Szerelem. A legtöbb régi irodalmi műben mindig a szerelem, és a szenvedély miatt robbannak ki az ellentétek, a bonyodalmak, és nem mindegyik történet ér jó véget. Az Íliászban egész Trója elpusztult, és azt ráadásul kevesen tudják, hogy az Odüsszeiában Szép Heléna már átkozta a trójaiakat, és a hercegüket, akiket állítólag szeretett. Úgy tűnik ebből a kapcsolatból egyoldalúan csak Paris volt igazán szerelmes, és még a háborút is vállalta ezért, amiben végül az egész városa, az otthona, és kis híján az egész népe elpusztult. Kár, hogy végül semmi értelme sem volt. A Rómeó és Júlia ismételten egy jó példa, de a történetet és a mondanivalója nem ismeretlen előttünk, mégis Shakespeare alkotása egyszeri, és megismételhetetlen akárhányan is próbálták már meg koppintani. Hogy mi a helyzet Kendra-val, és velem? Nem is tudom...Nem érzem úgy, hogy mi ketten Rómeóhoz és Júliához hasonlítanánk. Nincsenek családjaink, akik megakadályozhatnák, hogy mi ketten együtt legyünk. Egyedül csak a saját mérgezett vérünk állhat az utunkba, önmagunk válhatunk a saját kapcsolatunk legvérmesebb ellenségeivé akárcsak az elmúlt éjszakán. Itt nincs rá szükség, hogy Júlia szíven szúrja magát, hisz ezt a szívességet a szerelme helyette is megteheti, amikor átharapja a torkát, csak azért mert a párja vérére szomjazik, ahogy ebben a változatban Rómeónak sincs szüksége méregre a tragikus elhalálozáshoz, amikor szíve hölgye mindennél vehemensebben dolgozik azon, hogy cafatokra tépje...Ez nagyon groteszk, és nem is értem, hogy miért kattogok még mindig ezen. DE akármilyen groteszk is, az igazán ijesztő az benne, hogy van valóságalapja. Megrémít, hogy a saját szerelmem lehet a hóhérom vagy pedig én az övé, ha nem csináljuk ki egymást kölcsönösen. De nem akarok erre gondolni...Tudom, hogy megoldjuk Kendra-val ezt még ha nem is lesz egyszerű, és talán rengeteget fogunk szenvedni mire sikerül. Érzem valahol belül...
Jól eső érzés a nyakát csókolni. Olyan puha a bőre, és olyan jó illatot áraszt. Most még az se tudja elvonni róla a figyelmemet, hogy szinte érzem, ahogy a vére csordogál, lüktet az ereiben. Nem most azt hiszem a vérszomjamnál valami sokkal, de sokkal erősebb kerített a hatalmába: a vágyaim. A vágyaim, amik Kendra-val kapcsolatosak, amiket sose mondtam még el neki, és amik mindig az elmémbe férkőztek, ha vele voltam, ha nem, ha akartam őket, ha nem. Most viszont már nem is tudok másra gondolni...talán nem is akarok. Nem terveztem, hogy ma este idáig eljutunk főleg azt követően, ahogy az este elindult. És most mégis, a vágy, mint valami rózsaszín köd úgy ereszkedett rám, és nem érdekel sem, az, hogy tegnap kis híján megöltük egymást, sem az, hogy mennyire nagyon összevesztünk ma, sőt néha már-már az sem érdekel, hogy alig bírom mozgatni a karomat, amelyiket Kendra megmart, és ebben a pillanatban is sajgott.
Hogy féltem-e attól, amire készültünk? Nem...sokkal inkább rettegtem tőle. Szinte remegtem, amikor újra és újra átsiklott rajtam a gondolat, hogy valamit nagyon el fogok rontani, hogy Kendra-nak nem lesz jó, hogy elbénázom az egészet, és végül ezért fog kidobni. Úgy görcsöltem mintha csak egy vizsgán lennék pedig ez most még talán annál is sokkal fontosabb volt, és sokkal ijesztőbb is a számomra. - Oké. - nyögöm ki nagy nehezen végül, a lány fülébe suttogva. hagyom, hogy Ő vezessen, Ő irányítson. Kendra ebben sokkal rutinosabb, magabiztosabb, és én nem is nagyon tudom, hogy mit is kellene csinálnom, csak sejtem. Amikor az ajkai az enyémre tapadnak, és finoman csókolni kezd, viszonozom a gesztust, asz ép kezemmel gyengéden cirógatva a derekát, és ahogy egyre inkább belelendül, hevesebben kezd el ostromolni az ajkaival, én is követem a példáját. Valahogy most úgy érzem, hogy nincsenek korlátaim, és nem érdekel semmi más, és senki más csak Kendra, hogy vele legyek, és, hogy örömet szerezzek neki. Hagyom, hogy megszabadítson a pólómtól, és amint megtette igyekszem még jobban magamhoz ölelni, majd ha engedi én is próbálom Őt megszabadítani a felsőjétől. Kicsit esetlenül lépdelünk az ágy felé így, hogy egyikünk sem figyel, míg végül nevetve érkezünk meg rá. Még reagálni sincs, időm máris Kendra van felül, és csak egy finom csókot kapok csak tőle. Mire visszacsókolhatnék, Ő már elindul lejjebb és lassan még lejjebb engem csókolgatva miközben én gyengéden a hajába túrok. Halkan felsóhajtok, amikor ismételten érzem, hogy a keze a nadrágom alá siklik, és ott is munkálkodni kezd...

Sokszor talán a világ egyik legnehezebb dolga az, hogy elfogadjuk önmagunkat olyannak amilyenek vagyunk. A legtöbb ember mindig arra alapoz, amit mások hisznek, gondolnak, mondanak róla és eszerint éli az életét ahelyett, hogy önmaga lenne. Vannak a hangzatos mondások arról, hogy csak légy önmagad stb. A probléma csak az, hogy ez nem mindig megvalósítható, mert a társadalomnak, a barátaidnak, és ha van, a családodnak elvárásai vannak veled szemben és az átlagemberek nagy része ezeknek meg akar felelni mindenáron hisz senki se szeretné ha különcnek tartanák vagy ilyesmi. És pontosan emiatt a legértékesebb emberek az életben azok, akik mellett nem kell magadat megjátszanod, akik előtt nyugodtan lehetsz önmagad hisz olyannak szeretnek amilyen vagy és nem várnak el tőled se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy legyél önmagad és sokszor csak ez számít. És nekem Kendra Fields ez a személy. Ő mindig is elfogadott olyannak amilyen voltam, és amikor megismertem én s így tettem. Egyikünk se nyílt meg valami könnyen a másiknak és ezért a folyamat hosszú időt vett igénybe, de úgy érzem, hogy teljesen megérte. De most megváltoztak a dolgok. Régen vérfarkas voltam akárcsak Ő, de most már hibrid vagyok, vámpírvérrel az ereimben. Vajon Kendra képes lesz így is elfogadni és szeretni? Nem akarom elveszíteni őt, de most egyszerre viaskodom az iránta való érzéseimmel és ezzel a kétellyel. Egyik jobban kínoz, mint a másik és emellett még a viaskodom az álmokkal és az egész hibrid élettel. Ha Ő elhagyna, akkor azt hiszem, hogy feladnám a harcot, de amíg Ő velem van, addig van értelme küzdenem azért, hogy az a Theo maradjak, akit megismert és megszeretett, ne pedig azzá a szörnnyé váljak, amivé az ösztöneim tenni akarnak, és amitől sokszor úgy érzem, hogy mindössze egy vékony határvonal választ el. Nagyon nehéz elnyomni a vérszomjat, és a vágyat a tombolásra, de most, hogy Kendra velem van, úgy érzem, mintha könnyebb lenne. Olyan mintha az Ő közelsége az emberi oldalamat felruházná azzal az erővel, ami képes kordában tartani a vérfarkas és a vámpír felemet. Talán az iránta való érzéseim ruháznak fel ezzel az erővel...
Mégis féltem attól, hogy elmondjam neki, amit érzek pedig előtte sose kellett semmit sem titkolnom. Neki egyszerűen bármit elmondhattam és Ő mindig meghallgatott, ha tudott segített vagy legalább adott valami tippet, hogy szerinte mit kellene tennem. Egyedül párkapcsolati dolgokról nem szerettem vele beszélni részben azért, mert már régebben is voltak érzéseim iránta másfelől, mert szégyelltem, hogy még semmi tapasztalatom nincs ilyen téren. Ő néha felhozta a témát, de ilyenkor mindig igyekeztem másra terelni a szót. Persze elmondtam neki, hogy még soha senkim se volt, Ő pedig akármit is gondolt magában megértette a dolgot és az Ő laza stílusával kezelte. És ennek ellenére, hogy Kendra tisztában volt vele én mindig kényelmetlennek éreztem, ha ilyesmi került szóba kettőnk között. Most pedig mégannyira rosszul érzem emiatt hisz az érzéseim Kendra-nak szólnak. Az agyam önkéntelenül gyárt képeket róla és rólam, arról, hogy egy pár vagyunk, csókolózunk, boldogok vagyunk és ilyenkor mindig kicsit jobb kedvre derülök, de amikor magamhoz térek és elszáll a rózsaszín köd, mindig igyekszem elhajtani az ilyen gondolatokat, érzéseket. Azzal győzködöm magamat, hogy úgyse tudna soha így érzeni irántam, mint én Őiránta és, hogy úgy jók a dolgok, ahogy most vannak. Kendra a legjobb barátom és ennek így is kell maradnia, mert ha valami csoda folytán másképp is alakulna, annak csak sírás lenne a vége és iszonyatos fájdalom, szenvedés neki is nekem is és én pontosan ettől akarom őt megkímélni. Eleget csalódott már életében és nem akarom, hogy a következőnek én legyek az oka. Nem akarom őt elveszíteni. Szükségem van rá még akkor is ha csak titokban szerethetem miközben úgy kell tennem, mintha csak szimplán a legjobb barátja lennék. Nem tudom mikor kezdtem el így érezni iránta, de azt hiszem akkor körül, amikor kezdtem végre jobban megismerni és nem csak egy "idősebb" Borit láttam benne, hanem éreztem azt, hogy Ő más még ha nem is akarja kimutatni. És egyszer csak azon kaptam magamat, hogy lesem mikor mosolyog vagy nevet rám újra, arra vágytam, hogy megérintsen, hogy érezzem a bőre illatát, hogy láthassam az arcát. Már akkor is próbáltam elnyomni ezeket az érzéseket, de már akkor se volt egyszerű. Most pedig még nehezebb. Néha azt kívántam, hogy bárcsak én is kikapcsolhatnám az érzéseimet akár a vámpírok és akkor nem kellene tovább küzdenem. Másfelől viszont érezte, hogy ezek az érzések tesznek emberré és emiatt nem tudja a farkas oldalam átvenni az irányítást felettem...
Nem akartam magára hagyni Kendra-t most, hogy ilyen állapotban volt ráadásul Ő maga is arra kért, hogy maradjak és biztos voltam benne, hogy amikor holnap reggel felébred, az első dolga úgyis az lenne, hogy engem keressen feltéve, hogy egyáltalán bármire is emlékezne az estéből. Azt hiszem nekem az Ő helyébe szükségem lett volna rá, hogy egy ilyen este után ne úgy ébredjek, hogy teljesen egyedül vagyok és nincs mellettem senki, akihez szólhatnék vagy egyáltalán csak, hogy velem legyen. Féltettem őt, nagyon féltettem. Még csak most találkoztam vele újra, de már érzem, hogy Ő képes rá, hogy a jobbik énemet hozza ki belőlem és megint visszaránt, a szakadék széléről ahol éppen pengeélen táncolok. Nem akarok olyan lenni, mint Bojana, nem akarok az a kegyetlen vérszomjas hibrid lenni, amit szeretne, hogy legyek, és amit Ő helyesnek tart. Ember akarok lenni, olyan ember, mint amilyet Kendra is megismert és megszeretett anno. És küzdeni fogok azért, hogy Ő is és én is rendbe jöjjek és olyanok legyenek a dolgok vagy legalábbis hasonlóak, mint régen. Csak a bökkenő az volt, hogy pont az érzéseim lehetnek azok, amik mindent tönkretehetnek. Nem tudok rá barátként tekintené még ha úgyis kezelem őt ami nem egyszerű. Szeretném megölelni, megcsókolni hozzá bújni és úgy elaludni, hogy hallgatom a szíve nyugodt ütemes dobogását, a lassú egyenletes légzését és közben a kedves, ismerős illatát szívom be. Mellette talán a rémálmok is elkerülnének és idővel talán végre megszabadulnék tőlük, ha Kendra mellettem lenne. De az egész csak vágyálom semmi más és mégis erőt ad ahhoz, hogy tovább küzdjek, ha másért nem is, de érte....
Az este nyugisnak indult én pedig bár sok kedvem nem volt hozzá, de elmélyedtem azokban a dolgokban, amikre az álmok eddig rávilágítottak, amikre eddig rájöttem. De minden annyira ködös volt. Nem értettem, hogy miért kell látnom egy 800 évvel ezelőtt élt ember emlékeit, aki mostanra nem más, mint hamu és por, hogy miért kell végigélnem azokat a borzalmakat, amiket Ő látott vagy Ő követett el. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán a bűntudat generálja bennem ezeket a képzelt emlékeket afféle büntetésként az emberekért, akiket én öltem meg, de ilyen formában, mert annyira kötődöm a tatárokhoz mióta kiderült, hogy anyám talán tatár származású. De még így se értettem semmit és nem is maradt arra időm, hogy tovább gondoljam a dolgot hisz Kenda rémálma azonnal cselekvésre késztetett. Azt hiszem akár hajnalig is képes lettem volna elüdögelni itt Kendra-t ölelve, gyengéden cirógatva a haját, a hátát, a fülébe suttogva, nyugtatgatva őt. Az egész annyira természetesnek tűnt, mintha csak így lenne helyes. Persze az nem jó, hogy szegény lány ilyen állapotban van. Sőt. Egyenlőre, még nem tudom, hogyan segítsek neki, de valamit ki fogok találni, hogy megoldjuk a helyzetet. Hallottam a szipogását és még mindig az orromban volt a sós illat, ami a lepergő könnyeiből származott, de végre legalább úgy éreztem, hogy a legrosszabbon túl van. Ahogy ott kuporgott az ölemben úgy éreztem, hogy nincs a világon semmi, ami erősebbé tehetne és, hogy nem számít semmi sem csak az, hogy megvédjem őt és képes is vagyok rá. Finoman elmosolyodom a szavaira és kicsit tovább cirógatom az arcát. - Ne félts. Ha vakmerő vagyok, nekem akkor is van mindig B tervem. Hisz ismersz. - felelek neki egy halovány, de biztató mosollyal. Nincs se az az Isten, se az-az ember, se az a természetfeletti lény, aki innentől fogva árthatna Kenda-nak. Egyszerűen nem fogom engedni még akkor se, ha az életembe kerül. Talán a pia is benne van, hogy ennyire hevesen érzem ezt, de tényleg így gondolom. Nekem az a legfontosabb, hogy Ő biztonságban legyen, és ne árthasson neki semmi sem, senki sem. - Nem fogsz elveszíteni. - nézek a szemeimbe komoly arccal. - Amíg azt szeretnéd, hogy melletted legyek én mindig ott leszek, és nem engedem, hogy bajod essen. Ha hiszed, ha nem te vagy a legfontosabb személy az életemben. - folytatom, de megint kezdem érezni, hogy elvörösödök, és ezért egy pillanatra elfordulok. Félek, hogy most tényleg túl sokat árultam el, de hát egy barát is mondhat ilyesmit egy barátnak nem? Mindenesetre most már sajnálom, hogy ennyit ittam és nem tudok lakatot tenni a számra, mint rendesen szoktam. Az igazság az volt, hogy nem csak megdöbbentett, amikor el akart küldeni, de kicsit bántott is. Nem akartam itt hagyni őt, egyedül a saját démonaival, ne szerettem volna kevesebbet lenni vele, mint amennyi lehetséges főleg, most, hogy érzem, igenis szüksége van rám. De azt se akartam, hogy haragudjon rám, amiért ellenkezem azzal, ami szeretne akármennyire is bánt a döntése. Így hát már felkészültem az indulásra azzal az elhatározással, hogy mindenképpen a közelben éjszakázok, de végül mégsem kellett mennem.
Egy szót sem szóltam, ahogy a földön kucorgó Kendra-t figyeltem. Biztos voltam benne, hogy amit elmondott az csakis a történetnek a leglényegesebb része, de ez is elég volt ahhoz, hogy megértsem milyen súlyos dolgok történtek vele az elmúlt időkben. Ő nem nézett rám én viszont nem mertem megérinteni és nem is tudom menyi ideig voltunk így egymással szemben. Persze a tény, hogy ezután már minden sokkal tisztább és érthetőbb volt a bárbeli reakciótól kezdve. Akármilyen nyomasztó is volt a csend így sem voltam képes egy szót sem kinyögni, mert annyira ledöbbentett a dolog. Azt hiszem most éreztem csak igazán, hogy Kendra-nak mennyire szüksége van rám és nekem is őrá. És ezek utána miket most elmondott eszembe se jutott, hogy elmenjek akármennyire is el akar majd küldeni esetleg. Nem. Vele maradok legalább addig, amíg teljesen ki nem józanodik, és ki nem piheni magát. Egy pillanatra összerázkódtam a hirtelen és nem várt heves reakciótól, amit a szavaim kiváltottak belőle. Nem mintha ez változtatott volna a belül a lelkemet mardosó bűntudaton. - Nem érdekelt volna, ha ezzel téged megmenthetlek. És ezután sem fog érdekelni. - felek komolyan, a szemébe nézve és érezhette a hangomon, hogy ezt így is gondolom és most nem a pia beszél belőlem. Hirtelen megint elfogott a szorongás, amikor arra gondoltam, hogy esetleg baja eshet és én talán nem fogom tudni megvédeni. Most már egyszerűen nem tudom elképzelni a világomat nélküle. Azt hiszem tényleg belé szerettem csak ég magamnak sem merem bevallani nemhogy neki. És éreztem, ahogy ismét elönt a melegség, amikor ismét hozzáérhettem, ahogy újra eluralkodik bennem a vágy és ismét érzem azt különös mélyről jövő ingert, hogy megcsókoljam, hogy megöleljem, és eközben megszűnik a világ körülöttem, egyedül Kendra létezik a számomra. Féltem, hogy a szemeim többet elárulnak, mint amennyit szeretnék, de még se tudtam megállni, hogy ne tekintsek a nagy sötét igéző szemekbe, amikben mintha egy pillanatra ugyanannak a vágynak a fellobbanását láttam volna, mint amit én is éreztem. Végül aztán legyőztem az ingert és mindössze szorosan magamhoz öleltem, de már ennek is örültem és úgy éreztem nincs előttünk legyőzhetetlen akadály, amíg Kendra velem van. - Én is. - vallottam be neki a fülébe súgva. Féltem attól, hogy mit hoz a holnap, a jövő, de most ez sem számított hisz Kendra-t tarthattam a karjaimban, és amíg ezt megtehetem, addig semmi se számít. - Én is ezt érzem veled kapcsolatban. - felelem neki majd hagyom, hogy valami kényelmesebb pózt vegyen fel. Nem tudom meddig ültünk így, de végül éreztem, ahogy Kendra szép lassan megnyugszik, és a szíve felveszi a normális ritmusát, majd lassan elalszik az ölelésemben. Ekkor vigyázva, nehogy felébresszem szép lassan felemelkedtem vele és az ágyához sétáltam, majd belefektettem. Én is kezdtem úgy érezni, hogy lassan elnyom az álom és nem tudom miért, vagy hogyan, de azt gondoltam, hogy mellette talán végre nyugodtan aludnék, és ha Ő is érezné az én jelenlétemet, akkor talán neki se lennének rémálmai. Ezért aztán végül ledobtam a kabátomat meg a cipőmet, majd óvatosan bemásztam mellé az ágyba, magunkra húztam a takarót és vigyázva átöleltem nehogy felébresszem, majd lassan éreztem, hogy engem is elnyom az álom. Remélem nem fog haragudni rám ezért, és talán a holnap jobb lesz, mint a ma...

Sokszor és sok minden miatt vívódtam már életem során és most sem teszek mást éppen. Utoljára akkor volt bennem ekkora vita, amikor arról kellett döntenem, hogy hibriddé váljak vagy sem. Akkor végül a vágyaim győztek a józan eszem felett és végül oda jutottam ahol most vagyok és már bánom, hogy ennyire elhamarkodtam döntöttem viszont ebből már nincs visszaút. Most viszont Kendra miatt vívódom. Amit érzek iránta, azt már nem lehet baráti szeretetnek, kötődésnek nevezni, mert azt a határt már régen átlépték. Egyszerre vágyom rá, és akarom ezeket az érzéseket másfelől viszont el akarom őket nyomni azt akarom, hogy ne érezzem őket. A szívem azt súgja, hogy Kendra lenne számomra a tökéletes társ, akivel boldog lehetnék: megért engem, mellette önmagam lehetek és még gyönyörű is, szeretek vele lenni. A józan eszem viszont azt diktálja, hogy nem szabad hisz elég belegondolnom, hogy milyen élete lenne mellettem halandó vérfarkasként vagy egyáltalán mellettem egy hibrid mellett. Nem akarom látni, hogy miattam legyen boldogtalan vagy végignézni, ahogy az évek múlásával szépen elsorvad mellettem. Ha még mindig vérfarkas lennék, akkor más lenne, akkor boldogan leélhetném mellette, vele az életemet, vele öregedhetnék meg így viszont csak magamhoz láncolnám. Mellettem nem lehetne teljes az élete és ezt sose tudnám megbocsátani magamnak. Másfelől viszont annyira vágyom rá, annyira szeretnék vele lenni és olyan nehéz, hogy ne mondjam el neki azt amit érzek iránta igazából, hogy mennyire fontos nekem és, hogy én lennék a legboldogabb az egész világon ha Ő lenne a párom, de túlságosan félek attól, hogy emiatt elveszíteném. Félek tőle, hogy akárhogy is alakulna a dolog előbb-utóbb elveszíteném őt és egyszerűen érzem, hogy csak még jobban elkezdek görcsölni amikor ez eszembe jut és ilyenkor az egész lényemet valamiféle néma rettegés járja át, ami karmok módjára szorítja össze a szívemet. De ugyanakkor, amikor látom, hogy mosolyog, örül, vidám és csak úgy sugárzik belőle az életkedv, akkor mindig ugyanaz a kellemes, meleg, bizsergető érzés fog el amikor ránézek vagy csak érzem a közelségét. És pontosan emiatt olyan nehéz, hogy titkolózom előtte, aki a legfontosabb számomra a világon.
Kezdett nagyon kínos lenni a csend és az, hogy nem néztem Kendra-ra hisz gyakorlatilag a bőrömön éreztem a tekintetét és láttam magam előtt a szemeiben lakozó kérdést, amiért nem tekintek rá. De ne akarom, hogy lássa a szemeimben a vágyat, és mindent, amit vele kapcsolatban érzek. Félek, hogy azt hiszi, azért nem nézek rá, mert ennyire részeg pedig ez nem igaz csak nem akarok neki még nagyobb keserűséget és csalódást okozni, mint eddig azzal, hogy látja, mi lakozik bennem igazából. Kendra remek lány, nagyon szép, megvan a magához való esze és minden hibájával együtt is abszolút szerethető, aki mellett sose unatkozik az ember és nem szürkék a hétköznapok. Ezért nem értem, hogy nincs még senkije pedig jelentkező biztosan akadna. És amikor ebbe belegondolok, akkor keseredem el igazán és tartom magamat egy ökörnek, hogy egyáltalán reménykedni mertem még egy picit is, hogy esetleg Ő is képes lenne úgy tekinteni rám, mint ahogy én őrá. Akárkit megkaphatna nem is látom értelmét, hogy miért választana engem, egy hibridet, akibe még az általa annyira gyűlölt vámpírvér is folyik. És amúgy is én csak én vagyok: unalmas, állandóan olvasok vagy tanulok, semmi tapasztalatom nincs a másik nemmel kapcsolatban, maximum arra vagyok jó, hogy a legjobb barátja legyek, aki ott van, amikor neki szüksége van rá. Végül a szavai hallatán megemberelem magamat és egy finom mosolyt erőltetek az arcomra, amikor ránézek. - Azt hiszem, igazad lehet. - felelek neki végül rövid gondolkodást követően. - A de néha tényleg csak arra jó, hogy megpróbáljuk elfedni azt amit előtte mondtunk. - beszélek kicsiit mélabúsan. – Van, amikor a szánk gyorsabban jár, mint az eszünk. - teszem hozzá végül egy keserű mosollyal. Fura belegondolni, hogy ilyen témában Kendra még részegen is több okos dolgot tud mondani, mint én józanul. Alábecsüli magát és nem gondol bele, hogy a szavainak több értelme van, mint azt hinné. Ezeknek a mostaniaknak pedig főleg. Azt hiszem a gondolatok rejtegetéséről, most tudnék neki, mit mondani...
Az elkövetkezendő nem túl hosszú idő nem mentes a rizikótól, de végül sikeresen hazaérünk, Kendra kihányhatja magát és sikeresen ágyba kerül ahol egy gyógyító alvás keretében kipihenheti a mai meglehetősen mozgalmas estét és holnap pedig józanul, tiszta fejjel átbeszélhetjük a dolgokat. Csúnyán eltette magát, de az igazság az, hogy nem hiszem, hogy jelen esetben lenne mit szégyellnie rajta. Meghalt, visszatért és ki tudja mi történt még vele előtte. Azt hiszem nincs semmi csoda abban, hogy ennyire hagyta leitatni magát. Szerintem én se tettem volna mást a helyébe, vagyis jobban belegondolva én se tettem mást hisz az útszéli bárba jómagam is pontosan ezzel a céllal érkeztem. Azt reméltem, hogy részegen talán végre kicsit megszabadulok az álmaimtól és kicsit tudok pihenni, még ha a másnapi ébredésem borzalmas is lesz ezt követően. Amikor végül némi segítséggel lefekszik és finoman megpuszilom hallok valami nyöszörgést, de látom, hogy félig már alszik, nekem pedig kezdődik az éjszakás műszak.
Bevallom őszintén, hogy egy nyugis éjszakára számítottam és a legjobban attól féltem, hogy esetleg elalszom, és megint jönnek az álmok. Féltem, hogy esetleg álmomban kiabálnék meg hasonlók és véletlenül felébreszteném az alvó Kendra-t. Hát nem így lett. Olyan kétségbeesetten küszködött, hogy kis híján majdnem újra felsebezte a nyakamat, de ez alkalommal ezt szerencsére megúsztam. Amikor végre felébred, és sírva hozzám bújik, egyből magamhoz ölelem és igyekszem megnyugtatni. Nem tudom, mennyi ideig ülünk így az ágyon összeölelkezve miközben Ő sír én pedig igyekszem valahogy megvigasztalni, nyugtatni valahogy segíteni rajta. Elkeserít, hogy így kell látnom és nem bírok rajta segíteni miközben érzem, hogy a szíve olyan sebesen ver, mint egy versenymotor a könnyei pedig úgy záporoznak, mint a vízesés, de én nem tudok semmi olyat tenni vagy mondani neki ami megvigasztalná őt. - Azt hiszed, hogy ez megállítana abban, hogy megpróbáljam? - felelek neki egy finom, biztató mosoly kíséretében. Ha engedi, finoman letörlök pár könnycseppet az arcáról, de ezúttal nem veszem le róla a szememet. - Nem fog. Hidd el, hogy miattad én sose fogok olyan bajba kerülni, amiből ne tudnék kimászni veled együtt. Nekem csak az a fontos, hogy neked ne essék bántódásod. Más nem számít. - teszem még hozzá és párszor gyengéden végigsimítok a felkarján, mint az előbb, amikor öleltem őt. Azt szeretném, ha tudná, hogy mellette maradok és érezné, hogy rám számíthat akármibe is keveredik. Meglep, amikor hirtelen kitépi magát az ölelésemből, majd elkezd fel-alá járkálni a szobában, mint aki hirtelen nem tudja, hogy mit kezdje magával. Értetlen arccal figyelem, majd teljesen ledöbbenek, amikor kivágja az ajtót, hogy menjek el. Eszemben sincs ilyen állapotban magára hagyni őt, de ha azt szeretné, hogy elmenjek, nem ellenkezhetek. Maximum a szoba előtt kivárom a reggelt csak, hogy biztosra tudjam, hogy minden rendben van Kendra-val. Már készülnék is indulni, amikor látom, hogy a lány még jobban sír, mint előtte. Amikor a földre csúszik, lassan felemelkedem és odasétálok hozzá, majd szemben vele a földre guggolok. - Ez hát a nagy titok. - szólalok meg végül, amikor a mondókája végére ér és hirtelen minden értelmet nyer a nevek, a kiabálás, a csapkodás. És már semmi meglepő sincs abban, ahogyan reagált rám a bár mögött hisz érezte bennem a vámpír részemet is és nem sokkal ezelőtt vámpírok ölték meg. És nem voltam vele, hogy megvédhessem, mert önző módon csak a saját bajommal voltam elfoglalva. Nézem, ahogy sír, de egy szót sem tudok szólni hisz hirtelen ez az infó még nekem is sok volt és egyszerűen nem tudok mit reagálni rá. De érzem, hogy a világ összes vámpírját jobban gyűlölöm, mint eddig és saját magamat még náluk is jobban. - Nincs mit sajnálod. Én vagyok az, akinek ezt kellene mondani hisz nem voltam itt amikor szükséged lett volna rám. - felelek komolyan, de szomorú arccal. - Hibázunk mindannyian. Magad előtt látod az élő példát. - folytatom. Amikor rám pillant, egy pillanatig habozok, de ha hagyja, lassan kinyújtom a kezemet és igyekszem letörölni a könnyeit. Gyengéden végigsimítok az arcán és hirtelen semmit se szeretnék jobban, mint megcsókolni, de nem teszem. Nem hiszem, hogy szeretné, és amúgy sem tudom, hogy hogyan kell. Nem egyszerű, de végül legyőzöm magamban az ösztönös késztetést a csókra, viszont ha hagyja, akkor magamhoz húzom és erősen átölelem. - Minden rendben lesz. Együtt megoldjuk. - súgom a fülébe és az arcomat ismét a hajába temetem.

Ahogy Kendra mellett voltam hirtelen százféle érzés rohant meg az utóbbi hónapok egyhangúsága után: bűntudat, szégyen, aggodalom, félelem, de most, hogy velem volt boldogság, remény és még valami fura mámorító érzés, amit korábban kevés ember iránt éreztem, de mindig reménytelenül. És bár most se láttam sok esélyt a viszonzásra, mégis valamiért úgy éreztem, hogy én lennék az egész kerek világon a legboldogabb, ha Kendra legalább csak egy szikrányi érdeklődést mutatna irántam, mint férfi iránt. Nos azért azt valljuk be, hogy ez nem igazán helytálló hisz alig vagyok húsz éves Ő viszont már gyönyörű felnőtt nő. De valami mélyen bennem mégis azt sulykolta belém, hogy az Ő esetében érdemes várnom és reménykednem. Az eszem viszont azt súgta, hogy csak a pia miatt ennyire erős bennem ez az érzés, hiába éreztem iránta már korábban is hasonlót ez csak erős vonzalom és ennyi, amit most még jobban táplál a bűntudat, amiért egy szó nélkül eltűntem és Ő olyan bajba került a távollétembe, ami végül az életét követeltem. És ezzel az érzéssel próbálom helyrehozni a hibát és pótolni az űrt, amit magamban érzek. - Ha meg is változtál nekem, akkor is fontos maradsz. Ezen semmi sem tud változtatni. Soha - felelek neki komolyan. Jelenleg elképzelni se tudom, hogy min mehetett keresztül az elmúlt hónapokban, de rettegek tőle, hogy esetleg felemésztik a rossz emlékek és az érzései, hogy ha nem beszél róla. Félek, hogy lassan olyan állapotba kerülhet, mint én, aki már aludni sem merek, mert attól félek, hogy ismét jönnek az álmok. És ez már az én szervezetemet is lassan kikezdi, pedig én Hibrid vagyok. Őt, aki csak szimpla vérfarkas sokkal gyorsabban felőrölné a dolog. Egy szó nélkül figyeltem őt miközben ezen gondolkoztam. Figyeltem, ahogy a fényes sötét haját finoman lebegtette az esti szellő vagy épp Ő játszott vele,az ajkait, amik vagy mosolyra húzódtak vagy kicsit legörbültek és velük az enyéim is a szép mandulavágású szemeket, amik hol rám szegeződtek, hol másfelé tekintettek, a kedves gyönyörű ismerős arcot és hallgattam a szíve dobogását. Arra vágytam, hogy magamhoz ölelhessem és megcsókolhassam. És bevallom őszintén, hogy amilyen meleg érzéssel öntött el a dolog legalább annyira meg is rémített, hogy ennyire erősen érzem...
- Nincs, de. - vágtam rá egy finom mosollyal és még mindig kivörösödött arccal. - Ez így van. - teszem még hozzá, de még most se merek ránézni. Félek, hogy ha ránéznék, és a tekintetünk találkozna, egyből rájönne arra, amit rejtegetni próbálok előle, arra amit érzek és talán mindennek vége lenne. Ha el is fogad egyszer majd ilyennek amilyen vagyok, a félvérnek, a szörnynek, amivé lettem akkor se hiszem, hogy valaha is képes lenne úgy érezni irántam, ahogy én érzek Őiránta, és lehet, abba tényleg belepusztulnék. Ezért inkább úgy teszek, ahogy eddig. Szépen eltitkolom, amit érzek és várom, hogy elmúljanak. Még így reménytelenül anélkül, hogy tudná az igazságot, inkább vagyok vele, mellette, minthogy megtudja az igazat és kilépjen az életemből. Amikor végre rá merek nézni és látom, hogy mosolyog én is viszonozom a mosolyát, és úgy érzem, hogy helyesen teszem, hogy nem mondom el neki, amíg cserébe gyönyörködhetem a mosolyában és hagyhatom, hogy a hatására az a kellemes mámorító bizsergés járjon át.
Igyekszem magamhoz ölelni Kendra-t nehogy elessen hisz alig áll a lábán. Az igazság az, hogy nem lep meg, ami történt hisz Bori esetében is láttam már, hogy néha amikor túl sokat ivott idővel kicsit jobban lett, majd hirtelen még rosszabbul volt, mint előtte. Nem tudom, hogy miért volt ez, de jelenleg nem is érdekelt csak azt akartam, hogy Kendra-t valami biztonságos helyre vihessem, ahol kialudhatja a részegségét és rendbe jöhet. - Ugyan. Ezen nincs mit köszöni. - súgom oda a dülöngélő lánynak. Eszembe se jutott volna soha otthagyni őt bárhol is hisz mással se tettem volna meg, de vele főleg nem. Úgy érzem, hogy az én hibám is, hogy idáig jutott, de amúgy is Ő Kendra. Kendra a legjobb barátom, Kendra, aki fontosabb nekem bárki másnál ezen a földön, Kendra akibe azt hiszem szerelmes vagyok. Aggódtam az állapota miatt, és ahogy ott topogtam vele az erdőben hirtelen annyira bepánikoltam hosszú idő óta először, hogy azt se tudtam hova vigyem aztán amikor ismét hallottam a hangját egyből észre tértem Kendra-t pedig elnyomta a részeges mámor és egy hang se jött tőle amint elindultam vele a hotelben található szobája felé. Az utazás rövid volt és amint finoman leraktam és talpra állítottam Ő is magához tért és az Ő rövid, tömör, de helytálló útmutatása után gyorsan megtaláltam a kulcsot és egy szemvillanás után már őt támogattam a kanapé felé, és amikor éreztem a kezei érintését az enyémen hirtelen ismét szétáradt bennem valamiféle melegség, remény, ismét elöntött a gyomorgörcsös érzés. Erre a pár pillanatra eltűnt belőlem az aggodalom, ami, azóta szorongatta a lelkemet amióta megmentettem a részeg Kendra-t attól a perverztől...De nemsokára már ismét volt miért aggódnom, ahogy a wc előtt térdepelő lány haját tartottam nehogy lehányja. Bár az tény, hogy kicsit meg is könnyebbültem, hogy túl vagyunk ezen és reméltem, hogy az éjszaka folyamán többet nem kerül rá sor legalábbis nem addig, amíg az ágyában fekszik.
Sok dologban voltam bizonytalan mostanság, de az, hogy Kendra holnapi ébredése borzalmas lesz, ahogy valószínűleg az egész napja is afelől semmi kétségem sem volt az ég világon. Pár percig hagytam, hogy a vállamon pihentesse a fejét a kád mellett, majd utána szép lassan talpra állítottam és betámogattam a hálószobájába. Nos, a lefektetés nem okozott különösebb gondot mivel gyakorlatilag bedőlt az ágyba, majd komoly küzdelembe kezdett a cipőjével, amíg én igyekeztem megigazítani a párnát, majd amikor puffanó hang jelezte Kendra győzelmét és a lány szépen a párnára hajtotta fejét, majd összehúzta magát szépen betakargattam nehogy megfázzon éjjel. Gondolatban még egyszer végigszaladtam a tennivalókon hátha kifelejtettem valamit miközben elraktam a cipőjét nehogy reggel orra essen benne. Mikor magamban arra jutottam, hogy mindent megtettem, amit csak megtehettem érte, úgy döntöttem, hogy nem zavarom tovább és hagyom pihenni, majd holnap felhívom, hogy hogy érzi magát. Már készülődni kezdtem, amikor meghallottam a halk szavakat, amikkel maradásra kért. Nem kellett sokat győzködnie, az igazság az, hogy én se szerettem volna mást. - Nincs mit sajnálnod- feleltem neki és lassan egy puszit nyomtam a homlokára, majd figyeltem, ahogy elaludt. Egy ideig figyeltem a nyugodtan szendergő Kendra-t, majd először könyvet vettem elő, de most valahogy semmi se tudott rávenni az olvasásra így elraktam és ismét őt figyeltem egy darabig, néztem a szép ütemesen emelkedő mellkasát, hallgattam a lassú légzését a tekintetem időről-időre az arcára siklott és szerettem volna látni, hogy miről álmodik éppen. Majd egy noteszt halásztam elő és elkezdtem rá felírogatni, mindent, amire eddig az álmokból rájöttem. Szép lassan a notesz lapjait nevek, helyszínek, dátumok és események töltötték meg én pedig igyekeztem őket időrendi sorrendbe állítani és összekapcsolni őket, majd valahogy magamhoz visszavezetni az egészet vagy legalábbis egy részét, de egyszerűen esélytelen volt a dolog. Semmilyen kapaszkodót nem találtam, amivel bárkit, vagy bármit magamhoz köthettem volna. Hirtelen Kendra hangja rántott vissza a valóságba. Először csak nyöszörgött és kényelmetlenül fészkelődött, de nemsokára már ordított és úgy rúgkapált, mint amikor velem küzdött a kocsma előtt miközben számomra ismeretlen emberek nevei kiabálta. Egy pillanat alatt már ott ültem mellette az ágyon és próbáltam őt felrázni. - Kendra nincs semmi baj! Csak álmodsz! Itt vagyok veled! Nincs mitől félned! - ismételgettem neki hol csendes búgó hangon, de néha már úgy kiabáltam, mint Ő próbálva felébreszteni a lányt. Talán percek is elteltek mire végül sikerült felébresztene Ő pedig egy szó nélkül hozzám bújt mire én habozás nélkül erősen átöleltem. Hallottam, hogy csendesen sírdogál és ismét éreztem a könnyei sós illatát. Az egyik kezemmel erősen magamhoz öleltem, míg a másikkal felváltva cirógattam gyengéden a vállát és a haját, hogy megnyugtassam miközben az arcomat a hajába fúrtam. - Ne félj. Itt vagyok. Nem engedem, hogy bárki is bántson. Minden rendben lesz. - súgtam neki nyugtatóan miközben éreztem, hogy a szíve olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik a helyéről.

Ha jobban belegondolok szinte az egész életem másból se állt mint abból, hogy másoknak bizonyítsak, vagy sokkal inkább az egész világnak, hogy jobb vagyok, hogy én is érek valamit, hogy képes vagyok rá akárki akármit mond, de mindet igyekeztem úgy beállítani mintha csak magam miatt tettem volna. Pedig az igazság az, hogy nem csak magam miatt hanem apám miatt is, mert reméltem, hogy ettől talán megszeret, a tanáraimnak hátha felfedeznek bennem valamit és felkarolnak, a társaimnak mert akkor ha látják, hogy számíthatnak rám bármiben akkor lehet, hogy jobban befogadnak. Mindent megpróbáltam amit csak lehetett és mindig igyekeztem a maximumot kihozni magamból, de ennek ellenére is úgy érzem, hogy szinte semmit sem értem el hisz apám ugyanúgy gyűlölt egész élete végéig a többiek sem kedveltek meg sokkal jobban és talán a tanáraim voltak az egyedüliek akik azért felfigyeltek rám. Ezek olyan dolgok amikre az ember előbb-utóbb akkor is rájön ha nem akar, de az eredményt mindenki másképpen éli meg. Én magamba fordultam és igyekeztem elfojtani az érzéseimet miközben makacsul mutattam a külvilág felé, hogy minden a legnagyobb rendben van. De mélyen önmagamban viszont sok mindenre vágytam leginkább egy társra aki elfogad és szeret olyannak amilyen vagyok. Ilyennel sokáig nem találkoztam és már le is mondtam róla amikor belépett az életembe Kendra. Nem tudom, hogy mi vezette rá anno, hogy odajöjjön hozzám és, hogy mi fogta meg bennem, hogy kitartott addig amíg végül megolvadt a jég és kezdtem bízni benne. Távolról se voltunk tökéletesek, de mindezek ellenére elfogadtuk egymást és igyekeztünk meglátni a jót a másikban és ehhez az kellett, hogy megismerjük egymást. Kendra-ban megtaláltam azt amire mindig is vágytam és Ő is elfogadott engem olyannak amilyen voltam. Vele boldog voltam és mindig képes volt valamivel bearanyozni a napomat.
- Alábecsülöd magadat. Nemcsak szép vagy, de megvan a magadhoz való eszed is. - felelek neki egy halovány, félős mosollyal. Bár furcsának tűnhet, hogy Kendra a idősebb, de mégis Ő a komolytalanabb mégse ezen múlik szerintem, hogy mennyire bölcs valaki. Meglehet, hogy az Ő laza, vadóc és kissé szeszélyes természete mellett az ember nem feltételezné róla a bölcsességet, de azt sose felejtem el, hogy azért Kendra is keresztülment már jó pár dolgon az élete során és az élettapasztalata neki megalapozza azt a bölcsességet amit én mondjuk könyvekből szedtem össze és nem vennék mérget rá, hogy az Ő tudása nem -e hasznosabb. Derűsen figyelem a mosolygó hajával játszadozó Kendra-t és arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy jelen van az életemben. De aztán ahogy előkerül az, hogy meghalt amit kétszer se mondom, hogy nem az én hibám egy időre mindketten elkomorodunk. El se tudom képzelni, hogy min mehetett keresztül, hogyan halhatott meg, hogyan élte meg, hogy többé nem él, nem dobog a szíve. Én azt hiszem ha tudtam volna erről akkor belepusztultam volna részben a bűntudat miatt, részben pedig azért, mert elveszítettem őt. Azt se bántam volna ha újra nekiáll zokogni hisz megvigasztaltam volna csak ne kelljen többé ilyen állapotban látnom őt. Igyekszem kedvesen, biztatóan mosolyogni rá a köszönő szavak hallatán hisz tudhatná, hogy ezen nincs mit köszönni, megvárom amíg késznek érzi magát arra, hogy elmondja mi történt.
Látom az értetlenséget az arcán és az igazság az, hogy kicsit bánt amiért ennyire nem akarja megérteni, hogy Ő miért ennyire fontos nekem pedig nyilvánvaló. Ahogy rám mosolygott ismét elkapott a hasgörcs, a zavartság és a fura érzés, hogy mennyire vágyom rá, mennyire kívánom őt. Újra és újra rám tör az érzés akármennyire is próbálom magamban elnyomni ahogy régen is tettem. Ahogy oldalra billenti a fejét ha hagyja kicsit játékosan megcirókálom az arcát. - Tudom és köszönöm. Úgy érzem, hogy nem tudnám elviselni ha bármi bajod esne és én nem tudnék segíteni, mert nem akarlak elveszíteni. - vallom be neki a szemébe nézve, de szinte abban a pillanatban bánom, hogy ilyen messzire mentem, mert a szavaim körülbelül egy vallomással érnek fel és egy pillanat alatt elvörösödöm. Zavart mosollyal fordítom el Kendra-ról a tekintetemet és elkezdem a földet bámulni.
- Téged ismerve amúgy sem hiszem, hogy okom lesz panaszra. - válaszolok egy finom mosollyal. Fura, hogy az elmúlt hónapok után kezdem újra úgy érezni, hogy van miért küzdenem, hogy boldog vagyok. Még csak most találkoztam újra Kendra-val, de máris teljesen más szemmel nézem a világot mióta  ismét mellettem van. Az egész lénye megbabonáz és olyan mintha mindig is csak őrá vágytam volna. Különös mámoros vonzalmat érzek iránta és semmi másra sem vágyok csak, hogy vele lehessek minél többet és ne kelljen tőle elszakadnom soha. Azt hiszem kicsit túl sokat ittam és ezért érzem ezt most ilyen erősen, mert hazudnék ha azt mondanám, hogy korábban nem éreztem semmi ilyet az irányába. Éreztem csak nem akartam róla tudomást venni. Inkább ráfogtam a farkasösztöneimre és arra, hogy csinos, tapasztaltabb, mint én. Minden egyes mosolyától görcs áll a gyomromba, de közben melegség is önti el az egész testemet ahogy rá gondolok és arra, hogy nekem sikerült megmosolyogtatnom. Olyan érzés, mintha megnyertem volna a világ legszebb ajándékát. - Azért, mert az már nem ugyanaz lenne mint amikor te mondod őket. - mondom játékosan a lánynak.
Az egyik pillanatban még egymásra mosolygunk a következő pillanatban már a nem túl jó állapotban lévő Kendra mellett toporgok és reménykedem, hogy csak hánynia kell és nincs semmi komolyabb baja. - Ismersz. - felem egy biztató mosollyal miközben igyekszem a háta mögött összefogni a haját nehogy véletlenül lerókázza ha arra kerül a sor. De ez nem történik meg hanem a következő pillanatban érzem, hogy a feje a mellkasomra bukik én pedig jobban magamhoz szorítom őt, hogy biztosabban álljon a lábán. Viszont amikor érzem, hogy mindjárt összeesik akkor inkább gyorsan ölbe veszem. - Odaviszlek. Csak ne legyen semmi bajod. - súgom neki aggódva és ebben a pillanatban legszívesebben letépném a fószer fejét aki ennyire leitatta. Mindenesetre gyorsan észbe kapok és már rohanok is oda ahol Kendra általam ismert utolsó lakcíme van. Egyszerre hajt a félelem és az elszántság is. Kivételesen végre valami hasznát is veszem a hibrid képességeimnek és pillanatokon belül ott termünk Kendra szobájánál. Aggódva támasztom neki a lányt a falnak majd sietve elkezdem kiforgatni a zsebeit remélve, hogy nem hagyta el valahol. Amikor nagy nehezen kinyögi, hogy hol találom gyorsan meg is lesz és már nyitom is az ajtót. A derekánál fogva támogatom be és gyorsa a nappali részbe vezetem, hogy a kanapéra fektessem, majd kirohanok a konyhába valami edényfélét keríteni, hogy abba hányhasson ha nem ér ki a wc-re. De már rövid idő múltán hallom a jól ismert öklendező hangokat a fürdő felől és már rohanok is oda a wc előtt térdelő Kendra-hoz. Egy gyors mozdulattal hátrasimítom a haját még éppen idejébe mielőtt a gyomra végleg felmondaná a szolgálatot. Mikor végez hagyom, hogy finoman a kád mellé dőljön. Egy papírzsebkendővel megtörlöm kicsit a száját, majd kerítek neki egy pohár vizet. - Ezt idd meg lassan. - súgom neki oda. Kis idő múlva amikor úgy ítélem meg, hogy már képes rá feltámogatom és óvatosan bekísérem a hálójába. Szegény lány úgy dől be az ágyba, mint a krumplis zsák és a cipőjét is alig képes lerúgni magáról. Óvatosan betakargatom és megigazítom a feje alatt a párnát amennyire lehetséges. Úgy érzem, hogy rám már nagyon itt nincs szükség és már menni készülök amikor meghallom a nyöszörgését. Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy ezt fogja kérni ezért finoman elmosolyodom. - Nem megyek sehova. - felelek egy kedves mosollyal. - Amikor felébredsz itt fogok ülni az ágyadnál. Gyors körbenézés után odahúzok egy széket és leülök az ágya mellé. Hallgatom az ütemes légzését és figyelem ahogy nemsokára elalszik. Mivel ez egy hosszú virrasztás lesz úgy érzem, így gyorsan előhalászok egy könyvet a zsebemből, de hogy minek azt én se tudom hisz egész éjjel őt fogom figyelni...