Még mindig képtelen vagyok megérteni azt, hogy mit is lehet szeretni ebben a vámpírságban. Csak a gond van vele. A világ túl hangos, szerintem néha még a villanykörtének is hallom valami fura dallamát, amikor felkapcsoljuk. Egyszerűen csak kezdtem úgy érezni, hogy be fogok dilizni, ha egy így megy tovább. Legszívesebben talán néha a saját szívemet téptem volna ki, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek, de nem tehettem meg. Ahogyan azt se felejthettem el, hogy miként lettem vámpírrá. Ennek a gondolatnak köszönhetően pedig még a hideg is kirázott. A pulcsim ujját pedig idegesen húzgáltam lejjebb, mintha így még inkább el akarnám rejteni a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét. Tudtam, hogy Theodore sose akarna bántani, de akkor se voltam képes igazán közelengedni őt. Úgy tartják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de most valahogy nem így érzem. Sokkal inkább úgy, mintha az idővel minden csak rosszabb lenne. A képek még mindig túl élesek voltak elmémben, ahogyan a világzaja se akart túlzottan elhalkulni. Mintha csak beragadtam volna valami zenedobozba, ami több dallamot képes játszani azért, hogy idővel a fejem szétrobbanjon.  
- Mindig máskor, már unom ezeket a rohadt tasakokat! – csattantam fel kissé jobban, mint kellene, de akkor se bírtam már magamban tartani. Nem akartam még több embert megölni, de hát ez a tasakos vér olyan volt, mintha valami zacskós levest akarnál enni. Sose lesz annyira finom és ízletes, mint egy rendesen elkészített leves. A körmeim könnyedén mélyednek a tenyeremben, miközben próbálom visszafogni magam, hogy ne tépjem fel a bejárati ajtót és ne vetődjek rá arra, aki az előbb haladt el. A szemeimet lehunyom és szinte már számolok magam előtt. Ha így folytatom, akkor tuti, hogy előbb vagy utóbb hullaházból fognak jönni az egyik szomszédért. Ez borzalmas, nem is kicsit.
Amint szabad utat kapok, sietve indulok el a fürdő felé. Nem bírom, úgy érzem, hogy nekem ez nem fog menni, hogy eljátsszam azt, hogy minden rendben van. Semmi sincs rendben. Legtöbb esetben még mindig úgy érzem, hogy egy idegen tekint vissza rám a tükörből. Már idejét se tudom, hogy mikor mosolyogtam legutóbb, legtöbb esetben pedig még hányingert kapok attól is, ha saját magamat látom a tükörben. Enyém volt a testem, de még se. Azóta a nap óta úgy éreztem, hogy többé ez nem az én testem és nem akarok benne élni. Nem sietettem el a dolgokat, így legalább egy kis időt nyerhettem ahhoz, hogy megpróbáljam a helytelen gondolataimat ismét bezárni és úgy tegyek, mintha akkora gáz még se lenne. Amint fel is öltöztem már mentem is vissza a konyhába, hogy ott helyet foglaljak és végre együnk, de alig pár falat után megcsörrent a telefonja. Csak morogtam egy sort, hiszen utáltam azt, ha evés közben valaki telefonál. Ez régen se volt másképpen.
- Miért is haragudnék? – pillantottam rá csöppet se barátságosan, hiszen pontosan az egyik hülye szabályra hányt fittyet. Őt fürkésztem kíváncsian, majd végül a félig elfogyasztott ételt kicsit arrébb toltam előlem. Már étvágyam se volt hozzá, másra vágytam. Olyanra, aminek piros színe van és sokkal finomabb ezeknél. – Ha ennyire elfoglalt vagy, akkor nyugodtan menj. Miattam nehogy meghúzzanak. Majd megleszek. – szarkazmus az bőven volt a hangomban, majd felkaptam a tányért és könnyedén öntöttem a kukába a maradékomat. Komolyan nem értem, hogy mit is hittünk, hogy lesz majd egy békés napunk? Komolyan idejét se tudom, hogy mikor volt és amúgy se a tündérségemről voltam híres mostanában. – Maximum hazafelé hozz hullazsákot és ásót. – fűztem hozzá egy kisebb hallgatás után, mert nem kizárt, hogy mire hazaérne, addigra az egyik szomszéd halott lenne. És még szerintem elég jó arány lenne, hacsak az egyik és nem több is.

Olyan ember vagyok, aki igyekszik objektívan, előítéletek nélkül, és ami a legfontosabb - nyugodtan - szemlélni a dolgokat, hozzáállni mindenhez, még, hogy ha ez sokszor nem is egyszerű. Emberként nem volt nehéz, mert mindent és mindenkit csak kizártam magam körül, csak annyira foglalkoztam másokkal amennyire az szükség volt. Azért is nagyon egyszerű volt, mert szimplán ilyen volt a vérmérsékletem, és ez sokat segített. Aztán jött az első hideg zuhany...amikor vérfarkassá változtam. Még ekkor is sikerült többé-kevésbé tartani a szokásos mentalitásomat, de nem volt egyszerű, mint korábban, mert volt bennem még valami...vagy inkább valaki, aki sokkal könnyebben kijött a tűréséből, aki legszívesebben minden gondomat, és problémámat erőszakkal oldotta volna meg. És már nem is tudtam mindenkit kizárni a fejemből...ott volt Bori, majd Kendra is képbe került, és akarva vagy akaratlanul, de mindketten igyekeztek formálni, de mindketten azt a fajta mentalitást képviselték, amit én nem akartam. Így hát nem tehettem mást továbbra is igyekeztem harcolni az ösztöneim, és magam ellen is. De mielőtt még észbe kaphattam volna, a saját ostoba döntésem miatt immár Hibriddé váltam, és immár nem egy vagy kettő, de három különböző lény élt bennem, és ez komoly kihatással volt a személyiségemre is. Annyira próbáltam ellenállni a belső kísértésnek, hogy végül még az uralmamat is elveszítettem saját magam felett, hagyva, hogy a bennem élő két szörny küzdjön az uralomért. Hogy megérte-e? Nem tudom...Csak azt tudom, hogy általában vér, és halál lett az eredménye, én pedig próbáltam mosni a kezeimet azzal az indokkal, hogy nem én akartam, hogy így legyen...De most, hogy Kendra így van, ahogy van...azt hiszem, többé nem moshatom már a kezemet, és többé talán nem is harcolhatok avval, ami bennem lakozik...
Bevallom őszintén úgy voltam vele, hogy ha itthon eszünk, akkor talán kisebb lesz az esélye, hogy egy kellemetlen veszekedős jelenettel fűszerezzük meg a város életét valamelyik étteremben, amikor éppen összeveszünk egy kihullott hajszálon vagy más triviális dolgon. És...azt se akartam, hogy Kendra esetleg bekattanjon, ha túl sok ember közé megyünk. Még korai lenne neki, hisz kötve hiszem, hogy megbarátkozott volna a vámpír képességeivel. Jobb lesz, ha még várunk egy kicsit azzal, hogy kimenjünk hisz egyenlőre, még a saját szomszédjait is alig bírja elviselni anélkül, hogy ne kockázná fel őket 1x1 centis kis kockákra, amikor véletlenül levernek egy üres dobozt.
- Talán, majd máskor. - mosolyodom el finoman a szavaira. Én is hallom az ajtó előtt elhaladó ember szívének dobogását, de ez olyasmi, amit már megtanultam korábban kezelni, így én egy pillanatnyi füleléssel eltudom a dolgot, és ismét Kendra felé fordulok egy halovány mosollyal. Tetszik vagy sem, groteszk viccnek tűnhet az, amit az előbb mondott, de attól tartok elkerülhetetlen. Sajnos ilyen ez a halhatatlan szakma...Valamit valamiért cserébe... - Rendben, ahogy szeretnéd. - bólintok, majd a hűtőhöz épek, hogy kivegyem, ami kell. - Persze menj csak. - felelek neki, és miközben Ő fürdik, én nekiállok kaját csinálni. Nem voltam sose valami nagy konyhatündér, de Bori mellett, aki nem is tud főzni, és nem is akar megtanulni, sajnos muszáj volt megtanulnom legalább az alapokat. Azt kell, hogy mondjam, mostanra már elég jól megy a dolog... Mire Kendra visszaér addigra már kész is a rántotta, amit igyekeztem úgy megcsinálni, ahogy Ő szereti. - Jó étvágyat. - szólok neki, de mikor épp elkezdenék enni hallom, hogy csörögni kezd a telefonom a zsebembe. - Fuck. Ebből még baj lesz. - szökik ki a számon, amikor meglátom, hogy az egyik tanárom az az egyetemről. - Szép Napot Professzor Úr! - szólok bele a telefonba, és igyekszem olyan könnyednek hangzani mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne a világon. Naná, hogy az elmaradt kutatási eredmények miatt keres, amiket elfelejtettem megcsinálni. Teljesen kiment a fejemből a mostani zűrös időszakban, így nem tudok jobbat csak mentegetőzni. - Igen Professzor Úr megértem. Természetesen. Persze tudom, hogy így is éppen elég türelmes volt már. Ígérem, a héten mindenképpen megleszek vele, és beviszem Önnek. Igen, és nagyon sajnálom. Visszhall. - mikor végre elteszem, a telefont esküdni mernék, hogy valószínűleg 3 árnyalattal sápadtabb vagyok, mint a kialvatlanságtól amúgy lennék. - Basszus ez a rohadt kutatás teljesen kiment a fejemből. - dörzsölöm meg fáradtan a szemeimet, majd Kendra-ra pillantok. - Ne haragudj, csak iskolai cucc. - mosolygok rá, mielőtt elkezdenék enni, de közben már azon kattogom, hogy hogyan is fogom tudni befejezni a dolgomat a héten. A gond az, hogy nemigen van senki, akitől kérhetnék segítséget az ügyben...

Sose voltam híres a higgadtságomról és ez most se változott szinte semmit se az elmúlt időszakban. Még akkor se, ha már a farkasom nem volt velem. Üresnek és félnek éreztem magam azóta, amióta elveszítettem és sose tudtam igazán megbocsájtani Theodore-nek azt, hogy úgy hozott vissza, hogy a farkasomtól meg lettem fosztva. Inkább ne hozott volna vissza a halálból, de tényleg. Tudtam, hogy nem az ő hibája, de azt se értettem, hogy miért kellett ezt tennie. Nem egyszer haltam már meg és mindennek ára van, ahogyan az újabb visszatértemnek is az volt. Egyáltalán nem indult jól a reggel, de igyekeztem a lehető leghamarabb inkább valami normális emberi viselkedést magamra ölteni, mert miért ne mehetne? Talán azért, mert sose voltam átlagos, se normálisnak nevezhető és az új képességeimnek köszönhetően legtöbb esetben úgy érzem, hogy a szomszédom szívét legszívesebben az ujjaim között fognám… Az pedig, hogy miért is tennék így… nos, mindig különféle okaim lennének rá. Amikor viszont Theo előkerül a seprűvel, akkor könnyedén kapom ki a kezei közül egy köszönöm keretében, hogy sietve lapátoljam össze azt, ami kicsúszott a kezeim közül. Nem állt szándékomban ma semmit se rommá tenni, de hát az élet másképpen döntött.
Csak bólintok amikor azt mondja, hogy itthon együnk. Nekem aztán mindegy, legalább biztosabb, hogy nem akarok emberi kaja helyett inkább másabb reggeli után nézni, de ekkor ismét meghallom a szív jellegzetes ütemét, ahogyan valaki elmegy a bejárati ajtó előtt. Csak egy aprót sóhajtok és a kezem könnyedén szorul ökölbe, mintha így akarnám magam türtőztetni.
- Egy jó évjáratú embert? – csúszott ki az ajkaim között, hiszen még mindig fülemben hallom az életet pumpáló ketyerének a hangját, majd sietve rázom meg a fejemet, miközben megköszörülöm a torkomat. Ha így megy tovább, akkor nem lesz túlzottan békés a reggelünk, nemhogy a reggeling, mert akkor talán el se fogunk odáig jutni. – Mármint rántotta tökéletesen jó lesz. – pillantottam végül sietve egy apró mosollyal az arcomon Theo-ra, de nem léptem közelebb. Végül kiszórtam a kukába a törmeléket, hogy utána elinduljak a nappali felé és onnan tovább. – Ha nem gond, akkor én addig veszem egy fürdőt. – tettem hozzá kisebb szünet után, majd ha nem bánta, akkor már indultam is a zuhanyzó felé. Valószínűleg mire visszaértem a konyhába, addigra már a reggeli vagy majdnem kész volt, vagy teljesen, ha így volt, akkor csak öntöttem magamnak egy pohár kávét és helyet foglaltam az asztalnál, hogy reggelizzünk, viszont hallgattam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne mondanom. Egyszerűen tényleg nem tudtam, hirtelen tanácstalan voltan és túl nagy volt a káosz is.

Nincs igazán értelme kertelni vagy hazudni magamnak...nagyon nincsenek rendben a dolgok Kendra és közöttem. Amióta visszatért, és vámpírrá változott állandóan csak marjuk egymást, és hiába próbálok neki segíteni, azt is többnyire csak támadásnak veszi. Ráadásul nem csak ez a problémám van. Az egyetemen nagyon leromlottak a jegyeim. Volt már olyan tanárom, aki rákérdezett, hogy otthon adódtak-e ilyen problémák vagy mi történt velem. Kicsit hülyén hangzik, amikor próbálom magyarázni, hogy a barátnőmnek volt egy súlyos balesete, aztán most otthon van, és én ápolom. Ha azt nézzük némi igazságtartalma, azért van, hisz tényleg valami hasonlót próbáltunk kivitelezni még az elején. Bojana sem könnyíti meg a helyzetemet. Mióta az történt Kendra-val, ami történt, és ahogy átváltozott...Nos persze kiborultam elsőre, még ha próbáltam is nem kimutatni. És véletlenül kikotyogtam Bori-nak is, hogy mi történt. Azóta ismételten próbál folyamatosan elcsábítani - nem mintha valaha is felhagyott volna vele - valahogy még mindig nehezére esik elfogadni, hogy Kendra-val maradok annak ellenére, hogy most van némi hullámvölgy a kapcsolatunkban. Én szeretnék hinni benne, hogy meg tudjuk menteni a kapcsolatunkat...még, hogy ha egy harmadik személy segítségére is van ehhez szükségünk. Tudom, hogy Kendra engem hibáztat a történtekért, én pedig nem rejtettem véka alá, hogy őt hibáztatom, azért mert úgy változott vámpírrá, ahogy. Dőreség volt, amit tett, és ez lett az eredménye...Szóval mondhatni egyenlőre eléggé rizikósak a dolgaink, de mindezek ellenére igyekszek pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és megtenni mindent a kapcsolatunk megmentése érdekében. Persze elég szívás úgy, hogy közben én is tele vagyok problémákkal, de azért próbálkozom...
Éppen ezt mutatja a ma reggel indulása is. Bármennyire is kényelmetlen a kanapén aludni, én szorgosan ott töltöm az éjszakáimat, pedig igazából aludhatnék otthon is az albérletben, a saját ágyamban. Igaz ott kulcsa kellene zárnom az ajtót Bori miatt, de...mindegy is. Úgy gondoltam segítene a kapcsolatunkon, ha Kendra is látná, hogy igyekszek vele lenni, és segíteni Neki, amiben csak tudok. De valahogy mindig úgy sülnek el a dolgok, hogy számára éppen az ellenkezője jön le. Ma reggel éppen a szomszédok voltak azok, akik kihúzták Kendra-nak a gyufát, mert az Ő hangoskodásuk miatt nem tudott aludni, szóval egyből fokozott idegállapotban kelt fel, ami természetesen rajtam csapódott fel. Persze, hogy sikerült összevesznünk, aminek az lett a vége, hogy kiviharzott a konyhába, és a kiszűrődő zajok alapján véget vetett egy tányér vagy más törékeny tárgy földi pályafutásának. Csak sóhajtottam egy nagyot, de végül úgy döntöttem, hogy behatolok a háborús övezetbe, hátha még meg lehet menteni a reggelt...
- Persze. - viszonoztam a mosolyát egy gyengéd mosollyal. Ez egész jó kezdet szóval igyekszem nem elrontani a dolgot. Gyorsan kisunnyogok a konyhából, és mire visszatérek már egy söprű, és egy lapát van a kezemben Ha engedi, akkor feltakarítom a rumlit, de ha szeretne, segíthet is én nem fogom megakadályozni benne.
- Úgy van. - felelek nyugodtan egy határozott bólintással, és megtolom ég a dolgot egy fél-mosollyal. Bár a reggel nem indult túl biztatóan, de bízom benne, hogy talán sikerül majd valamiféleképpen elérni a mai napi célkitűzésünket vagyis, hogy igyekszünk átvészelni a napot bármilyen komolyabb veszekedés vagy szóváltás nélkül. Persze ehhez az kéne, hogy elkerüljük azokat a témákat, amik miatt mindig veszekedni szoktunk...ami nem lesz egyszerű feladat, de én a magam részéről igyekezni fogok, hogy ez a napunk jól teljen.
- Szerintem itthon. Szívesen összeütök valamit. - válaszolok Kendra-nak rövid gondolkodás után. - Mit ennél szívesen? - fordulok hozzá érdeklődő arckifejezéssel. Egy jól sikerült reggeli talán elősegítené a dolgok pozitív irányba való elmozdulását, bár még így is erősen kétséges a végkifejlet. De ha meg sem próbáljuk, akkor nem is fogunk tudni eredményt elérni. Én a magam részéről igyekszek mindent beleadni...

Dr. Phil… Ha már csak arra a szemüveges ürgére gondolok akkor is felmegy a pumpa bennem. Mintha annyira könnyű lenne ez az egész, de tényleg. Nem elég, hogy vámpír lett belőlem, de ott van az a tény is, hogy miként lett belőlem az. Emlékszem, hogy eleinte mennyire neki estem Theonak, amikor csak megpróbált hozzám érni, vagy csak kedvesen üdvözölni. Fogalma se lehetett róla, hogy mi miatt viselkedek úgy, mint egy dilis, vagy csak beírta ezt is a vámpírrá válásom számlájára. Fogalmam sincs, hiszen először Dr. pápaszeműnek is nehezen nyíltam meg, de először ő tudta meg azt, hogy mi történt velem, aztán idővel pedig Theodore is, amikor együtt kezdtünk el járni hozzá, hogy segítsen nekünk és ne legyen minden egyes találkának veszekedés a vége. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól haladunk. Még mindig nehezen tudom elviselni a közelségét, ahogyan egy kisebb részem őt hibáztatja azért is, hogy ez lett belőlem. Meghaltam, ő meg visszahozott és nem voltam más, mint egy védtelen ember. Eltűnt a bestiám, aki még mindig hiányzik. Helyette meg pont az lettem, akivé sose akartam válni… vérszívó.
Még csak reggel van, de érzem, hogy már most legszívesebben leordítanám a fejét, pedig szinte semmit se tett. Talán tényleg nekem mentek el otthonról, vagy még mindig túlzottan zavar a világzaja. Túl hangos minden. Én aludni akartam, de persze a szomszédok ezt se hagyhatták, mert az ember miért ne kelljen reggel 6kor szombaton is, mert éppen fúrni vagy faragni akarnak. Persze, ebből jött az első szóváltás, majd a következő, míg végül inkább a konyhába nem menekültem és ott össze nem történt valami régebbi edény. Számolok, én tényleg számolok, de nem nézek rá, inkább csak bőszen bámulom a gőzölgő kávét.
- Esetleg idehozod a seprűt? – kérdeztem meg igazán kedvesen és barátságosan, majd pedig végre ránéztem és mosolyt is kapott.
- Akkor a mai nap a nagy nap? – folytattam tovább valami semleges dologról a beszélgetést. A mai napot tűztük ki annak, hogy megpróbáljuk elkerülni a vitákat és inkább nyíltan kommunikálni a dolgokról, mintsem elrejteni azt, hogy mi esik jól és mi nem.
- Reggeli itthon, vagy máshol? – faggattam tovább, miközben leraktam a bögrémet és elkezdtem a nagyobb darabokat a kukába szórni. Menni fog ez, vagyis nagyon remélem. Nem könnyű, de azt mondtuk, hogy ma megpróbálunk nem veszekedni, hát akkor legyen. Próbáljuk meg, rajtam aztán ne múljon a dolog, de szerintem mind a ketten tudtuk, hogy rohadt nehéz lesz. Ahogyan még mindig nem könnyű Theo érintéseit elviselni, de igyekszem, ahogyan ő is igyekszik azzal, hogy újra igazán közel tudjam engedni. Nem ő tette velem, de mégis sokszor eszembe jut az az őrült…

Örülök, és úgy érzem, hogy boldog vagyok Kendra-val, de mégis túl sok félelmem van a kapcsolatunkkal kapcsolatban. Jelenleg úgy tűnik, hogy mindkettőnknek jót tesz az, ami kettőnk között folyik, bár már most is vannak szerintem figyelmeztető jelek. Épp elég a tegnap estére gondolnom, hogy lássam kettőnk között nem egészen biztos, hogy a szerelem elég a boldogságunkhoz...vagy egyáltalán ahhoz, hogy ne öljük meg egymást. És mégis...nem akarok visszatáncolni, és nem csak, azért mert nem akarom összetörni Kendra szívét. Hanem azért, mert tényleg úgy érzem, hogy szeretem őt, és, hogy vannak jótékony hatásai is a kettőnk kapcsolatának. Bár eddig azt hittem, hogy Kendra közelében talán jobban tudom kontrollálni a másik felemet,de úgy néz ki ez nem igaz arra az esetre, amikor "bekattanok", és portyázni indulok. Viszont amióta együtt vagyok Kendra-val azóta olyat érzek, amit eddig nem sűrűn: érzem, hogy valaki törődik velem, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Igaz, hogy Bojana is így tett, de az Ő indítékai sokkal inkább voltak önösek, mert nem akart egyedül maradni, és bennem az eszközt látta arra, hogy pótolja mindazokat, akiket elveszített miután vérfarkassá változott. Kendra viszont azért van velem, mert tényleg szeret, és nem csak azért, hogy legyen vele valaki. Megkaphatna akárkit, mégis velem van együtt. Megjegyzem, hogy Bori is hasonló cipőben jár nem értem, hogy miért hozzám ragaszkodik annyira...
Viszonozom Kendra mosolyát mielőtt finoman megcirógatnám az arcát, és a haját. Imádom mindkettőt, a szemeiért pedig bolondulok. Persze nem akkor, amikor olyan tekintettel tud rám nézni, hogy még egy baziliszkusz is inkább menekülne, mint például ma este, amikor összevesztünk. Néha elfelejtem, hogy ezek a kedves, gyönyörű vonások milyen ijesztőek tudnak lenni, amikor Kendra dühös lesz arról nem is beszélve, hogy milyen ijesztő tud lenni, amikor farkassá változik, és esetleg nem nagyon őrzi meg a hidegvérét akárcsak az elmúlt éjjel. Örülök, hogy Kendra a párom, és annak is, hogy ebben a tekintetben tapasztaltabb, mint én, de azt sose gondoltam volna, hogy az első barátnőm 5 évvel lesz idősebb, mint én, bár anno mondjuk azt se gondoltam volna, hogy én hibrid leszek a párom pedig vérfarkas. Ijesztő, de úgy tűnik ebben a világban tényleg bármi lehetséges. Siratom as pár évvel ezelőtti boldog emberi tudatlanságomat, amikor nem tartoztam még ehhez a világhoz. - Efelől semmi kétségem sincs. - felelek a lánynak egy félmosollyal. - Remélem legközelebb is ilyen kíméletes leszel velem. - emelem fel a sérült karomat egy ironikus fél-mosoly kíséretében. - Tény. Nem szeretném újrafeldolgozni a Rómeó és Júliát magunkkal a címszerepben, és erősen átdolgozott végkifejlettel. - teszem hozzá egy apró mosollyal. Most jól elviccelődünk ezen, de a tény az, hogy tegnap éjjel tényleg majdnem kicsináltuk egymást, és ez még egyszer nem fordulhat elő. Félek, hogy a legközelebbi alkalommal már nem úsznánk meg ennyivel a dolgot, legalábbis félek tőle, hogy mindketten jobban odatennénk magunkat a tudtunkon kívül is. - Én pedig ígérem. - suttogom neki vissza, ahogy a nyakába csókolok finoman. Ahogy észrevettem ezt szereti, szóval próbálok kicsit a kedvében járni az eddigiek után. Furcsa ennyi gyengédséget kapni, és adni is annyi év után. Amíg Bojana-val nem lettem jóba addig nem is tapasztaltam soha, de Kendra-val az egész olyan más. Szentimentális baromságnak hangzik, de ez tényleg olyasmi, amit az ember leginkább sose szeretne, ha vége lenne. - El is várom, hogy megtedd. - felelek Kendra-nak viszonozva a mosolyát miközben a szemébe nézek. A szám mosolyog, és én is igyekszem vidámnak tűnni, pedig minden alkalommal, amikor ez szóba kerül, elönt a keserűség, és egyre csak azon agyalok, hogy ezen hogyan segíthetnénk. Nem akarom végignézni ahogy szép lassan elsorvad mellettem, miközben én nem öregszem. Nem várhatom ezt el tőle, amikor helyettem találhatna valaki mást is, akivel együtt megöregedhetne. Bárcsak találnék valami módot, hogy megosszam vele a halhatatlanságomat vagy pedig, hogy ismét halandóvá válhassak, mint Ő. A következő szavaira finoman elmosolyodom. Nem szólok semmit, csak gyengéden megcsókolom. Még mindig olyan szokatlan nekem ez az egész helyzet, nem sikerült még úgy beletanulnom, zavarban vagyok. Még jó, hogy Kendra-nak ez sokkal jobban megy...
A feltett kérdésre azonnal megkapom a választ bár nem teljesen úgy, ahogy arra számítottam volna. Eleinte kicsit bizonytalan vagyok, nem tudom mire vélni, de Kendra gyorsan letöri az "ellenállásomat" és ezután, csak hagyom, hogy sodorjon vele az ár. Jellemző rá, hogy inkább tettek által hozza tudomására az embernek a szándékait, de szerencsére a szavak általi véleménynyilvánítást sem hanyagolja éppenséggel, aminek így visszagondolva az esti veszekedésünkre kifejezetten örülök. Sokkal jobb volt, hogy kiabált velem mintha nekiállt volna székeket meg tányérokat hozzám vagdosni. Görcsbe rándul a gyomrom egy pillanatra, amikor megérzem az érintését ott ahol a legkevésbé számítottam rá, de mégis jólesik, és...élvezem. Habozva követem a szobába. És, most, hogy a rózsaszín köd először foszladozni kezdett, lassacskán kezdek félni, és megrohannak a kétségeim. Vágytam erre, nagyon is, és most mégis bizonytalan vagyok, mert tartok tőle, hogy nem tudok örömet okozni Kendra-nak, és pont ezért fog elhagyni. Szeretnék még beszélni, elmondani neki, hogy szeretem, és, hogy nekem az a legfontosabb, hogy neki jó legyen hisz nekem biztos az lesz, de mielőtt kimondhatnám, az ujjával, amit az ajkaimra helyez, elhallgattat.
- Én örülök, hogy neked van tapasztalatod. - felelek neki egy zavart mosollyal miután figyelmesen végighallgattam. - Ha nagyon béna vagyok, akkor te talán tudsz valamit javítani a helyzeten. - teszem még hozzá. Örülök, hogy Kendra azt mondta, amit, de valahogy nem sikerült teljesen megnyugtatnia. Viszonozom a csókot, és ahogy az ujjaival a tarkómat cirógatja, érzem, hogy egyre inkább nő bennem a vágy iránta, még jobban kívánom, mint előtte. - Szeretném. - felelem neki végül egy kicsit félénken, amit még a bennem uralkodó vágy sem tud elnyomni, ahogy lassan végigsimítok az oldalán, mintha csak attól félnék, hogy összetörik, ha kicsit határozottabban csinálom.

Kicsit rossz, hogy Kendra idősebb nálam, és, hogy hát...párkapcsolatilag jóval tapasztaltabb, mint én. persze még nem jutottunk el odáig, és nem is tudom, hogy mikor fogunk, ha minden randinkat egy a maihoz hasonló volumenű veszekedéssel kezdjük, de már az is tök gáz volt, hogy nem tudtam annyira, hogy hogyan csókolózzak. Persze Bojana megcsókolt egyszer-kétszer, de az mindig csak az Ő részéről volt csók, én pedig próbáltam neki minél előbb véget vetni szóval ezt, azt hiszem, nem számolhatom annyira a tapasztalatok közé. Kendra türelmes volt, megtanította, hogy hogyan kell, de félek ennél tovább lépni vele. Ő szerencsére eddig nem siettette a dolgot...Igazából azt is nehéz elhinni, hogy mi ketten, hogyan kerültünk végül össze Kendra-val. Úgy értem...akkor is vonzó nőnek tartottam, amikor megismertem, és nagyon tetszett is ezt bevallom, de az akkori Kendra-t ismerve sose gondoltam volna vele semmi komolyabb kapcsolatra, ahogy Bojana-val sem. Nem tűntek olyan fajtáknak, akiikkel érdemes hosszú távra tervezni. Aztán most tessék...Úgy tűnik, hogy Kendra-val, azért talán mégiscsak érdemes próbálkoznunk. Talán a kettőnk dolgából még a végé valami jó is kisülhet, de mégis...Túl sok dolog van, ami miatt aggódom, és amiket nem mondunk ki egymásnak pedig Kendra is ugyanúgy érzi ezeket, aggasztja őt, tudom jól. És itt nem csak arról van szó, hogy Ő idősebb, mint én, pedig szerintem már az is komoly dolog...
- Természetesen biztos vagyok. - felelek neki határozottan a szám sarkában mégis egy kedves mosoly bujkál. Ahogy igyekszik jobban hozzám bújni én is igyekszem őt egy kicsit jobban magamhoz ölelni. Már meg kellett volna szoknom, de a közelsége még mindig egy fura bizsergést indít el bennem, és nagyon izgulok tőle. A teste melege, és a bőre illata, az egész közelsége, ahogy hozzám bújik valahogy mindig nem is tudom...felizgat. Szégyellem magamat érte, de nem tudok vele mit csinálni. Finoman megszorítom a kezét, amikor az ujjait az enyémekbe kulcsolja. - Megtámadtál, ez tény, de azért valljuk be szerintem én sem maradtam adósod. - felelem neki, és az államat a vállára támasztom, majd egy finom puszit nyomok a nyakára. A következőre nem tudok mit mondani. igen, ez a kapcsolatunkban az egyik legnagyobb eljövendő probléma szerintem. Én halhatatlan vagyok, de Kendra nem az. Szíves örömest változnék vissza emberré, de nincs rá mód, az eddigi ismereteim alapján. Kendra-t viszont sose kérném arra, hogy változzon hibriddé. pedig sokszor úgy érzem, hogy ez-az egyetlenegy járható út számunkra.- Az öregedésre, majd kitalálunk valamit. Ígérem. - súgom a fülébe. - Nincs szükségem fiatalabb lányra. Téged szeretlek. - válaszolok neki mielőtt adnék neki még egy puszit a nyakára. Igen...Rá van szükségem, de neki rám van szüksége? Igyekszem rendes, jó fiú lenni, de a hibrid énem nem az. Jó példa ere a múlt éjszakai történet. Féltem Kendra-t...még magamtól is. Arról nem is beszélve, hogy a legnagyobb bűn lenne, amit tehetnék vele, hogy magamhoz láncolom tudván, hogy mellettem sosem élhet teljes életet. Ahogy Ő is mondta öregedni fog...én viszont nem. Most még csak a kisöccsének nézek ki, de eljön az idő, amikor a fiának néznek majd...és az is, amikor az unokájának. Ezt nem tehetem meg vele! Mellé egy rendes srác kell, aki idősebb, mint én...és vele együtt tud megöregedni. Mert jelenleg most én sem vágyok semmi másra, csak, hogy egyszer láthassam magunkat megöregedni együtt, emberekként.
- Nem fogsz reklamációt hallani. - felelem neki egy halovány fél-mosollyal, és viszonozom a csókot, amit kapok tőle. Amikor visszatér az itallal, és a poharakkal rövid bénázást követően végül sikerül kinyitnom az üveget. kedves tőle, hogy nem nevet ki. Néha tényleg nem értem, hogy mit lát bennem, amiért együtt van velem. Nem tudom, hány srácot koptathatott le a kedvemért hisz biztosan volt még több jelentkező rá, de igyekszem neki nem csalódást okozni, ha már egyszer engem választott. - Igen. - értek vele egyet, majd koccintok is vele. Amikor elteszi a poharat és az ajkába harap, nem tudom mire vélni. - Baj van Kendra? - kérdezem tőle aggódva. Nem kell sokat várnom a válaszra...
Amikor lassan visszasiklik az ölembe, már sejtem mire készül, de mielőtt tiltakozhatnék, már érzem is az ajkait az enyémeken. Ez nem olyan, mint a legtöbb, amit eddig adott. Sokkal...szenvedélyesebb, kicsit követelődzőbb, és mégis sokkal finomabb. Érzem, hogy a nyelve lassan táncba kezd az enyémmel. Eleinte még egy kicsit ellenkezem, el akarom neki mondani, hogy nem szeretném, hogy neki ez rossz legyen, mert béna vagyok, és mert még sosem voltam senkivel. Végül aztán alig pár másodperc elég ahhoz, hogy letörje az ellenállásomat, és engedjek neki. A kezeim a derekára siklanak, és igyekszem még szorosabban magamhoz ölelni őt. Az egyik kezem a combját kezdi el finoman simogatni, míg a másik a derekán marad. Persze lehet, hogy csak félreértem, és mindössze egy egyszerű csók-csatát szeretne, ezért nem is megyek tovább. Annyira el vagyok foglalva az ajkaival, hogy észre sem veszem még azt se, hogy már kigombolta a farmeromat, amíg hozzám nem ér. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor egy pillanatra elszakadok az övéitől, amint az ujjai a merevségem köré kulcsolódnak, és fájóan rövid ideig kényeztetni kezd velük. Szeretném ismét csókolni, de ekkor felpattan az ölemből, és a szobája felé indul. Megbabonázva figyelem, amit csinál, és amikor eltűnik a szobájában kissé habozva, de végül követem. - Nem akarom, hogy neked rossz legyen. - súgom a fülébe, amikor hozzá lépek. - Tudod, hogy még...sose voltam...senkivel. - nyögöm ki nagy nehezen, és egy kicsit szégyenkezve, elvörösödve, riadtan nézek a szemeibe. persze, hogy szeretném, hogy megtörténjen, és Kendra legyen nekem az első. De nagyon félek, hogy nem élvezné...

Amikor elindult ez az egész veszekedés, akkor még az volt az eredeti ok, és probléma, hogy múlt éjjel megint rám jött a vérszomj, és portyázni indultam, de mivel telihold volt így Kendra is az erdőben volt farkas alakban, és szépen rám támadt én védekeztem. Jól megtéptük egymást, mire Ő feladta, de legalább életben voltunk. Ő elég szépen megharapta a karomat, de én erre még csak nem is emlékszem. Én ekkor el akartam menni, mert ez az egész kezdett egy kicsit sok lenni, de erre sikeresen összevesztünk. De nem sokkal később már az egész vita egy féltékenységi veszekedéssé fajult, aminek a középpontjába Bojana állt, mint minden probléma okozója, és akivel én több időt töltök, mint a saját barátnőmmel. És Kendra egyszerűen mintha süket lett volna. Hiába mondtam akármit, hiába próbáltam felhozni a mentségemre akármit, hiába állítottam kész, tények elé, amikre még Ő sem tud rácáfolni...semmi. Úgy viselkedett, mint akinek az egyik fülén be, a másikon meg ki. Én meg mint a hülye gyerek csak magyarázok neki, próbálom megvédeni magamat, és őt pedig lecsillapítani, de a próbálkozásaim körülbelül olyan sikeresek mintha mondjuk egy fehér cápát szeretnék idomítani a labdázásra.
Nem tudom, hogy miért féltékeny ennyire Bori-ra. Igen tény, hogy a másik lány elég rámenősen próbálkozik, de eddig mindig lekoptattam valahogy, és most is Kendra mellett vagyok nem pedig vele. Ennyi nem elég bizonyíték neki arra, hogy szeretem? Persze tudom, hogy nem én vagyok a tökéletes pasi, mert fiatalabb is vagyok, mint Ő ahogy tapasztalatlanabb is nála minden téren, ami egy párkapcsolathoz hozzátartozik, de tényleg próbálkozom. És mégis az ilyen pillanatok alkalmával úgy érzem, hogy tök felesleges, mert semmi értelme próbálni hisz úgyse érek vele semmit. Persze értem én, hogy akaratos, és heves, de ez azért már tényleg túlzás még tőle is. Mindent nem lehet arra fogni, hogy Ő vérfarkas, és ezért egy kicsit hevesebb vérmérsékletű...Ennek ellenére azért lassacskán kezd elülni a vita, és kezdünk mindketten lenyugodni, amiért végtelenül hálás vagyok, mert már tényleg kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből. Nagyon csíp, ahogy tisztogatja sebemet hisz már az is pokoli fájdalmat okoz, hogy egyáltalán hozzáér. Úgy érzem, mintha az egész harapásnyom lüktetne. Nem is vagyok benne biztos, hogy van-e bármi értelme fertőtleníteni, de nem szólok semmit, és hagyom, hogy végigcsinálja. Nagyon fáj, de jobban fájna, ha megint elkezdenénk veszekedni, azért mert nem engedem, hogy kezelje a sebemet. Szóval inkább tűröm ezt a fajta fájdalmat...
- Remélem is, hogy még sokáig lesz hozzád szerencsém főleg, hogy nem csak, hogy eltudlak, de el is akarlak viselni. - mosolygok rá szelíden, mielőtt megint a nyakára csókolnék. Remélem ez, hogy állandóan a nyakát csókolgatom nem csak az elfojtott vámpír ösztöneim megnyilvánulása. Mégis imádom ez tenni főleg, hogy szemmel láthatóan ez neki is örömet okoz. - Nem te döntötted romokba az estét. Mindegyikünk ugyanannyira benne volt ebben a veszekedésben szóval ez nem csak a te hibád. - felelek neki miközben gyengéden megcirógatom a haját. Szeretem a haja érintését olyan bársonyos, és mindig olyan jó illatot áraszt. - És nekem most tényleg csak az számít, hogy veled lehessek, szóval abszolút a te döntésed, hogy mivel töltsük el az estét. - Szelíden mosolygok a lányra, és végig a szemébe nézek, ahogy Ő is az enyémbe. Gyönyörű szeme van, azt hiszem, talán azt szeretem benne a legjobban. Gyengéden simogatom a derekát, amíg végül el nem tolja a kezeimet, és feláll. Figyelem, ahogy a szekrényhez sétál, és végül egy üveg borral valamint két pohárral tér vissza. Némi bénázást követően sikerül kinyitnom a bort, majd töltök mindkettőnknek. - Igen. Kettőnkre. - koccintok vele, de épphogy csak belekortyolok a poharamba. Nem nagyon szeretem az alkoholt főleg nem apám miatt, mert Ő állandóan ivott. Persze azt nem lehet összehasonlítani egy pohár borral, amit a barátnőmmel iszok meg, akit szeretek, és akivel végre sikerült zöld ágra vergődnöm.

Én elhiszem, hogy Kendra féltékeny Bojana-ra, de egyszerűen nincs rá semmi oka! Őt szeretem és senki mást! Máshoz hozzáérni sem tudnék rajta kívül és Ő mégis így viselkedik velem! Úgy beszél minta csak fél percenként másik lányt hajkurásznék a háta mögött. Most komolyan mindig ilyen féltékeny lesz, vagy ez most csak azért van, mert ennyire összevesztünk? Nem tudom, de egyszerre vagyok nagyon dühös, és nagyon szomorú is. Most komolyan, hogy keveredtünk el idáig? Hisz az egész vita abból indult ki, hogy tegnap éjjel egymásnak estünk az erdőben, és én nem is emlékszem rá Kendra viszont nagyon is. Most pedig éppen ott tartok, hogy Kenda féltékenységi kirohanását próbálom kivédeni, amit az váltott ki, hogy Bojana neve valahol a veszekedés során véletlenül elhangzott, de már arra sem emlékszem, hogy először hol is került szóba. Talán már arra sem emlékeznék, hogy a vita min robbant ki, hogy ha a kezemen nem lenne ott a harapásnyom fájdalmas emlékeztetőnek. Na igen van egy olyan balsejtelmem, hogy ennek bizony meg fog maradni a nyoma sajnos. e jelenleg ennél nagyobb problémám is van...
- Miért te mégis mit csinálsz? Bármit mondok, kiforgatod! Oda se figyelsz arra, amit mondok neked! Csak szajkózod a magadét! - vágok vissza már-már kétségbeesett hangon, amibe szinte nyoma sincs dühnek. Szajkózza a magáét...ahogy apám is tette anno. De Kendra-t nem hasonlíthatom hozzá...Ő még csak nem is említhető egy lapon azzal a szörnyeteggel. És Kendra-t szeretem. És most megint csak az jár az eszemben, hogy mostanában vele is csak veszekszek, és veszekszek, míg anno vele. Már a tettlegességig is eljutottunk, még ha nem is voltunk tejesen magunknál...Nem, nem és nem. Ez egy teljesen más helyzet. Minden kapcsolatban vannak konfliktusok...és a miénk csak épp egy elég nehéz szakaszban van. Kendra nem az apám! Semmi köze sincs hozzá! Nem is azért veszekszünk...csak...csak nehezen dolgozzuk fel az átváltozásomat és ennyi! Többet ilyen párhuzamra még csak gondolnom sem szabad. Soha...
- Nekem is hidd el! És hidd el, hogy én sem élvezem, hogy állandóan veszekszünk! Ezt nem lehet csak Bojana-ra fogni! De többet akkor nem hozom szóba megígérem. - félig bosszúsan, félig megkönnyebbülten. Ha csak ennyi az ára a békének, akkor legyen, inkább soha többét nem ejtem ki Bojana nevét az Ő jelenlétében, még csak nem is utalok rá. De isten óvja a világot attól, hogy Ők ketten bármikor is összefussanak. Pedig félő, hogy ez elkerülhetetlen lesz, hisz akárhogy is nézem ha együtt vagyok Kendra-val, akkor ezek ketten előbb-utóbb biztosan egymásba botlanak, és amilyen peches vagyok pont akkor fog ez megtörténni, amikor én nem vagyok ott. Még a végén képesek lesznek szétcincálni egymást. Bár sajnos az erőből származó előny Bojana oldalán van. Ezért is nem akarom, hogy összefussanak. Kendra-nak szinte esélye sem lenne megvédenie magát Bori-tól. Azt hiszem sötét jövő elé nézek, hogy ha ez így megy tovább akármennyire is nem szeretném. Csak tudnám, hogy mivel lehetne őket összebékíteni. Azt hiszem, ahhoz minimum újra kellene, hogy szülessenek efelől nincs is kétségem. Utálom, hogy soha semmi sem jön össze.
Ahogy Kendra-t ölelem, arra tudok csak gondolni, hogy akármennyit is veszekszünk, de ezekért a pillanatokért megéri keresztülmenni a vitáinkon. Talán csak azért érzem így, mert előtte még soha senki sem volt, akit így ölelhettem volna, mint ahogy most Őt. De az is benne van, hogy szeretem. Tényleg szeretem. Ha tehetném, úgy intézném, hogy soha, de soha többet ne legyen semmi, ami miatt veszekednünk kelljen, de tudom, hogy ez hiú ábránd. Kendra amúgy is elég temperamentumos lány, ráadásul vérfarkas is, velem pedig sajnos mindig történik valami, és általában nem jó dolog az. De remélem nem mostanában fogunk megint ennyire veszekedni.
- Nem fogom. Vérfarkas is van, benne ezt ne felejtsd el! És amennyire tudom a saját harapásunkra immunisak vagyunk! - mosolygok szelíden a lányra. Türelmesen várom, hogy visszatérjen és elkezdje a sebemet fertőtleníteni. Előre összeszorítom a fogamat, mert tudom, hogy ha valami, akkor ez most rohadtul fájni fog. - Semmi baj! Csak csináld! - felelek neki egy halkabb felszisszenés után, és igyekszem kedvesen mosolyogni rá. Végre gy örökkévalóságnak tűnő idő után Kendra is végez a sebem fertőtlenítésével, és már köti is be a karomat. Ahogy az ölembe másik magamhoz húzom, és viszonozom a csókot, amit kapok tőle. - Veled szeretnék lenni! - súgom a fülébe, ahogy igyekszem magamhoz ölelni. - Azon kívül rád bízom. Csináljuk azt amihez Neked kedved van. - mosolygok rá, és egy finom puszit nyomok a nyakára. Most, hogy szent a béke tényleg csak az érdekel, hogy vele lehessek és semmi más.

- Nem Kendra nem látok a dolgok mögé! - vágom rá dühösen. - Alig találkozom vele! Egész nap az egyetemen vagyok, és amikor nem akkor vagy itt vagyok veled, vagy pedig bezárkózom a szobámba! Jóformán alig szoktam találkozni Bojana-val egy pár percre naponta! - folytatom kétségbe esett, dühvel kevert hangon. Kendra úgy viselkedik, komolyan mondom, mint egy ötéves, akitől elvették a lapátját. Se nem lát, se nem hall, minden szavamat kiforgatja! Értem én, hogy féltékeny, mert Bori-val lakom, és tudja, hogy nyomul rám, de vele vagyok, és Őt szeretem nem pedig Bojanat! Még ez se jó neki? Hogy bizonyítsam még be neki, hogy szeretem? Most ütközik csak igazán ki, hogy mennyire nincs tapasztalatom az ilyesmiben, és sajnálom, hogy eddig nem volt barátnőm, mert most így fogalmam sincs, hogy ezt a helyzetet mégis, hogyan kéne kezelnem. Szemlátomást nincs semmi, amivel le lehetne nyugtatni. Sőt.. Mindene egyes szavam, amivel békíteni, csitítani szeretném, csak még jobban elbaltázza a dolgokat. A következő szavakra elkerekednek a szemeim. Ezt most nem gondolhatja komolyan!
- Te mégis miféle versenyről beszélsz? - fakadok ki. - Mikor kellett neked bármikor, és bármiben is versenyezned Bojana-val? - szegezem neki a kérdés. Kendra mindig is elsőbbséget élvezett Bori-val szemben, kivéve a megismerkedésünk utáni rövid szakaszt, amikor még semmit sem tudtunk a másikról, és most amikor elszakadtunk egymástól. Hogy vághat most ilyen hülyeséget a fejemhez? - Trófea? Ez mégis, hogy juthat eszedbe? - most érzem csak igazán, hogy kezdem elveszíteni a türelmedet. - Úgy beszélsz rólam, mint aki úgy gyűjti a lányokat, mintha skalpok lennének, holott soha senkivel nem csináltam eddig semmit! Te vagy az első barátnőm! Hogy tudsz mégis ilyet a fejemhez vágni! - hüledezve ömlenek a szavak a számon kifelé. Kendra most tényleg átlépett egy határt, ami...nem is tudom, hogy milyen határt, de eddig az összes fejemhez vágott mondata közül ez fájt a legjobban. Úgy éreztem magam mintha lealacsonyított volna azokhoz az ostoba konditerembeli macsókhoz, akik tényleg csak úgy gyűjtik a trófeákat, a lányok közül. Kevés dologgal bánthatott volna meg úgy, mint most ezzel...
- Pontosan az előbb mondtam, hogy alig találkozom vele! - feleltem mérgesen. Kezdett idegesíteni, hogy Kendra állandóan ezzel hozakodik elő, csak azért mert fogalma sincs, hogy mit csinálok, akkor, amikor nem épp vele vagyok a szabadidőmben. Egyből beképzeli, hogy minden percet Bojana-val töltök, amit nem vele. Még csak nem is egy szakra járunk!
- Ő teremtett minket! Ő változtatott mindkettőnket Hibriddé! Ezért tud nekünk utasításokat adni! És arra utasított minket, hogy maradjunk közel egymáshoz, mert úgy erősebbek vagyunk! Nem számít, hogy hol van a parancs akkor is érvényes! És nem! Azért vagyok itt, mert szeretlek! Miért olyan nehéz ezt elhinned? Mit kellene még végre tennem, hogy ezt el hidd nekem? - A szemeimmel az egyik pillanatban még villámokat lehetne szórni, a másikban meg akkorára tágulnak a pupilláim, hogy még a Csizmás Kandúr is megirigyelhetné a Shrek filmekből. Ezt mégis, hogy magyarázzam el neki? Egyszerűen kényszeresen érzem, hogy ezt kell tennem, és kész. Talán valamiféle kötelék lehet vagy nem is tudom. De a legrosszabb asz, hogy ez egyáltalán szóba került kettőnk között, és nekem emiatt, most magyarázkodnom kell. Komolyan úgy érzem magamat mintha valami tárgyaláson lennék, és életem minden eddigi ballépéséről részletesen számot kéne adnom, és magyarázatot adni a miértjükre, Kendra pedig a vallatóm szerepét tölti be. Én tényleg csak egy nyugis, békés vacsorát szerettem volna eltölteni azzal a lánnyal, akit szeretek. Erre tessék...
Már nem is próbálok visszavágni, csak rosszallóan megrázom a fejemet. Megmondom őszintén, hogy belefáradtam a vitába. Akármit mondok, Kendra biztosan kitalál valamit, amivel visszavághat Nekem, és úgy tűnik, hogy képtelenség lecsitítani. Persze belejátszhat az is, hogy Ő vérfarkas, és ezért hevesebbek az érzései, könnyebben jön dühbe, és sokkal temperamentusabb minden szempontból, de ez már tényleg kicsit túlzás. Elhiszem, hogy bántja az érzés, hogy áthidalhatatlan a távolság kettőnk között, és egyszerűen ki akarom zárni a problémáim megoldásából, de ez nem igaz, csak képtelen vagyok ezt megértetni vele. Tény, hogy tényleg nehéz úgy élni, hogy egyszerre három én-t érzek magamban, és a 3 felem állandóan egymást nyúzza, a dominanciáért. Kendra pedig ezzel, hogy így viselkedik, csak még nehezebbé teszi ezt az egészet nekem. Hiába szeretem, és próbálom neki ezt bizonygatni, jelenleg állandóan csak a vélt, és valós sérelmeit képes sorolgatni, olyan dolgokat is a fejemhez vágva, amikről nem tehetek...
Nem tudom, hogy mennyi ideig veszekszünk, de az biztos, hogy a többi lakó már nagyon unhatja, mire végre úgy-ahogy kezdünk napirendre térni a dolgok felett. Kendra is, és vele együtt én is kezdünk végre megnyugodni. Amikor végre magamhoz ölelhetem Őt, úgy érzem, hogy a veszekedésünk kezdete óta először tényleg valami olyasmit teszünk, amit a mai estétől reméltünk: igyekszünk kimutatni, hogy mennyire szeretjük egymást. Annyira szeretném, hogy csak ne ennyit tudjak mondani Kendra-nak, hogy valami biztatót is tudjak súgni a fülébe azon kívül, hogy szeretem, de egyszerűen nem megy. Fogalmam sincs, hogy ebből miként lábalhatnánk ki. De egyenlőre, csak az a fontos nekem, hogy Kendra-t ne veszítsem el, és, hogy többé ilyen súlyú vita ne essen meg közöttünk. Egy halovány mosollyal viszonozom Kendra csókját, majd hagyom, hogy ismét szemügyre vehesse a harapást.
- Talán, azért, mert vérfarkas harapás. - vonom meg a vállamat. - Úgy tudom, hogy a vámpírokra halálos. Bennem az is van, szóval lehet, hogy ezért akar ilyen nehezen gyógyulni. - találgatok. Türelmesen várom, hogy Kendra visszatérjen. örülök, hogy végre végeztünk egymás "gyilkolászásával", és ki tudja talán még jól is végződhet ez-az este. Kedvesen mosolygok rá, amint újra megjelenik a konyhában a fertőtlenítő szerekkel. - Igen. Nem érdemes húzni az időt. - felelek még egy halovány fél-mosollyal várva, hogy Kendra nekikezdjen fertőtleníteni a sebeimet. Valamiért, az a kellemetlen érzés cirkál bennem, hogy ezt egyáltalán nem fogom élvezni...

Nehéz eldönteni, hogy a két lány közül melyik gyűlölte jobban a másikat régebben, de akkor még nem állt fenn a veszélye annak, hogy a köztük lévő viszály és feszültség tettlegességbe csap át. Sajnos ennek ma már körülbelül 100 százalék az esélye, nem is lehetne őket egy térbe összeengedni. És ha össze verekednének, félő, hogy életre-halálra küzdenének, és sajnos nem valószínű, hogy Kendra lenne a győztes egy ilyen viadalban. Bojana gyorsabb, erősebb, és sokkal álnokabb is. A győzelme szinte garantált lenne a párommal szemben. Mondjuk, sokat nem nyerne vele, mert valószínűleg utána én ölném meg Őt. Mindenesetre fel nem foghatom, hogy Kednra, hogy képes még mindig féltékenykedni Bojana-ra. Persze tudom, hogy biztos frusztrálja, hogy vele lakom együtt, de semmi más nincs közöttünk. Ráadásul Őt választottam nem pedig Borit. Kendra-t szeretem nem pedig a másik lányt, és ezt Ő maga is nagyon jól tudja, épp ezért nem értem, miért játssza mindig a féltékenyt, ha Bori valamiért szóba kerül. - Pont ezt mondtam az előbb! Bori egyszer segített, és annak hála vagyok benne a slamasztikába, amiből nem tudok kievickélni! - vágok vissza a lánynak. - És ha akar, akkor mi van? - fakadok ki végül türelmemet vesztve. - Régen is akart mégse álltam le vele. Ráadásul Téged választottalak! Téged, nem pedig őt! Nem értem, hogy miért féltékenykedsz! - Nem kiabálok Kednra-val, sose tenném, de érezheti a hangon, hogy dühös vagyok. Tény, hogy Bojana többet akar tőlem szimpla barátságnál, de ez azóta így van, amióta vérfarkasok lettünk. Mégse tettem vele soha semmit, még akkor se, amikor Kendra nem volt a képben éppen. - Hogy engedjem el, amikor laus ránk parancsolt, hogy maradjunk előtt? Ő a teremtőnk, hatalma van felettünk, azt kell tennünk, amint mond! - fejezem be végül a kirohanásomat, de a végére a düh helyett inkább kétségbeesés hallható ki a hangomból.
A név, amit Kendra kiejt a száján, ismerősen cseng a fülemben. Igen, azt hiszem futólag már találkoztam vele egyszer régebben. Túl sokat nem tudtam meg róla, azon kívül, hogy elég öreg vámpírnak számít már a maga 800 évével. Mégis nem tűnt olyan rossznak, mint a többi hozzá hasonló, és így utólag belegondolva inkább Elena-t juttatta eszembe, mint más vámpírt, márpedig Elena-ról tudom, hogy Ő a jobbik vámpírok közül való. Tudom, hogy segítségre van szükségem, mégpedig záros határidőn belül, de ennek ellenére bizalmatlan vagyok abban a tekintetben, hogy bárki olyantól kérjek segítséget, akit nem ismerek jobban. Most úgy tűnik, hogy ezt mégiscsak meg kell tennem, majd. - Egy próbát megér. - felelem végül jobb meggyőződésem ellenére, de mindenesetre, azt remélem, hogy ez, majd egy kicsit lehiggad Kendra is. - Miért szerinted, Én mit tudok a vámpír létről? Ha nem lennék Hibrid és nem lenne, bennem az a pár csöpp vámpírvér semmi sem kötne hozzájuk! És én sem azt mondtam, hogy mind szívtelenek csak azt, hogy nem bízom a fajtájukban! Hisz még a sajátomban sem lehet megbízni pedig Ők csak részben vámpírok! - felelek neki kissé fásult hangon. Kezd ebből az egész veszekedésből elegem lenni. Amikor eljöttem otthonról, akkor azt hittem, hogy itt végre lesz egy kis nyugalmam, és egy kis kellemes időt tölthetek együtt Kenda-val. Ehhez képest már az Isten tudja, mióta öljük itt egymást, minta csak muszáj lenne, és az életünk függene tőle. Egyre csak marjuk egymást, mintha ismét ott lennénk az erdőben. Olyan mintha a gyűlölködés, az agresszió, és az egymás bántása mind szavakkal, és tettekkel egyenesen a fajtáink vérében lenne. DE legalábbis úgy viselkedünk, mint két ötéves a homokozóban, akik egy lapáton veszekednek. Félek tőle, hogy ebből az estéből sok jó már nem sülhet ki, pedig semmit se szeretnék jobban mintha máshogy lenne.
- Nem tudom, hogy gondolod Kendra. Az biztos, hogy én nem azt szeretném, hogy külön utakon járjunk. - teszem hozzá fájdalmas, szinte már elkeseredett hangon. Nem akarom elveszíteni Őt, és azt hiszem ha ez megtörténne, akkor én lennék a világ legnyomorultabb élőlénye. Már amennyire élőlénynek lehet nevezni. - Nem azt mondtam, hogy el akarok zárkózni a gondjaimmal, és, hogy neked semmi közöd hozzá De tudom, hogy tele vagy bajokkal, és egy elég nehéz szakasz áll mögötted. Értsd meg, hogy én segíteni szeretnék neked, nem pedig még több gondot varrni a nyakamban, azért próbálom, ezt megoldani egyedül, hogy neked ne kelljen, hogy még emiatt is főjön a fejed. Nem ellökni akarlak magamtól, hanem megóvni téged! Azért kíméllek, mert szeretlek! - a hangom már sokkal inkább könyörgő, és kétségbeesett a haragnak már nyoma sincsen benne. Ahelyett, hogy nevetgélve, jó kedvűen próbálnánk valami ehetőt összeütni magunknak vagy csak egy kicsit összebújnánk valahol, és beszélgetnénk, vagy esetleg TV-t néznék, most itt állunk, és veszekszünk. Nem akartam, hogy e legyen, és már nem is emlékszem rá, hogy hogyan fajultak idáig a dolgok. Nem tudom, hogy miért tesszük ezt egymással. Már mindketten elég pofont kaptunk az élettől, ennek ellenére, most még egymást is bántjuk. Nem akarom, hogy ez így menjen tovább. El is mehetnék, de akkor tudom, hogy vége lenne köztünk mindennek, és azt nem akarom. Most már azt sem értem, hogy mi ütött belém, amikor az előbb kifelé indultam. Nem értem, hogy gondolhattam, azt, hogy az a jó megoldás a kettőnk közötti helyzetre...
- Én sem akarok tovább veszekedni. - felelem neki. Habozok, amikor látom, hogy könnyek tűnnek fel a szeme sarkában, és ismét csak maró bűntudatot érzek, hogy miattam van ilyen állapotban. Végül, aztán mégis közelebb lépek hozzá. Hagyja, hogy finoman megcirókáljam az arcát, és letöröljek egy könnycseppet. Körülbelül egy magasak vagyunk, és amikor végül hozzám bújik, a sérülésem ellenére igyekszem olyan szorosan magamhoz ölelni amennyire csak tőlem telik. A hajába temetem az arcomat, és igyekszem belélegezni a finom illatát. - Nem tudom. Majd kitalálunk valamit. Szeretlek! - súgom a lány fülébe. Az arcát most nem érem el, ezért a nyakára adok egy gyengéd puszit, mielőtt ismét magamhoz szorítanám. Szeretem őt tiszta szívemből. És, amikor így magamhoz szoríthatom, a világon a legboldogabb ember vagyok, hogy van Nekem, és, hogy szeret engem akárcsak én Őt. És mégis most olyan, mintha az egész csak arról szólna, hogy egymást bántsuk, még akkor is ha nem ezt akarjuk. De nem akarom, hogy így legyen. Csak boldog szeretnék vele lenni, és végre egy kicsit élvezni az életet. De ehhez először valahogy megoldást kell találnom erre a helyzetre.

Amikor reggel Bojana felkeltett, és rádöbbentem, hogy megint megtörtént éjjel, megint elindultam vadászni, és megint nem emlékeztem semmire, ráadásul még egy vérfarkas harapását is begyűjtöttem akkor azt hittem, hogy már nincs ennél lejjebb, és reménykedve vártam, az estét, hogy Kendra közelsége talán megnyugtat, vele egy kicsit ellazulhatok, és nem kell erre az egészre gondolnom. Abban bíztam, hogy végre lesz egy estém, amikor végre egy kicsit boldog lehet, egy kicsit szabad mentesen a hibrid lét mindenféle terhelő, veszélyes gondjától, problémájától. Hát...Tévedtem. Beigazolódott a mondás, hogy hinni a templomban kell. Talán úgy lett volna ahogy reméltem, ha a vérfarkas, akivel harcolok nem Kendra lett volna, és ha nem vagyok olyan ostoba, hogy Bojana nevét is megemlítem. Minden a visszájára fordult, és az egész este egyre csak rosszabb, és rosszabb lett. Nem emlékszem rá, hogy valaha is így martuk volna egymást Kendra-val amióta csak ismerjük egymást. Kicsit arra emlékeztetett ez az egész helyzet, mint amiket anno apámmal kellett még átélnem évekkel ezelőtt. És ettől csak még jobban bántott az egész...
- Nem kértem segítséget Bojana-tól. - feleltem merev arccal, de érezhetően feszült hangon Kendra-nak. - Egyszer fogadtam el a segítségét, annak hála tartok most ott ahol. Ő az utolsó személy az egész Földön, akitől hajlandó lenék segítséget kérni. - Hogy tud még mindig ezen lovagolni? Hogy tud még mindig féltékeny lenni rá? Őt választottam nem Borit! Úgy beszél mintha minden apró problémával egyből Bori-hoz rohannák, amikor Ő is pontosan tudja, hogy igyekszem minél kevesebb időt vele tölteni. Akkor költöztem vele össze, amikor Kendra-val nem tartottam egy ideje a kapcsolatot. Tudja, hogy Bojana nekem sem a szívem csücske, nem értem, hogy miért kerül elő mégis minden alkalommal a neve ha összeveszünk. Szívem szerint rövidre zárnám a vitát, de Kendra-ból csak úgy ömlik tovább a szó. - Nem temettem el magamat! De mutass nekem egy megbízható vámpírt akihez fordulhatnék! Biztos nem röhögne képen hacsak így a semmiből előhozakodnék a kéréssel, hogy figyi létszíves segíts már, mert nem tudom, hogy kéne úgy ennem, hogy közbe ne mészárolja halomra az embereket köszi. - nem gunyoros a hangom hanem sokkal inkább csalódott. Nem azt mondtam neki, hogy nem jó az ötlete. Mert amúgy tényleg logikus, és működhetne is. Csak épp honnan kaparjak elő egy vámpírt aki segítene is nekem? Mert jelenleg öteltem sincs. Aki szóba jöhetne az egyből ki is esik a képből. Persze egy próbát megérne, hogy megkérdezzem őket, de úgyis nemleges választ kapnék. Nekik is megvan a maguk gondja. Nincs idejük még az enyémmel is foglalkozniuk és ez tökéletesen érthető.
- Tudtommal még most is egy pár vagyunk! - vágok vissza. - Javíts ki ha tévednék! - teszem hozzá csalódott hangon. - Tudom, hogy megvan a magad baja, nem akarlak az enyémmel is terhelni. Ezt amúgy is nekem kell megoldanom. Nem te vagy egy két lábon járó időzített bomba...- felelek keserű hangon a lánynak. Tudja, hogy bármikor bármiben számíthat rám, és tudom, hogy én is számíthatok rá. Amikor hátat fordít nekem csak dühösen lecsüggesztem a fejemet. Próbálom kitalálni, hogy mégis hogy jutottunk idáig. Olyan jól indult az egész, olyan jó érzés volt, amikor lelkesen tervezgettük az estét, és annyira bíztam benne, hogy tényleg olyan jó lesz, majd, mint amennyire szerettem volna, hogy az legyen. Ahhoz képest lassan, már azt sem tudjuk, hogy mit vágjunk egymás fejéhez. Békülni szeretnék, mert elegem lett már a veszekedésből akkoriban, amikor még ennél is fiatalabb voltam. Veszekedtem eleget apámmal anno, és nem akarom ezt ismételni Kendra-val is. Nincs hozzá sem erőm, sem kedvem. Nem akarom újra átélni ugyanazt.
- Rendben akkor gyenge vagyok tessék! - csattanok fel. - Küzdöttünk, már eleget szerintem! - emelem fel a sebes karomat. Dacos a hangom dühös vagyok rá még mindig. De egyből megenyhülök, amikor látom, az arcán végiggördülő könnycseppet. Fáj, amikor eltol magától, de nem lépek közelebb hozzá. Azt hiszem talán túljutottunk a legrosszabb a veszekedés legrosszabb részén. Örülnék neki. - Maradni szeretnék. Ha hagyod. - felelek neki kurtán. Tudom, hogy mitől retteg Kendra. Ugyanattól, mint én. Félek, hogy elveszítem, és talán még jobban rettegek attól, hogy legközelebb esetleg bántom akaratomon kívül is. Fél percig habozok, de aztán végül elszánom magamat. Odalépek hozzá, és ha hagyja az ép kezemmel megpróbálom finoman átölelni. Szeretem Kendra-t. Nem akarom elveszíteni őt...

Mindig is szerettem volna azt hinni, hogy soha sem azért gürcöltem olyan keményen, és küzdöttem olyan elszántam, hogy másoknak megfeleljem, pedig mélyen magamban mindig is tudtam, hogy ez az igazság. Gürcöltem azért, hogy apám máshogy nézzen rám, hogy elnyerjem az elismerését, tanultam, hogy a tanárok felfigyeljenek rám, és esetleg később egyengessék az utamat. Segítettem itt is, ott is ha megkértek, és még ha morogtam is néha, de megtettem, mert szerettem volna jobban beilleszkedni. Végeredményében igazából csak a második pont sikerült igazán. A tanárok szimpátiáját elnyertem, és sokszor kaptam értékes tanácsot, esetleg még segítséget is ha szükségem volt rá. A harmadik rész nem sikerült teljesen részben Bori-nak köszönhetően, részben azért, mert egy kicsit mindig is kívülállónak éreztem magamat, és ha jobban végiggondolom, még most is az vagyok, és könnyen meglehet, hogy az is maradok. Az emberek között mindig kényelmetlenül éreztem magamat, mert több rosszat kaptam, mint jót mégis igyekeztem jóindulattal viseltetni irántuk. Gyűlöltem vérfarkas lenni, és ezen sem Kendra, sem Bori nem tudott változtatni. Gyűlöltem, hogy még jobban kicsúszott a lábam alól a talaj, és sokszor úgy szenvedtem, hogy talán csak apámnak kívántam ezt (igaz, hogy akkor már halott volt, de mivel vérfarkas volt ezért a kívánságom így is teljesült még mielőtt megfogalmazódott volna a gondolat). Hibridnek lenni...még rosszabb, mint amikor vérfarkas voltam, és a legszörnyűbb az, hogy ezt saját magam hoztam a fejemre, amikor önként belementem Bori ajánlatába, és hagytam, hogy Klaus átváltoztasson. Ezt még annyira sem tudom uralni, mint a vérfarkas énemet, és akkor is az egész borzalom egy fix időre volt korlátozva, de itt bármikor megtörténhet a baj. Túl éhes leszek aztán...zéró önkontroll, no memória, hullák...
Bár örültem neki, de sose értettem, hogy Kendra-t, hogy nem tudja zavarni az, hogy 5 évvel fiatalabb vagyok, mint Ő. Más volt, amikor még csak barátok voltunk, ott az ilyesmi nem számít. De most már egy pár voltunk, és tudom jól mi a véleménye: ilyenkor csak az számít, hogy a kettő mit érez egymás iránt, a kor csak apró mellékesség. Most még az...Ha halandó lennék, talán nem foglalkoznék a dologgal, de már nem vagyok az, Kendra viszont nagyon is. Nem akarom végignézni, ahogy elsorvad előttem szép lassan, látni, ahogy egyszer meghal (ha már nem történik meg idő előtt, az én hibámból). Arra viszont sose venném rá, hogy hibrid legyen, önzőség lenne, és utána mindene gyes általa megölt emberért engem terhelne a felelősség. Lehet, hogy Ő még rosszabbul viselné az egészet, mint én, és Ő amúgy is sokkal jobban gyűlöli a vámpírokat. Régen nagyon erős volt, talán még Bojana-nál is sokkal erősebb akaratereje volt, Ő ezt is jól tudta volna kezelni akkoriban. Nekem is sokat segített, amikor vérfarkas vagyok. De tartok tőle, hogy az utóbbi idők eseményei letörtek valamennyit az erejéből. Erről még sose esett szó közöttünk, de nagyon félek, hogy így van, és már csak ezért sem akarom kitenni annak a traumának, amit a hibriddé való átváltozás okozna neki. Érzem, hogy ez a kapcsolat őrültség, és rettegek, hogy a végkifejlete valami borzalmas lesz egyszer, de akkor sem tudok mit tenni...szeretem Kendra-t, és Ő az első az életemben, aki viszonozza is, ezt az érzést, pedig ezt sose tudtam volna elképzelni róla. Barátok voltunk, nagyon jó barátok és emiatt gondoltam úgy, hogy sose lehet köztünk semmi sem, mert már akkor is nagyon tetszett. De ahogy a mondás is tartja hinni, a templomban kell. Az érzéseim miatt az egyik felem, majd kiugrik a bőrömből örömében, és mást sem tenne, csak folyton-folyvást Kendra mellett lenne, de a másik mindig szomorú és szorong, mert félek, hogy leveszítem őt egy napon, és akkor mindennek vége...
- Mert a dolognak, mindig csak ezt az oldalát tapasztalom. És nem azt mondtam, hogy nem hiszek abban, amit mondasz, de te is tudod, hogy próbáltam már, és mindig csak egy vagy több újabb hulla lett a vége. - felelek neki feszülten, de közben érzem, hogy mennyire rideg is a hangom valójában. - Ha vért érzek, ha iszom, akkor nincs többé más, és addig iszom, amíg van mit...Semmi önkontrollom sincs. Úgy szívom a vért, mintha mindig az lenne az utolsó alkalom. - teszem még hozzá idegesen, de közben végig igyekszem Kendra szemébe nézni. Csak egy hatalmas gond vagyok neki...egy púp a hátán...még az én bajomat is Ő akarja kezelni, pedig a sajátja is éppen elég lenne. Nem akarom ezt a gondot ráhárítani. Nekem kell megoldanom. - Nem te buktál el, és ez nem is a te problémád, nem neked kell megoldanod! - csattanok fel hirtelen, ezzel még magamat is meglepve. Érzem, hogy vér szökik az arcomban, és a szemeim a tükörben sárgásan felizzanak. De szerencsére, az egész egy pillanat műve, és szinte azonnal észbe kapok. - Ne haragudj. Sajnálom! - igyekszem finoman végigsimítani a karján, ha engedi. - A vámpírok között is vannak jók, de nem tudom, hogy ki segíthetne nekem...Undorodom saját magamtól. - felelem gyűlölettel telt hangon. Elerna-nak szólhatnék, más vámpírt nem ismerek, de neki is megvan a maga baja, emlékszem még a padon lefolytatott beszélgetésünkben, úgyhogy Őt eszemben sincs zavarni. Bojana-hoz és Klaus-hoz ugyanúgy nem fordulhatok. Versenyezhetnének azért, hogy melyiküket érdekli kevésbé az emberi élet értéke. Talán az álmaimban megtalálhatnám a választ, de nem látok semmit csak valakinek az emlékeit, aki majdnem 800 éve élt. De az utóbbi időkben már nem csak a helyek, hanem az idő is változik, és nem pár évről van szó, hanem néha évszázadokról is. És a főszereplő mindig ugyanaz, a Dzsamuka nevű mindig feltűnik. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy talán Ő is vámpír volt, de még semmi biztosat nem találtam, nem láttam erre vonatkozóan. De ha mégis vámpír...Él még egyáltalán? Ha igen, talán meg kellene találnom? Lehet, hogy Ő tudna segíteni. Ezt, majd el kell mondanom Kendra-nak, de nem most. Amíg nincs egyértelmű bizonyítékom, nem akarom ezzel zaklatni. Lehet, hogy csak az én hülye képzelgésemről van szó.
- Nem számít ki volt az első, aki támadott...-hallom ahogy kimondom a szavakat, érzem, hogy mozognak az ajkaim, de mégis olyan, mintha csak kívülről figyelném az egész helyzetet, annyira abszurd. ~ Az nem lehet! - próbálom győzködni magamat. Mindig, mindenhol a szeretet erejéről rizsáznak, meg arról, hogy semmi sem győzheti le! Mindig is tudtam, hogy egy adag disznószart sem ér az egész! Itt van a jó példa...Szeretjük egymást...Tudom...Érzem. És lám, a múlt éjjel mégis majdnem megöltük a másikat...Őt annyira elvakította a gyűlölet, hogy még az sem érdekelte, hogy nem csak vámpírvér folyik az ereimben, engem pedig úgy űzött a vérszomj, hogy még azzal sem foglalkoztam, hogy annak a vérét szívjam ki, akit a legjobban szeretek a világon...Tényleg megérdemeljük egymást. Nem vagyok dühös Kendra-ra. Emiatt sose tudnék az lenni. A tegnap estében valószínűleg egyikünk legalább annyira ludas, mint a másik. És pontosan érzem, hogy miken megy mostanában keresztül, tudom, hogy farkasalakban előkerül az-az énje, amit emberként igyekszik elfojtani. - Szeretlek! - fordulok hozzá vissza. - Még az életemnél is jobban, de nézz csak magunkra! Gyengék vagyunk, mint a harmat! Mindkettőnket olyan sebek borítják, amiket a másiktól szereztünk! Képtelenek vagyunk uralkodni a legelemibb ösztöneinken is, és nem emlékszem semmire, de a sebeimen látom, hogy tegnap ölre mentünk! Mi van, ha legközelebb az egyikünk sikerrel is jár, amikor véletlenül egymásnak esünk? - szegezem neki a kérdést, ahogy visszafordulok. - Szerinted, hogy tudnék valaha is elszámolni magammal tudván, hogy én oltottam ki az életedet, az egyetlen személyét, akit valaha is igazán szerettem, és szeretek! Hogyan lehetnénk együtt, hogy ha már az első közös "átváltozásunkat" követően egymást gyepáljuk, és nem a szeretet jeleként? - Csak úgy ömlenek belőlem a kétségek, amik már régóta kínoznak, felszínre tör az elfojtott düh, és keserűség. Aztán egyetlen ugrással Kendra előtt termek. - Szeretlek! - súgom a fülébe. - Féltelek. És most már nem csak az saját és a te ellenségeidtől, de már önmagamtól is! - kétségbeesetten nézek a lány szemébe, ahogy elmondom a szavakat.

Mi a boldogság? Mit jelent az, hogy boldognak lenni? Örömöt, megelégedést, kielégültséget érezni? Az érzés, hogy megvan mindened, amire vágytál, hogy van hova hazamenned, van kihez hazamenned? Vagy egyszerűen csak nem kell aggódnod azért, hogy mit hoz vajon a holnap? Nem tudom, bevallom őszintén, de azt hiszem, mindenkinek valami más jelenti a boldogságot. És engem mi tenne boldoggá? Ha pár éve megkérdezik valószínűleg rövid gondolkozást követően rávágtam volna, hogy az ha egy napot végig "harcolhatok" az iskolában úgy, hogy ha békén hagynak és nem "kínzóim" hanem igazi, jó barátaim vannak…Ha olyan apám van, aki nem abba leli örömét, hogy iszik és engem ver hanem mondjuk abban, hogy a fia jól tanul, és több, mint valószínű, hogy meg fogja tudni teremteni a jövőjének az alapjait...Ha van egy anyám, aki szeret, és esetleg egy lány, akit én is szerethetek. Na és most?...Mire vágyok most igazán? Kontrollara a testem, és a másik két részem fölött, arra, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, és ne menjek bele ebbe az egész hibrides örültségbe. Arra vágyom, hogy boldog lehessek Kendra-val, és idővel normális hétköznapi életet élhessek vele, szerethessem, ne kelljen amiatt aggódnom, hogy valami baja esik, ne adj Isten általam, mert nem vagyok képes visszafogni magamat...Azt hiszem, engem ez tenne boldoggá. Féltem őt, nem utolsó sorban magamtól. Tudom, hogy nem egy törékeny virágszál, kettőnk közül mindig Ő volt, az erősebb ilyen téren, de mostanában túl sok mindenen ment keresztül, és velem csak egy újabb borzalmas gond szakadt a nyakába. Félek, hogy kigúnyolnák miattam, összesúgnának a háta mögött, nem csak azért, mert fiatalabb vagyok, mint Ő hanem a többi vérfarkas is, azért, mert összeállt egy hozzám hasonló félvérrel. Félek, hogy ha Bori egyszer rájön, hogy mi van Kendra és köztem akkor bántaná, vagy ami még rosszabb erőszakkal kényszerítené Klaus által, hogy hibriddé változzon, és a mi átkos életünket élje. Nem attól félek, hogy nem szokna bele, hanem attól, hogy túlságosan élvezné...Hogy ugyanúgy elvesztené a kontrollt, mint én...
Megint csalódást kellett okoznom neki. Megint csak egy újabb gond, probléma érkezett velem. Ismételten csak azt kell látnia, hogy olyan fiúval állt össze, aki még magára sem tud vigyázni, nem, hogy rá...Látom a szemeibe villanó indulatot, rosszallást. Számítottam rá. És még csak azt sem tudja, hogy együtt élek Bojana-val egy fedél alatt, közösen bérlünk lakást. Erről még sose esett közöttünk szó, de nemsokára úgyis el kell neki mondanom, és el is fogom. Mindenesetre van egy olyan érzésem, hogy az bizony nem lesz egy egyszerű menet, és félek tőle, hogy meg is lesz akkor az első igazán nagy veszekedésünk Kendra-val. Tudom, hogy minden kapcsolatban vannak konfliktusok, de eddig olyan jól elvoltunk, és ahogy eddig tapasztaltam Kendra még mindig előbb cselekszik, utána gondolkozik, ami a közelében lévő tárgyaknak biztosan nem fog jót tenni. Csak abban bízok, hogy tudja, hogy szeretem, és máshoz sose érnék hozzá rajta kívül. A gond csak az, hogy tudja, hogy Bori elég állhatatosan próbálkozott nálam anno, egyenlőre csak azt nem tudja, hogy még mindig így van sajnos.
Aggódik értem, látom a tekintetén, és ettől csak még inkább bűntudatom van. Elmosolyodom, amikor érzem, amint gyengéden megcirógatja az arcomat. Jól esik az érintése, hamis biztonságérzetet kelt bennem, és az illúziót, hogy minden a legnagyobb rendben van, hisz itt vagyunk egymásnak, és épp ezért nem lehet semmi gond,a míg ez így van. Amikor meghallom a szavait, keserűen elmosolyodom, és lazán megrázom a fejemet. - És mi van azokkal, akik nem akarják átadni a gyeplőt, mégis a sötétség irányít? - kérdezem már szinte esdekelve. - Tudod, hogy sose tennék ilyen dolgokat önszántamból, mégis újra és újra vérengzek akármennyire is ellene vagyok. Hogy harcolhatnék valami ellen, amit gyakorlatilag nem is ismerek, pedig ugyanúgy az én húsom, az én vérem, mégse vagyok képes uralkodni rajta! - Szinte sziszegem már a szavakat a végén, a hangom elkeseredett, és szinte a könnyem is kicsordul, mert reménytelennek látom, az egészet. Őrületbe kerget, ez az egész helyzet, és képtelen vagyok rendet teremteni, a romhalmazban, amit most magamban érzek. Kendra mellett, erősebbnek érzem magamat, de nem lehet mellettem a nap 24 órájában. Hagyom, hogy feltűrje a hosszú ujjú póló szárát, és megnézhesse a sebet, ami már nem néz ki olyan visszataszítóan, mint reggel, de azért nem nyernék vele szépségversenyt. Ahogy elkezd hátrálni utána, és ahogy aztán néz rám. Riadtan húzom fel a szemöldökömet, és tanácstalan kifejezéssel meredek a lányra. - Mi a baj Kendra? Mi történt? - kérdem tőle sietve. Lehet, hogy az zavarja, hogy megtámadtam egy vérfarkast? Hisz ezzel kezdtem, amikor idejöttem, és rákérdezett, hogy mi a baj. - Hidd el, hogy nem akartam! Sose bántanék egy vérfarkast önszántanból, hisz te is az vagy, én is az voltam! Sose tenném, te is tudod!. Én...sose! - Kétségbeesetten áramlanak ki a szavak az ajkaimon, mintha csak pajzsként akarnám, őket magam előtt tolni, hogy elfedjék azt a szörnyűséget, amit múlt éjjel műveltem.
A következő szavakra a döbbenet egy új hulláma söpör végig a testemen, és hirtelen kővé dermed bennem minden. Talán egy egész percig szótlanul, értetlenül meredek a földre, mintha csak oda lenne írva a válasz. - Nem tudom...Nem emlékszem...Kendra...- nyögöm ki végül a választ, de, amint kimondom, érzem, hogy mélyen a lelkem egyik legrejtettebb zugában összetörik bennem valami: a biztonság hamis illúziója. Megtettem. Megtettem, azt amire, már az elején is figyelmeztettem, ami miatt kérve kérleltem, hogy ne tegyük azt, amit tesszük. Eddig azt hittem, Kendra közelében erősebb vagyok, hogy jobban ellen tudok állni. És most kiderült, hogy még az Ő vérét is kiszipolyoznám, ha lenne rá alkalmam. Szó nélkül fordítok hátat, és tántorgok ki az ajtó felé. Nem lehetek többet a közelében, nem szabad, nem akarom, hogy még egyszer bántsam...vagy akár még rosszabbat tegyek vele.

A karom. Még mindig iszonyatosan fájt, és a legegyszerűbb mozdulatokon kívül, mindene gyes mozzanat a kínok kínjaival járt. Valamennyire gyógyult hisz reggel még mozgatni is alig tudtam, de nem sokkal javult. És a legrosszabb az, hogy ezt nem fogom tudni elrejteni Kednra elől, mert észre fogja venni, hogy képtelen vagyok használni tekintve, hogy a legtöbb dolgot mind jobb kézzel csinálom. Hogy mondjam el neki, hogy megint átmentem Psycho-ba és már nem is értem be az emberekkel, hanem minden jel arra mutat, hogy még egy vérfarkast is megtámadtam, talán meg is öltem. Hogy mondjam el neki, hogy megint semmire sem emlékszem az éjszakából és ki tudja, hogy hány életet oltottam ki múlt éjjel. Nem akarom, hogy Kendra ezek miatt féljen tőlem, bár megérteném, mert sokszor még én is félek önmagamtól, legalábbis a másik énemtől. Azt se akarom elmondani, hogy Bori ismét bepróbálkozott, még meg is csókolt...Tudom, hogy iszonyat dühös lenne. Ahogy Bojana is tombolna, ha tudna arról, hogy Kendra-val vagyok. Ő még mindig azt hiszi, hogy mi ketten valamikor egy pár lehetünk. Szégyellem, de azt hiszem, ha nem lenne az életemben Kendra, akkor már talán összejöttem volna vele, és azt hiszem annak az emberekre nézve nagyon, de nagyon csúnya vége lett volna, ha átveszem Bori mentalitását...
Annyira igyekeztem, hogy minél előbb elszabadulhassak otthonról, hogy csak amikor ideértem, akkor jutott eszembe, hogy még egy szál virágot sem hoztam Kendra-nak Igazából nem tudom, hogy mi a kedvenc virága, de remélem nem haragszik meg, amiért most csak magamat hoztam. Igazából csak az járt a fejemben, hogy minél előbb ismét vele lehessek. Amint megpillantom az ismerős ajtót, már jobb egy kicsit a kedvem, és amikor végre belépek és megérzem a számomra annyira kedves illatot, annak az illatát, aki annyit jelent nekem akkor tényleg elmosolyodom. És amikor megpillantom Kendra-t, mint mindig most is kicsit hevesebben kezd el verni a szívem. Finoman elmosolyodom, amikor megköszöni a bókot. Neki még kicsípnie sem kell magát, hogy gyönyörű legyen, legalábbis én nem tudom másmilyennek látni. Amikor közelebb lép hozzám és végül megcsókol, meglehetősen sután, de igyekszem viszonozni. Még mindig nincs túl nagy gyakorlatom az ilyesmiben, de Kendra elég türelmesnek tűnik szerencsére. Mivel a jobb kezem túlságosan is fáj, a ballal igyekszem őt magamhoz ölelni. El is felejtettem, hogy mennyire vágytam már az érintésére, az ajkaira, arra, hogy vele lehessek. Amíg csókolózunk, az egész világ megszűnik körülöttem létezni, csak Kendra van, senki más, és azt kívánom, hogy örökre így maradhassunk...
A lány kérdésére komoran bólintok. - Tegnap megint megtörtént. Nem emlékszem semmire...-kezdek bele. Végül nagyot sóhajtottam. - Amikor Bori reggel felkeltett észrevettem, hogy nem tudom mozgatni a jobb karomat. - Levettem a kapucnis pulóvert, így Kendra láthatta a karomon éktelenkedő hatalmas, torz harapásnyomot. - Úgy tűnik megint átmentem Postal Dude-ba, csak most már szintet is léptem. - Elkeseredett a hangom, mert most tényleg megrémültem. - Ez az egész egyre rosszabb. Lassan teljesen kezd kicsúszni a kezemből az irányítás. Félek. Lehet, hogy tényleg Bori-nak van igaza...Szörnyek vagyunk, úgyis kell viselkednünk. - Esdeklően tekintek Kendra-ra mintha tudhatná a megoldást az egész helyzetre. Bár talán pont Ő a megoldás. Ha Ő mellettem van, valamiért mindig erősebbnek érzem magamat. Mégis elkeserítő ez az egész szituáció. Ha nem lettem volna olyan ostoba és türelmetlen anno, akkor ez az egész probléma, most nem is létezne...