Túlzottan fájt a sebem és nem értettem, hogy miért gyógyul ennyire lassan. Lehet, hogy ott kaptam a legmélyebb sérülést, de akkor se lenne szabad ennyire lassan gyógyulnia. Mintha még az égiek vagy legalábbis a sebem is ellenem lenne, hiszen Theo nem fog örülni annak, hogy újra sérülést szereztem, mert úgyis azt gondolja, hogy védelemre szorulok. Ezek után miként magyaráznám meg azt, hogy nincs szükségem védelemre? Egyedül is tudok vigyázni, egyszerűen csak múltkor az alkohol, most meg a düh vakított el és tett gyengévé. Nem szorulok mások védelmére és nem szeretném azt se, ha Theo még inkább féltene, mert a végén még azt fogja hinni, hogy porcelánbabává lettem az elmúlt időszakban, vagyis akkor, amikor távol volt tőlem. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Egyszerűen csak túl sok minden történt velem és szerencsétlenségemre az érzéseim mindig átvették az uralmat az elmém, a józan eszem felett és ennek köszönhetően kerültem mindig bajba. Sietve készülök el, illetve takarítom ki a lakást, mert ha megérzi a véres dolgokat, akkor még nehezebben fogom elmagyarázni azt, hogy mi is történt tegnap este, mert pontosan tudja azt, hogy én tegnap farkassá váltam. Telihold volt és azzal is tisztában van, hogy olyankor még inkább vadabb tudok lenni, mint amúgy is vagyok emberi alakban. Mosolyogva indultam el, amikor meghallottam a csengőt, de ez egyáltalán nem volt őszinte, hiszen a gyógyszerek még mindig nem hatottak így, minden egyes mozdulat szinte maga volt a pokol, de amikor megláttam őt, akkor valódi mosoly jelent meg az arcomon, ami a szavai hallatára még szélesebb lett. - Köszönöm. - mondom egy kisebb zavar keretében, hiszen tényleg nem csíptem ki magamat, illetve nem is nagyon szoktak nekem bókolni. Legalábbis eddig életem során nem nagyon volt szerencsém hozzá. Közelebb lépek felé, majd gyengéden megcsókolom őt, idővel pedig a kezem arcára siklik. Úgy csókolom őt, mintha ezer éve nem láttam volna, pedig nem olyan régen találkoztunk utoljára, de mégis minden egyes percben hiányzik. Nem értem, hogy miként lehetséges ez. Végül aggódva pillantok rá. - Minden rendben van? Történt valami Theo? - kérdezem tőle kicsit idegesen, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjak olvasni a szemeiből. Mintha valami nem lenne rendben. Egy kicsit eltávolodok tőle, hiszen félek attól, hogy nem is amiatt jött ide, hogy együtt töltsük végre több hét után egy estét, hanem amiatt van itt, mert meggondolta magát és esetleg szakítani szeretne. Nem tudom, hogy akkor mit fogok tenni, de abban az esetben jobb lesz, ha valaki leláncol vagy bezár, mert nem garantálom azt, hogy minden rendben lesz és nem fogok senkinek se ártani. Az egyik szakítás az életembe került, akkor a következő miért ne kerülhetne mások életébe? Akkor már semmi se marad, ami itt tarthatna, ami segíthetne abban, hogy emberi maradjak. Egyedül Theo az, akinek köszönhetően még valamennyire normális vagyok és nem vagyok egy öldöklő személy, vagy olyan, aki elmegyógyintézetbe való. Ő mentett meg önmagamtól és pontosan ezért lenne képes akkora fájdalmat okozni, aminek köszönhetően még önmagamra nézve is veszélyes lennék...
Mostanság a dolgok ijesztően kevés alkalommal alakulnak jól. ég a vadászat sem meg mostanság. Amikor végre én irányítottam, és lenyomtam az embert azt hittem ez a mai egy könnyű vadászat lesz. Valószínűleg az is lett volna, ha valami oknál fogva nem az erdő felé veszem az irányt és nem futok bele Lomposba, aki köszönhetően annak, hogy már egy ideje éhezek és gyengébb vagyok szépen el tudta látni a bajomat bár az igazság az, hogy én sem maradtam neki éppenséggel adósa e-téren. Mindenesetre kis értékű győzelemként értékelhetem, hogy végül mégis Ő volt az, aki kereket oldott én pedig megízlelhettem a vérét. Ez viszont sajnos, ahogy a mondás is tatja a "fél fogamra sem volt elég". A vére segített a gyógyulásban, de sajnálatos módon a karom, amelyiket megharapta ernyedten lógott mellettem gyakorlatilag használhatatlan volt bármire is, de támadásra a legkevésbé. A hajnal viszont tudtam, hogy már vészesen közeledik. Reggelre, annyira kimerül a fiú szervezete, hogy én ismét elveszítem az irányítást és újra Ő lesz az úr, amikor magához tér. Muszáj találnom valamit. Szükségem van vérre ahhoz, hogy gyógyulhassak. Nem telik bele sokba mire ismét a város utcáin baktatok. Riadtan veszem észre, hogy lassan kezd pirkadni. Végül aztán megtalálom, amit illetve, akit keresek...A lány még mindig kicsit mattosan botorkált hazafelé, és sikítani sem volt ideje, amikor az ép kezemmel hátulról befogtam a száját, az agyaraimat pedig a nyakába mélyesztettem. Pár perc és vége is volt, többé nem rángatózott, nem kapálózott, nem próbált kiszabadulni, nem próbált semmit se...halott volt. A testet bedobtam egy út menti árokba én pedig igyekeztem haza, ahogy csak a lábam bírta...és ezzel minden elsötétült... - Ébresztő Napsugár, elkésel az óráról! - hallom az ismerős hangot. Riadtan kapom fel a fejemet és tekintek körül, hogy vajon hány óra lehet, és mennyit késtem. Milyen nap is van egyáltalán? Látva a kétségbeesésemet Bori hirtelen nevetni kezd és az ajtó mellett mosolyogva támaszkodik a falnak. - Nem kell berezelni...Szombat van Napsugaram. - vallja be még mindig nevetve. - Hihetetlen, hogy micsoda humorérzéked van még mindig. - vetem oda kelletlenül és próbálok felkelni, ekkor érzem, hogy a jobb kezem mintha le akarna szakadni. - Hol jártál az éjjel? - kérdezi tőlem Bori rövid szünet után karjait a mellén keresztbe fonva sötétbarna szinte fekete szemei kérdőn kutatnak az én tekintetemben. - Nem emlékszem, hogy bárhol is jártam volna. - felelek a szemeimet dörzsölve. - Tehát ruhában aludtál? - kérdi felvont szemöldökkel. Értetlenül tekintek rá és csak ekkor tűnik fel, hogy valóban ruhában vagyok. - Éjjel kicsit magányosnak éreztem magamat, gondoltam meglátogatlak, hátha megvigasztalsz, de nem voltál itt...- kezd bele és a felismerés hatására görcs áll a gyomromba. Érzem, hogy már nem vagyok szomjas...megint megtörtént. Megint átváltoztam és valaki vagy valakik meghaltak. Szótlanul gubbasztok az ágyon. Majd amikor érzem, hogy egy kéz gyengéden végigsimít, a vállamon összerezzenek. Bojana lassan mellém telepszik az ágyra az ujjaimmal finoman végigcirókálva az arcomat. - Ne szívd mellre. - búgja a tőle megszokott doromboló hangon. - Ezek csak emberek, de ha gyakrabban vadásznál talán kevesebbet ölnél. - mondja még mindig tovább cirógatva. - Hadd, hogy segítsek. - súgja a fülembe. Mire észbe kapok, már érzem az ajkait az enyémen. Azonnal el akarom tolni magamtól, de pont a jobb kezemmel próbálkozom és fájdalmasan felszisszenek és pattanok is fel az ágyról. Vesztemre. Bori a falhoz szorít és egy pillanat műve, amíg feltűri a pulóverem ujját. A meglepetéstől ugyanúgy benne akad a szó, mint bennem...a karomon félelmetes nagyságú gyógyulóban lévő harapás éktelenkedik. Mivel aligátor errefelé nem nagyon terem egyértelmű, hogy csak egyvalami művelhette ezt: egy vérfarkas. - Mit csináltál az éjjel? - szegezi nekem a kérdést a lány, de érzem, hogy a hangjából aggodalom csendül. - Hagyj békén! Menj innen! - förmedek rá. És most az egyszer nem kell neki kétszer mondanom. - Később visszajövök. - közli ellentmondást nem tűrő hangon, majd elviharzik. ~ Mi a francot műveltem az éjjel? - kérdezem magamtól. Majd hirtelen, ahogy próbálom erőltetni meglehetősen eredménytelenül a visszaemlékezést a múlt éjszakára hirtelen eszembe jut valami, ami legalább annyira fontos: ma van a randim Kendra-val! Vészes gyorsasággal dobálom le a cuccaimat és már rohanok is a fürdőbe. Mindenesetre a zuhanyzás a szokásosnál is hosszabbra nyúlik a fürdés. A jobb karommal minden egyes mozdulat fáj, bár kétségtelen, hogy percről percre javul az állapota. Fürdés közben is próbálom erőltetni az agyamat, próbálok visszaemlékezni az elmúlt éjszaka történéseire, de mindig csak addig jutok, hogy valamiféle esszén dolgoztam, majd sötététség. Fél óra is eltelik, mire kilépek a fürdőből. A szobámban keresek néhány tiszta ruhát és felveszek egy farmert, egy pólót, meg egy kapucnis pulóvert. Mikor végre készen állok, már épp induláshoz készülök és lépek ki a szobámból, amikor szembe találom magamat az éppen belépni készülő Bojana-val. - Hová mész? - kérdezi ismét a szokásos gyanakvó arckifejezéssel. - Egy ismerősömhöz. - eszemben sincs bevallani, hogy Kendra-hoz megyek. Amióta csak ismeri mindig is féltékeny volt rá, csak eddig visszatartotta, hogy Kendra volt az idősebb és az erősebb is. De Bori most már hibrid. - Ezt muszáj megbeszélnünk! - Majd máskor. - Meg is halhattál volna! Néz rá a karodra te egyszerű jószág! - kiabál rám miközben eloldalazok mellette. - De élek! - vágok vissza. - Hadd segítsek! - A hangja most már sokkal békülékenyebb. Aggódik értem. Sose hittem volna, hogy ilyesmire is képes. - Egyszer már megtetted. Akkor épp elég volt köszönöm. - felelek rideg hangon, majd mielőtt bármit is szólhatna, már fordulok is le a lépcsőn a kijárat felé… Kendra nem tudhatja meg. Ez a legelős gondolat, ami végigfut az elmémen, amint kilépek a lakásból. Nem akarom, hogy aggódjon emiatt feleslegesen. Az előző éjszaka mindössze egy kicsit rázósabbra sikerült, mint szokott. És Bojana-ról sem akarok neki beszélni. Ő sem szívleli jobban a másikat, mint az Őt. Én különben sem akartam, hogy megcsókoljon…A lényeg, hogy olyan természetesen kell viselkednem, amennyire csak lehet. Némi időbe telik mire elérek Kendra hotelbéli lakosztályához Mystic Falls-ban, de végül megnyomom a csengőt, és Kendra hangját hallva mosolyt erőltetek, az arcomra amint belépek a szobába. A jobb kezem még mindig sajog, de legalább már tudom használni valamennyire. Amikor meglátom őt, akkor viszont tényleg elmosolyodom. - Gyönyörű vagy. - csúszik ki a számon amint odaér hozzám. Már régóta erre az estére vártam. Meg kellene próbálnom élvezni hátha még valami jó is kisülhet ebből…
Egyáltalán nem ilyennek terveztem az estémet. Már nagyon vártam azt, hogy újra átváltozhassak, de szerencsétlenségemre eléggé balul sült el. Eleinte élveztem azt, hogy szabad vagyok és úgy érzem a természetet, ahogyan emberi alakban soha nem lennék képes. A virágok illata, a szellő simogatása és a többi dolog egyszerűen leírhatatlan. Imádtam azt, hogy senki és semmi se képes megállítani. Egyszerűen annyira mámorító volt, hogy kicsit talán részeg is lettem, legalábbis addig, amíg meg nem éreztem a vérszívó szagát. Ezek után már semmi se volt békés és gyönyörű. Egyszerűen csak undor és a halál gondolata maradt. Utáltam őket és legszívesebben szét is téptem volna, de figyelmetlen voltam és szétszórt, hiszen annyira áhítoztam a bosszúért, hogy esélyem se lett volna legyőznöm őt. De legalább sikerült megsebeznem, de ők még nálam is gyorsabban gyógyulnak. Egyre inkább kezdett az erőm fogyni, ahogyan hazafelé tartottam és hallottam minden egyes vércseppet, amint a földre hullott. Amikor hazaértem, akkor lekuporodtam a fürdőbe és csendesen vártam arra, hogy visszaváltozzak és mire megjelentek a nap elsősugarai, addigra már ember voltam újra. Gyorsan vettem egy fürdőt, elláttam a sebeimet és feltakarítottam a vért, majd pedig bezuhantam az ágyba és mély álomba szenderültem, hiszen a fájdalom csillapítok rendesen kiütöttek. Már dél is elmúlt, amikor felriadtam és sietve indultam el a fürdőbe, ahol szemügyre vettem a sérüléseimet. A legtöbb már szinte begyógyult. Egyet kivéve. Ott, ahol megízlelte a véremet. De legalább a vérzés abbamaradt és kisebb is lett a seb, de még mindig ott éktelenkedett. Megigazítottam a hajamat, hogy takarja, majd pedig belebújtam egy pólóba és nadrágba, ezek után pedig kitakarítottam a lakást, mert nem akartam azt, hogy Theo megtaláljon bármilyen véres dolgot, mert nem akarom, hogy szenvedjen, illetve nem kell neki tudnia arról, hogy tegnap este megtámadtam egy vámpírt. Amikor végeztem, akkor bezuhantam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét, de szinte fel se fogtam azt, hogy mi megy benne, mert eléggé izgultam. Theo-t régóta ismerem, barátok voltunk és elválaszthatatlanok egészen addig, amíg egyszer csak nem úgy döntött, hogy lelép minden szó nélkül. Nem értem, hogy miért lép le csak úgy mindenki az életemből, de ő visszajött és nem is akárhogyan. Félig meddig vámpír lett, majd nem sokkal később még be is vallotta azt, hogy miként érez. Minden annyira káoszos volt és annyira hihetetlen, hogy a mai napig alig tudtam elhinni, hogy ez az igazság. A kezem lassan a sebre siklott és egy picit felszisszentem. Össze kell kapnom magamat, mert nem jöhet rá, nem akarom, hogy még inkább aggódjon értem, hiszen tudok vigyázni magamra. Tegnap egyszerűen csak túl elvakult voltam. Lassan felállok, majd visszasétálok a szobámba, kihúzom a fiókot és kiveszem az üvegcsét. Sietve nyitom ki és szórok ki kettő darab tablettát, majd pedig egyszerűen csak bekapom és az éjjeliszekrényen található pohárban lévő vízzel lenyelem. Ezek után kicsit dühösen vágom vissza a fiók legaljára a pirulákat, mert utálok ilyeneket szedni, de ahhoz, hogy képes legyek végig csinálni a ma estét szükségem van rájuk. Idegesen a hajamba túrok mire hirtelen megszólal a csengő. Gyorsan megigazítom a ruhámat, miközben kicsit hangosan megszólalok. –Nyitva van. Bújj be. – mondom egy kisebb mosoly keretében és elindulok kifelé, egyenesen Theo felé, hiszen ma este együtt fogunk főzni, vacsorázni és talán még reggelig is maradni fog…
- Remélem Neked lesz majd igazad. Az esetleges rosszul sikerült randiért csak részben vállalom a felelősséget. Mellesleg nem félsz, hogy majd kiröhögnek, hogy "lehoztad az öcsédet a játszótérre"? - kérdezem tőle félig-meddig viccelődve. Nem akarom, hogy emiatt rosszul érezze magát Mégis, az, hogy Kendra ilyen kedvesen, biztatóan nézett rám és, hogy a hangjából is csak úgy sugárzott a lelkesedés engem is újult erővel töltött el. Némi bizakodással, hogy végre valami jó is történik velem az életben és némi reménnyel, hogy ez talán az előjele annak, amit Elena is mondott nekem a padon, hogy a dolgok lassacskán talán az én életemben is rendeződnek végre valahára és talán én is lehetek boldog. Azt hiszem, el tudnám fogadni ezt az opciót. Randizni fogok Kednra-val! Kicsit hihetetlen. Ez lesz életem első randija. És azt hiszem, végig azon fogok görcsölni, hogy vajon mit fogok elszúrni és az elkövetkezendő pár napot tutira azzal fogom tölteni, hogy próbálom kitalálni, hová vigyem és oldalakat fogok olvasni, hogy mit kell egy randin csinálni. Tudom, hogy nagyon hülyén, és gyerekesen hangzik, és valóban megkérdezhetném, mondjuk Elena-t, hogy mit is kéne tennem egy randin és mikor, de nekem ez túl gázos ahhoz, hogy megkérdezzen. Azt hiszem, Elena nem nevetne ki, de nekem már a gondolat is elég rossz, hogy magába mit gondolna, erről Kendra-t pedig azért mégse kérdezhetem meg mivel mégiscsak őt viszem majd el. És ha jól mennének a dolgok, elég furcsa lenne belegondolni, hogy ilyen szép barátnőm van, mint Ő. Az biztos, hogy már csak ezért is meg bámulnának minket meg azért is, mert még ez a 4 év is meglátszik közöttünk. Nem beszélve arról, hogy félek, hogy nem tudnám megadni Kendra-nak azt, amire vágyik. Mármint Ő ilyen téren sokkal tapasztaltabb. Neki azért már volt pár kapcsolata élete során és biztosan vannak ilyen téren elvárásai. Félek, hogy nem tudnék megfelelni nekik. De ez még a jövő zenéje... - Ne szomorkodj. Majd kitalálunk valamit, hogy megoldjuk ezt. De régen szerettél vérfarkas lennél és engem is próbáltál meggyőzni róla, hogy ez milyen jó...- felelek neki egy apró biztató mosollyal. Hiába mosolyog, tudom, hogy igazából mennyire bántja a dolog. Különben sose kérdezte volna meg. Emlékszem régen imádta a vérfarkas létet. Még most sem felejtettem el azt, hogy sokszor hosszú időn át volt képes beszélni arról, hogy milyen jó vérfarkasnak lenni, és élvezni az előnyöket, amiket nyújtani tud az erőt, az egészséget, a hatalmat. És azt hiszem, most sem ezzel van a gond. Tényleg csak az zavarja, hogy nem tudja irányítani az átváltozást, amit abszolút meg tudok érteni. Engem túl sok minden zavart a vérfarkaslétben és az egyik ez volt, de ott volt még az, hogy abszolút képtelen voltam kontrollálni magamat (és ez hibridként sem változott illetve múlt el teljes mértékben) plusz az átváltozás is. Nagyon fájt, és sose lett jobb. Sokszor úgy éreztem, hogy talán jobb lenne kést állítani a szívembe, mint, hogy még egyszer keresztülmenjek rajta. A hibridségben az egyetlen jó az, hogy legalább ettől megszabadultam. - Tudom. - mosolygok Kendra-ra. - Régen is igyekeztél ezt tenni. Legalábbis próbáltad. Csak félek, hogy egy nap megunod és ezért mész majd el. - Remélem, ez sose következik be. Most még sehogy sem tudnám elképzelni az életemet Kendra nélkül. De sokszor még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán az jó-e, hogy Én az élete része vagyok és nem ártok-e neki többet ezzel, mint amennyit használok. A halhatatlanságot nem fogjuk tudni áthidalni a jelen állapotok között, és ha tényleg szeretnénk majd úgy együtt maradni, ahogy most érezzük, hogy szeretnénk, akkor majd valamit ki kell találnunk. Vagy nekem kell valahogy túladnom a halhatatlanságomon vagy Kendra-nak kell halhatatlanná válnia. Én szíve-örömest dobnám ezt el és válnék ismét szimpla halandóvá, hogy vele lehessek, de Klaus esetében is csak annyit tehettek, hogy a vérfarkas oldalát nyomták el így viszont csak szimpla vámpír lett, amivel ugyanott tartanánk. Nem tudom, hogy ezt fordítva meg lehetne-e oldani, de ha lenne is rá lehetőség nem hiszem, hogy létezik manapság olyan erejű boszorkány, aki erre képes lenne. Az pedig, hogy Kendra váljon hibriddé...nem is tudom. Én lennék a legboldogabb, hogy megoszthatjuk ezt, amit a legtöbben ajándéknak tartanak, de félek a következményektől. Még én is elég rosszul dolgoztam ezt fel, aki nem egy harcias természet és Kendra pedig akármennyire is szeretem, de sokkal hevesebb, agresszívabb személy, mint én...pont, mint Bojana. Márpedig róla pontosan tudom, hogy ezt hogyan dolgozta fel. - Nem...akkor azt hiszem nem. - feleltem a lánynak egy halovány fél-mosollyal. - Amennyire tudom, mi pont ugyanúgy utáljuk a verbénát, mint a szimpla vámpírok. Elvileg nem is viseljük el. - folytattam. - De nem akarom, hogy miattam olyasmit tegyél, amit nem akarsz. - cirógattam meg kedvesen az arcát, ha hagyta. Tényleg örülök, hogy miattam ilyesmit is képes lenne bevállalni, de azt sose akarnám, hogy csakis miattam tegyen olyat, amit nem szeretne. Bár az is igaz, hogy ez megvédhetné Bojana-tól vagy más vámpíroktól is akár feltéve, hogy csak inni akarnak belőle. Kicsit nagyobb biztonságban érezném így akkor is amikor nem vagyok mellette. Bár az is tény, hogy ez csak akkor derül ki, hogy ha már isznak az áldozatból. Viszont elvileg akkor leblokkolnak annyi időre, hogy Kendra esetleg elmenekülhessen vagy segítséget kereshessen, hívhasson. És ez már a különbséget jelenthetné élet és halál között. Lassan meleg érzés áramlott szét bennem, ahogy Kendra végigsimított az arcomon. Azt hiszem most tényleg pont erre volt szükségem. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy gyengéden az arcomhoz ér. Egyszerűen...jó érzés volt. - Tudom. És köszönöm...- feleltem neki egy halovány mosollyal, és ha hagyta finoman szájon csókoltam, pár ezt sokkal inkább szájra puszinak nevezném. Ahogy idekint ültünk és Kendra-t öleltem magamhoz el is felejtettem, hogy ez igazából nem az Ő háza, hanem egy hotel és több mint valószínű, hogy elég hülyén és furcsán nézünk ki, ahogy itt kuporgunk a folyosón Kendra szobájának ajtaja előtt. Azért se hibáztatnék senkit, aki itt haladna el előttünk, ha azt gondolná, hogy pont most téptünk be valami rohadtul ütős szertől. De szerencsére még senki se jött erre. - Igen. Ebben tökéletesen igazad van. - nevetek vissza a lányra halkan, majd mosolyogva felállok és megfogom a kezét. - Igen és tudom. Bár lehet, hogy sokan jobban járnának ha láncra vernél. - felelek komoran a lánynak, majd valami mosolyfélét erőltetek az arcomra. - Ha szeretnéd, utána még visszajöhetek. - teszem még hozzá félénken, majd hagyom, hogy visszavezessen a lakásba és becsukom az ajtót magam mögött...
Hidd el, hogy történhetne bármilyen katasztrófa, mert amíg te mellettem vagy, addig biztosan jól fogom magamat érezni. - mondom neki még mindig lelkesen, illetve bátorítóan nézek rá. Nem tudom, hogy mitől tart. Főleg, azok után, ami pár perce történt a nappaliban. Mind a ketten bevallottuk azt, hogy mit érzünk és azt hiszem egyelőre ő volt az egyetlen olyan személy az életemben, akit nem akartam még elevenen felfalni soha se. Én meghaltam és átvertek, nem egyszer így nem csoda, hogy félek úgymond belekezdeni egy kapcsolatba, de nem miatta van ez így, hanem saját magam miatt. Félek attól, hogy elveszíthetem őt egy ostoba tett vagy szó miatt, illetve ott van még a bizalom. Képes lenne tényleg olyan téren is teljes mértékben megbízni bennem? Nem tudom és ez aggaszt a legjobban, mert ő pontosan tudja, hogy néha milyen züllött életet is tudok élni... Mindegy, nem is lényeges. - mondom neki egy kisebb mosoly keretében, de amikor elfordulok, akkor egy kisebb fajta csalódottság jelenik meg az arcomon. Nem az bánt annyira, hogy a hold fogja vagyok. Nem, vagyis ez a dolog csak kisebb részben, de mi lesz akkor, amikor farkassá változom? Mit fogok tenni és művelni? Mindennek mondható vagyok akkor, de szelídnek és kedvesnek nem. Mintha olyankor az összes elnyomott fájdalom és érzés felszínre törne. Megállíthatatlan vagyok és tényleg egy igazi bestiává változom. Mi lesz akkor, ha Theo-val egy ilyen alkalomkor összefutok? Meg fogom továbbra is különbözteti a többitől vagy benne is szinte csak a vámpír dolgot fogom észlelni? Fogalmam nincs és ez az a dolog, ami miatt annyira aggódok. Lehet ostobaság, de semmilyen formámban nem szeretném őt bántani, mert szeretem és akit az ember szeret azt nem bántja, vagyis gondolom így van, de magam sem tudom, mert eddig mindig azt hittem, hogy szeretnek és ennek ellenére mindig bántottak ezek a személyek... Amíg itt leszek, addig nem kell félned. Soha nem engedném azt, hogy olyat tegyél, amiről tudnám, hogy később megbánod vagy esetleg magadat emésztenéd. - mondom neki komolyan és nem tágítok attól a nézéstől, amiből csak süt az, hogy minden rendben lesz és ne aggódj annyit. Próbáld meg élvezni az életet és engedni azt, hogy a boldogság bemerészkedjen az életedbe. Lehet úgy tűnik, mintha bagoly mondaná a verébnek, de azt hiszem részben erről is szól egy kapcsolat, ha a másik fél bizonytalan vagy fél, akkor a partnere támogatja és lelket önt belé. Lehet én is félek, de a legfőbb dolog, amit tenni szeretnék az az, hogy Theo végre megnyugodjon és ne izguljon ezen a dolgot annyit. És ha verbénát innék, akkor is vágynál a vérem után? - kérdezem tőle kíváncsian, mert fogalmam sincsen arról, hogy ezt a vámpírok képesek e érezni anélkül, hogy valakinek a véréből innának. Tudják e előre azt, hogy az áldozatuk ezen a szeren él e? Rám nem lenne ártalmas, de ha neki ez segítene, akkor képes lennék érte megtenni. Lassan végig simítottam az arcán és mélyen a szemébe néztem. Egy darabig nem szólaltam meg, csak figyeltem őt. - Ez is te vagy Theo és nem rejtheted el előlem állandóan azt, ami egy részét képzeni annak, aki vagy. Olyannak szeretlek amilyen vagy és ezen még ez se tud változtatni. - mondom neki komolyan és reménykedek abban, hogy hinni fog nekem. Amikor pedig a fejemet a vállára hajtom és közelebb megyek hozzá, akkor pár perccel később elmosolyodom, mert nagyon is jól esik az, hogy magához ölel. Most biztosan sokan megbámulnának minket, hogy mit csinál ez a két idióta a folyóson, de nem érdekel. Egyedül az számít, hogy vele lehetek. Majd amikor újra megszólal, akkor felemelem a fejemet és ránézek. - Rendben, de szerintem itt lenne az ideje annak, hogy végre visszamenjünk a lakásba. Lehet nem túl nagy, de jobb, mint ez a folyosó. - mondom neki kissé elviccelve a végét, majd felpattanok és felé nyújtom a kezemet, majd még mielőtt elindulnék megszólalok. - Ha vadászni kell, akkor majd este mész. Nem foglak láncra verni. Nekem a hold az ellenségem, neked a vér. Azt hiszem mind a ketten nehéz esetek vagyunk, de ez így van jól. - mondom neki komoly, majd pedig hamarosan újra a lakásom falai "ölelnek" minket körbe.
- Rendben. Azért majd igyekszem úgy szervezni, hogy a személyem ellenére is mindenképpen jól érezd magadat!- mosolyodtam el lelkesen Kendra szavai hallatán és éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd el verni az örömtől. El sem hiszem, hogy tényleg igent mondott. És az agyam egy pillanatra elkalandozik az számos verzió között, ami randiként szóba jöhet. Igazából nem tudom, hogy hova vigyem Kendra-t, ahol tényleg igazán jól érezné magát. Azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha elvinném valahova vacsorázni, valami szép helyre. Ahogy ismerem annak azért biztosan örülne. Amennyire emlékszem még én is meg tudom enni a rendes kaját csak attól épp nem lakom jól de hát nem is ez lenne a cél hanem, hogy egy szép, kellemes estét tölthessünk el együtt. Fura így belegondolni, hogy egyszer talán eljön a nap, amikor Kendra-t a barátnőmnek tekinthetem és esetleg együtt is élnénk. De azt hiszem ez még annyira nem aktuális. A következő szavaira kissé elkomorodok, mielőtt magamra mutatnék. - Ez. Amit most magad előtt látsz az egyetlen általam ismert "hatásos" módszer a vérfarkas átok megtörésére. Mi akkor válunk farkassá, amikor csak akarunk, de ha megkérdezed a "szakértőt" nem fogja javasolni ezt a megoldást. - felelek neki, majd hirtelen eszembe jut valami, amiről régebben Bojana mesélt és egy fél percnyi ideig csendesen merülök, az emlékeim közé amint megpróbálom összehalászni azt, amiről mesélt. - Illetve...-Habozok. Nem tudom, hogy folytassam-e, mert nem látom sok értelmét, de mégis megteszem. - Bori egyszer mesélt egy Holdkő nevezetű tárgyról. Azt mondta, hogy képes megtörni a teliholdhoz való kötöttséget. - kezdek bele a történetbe. - Viszont amennyire emlékszem a kő elpusztult, amikor Klaus megtörte az átkot, ami elnyomta a vérfarkas oldalát, és aminek köszönhetően létrejött a fajunk. - fejezem be. - Sajnálom. De azt hiszem jelenleg nincs semmi általam ismert mód arra, hogy többé ne változzál át teliholdkor. - Részvéttel nézek rá. Pontosan tudom, hogy min megy keresztül. Én is ezzel szenvedtem és ez volt az, ami végül belehajszolt abba a helyzetbe, amiben most vagyok. Nem vág közbe és még csak el sem fordítja rólam a tekintetét. Pedig már hallotta azt, amit most elmondok neki. Néha az-az érzésem, hogy nem veszi komolyan azt, amit mondok. Ő is tudja, milyen tud lenni egy haragos, tomboló vérfarkas, de még sose látott igazán dühös, kiéhezett hibridet. Szerintem Kendra azt hiszi, hogy nem rosszabb, mint egy szimpla durcás vérfarkas. Pedig az igazság ennél, sokkal ijesztőbb tud lenni. Látom a düh apró átsiklását az arcán, amikor Borit is felhozom. Tudom, hogy épp annyira utálja, mint a mennyire a másik lány is őt, de a helyzet az sajnos, hogy már nem Kendra az erősebb. Most már nem fog tudni ráijeszteni Bojana-ra ha a lány esetleg bepöccen miattunk. Félek, hogy nem tudnám megvédeni Kendra-t, mert nem lehetek mellette a nap 24 órájában folyamatosan és ezt Bori is tudná. Már csak ezért is rossz ötlet lenne Kendra-val kezdenem. Mindig félhetnék tőle, hogy Bori-nak esetleg mikor jut eszébe bosszút állni rajta, amiért Kendra-t választottam és nem pedig Őt. Csak azt tudom remélni, hogy tőlem esetleg jobban fél minthogy megpróbáljon bármi ilyesmit. - Tudom. - felelek csendesen. - De nem tudok nem félni tőle Kendra. És nem tudok nem gondolni arra, hogy talán egyszer még a szeretet sem lesz elég ahhoz, hogy megállítson, amikor valami borzalmasat akarok csinálni a vérszomj miatt, amit amúgy is alig tudok elnyomni magamban. Te tudod milyen a teliholdtól függeni és ez annál sokkal rosszabb. - Kétségbeesetten tekintek fel a lányra. Mert egyáltalán nem arról van szó, hogy ne szeretném annyira, hogy mindent megtegyek érte és mindent megpróbáljak elgyőzni csak félek attól, hogy túlságosan tapasztalatlan vagyok és a vérszomjam lenyomhatja a szeretetet. Ez sajnos nem egy rajzfilm, amiben mindenre a szeretet a kulcs és ezt Kendra ugyanolyan jól tudja, mint én. Ő már keresztülment pár dolgon élete során szóval biztosan értette, hogy mire akartam kilyukadni az előbb. Csak bólintok Kendra szavaira egy sima mosoly kíséretében. Hiába halt már meg egyszer úgy tűnik, hogy még ez sem tudott változtatni azon, hogy milyen harcias természetű, temperamentumos lány volt és az is maradt bár erről már a bárban is meggyőződhettem, amikor úgy küzdött ellenem mintha csak a leghalálosabb ellenfele lennék. Ennek ellenére is kétlem, hogy lenne esélye egy ereje teljében lévő Bojana ellen aki biztosan nem fog úgy idejönni, hogy előtte nem evett. Mindenesetre, ha csak egy haja szála is meggörbül Kendra-nak és Bori hozzáköthető lesz, én esküszöm, hogy megölöm pedig életem során már nagyon-nagyon sok mindent lenyeltem neki, de ezt már nem tudnám, és nem akarnám megbocsátani. Még az se érdekelne, ha Klaus ezért megbüntetne vagy elpusztítana. Kendra nélkül már úgy sem lenne sok értelme ennek az egésznek. Csak Ő és Bojana vannak nekem és épp ezért olyan nehéz pont az a két személy gyűlöli egymást, akik a legközelebb állnak hozzám, és akiken kívül nincs senkim. Még talán anyám, de az se tudom róla, hogy él-e vagy már meghalt viszont annyira nem is érdekel. Eltaszított magától miután megszülettem innentől kezdve pedig számomra Ő nem is létezik. Szörnyen restelltem magamat az előbbiért, de tényleg nem tudtam mit tenni. Éreztem, hogy rám tör az inger, az éhség, hogy lassan elveszítem a józan eszemet. De ezt nem vetíthetem ki Kendra-ra! Nem lehet, hogy Ő legyen a vérszomjam tárgya és célpontja! Ezért rohantam ki inkább. Visdzont most már tudom, hogy vészes gyorsasággal kell, majd valami táplálékoz szereznem, innom kell mielőtt átváltok Berserker üzemmódra. Abból vérfürdő lenne. Viszont tartok tőle, hogy most megint megölök valakit és ezt nem akarom. Az lenne a legjobb, ha tudnék szerezni ilyen vértasakot. Állítólag sok vámpír tápol azon. Miért ne menne nekem is? Csak előbb szereznem kellene valahonnan egy pár tasakot, hogy kipróbálhassam mennyire működőképes a módszer. - Nem sokon múlt. - vallom be a lánynak a szégyentől elvörösödve. Hagyom, hogy az arcomat maga felé fordítsa, de nem merek rögtön a szemeibe nézni. Amikor végül megteszem egy pár pillanatra megint elveszek az igéző tekintetében, azokban a gyönyörű sötétbarna szemekben. - Én viszont nem akarom, hogy lásd ezt az arcomat. Nem akarom, hogy ilyennek láss Kendra. - felelek neki kétségbeesett hangon. Viszonozom a csókját és miközben az ajkai finoman az enyémre tapadnak érzem, hogy a szívverésem teljesen visszaáll a normális ritmusára, a testem is ellazul pont úgy mielőtt elvágta volna az ujját, majd ahogy érzem amint közelebb húzódik én is kicsit jobban hozzábújok. - Ma este vadásznom kell. - nyögöm ki végül pár perc hallgatás után.
Mosolyogva figyeltem őt, majd lassan bólintottam. – Tényleg igen és biztosan jól fogom magamat érezni, hiszen te is ott leszel. – mondtam neki kedvesen, de közben végig őt néztem. Fura volt látni, hogy egy pillanatra mennyire meglepődött azon, hogy igent mondtam. Kíváncsian vártam azt, hogy mit fog tervezni arra a napra, de bármi is lesz, az biztosan jól fog elsülni, vagyis remélem. Ahogyan azt is reméltem, hogy nem pont teliholdkor lesz ez a program, mert akkor jobb nem a közelemben lenni. Olyankor előjön a csúnya és nagy farkas, akibe tényleg jobb, ha az ember nem köt bele. Nem voltam amúgy se egy angyali teremtés, de minél közelebb volt a telihold napja, annál felszültebbé váltam és utáltam ezt. Szerettem volna azt, ha nem a hold uralja ezt az énemet, hanem én uralom. Egy darabig figyeltem Theo-t, majd végül újra megszólaltam. – Theo, lenne egy kérdésem. Esetleg nem tudsz arról valamit, hogy meg lehet e törni a holdhoz való kötöttséget, kötödést? – kérdezem tőle kíváncsian és közben a tekinteté fürkésztem. Biztos vagyok abban, hogy ismer már annyira, hogy utálom azt, hogy ha valaki parancsol vagy úgymond ural engem, s ez alól a hold hatása se kivétel. Utálom azt, hogy mindig csak akkor tudok átváltozni. Szeretnék a magam ura lenni és kiélvezni a dolgokat, meg az se mellékes, hogy ha átváltozom, akkor eléggé tombolni szoktam. Szeretném uralni, s kiélvezni a dolgokat. Csendesen hallgatom Theo-t és teljes mértékben megértem amit mond, hiszen sokkal erősebb lett és talán még nálam is szeszélyesebb lett, de egy dolgot ennyi idő alatt már megtanultam. De nem szólalok meg, hanem türelmesen végig várom azt, amit mondani szeretne. Közben figyelem minden arc vonását, azt ahogyan arca minden egyes kijelentésénél változik. Amikor meghallom a lány nevét, akkor egy kisebb düh önt el, mert nem kedveltem soha se. Mindig is úgy gondoltam, hogy magának való a lány és senki mással nem törődik, mint magával. De abban is biztos voltam, hogy nem habozna rám törni és bántani engem, de akkor örömet nem fogok neki okozni, hogy a célját el is érje. Ha megpróbálna bántani engem, akkor még én is tudnék neki meglepetést okozni. Főleg, akkor ha sikerülne végre megtörnöm ezt az átkot és kedvem szerint tudnék átváltozni. Theo, ha félsz, akkor a félelmedet hagyni fogod nyerni. – mondom neki lassan, hiszen soha se jó, ha valamitől szinte már rettegünk, mert akkor igazából saját maguknak fogjuk beteljesíteni a rémálmainkat. – Ne engedd, hogy a félelmed uraljon téged, vagy sakkban tartson. Bízz magadban és magamban, illetve bízz abban az érzésben, ami a szívedben lakózik. Én bízok benned és már csak az hiányzik, hogy te is bízz bennem és saját magadban is. – teszem hozzá barátságosan és közben a szemeit fürkészem. Lehet idősebb vagyok, de én se vagyok minden tudó, de ezt pontosan tudom. Tudom, hogy mit beszélek, mert nem egyszer okoztam a saját vesztemet magamnak köszönhetően. Bojana-tól meg ne félts. Tudok magamra vigyázni. Eddig is túl éltem a vámpírokat és a rossz akaróimat. Ez legyen az én gondom. – mondtam neki komolyan, illetve úgy, mint aki erről nem akar vitát nyitni. Nem vagyok Barbie baba és tényleg tudok vigyázni magamra, meg nem szeretném, ha még ezen is aggódna a többi dolgon kívül. Hálás vagyok azért, mert félt és meg akar védeni, de akkor is. Tudok magamra vigyázni, még ha az elmúlt hónapok eseményei nem is ezt mutatják. Meglepődtem azon, amikor kiment inkább. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire szomjazik a vérre, bár azt se tudom, hogy mikor ivott utoljára vért. Egy pillanatra még mielőtt utána mentem volna a hűtőre pillantottam és egy pillanatra elgondolkoztam azon, ha ez tényleg működni fog köztünk, akkor a hűtőnek egy részében vértasakok fognak sorakozni. Egy kicsit talán még a hideg is kirázott, de erőt véve magamon elindultam utána és hamarosan már mellette ültem. Nem bántottál most se. – mondom neki komolyan, majd mellé csúszok és az épp kezemmel megérintem az arcát és magam felé fordítom. – Theo, nincs baj. Nem fogok tőled félni és nem kell elrejtened ezt az énedet se. – teszem hozzá egy biztató mosollyal az arcomon, majd gyengéden megcsókolom és utána pedig a fejemet a vállára hajtom, miközben kicsit talán hozzá is bújok.
Szerelem. Mindenki érezte már, mindenki szenvedett tőle és néhány embert még boldoggá is tett. Én is voltam már szerelmes, de én csak azt tapasztaltam meg, hogy milyen érzés szenvedni tőle. Például szerelmes voltam Boriba évekkel ezelőtt. Hiba volt. Az elkövetkezendő 4 évben elég szorgosan emlékeztetett arra, hogy a világ legostobább dolga, hogy ha az ember hallgat a szívére, ahogy én is tettem az elején. Fájt, nagyon is. A szerelemből gyűlölet lett idővel. Utána pedig vérfarkassá változtam és megint megváltozott a helyzet. Bojana volt eleinte az egyetlen, aki segített nekem és a gyűlölet lassan ismét átalakult valami mássá: bizonyos szintű bizalommá, ragaszkodássá. Megbocsátani nem tudtam teljesen, de igyekeztem felejteni és viszonyítani azt a Bojana-t akit vérfarkasként ismertem ahhoz akit emberként ismertem meg és aki miatt annyit szenvedtem. Megkedveltem, de szeretni már nem tudtam és ez hibridként sem változott, meg amikor egy időben úgy tűnt, hogy rajta kívül senki más lehetőségem nem lesz, ha valaha szeretnék párt magam mellé, és ezt Ő is gőzerővel szerette volna elhitetni velem. De akkora már volt valaki más, akiről Bori nem tudott legalábbis azt hitte már nem tartjuk a kapcsolatot: Kendra. Ő más volt. Eleinte vele is úgy voltam, mint Bojana-val. Aztán megismertem és minden megváltozott. Lassan Kendra volt az, aki iránt elkezdtem gyengéd érzelmeket táplálni. A különbség az akkori helyzet és a mostani között az, hogy akkor még lehettünk volna boldogok esetleg, mert akkor még halandó vérfarkasok voltunk mindketten. De én már hibrid vagyok, halhatatlan és sokkal rosszabb, mint egy vérfarkas. Nem tudom, hogy mégis hogyan jöhetnénk ki jól ebből az egészből. - Tényleg? - azt hiszem most olyan az arcom, mint egy kiskölyöké, aki megkapta karácsonyra azt, amit a legjobban szeretett volna. Nagyon hülyén nézhetek ki...- Nem szeretném. - szólalok meg végül. - Csak azt szeretném, hogy majd jól érezd magadat. - teszem még hozzá. Örülök, hogy igen mondott...tényleg. De talán ez mégse volt jó ötlet annyira. Sőt talán ez az egész egyáltalán nem jó ötlet. Nincs jogom, hogy magamhoz láncoljak egy halandót, aki még talán élhetne normális életet így is, hogy vérfarkas. Én ezt a lapomat már eljátszottam. Arra még csak gondolni sem akarok, hogy Kendra is hibriddé váljon. És pontosan azért, mert szeretem, és nem akarok neki ilyen életet még úgy sem, hogy akkor az övé lenne a halhatatlanság, ami az enyém is és talán örökké együtt lehetnénk, mint a mesében. De Ő amúgy sem menne ebbe bele, mert gyűlöli a vámpírokat, viszont ha valahogy sikerülne rávennem, akkor mindene gyes általa kioltott élet az én felelősségem lenne. De ha halandó marad, akkor viszont nincs jogom tönkretennem az életét. Ilyenkor csengenek a fülemben Bori szavai: "Te és én halhatatlanok vagyunk Theo. Ezért van egymás mellett a helyünk. Szórakozhatunk a halandókkal, élvezkedhetünk velük, de pontosan a mi fajtánk az, aki nem képes velük megosztani a halhatatlanságot. Így csak magunkhoz láncolnánk őket, amíg rájuk nem ununk, mi utána ugyanúgy tengetjük az életünket, de az övéket már tönkretettük, ha nem vettük el már amúgy is. Te úgysem lennél képes erre és azt sem akarod, hogy én ilyet tegyek. Ezért van mellettem a helyed, ezért kell, hogy te legyél a párom...". - Örülök, hogy így vagy vele...csak nem tudom. Félek, hogy egyszer valahogy elvesztem az irányítást és bántalak. - vallom be neki őszintén. - Én sose bántanálak, de nálam az én az gyakorlatilag hármat jelent: vagyok én az ember, van egy én aki a vérfarkas, és van egy én aki a vámpír bennem. És sokszor, sok mindentől féltem már, de ez most más. - folytattam, majd az utolsó mondatra elmosolyodtam én is. - Így van. Azt mindig, és mindenek előtt megvédem. - nevetem el magamat halkan. - Nem kell. - mosolyogtam a lányra, haloványra. - Te már nem tudsz megijeszteni azok után, amiket láttam és tettem. Még a múltbeli árnyaiddal sem. - válaszolok komolyan, de mégis kedves arccal Kendra-nak. - Viszont én féltelek Bojana-tól. Sose kedvelt és egyenlőre azt hiszi, hogy már nem tartjuk a kapcsolatot. Félek, hogy bántana téged ha rájönne...- harapom el a mondat végét. Félek, hogy bántaná Kendra-t, hogy ha rájönne, hogy őt szeretem. - Más még csak nem is pályázhatna erre eséllyel. - mosolygok vissza a lányra haloványan. Ezután, nem szólok semmit se csak Kendra-t figyelem és várom, hogy elkészüljön a reggelijével. És puff. Ami most úgy tűnt, hogy talán egy egész jó reggelnek indul, ami talán egy még jobb naphoz vezet, hirtelen semmivé válik egyetlen pillantás alatt. Ez nem Kendra hibája. Mindenkivel történhetnek balesetek. Én viszont nagyon szégyellem magamat azért, mert szinte kirohanok a konyhából. De nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy lássa, milyen gyenge vagyok és, hogy már egy csepp vére is elég ahhoz, hogy előbújjon a rosszabbik felem. Nem akarom, hogy csak egy fél pillanatnyi esély is legyen arra, hogy elveszítem az irányítást. Szótlanul ülök az ajtó előtt a fejemet a falnak mentve. Amikor Kendra kijön és leül mellém elsőre nem merek ránézni. Félek, hogy megijedne, ha látná milyen is vagyok igazából, ha látná, hogy annyira gyenge vagyok, hogy már az is kikészít, hogy kicsit elvágja a kezét. - Persze. - nyögöm ki végül, de még mindig nem nézek rá. Olyan rossz, hogy még mindig érzem a vérszagot magam körül és ez semmivel sem könnyíti meg a helyzetemet. Végül mégis ránézek, pedig azt hiszem még nem változtam vissza teljesen. - Sajnálom. Ne haragudj. - szólok lassú vontatott hangon a lányhoz. - Látod, pont erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy jobb, ha tartasz tőlem. - teszem még hozzá szomorúan.
Mindig is arról lehet hallani, hogy a szerelem vak és egyszer mindenkit megtalál, mg sokszor ott van az orrunk előtt. Bevallom őszintén, hogy mindig is úgy gondoltam, hogy ez az egész egy nagy humbug és nem is létezik ilyen. Nem hittem már a szerelemben, illetve abban se, hogy valaha képes leszek még bárki iránt ilyet érezni. Mintha egyszerűen a világom, amit ismerten teljesen megváltozott volna. Nem tudom, hogy engem cseréltek e ki, vagy egyszerűen csak végre kinyílt a szemem, de már semmi se volt olyan, mint régen. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy minden gyorsan, eszméletlen sebesen változik és még időm sincsen felfogni az egyik dolgok, de már a másik következik. Mintha egy tornádó közepén lennék, ami egyszerre pusztít és egyszerre épít is. Vagy egyszerűen én vagyok Dorothy az Óz, a csodák csodájából és az egészet álmodom, de reméltem, hogy nem így van. Túlzottan is jó volt és túlzottan is boldognak éreztem magamat minden feszültség és kétely ellenére. Nem akartam ettől a boldogságtól megválni, illetve nem akartam újra elveszíteni Theo-t. Szükségem volt rá és emiatt talán még jobban féltem attól, hogy az egész csak álom és a képzeletem játszik velem, mert már annyira hiányzott, hogy képes lennék ilyenre is. Azt is mondhatnám, hogy attól féltem, hogy amit valóságnak hiszek, az mind csak a képzeltem szüleménye és lassan diliházba való személlyé válok. Szívesen elmennék veled, de csak akkor, ha hirtelen nem gondoltad meg magad és nem szeretnéd visszaszívni azt, amit az előbb kimondtál. - mondtam neki kicsit hadarva, hiszen az arca kicsit arról árulkodott, mintha maga se tudná elhinni, hogy tényleg feltette ezt a kérdést. Én meg szinte azt nem tudtam elhinni, hogy minden gondolkodás nélkül igent mondtam neki. Szerettem volna minél több időt vele tölteni, hiszen ki tudja mennyi időnk adatik meg. Főleg, ha én még vénebb leszek szép lassan. Talán, ha majd már megjelenek az első ráncok, akkor már lehet nem is akar majd engem, mert már nem leszek többé fiatal és szép. Felettem el fog szállni az idő és szép lassan el fogok "sorvadni", de vajon akkor is mellettem marad? Szerettem volna megkérdezni, de egyszerűen nem tudtam. Olyan volt az egész, mintha valami gombóc keletkezett volna a torkomban és hirtelen már nem tudnék beszéli, így inkább hallgattam és próbáltam törődni ezekkel a gondolatokkal. Nem félek tőled és soha nem is fogok. - mondtam neki komolyan és közben őt figyeltem. Egy pillanatra még a reggeli csinálást is felfüggesztettem, majd egy kisebb mosoly keretében folytattam.- Tudom, hogy soha nem tudnál bántani, illetve azt is tudom, hogy eme csinos popot mindig megvédenéd, ha arra kerülne sor. - mondtam kicsit viccelődve a rám vonatkozó részt, hogy megvédene, ha szükséges lenne, de egy kisebb szünet után újra folytattam. - Sok árny van a múltamban és azoktól igenis féltelek, meg attól is, ha esetleg úgy igazán elengedném magamat és megtudnád, hogy mennyire tudok tombolni, akkor elfutnál. Elijesztenélek... - mondtam neki újra komolyan, majd egy aprót az ajkamba haraptam. - Ennek örülök, hogy én lehetek ez a személy az életedben. - tettem hozzá boldogan és egy apró mosollyal az arcomon. Végül újra visszafordultam a reggelimhez, vagyis inkább az annak szánt ételnek az elkészítését folytattam. Amikor sikeresen elvágtam a kezemet, akkor nem attól féltem, hogy nekem fog esni, hanem attól, hogy inkább meggondolja magát és esetleg örökre lemond rólam, mert túl sebezhető vagyok és a vérem túl csábító számára és fél.. Figyeltem, ahogyan egyre inkább távolodik tőlem. Szerettem volna megállítani, de féltem attól, hogy képtelen lennék rá. Egy könnycsepp gördült az arcomon végig, amit sietve letöröltem az arcomról és próbáltam ellátni a sebemet. Pár perc múlva sikerrel is jártam és elindultam lassan a bejárati ajtóhoz. A kilincsért nyúltam, de haboztam kicsit. Féltem attól, hogy esetleg még se lesz itt. Féltem attól, hogy esetleg most felébredek és kiderül minden csak állom volt. A kilincs lassan nyomódott le és az ajtó lassan nyílt ki. Lassan kiléptem az ajtón és megpillantottam őt. Hamarosan már mellette voltam és leültem mellé. Biztos voltam abban, hogy még mindig érzi a vér illatát, de előlem nem kell elbújnia. Egy darabig még csendesen ültem ott, mire végül megszólaltam. Jól vagy, Theo? - kérdeztem tőle kissé aggódva. Nem azért aggódtam még mindig, mert nekem fog esni, hanem amiatt, mert miattam szenved. Esetleg én okozott a bénaságommal neki fájdalmat, pedig nem akartam. Egyszerűen csak ügyetlen voltam, nem akartam kísérteni se őt, se a sorsot.
Szóval hogyha röviden össze kéne foglalnom az eddigi életemet azt hiszem annyira nem lenne nehéz dolgom, mert csak az utóbbi 1-2 év volt mozgalmas belőle. 21 éve megszült anyám, majd szerencsésen meg is szabadult tőlem és a vadállat módjára viselkedő vérfarkas apám "gondoskodására" bízott aki néhány iskolatársammal egyetemben mindent megtett azért, hogy az amúgy sem túlságosan rózsás helyzetemet még borzalmasabbá tegye. Végül 18 éves koromban elérkezett a végső kenyértörés ideje. Apám nekem támadt én megvédtem magamat és ez azzal a következménnyel járt, hogy Ő meghalt számomra pedig világossá vált, hogy örököltem tőle egy aprócska ajándékot: a vérfarkas mérget az ereimben amivel, mint később világossá vált számomra egyedül egyáltalán nem tudtam megbirkózni. És a legnagyobb meglepetésemre két ember illetve bocsánat vérfarkas sietett a segítségemre: az egyikük Bojana az egyik leghalálosabb ellenfelem volt éveken át a gimiben, mert mindent megtett azért, hogy minél jobban megalázzon mások előtt a másik Kendra pedig egy idősebb vérfarkas volt, akiben eleinte még annyira se bíztam, mint Bori-ban. Azontúl, hogy minden szőrszálam az égnek állt, amikor a közelemben volt, az összes ösztönöm együtt sivított, hogy maradjak tőle távol. Örülök, hogy végül nem hallgattam rájuk és Kendra lett a legközelebbi ember az életemben. Ha nagy nehezen is, de végül dűlőre jutottam ezzel a vérfarkas dologgal ekkor azonban történt valami más: Bori szépen elintézte, hogy mindketten hibridekké váljunk: fél vámpír, fél farkas és bizonyos keretek között erősebb mindkettőnél. Nem tudtam mit kezdeni az újdonsült vérszomjammal és ez azzal járt, hogy még Kendra-tól is eltávolodtam. És amikor hónapok múltán végre újra egymásra találtunk azzal kellett szembesülnöm, hogy mindkettőnk élete romokban hever és még ráadásul bele is szerettem csakhogy a dolgok még az eddigieknél is bonyolultabbak legyenek. Ha ez mind nem velem történik, el sem hiszem... Fájt a fejem és teljesen belemélyedtem a gondolataimba. Végül Kendra szisszenése volt az ami magamhoz térített. Egyből ugrotta volna a hangra, de aztán láttam, hogy csak egy kis kávét öntött a kezére. Viszonoztam a mosolyát ég ha kicsit fáradt is volt az ábrázatom. – Nos, ezt örömmel hallom. - szólalok meg egy félmosollyal. Nem tudok túl sokat a boszorkányokról és még soha eggyel sem találkoztam, de ez, hogy nem olyan zakkant, mint a többi társa kissé kellemetlenül hangzik és nem is túl biztató. - Köszönöm. Hálás vagyok érte. - felelek neki egy kedves mosollyal és hálásan tekintek rá. Ha Kendra nem lenne, nem tudom, hogy kire számíthatnék. Nincs családom, a barátaim legtöbbje az a kevés is aki van szimpla ember és mit sem tud a mi létezésünkről, Bori nem túl hathatós segítség ha a jobbik útról van szó. Azt hiszem az utóbbi pár hónapban nem is volt igazán senki, akire támaszkodhattam volna. Talán ha Kendra mellettem van és nem vállnak el az útjaink már túl lennék ezen az egészen. Most már mindegy. - Tudod. Egyszer, ha már így rendbe szedtük a dolgainkat elmehetnénk valahová ketten. Megnézni egy filmet, vagy vacsorázni, vagy valami. - szólalok meg végül rövid hallgatás után, de én se tudom, hogy mindez miért bukott belőlem így ki hirtelen. - Persze csak ha van kedved. - teszem hozzá gyorsan, miközben azon agyalok, hogy most tényleg randira hívtam volna. Azt hiszem, tényleg nem vagyok százas. Nem szóltam semmit, se amikor Kendra elkezdett pakolászni a hűtőben nyilván azért, hogy valami kaját szerváljon magának. Szótlanul figyeltem, de hirtelen csak azon kezdet el kattogni az agyam, hogy már nem is emlékszem arra, hogy mikor ettem utoljára, és hogy hirtelen mennyire éhesnek érzem magamat. Éreztem, ahogy sokkal élesebben hallom Kendra szívverését szinte azt is ahogy a vére csörgedezik az ereiben. De rá sose tudnék úgy tekinteni...Kendra véréből sose innék még akkor se szerintem, hogyha Ő kérne rá. Nem lennék rá képes és azt hiszem, a szeme elé sem tudnék kerülni utána. - Pedig inkább tőlem kellene félned. - szólalok meg keserű hangon miután végighallgatom őt.- Ha bajba kevernéd magadat, akkor én meg tudlak védeni másoktól, de magamtól nehezen. Te még sose láttál hibridet tombolni. Én a saját bőrömön tapasztaltam le, hogy milyen tud lenni a magamfajta, ha elszakad a cérna és elveszítjük az uralmat a vérszomjunk felett. Nem akarom, hogy emiatt neked bajod essen. - te szem még hozzá, és ha a szemembe néz, tudhatja, hogy az igazat mondom. - Tudom. Velem is ez a helyzet. Az, hogy a közelemben vagy úgy érzem, segít emberinek maradni. Segít elnyomni a vérfarkas és a vámpír felemet. - fejezem be végül ugyanazon a keserű hangon, amin elkezdtem beszélni. Ezután egy ideig nem szólok semmit ráadásul Kendra is elfordul. Azt hiszem, mindkettőnknek van most min gondolkodnia. Aztán még egy szisszenés és az orromat megüti a vér jól ismert illata. Hallom, ahogy Kendra megengedi a csapot még azt is ahogy a szájába veszi, de az egész szinte csak tompa légyzümmögésnek tűnik valahonnan nagyon messziről. Érzem, ahogy az erek elkezdenek lüktetni a fejemben, és a jól ismert érzést, ahogy az agyaraim hirtelen előbújnak a szemfogaim helyén. - Semmi baj. Az ilyesmi bárkivel előfordul. - nyögöm ki nagy nehezen. Most bosszulja meg magát, hogy nem ettem egy kis ideje. - Azt hiszem, inkább kint megvárom...amíg rendbe jössz. Majd szólj. - szólok hozzá sietve, majd felugrok a székből és szinte bevágom magam mögött az ajtót. Ahogy a fejemet az ajtónak támasztom és a vér körül keringő gondolataimat próbálom mással például Kendra-val kapcsolatos emlékekkel helyettesíteni kezdem érezni ahogy a testem lassanként megnyugszik, és kezdem visszanyerni az önuralmamat. Erről beszéltem Kendra-nak, ezért nem lenne mellettem biztonságban sose. mert a természetemet nem tudom meghazudtolni, de a nagyobb gond az, hogy még uralkodni is csak nehezen tudok felette...
Felálltam, mert már nem bírtam egy helyben ülni. Valamivel el kell terelnem a figyelmemet, mert ha így haladok lassan tényleg be lehet utalni engem a pszichiátriára. Nem elég, hogy örültem magamhoz akartam láncolni régen valakit, aki valójában megvetett, majd beleszerettem egy vámpírba, akinek az örült exe a túlvilágra juttatott engem. Legalább onnét visszakerültem és még farkas is maradtam. Nem tudom mit tettem volna akkor, ha sima halandóként teszem vissza a lábamat az élők közé. Lehet akkor már tényleg megörültem volna, mert soha nem akarnék egy gyenge ember lenni, aki szinte semmire nem képes. Majd újra találkoztam Theo-val, egykori legjobb barátommal, aki nagyon hiányzott az életemből, de miért is lett volna ez a találkozás is egyszerű? Mondhatni megmentett egy örült pasitól, aki csak leitatni akart, majd azt tenni. Gratulálok a mai társadalomnak, hogy ennyire lealacsonyodik a legtöbb férfi. Majd utána még neki is estem, mert félig vámpír lett, ami fura módon sikerült mostanra már megszoknom és már nem is zavar. De azt hiszem csak ő a kivétel, mert amúgy minden más vámpírt szívesen küldenék a másvilágra. És ha mind ez nem lenne elég, akkor kiderült, hogy még belé is szerettem, csak eddig oly ostoba voltam, hogy észre se vettem. Miközben ezen gondolkodtam töltöttem magamnak egy kávét, de amilyen ügyetlen voltam és amennyire elmerültem a gondolataimba sikerült mellé is öntenem a kezemre. Egy kisebb szisszenés hagyta el az ajkaimat, majd gyorsan letöröltem és a rám pillantó Theo-ra mosolyogtam. Ohh, igen szó volt a boszorkányról és hogy menjek vele, vagyis nagyon remélem, hogy ezt mondta, mert a gondolataim teljesen ellepték a fejemet és egy pillanat erejéig nem igen sikerült a külvilágot felfognom. Teljes mértékben megbízható és nem olyan zakkant, mint a legtöbb társa. - mondtam neki komolyan, majd kortyoltam egyet a kávémból és neki dőltem a konyhapultnak. Figyeltem őt, majd bólintottam.- Nincs amúgy se túl sok dolgom, így szívesen elmegyek veled. - mondtam neki kedvesen és egy biztató mosoly keretében. Mi dolgom is lenne? Talán annyi, hogy végre rendet tegyek a fejemben és megpróbáljam megakadályozni azt, hogy a végén zárt osztályra kerüljek, mert ha így halad az életem és egyszerre történik velem minden, akkor biztosan előbb-utóbb bérletet válthatok oda. Viszont nagyon jól esett az, hogy szeretné, ha elmennék vele. Egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, azt mondta, hogy nem vagyok vele egyedül. Legalább jó tudni azt, hogy ő is éppen annyira zavarban van vagy esetleg elveszett, mint én. Egyszerűen tényleg nem tudom, hogy mit kellene mondanom vagy tennem. Gyorsan kivettem egy-két dolgot a hűtőből, hiszen mindig azt mondták nekem, hogy üres gyomorral nem lehet gondolkozni és talán igazuk van. Bár nem igazán akartam gondolkozni, mert úgy éreztem, hogy történjen az, aminek történnie kell. Az se érdekel, ha esetleg ez a szerelem a vesztemet fogja okozni. Úgy érzem, hogy ha nem engedek a bennem tomboló érzéseknek, akkor nem tudok élni. Egyszerűen nem akarok küzdeni ellene. Csendesen állok és hallgattam őt, de nem tudok visszaülni. Ahhoz már túl feszült vagyok. Tudom, hogy mellette mindig biztonságban leszek és tudom, hogy nálad jobb embert nem is kívánhatnék, de félek. Nem tőled, hanem magamtól. Nézz rám, hiszen ismersz, hogy állandóan bajba keverem magamat és soha nem tudnám megbocsájtani magamnak azt, ha az én idiótaságom miatt neked esne bajod. - mondom neki őszintén, mert már ismerem magamat annyira, hogy tudjam, hogy mire vagyok képes és azt is mondhatnám, hogy vonzom bajt, mint a mágneses dolgok egymást. - Nem veszíthetlek el, mert ha megtörténne, akkor azt hiszem abban a pillanatban összeroppannék. - vallottam be neki őszintén, majd sietve elfordul, hogy ne lássa az arcomon a fájdalmat, hiszen még ebbe belegondolni is rossz volt. Gyorsan elkezdtem csinálni magamnak reggelit, majd hamarosan a vérem is kiserkent, mivel sikerült megvágnom magam. Éreztem, amint a vér betölti a szobát. Gyorsan lemostam, majd a számba vettem, hogy próbáljam enyhíteni a fájdalmamat, illetve tompítani az illatát. - Sajnálom. Látod erről beszélek egy két lábon járó katasztrófába szerettél bele. - mondom neki egy kisebb féloldalas mosoly kíséretében, majd szemügyre veszem az ujjamat, illetve a tenyeremet, hiszen sikeren elég nagy sebet ejtettem magamon. Remélem hamarosan begyógyul a génjeimnek köszönhetően, de adig is tennem kell valamit, hogy ne okozzak neki még nagyobb kínt. Gyorsan becsavarom egy konyharuhában és úgy állok ott, mint valamilyen szerencsétlen.
Akármennyire is próbálkoztam valami értelmes megoldást találni a kialakult helyzetre, egyszerűen képtelen voltam. Még ezt az egész hibrid dolgot sem tudtam feldolgozni, elfogadni és máris egy újabb nehézséggel szembesültem, mégpedig a Kendra-val kapcsolatos érzéseimmel és az elmúlt éjszaka történéseivel. Nem tettünk semmi jóvátehetetlent, vagy visszafordíthatatlant hisz csak egy csók volt az egész semmi több, de az-az egy csók most mégis olyan lavinát indított el aminek nem hiszem, hogy akárcsak Ő vagy é képesek lennénk útját állni. Most bukott ki, hogy mennyire rossz a titkolózás, az érzések elfojtása és, hogy milyen mértékben képes magát megbosszulni az ilyesmi. Ha anno lett volna elég bátorságom, hogy elmondjam Kendra-nak amit érzek, és nem igyekszem olyan buzgó módon eltemetni magamban az érzéseimet akkor talán idejekorán lerendezhettük volna a dolgot vagy így vagy úgy, de lehet, hogy most nem itt tartanánk. Nem vergődnénk a kétségeik között miközben már alapjáraton mindkettőnknek elég bonyolult mostanság az élete és épp elég problémánk van enélkül a kis dráma nélkül is. Sokkal egyszerűbb lenne, most ha mindketten csak azzal kellene, hogy foglalkozzunk, hogy segíthessünk a másiknak megoldani azt, ami elromlott az életében. Helyette most még azzal is muszáj megbirkóznunk, amit a másik iránt érzünk. Sokszor éreztem már így, de most aztán tényleg nagyon nem jött ki a lépés... Azokban a pillanatokban, amikor Kendra visszajött a zuhanyzásból és szép csendesen leült mellém az egyik székre azt kívántam, hogy bárcsak olyan könnyedén le tudnám blokkolni az érzéseimet ahogy Bori is teszi. Nem is csak szimplán blokkolja, hanem teljesen kikapcsolja őket. Nem érez semmit amikor bánt valakit, semmit amikor megöl valakit kivéve ha éppen élvezi és sokszor úgy érzem, hogy egyáltalán nem is érez semmit hacsak Ő nem akar. Tiszta és egyszerű. Ha most én is ki tudnám kapcsolni a Kendra iránti érzéseimet, akkor nem történt volna meg az, ami az előbb a szobában megtörtént és csakis arra kellene ügyelnem, hogy Kendra-nak minden jó legyen és túl tudjon jutni az elmúlt idők történésein és nemcsak egy újabb a nyakába szakadt gond lennék. Mert jelenleg nem vagyok neki más. És nekem is csak még nehezebbé tesz mindent az egész helyzet. - Értem és köszönöm. - feleltem egy halovány mosollyal. - Ha te azt mondod, hogy megbízható akkor megér egy próbát. - teszem még hozzá, majd lassan elhúzom a papírdarabot és anélkül, hogy egy pillantást vetnék, rá elrakom a farmerom zsebébe. - Az igazság az, hogy ha nem gond jobban örülnék ha te is ott lennél. - felelek bátortalanul. - Nem akarok neked ezzel felesleges programot szervezni vagy ilyesmi, de...- és innentől nem tudom, és azt hiszem nem is akarom folytatni a mondatot. Szeretném, hogy ott legyen, mert szeretem, és nagyobb biztonságban érezném magamat, mert tudom, hogy megért és, mert nélküle azt hiszem nem is vágnék bele ebbe a dologba. Sokszor előfordult már velem életemben, hogy féltem, de mindig igyekeztem ezt nem mutatni a külvilág felé. Helyette mindenkivel szemben a magabiztosság mindig jól működő álarcát öltöttem fel és úgy tettem, mint akit nem lehet sarokba szorítani, akinek nem lehet újat mutatni, aki nem él semmitől, mert nincs rá oka. Pedig most is féltem. De ez a félelem más volt, mint az a félelem, amit eddig az életemben már sokszor éreztem. Féltem apámtól, féltem az olyanoktól, mint Bojana és attól, hogy megint megaláznak, féltem, hogy bántok esetleg meg is ölök valakit vérfarkasként vagy később hibridként, de most attól félek, bár nem is félek, hanem sokkal inkább rettegek, hogy elveszíthetem Kendra-t. És ez rosszabb volt, mint akármilyen félelem, amit eddig éreztem. Nem hiszem, hogy kibírnám azt, hogyha Ő már nem lenne az életem része. - Nem vagy vele egyedül.- felelek neki egy keserű mosollyal, majd némileg habozva, de ismét ránézek és igyekszem belenézni azokba az igézően szép sötétbarna mandulavágású szemekbe, amik annyira kedvesek nekem akárcsak a gazdájuk. És, mint mindig, amikor a szemeibe nézek ismételten elbambulok, hogy Kendra hangja rántson vissza a valóságba. - Megértem. És azt hiszem én is hasonló cipőben járok. - reagálok a szavaira. Ahogy behunyja, a szemeit szép lassan végigtekintek rajta. Fáj így látnom őt, ahogy szinte a romjaiban hever. Fáj, hogy nem azt a mindig magabiztos és vidám Kendra-t látom, aki annyi örömet szerzet nekem, amikor úgy éreztem, hogy nincs semmi se a világon, aminek örülhetnék. De azt hiszem most jött el az ideje annak, hogy viszonozzam neki azt, amit Ő adott nekem anno. - Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen. - felelek pár másodperc hallgatás után. - Most már tudod, hogy mit érzek irántad már egy jó ideje és ezen nincs is mit ragozni. De szeretném, hogy ha tudnád, hogy én mindig azon leszek, hogy neked jó legyen és, hogy biztonságban legyél. Azt szeretném, hogy boldog legyél. - mondom neki határozottan. - Veled szeretnék lenni. - ejtem ki végül bizonytalanul az utolsó szavakat és ismét félek belenézni a szemeibe. Mert ebbe a pár szóba, és ahogy kimondtam őket azt hiszem, tényleg minden benne van: az, hogy mit érzek iránta és, hogy az egész világot Ő jelenti számomra.
Folyamatosan az elmúlt percek és az elmúlt egy nap járt a fejemben. Valami miatt úgy éreztem, hogy most nem is a halálom volt a legnagyobb dolog, hanem az, ami tegnap történt. Úgy érzem, hogy amióta Theo visszatért azóta fenekestül felfordult az életem. Nem panaszkodom, hiszen boldog vagyok, vagyis az lennék ha engedném magamnak, de nem tudom teljesen megengedni magamnak ezt a luxust. Túlzottan félek és túl sok kérdés lakozik bennem, amire egyszerűen nem tudok választ adni. Fel is tehetném őket, de ő se tudna rá válaszolni. Egyszerűen túlzottan zavaros minden. Nem is értem azt se, hogy miként fordulhattak a dolgok ilyen irányban. Óvatos voltam, figyeltem, de mégis bekebelezett az az ismerős érzés, ami oly sok szenvedést is tud okozni. Nem túlzottan siettem a tusolással, majd az öltözködéssel. Időt akartam nyerni, szükségem volt egy kis időre, de az a se túlzottan segített, hogy pontosan tudtam, ha kilépek a szobám ajtaján, akkor újra szembe kell néznem az érzéseimmel és a korábban félbe hagyott dolgokkal. Lassan indultam vissza és próbáltam nem túl nagy feltűnést kelteni és egyszerűen csak helyet foglaltam az egyik széken végül. Egy darabig csendesen ültem és csak csöndes megfigyelője voltam a dolgoknak. Olyan lehetettem, mint egy zombi. Pedig csak egy biztos pontot akartam találni per pillanat az életemben, de nem igen sikerült. Túl sok minden történ egy hónap leforgása alatt. Mielőtt bármelyiket is sikerült volna feldolgoznom újabb dolog szakadt a nyakamba, ha képletesen is, de így volt. Figyeltem őt, majd lassan megszólaltam. Visszatérve a boszorkányra. Layla-nak hívják és itt a száma. – mondtam neki kedvesen és papírdarabot toltam elé. – Nyugodtan hivatkozz rám, de ha gondolod el is kísérhetlek. – tettem hozzá barátságosan, mert nem szerettem volna azt, ha esetleg azt hiszi, hogy egyedül marad ebben a dologban. Egy biztos, hogy mellette fogok maradni történjen bármi is. Lehet butaság vagy ostoba dolog, de ez van. Soha nem voltam olyan, aki egy könnyen lemondott volna a hozzá közelálló személyekről. Szerettem segíteni nekik és támaszt nyújtani, mert pontosan tudtam, hogy néha milyen jó, ha az ember nincsen egyedül. Mondjuk azt is tény, hogy eléggé furcsa és magamnak való személyiség vagyok, de attól még nekem is vannak érzéseim. Bár nem túl gyakran fejezem ki. Csendesen hallgattam amiket mondott és csak az asztal lapját figyeltem. Nem akartam ránézni, jobban mondva nem tudtam. Féltem és attól is, amit esetleg egyetlen pillantásának köszönhetően éreznék. Féltem, pedig én nem szoktam. Mindig is magabiztos voltam és kitartó, de most olyan voltam, mint egy homokszem a hatalmas sivatagban, amit a következő szél bármerre elsodorhat, akár akarom, akár nem. Tudom, hogy mondanom kellene valami értelmeset, de nem tudok. – mondtam neki komolyan és óvatosan rápillantottam. Figyeltem őt és hirtelen úgy éreztem magamat, mintha csak 16 éves lennék. Lassan beszívtam a levegőt, majd kifújtam. – Túl sok minden történt velem túl rövid időn belül. Talán még felfogni se sikerült teljesen. – mondtam neki lassan és újra lesütöttem a szemeimet. Valami biztatót kellene mondanom, de nem megy. Egyszerűen csak összevagyok zavarodva és még magam sem tudom pontosan, hogy mit is szeretnék. Ujjaimat összekulcsoltam, az asztalra tettem és azt figyeltem és egy darabig nem is mondtam semmit se, végül újra megtörtem a csendet. – Magam sem tudom mit akarok, vagyis inkább azt nem tudom, hogy mi lenne a helyes, mert azt pontosan tudom, hogy mit szeretnék. Azt szeretném, ha a te a közelemben maradnál, mert nem tudom elengedni azokat az érzéseket, amiket a közeledben érzek. Egyszerre rémisztenek meg ezek az érzések és egyszerre tesznek boldoggá. Úgy érzem, hogy egy hatalmas nagy káosz van bennem és nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége. – mondom neki őszintén. Nem akarok hazudni. Mi értelme lenne, ha azt tenném? Újra szenvednek és még őt is bántanám. Tényleg nem tudom, hogy mi fog történni, vagy mi lenne a helyes. Egyedül azt tudom, hogy azt szeretném, hogy mellettem maradjon.
Az életem sose volt egyszerű semmilyen tekintetben sem, de mégis miután balesetből megöltem apámat és vérfarkassá váltam minden sokkal-sokkal bonyolultabb, és ha lehetséges még "fájdalmasabb" lett. Nem láttam a fényt az alagút végén, nem tudtam, hogy mit tegyek, nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék, nem tudtam, nem tudtam és nem tudtam. Akkoriban folyamatosan csak ezt tudtam magamnak ismételgetni és ez legalább annyira frusztrált és elkeserített, mint maga a helyzet. Én, aki egész életemben, az iskolában szinte mindenre tudtam a választ hirtelen szembesültem egy olyan problémával, amire a könyvekben nem találtam meg a választ és innentől kezdve nem is tudtam, hogy mihez kezdjek. Ez volt az, ami a leginkább elkeserített. Hirtelen úgy éreztem, hogy hasznavehetetlen vagyok, életképtelen és mindvégig apámnak volt igaza a sok év alatt, amikor ezeket vágta a fejemhez. Életem során első alkalommal nem tudtam magam megoldani a problémáimat és más segítségét kellett elfogadnom: azt amit Bojana és Kendra nyújtottak nekem. Amilyen nyögve-nyelősen indult mindkét viszony sose gondoltam volna, hogy bármi jó kisülhet ebből, de végül mégiscsak ők voltak, akik visszarángattak a szakadék széléről és leginkább Kendra volt az. Azt hiszem így visszatekintve inkább neki köszönhetem, hogy az egész helyzet jól végződött... Kívülállóként el se tudom képzelni, hogy mennyire bizarr lehet számára ilyesmit hallani, amiket az előbb elmondtam neki, pedig gyakorlatilag még semmit se mondtam el abból, amit láttam. Semmit se tud a csatákról, az égő falvakról és városokról, a leölt emberekről, beszélgetésekről, amik egész országok sorsát pecsételték meg és azokról az emberekről, akik végignézték és a részesei voltak a fél világ leigázásának. Egyenlőre nem is merek többet mondani Kendra-nak még arra is félve várom a reakcióját, amiket eddig mondtam neki. Még én is furán tekintenék valakire, aki ilyesmiket mondd nekem pedig viszonylag nyitott embernek tartom magamat. Elgondolkodok az ötletén a boszorkányokról, de félek még több embert beavatni ebbe. Talán egy boszorkány tényleg segíthetne, de én egy megbízhatót sem ismerek egy vadidegenre pedig nem fogom rábízni ezt a titkot. - Ha te tudsz valakit, akiben bízol, akkor talán megpróbálhatjuk...- felelek végül lassan, és egy pillanatra Kendra-ra pillantok, de szinte azonnal vissza is fordulok a TV képernyő felé. De talán még az álmoknál is jobban aggasztanak az érzéseim, amiket Kendra iránt érzek. Régebben is éreztem valami hasonlót, de nem ilyen erősen, mint most. És ez nem puszta vonzalom, amit egy csinosabb nő irányába érez az ember. Ez annál sokkal több és nem tudom biztosan, hogy mi is hozta ezt ki belőlem talán a külön töltött idő és az újdonsült vámpír énem is ami felerősíti a korábbi érzéseimet. Sose mertem elmondani neki és most se akartam. Kendra 5 évvel idősebb nálam és nagyon szép, azt kaphat meg akit csak akar semmi oka nem lenne rá, hogy leálljon valaki olyannal, mint én. De amikor múltkor este ott láttam azzal a férfivel amint simogatta és csókolgatta hirtelen alig bírtam visszafogni magamat. Legszívesebben cafatokra téptem volna, de nem csak azért, mert gyakorlatilag leitatta Kendra-t, hogy rámászhasson hanem, mert egyáltalán láttam, hogy hozzáért, végigsimított rajta, megcsókolta. Nem bírtam elviselni a látványt, de azt hiszem még a gondolattal is nehezen birkóznék meg, hogy mással van... - Nem tudok mást mondani...- felelek habozva. - Nem akarok hazudni neked, de azt se akarom, hogy miattam légy szomorú. - nyögöm ki végül, de nem merek ránézni. Nem akarom látni azt amit mindig is képzeltem, hogy láthatnék a szemeiben amikor elmondom: csalódást, undort, haragot vagy bármi ehhez hasonlót. Tudom, hogy mennyire gyűlöli a vámpírokat és épp ezért azt is csodálom, hogy még szóba áll velem. De pont emiatt nem is hiszem, hogy tudna szeretni. A következő pár perc után már értetlenül tekintek rá a szavait követően. Egyszerre örülök, de nagyon félek is. - Nem tudtam, hogy így érzel...Nem is gondoltam, hogy tudnál szeretni egy olyan szörnyet, mint én. - felelek végül hebegve. - Én se akarlak elveszíteni téged. Fontos vagy nekem. - teszem hozzá és még mindig nem akarom elhinni, hogy azt mondta, hogy Ő is így érez irántam, mint én iránta. Nem hiszem, hogy valaha bármit is hallottam volna, ami akkora örömet okozott volna, mint az a félmondat, amit Kendra az előbb mondott, de nem tudom elképzelni, hogy Ő és én boldogak lehetnénk együtt. Amikor látom a könnycseppet az arcán végig gördülni szeretném letörölni, de mielőtt hozzáérhetnék már felpattan majd pár szó kíséretében elviharzik a szobája felé. Lassan kiballagok a konyhába és töltök magamnak egy kis teát. Még mindig újra és újra az előbbi percek és az egész éjszaka történései játszódnak le előttem újra és újra keveregve a régi ábrándozásaimmal Kendra-ról, arról, hogy velem van és boldogok vagyunk, de megállás nélkül ostromolják az ábrándjaimat a balsejtelmeim, a félelmeim a rideg tények, hogy miért is nem lehetnék boldog vele. Néhány évig talán boldogak lehetnénk, de nem tudnék változtatni a tényen, hogy Kendra halandó vérfarkas. Talán tovább él, mint egy átlagos ember, de nem halhatatlan, mint én. És most fáj csak igazán, hogy belementem abba az ostobaságba, hogy Hibriddé váljak. Ha én is csak szimpla vérfarkas lennék, talán boldogan élhetnék vele. De még mielőtt tovább marcangolhatnám, magamat hirtelen megjelenik Kendra. Érzem a friss, üde illatát így fürdés után és lassan követem a tekintetemmel amint leül mellém az egyik székre. Csendben hallgatom, amit mond és miután végzett egy ideig még nem tudok semmit se mondani. - Nem tudom. - felelek végül. - És félek, de nem tudok már mit kezdeni azzal, amit érzek irántad. - folytatom. - De amikor tegnap este láttalak azzal a másik férfivel hirtelen elkapott valami és...és nem is tudom. Csak egyszerűen éreztem, hogy tényleg nem tudok már rád csak úgy tekinteni, mint a legjobb barátomra. Azt hiszem régebben se tudtam...Csak akkor még tudtam kezelni. - teszem még hozzá.
Fura volt a régi emlékekről beszélgetni, illetve visszagondolni a régi időkre, amikor minden sokkal könnyebb volt. Legalábbis közte és köztem, mert akkor se volt minden rendben. Akkoriban is sok bonyodalom volt az életemben, de még azokat is könnyebbnek láttam, mint a mostani helyzetet. Most minden annyira kusza volt és minden annyira bonyolult volt, hogy egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni a következő pillanatban. Pedig én pontosan az a személy voltam, aki mindig mindent előre tud, hogy mit miért fog tenni és mit fog mondani, de most egyszerűen csak az ösztöneim vezéreltek. Ez a tény eléggé megrémisztett, pedig nem kellene félnem. Nem voltam fiatal, de annyira idős se, de ez a dolog még számomra is eléggé újdonság volt, mert pontosan büszke voltam már arra, hogy általában sikerül az eszemre hallgatni és nem a szívemre. Mert eddig eléggé porul jártam, amikor a szívemre hallgattam és most mégis arra készültem, hogy újra azt fogom tenni. Hiába próbáltam volna küzdeni, hogy ne tegyem pontosan a múlt hibái miatt, most akkor se ment. Egyszerűen nem tudtam hallgatni az eszemre, de annál inkább arra, amit a szívem diktált és ami az egész lényemet átszőtte. Csendesen ülök mellette és hallgatom azt, amit az álmairól mond .Annyira fura ilyenről hallani, még farkasként is, de mára már pontosan tudom, hogy ez se lehetetlen dolog. Majd a következő kijelentésén kicsit meglepődök, hiszen egy boszorkány sok mindenre képes. Tud jósolni, talán még azt is ki tudná deríteni, hogy Theo miért álmodja ezeket a dolgokat, mert annyit már sikerült megtanulnom, hogy minden okkal történik. Egyszerűen most is részben annak köszönhetem, hogy belebotlottam, hogy meghaltam, ha nem halok meg és nem törik össze a szívemet, akkor valószínűleg nem mentem volna el oda, nem kerültem volna olyan állapotba és akkor most azt se tudnám, hogy valójában mindig is szerettem őt, de minden annyira friss és zavaros, hogy egyszerűen nem tudok hirtelen mit kezdeni a túl sok információval. Talán ez még nekem is egy kisebb sokkal ér fel, de valójában pontosan nem tudnám megfogalmazni azt, amit ezekben a pillanatokban érzek. Egyszerűen csak ülök és hol a kezemet, hol pedig a tévét bámulom, mintha valami csodára várnék. Valami fényre, útmutatására, ami megmondja azt, hogy pontosan mit is kellene tennem és éreztem. Theo fiatalabb nálam, de ez egyáltalán nem zavar, ahogyan a vámpír énje se, hanem inkább az zavar, amit legbelül érzek. Olyan,mintha egy pillanat alatt képes lett volna a bőröm alá fészkelni magát és semmi másra nem lennék képes gondolni, mint rá, az ölelésére és a csókjára. Azt hiszem ezekben a percekben ennél a három dolognál többre nem futotta az agyai kapacitásom. Majd hirtelen maghallom azt az egy szót, mire a gyomrom görcsbe rándul és az egész testemet az idegesség járja át. Nem akartam ezt hallani, nem azért mert nem tesz boldoggá, hanem azért, mert akik eddig ezt mondták nekem azokat elveszítettem és én őt nem akarom elveszíteni. Fontos lett számomra és nem is akarok belegondolni abba, hogy mit is kezdenék nélküle az életemmel. - Theo, ne mond ezt. - nézek rá szinte könyörögve. - Nem akarlak elveszíteni, de eddig mindig mindenkit elveszítettem, aki ezt mondta. Tudod jól, hogy én is így érzek, de nem állok arra készen és soha nem is fogok, hogy téged elveszítselek. - mondom neki egyre halkabban miközben egy könnycsepp végig gördül az arcomon. De mielőtt bármit is tehetne felpattanok és elindulok a szobám felé. - A konyhát szerintem megtalálod. Hamarosan jövök, de előtte veszek egy fürdőt és utána, majd ... - már nem tudom befejezni vagy csak nem akarom, mert eltűnök a szobám rejtekében. Hamarosan már a fürdőben vagyok és veszek egy forró zuhanyt, felöltözöm és próbálom megfejteni, hogy miként fogok most ezzel az egésszel megbirkózni. Lassan visszasétálok a konyhába és lehuppanok az egyik székre. Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam, de egyszerűen annyira zavaros minden. Egyszerre félek és egyszerre vagyok boldog. - mondom a bögrémet nézve, mert nem tudok ránézni. Fogalmam nincs arról, hogy éppen mit csinál a konyhában, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Most mi lesz? Mit fogunk tenni, hogy talán az egyik legféltettebb titkunkat már tudja a másik fél? Tudjuk azt, hogy képtelenek vagyunk tovább menekülni az érzéseink elől? - kérdezem kicsit tanácstalanul és közben most már őt nézem. Figyelem és próbálom megfejteni, hogy mire is gondol. Sok mindent kell megbeszélnünk, de lehet az lenne a legjobb, ha szépen sorjában haladnánk végig a dolgokon.
Kezdőlap
|| szószám || 
/
