarni a fejemet. Figyeltem őt és akaratlanul is az ujjaimmal megérintettem a kezemen lévő gyűrűt. Szerintem azóta egyetlen napra se vettem le, mondhatni hozzám nőt teljesen és minden egyes alkalomkor amikor rápillantottam, akkor Velencét juttatta eszembe. Emlékeztem arra, amit akkor mondott el, illetve arra ami reggel várt rám. Soha nem gondoltam volna, hogy egyik reggel ilyen meglepetés fog várni, de életem egyik legszebb napja volt. Nem csak ő volt ott, hanem édesapám is. Ő adott össze minket, ami azért is jelentett sokat számomra, mert így pontosan tudtam, hogy az áldását adta a házasságomra. Ez a dolog nagyon fontos volt számomra. Talán soha nem mondtam ki, de talán szavak nélkül is pontosan tudta ezt. Akkoriban sokszor gondolkoztam azon, hogy képes lennék bármilyen kockázatot vállalni azért, hogy ember legyek. Soha nem került ez szóba, de minden szó, kérés nélkül megtettem volna, ha szerette volna. Nem lett volna egyszerű és talán nem is sikerült is volna, de talán fölösleges is ezen gondolkoznom, hogy vajon, akkor miként alakult volna az életünk, ha minden fordítva történik. Ha én váltam volna emberré, nem pedig ő vámpírrá. Erre már soha nem fogok választ kapni és pontosan ezért örültem annak, hogy végül minden jóra fordult, elfogadta azt, ami lett. Ő volt az életem, s nélküle nem tudom mit tettem volna. Egyedül csakis a kislányunk miatt maradtam volna életben és küzdöttem volna... De jobb erre nem is gondolni, mert ha nem is átlagos életünk van, boldogok vagyunk együtt és ez a fontos. Mindig mellette fogok maradni, ki fogok tartani mellette és küzdeni fogok érte bármilyen akadályokat is sodor elénk az élet. Hallottam, hogy követett a szobába, de nem igazán törődtem vele. Egyenesen a szekrényhez mentem, de alig, hogy egy pólót a kezembe vettem megéreztem, amint hátulról átölelt, majd pedig őrjítő pusziját a nyakamon, majd arcomon. Mosolyogva hallgattam őt, majd megfordultam az ölelésében és mosolyogva pillantottam fel rá. Ohh, igen. Pontosan tudom, hogy mindig van valami vészterved, ötleted. - mondtam neki kedvesen, majd pedig ártatlan tekintettel folytattam. - És most pontosan milyen vészterv is lappang a fejedben. életem? - miközben beszéltem a tekintetemben ott bujkált a kíváncsiság is. Nem mozdultam meg, majd lábujj hegyre álltam, a karomat a nyaka köré fontam, de a kezemben még mindig ott himbálódzott a póló és egy apró csókot loptam tőle.- Szóval? - kérdeztem meg tőle újra, mert tényleg kíváncsi voltam arra, hogy most éppen milyen ötlete is van. Mert eléggé fura volt az, hogy nem rohangál közöttünk Chloe és talán részben emiatt is akartam a városba menni, mert kicsit üresnek éreztem hirtelen a házat nélküle, a gyermeki kacaja nélkül.
- Nem egyszer voltál már hárpia a terhességed alatt. - Böktem oda neki viccelődve, megsérteni viszont nem akartam. Meg ismer már engem, hogy milyen az én humorom, kicsit nyers néha, de a hanglejtésemen érződik, hogy mikor szánok valamit inkább szarkasztikusan, vagy ironikusan. De ő a feleségem, őt sosem megbántás céljából szoktam heccelni, sokkal inkább szeretet céljából. És ezt ő is nagyon jól tudja. Habár a terhessége idejére inkább visszafogtam magam, mert még ha csak egy apró viccet is mondtam neki, akkor azt már szintén azzal reagálta le, hogy el akarok tőle válni, meg hasonlók. Nem értem, hogy miszerint működik a nők agya terhesség idején, de az biztos, hogy nem is akarom. Valószínűleg ott robbanna szét a fejem is. Nem mintha minket férfiakat OLYAN könnyű lenne megfejteni, de egy terhes nőhöz képest mi tényleg sétagaloppok vagyunk. - Én is szeretlek. Most és mindörökké. - Mondtam neki halkan, egy apró mosoly nélkül. Az ilyen dolgoknál még én, az örök vigyori sem szokott mosolyogni, sokkal inkább a komoly arcomat veszem fel. A lehető legkomolyabban mondtam azt amit, mindent amit elmondtam neki az „esküvőnk” alkalmával még anno Velencében azt mind komolyan gondoltam, és tartani is fogom magam hozzá életem végéig, legyen az bármilyen hosszúságú, vagy érjen véget mint az előző. Valószínűleg ha akkor nem halok meg, akkor ugyanúgy mára már vámpír lennék, hiszen rájöttem volna, hogy Shan ember nem lehet, vagy csak nagyon bonyolultan, aminek végkimenetele talán még nem is kedvező, ez a módszer meg biztosnak tűnt. És így vele lehetek, nem aggódva a váratlan szívinfarktusok, a betegségek, és a többi dolog miatt. Bár ha ugyanúgy sikerült volna minden és ő lett volna ember, akkor talán még ennél is sokkal boldogabbak lettünk volna, mert mi szebb dolog is van annál, mint az életed párjával megöregedni, aztán visszagondolni az életünk alkonyán a fiatalságunkra, az első megszületett gyermekünkre, és az ő gyermekeikre. De nem érdemes ilyeneken gondolkozni, mert szeretem az életemet, és kitartok mellette amíg csak lehet, és azon túl is. Követtem őt ki a fürdőszobából, de egy szót sem szóltam. Aztán egyik pillanatban már mögötte teremtem a szekrény előtt, és hátulról átöleltem, a nyakára meg egy apró puszit adtam, aztán az arcára is. - Tudod jól, hogy nekem mindig van vésztervem. - Mondtam mosolyogva, miközben egy újabb puszit adtam neki.
Felvontam picit a szemöldökömet és kíváncsian pillantottam rá.- Még akkor is, ha olyan vagyok, mint egy hárpia, aki éppen most készül megenni téged? - kérdeztem tőle egy apró mosoly kíséretében. Nem mintha túl sokszor fordult volna elő ilyen, de azért nagyon ritkán akadt ilyen pillanat. De inkább csak a terhesség alatt voltam olyan, ami valószínűleg a hormonoknak volt köszönhető. Még a sima embereknek se könnyű ez a dolog, akkor egy vámpírnak meg pláne nem lehet az. Mi sokkal jobban érzékeljük a dolgokat. Közelebb léptem hozzá és mosolyogva újra megszólaltam.- Jól gondold meg, hogy mit felelsz, életem. - és próbáltam a lehető legkomolyabb hangomon előadni ezt az egészet, de persze nem sikerült. A szemeimben, a hangomban is ott bujkált az öröm és az arcomon is újra és újra megjelent egy mosoly. Sokszor kiálltunk a saját igazunk mellett, de mindig megtaláltuk a köztes utat és ha volt is néha összezördülésünk, akkor is képesek voltunk utána megbeszélni a dolgot, de talán a legfontosabb az volt, hogy képesek voltunk bocsánatot kérni a másiktól. Manapság az emberek nem igazán teszik meg ezt. Pedig fontos dolog lenne bocsánatot is kérni, mert emberekből vagyunk és hibázhatunk, tévedhetünk és akkor ezt be kell látnunk. Pontosan. - mondtam neki egy kisebb kuncogás kíséretében, hiszen már akkor se volt könnyű a mi kapcsolatunk és talán a legnehezebb az volt, hogy mind a ketten küzdöttünk a saját érzéseink ellen. Valószínűleg addigra rá se jöttünk arra, hogy mit veszíthetünk, amíg távol nem kerültünk egymástól. Szeretlek. - mondtam neki komolyan, mert tényleg így volt és végre neki köszönhetően leltem otthonra. Megtaláltam azt, amit annyira kerestem és amiről neki beszéltem, de akkor még nem gondoltam volna, hogy ő lesz az, aki megfogja nekem adni az otthon örömét. Esetleg elmehetnénk valahova, kicsit kiszabadulhatnánk a négy fal közül mielőtt eltűnnek még az utolsó napsugarak. - mondtam neki kedvesen és élveztem gyengéd simogatását.- Vagy van esetleg jobb ötleted? - kérdeztem tőle még mindig mosolyogva és gyengéden végig húztam az ujjaimat a felsőtestén. Végül lassan elindultam kifelé a fürdőből, de az ajtót nyitva hagytam. Persze csukott ajtón keresztül is hallottam volna amit mond, de jobb volt így. Lassan odasétáltam a szekrényemhez és elkezdtem benne ruha után kutatni.
- Te mindenféleképpen gyönyörű vagy szerelmem, smink ide vagy oda. Amúgy sem a kinézeted miatt vettelek el, hanem magad miatt. A külső az csak egy mellékes extra. - Mondtam vigyorogva. Nem mintha nem mondtam volna neki ezerszer, hogy ha megyünk is bárhova, akkor nem kell kifestenie magát, de olyan mintha a falnak beszélnék. Bár ez olyan mint mikor én szeretnék TV-t nézni, vagy magamban játszani az egyik hangszeren, ő meg akkor kezd el szentbeszédet tartani. Persze a kettő egyáltalán nem ugyanaz, mert míg én el vagyok foglalva valamivel úgy ő pedig csak azzal van, hogy minél jobban nézzen ki. Viszont mivel nőből van, így nem is csodálkozom, hogy ilyen kérésekben nem hallgat rám. A férfira, aki fél év után sem adta fel a keresését, aki miatta lett vámpír, akinek köszönhetjük a kicsi Chloe-t. Az ilyen apró dolgok mégsem változtak sem nála, sem nálam. Pont ugyanannyira vagyunk makacsok, talán ő még engem is túltesz. - Régi szép békeidők, mi? - Mondtam neki elviccelve az egészet, nem mintha még barátokként sem lett volna egy-két összezörrenésünk, de akkor sem haragudtunk meg egymásra mert még egy komoly vitából is rendesen elkanyarodtunk a poénkodás irányába. Magamhoz öleltem a csók közben, és utána sem engedtem el őt. - Te tetted az amúgy is unalmas életemet szebbé, derűsebbé, szóval ezzel ki is vagyunk egyenlítve. - Mondtam egy mosollyal az arcomon. - Na de mit tervezel a nap további részére? - Kérdeztem tőle, miközben a hátát simogattam. Kicsit furcsa lesz számunkra is, hogy a csöpp lányunk nem lesz egész nap velünk, de valahogy csak fel fogjuk találni magunkat.
Kezdőlap
▷ 
▷