I like it when you smile, but I love it when I'm the reason
Szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat. Nem sokat gondolkoztam azon, amit mondtam, hiszen benne megbíztam és úgy éreztem, hogy neki beszélhetek erről. Még akkor is, ha nem éppen volt rózsás teljesen a kapcsolatom Theo-val. Minden kapcsolat másabb és másabb, ahogyan a fiatalság bolondságig. Ez viszont másabb volt, megfoghatatlan, de mégis másabb. Azt pedig én magam sem tudtam, hogy mi lesz ennek a vége, hiszen az se kizárt, hogy nem éppen remek kimenetele lesz, hiszen nem mindig könnyű a bestiát se féken tartani, hogy ne menjen neki. Részben pontosan azt a fajt képviseli Theo, akit a farkasok ki nem állhatnak és emellé még jön az is, hogy az emberi természetem se rajong annyira a vámpírokért. Azt hiszem, hogy hálás lehetek a sorsnak, hogy Dom is farkas és nem pedig vámpírrá változott. Nem tudom, hogy azzal miként tudnék megbirkózni. Kérdése könnyedén meglepett és pár pillanat erejéig habozok, de mielőtt bármit is mondhatnék, azelőtt ismét megszólal. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, hiszen az se kizárt, hogy ő többet tud róla, mint én. Magam sem tudom, hogy mi is lenne erre a helyes válasz. – Tudomásom szerint nem annyira régóta léteznek és nem hiszem, hogy sokan vannak, hiszen nem éppen egyszerű ilyet teremteni, vagy mi is lenne a legjobb szó arra, amit az egyik ősi csinál. – tudtam jól, hogy benne van a keze az egyiknek, de sose akartam igazán belefolyni, hiszen minél kevesebbet tudsz, annál kevésbé érthet ilyen téren baj. – Találkoztál másik hibriddel? Itt? – kérdeztem vissza végül meglepetten, hiszen én Theo-n kívül nem ismertem más ilyen egyedet. Hallottam már róluk, meg talán régebben találkoztam velük, de mostanában… Nem igazán… - Mindenki követ el hibákat Dom, ez alól én se vagyok kivétel, meg szerintem a szomszédom se, aki egyszerű ember. - kezdek bele, majd sötétlő tincseimbe túrok lassan. – Tudod, a hibáinkból tanulunk, de te bánod a hibáidat, ahogyan sokan nem tennék. Öltél, de önvédelem volt és nem más. Ezt ne felejtsd el, mert a kettő nem ugyanolyan. Nem hobbiból rendezel öldökléseket, hanem baleset volt. Nem akarom, hogy emiatt emészd magad, mert nem vagy emiatt kevesebb. – gyengéden megsimogattam a hátát, ahogyan egy barát tenné, a másik kezemmel meg kezem közé fogtam a kezét. Mintha így is csak azt akarnám tudatni vele, hogy többé már nincs egyedül és számíthat rám. Segíteni fogok, amiben csak tudok. - Akkor szerzünk neked ruhákat, addig meg szerintem a cuccaim között is találsz olyat, ami jó lehet neked. Nagyjából azonos lehet a méretünk. – pillantottam végig rajta. – Örülök annak, hogy megkerestél. Nagyon hiányoztál. – az őszinteséget pedig könnyedén észrevehette, mert tényleg így gondoltam. Szoktam hazudni, átverni embereket, de mostanában már nem. Neki pedig sose akarnék hazudni, többé már nem.
Minden másodpercet megragadtam, hogy emészthetővé tegyem az információkat, amikkel megrohamozott. Persze nem gyors tempóban tette ezt, de még szoknom kellett a gondolatot, hogy a barátnőm szerelmes. Nem mintha régen nem fordult volna elő, de akkor még minden annyira... kamaszos, gyerekes volt. Nem gondoltuk komolyan az életet. Most viszont egyet jelentett egy ilyen kapcsolat: komolyan gondolta. Azt hiszem legalábbis, hisz ahogy beszélt róla, és ahogyan csillogott a tekintete, miközben erről a bizonyos Theo-ról beszélt... létezik, hogy nem emlékszem rá? Pedig ha tényleg ismertük egymást... ha meglátom, talán beugrik, de egyelőre szükségem volt egy nagy levegővételre. - Mióta léteznek ilyen... hibridek? - bukott ki belőlem szinte rögvest ez a kérdés, meg sem gondolva, mi csúszik ki a számon. Nem vetettem én még azokat sem, akikben egyszerre több vér csordogált, hiszen mindannyiunk két ember szerelmének gyümölcseként jön világra, de ez mégis más. - Régen mintha nem lett volna divat... most pedig már nem először hallok róluk. Egy héten belül - sóhajtottam fel. Talán túl messzire megyek az őszinteségemmel. Talán csak megértőnek kellene lennem, hiszen a legjobb barátnőm egy olyan lénybe szerelmes, akinek az egyik fele mondhatni, ösztönös ellensége... de ki tudja? Elvileg a szerelem mindent megold. Én pedig még sosem voltam szerelmes, mit tudhatok én erről? Megráztam a fejem, miközben egy keserű mosoly csillant fel a szám szélében. - Nem vagyok annyira biztos abban, hogy megérdemlek egy második esélyt. Rossz visszagondolni arra a sok rosszra, amit tettem... mások ellen. Nem véletlenül lettem farkas. Ölnöm kellett hozzá. Ez pedig örökre rányomta a bélyeget arra, ami és aki vagyok - hajtottam le a fejem. Abba kellett volna hagynom az önmarcangolást, de képtelen voltam rá. Nem is akartam beszélni róla. Pontosan ezért nem. Mindenben megtaláltam a rosszat, a hibást. És ez a hibás általában én voltam. Minden rosszért én feleltem, ami jelenleg helyet kapott az életemben. Lényegében saját magam ellenségévé váltam. Elmosolyodtam. Gondterhesnek tűnt, próbált valamit kizárni a gondolataiból... és úgy éreztem, ehhez annak a hibrid fiúnak van köze. De nem is feszegettem tovább. - Igazából csak... a ruhák hiányoznak - mondtam már valamivel lelkesebb mosollyal, miután megölelt, és felajánlotta a vásárlási lehetőséget.
I like it when you smile, but I love it when I'm the reason
- Ő hibrid. – feleltem kurtán, majd eszembe jutott, hogy ő annyira még nem ismeri ezt a világot, így sietve szólaltam meg. – Félig farkas, mint te, de ő mellette még vámpír is. Mondhatni két ellentét lakozik bennünk, ami sajnos nem túl egyszerű. – pillantottam a barátnőmre kedvesen, hiszen szerettem volna segíteni neki és reménykedtem abban, hogy lesz is rá lehetőségem. Ahogyan abban is, hogy ő legalább meg fog békélni idővel az új helyzettel. Én szerintem sose fogok belenyugodni abba, hogy ember lett belőlem. Régen is mindig farkas akartam lenni, erre ez történik. Még szép, hogy eléggé pipa voltam. Más biztosan örült volna annak, hogy ember és élheti a nyugodt és gondtalan kis életét, de én nem ilyen voltam. S bármennyire is idiótaság Theot hibáztattam ezért. Amikor sóhaj hagyja el az ajkait, akkor együtt érzően nézek rá, mert elhiszem, hogy nem lehet könnyű. Ő se vágyott erre az életre, de mégis ezt kapta a sorstól. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemelte ki. Mintha én elveszítettem volna, ő meg megnyerte volna. Csak mind a ketten talán kicsit a másik helyzetébe vágyott. Ahogyan mondani szokták sose jó az, ami van. – Hidd el, hogy nem olyan rossz dolog farkasnak lenni. Fájdalmas, ahogyan szokatlan is eleinte, de kapsz egy új családot. Talán egy olyan családot, amire vágysz. Sose lehet tudni, hogy ki hol leli meg azt, amire vágyik mélyen legbelül. Minden rendben lesz, itt vagyok és segítek. – mondtam neki barátságosan, majd gyengéden végig simítottam az arcán. Pontosan úgy, ahogyan egy nővér tenné a húgával. – Fogalmam sincs, hogy megérti-e vagy nem, de most nem akarok erre gondolni. Úgy érzem, hogy jobb, ha kicsit távol vagyok tőle. Persze, meg kellene beszélni a dolgokat, de magam sem tudom, hogy annak jó vége lenne-e vagy nem. – jegyeztem meg a dolgot és láthatta rajtam, hogy ezt inkább elhúzom. Jobb később, mint soha. Legalábbis kivételesen ezzel kapcsolatban ezt vallottam. Majd eldől, hogy mi lesz és most van fontosabb dolgom, mint az én nyavalyás és romokban lévő szerelmi életem, vagyis csak úgy maga az életem, hiszen Lynnek szüksége van segítségre. S ezt tőlem kaphatja meg. - Még szép, hogy bármikor szívesen látlak, az én otthonom a te otthonod is. – s azzal a lendülettel meg is öleltem őt. – Mindig szívesen foglak látni történjen bármi. – tettem hozzá határozottan és egy bátorító mosollyal az arcomon. – Ha gondolod, akkor elmehetünk neked ruhákat és bútorokat nézni. – néztem rá kicsit jobb kedvűen, mert tényleg nagyon örültem neki és talán pont egy barátra volt mind a kettőnknek szüksége.
Próbáltam emlékezni arra a bizonyos Theora, de azt éreztem, hogy ezúttal nagyon is cserben hagyott az amúgy hírhedt emlékezetem. Ritkán felejtettem, nyilván ez tehetett arról, hogy általában kitűnő tanuló voltam, és csak az utolsó évben kezdtem lerontani az átlagomat. Köszönhetően annak a sok vitának és veszekedésnek Kendrával. Végül csak összejött az érettségi, a főiskola, de ott kellett hagynom. Nekem nem ment. Nem voltam odavaló, főleg úgy nem, hogy állandóan a torkomban éreztem azt a nagy gombócot. Mi lett volna, ha kitör? Végül ki is tört, de az már egy más lapra tartozott. Itt voltam munka nélkül, ismerkedtem Kendra félig új, félig régi életével, közben pedig... rosszul éreztem magam, amiért még csak feldiézni sem tudom a szemeim előtt azt a fiút. - Ennek örülök. De tényleg! Megérdemled - mondtam egy apró mosollyal. Nyilván észrevette az arcomon a bizonytalanságot, amely egyértelműen sugallta, hogy sejtésem sincs, kiről is van szó, de úgy voltam vele, hogy ha eljön az ideje, akkor... találkozhatunk. És az arc alapján már esélyes, hogy beugrik, ki Kendra szívének elrablója. Sosem hittem a gimis románcokban. Bár lehet, hogy nem is gimis volt, hanem... mindegy. Ha eljön az ideje, márpedig előbb-utóbb eljön, be fog neki mutatni. Már ha nem fog szégyellni előtte. - Ő pedig... hétköznapi ember vagy segített egymásra találni az, hogy neki is van valami adottsága? - kérdeztem érdeklődve. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy csillog a szeme. Tényleg szerelmes volt, még ha ez nem is hangzott el soha kettejük között. Ezt mindig nehéz kimondani. Felsóhajtottam. Igazából titkon abban reménykedtem, hogy van egy kiskapu, amellyel kijátszhatom ezt az átváltozósdit. Hogy... nem kell majd megtörténnie minden teliholdkor. Féltem tőle. Minden egyes alkalommal. Annyira embertelen volt a fájdalom, én pedig azt hiszem, előbb vagy utóbb, de el fogom veszíteni az eszem, ha csak a fájdalomra gondolok. - Valószínűleg megérti, hogy most egy kicsit... kifordultál magadból. Legalábbis azt hiszem, hogy meg kellene értenie - mondtam halkan, némileg elgondolkodva, bizva abban, hogy helytállóak a szavaim. Elveszítette az élete egy darabját, érthető, hogy mostanában nem volt annyira önmaga. De ha az a srác tényleg vele akar lenni, megpróbálja elfogadni. Végignéztem magamon. - Elég kevés holmim van, nem vagyok egy nagy gyűjtögető. De előbb meg akartam győződni róla, hogy szívesen látsz - nyeltem egyet. Ebben azért nem voltam annyira biztos.
Arra, hogy a rendőrség is igazat adott neki, csak bólintottam, hiszen ha nem így lett volna, akkor vélhetően most nem itt csücsülnénk a kanapémon, hanem vagy egy tárgyaláson lennénk, vagy pedig beszélőre járnék hozzá. De örültem annak, hogy nem lett semmi komolyabb baj, s biztos voltam abban, hogy majd meg fogja szokni az új életét, ahogyan idővel majd azt is könnyebben fogja venni, hogy a farkasáért el vett egy életet, de egy olyan életet, aki sok rosszat tett volna még, ha valaki nem fékezi meg, így talán annyira nem is nagy baj. Tényleg hiányzott az, hogy nem már nem vagyok farkas. Én mindig is vágytam erre az életre, s meg is kaptam, majd pedig elvették tőlem. Nem értem, hogy miért, hiszen az utóbbi időben semmi olyat nem tettem, amivel valakinek a tyúkszemére léptem volna, de most már mindegy. Élek, de már nem vagyok farkas és magam sem tudom, hogy mi lesz ezek után. Részben úgy érzem, hogy az egyik felem meghalt, s hatalmas ürességet mélyen legbelül. – Mondhatjuk így is, de ez annál már komolyabb. Jó pár hónappal korábban kezdődött. Egy régi ismerősről van szó, talán még te is emlékszel Theo-ra. – mosolyodom el szelíden és a szemem vélhetően kicsit fel is csillan, ahogyan kiejtem ezt a nevet. Akkoriban is néha együtt lógtunk, amit sokan nem értettek, de ő is farkas volt és szüksége volt arra, hogy valaki segítsen neki. Én pedig igyekeztem megmutatni az élet habos oldalát is farkasként, hiszen én imádtam azt, ahogyan a szellő a bundámba kapott és a többi dolgot, de ez már mind csak a múlt része… - Remélem, de legalább szerzel új barátot is. – vagyis reménykedtem abban, hogy esetleg barátságot kötnek majd, hiszen mind a ketten fontosak számomra. - Szerintem hamarabb meg fogod szeretni, mint gondolnád. Igaz, az átváltozások pokolian tudnak fájni, de utána teljesen másabb lesz a világ. – pillantottam a távolban, mintha hirtelen azokban a pillanatokban járnék, amikor én is bundás alakot öltöttem magamra. Még mindig annyira hihetetlen volt ez a helyzet. – Theo-t.. Amióta elveszítettem a farkasomat nem voltam túl kedves személyiség. – sütöttem le a szemeimet, majd a sötét tincseimbe túrtam. – Esetleg van valami cuccod, vagy csak egy szál magad jöttél? – pillantottam rá kíváncsian, de valójában csak el akartam terelni kicsit a témát.
Alig láthatóan, de bólogatni kezdtem, jelezve, hogy igen, tudom. Nem az én hibám volt. De időbe tellett, mire rájöttem, hogy tényleg nem az. Szerettem volna visszapörgetni az időt, legalább addigra, hogy ne kerüljek annak a féregnek a társaságába. Egy ilyen aljas rohadék halála miatt fogok szenvedni életem végéig, ha beköszönt a telihold. Utáltam az egészet. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy egy ilyen változást csak úgy el tudjak viselni. Annyira igazságtalannak tűnt... bár már meg kellett volna tanulnom az életről, hogy kicsit sem igazságos. Ilyen volt ez, meg kellett tanulni azokat a dolgokat kihasználni, amit az élet dobott elém. És... a farkasság ilyen volt. - A rendőrség is igazat adott nekem... csak én nem vettem észre, hogy már előtte is erőszakosabb volt a többinél - mosolyodtam el keserűen. Nem volt nehéz olyanokat találni, akik megerősítették, hogy a srác nem vetette meg az alkoholt, a drogot, és azt, hogy lányokat bántson. Furcsa statisztika volt ez ilyen fiatalon. Nem értettem, miért lelte örömét benne. Hiszen végül ez az életmód okozta a vesztét. Kíváncsian fürkésztem az arcát, próbáltam rájönni, hogy tényleg őszintén mondja-e, hogy hiányzott a fakraslét számára. Rá kellett jönnöm, hogy tényleg igazat beszél. Bár neki volt ideje hozzászokni ehhez a léthez. Talán... meg is szerette, nem úgy, mint én. Mellette kellett volna lennem, látnom, hogy ő hogyan küzdött meg ezzel. Helyette... hagytam magam, és mondvacsinált okból ellöktem magamtól. - Egy harmadik fél? - kérdeztem aztán vissza, megérkezve a jelenbe. - Szóval te... öhm... randizol? - kérdeztem. Lehet, több is pár randinál, ha már itt él. Vagy csak szobatársak. Azt hiszem, erről mesélnie kell. Csak hogy ne csináljak butaságot. - Hát... félig farkas is, talán nem lesz gond - biccentettem aztán. Nem találkoztam még hibriddel, de mindent el kell kezdeni. Kicsit feléledt a mosolyom, mikor azt mondta, utánaérdeklődik a munkahelyén. - Nagyon szeretnék új életet kezdeni. Megtanulni kezelni ezt az új életet. Talán idővel én is megszokom, és nem tudok majd lemondani róla - tettem hozzá. Kendra erősebb volt, mint én. Kettőnk közül mindig ő volt a bátrabb. - Kit... kit bántasz akaratod nélkül?
Nem türelmetlenkedtem, csendesen vártam arra, hogy esetleg beavasson a történtekbe. Sose gondoltam arra, hogy esetleg egyszer farkas lesz belőle, arra meg végképpen nem, hogy belőlem meg egyszerű ember lesz. Amikor pedig mesélni kezdett, akkor a kezem kezére siklott és óvatosan szorítottam meg. Mintha csak azt akartam volna kifejezni, hogy itt vagyok és nincs egyedül. – Héé, Lynn. Nincs semmi baj, baleset volt, nem a te hibád. – szólalok meg egy kisebb habozás után, hiszen tényleg az volt. Nem ő tehetett róla. – Nézz rám, ha nem véded meg magad, akkor most vélhetően kórházban feküdnél és el se viselnéd senkinek az érintését. Nem fogom azt mondani, hogy nem történt semmi se, de sok lányt megmentettél attól, hogy az életüket tönkre tegye. Azt kapta, amit az élet neki szánt. Nem öltél meg senkit se, te csak védted magad és baleset történt. – s ha engedte, akkor gyengéden, testvérien simítottam végig arcán, majd egy apró puszit nyomta a fejére, s picit magamhoz öleltem, már amennyire lehetséges volt abban a helyzetben. - Tudod, én nem így látom. Hiányzik a farkasom, de már többé nem lehet velem. – szólaltam meg egy kisebb sóhaj keretében, hiszen tudom jól, hogy többé nem válthatóm ki, még akkor se, ha egy gazembert keresnék és olyat ölnék meg. Ez a büntetése annak, amiért annyiszor kicsúszott az élet a lábaim alól és vissza kellett hozni. Mindennek ára van, ahogyan ennek az árát én szívtam meg. - Van egy üres szobám, s szívesen neked adom, de előre szólok, hogy néha hárman lennénk. Remélem nem zavar egy hibrid társasága is. Igazán kedves és nagyszerű srác. – mosolyodom el, majd egy tincset a fülem mögé tűrök zavaromban. Nem szoktam túlzottan Theo-ról beszélni és nem azért, mert szégyellem, hanem azért, mert én nem úgy vagyok összerakva. – Ha gondolod, akkor körbekérdezhetek ott, ahol én dolgozom. Egészen hangulatos kis bár. Szerintem neked is tetszenek. Lehet pörögni és segítene talán felejteni is. – mosolyodom el, miközben biztatóan nézek rá. – Megvagyok, most sok nálam is a kalamajka. Nem tudom olyan könnyedén elfogadni azt, ami történt. S emiatt még egy másik személyt is bántok, akit nem akarok. – mondom lemondóan, majd egy kortyot iszom a teából.
A kezembe került a csésze, és jó ideig csak arra összpontosítottam, hogy az aranyló nedű színét figyeljem. Nem akartam beszélni arról, mi történt azon az esén. Annyira nagy volt a hatása a mai napig... még egy év sem telt el azóta, és azt hiszem, hogy elintézhettem volna máshogy is. De nem sejtettem, hogy ha hátraesik, pont egy faág fog beleállni a mellkasába. - Erőszakoskodni próbált. Én... azt hiszem, a telihold miatt feszült voltam már akkor is, és... erősebben löktem meg - nyeltem nagyot, majd keserűen elmosolyodtam. - Átszúrta egy faág a gyomrát. Elvérzett - sóhajtottam fel aztán. Érezhette a hangomon, hogy a bűntudatom a mai napig nem tűnt el, és mi több, olyan volt az egész, mintha még most is ott állnék az erdőben. Pedig ennek már hat hónapja. - Annyira aljas ez az egész. Baleset volt. Nem akartam bántani senkit, mégis... ilyen szörnyeteggé tett egy apró botlás - bukott ki belőlem, és éreztem, hogy könnyfátyol telepedik meg a szememen. Éppen ezért kortyoltam egyet a gőzölgő teából. Nem akartam mások előtt sírni, néha mégis elérzékenyültem a saját bűntudatom súlya alatt. Bólintottam. - Szerencsés vagy - jegyeztrem meg. Persze nem arra értettem, hogy már meghalt. Méghozzá nem is egyszer. Ki tudja, lehet az ilyesmit józan ésszel túlélni? Járulékos kár, hogy többé nem vedlik át négylábú izomkolosszussá. Körülmértem a lakást. - Elférünk itt ketten? Mert... én nagyon örülnék, ha... szóval ha ide költözhetnék. Nem a szívem vágy akikötni egy idegen mellett - hajtottam le ismét a fejemet. Mindig is visszafogottabb voltam, habár mióta farkas lettem, túl sokszor szabadulnak el az indulataim. - A munkáról még nem tudok nyilatkozni. A baleset után otthagytam a főiskolát - vallottam be. - Szóval bármi megteszi majd, amit találok - fűztem még hozzá. Nem voltak már álmok, amiket dédelgettem. Annak kellett örülnöm, ha találok valamit. És nem kell Kendrán élősködnöm. - Te jól vagy? Biztosan nem lehet unalmas az... életed - billent végül oldalra a fejem.
Amikor a tea mellett dönt, akkor habozás nélkül indulok el a konyhába, majd a gyümölcs teába keverek egy kis nyugtató teát is, vagyis a sok nagyokos szerint ezek a teák nyugtatják az idegeket. Nem vagyok én boszorkány, hogy valami főzetet készítsek. Végül pedig sietve szűröm le két bögrébe, majd a gőzölgő nedűkkel elindulok visszafelé. Egyiket neki adom, a másikkal pedig én foglalok helyet a kanapén. Fura az élet, hogy egyikünket megfosztott a farkas léttől, míg a másikat pedig megajándékozta eme átokkal. Sokan nem akarják kiváltani ezt a dolgot, de én sose bántam. Imádtam farkas lenni és már azt vártam, hogy mikor válthatom ki az átkomat. Természetesen tudtam jól, hogy ehhez ölnöm is kell, de vannak olyan bűnösök, akik már nem érdemlik meg az életet. Kíváncsian hallgatom, amit mond. Néha-néha megfújom közben a teámat és kortyolok belőle. – Ugye, nem őt bántottad? Hol történt mind ez? – kérdeztem aggódva, hiszen ha nagyon friss a dolog, akkor még a nyomokat is el kell tűntetni. Nem hagyhatom azt, hogy baja essen neki. - Igen, ez azt jelenti, hogy nem. Legalábbis kötve hiszem, hogy sikerülne. Túl sokszor haltam már meg és ezt az árat kellett megfizetnem érte. – válaszolok egy kisebb sóhaj keretében, majd megrázom a fejemet is lemondóan. Nem akarok igazából erről beszélni. Pont azt az énemet veszítettem el, amelyiket nem akartam. Erre az egyre mindig is büszke voltam, még ha ez furán is hangzik. - Ha gondolod addig ameddig nem találsz lakást, itt is lakhatsz. Szívesen látlak és akkor talán jobban is tudok neked segíteni abban, amiben kell. – pillantottam rá mosolyogva, majd magamhoz öleltem kicsit. – Most már nem vagy egyedül. – Hmm, mit szeretnél dolgozni? Hátha tudok neked segíteni, mert én már elég régóta itt boldogítom a lakosságot. – biztató mosoly jelent meg az arcomon, majd pedig újra a teából kortyoltam. Nem hiszem, hogy Theo-nak ellenére lenne az, hogy nem egyedül lakom itt. Talán még örülne is, hogy nem vagyok egyedül, amikor ő nem tud itt lenni.
Biztonságban éreztem magam. Annyi történetet hallottam már a barátság megváltó erejéről... a megbocsátásról, amelyet csak két barát tud egymás iránt produkálni. És amiből én alapvetően már megbuktam egyszer. Hisz én voltam ostoba, és ha nem taszítom el magamtól Kendrát, talán minden máshogyan történt volna. Ő volt az első, és igazából utolsó legjobb barátom is. Soha nem osztoztam senki bizalmában, ő adta meg nekem először az érzést, milyen is az, mikor fontosak vagyunk valakinek... és spontán ránk nyitja az ajtót. - Igen, egy tea most... jól esne - biccentettem, bár nem akartam őt ugráltatni. Annyira nevetségesen éreztem magam... mintha a küszöb alatt próbáltam volna visszamászni, hátha visszafogad. Egyelőre úgy tűnt, hogy ő az idővel megbékélt... vagy sosem haragudott rám igazán. Bár talán nem is haragudott, inkább... csalódott. Arra minden oka megvolt, és megértettem volna, ha így gondolja. És ráadásképpen próbáltam késlelteni azt, hogy be kelljen vallanom neki, hogyan váltottam ki a farkasomat. Beljebb sétáltam, majd mikor a kezembe nyomta az elkészült, gőzölgő folyadékot, leültem vele a kanapéra. - Igazából... hülyeség az egész. Sokat ittunk a barátommal, és... eldurvult az este - köszörültem meg a torkom. Ezzel mindent elmondtam. Sokan valójában önvédelemmel váltottuk ki ezt az egészet. De a farkasgén nem válogatott. Nem vette figyelembe, hogy miért gyilkoltunk. Még mindig nem tudtam hová tenni a történetét. - És... ez azt jelenti, hogy nem is tudnál ismét farkas lenni? Úgy értem... végérvényesen ember lettél? - kérdeztem. Na nem mintha felmerült volna bennem az, hogy követem a példáját, hiszen nem álltam készen semmilyen halálra. Nem akartam kockáztatni, én... megpróbálok beletörődni abba, ami megadatott. Bár tudtam, ő sem azért halt meg, mert az volt a vágya. Bizonyára nyomós oka volt rá, és talán egyszer ebbe be is fog avatni. - Még nem vettem ki lakást, tudod... csak most jöttem vissza ide - vontam egyet a vállaimon alig láthatóan. - Munkát akarok keresni, mert... anélkül nehezen fogok tudni megélni. A szüleimhez pedig nem mehetek vissza, mert... szóval az sem alakult túl jól - mosolyodtam el keserűen.
Vannak olyan kötelékek, amit néha meginognak, de véglegesen nem is lehet elvágni őket. Talán a miénk is pontosan ilyen volt, hiszen múltkor eléggé szépen kifejtette azt, hogy mennyire nem kíváncsi rám és legszívesebben felképeltem volna, hogy térjen észhez, de helyette inkább másképpen vezettem le a feszültséget és elfogadtam a döntését, pedig ritka az ilyen pillanat. Mélyen legbelül talán mindig is reménykedtem abban, hogy egyszer újra visszakapom őt, de álmaimban se gondoltam, hogy pont így. Főleg úgy, hogy én elveszítem, erre ő meg kiváltja az átkot. Azt hiszem az élet még mindig imádja a tréfákat. – Hééé, nyugi. Igen, tudom, hogy nem ölnél meg senkit se. Elhiszem neked, hogy baleset volt. Esetleg elmesélhetnéd nekem, hogy mi történt. Úgy talán könnyebb lenne, Dom. – mondtam neki barátságosan és közben egyre inkább beljebb haladtunk. – Esetleg teát kérsz? – vannak remek nyugtató teáim, hiszen eleinte nekem se volt könnyű megbirkóznom a farkasom elvesztésével, de beláttam, hogy ez ügyben már nem tehetek semmit se. Ha kért teát, akkor készítettem mind a kettőnknek, majd a kanapén foglaltam vele együtt helyet. Nem csodálom, hogy ilyen reakciót váltott ki belőle a hallottak, de még mindig jobb volt, mint az enyém. Én legszívesebben tomboltam és amit lehetőségem volt rá meg is tettem. – Túl sokszor haltam meg, s amikor legutóbb visszahoztak az ördög karmai közül, akkor ezzel kellett fizetnem az életemért. – mondtam neki sietve, hiszen eleve rossz belegondolni abba, hogy már többször meghaltam és csak a szerencsén múlott, hogy még mindig itt vagyok, illetve két boszorkánynak köszönhetem. Csendesen hallgattam, amit mond, majd megfogtam a kezét. – Nos, én nem félek a farkasoktól és elég őrült nőszemély vagyok, de nekem is ment, így neked is fog! Én szívesen segítek neked, ha szeretnéd! A közelben laksz? – kérdeztem sietve, hiszen ha ide költözött már ő is újra, akkor annyira nem lesz nehéz. Theo-nak tuti nem fog tetszeni az ötlet, de ha annyira akar, akkor majd felügyelhet teliholdkor, bár inkább akkor nem lennék Theo közelében. Bár talán mind a kettőjüket meg tudom állítani attól, hogy megegyenek, vagyis nagyon remélem.
Volt ebben az egészben valami megmagyarázhatatlan. Talán az, hogy... igazából évekig próbáltam ismét egyenesbe jönni. Másokkal és saját magammal is. De amikor vérfarkassá változtam, végleg kicsúszott alólam az a bizonyos talaj. Nem találtam meg, amire szükségem lett volna... vagyis, inkább makacs módon ragaszkodtam ahhoz, hogy nem is erre van szükségem, és megoldom majd egyedül. Hát nem. Valamit nem lehet egyedül megoldani. És pontosan ezért vannak a barátok... én pedig egyszerűen csak elhajtottam a sajátomat egy ostoba vádló magyarázattal. NEm is lehetne szebben mondani, a vádamnál már csak én magam voltam ostobább. De igazából... mérföldekkel. Halványan elmosolyodtam, majd mikor elszakadtam az öleléséből, rögtön meg is kerestem a tekintetét. - Baleset volt. Azt hiszem. Legalábbis én... nem akartam bántani senkit, tudod, hogy képtelen lennék rá önszántamból - magyaráztam, mintha tényleg szükség lenne rá. Ha valakinek soha nem kellett magyarázkodniom, az Kendra volt. Most is ostoba hibába esve úgy éreztem, szükség van rá. Mintha nem hitt volna bennem eléggé... de talán nem lenne meglepő, ha azt mondaná, hogy a hite inkább másba lett fektetve, nem pedig belém. És az emlékembe, ha egészen pontosak akarnánk lenni. Csak úgy eltűntem... mit várok, az érkezésemre rendezett fogadást? Egyelőre örültem annak, ha elfogad... és nem dob ki. Meglepett, mikor kiderült, hogy ő maga már nem is farkas. Nem tudtam, hogy ez miképpen lehetséges, de megpróbáltam minél előbb becsukni a számat. - De... hogyan? - kérdeztem némileg megremegő hangon, majd lassan lehunytam a szemem, csak hogy rá két másodpercre ismét kinyissam. Úgy vert a szívem, mintha egy autó akart volna halálra gázolni, és az utolsó pillanatban taposott volna a sofőr a fékre. - Nekem csak... arra lenne szükségem, hogy valaki megtanítson kordában tartani, mert... nagyon nincs kontroll bennem, én... azt hiszem, veszélyes vagyok mindenkire. - Ez legalább igaz volt.
„Nem kell megijedni.” kifejezése se igazán nyugtatott meg. Egyszerűen valami miatt aggódtam és úgy éreztem, hogy ez nem csak egy „baráti látogatás”, s nem csak azért gondoltam ezt, mert a mi barátságunk évekkel ezelőtt meghalt miatta. Nem fogom állandóan ezt felhozni, vagyis szerintem még azóta se hoztam fel. Egyszerűen csak tényleg nem értettem, hogy mi sodorhatta ide az ajtón elé. A balesetem óta, amióta elveszítettem a farkasomat még inkább gyanakvó voltam az emberekkel. Már nem volt olyan remek szimatom ahhoz, hogy elsőre megállapítsam azt, hogy ember, farkas vagy rothadó hússzaga van, vagyis vámpír-e az, aki betoppant hozzám. S ez talán még inkább növelte bennem a bizonytalanságot, de végül őt behívtam, majd az ajtó hangosan záródott be mögöttünk. S közben reménykedtem abban, hogy tényleg nem lesz semmi baj se. - Akkor miről lenne szó? – kérdeztem tőle kíváncsian és kicsit talán úgy, mint aki nem igazán tudja hova tenni a váratlan találkozást, betoppanást. Az se kizárt, hogy egy picikét gyanakodtam is, de ki ne tenné ilyenkor vagy egy ilyen eseménysorozat után? Mielőtt pedig bármit reagálhatnék folytatja tovább a mondandót és egy pillanatra lefagyok. A szemeim kikerekednek és egy másodpercek alatt átfut az agyamon, hogy még se annyira én hiányoztam neki, hanem sokkal inkább a segítségem kelhet neki. De tényleg nem lehet régóta farkas, ha még az se tűnt fel, hogy én már nem vagyok az… - Sajnálom, de mégis miként? – kérdezem kíváncsian, majd a karjaimba zárom rövid időre, amikor meglátom a könnycseppeket arcán. Pár percig talán így maradunk, majd ellépek tőle és a hajamba túrok. – Segítségemért jötték? Nos, van egy rossz hírem, hogy én már elveszítettem a farkasomat. Egyszerű ember vagyok Lynn… - mondom neki komolyan, hiszen emberként nem tudok csodát tenni. Farkasként képes lettem volna őt irányítani, megóvni, hiszen idősebb vagyok nála…
Megráztam a fejem, és biztató mosolyt küldtem felé. - Nem kell megijedned - bukott ki belőlem, és őszintén csengett a hangom. Nem akartam ráhozni a frászt, és nem is azért toppantam be ennyi idő után, hogy most kihozzam belőle azt a bizonyos elbújtatott részt, ami képes a félelemre. Ez mindannyiunkban ott volt, némelyikünkben erősebben, valaki alig érezte, és azt gondolta, ebből kifolyólag nem is tud félni. Én tudtam, bár megfigyelhetően azután kezdőtött a mélyesés, miután mindenkit kiírtottam az életemből. Persze nem szó szerint, hanem... úgy, ahogy Kendrát. De ő volt a legnagyobb veszteségem, nem is akartam tükörbe nézni utána, hogy ezt megtettem. Jól éreztem magam, hittem abban, hogy jól cselekedtem, de inkább kerültem azt, hogy közelebbről kelljen méricskélnem a saját szemeimet. Ahhoz ez az egész rúl sokat jelentett, és egy ideig ugyan sikerült a szívem egy azon szegletébe zárni ezeket a gondolatokat és érzéseket, ahol biztonságban voltak, de ez nem tarthatott örökké. Nem zárhattam el örökre azt, ami emberré tett. És most, hogy farkas vagyok sem lettem teljesen érzéketlen. Ha az lennék, nem itt lennék. - Olyan baj nincs, mint amire gondolnál. Vagyis, amilyenre gondlom hogy gondolsz - köszörültem meg a torkomat. Nem így terveztem az újbóli találkozást, nem így akartam elkezdeni. - Ostoba voltam, mikor kizártalak az életemből, és... erre hosszú idő kellett, hogy rájöjjek. Te voltál a legjobb barátom, én pedig... - lehajtottam a fejem, és nagyot nyeltem. - Nemrég vérfarkassá változtam. Egy baleset miatt meghalt valaki, és azóta... én azt hiszem, nem vagyok teljesen önmagam - mosolyodtam el halványan, megrázva a fejem. NEm is volt szükség több szóra, mert magához ölelt. Elfogadtam, önként estem bele ebbe a kis ketrecbe, de egyáltalán nem volt kényszeredett az, mikor visszaöleltem. - Annyira... hiányoztál - suttogtam őszintén.
Tudom jól, hogy a karácsony sok meglepetéssel jár, de akkor se számítottam arra, hogy pont az a személy fog besétálni az ajtómon, aki egyszer bevágtam előttem az ajtót. Nem vagyok könnyű eset, de még nehezebben bízok meg másokban, így érthető volt az, hogy érte harcolni akartam. Olyan volt számomra, mint egy testvér és ezt szerintem egyedül róla mondhatom el, senki másról se. De ő még is csak úgy elvágta ezt a köteléket. Aggódtam érte, de nem tehettem mást, mint elfogadtam a döntését. Ahogyan az ellen se tehettem semmit se, hogy többé már nem voltam farkas. Egy egyszerű ember voltam, aki még nagyobb csábítást jelentet Theo-ra nézve és emiatt igazán sajnáltam őt. Nem akartam még inkább megnehezíteni neki a hibridséggel járó vérszomjat, de szerintem tökéletesen sikerült hónapokkal ezelőtt, viszont az ideáig vezető út se volt könnyű, mert én se nagyon fogadtam el azt, hogy újra csak egy halandó lettem, mármint semmi különleges nem volt bennem. Igazán hiányzott a bundásom, de nem tehetek semmit se… Már nem… Amikor pedig megláttam őt az ajtóm előtt állva, akkor nem csoda, hogy csodálkozva és hitetlenkedve pillantottam rá. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy karácsony űz velem tréfát, de nem. Tényleg ő volt az. - Dom, megijesztesz. – csúszott ki a számon a dolog, mert tényleg nem volt túl biztató az, ahogyan indult ez az egész. De az is tény, hogy nem értettem, hogy ennyi év után mit is keres pontosan itt és miért hozzám jött, hiszen múltkor igazán kifejtette azt, hogy nem túlzottan érdeklem őt. Viszont ennek ellenére is félreálltam és beinvitáltam, hiszen bent még mindig kellemesebb, mint kint a hidegben, vagy éppen a folyosón. – Nem zavarsz, csak díszítettem a lakást, hiszen jön a Karácsony… - mosolyodtam el, hiszen eddig nem nagyon ünnepeltem ezeket, viszont most egészen bezsongtam. Talán amiatt, mert volt kivel ünnepelnem a sok rossz ellenére is. Az ajtót sietve csuktam be az ajtót, majd aggódva pillantottam rá. – Te se sokat változtál, de gondolom nem emiatt jöttél ide. Mi a baj? Mi történt? – kérdeztem meg újra, de még mindig barátságosan és aggódva. – Dom, ismerlek és tudom, hogy mikor van baj. – tettem hozzá, majd óvatosan tettem felé egy-két lépést, s ha nem húzódott el, akkor egyszerűen csak a karjaimba zártam úgy, mintha nem is váltunk volna el sose.
Soha nem merítettem erőt mások félelméből vagy fájdalmából. Viszont jelenleg azok, akik erre képesek voltak, könnyű szerrel jól lakhattak volna ezen érzéseimből, tekintve, hogy nem tudtam, mire számíthatok, ha ajtót nyitnak előttem. Kendra a legjobb barátnőm volt, egészen addig, míg nem döntöttem úgy, hogy tönkrevágom az egészet, és ráfogok valamit, amiről tudtam, hogy soha nem tette meg. Az egész annyira nevetségesnek tűnt, mégis... sosem jutott eszembe azt mondani, hogy nincs igazam. Egészen mostanáig. Vagyis, néhány héttel ezelőttig, mikor arra jöttem rá, hogy egyedül vagyok. Csak úgy, mint a kisujjam. És féltem hogy ha ez így marad, hát ha meghalok, hónapoig fogok ott rothadni a nappalimban a kanapén, mire észreveszi valaki, hogy eltűntem. De akkor sem azért, mert hiányozni kezdek valakinek, hanem mert feltűnik a bomló test otromba szaga. Nem mintha ez az egyedüli indok hajszolt volna el idáig ismét. Hozzá. Tudnom kellett, mi van vele, és hogy jól van. Hogy megbocsájt-e nekem azok után, amit tettem, és amit a képébe vágtam, mikor legutóbb találkoztunk. Bár meg tudtam volna érteni, ha bevágja előttem az ajtót. - Szia - bukott ki belőlem, mikor meghallottam döbbent hangját, majd a nevemet a szájából. Hát igen, mióta találkoztunk, elég sok minden történt, és nem is tudom, ki szólított utoljára Domnak... mindenki Lynn-nek szólított, pedig azt utáltam, a Dominique sokkal közelebb állt hozzám. De ezt nem tudtam közölni két perccel a születésem után a szüleimnek. - Azt... majd meglátjuk - mondtam, mikor azt kérdezte, baj van-e. Hát, tényleg attól függött, mi sül ki ebből. Nem akartam zokogva távozni innen, hogy minden összedőlt... és Kendra sem hajlandó nekem megbocsájtani. - Köszönöm - tettem aztán hozzá, mikor félreállt, én pedig mosolyogva - bár elég apró mosoly volt - néztem körbe a helyiségben. Úgy tűnt, karácsonyra készülődik, méghozzá minden szabad energiájával. - Nem akartam zavarni, csak... - Tördelni kezdtem az ujjaimat, és leszegtem a fejemet. - Örülök, hogy újra látlak. Szinte... szinte semmit nem változtál, mióta nem láttalak.
Az elmúlt napokban nem túlzottan voltam valami kedves személy és emiatt Theo-t is sajnáltam, hiszen neki se lehet könnyű engem elviselni, de a féltése már néha tényleg ki tud kergetni a világból, illetve az a tény is, hogy többé már nem vagyok farkas. Persze, mindennek a jobbik oldalát kellene nézni. Például örülnöm kellene amiatt, hogy egyáltalán élek. S félreértés ne essék, mert ennek tényleg örültem, illetve annak is, hogy Theo mellettem van. Nélküle biztosan elvesztem volna, vagy kicsit becsavarodtam. Fura érzés volt újra egyszerű embernek lenni, de talán még inkább bosszantó volt. Sokkal jobban oda kellett figyelnem arra, hogy mit is teszek, vagy éppen miként óvhatom meg a testem testi épségét, ami nálam annyira sose volt fontos, hiszen az ebcsont egész hamar beforr. De próbáltam végre normális és felelősségteljesen viselkedni több kevesebb sikerrel. Ugyanakkor karácsony is egyre inkább közelget és reménykedtem abban, hogy sikerül kicsit kikapcsolódnunk vele, mert már szerintem mind a kettőnkre ráfért, hiszen a halálom – ami nem is oly régen volt – még mindig ott lappang a nyomasztó háttérben, bármit is tettem van mondtam. Zenét hallgatva készülődtem arra a bizonyos nagynapra, hiszen szerettem volna hangulatossá varázsolni a lakást, s nem igazán bírtam ki azt, hogy ne kezdjem már most el a díszítgetést. Pár napja még csak az ablakok, bútorok voltak terítéken, de aztán jöhetett a Karácsonyfa is. Éppen az egyik díszt tettem fel, amikor meghallottam, hogy valaki csenget. Theo-nak van kulcsa, vendéget meg nem vártam, így óvatosan indultam el az ajtó felé, hiszen ki tudja, lehet, hogy a jótevőm tért vissza. De amikor kinyitottam az ajtót, s megláttam az egykori barátnőmet, akkor pár másodperc erejéig a csodálkozástól lefagytam. - Dom? – a hangomban is érződött az, hogy igazán meglepődtem a dolgon. – Minden rendben van? Valami baj van? – kérdeztem még mindig kicsit zavarodottan, hiszen évek óta nem láttam már őt. Én próbáltam helyrehozni akkor is a dolgokat, de igazából nehéz lett volna bármit is helyrehozni úgy, ha az ember azt se tudja, hogy mi romlott. – Jaj, bocsáss meg. Bújj beljebb! – szólaltam meg végül sietve és kicsit arrébb is léptem, hogy beengedjem őt. Majd becsuktam magunk mögött az ajtót.
Mystic Falls... mióta ritkábban találkoztam ezzel a várossal a főiskolai napjaim miatt, néha már egészen hiányzott. Furcsa gondolat volt, elvégre azelőtt ez általában nem volt megszokott. Minden alkalommal azt vártam, hogy végre megszabaduljak ettől a rohadt helytől. Nem szerettem, egyszerűen... bah. Egyenesen utáltam. Főleg mikor mindenki csak egy idióta kistestvérnek kezelt. A nővérem árnyéka úgy zuhant rám, ahogyan azt előtte képzelni sem tudtam volna. Annyi mindent követtem el mások ellen, csak mert... egy olyan ember árnyékába kerültem, aki soha nem érdemelt semmit. Állandóan összekeverte vele, majd mikor megtanulták, mindig úgy fogadtak, hogy én ugye a drága Hannah kishúga vagyok? Erre mindig mosolyogva helyeseltem, hiszen nem szégyelltem a tényt, hogy ki vagyok, és hogy ki a testvérem. Neki se mondtam soha, hogy mennyire tud zavarni néha az, hogy csak azért foglalkoznak velem, mert némileg közös vér folydogál az ereinkben. Nem tudom ezt még kellőképpen feldolgozni azt hiszem... bár az lett volna a legjobb megoldás, ha egyszerűen tennék ezekre magasról! De erre képtelen voltam... ahogy sok más dologra is. Az alkohol van rám a legjótékonyabb hatással állítólag, mert akkor minden tartásom lazábbá válik, és ahogy mondani szokták, kinyílik a csipám. De egyelőre még nem döntöttem el, hogy ezt bóknak vegyem-e vagy sem. Igen, jobb lesz, ha ezt végiggondolom...
Álltam az ajtó előtt. Tudtam, hogy itt lakik. Évek óta nem láttam. Vagyis, ez volt a hivatalos verzió, mert valójában már hetek óta itt figyeltem... ha nem hónapok óta. Mióta vérfarkas lettem, megtanultam értékelni azt, amim volt. Kendra az egyetlen olyan emberi lény volt, aki tisztelt, szeretett, becsült... és én is őt. Nem tudtam, mi ütött belém. Miért éreztem, hogy el kell rontanom... Megálltam, majd nagy levegővételek közepette nyomtam meg a csengőt. Féltem-e? Nagyon. Mi lesz, ha... már nem is emlékszik rám?
Dom, nyugalom nem lesz semmi baj. Csak mond el, hogy mi történt és mi a baj. - szólalok meg még mindig barátságosan és türelmesen. Biztos vagyok abban, hogy mást esetben már leszedtem volna az illető fejét, de ő egy rég nem látott barát és fontos számomra. Szeretnék segíteni neki és fogalmam nincs arról, hogy mi történhetett valami, ami miatt ennyire kikészült. Amikor meglátom azt, hogy újra sírásban tör ki, akkor automatikusan ölelem magamhoz, majd gyengéden simítok végig a hátán. Nem értetem, hogy miért készült ki ennyire attól, hogy megölt valakit. Én többször is megtettem és azt hiszem emiatt én vagyok inkább a szörnyeteg. Lassan megrázom a fejemet és felém fordítom az arcát. – Nem vagy az, hiszen biztosan önvédelem volt. Hidd el, hogy nem vagy az és …. – kezdek bele ebbe az egészbe, hiszen fogalmam nincs, hogy miként is adhatnám a tudtára azt, ami vagyok. – én is farkas vagyok. Tudok neked segíteni, ha engeded. Együtt képesek leszünk megbirkózni ezzel az egésszel. S azért nem emlékszel rá, mert ez az átokkal együtt jár, de emiatt nem vagy rossz ember Dom. Kérlek, bízz bennem. – mondom neki szinte könyörögve, miközben újra letörlöm a könnyeit, hiszen rossz látni azt, hogy milyen állapotban van. Egyszerűen nem tudom, hogy mit tehetnék azért, hogy jobban legyen.
Meredten bámulok magam elé. Hagyom, hogy letörölje könnyeim melyek egymást váltják. Tekintetem homályos. Hogyan is mondhatnám el, mi történt? Egy gyilkos vagyok. Elvettem egy életet. Megrázom a fejem és elhúzódom tőle. - Azért tettem, hogy megóvjalak... - suttogom magam elé még mindig dermedten attól a vallomástól ami belülről marcangol mióta megtörtént... mióta kioltottam egy életet. - Nem maradhatsz a közelemben Kendra... - suttogok újra. Nem. Nem maradhatok a közelében. - Tettem valamit. Én... tettem valami szörnyűséget Kendra. Valamit, ami megbocsáthatatlan. - megrázom a fejem. Tiszta libabőr vagyok. A szívem egyre erőteljesebben kalapál. A tekintetemmel a mennyezetet bámulom. Gombóc szorítja a torkom. Nem kapok levegőt. Szédülni kezdek. - Én megöltem valakit Kendra. - nyögöm ki és sírva fakadok. Nem bírom tovább magamban tartani, képtelen vagyok rá. Felemészt. Feléget. Muszáj mondanom. A szavak pedig olyan hirtelen hagyták el ajkaim, hogy mire feleszméltem már Kendrát ölelve zokogtam. - Én egy szörnyeteg vagyok. S a legrosszabb az egészben, hogy nem is emlékszem rá. - elhúzódom. - Egy szörnyeteget őriztél a kórházban. Én... - hebegek. Persze, hogy hebegek. Senki nem tudja. Senkinek nem mondtam még el. Soha. - Én egy vérfarkas vagyok.
Csendesen hallgatta őt és egy pillanatra döbbenten néztem rá. Egyszerűen nehezen tudtam elhinni ezt az egészet, hiszen lehet, hogy összevesztünk, de attól még olyanok voltunk, mint két testvér. - Dom, lehet, hogy összevesztünk és olyan dolgokat vágtál a fejemhez, amiről nem én tehettem, de ettől függetlenül mindig is a testvérem maradsz és bármikor számíthatsz rám. - mondtam neki komolyan és letöröltem az újabb könnycseppeket az arcára, majd egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. Hamarosan már a szállásomon voltunk, ahol legalább meleg volt és még a csípős szél se mardosta a bőrünket. Lassan megváltam a kabátomtól, majd pedig a cipőmtől is és hellyel kínáltam. - Esetleg kérsz valamit? - kérdeztem tőle barátságosan. Nem sok minden volt itthon, de azért egy kis nasi, tea és kávé is volt. Figyeltem őt, majd leültem mellé és testvéri ölelésben részesítettem őt. Fogalmam nem volt arról, hogy mi történhetett vele, ami ennyire megviselte. Tudtam ól, hogy farkas, de úgy éreztem, hogy talán nem csak ez a tény törte meg őt, de nem akartam faggatni. Úgy éreztem, ha készen lesz mesélni, akkor majd beszélni fog és én pedig itt leszek akkor neki támasznak. Lassan megrázom a fejemet és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem tudom, hogy mi történt. Egyszerűen csak arra emlékszem, hogy tejesen megváltoztál és olyan voltál, mintha kicseréltek volna téged. Olyan dolgokat vágtál a fejemhez, amiben nem volt igazad és semmi közöm nem volt, de te nem hittél nekem. Éreztem, hogy valamit titkolsz, de soha nem mondtad el, hogy mibe keveredtél. Majd pedig utána megtörtént a baleseted. - mondtam neki elcsukló hangon, hiszen soha nem fogom azt elfelejteni, hogy milyen állapotban találtam rá. Próbáltam kiverni a fejemből az egészet, majd lassan folytattam. - Kómába estél. Semmire se reagáltál. Egy darabig még látogattalak, ott voltam melletted, könyvet olvastam, de semmi. Egy idő után viszont elhagytam a várost és új életet kezdtem. - vallottam be neki őszintén, majd a földet kezdtem el bámulni. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak akkor és örülök, hogy most itt vagy. - mondtam neki őszintén, de alig hallhatóan. Nem túl gyakran szoktam bocsánatot kérni, de most mégis megtettem, mert tényleg úgy éreztem, hogy amikor kisétáltam onnét és magára hagytam, akkor hatalmas hibát követtem el.. Egy darabig csendesen ültem mellette, de végül egy kérdéssel fordultam hozz. - Mi történt veled Dom? Mi az a dolog, ami ennyire bánt? - közben kíváncsian pillantottam rá. Aggódtam érte, nagyon is. Reménykedtem abban, hogy a múlt sötét foltjait magunk mögött hagyhatjuk ás újra sikerül annyira őszintének lennünk egymással, mint egykoron voltunk.
Nem Oliver volt az oka a könnyeimnek és még csak nem is az, hogy a véletlen terelt össze bennünket. Egyrészt a megkönnyebbülés, másrészt a bűn könnyeit törölte le arcomról a nővérem. Biológia ide vagy oda, ő az nekem. S most is itt van és szavak nélkül érzi a fájdalmat, a terhet amiről senkinek nem mertem még beszélni. A bűnről ami hónapok óta emészt. Arról, ami én magam vagyok. Egy gyilkos. Egy vérengző vadállat. Vérfarkas. Még a név is olyan gyűlölt, hogy nem tudnám kimondani, akkor sem ha nem lenne más megoldás. Egy szörnyeteg vagyok és ugyan ki lenne képes szeretni egy szörnyet? Nem tudhatja meg. Ahogy azt sem, miért taszítottam el magamtól annak idején. Egyszerűen nem róhatom rá ezeket a terheket. Ahhoz túl fontos nekem. – Nem tudom Kendra… féltem. Féltem, hogy elküldesz a fenébe vagy ami még rosszabb szóba sem állsz majd velem. – ostoba voltam. Buta. Hogyan gondolhattam, hogy Kendra valaha is ilyet tenne velem? Hiszen én sem tenném ezt meg vele, még egyszer biztosan nem. Persze, ez még azelőtt volt… azelőtt, hogy kómába kerültem, azelőtt, hogy gyilkossá váltam. Most? Egyáltalán, hogy mondhatnám meg neki az igazat? Nem, kizárt. Őrültnek tartana ha bevallanám mi vagyok. Ahogy azonban a holdra pillantok félelem fog el. Holnap éjszaka be kell zárkóznom. Láncokat akasztok magamra, hogy megóvjam az embereket. Már mindent kitaláltam. Így lesz a legjobb. Csak így védhetem meg az embereket attól a fenevadtól ami átveszi felettem az irányítást, ami pokoli fájdalommal szakítja le az emberi bőrt a testemről. Rettegés fog el már csak a gondolatra is, hogy mi fog történni holnap. Azt azonban nem hagyhatom, hogy a holnaptól való félelem elrontsa a ma éjszakát, amikor én, még én lehetek, amikor csak magam vagyok. Kicsordul a könnyem, hagyom. Magához húz, én pedig szorosan ölelem. Többé nem engedem el. – Rendben. – bólintok szavaira, majd magunk mögött hagyva a parkot, negyed óra séta után érkezünk meg a lakására. Jól esik a séta de a gőzölgő tea, még jobban. Mire elém kerül, már eltűnnek a könnyeim. Ezer és ezer kérdést tettem fel neki az elmúlt percekben de azt még nem mertem feltenni, ami leginkább foglalkoztat. – Kendra. – szólalok meg csendesen – tudod mi történt mielőtt kómába este volna? – kérdem halkan hiszen ezt nem tudhatom. Mikor felébredtem egyedül voltam. A szüleimet már hiába kerestem, csak egy virágot tehettem apám sírjára. Kendra már messze járt én pedig magamra maradtam.
Korán megtanultam, hogy az élet nem fenékig tejfel. Apám és az iskolatársai készségesen tettek erről én pedig hál Isten meglehetősen gyorsan tanultam. Le kellett nyelnem a keserű pirulát, de nem volt más lehetőségem. Szívás volt, de annyiban az előnyömre vált, hogy legalább megedződtem. Fiatalon megtanultam csalódni és ennek köszönhetően sikerült elkerülnöm rendszerint, hogy később is így járjak. Az árnyoldala az volt, hogy nem bíztam az emberekben, magamnak való lettem és nagyon nehezen voltam képes új kapcsolatokat kialakítani. Mindig úgy éreztem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy magamban dolgozzam fel az összes bajomat, bánatomat, sérelmemet, fájdalmamat. Csak amikor szorosabb kapcsolatot alakítottam ki Bori-val és megismertem, majd összebarátkoztam Kendra-val akkor kezdtem rájönni, hogy talán mégiscsak jó ha van valaki akihez fordulhatsz amikor eleged van mindenből és mindenkiből. Talán erre nagyobb szükségem volt mint gondoltam volna, de sose akartam beismerni ezt még magamnak se. Örültem, hogy Kendra az életem része volt, mert tényleg színt hozott az életembe és jó volt vele beszélgetni, együtt lenni. Nem lettem sokkal nyitottabb mások felé, de nekem épp elég volt az, hogy Kendra társaságát élvezhettem. Semmiképp sem volt egy átlagos lány sőt sokkal különlegesebb volt, mint először gondoltam, de ezt sose mertem neki elmondani. Még most se merem... Amikor Kendra elnevette magát én is elmosolyodtam mellette. Szerettem hallgatni a nevetését, mert mindig egyfajta jó érzés töltött el a hallatán és egy fura bizsergető érzés áradt szét a testemben, mint mindig amikor mosolygott vagy csak láttam, hogy örül, boldog, vidám a társaságomban. - Tévedsz. Még sokkal szebb vagy...- feleltem kicsit habozva. - Egy lány se volt a gimiben aki felvehette volna veled a versenyt. - tettem még hozzá és éreztem ahogy egy kicsit elpirultam, amikor ezeket mondtam. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak még, mert úgy éreztem, hogy talán így is túllőttem a célon, de végül Kendra mentette a helyzetet. - Így is mondhatjuk. - feleltem egy halovány mosollyal. - Nem ismertelek és az egész lényed Bori-ra emlékeztetett. Eleinte azt gondoltam, hogy csak az idősebb és talán még veszélyesebb kiadása vagy...Eleinte féltem tőled. - vallottam be neki. Reméltem, hogy nem bántottam meg a szavaimmal, de ez volt az igazság. Kendra magabiztossága túlságosan is Bori-éra emlékeztetett és megijesztett, mert tartottam tőle, hogy még egy olyan személyt vegyek a nyakamba, mint Bojana. Most már örülök, hogy végül nem martam el Kendra-t magam mellől és összebarátkoztunk. Nem hinném, hogy bárki más olyan fontos lenne az életemben, mint Ő. Örültem, hogy nem haragudott rám amiatt, hogy vele aludtam. Azt hiszem talán neki éppen annyira szüksége volt arra, hogy érezze maga körül valakinek a közelségét alvás közben, mint nekem. Csak nekem azt hiszem pontosan az Ő közelségére volt szükségem ahhoz, hogy nyugodt legyen az álmom legalább azon az egy éjszakán. Jó érzés volt úgy elaludni, hogy átölelhettem és azt hiszem ha újra döntenem kellene akkor ugyanezt tenném. Persze féltem, hogy miként fog reggel reagálni, de túl erős volt az vágy amit éreztem iránta. A barátom volt méghozzá a legjobb mégsem voltam már képes arra, hogy így tekintsek rá. Most már sokkal többet éreztem iránta, mint korábban. Azok után amit az előbb elmondtam neki nem csodálkoztam volna ha bolondnak tart. Igaza lett volna. Szótlanul vártam, hogy mit fog végül mondani. - Már megtettem. - feleltem rövid szünet után. - De csak a forrásokra hagyatkozhatok. Az álmaimban sok dolgot láttam ami ténylegesen megtörtént, de sok dolog van ami nincs benne a könyvekben. Amik mintha...valakinek az emlékei lennének vagy nem is tudom. Beszélgetések amikre nem emlékszem mégis tudom, hogy megtörténtek, emberek akiket sose láttam, de mégis úgy érzem, hogy ismerem őket. - folytattam. Majd mikor végeztem tanácstalanul tekintettem fel Kendra-ra és biztos voltam benne, hogy most már komplett idiótának vagy elmebetegnek tart és nem vagyok benne biztos, hogy nincsen igaza ebben. - Talán. Nem tudom, hogy mit tehetne egy boszorkány ez ügyben. - mondtam Kendra-nak végül. Nem voltam benne biztos, hogy másnak is tanácsos lenne ezt elmondani, amit most neki mondtam. Abban sem vagyok biztos, hogy neki jó ötlet volt ezt elmondanom... Nem tudtam elégszer elmondani magamban, hogy mennyire idióta és meggondolatlan voltam amikor visszacsókoltam őt. Nem lett volna szabad. Kendra nem volt a legjobb passzban, nemrég meghalt, majd visszatért ráadásul tegnap olyan szintre leitta magát, hogy körülbelül azt se tudta, hogy hol van és mit csinál. És én se voltam a legfényesebb állapotban az utóbbi hónapok után, de mégis úgy érzem, hogy nekem kellett volna, hogy több eszem legyen és ne ne engedjem ezt megtörténni. De gyenge voltam, mert már annyi ideje vágytam arra, hogy ez megtörténjen és hirtelen nem tudtam magamon uralkodni. Visszacsókoltam pedig már abban a pillanatban tudtam, hogy nem lenne szabad, nem tehetném. Nem tudom, hogy hogyan tovább ezek után. Mindennél jobban félek attól, hogy elveszíthetem őt, aki mindent jelent nekem ami ehhez a világhoz köt és segít, hogy megőrizzem azt aki vagyok és ne váljak azzá amivé az ösztöneim változtatni akarnak. Nem tudom elképzelni, hogy mással legyek együtt, mint Kendra. Persze Bori-val is együtt lehetnék és ha így lenne akkor természetesen hűséges lennék hozzá meg minden, de tudom, hogy sose tudnék úgy tekinteni rá, mint Kendra-ra. Habozva tekintek rá amikor a nevemet mondja, de nem tudok egy szót se kinyögni. Úgy érzem mintha csomó lenne kötve a nyelvemre és én egy szót sem lennék képes kinyögni bár azt hiszem nem is lennék képes bármi értelmeset mondani. - Én is...-felelek pár másodperc után. Azt hiszem Kendra egyetlen szóba összefoglalta azt ami mindkettőnket kínoz ebben a pillanatban. Félelem, hogy hülyeséget csinálunk és emiatt elveszítjük a másikat. Engem legalábbis mindvégig ez motivált amikor ezt eltitkoltam előle. Eltitkoltam előle amit érzek, pedig sokszor semmit se szerettem volna, mint elmondani neki. Néha elképzeltem, hogy elmondom neki Ő pedig boldogan ugrik a nyakamba és azt mondja, hogy Ő is ezt érzi. De mindig igyekeztem utána gyorsan elhessegetni ezt a gondolatot, mert amikor visszatértem a rideg valóságba olyan érzés volt, mintha csak tőrt döftek volna a szívembe. Nem tudtam még elképzelni se, hogy egy olyan lány, mint Ő szerethet valaki olyat, mint én. Végül odasétáltam a kanapéhoz és leültem Kendra mellé. - Én se. Már olyan régóta vágyom arra, hogy ez megtörténjen, hogy most nem is tudom elhinni, hogy megtörtént. - mondom egy keserű mosollyal miközben a földet bámulom magam előtt. - Én se akarlak elveszíteni téged...-folytatom. - Azt hiszem szeretlek...már régóta érzem...csak féltem elmondani. - vallom be neki végül azt ami olyan régóta kínoz talán még jobban, mint a rémálmaim. Hogy miért mondtam el neki? Nem tudom. Talán azért, mert úgy érzem sokkal jobban már nem tudom elrontani ezt az egészet. Akkor már inkább legyünk túl rajta. Mindenesetre még mindig nem merek ránézni csak a TV-t bámulom.
Kezdőlap
