Az élet nem tündérmese. Mindig ezt mondták nekem kicsikét és talán részben a szüleimnek köszönhetően lettem ennyire erős és olyan, amilyen ma is vagyok. Bár azt is pontosan tudom, hogy a tetteim is sokat változtattak rajtam. Elég csak arra gondolnom, hogy nem olyan régen meghaltam, majd egy újabb baklövést követtem volna el, ha ő nem jelenik meg akkor. Talán tényleg úgymond ő az én "hősöm", hiszen sokszor megjelent már pont akkor, amikor valakire szükségem volt. Amikor varra volt szükségem, hogy valaki csak észhez térítsen, esetleg meghallgasson vagy egyszerűen csak a karjaiba zárjon, akkor rá mindig számíthattam. Nem mondanám magamat teljesen felelőtlennek, de mellette sokszor éreztem magamat gyerekesnek, hiszen mindig is sokkal érettebb, komolyabb volt nálam. Magam sem tudnám megmondani, hogy melyikünk hatott a másikra jobban, de azt pontosan tudom, hogy sok mindenben változtam meg mellette anélkül is, hogy kérte volna vagy, hogy én a tudatában lettem volna. Elnevettem magamat azon, amit mondott, majd pedig kicsit nemlegesen megráztam a fejemet.- Azért ne essünk túlzásba, hiszen nem vagyok annyira szép, hogy ilyen reakciókat váltsak ki. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd egy röpke gondolkodás után újra megszólaltam. - Talán féltél a nagy farkastól? - kérdeztem tőle kicsit viccelődve, hiszen talán annyira nem nézek ki rémisztően, még farkasként se, de lehet tévedek. Nem mindig vagyok abban biztos, hogy pontosan mit is váltok ki az emberekből. De máskor meg én akarom azt, hogy féljenek tőlem. Mondjuk tényleg tudok elég ijesztő lenni, de szerintem amikor megismertem őt, akkor még magamon is túl tettem és eléggé kedves voltam. Egyáltalán nem voltam rá mérges amiatt, hogy együtt aludtunk, hiszen semmi se történt és még éppen idejében sikerült úgymond lelépnem mielőtt rájött volna, hogy a karjaimat köré fontam és úgy aludtam békésebb miközben a fejem a mellkasán pihent. Reménykedtem abban, hogy csakis az után történt meg, hogy már ő is aludt. Egyszerűen nem tudtam volna mit mondani vagy esetleg rápillantani, ha tudom, hogy tudja, hiszen az ember nem mindennap lép át egy bizonyos határt. Barátok voltunk, de amióta visszatért, azóta egyre erősebb és teljesen másabb érzések kerítettek hatalmába. Egy pillanatra megálltam és kíváncsian pillantottam rá. Elég furán hangzott az, amit mondott, de elég ideje éltem már ebben a fura világban, hogy tudjam ez amit mond nem lehetetlen dolog. Összefontam a karomat és egy kisebb habozás után megszólaltam. - És esetleg nem gondoltál még arra, hogy utána néz a dolgoknak? Mármint akár annak, hogy pontosan mik történtek akkor? - kérdeztem tőle kíváncsian, de továbbra is őt néztem. Nem mozdultam meg. Egyszerűen csak álltam őt, mint egy szobor, majd egy kisebb habozás után folytattam.- Esetleg egy boszorkány is tudna segíteni...- mondtam neki kicsit óvatosabban, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy miként is vélekedik a boszorkányokról. Illetve azt is tudtam, hogy ebben a dologban hasonlít kicsit a többi férfira is, hiszen nem nagyon szokott segítséget kérni senkitől se. Ez amolyan férfibüszkeség, amit soha se értettem. Miközben figyeltem őt folyamatosan magamat ostoroztam, hogy mégis hogy tehettem ezt. Mármint nem azzal volt a gond, hogy nem élveztem volna, hanem inkább azzal volt a gond, hogy túlzottan élveztem és a jelekből, amik történtek közben úgy vettem ki ,hogy ő se ellenezte a dolgot. De vajon most mi lesz? Túl sok a kérdés és hirtelen úgy érzem, hogy megint szinte semmit se tudok. Régóta ismerem őt, de azt hiszem most sikerült ismeretlen vizekre eveznem és magam sem tudom, hogy mi fog ezek után történni. Mert úgy érzem, hogy a szívem egyik pillanatban kiugrana a helyéről, majd a következőben félelem uralja és esetleges újabb veszteségnek köszönhetően darabokra hullana... Nem veszíthetem őt el emiatt amit tettem, mert ahhoz túlzottan fontos számomra. De vajon képes lennék csak a barátja maradni azok után, ami történt? Azok után amit érzek? Azt hiszem nem, mert nehezen tudnám elviselni azt, hogy az ajkai esetlegesen mást lánynak az ajkát érintenék, azokkal a szemekkel más lányt babonázna és más lány köré fonná azokat az erős karjait, amiknek köszönhetően mindig úgy érzem, hogy a legjobb helyen vagyok és legszívesebben örökké a karjai között maradnék. Majd amikor megszólalt, akkor úgy érzem, hogy a szívem egy kisebb örült táncra kélt. - Theo ...- szinte újra csak ezt tudtam mondani. Nem bírtam beszélni, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék, hiszen a tetteim már így is többet elárultak. - Félek... - nyögöm ki végre az amit túlzottan is érzek. Félek attól, hogy elveszíthetem őt, ha még jobban közel engedem magamhoz és megismeri azt a sötétséget, ami legbelül lakózik bennem. Lassan visszasltálok a kanapéhoz és leülök. Nadrágot szerettem volna cserélni, hiszen nem régen tiszta tea lett. De úgy érzem, hogy a lábaim nem igen fognak elvinni odáig, mert minden egyes porcikám remegett. - Nem tudom, hogy hogyan tovább. Fogalmam sincs, hogy képes lennék-e ezek az érzések ellen küzdeni minden egyes nap. De azt is tudom, hogy nem akarlak elveszíteni. Nem veszíthetlek el, mert fontos vagy számomra. Jobban, mint gondoltam. - mondtam szinte alig hallhatóan és közben magam elé bámultam, mint valami zombi. Soha nem volt unalmas életem, de nem gondoltam volna, hogy ennyire esemény dús lesz. Lehet nem mindig a tetteknek köszönhetően volt az, de az érzéseim se hagytak békén. Mondhatni tomboltak.
Vannak dolgok, amiket nem lehet látni, nem lehet hallani, nem lehet kiszimatolni: az érzéseink. Az érzés az egyetlen olyan dolog, ami ellen sohasem leszel képes elbújni, elnyomhatod, de idővel úgyis utat talál hozzád ismét, hazudhatsz róla, róluk, de át nem verheted. Épp ezért az érzések sokkal halálosabb ellenfelek, mint bármely természetfeletti lény vagy fegyver. Mert semmi sincs ezen a világon, ami lassabban tudna végezni veled, mint az érzéseid főleg, hogy ha küzdesz ellenük, vagy ha nem küzdesz csupán viszonzatlanok. Nálam, most egyszerre játszik mindkettő. Küzdök az ellen, amit Kendra iránt érzek, akármennyire is vágyom rá, de közben talán még ennél is jobban rettegek attól, hogy nem viszonozná a vonzalmat, a szeretet, azt a fajta ragaszkodást, amit iránta érzek. Amúgy sem vagyok valami fényes passzban, de ettől az egész helyzetem csak még rosszabb, és mégis most, hogy Kendra velem van, mintha az egész sokkal könnyebb lenne, mintha mégis lenne esély arra, hogy a dolgok még rendbe jöhetnének. Olyan furcsa paradoxon az egész, valami érthetetlen kettősség, ami most engem is jellemez. Az egyik felemmel segítek, ahol tudok, és amiben tudok, míg a másik felem elvesz mindent amit adni próbálok sőt még talán többet is. Mit is lehet ezen tovább ragozni? Egyszerűen ez a rút valóság... Viszonozom Kendra mosolyát, ami a szavai hallatára egy kicsit még szélesebb lesz, ahogy visszagondolok arra a bizonyos délutánra. - Csodálod? Ha valakik, akkor Ők biztosan nem szokták meg, hogy hozzád hasonló szép lányok jönnek oda hozzám suli után. - felek neki vidáman. - Meg aztán abból, ahogy rájuk néztél, szerintem biztosak voltak benne, hogy semmi jó nem származik abból, ha nem lécelnek le azonnal...én se voltam biztos benne, hogy nem az lenne-e jobb. - tettem hozzá egy finom mosollyal. Jó volt kicsit visszagondolni ezekre az időkre. Amikor másnap kérdezgették tőlem, hogy ki volt ez a csaj tegnap és mit akart. Nem mondhattam azt, hogy vérfarkas, mint én ezért gyorsan kitaláltam, hogy egy régi gyerekkori ismerősöm, aki még kiskorunkba máshová költözött és most jött vissza a városba. Hitték is meg nem is, de annyira más ismertek, hogy tudták ennél többet nem tudnának kihúzni belőlem. Aztán ahogy telt az idő már én is egyre inkább el tudtam volna hinni, hogy már gyerekkorunktól ismerjük egymást... Ahogy a felálló Kendra-t figyeltem egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy dühös rám, amiért vele aludtam az éjjel. nem akarom, hogy ezért legyen közöttünk feszültség, de a múltat már nem tudom megváltoztatni. A szavait követően azonban érzem, hogy a szorítás kicsit enged a szívem körül és a görcs is némileg feloldódik a gyomromban. - Köszönöm. - csak ennyit tudok kinyögni egy félmosoly kíséretében. Nem tagadhatom, de neki mégsem mondhatom el, hogy milyen jóérzés volt úgy elaludni, hogy őt ölelhetem, hogy belélegezhetem az illatát, hallgathatom a szíve ütemes dobogását. - Nem igazán rémálmok. - felelek komoran. - Ahhoz túlságosan részletgazdagok és valósághűek. - teszem hozzá, majd egy rövid szünet után folytatom. - Olyan mintha valakinek az emlékei lennének, de az események, amikről szólnak legalább 800 éve történtek. Csaták, háborúk, mintha egy ember egész élete peregne le a szemeim előtt, de nem tudom, hogy kié és miért pont én látom és miért pont akkor. Már nem is merek aludni...-fejezem be végül és egy kis idő múltán felpillantok Kendra-ra. Fura könnyebbséget érzek most, hogy végre valakinek elmondhattam. Csak attól félek, hogy talán őrültnek fog tartani ezért. Nem hibáztatnám, ha így tenne. Talán én sem tennék másképp, ha valaki egy ilyen sztorit adna nekem elő. A következő történések elég váratlanok voltak, de nem hiszem, hogy bármi lenne, amire jobban vágytam volna abban a pillanatra, mint erre a csókra. Régen sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet, amikor az ember megcsókol valakit, de nem csak így, szájra puszira hanem úgy igazából. Sokkal jobb érzés, mint gondoltam...Ahogy az ajkai az enyémhez érnek, mintha csak valami reflex lenne én is igyekszem viszonozni a dolgot. Nem tudom, hogy hogyan kellene ezért csak úgy ösztönből megpróbálom utánozni azt amit Ő csinál. Érzem a teste melegségét, ahogy magamhoz ölelem, és ami lassanként bennem is szétárad a csókja hatására. Nem akarom, hogy véget érjen bármikor is. Aztán mégis vége szakad, amikor Kendra kitépi magát az ölelésemből. Először biztos vagyok benne, hogy azért, mert ennyire rosszul csókoltam vagy valami ilyesmi. Egyáltalán nem is lett volna szabad ezt tennem! Elrontottam vele mindent, amit csak lehet. Csak egy fél percre hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak a józan eszem helyett és lásd máris mi lett belőle. Lehet, hogy pont most veszítettem el emiatt az egyetlen embert, aki a legjobban számított az életemben, és akire most jobban szükségem lenne, mint korábban ezelőtt valaha is. Még mindig nem mertem ránézni, mert egyszerűen annyira szégyelltem magamat amiatt, amit tettem az előbb. csak amikor a nevemen szólított akkor fordítottam rá a tekintetemet talán percek óta először. És nem is jutok, szóhoz miután Kendra elmondja a mondanivalóját. Én jól csókolni? Talán még mindig részeg, hogy ezt mondja? És most már tényleg nem tudom, hogy mitől döbbentem le jobban: attól, hogy meg csókolt vagy pedig attól, hogy azt mondja jóérzés volt. Igen a szívem mélyén már régóta erre vágyom, de most mégis annyira hihetetlenül hangzik, hogy nem is merem elhinni. - Én is...- nyögöm ki végül. - Rád vágyom. Régebben is így volt, de nem akartam elmondani. Nem mertem inkább...- felelek neki akadozva. Nem akartam elhinni, hogy tényleg azt mondta, amit az előbb mondott. Meg akartam csípni magamat, hogy nem alszom-e még mindig, de tudtam, hogy már rég ébren vagyok és az, amit az előbb hallottam talán a világ legboldogabb emberévé kéne, hogy tegyen, de mégse tudtam így érezni. Lehet, hogy csak én érettem félre a szavait, és talán most romlott el minden kettőnk között egy fél perces csók miatt, amit egy több hónapos távolság sem volt képes elrontani...
Az emberek mindig úgy gondolják, hogy minden okkal történik vagy egyszerűen szeretnének mindent megmagyarázni. Viszont vannak olyan pillanatok, amiket semmivel se lehet megmagyarázni, talán szavak sincsenek rá. Egyszerűen csak megtörténnek, hatalmukba kerítenek. Esetleg a levegőbe emelnek, vagy pedig a földre taszítanak. De érzések elől és az emlékek elől soha nem lehet elmenekülni. Mert valamilyen módon mindig megjelenek az emberek életében. Ha elfutunk előle, akkor esetleg ott marad a fájdalom, ha meg fejest ugrunk, akkor pedig két esélyes a dolog. De egy biztos soha nem futhatunk el, hiába is álltatjuk ezzel magunkkal. Ez nem olyan, mint amikor gyorsan összepakolsz és elutazol, mert ha az emlékek halványulnak is, de örökre velünk maradnak. Elegendő egy-egy szó, esetleg egy dallam ahhoz, hogy újra feltépje a múlt rejtelmeit. Ha nem is látszik kívülről, de belülről talán vérzünk és szép lassan a magunk gyilkosai leszünk. Én is pontosan ezt tettem. El akartam menekülne, felejteni akartam, illetve elkergetni azokat az érzéseket, amiket Theo miatt éreztem, de pontosan tudtam, hogy képtelenség megtenni. De mégis újra és újra küzdöttem minden ellen. Éreztem ahogyan a forró tea a bőrömre folyik, de nem érdekelt. Olyan volt, mintha ez szeretett volna észhez téríteni. Hallgattam őt csendesen miközben letöröltem a kezemről, majd pedig próbáltam rezzenéstelen arccal ránézni. Megtanultam már ennyi év alatt titkokkal élni és maszkkal az arcomon. Az embereknek, ha azt mutatod, amit látni szeretnének, akkor nem fognak kérdezősködni. Egyszerűen csak az fájt, hogy pontosan az a személy előtt kell elrejtenem az érzéseimet, aki mellett önmagam lehettem és soha nem volt erre szükségesem, hogy másnak mutassam. Talán a helyzet miatt volt így, vagy egyszerűen csak a világ változik és vele együtt mi is változunk. Szavai hallatára egy apró mosoly jelenik meg az arcomon és mosolyogva pillantok rá. Figyelem őt és bólintok. - Ebben igazad kicsit igazad van, de a barátaid sokkal inkább nem voltak azok. Olyan furán néztetek rám, mintha valami ufó lennék. - mondtam neki kicsit mosolyogva, hiszen még ez a téma is jobb volt, mint az amiről most valójában beszélnünk kellene. Szerettem volna neki elmondani, de még se ment. Féltem attól, hogy mi fog utána történni. Hiszen legutóbb például a halálommal végződött. Mondjuk azt pontosan tudtam, hogy Theo nem ölne meg, de akkor is féltem attól, ami esetleg történhet, ha felszínre kerülnek a valódi érzéseim. Figyelem őt, majd néha lopva a tévére pillantottam, ami még mindig szólt. Miközben felálltam újra rápillantottam és próbáltam fejteni azt, amiről a szemei árulkodtak, illetve valami miatt úgy éreztem, hogy ő is küzd bizonyos dolgok ellen. - Nem haragszom rád emiatt, mert úgy néz ki, hogy jól gondoltad, hiszen a rémálmaim nem térted vissza. - mondtam neki kedvesen, de persze azt újra és újra eltitkoltam, hogy nem csak emiatt gondoltam így. Jó érzés volt a karjai között lenni. Biztonságban éreztem magamat és még az én "halott" szívemet is melegség járta át. Majd egy röpke gondolkodás után újra megszólaltam. - Milyen rémálmaid vannak neked? - kérdeztem tőle kicsit csodálkozva, mert erre nem gondoltam. Eszembe se jutott volna az, hogy az alvás neki se éppen a megnyugvást hozza el, mint ahogyan kellene. Ami ezek után történt az egyáltalán nem szerepelt a terveim között, de annál inkább az érzéseim között. Meg akartam ízlelni azt, érezni szerettem volna azt, hogy milyen érzés lehet az, amikor ajkai megérintik az enyémet és egy röpke pillanatra valóság is lett az érzelmek kavalkádjából. Éreztem azt, amint egyre jobban ölel és egyre jobban csókol, aminek következtében olyan volt, mintha a bőröm szép lassan parázslani kezdene és még több után vágyakozna. Nem csodálom, hiszen a csókja mámorító volt, de mégis úgy téptem ki magamat a karjai közül, mintha megégette volna az ajkamat, vagy legalábbis a lelkem egy darabját. Nem értettem, hogy mi történt és miért engedtem azt, hogy a vágyaim átvegyék az irányítást. Ilyen se volt még soha. Majd ami a csókot követi azon kicsit meglepődök és egy pillanatig fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Hiszen a csókja mámorító volt és nem mondtam volna meg azt, hogy még soha nem csókolt meg senkit. Itt sokkal inkább az elvről volt szó, hogy nem helyes. - Theo... - szólaltam meg szinte alig hallhatóan, mintha minden erőm elszállt volna a csókjának köszönhetően. - Nem így értettem, amit mondtál, mert a csókod egyszerűen mámorító volt... - vallom be neki őszintén és még egy picit meg is rántom a vállaimat, mintha ezzel is csak a zavaromat szeretném leplezni. - Én az elvről beszéltem. Nem lett volna szabad megtennem, de egyszerűen nem tudtam már elnyomni azt, amire vágytam. Nem helyes, de még se tudok neki ellenállni, vágyom utána. - mondtam neki egyre halkabban és közben nem pillantottam rá. Remek most már tudja az igazat és ebből már nem fogok tudni sehogy se kimászni. Csapdába estem az igazság és az érzéseim miatt. Soha nem voltam még ilyen helyzetben és legfőképpen ez zavart, hogy olyan dolgokat teszek, mondok, amiket nem szoktam csakis amiatt, mert így érzek iránta.
Mindig is a realitások embere voltam és egész életem során úgy akartam látni a dolgokat amilyenek igazából. Nem szerettem az álmokat, gyűlöltem álmodni, mert mindig úgy éreztem, hogy hazudnak, és sose válnak valóra. Mindig jobb életről álmodtam, szerető családról, barátokról, szerelemről, de maradéktalanul soha egyik sem vált valóra és mindig csak álmok maradtak és épp ezért még jobban fájt az, hogy láttam őket, elképzeltem őket, mint az, ahogy a valódi világot megéltem. Ezért fordultam el tőlük, és tartottam ostobaságnak, ha valaki az álmokban talál hitet és reményt. Én nem akartam őket ugyan, de az álmaimba és a gondolataimba mindig újra és újra önként beférkőztek és sose tudtam őket teljesen elűzni. A rémálmok mások voltak és egyre inkább kezdtem biztos lenni abban, hogy ezek nem is álmok, hanem emlékek. Túl részletgazdagok, túl valóságszerűek voltak ahhoz, hogy egyszerű rémálmok legyenek. Viszont azok az álmok amik Kendra-val kapcsolatban gyötörtek igazi álmok voltak és pontosan abból a fajtából, amit gyűlöltem. Igen jóérzés volt látni őket, látni Kendra-t és magamat, mint egy boldog párt, mint egy családot, amire mindig is vágytam és őt magát úgy látni, mint a lányt, akire vágytam amióta csak tudatában vagyok annak, hogy mi is az, hogy szerelem. De az ébredés vagy a feleszmélés után mindig keserű szájíz marad a számban pontosan azért, mert érzem, tudom, hogy ez nem lehetséges. Pontosan tisztában vagyok benne, hogy előbb-utóbb fájdalmas vége lenne hisz ahhoz, hogy igazán boldogok lehessünk vagy nekem kéne módot találnom arra, hogy ismét szimpla vérfarkas legyek vagy pedig Kendra-nak kénbe átváltoznia hibriddé. Egyik sem lehetséges, mert nekem már nincs visszaút ebből az állapotból Kendra-tól pedig nem kérhetem és soha nem is kérném, hogy az én sorsomat válassza. Ha meg is birkózna az újonnan érkező problémákkal, mint az alig kontrollálható vérszomj akkor se tudná soha életében elfogadni azt, hogy van benne vámpír vér is. Ennyire már ismerem őt és nem akarom, hogy neki rossz legyen. De talán attól tartok a legjobban, hogy túlságosan is rákapna a hibrid oldal "előnyeire" akárcsak Bori és kiveszne belőle az a Kendra Fields akit a hevességével, a forrófejűségével és sokszor a meggondolatlanságával együtt is annyira szeretek. Helyette lenne az új sokkal vérszomjasabb és kontrollálhatatlan Kendra. Sose bírnám elviselni se a felelősséget, hogy miattam lett ez belőle se azt, hogy valószínűleg ezután el is veszíteném. Ahogy az ágyban hevertem még mindig az előző éjszaka képei peregtek le előttem újra és újra. Kicsit bántott, hogy úgy keltem fel, hogy Kendra már nem volt mellettem, de kicsit meg is ijesztett, hogy mi lett volna, ha úgy ébredek fel, hogy ott fekszik a karjaimba és Ő is pont akkor ébred. Az nem kifejezés, hogy kínos lett volna, de bele se merek gondolni, hogy mi lehetett volna a végkifejlet. Lehet, hogy Kendra azonnal felugrott volna és rám parancsol, hogy kifelé amiért nem is hibáztattam volna egyáltalán, de lehet, hogy még most is itt feküdnénk összebújva akár egy szerelmes pár. És az előbbi gondolatra ismét melegség járja át a szívemet, de közben görcsbe is rándul a gyomrom, mert a boldogság, mellett érzem azt is, hogy mennyire lehetetlen, elképzelt is ez az egész. Kínoz a bűntudat, mert magára hagytam Kendra-t és emiatt meghalt, de amiatt is, mert Ő a legjobb barátom és nem lenne szabad iránta így éreznem. Ő bízik bennem és őszinte velem én viszont csak titkokat tudok neki adni pont emiatt, az érzés miatt és ezt nagyon szégyellem. Ilyenkor úgy látom az érzéseimet, mint néhány ártó szellemet, akiknek semmi más szándékuk nincsen, mint az, hogy ezekkel az ostoba érzelmekkel leromboljanak mindent amit Kendra-val olyan nehezen felépítettünk egymás között. A barátságunk hiába áll stabil lábakon, ha a szerelem úgy ássa alá, hogy bármikor összeomolhat, mint a leginstabilabb kártyavár. És akkor elveszíteném Kendra-t, amit nem bírnék elviselni. Annyi minden ért mostanság őt is engem is, de az, hogy most ismét velem van adott valami új löketet, ami azonnal elveszne, ha Ő nem lenne többé az életemben, nem lenne annak a része. Soha többé nem tudnám úgy érezni, hogy képes vagyok tovább küzdeni és valószínűleg nem is tenném. Most már mindennél jobban bánom, hogy hibriddé váltam. Ha vérfarkas lennék talán Kendra is jobban vonzódna hozzám bár erre se látok sok esélyt, de semmiképpen sem lenne olyan bonyolult a helyzet, mint most amilyen. Túl sok forog kockán ahhoz képest, hogy az egész azon múlik, hogy kimondok-e egy bizonyos szót vagy pedig örökre magamban tartom. Képtelen vagyok dönteni... Nem értem, hogy Kendra miért nem akar rám nézni. Pontosabban szólva inkább nem akarom tudni, hogy miért nem néz rám. Talán csak összegyűjti a szemrehányásait a tegnap éjjel miatt. Lehet, hogy csak szégyelli magát, amiért tegnap annyira leitta magát pedig előttem nem kell hisz tökéletesen megértem, hogy ez tette, én se tettem volna mást azok után, amiken keresztül ment. Eszembe se jutna, hogy a szemére vessem, hiszen a tegnap volt a legkevesebb, amit tehettem érte azok után, hogy magára hagytam hónapokra, csak azért, mert a hibridségem miatt minden másról megfeledkeztem még róla is pedig tudom, hogy Ő segített volna. De vajon én elfogadtam volna a segítségét? Vagy egyáltalán a legelején, amikor még abszolút kontrollálhatatlan volt a vérszomjam meg bírtam volna állni, hogy ne támadjam meg őt is amikor megérzem a lüktető vért az ereiben? Ezek olyan kérdések, amikre sose szeretnék választ kapni mégis mindig kínozni fognak. Kicsit megriadok, amikor magára önti a kávét és nem győzök bocsánatot kérni, amiért ráijesztettem. Egy pillanatig figyelem, ahogy lassan letörli a teát a zsepivel a kezéről és remélem, hogy nem égette meg magát, de aztán a szavai visszarántanak a valóságba. - Igen ez vitathatatlan tény. - felek egy finom mosollyal. Amikor rám nézett éreztem, hogy van valami, amit furcsáll rajtam és nagyon féltem attól, hogy esetleg pont azt olvassa éppen ki a tekintetemből, amit a legjobban szeretnék előle eltitkolni. Kicsit fura volt, hogy elpirult hisz kettőnk közül ezt általában én szoktam tenni az Ő szavai hallatára, de vitathatatlanul jól állt neki és csak még szebbé tette. - Nem az számít, hogy milyen körülmények között találkoztunk. Az a múlt és nem tudunk rajta változtatni. A lényeg az, hogy ismét megtaláltuk egymást. - feleltem neki biztató hangon. - Emlékezz csak, amikor először odajöttél hozzám a suli előtti padnál. Nem voltam valami bizalomgerjesztő látvány mégis odajöttél. - teszem még hozzá egy fél-mosollyal. Igen akkor nagyon magam alatt voltam. Az volt az átváltozásom utáni egyik legmélyebb pont, amikor az egész világomat sötét fellegek vették körül és Kendra igyekezett átvenni a nap szerepét, amely próbál utat törni a viharfellegek között. Végül, ha nem is túl gyorsan, de sikerült neki. - Köszönöm. És azt hiszem inkább teát. - felelek a kérdésére egy apró mosollyal. Figyeltem, ahogy felugrik, majd a kérdésem hallatára az ajkába harap. Gondoltam magamban, hogy itt az igazság pillanata. A válasza és a kérdés, amit a válaszhoz fűzött kicsit megnyugtatott, de nem teljesen. - Nem is tudom. Nem kérted, hogy aludjak veled. Én csak...úgy éreztem az talán neked is, nekem is segítene békésen végigaludni az éjszakát. - felelek neki kicsit vontatottan, ahogy keresem a szavakat, amikkel formába próbálom önteni azt amit múlt éjjel éreztem amikor mellé feküdtem az ágyba. - Ennek örülök. És nagyon szívesen máskor is. Tényleg. - felelek neki egy apró kis mosollyal, amikor elmondja, hogy mindenre emlékszik és megköszöni a segítséget. Ahogy érzem a változást a hangjában a pozitív irány felé kezdek lassacskán én is kicsit feloldódni és jobb kedvre derülni. - Azt hiszem, maradok a teánál. - válaszolok a kérdésére. Amikor látom, hogy megbotlik, egyből felugrok és bár a poharát nem sikerül megmentenem, de őt még el tudom kapni mielőtt, elesne a dohányzóasztalban. Ahogy a teste az enyémhez simul, érzem, hogy a szívem ismét hevesebben kezd verni és kezd megint elkapni az a furcsa mámorító érzés, hogy szeretném megcsókolni. Először nem merek ránézni, majd hirtelen érzem, ahogy az ajkai az enyémre tapadnak és megtörténik, amire annyira vágytam. Ösztönből erősebben szorítom kicsit magamhoz és valószínűleg a világ legesetlenebb csókját produkálom, amikor megpróbálom visszacsókolni őt. Aztán mintha csak villám csapott volna belé úgy tépi ki magát az ölelésemből és én meg úgy érzem, hogy most van vége mindennek, mindent elrontottam azzal, hogy megcsókoltam őt. - Nem...Nem a tied...az enyém...Ne haragudj...Tényleg ne...Bocsánat. - hebegek össze-vissza nem tudva, hogy mit mondjak neki. - Nekem ez volt az első. - szalad ki végül a számon. - Mármint még sose csókoltam meg senkit. - hebegek tovább. - Én...Én...Örülök, hogy tőled kaptam az elsőt. - vallom be végül magam se tudom, hogy miért, de nem merek ránézni. Félek, amit látnék a tekintetében ezek után a szavak után. Rettegek attól, hogy most veszítettem el őt.
Az emberek álmodnak, elmerülnek a fantáziájukban, de vajon hol kezdődik a valóság? Miért képzelünk olyan dolgokat, amiktől a valóságban félünk vagy titkolni akarjuk? Miért engedjük, hogy bekebeleznek minket az álmaink, a vágyainknak a képez? Nehéz lenne erre válaszolni, talán azért, mert félünk a valóságban megvalósítani őket, vagy esetleg szembenézni velük. Biztosan sokszor képzelted már el azt, hogy esetleg valakit megcsókolsz, bocsánatot kérsz, esetlegesen kimondod azt az egy bűvös szót, de a valóságban soha nem mernéd bevallani azt, hogy mit is érzel. Még talán saját magadnak se. Mintha ezek a képek a legmerészebb álmainkat, vágyainkat jelenítenék meg. Mintha azt akarnák, hogy nézzük szembe a valósággal, s ismerjük be a valóságot, majd pedig annak megfelelően hozzuk meg a döntésünket. De egyszerűen én képtelen voltam szembe nézni a dolgokkal. Nem akartam elfogadni, még akkor se, ha mindennél jobban vágytam arra a személyre, aki egy karnyújtásnyira volt, majd a másik szobában. Magam sem tudtam, hogy mi lenne a legjobb, mert egyik pillanatban úgy éreztem, hogy az lenne a legjobb, ha elmenne.. Akkor nem tudnék fájdalmat okozni, még az akaratom ellenére se, hiszen előbb-utóbb biztosan mindenkit megbántok. De alig, hogy erre gondoltam éreztem, amint a szívem egyre kisebb lesz, mintha valami elkezdené összenyomni. A fájdalom csak egyre nőtt, majd pedig mint amikor a vizes ruhát kicsavarják, ugyanúgy csavarta ki az én szívemet is valami. Éreztem, amint egyre inkább fájni kezd a mellkasom. Pedig még csak a gondolataimban jelent meg Theo elvesztése és mi lesz akkor, ha esetleg egyik nap arra ébredek, hogy nincs mellettem semmilyen formában? Akkor van mennyire fog fájni? Képes lesz a fájdalom teljesen elsöpörni és elpusztítani? Pontosan tudtam rá a választ, hogy igen... Azt hiszem, hogy ő az egyetlen személy, aki képes lenne teljesen megsemmisíteni. Elvenni a lényem egészét és megtörni. Mások is törtek meg, de még soha senki iránt nem éreztem ilyen erős kötödést, mint iránta. Emiatt még inkább megrémisztettek az érzéseim. Féltem attól, hogy ha esetleg engedek nekik, akkor hamarosan a pokol bugyraim fogom találni magamat és onnét már nem lesz visszaút. Bíztam Theo-ban, de ismertem már magamat és pontosan tudtam, hogy mennyire nehezen kezelhető személy vagyok. Emiatt gondoltam úgy, hogy ha esetleg még közelebb engedném magamhoz, akkor rájönne, hogy még se vagyok az a nagyszerű személy, mint aminek gondol. Utána pedig csak sivárság, pusztaság és halál maradna.... Szorongattam a kezemben a forró bögrét, de egy pillanatra nem engedtem volna el. Éreztem a tea csábító illatát, illetve azt ahogyan melegen tart a forró bögre. S hirtelen újra magával rántottak a Theo-val kapcsolatos érzelmeim. Szerelem, tényleg ilyen lenne, mint amit most érzek? Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, nem találom a megfelelő szavakat arra, amit érzek. Korábban is éreztem gyengéd szálakat a mások iránt. Ott volt Sean, vagy L, de ott megtudtam fogalmazni azt amit éreztem.Ki tudtam fejezni szavakkal, de most képtelen voltam. Próbáltam az agyam legsötétebb zugaiban is kutakodni, de erre sehol se lappangott megfelelő szó. Mint amikor ég a tűz. Nehéz begyújtani, de ha lángra kap, akkor semmi se állhat az útjába és talán most is ezt volt. Ez történt velem. Érzed ahogyan hozzád ér, s mintha megperzselné az érintésével a bőrödet, majd ahogyan rád pillant abban a pillanatban el tudnál veszni és elfelejteni mindent. Mintha azokban a pillanatokban minden megszűnne és mindennél jobban vágysz arra, hogy még többet kapj. Egyszerűen úgymond éhezel, mert úgy érzed, hogy már képtelen lennél nélküle élni. Szükséged van rá, mint a levegőre. Egyszerűen szép lassan felemészt, mint a kettő dolog az, ahogyan áhítozol utána, vagy pedig a kockázatnak a lehetősége, hogy mi történne akkor, ha lépnél, ha elmondanád azt, amit érzel. Bár pontosan tudod, hogy arra nincsenek szavak és legszívesebben megmutatnád, de egyszerűen félsz és rettegsz a következményektől. Hallgatom őt, de nem merek ránézni. Mintha attól tartanék, hogy ha rápillantok, akkor már nem fogom tudni visszafogni magamat. Mintha félnék a következményektől. - Tudom és az én hibám. Én nem figyeltem. - mondtam sietve, majd egy köszönöm közben elvette tőle a zsebkendőt. Pontosan tudtam, hogy már fogom tudni felitatni a teát, így inkább a kezemről töröltem le, a pohár oldaláról és aljáról a teát. - De még mindig jobb állapotban vagyok, mint tegnap. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon és végre rápillantottam. Volt valami a tekintetében. Mintha ő is küzdene valami ellen, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi az. Figyeltem őt, majd a szavai hallatára éreztem, amint elönti a pír az arcomat. Elfordítottam az arcomat és próbáltam a lehető legnormálisabb hangomon beszélni.- Kedves vagy, de biztosan nem ilyennek gondoltad a találkozásunkat. Nem úgy képzelted, hogy így fogsz látni és pátyolgatnod kell. - mondtam neki komolyan és a végén felemeltem a fejemet és újra ránéztem. Mosolyogva figyeltem őt, de ez mégis annyira halovány mosoly volt. Egyszerűen nem tudtam mit mondani, de szerencsére a kérdésemnek köszönhetően megszólalt újra.- Örülök, illetve remélem hamarosan jobban leszel. Erről jut eszembe van kávé és tea is. Valamelyiket esetleg kérsz? - kérdeztem tőle sietve, majd felpattantam a kanapéról pohárral a kezemben. Tettem egy lépést, de a kérdését hallva hirtelen megálltam. Egy aprót az alsó ajkamba haraptam és végig őt néztem miközben beszéltem. - Nem bántam. Miért bánnám? - kérdeztem tőle komolyan. Majd egy kisebb sóhaj kíséretében folytattam. - Mindenre emlékszem. Eleinte azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, de mindenre tisztán emlékszem. Köszönök mindent. - egyre kedvesebb hangon beszéltem, majd észbe kaptam, hogy hova is indultam az előbb. - Nos, melyiket kérsz? - kérdeztem meg tőle sietve és indultam volna a konyhába, amikor a dohányzó asztal lábában megbotlottam. A pohár a földre hullott, engem pedig Theo kapott el. A kezeim a mellkasán pihentek, az ő kezei pedig körülöttem. Nem mertem felnézni, de mégis megtettem. Éreztem, amint a szívem hülye ritmusban kezd el verni, majd hirtelen magamat se értve megcsókoltam őt. Pár pillanat múlva észbe kaptam és kiszakítottam az öleléséből magamat. Hajamba túrtam és átléptem a poharam fölött. -Én sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. - mondtam sietve. Pedig pontosan tudtam, hogy miért tettem, de még se akartam kimondani. Oldalra pillantottam és a pulcsim ujját kezdtem el markolászni. Nem bírtam ránézni, mert féltem attól, amit láthatni fogok. Talán most rontottam el mindent....
Még mindig nagyon gyengének éreztem magamat. A Szitty menti csatát alaposan megszenvedtem. Két orosz nyílvesszőt is kaptam. Mindenki azt mondja, hogy kész csoda az, hogy túléltem és, hogy úgy tűnik, fel fogok épülni. Az igazság az, hogy jelenleg még a vértemet sem bírom el, de még nincs is rá szükség. A bátyám egyenlőre pihenőt rendelt el, mert a hadjárat elhúzódott és sok áldozatot követelt. Az uruszutok földje viszont már majdnem teljesen elesett, és ha a katonáink és a lovaink kicsit megerősödnek, a megmaradt területek sem menekülhetnek. Mire ismét elindulunk, remélem én is felgyógyulok, hogy újra harcolhassak. Kicsit lejöttem az Itil partjára ébredés után. Csípős, hűvös reggeli szél fújt, de úgy éreztem most pont erre van szükségem. Ahogy a víztükörre tekintettem és megláttam benne magamat csak ilyenkor jöttem rá, hogy milyen borzalmasan is festek: a szemeim beesettek voltak, az arcom halálsápadt és több, mint valószínű, hogy nagyon le is fogytam. Még most is nagyon sokszor szédültem és iszonyatosan tudtak fájni a sebhelyeim, amiket a nyilak okoztak. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy minden nappal erősebb leszek. Egy ideig magamban üldögéltem a parton, majd egyszer csak éreztem, hogy valaki leül mellém. Amikor odapillantottam akkor láttam, hogy az első feleségem Bahiya volt az egy türkmén lány, aki rabszolga volt és együtt nőtt fel velem. A barátom volt, de el kellett vennem különben a bátyám kivégeztette volna. A sebesülésem utáni közvetlen időszakból csak kesze-kusza emlékfoszlányaim vannak, de Bahiya szinte mindegyikben benne van. Tudom, hogy el sem mozdult mellőlem a lábadozásom ideje alatt. Fürkészően tekintettem végig a hosszú fekete selymes haján és a sötét mandulavágású szemeken. Szomorúnak tűnt és láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Gyönyörű nő volt és szerettem is, de csak, mint a legjobb barátomat, akivel együtt nőttem fel, és aki mindig osztozott a mostoha sorsomban az eltelt évek alatt. - Szereted őt? - kérdezte végül hosszú hallgatás után, de nem nézett rám csak az egyenletesen hullámzó szürke habokat bámulta mereven. Szjofijcára az orosz bojárlányra gondolt, a második feleségemre. Őt se akartam elvenni, hanem a bátyámnak Batu-nak szántam, hogy cserébe kérhessek egy mongol lányt feleségnek, de Ő ehelyett, "nagylelkűen" visszaadta az ajándékomat és "indítványozta", hogy vegyem el. Nem volt mit tennem. Ha ellenkezem az valakinek a fejébe került volna és féltem, hogy nem az enyém lett volna, hanem valakié, aki közel áll hozzám. - Nem jobban, mint téged. - feleltem rövid gondolkodás után. - Engem csak a barátodként szeretsz. - vágta rá szomorú hangon. - A feleségem vagy. Az első, és az is maradsz mindig is. - válaszoltam, de Ő még mindig nem nézett rám. Ezután egy ideig egyikünk se szólt semmit és én csak tovább figyeltem őt. Végül Ő is felém fordult és láttam, hogy néhány könnycsepp gördül le az arcán. - Csak azért vettél el, mert a bátyád ezt parancsolta. - szólalt meg és arcán egy keserű mosoly terült szét. - Amikor összeházasodtunk az egész világ legboldogabb embere voltam, mert mindig is erre vágytam, de nem volt semmi reményem, mert csak egy rabszolga voltam te viszont még ha csak félvér is, de Dzsocsinak a "Szentséges Vezér" legidősebb fiának a fia. Te mindig jó voltál hozzám, és szolga helyett a barátodként kezeltél, de akkor se remélhettem semmit. - folytatta mielőtt még bármit válaszolhattam volna. - Aztán hirtelen mégis megtörtént és nem is akartam elhinni, hogy teljesül az amiről olyan régóta álmodtam. Sose éreztem még olyan boldogságot, mint akkor. Aztán az első éjszakánkon...hiába voltál kedves, gyengéd éreztem és láttam, hogy igazából nem akarod, nem akarsz engem. - ekkor elcsuklott a hangja. Szerettem volna mondani neki sok mindent: azt, hogy nem engedhettem, hogy Batu csak azért megölesse, hogy nekem ártson vele, hogy nem vele van a baj, hogy akkor az első éjszakánkon sem rá voltam dühös, ahogy soha máskor se, és, hogy ne haragudjon, ha nem törődtem vele annyit, mint kellett volna, de egy hang se jött ki a számon. - Felejtsd el, amit mondtam. Ne haragudj, kérlek. - mondta hirtelen, és mire felocsúdtam már eltűnt mellőlem és én ismét magamra maradtam a gondolataimmal. Szégyelltem magamat, mert tudtam, hogy Bahiya ennél sokkal többet érdemelne, de hirtelen nem tudtam hogyan tehetném jóvá az elmúlt éveket hisz tényleg mindig csak barátként kezeltem, nem úgy, mint a feleségemet... Amikor felébredtem fura érzésem volt. Megint álmodtam, de ez most nem olyan volt, mint máskor. Itt most nem folyt vér...És a lány...Mennyire hasonlított Kendra-ra. Lehet azért álmodtam ilyesmit, mert vele aludtam? De ennek megint mi az értelme? Szereted őt? - kérdeztem én is magamtól, de már tudtam a választ. Olyan jó érzés volt, amikor hozzábújhattam és átölelhettem. Úgy éreztem mintha ez lenne a világ rendje, hogy Ő és én együtt alszunk, egymás mellett, összebújva. Hirtelen az egész világ sokkal szebbnek és jobbnak tűnt ás hosszú idő óta először jókedvűen, boldogan aludtam el, mert Kendra ott volt velem. Amit érzek iránta az nem új keletű, de még sose volt ennyire erős. Tegnap még ráfoghattam a piára, de most reggel is ugyanolyan fájdalmasan rándul görcsbe a gyomrom, ahogy rá gondolok és a mosolyára, ugyanazt a mámorító érzést érzem, mint tegnap, amikor öleltem és a kettőnkről szőtt képek ugyanolyan buzgón próbálnak beférkőzni az elmémbe, mint az elmúlt éjjel. És féltem...féltem, hogy azért nincs mellettem, mert megharagudott, amikor reggel arra ébredt, hogy ott fekszem mellette és átölelem vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy Ő ugyanúgy átölelt engem álmunkban. Most már nem fogom megtudni, mert sajnos Ő ébredt fel előbb. Ahogy ott feküdtem az ágyban nem tettem semmi mást csak tépelődtem. Tépelődtem azon, hogy helyes-e amit iránta érzek? Idősebb, mint én és vérfarkas, halandó. Sokkal jobbat érdemel nálam. Nem lett-e volna jobb elmenni tegnap, amikor Ő is arra kért? Szó se lehetett róla. Szüksége volt rá én pedig megfogadtam, hogy mindig ott leszek neki, amíg szeretné, hogy vele legyek...és Ő megkérdezte, hogy akkor is, ha azt szeretné, hogy örökre?...Még most is beleremegek, amikor visszagondolok rá. Arra a pár pillanatra úgy éreztem, hogy talán mégis van remény és Ő is azt érzi irántam, amit én. Aztán jobban belegondolva arra jutok, hogy csak az alkohol mondatta vele ezeket. nagyon be volt rúgva és ilyenkor mindenfélét összefecseg az ember. Újra és újra leperegtek előttem az elmúlt éjjel eseményei és akármennyire is akartam sehogy sem tudtam kiverni a fejemből az érzést, ami akkor járt át, amikor magamhoz ölelhettem Kendra-t és érezhettem a szíve dobogását, az illatát és nem tudtam elfelejteni azt, se amit pár röpke másodpercig a tekintetében láttam, amikor kis híján elveszítettem a fejemet és majdnem megcsókoltam őt. Újra és újra magam előtt láttam és részben átkoztam magamat, amiért nem tettem meg, részben viszont áldottam az önuralmamat. Nem tudtam, hogy mi volna a helyes, ha tovább titkolóznék, vagy ha elmondanám neki amit érzek. Sehogy sem sikerült dűlőre jutnom magamban így végül aztán felkeltem. Nem tudom, hogy meddig ülhettem szótlanul Kendra mellett a kanapén, fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna neki. Túl friss volt még ez az egész helyzet: Kendra halála, a saját hibridségem, rémálmok, amikkel mindketten küszködünk, ezek az érzések, amiket érzek iránta. Tudom, hogy nem helyesek, de mégis jóérzés érezni őket. A baj igazából az volt, hogy Kendra szavai, érintései a tegnapi pillantásai pedig csak még jobban táplálták őket ahelyett, hogy segítettek volna elaltatni bennem a tüzet, a vágyat, amit éreztem és szép lassan elfeledtetni a mámorító vonzalmat, amit Kendra iránt. Nem az volt furcsa, hogy azt éreztem szerelmes vagyok, mert már máskor is éreztem ilyet. Az volt a fura, hogy most először úgy éreztem, hogy nem reménytelen, amit érzek és ettől az egész csak még rosszabb volt. Rossz volt, mert sokkal reálisabbnak éreztem így a képet, hogy minden reggel Kendra mellett ébredek és minden este mellé bújok be az ágyba. Hogy bármikor az ölelésembe zárhatom és megcsókolhatom. Egyszerre volt a kép zavaró, de csábító is. - Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni! - riadok fel, amikor leönti magát a teájával. Sietve előkudászok egy zsebkendőt a zsebemből és odanyújtom neki, ha elfogadja. - Igen. Meg lettem volna lepve, hogy ha nem így lenne. - felelek egy fél-mosollyal. Azt hiszem, Kendra helyében az én fejem kb. szétrobbanna, de gondolom Ő azért nem először volt már részeg és van benne némi gyakorlata. - Ugyan. Örömmel pátyolgatlak bármikor. - feleltem egy gyengéd mosollyal. - Amúgy sem olyan vészes a tegnap. legalább újra megtaláltuk egymást. És nekem ezért megérte végigcsinálni a tegnapot. - teszem még hozzá, és ha a szemembe néz láthatja, hogy tényleg így gondolom. Persze azért biztosan mindkettőnknek kellemesebb emlék lenne, ha nem így találkoztunk volna újra, de a lényeg, hogy ismét megtaláltuk egymást. Most ez volt a legfontosabb. - Jól vagyok köszönöm. - felelek egy apró mosollyal. - Kicsit az én fejem is fáj, de nem vészes. - folytatom. Ezután egy rövid ideig nem tudom, hogy mit mondjak. Végül aztán elhatározom magamat. – Haragszol, amiért veled aludtam az éjjel? És mire emlékszel a tegnapból? - teszem fel végül kicsit félősen a két kérdést. Bár egyáltalán nem látszott dühösnek, de mégis féltem a válaszától.
Sokszor tettem olyat, amire a mai napig nem tudom a választ, hogy mi vezérelt. Egyszer olvastam egy érdekes gondolatot, ami talán teljes mértékben igaz rám, de talán a többi emberre is: "Az emberek ritkán cselekednek ésszel, sokszor szenvedéllyel és legtöbbször megszokásból." Már magam sem tudom, hogy hol találtam. Esetleg az interneten miközben unottan nézelődtem, vagy esetleg egy szerencsesütiben. De ez már lényegtelen is, mert az a lényeg, hogy igaz. Sokszor cselekedtem már megszokásból. Talán, ha másképpen látta volna akkor is a dolgokat, akkor teljesen másképpen reagáltam volna mindenre a múltamban. Másképpen "léptem" volna és talán nem jutottam volna ilyen mély pontra, mint most. De vajon akkor is rájöttem volna arra, hogy régen mennyiszer cselekedtem szenvedéllyel, amikor Theo a közelemben volt? Csak miatta változtam kicsit jobb irányba? Vagy arra, hogy már akkor is milyen érzések lappangtak bennem? Azt hiszem nem és pontosan ezért tudom azt is, hogy minden okkal történik. Nem véletlenül történnek velük rossz dolgok, jó dolgok vagy nem véletlenül sodor olyan helyre az élet amiről azt se tudjuk, hogy milyen hely, vagy mit keressünk ott. Mindennek oka van, csak időt kell adnunk ahhoz, hogy rájöjjünk. Minél tovább gondolkoztam múlt dolgain, annál inkább kezdtem szép lassan rájönni a dolgokra. Nem mehetettem már vissza a múltba, hogy megváltoztassam a dolgokat, de nem is tettem volna, mert ennek köszönhetően van most ő is itt, velem. Emiatt találkoztunk újra, mert ha nem lettem volna ott a bárban, akkor lehet soha többé nem láttuk volna a másikat és soha nem jöttem volna rá azokra az érzésekre, amiket oly vak voltam, hogy nem vettem észre több hónapon keresztül... Emlékszem amikor suliból nem egyenest hazarohantam, vagy be az egyik plazába egy idő után, hanem ott maradtam az egyik padon üldögélve és vártam rá. Mondjuk a mai napig nem tudnám megmondani pontosan, hogy miért tettem és miért élveztem a barátainak a döbbent pillantását. Mert sokkal inkább úgy éreztem, hogy én vagyok szerencsés mellette, hiszen sokkal érettebb volt nálam, gondolkodásban biztosan és még okosabb is volt, de ezek a dolgok soha nem zavartak, illetve egy bizonyos idő után már mindenféle kibúvott kerestem a barátaim előtt, hogy inkább vele lehessek, mint velük. És talán már akkor kezdődött ez az egész, csak annyira vak voltam, hogy észre se vettem, hogy többet érzek iránta, mint barát. Vagy egyszerűen már akkor is megrémített ez a dolog, mint most. Talán nem is a saját érzéseimtől tartottam a legjobban, hanem egy újabb csalódástól és inkább képes vagyok még évekig nem kimondani azt, hogy mit is érzek irányába, mint örökké úgy élni, hogy elveszítettem őt. Mert inkább vagyok mellette barátként, mint örökre nélküle éljek. Miközben ültem a kanapén és szólt a tv, ami olyan volt, -mintha csak a falaknak szólna-, folyamatosan a tegnap este járt az eszembe. Egyre tisztábbak lettek a képek. Pontosan tudtam, hogy ezek a képek, szavak nem csak a képzeletem szüleményei, hiszen amikor reggel felébredtem, akkor ott volt. Ott feküdt mellettem és én pedig úgy bújtam hozzá, mintha együtt lennék. Egy pillanatra még el is szégyelltem magamat, de más részről pedig testének a közelsége, az ölelése melegséggel töltött el és még inkább táplálta a bennem rejlő parazsat. Azt a parazsat táplálta, ami hozzá fűződő érzéseim miatt lappangott bennem. Örültem annak, hogy ő még mindig aludt, mert így talán nem volt annyira félreérthető ez a helyzet, de az is lehet, hogy még ébren volt akkor, amikor ennyire hozzábújtam. Éreztem, amint az arcom kicsit pirulni kezd miközben ezen gondolkoztam. Gyorsan kortyoltam egyet a bögrémből és próbáltam kiszakadni a gondolataim közül és a tévét nézni, ami pár percig sikerült is, majd pedig újra visszarántottak a gondolataim a tegnap estére. Tisztán emlékeztem arra, amikor azt mondta, hogy: "Akkor örökre veled maradok. Szeretek veled lenni." Pontosan tudtam, hogy a szívem erre egy-két ütem erejéig hevesebben kezdett verni. Pedig nem mondta azt, hogy szeret, nem mondta azt, hogy nélkülem élni se tudna, de mégis amit a szemében láttam akkor.. nos, azt nem igazán tudnám leírni. Egyszerűen, mert egy pillanat erejéig azt hittem, hogy az én tekintetem tükröződött az övében.. A tekintetében ott volt a vágy, a félelem és a szenvedély is, mint az enyémben. Egy pillanatra még zavarba is jöttem, s hirtelen el is fordítottam a tekintetemet. Próbáltam figyelni a szívem ritmusára, hiszen ő most már részben vámpír is. Theo sokkal jobban hallja már azt is, de reménykedtem abban, hogy csak a sírásomnak tudta be azt a pár ütemig tartó heves szívverést, mert szerencsére sikerült visszafognom magamat hamar. Azokban a pillanatokban legszívesebben megízleltem volna ajkainak az ízét, szerettem volna érezni, amint ajkai érintik az enyémet.... Nem értem mi van velem és miért nem bírok másra gondolni csakis rá. Egyszerűen muszáj valahogy visszarángatnom magamat a valóságba, de hiába erőlködtem az emlékek nem engedtek. Fogságba estem, pedig még egy fényképalbumra, egy naplóra se volt szükségem hozzá. Egyszerűen a tegnapi nap eseményei csak úgy pörögtek a szemeim előtt, mintha valami kivetítőn mutatnák nekem, hogy nehogy elfelejtsem őket. Pedig soha nem lettem volna képes elfelejteni, mert soha nem éreztem még magamat annyira biztonságban, mint az ő ölelésében, soha nem nyugtattak meg még úgy szavak, mint az övéi, illetve az a melegség, amit éreztem minden egyes alkalomkor, amikor karjaiba zárt, vagy rám pillantott... arra pedig nincsenek szavak.. Észre se vettem, hogy már itt ül mellettem. Teljesen elmerültem a gondolataimban és próbáltam megfejteni az érzéseimet. Volt ott minden: csalódottság, mert egyszer elment. Öröm, mert újra itt volt. Vágyakozás, nos ezt azt hiszem nehéz lenne szavakba önteni, hiszen ez olyan dolog, amit érezni kell, mert erre nincs megfelelő szó, hogy az ember kifejezze. És még ott lappangott, parázslott az a bizonyos dolog is, amit az emberek szerelemnek hívnak, vagy mindent elsöprő érzésnek. Egyre inkább biztosabb voltam abban, hogy kezdek beleszeretni, pedig pontosan tudtam, hogy ez nem helyes és nem lenne szabad. Jobbat érdemel nálam és biztos vagyok abban, hogy könnyen találna jobb lányt nálam, illetve még magamban sem bíztam, jobban mondva azt nem tudtam, hogy képes lennék-e ilyen szintem megbízni valakiben. Benne bíztam, de az megint más dolog, amikor valakivel együtt vagy, egy pár vagy.. Túl sokszor csalódtam már és pontosan emiatt féltem annyira. A szavai hallatára egy pillanatra megijedtem, hiszen teljesen elmerültem a gondolataimban, s egy kicsit ki is lötyköltem a teát az ölembe. - Szia! - mondtam sietve és rápillantottam, de éreztem, hogy kezdek megint zavarba jönni, így gyorsan elfordítottam a fejemet és próbáltam nem elpirulni. Majd pár pillanat múlva újra ránéztem, mert addigra sikerült összekapnom magamat. - Igen, jobban vagyok. Bár a fejem kicsit hasogat, de nem olyan vészes. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon és közben végig őt figyeltem. - Sajnálom a tegnap estét. Tudom, hogy szörnyű lehettem, illetve biztosan nem így képzelted el a viszontlátást, hogy engem kell pátyolgatni. Tényleg sajnálom. -mondtam neki kedvesen, az ajkamba haraptam és közben néha a bögrémre pillantottam. Majd hirtelen rájöttem, hogy meg se kérdeztem, hogy ő hogy van. - És veled minden rendben van? Jól vagy? - kérdeztem tőle sietve és kíváncsian pillantottam rá. Mondjuk egy ilyen este után nem hiszen, hogy túlzottan jól lehet, mert azért nem volt egy séta galopp az éjszakánk...
Titkok. Mindenkinek megvannak a sajátjai, a különbség csak az, hogy valakié súlyosabb, míg másé kevésbé, de az mindenkiben közös, hogy senki se szeretné, hogy ha mások rájönnének. Nekem is megvan a magam titka: az amit Kendra iránt érzek. Nem akartam, hogy bárki is tudjam főleg Ő maga nem. Régebben könnyű volt elfojtanom azt, amit érzek, de most, hogy még pia is van bennem és talán a vámpír énem miatt erősebbek az érzéseim egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Az egész annyira kínos és nem tudom, mit szégyellek jobban: azt amit érzek iránta vagy pedig azt, hogy nem merem és nem is akarom elmondani neki. Kendra előtt sose voltak titkaim egészen mostanáig. Most se akarom, hogy legyenek, de sokkal jobban félek attól, hogy elveszítem a saját hülyeségem miatt, minthogy el merjem mondani neki az igazat. Nem lesz egyszerű csak a barátjának lenni és elfojtani, elfelejteni az érzéseimet így, hogy ennyi időt töltök vele, de muszáj megpróbálnom még akkor is ha tudom, hogy milyen pokolian nehéz lesz. Néha nem egyszerű Kendra-val bánni hisz annyira különbözünk egymástól, de még így is szerettem és most is vágyom rá, hogy minél több időt töltsek vele. Heves természet, temperamentumos és régen kegyetlen is volt néha, de emellett ott volt az is, hogy mennyire kedves, humoros, szerethető tud lenni. Úgy érzem, hogy sokszor egy mogorva pokrócnak tűnhettem mellette bár általában annak tűntem és mások is annak láttak, de Ő képes volt megmosolyogtatni és felvidítani. Bori-nak ez ritkán sikerült, de arra Ő is képes volt, hogy kicsit feloldódjak mellette. De ahhoz, hogy teljesen boldog legyek szerintem Kendra-ra volt szükségem, az Ő laza természetére, a humorára, a mosolyára arra, hogy Ő ne mondjon le rólam és bízzon bennem, és elérje, hogy én is bízzak benne. Régen emlékszem, hogy sokszor suli után nem is vártam másra csak, hogy Kendra-val találkozhassam, hogy vele lehessek. Nem egyszer előfordult, hogy eljött értem a suli elé és nem is tudom, de olyankor mindig valami furcsa, bizsergető meleg érzés járt át akárcsak most. Tudtam, hogy a többiek összesúgnak a hátam mögött, mert nem értették, hogy egy olyan lány, mint Ő mit akarhat tőlem és azt is tudtam, hogy Bojana mennyire féltékeny volt rá, de szerencsére Kendra-tól tartott annyira, hogy ne tegyen semmit se. Tudta, hogy vérfarkas és szerintem talán az riasztotta vissza, hogy idősebb és tartott a tapasztalatától, a rutinjától, vagyis pontosan azoktól a dolgoktól, amik engem vonzottak benne. Régen is éreztem azt a mámorító erős vonzalmat iránta, de nem olyan erősen, mint most. Néha amikor az erdőben sétálgattunk vagy ültünk és beszélgettünk volt, hogy a savait gyakorlatilag nem is hallottam csak őt figyeltem és próbáltam rájönni, hogy miért is van igazából velem. Mit láthat bennem, ami miatt úgy érzi, hogy érdemes velem lennie, beszélgetnie, barátkoznia? Főleg, hogy az elején nem is voltam valami barátságos vele. De azt mondják, hogy az idő mindent megold, és azt hiszem velünk is ez lehetett a helyzet. Hisz az elején tényleg nem láttam mást Kendra-ban, mint Bori idősebb és dörzsöltebb kiadását, sőt egy ideig azt gondoltam, hogy talán pont Ő küldte rám. Aztán idővel megismertem és rájöttem, hogy akármennyire is hasonlítanak, de Kendra valamiért másabb. Talán azért volt így, mert Bori-nak sose tudtam elfelejteni azt a 3 évet, amíg szívatott a gimiben. Megbocsátottam neki, de felejteni nem tudtam. Kendra viszont tiszta lappal indult nálam. És ahogy teltek a hetek kezdtem látni benne valamit, ami vonzott benne és éreztem, hogy őszinte velem és tényleg elfogad olyannak amilyen vagyok. Jól esett... Örültem, amikor Kendra arra kért, hogy maradjak. Vele szerettem volna lenni, vigyázni akartam rá, meg akartam védeni, szeretni akartam. Szégyelltem magamat, mert amikor rátekintettem és végignéztem rajta olyan dolgok jutottak eszembe, képek villantak be amiknek nem lett volna szabad, vele kapcsolatban nem. Kendra a barátom volt méghozzá a legjobb, akire mindig számíthattam, de többet szerettem volna tőle. Önkéntelenül is láttam magam előtt, hogy magamhoz húzom, megcsókolom, gyengéden simogatom őt, elképzeltem, hogy viszonozza az érzéseimet, hogy rám mosolyog és örömmel csókol vissza és még ennél többet, de mindig csak rövid időre hagytam, hogy ilyesmikről ábrándozzak utána igyekeztem elűzni ezeket a gondolatokat és ha velem volt reméltem, hogy nem vette észre, hogy nézek rá, hogy nem sejti az igazat és örültem, hogy nem látja a gondolataimat, azt ami bennem zajlik. Ahogy néztem miközben alszik megint elözönlötték a fejemet ezek a gondolatok, és talán az alkohol miatt, de most egyáltalán nem igyekeztem elhajtani őket. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de jó volt látni ezeket a képeket, jól esett kicsit álmodozni. De Kendra rémálma nem hagyott túl sok időt az ábrándozásnak. Féltettem őt és sajnáltam, de ahogy ott ültem vele az ágyon és magamhoz ölelhettem, cirógathattam valahogy teljesnek éreztem magamat. Nem érdekelt, hogy bajba kerülhetek esetleg Kendra miatt és az se, hogy vannak problémái csak azzal törődtem, hogy vele lehessek, hogy érzem a szíve dobogását, láthatom az arcát, érezhetem az illatát. Amikor rám nézett gyengéden letörölgettem a könnyeit az arcáról mielőtt válaszoltam volna neki. - Tudom. Nézz csak rám, hogy mivé lettem. Nagy hiba volt és már nem tudom visszacsinálni. Tanultam belőle. - mondtam egy finom, fél-oldalas mosollyal miközben mélyen a szemébe néztem. Hirtelen magam sem értettem, hogy hova tettem az eszemet, amikor azokat a szavakat mondtam neki. Ennyi erővel akár azt is elmondhattam volna neki, hogy szeretem és magamban ár vártam a szigorú kérdést és magam előtt láttam a vádló tekintetét amint kérdőre von azzal kapcsolatban, amit mondtam neki, de nem ez történt végül. Egy pillanatra meglepődtem a kérdését és éreztem, hogy a szívem hirtelen olyan sebesen kezd verni, hogy majd kiszakad a helyéről, a gyomromba ismételten bele nyilal a görcs, de mégis valami felemelő boldogságot éreztem és hirtelen, ha nem is volt semmi értelme, de elöntött a remény. A remény, hogy talán Ő is érez valamit irántam, de aztán elöntött a keserűség, amikor arra gondoltam, hogy szeretné, ha örökké vele lennék, de maximum csak, mint barát. Kicsit félősen elmosolyodtam, amikor ismét ránéztem. - Akkor örökre veled maradok. Szeretek veled lenni. - feleltem neki és kicsit zavarban is voltam. Annyira kikívánkozott belőlem az-az egyetlen szó, ami minden titkomat elárulná, ami egyben össze tudná foglalni amit, érzek iránta, és ami miatt olyan fontos nekem, de sehogy sem tudtam magamat rávenni, hogy elmondjam neki. Olyan volt mintha a nyelvem magára kötött volna csomót, hogy még csak véletlenül se árulhassam el az igazat. Figyeltem őt és arra vágytam, hogy magamhoz húzhassam, megcsókolhassam, átölelhessem és el is fordítottam róla a tekintetemet, hogy ne nézhessen a szemembe, ne láthassa benne a vágyat, ami belül fojtogat. - Tudom. De te is tudod, hogy nekem csak az számít, hogy te biztonságban legyél. - válaszoltam neki komolyan, majd finoman elmosolyodtam. - Én amúgy is hibrid vagyok. Nem olyan könnyű az én fajtámat megölni. - tettem hozzá, és ha engedte gyengéden kisimítottam pár tincset az arcából. Mosolyogtam, de belül kicsit elszomorodtam. Bele se akartam gondolni, hogy egyszer már elveszítettem Kendra-t, amikor nem voltam itt és, hogy ez akár újra megtörténhet. Ezt mindenképpen meg akartam akadályozni még akkor is ha esetleg az életembe kerül. Nélküle amúgy sem hiszem, hogy lenne értelme élnem, vagy ha élnék is, többé nem tudnék olyan lenni, mint régen és szerintem beszippantana az űr, ami utána maradna, az vámpír és a farkas oldalam pedig végleg átvennék az irányítást. Amikor egy ideig csak egymás szemibe néztünk fura volt, de mintha láttam volna, hogy Ő is arra vágyik, amire én és úgy éreztem, ha most megcsókolnám, nem húzódna el hanem viszonozná. Szégyelltem magamat nemcsak a gondolataim, a vágyaim miatt, hanem azért is, mert Ő ilyen állapotban van és én még mindig csak ilyesmire tudok gondolni. Sose bocsátottam volna meg magamnak, hogy ha nem tudtam volna visszafogni magamat és megcsókolom, most amikor teljesen részeg. Úgy éreztem volna, hogy kihasználom a helyzetét. Nehéz volt, de végül erőt vettem magamon és mindössze átöleltem őt. Szorosan öleltem, de gyengéden cirógattam, és ahogy éreztem amint lassacskán megnyugszik én is valami fura derűs nyugalmat éreztem a közelébe. Nemsokára már éreztem az ütemes szív verését és hallotta az egyenletes légzését, ami elárulta, hogy már alszik. Amikor óvatosan mellébújtam és átöleltem a legjobban attól féltem, hogy esetleg megint rémálmom lesz és őt is felkeltem, na meg attól, hogy reggel mérges lesz rám emiatt, hogy hozzábújtam. Ilyesmiken gondolkodtam, de lassacskán engem is elnyomott az álom. Nem volt mellettem, amikor reggel felébredtem és egy pillanatra csalódottan azt hittem, hogy mindent csak álmodtam, de nemsokára észrevettem, hogy nem otthon vagyok és lassacskán kezdtek előszállingózni az este emlékei. Nagyon fájt a fejem, de sokkal jobban aggódtam amiatt, hogy hova lett Kendra, hogy jól van-e. Szívem szerint még aludtam volna, de sokkal jobban érdekelt, hogy hol van Kendra és leginkább, hogy jól van-e. Lassan felkeltem és kisétáltam a szobából. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő, de biztos voltam benne, hogy a tegnapi este után elég alaposan belehúztunk és jól elaludtam szóval a mai óráimnak búcsút inthetek. Amint kiléptem már hallottam a tv hangját, de nem is figyeltem, hogy mi megy benne. Megálltam a nappali bejáratánál és Kendra-t néztem. Látszott rajta, hogy kicsit megviselt, de alapvetően úgy nézet ki, hogy jó van. Valamin nagyon töprengett és biztos voltam benne, hogy a tegnapi éjszaka történésein akárcsak én. Lassan odasétáltam és leültem mellé a kanapéra. Egy ideig nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, de rá se mertem nézni csak bámultam a földet magam előtt. Annyira bizonytalan volt minden és csak azt tudtam, hogy még mindig érzem vele kapcsolatban, amit tegnap és, hogy el kellene neki mondanom, de nem mertem. - Jobban vagy? - fordultam végül hozzá egy gyengéd mosollyal és reméltem, hogy nem dühös az éjszaka miatt.
▷ elírások miatt bocsánat, de teloròl írtam ▷ Pretending ▷ - szó
Néha már azon gondolkoztam, hogy mennyire is vagyok önkínzó, hiszen most is saját magamat kínoztam azzal, hogy amit éreztem azt próbáltam elrejteni a világ szeme elől, ő előle, de legfőképpen még magam elől is. Mindig is arra vágytam, hogy valaki képes legyen olyannak lefogadni amilyen vagyok, minden hibámmal együtt és még akkor is mellettem maradjon, amikor mindenhol jobb lenne, mint mellettem lenni. Nőből voltam, s ráadásul még farkas is vagyok, így eléggé heves természet volt és biztos voltam abban, hogy sokan néha úgy gondolták, hogy a világ bár mely pontján jobb lenne lenni, mint lettem lenni. Nem értettem, hogy ő miért képes elviselni olyannak, amilyen vagyok. Pedig biztos vagyok abban, hogy nem voltam mindig kellemes társaság. Nem könnyen nyíltunk meg a másiknak, de én mégis hamarabb közelebb engedtem magamhoz őt, de a mai napig nem tudtám megmondani, hogy ő miért volt kivétel. Miért bíztam meg benne? Miért tekintettem rá úgy, mint egy barátra anno? Nos, ezekre tényleg nem tudnék választ adni, de őszintén szólva nem is akarok. Egyszerűen megtörtént és ezért hálás vagyok a sorsnak. Nem kell mindig mindenre választ kapnunk, mert néha csak örülnünk kell annak, ami történt. Azért, hogy valakit a sors mellém küldött, hogy képes legyen olyannak elfogadni engem, amilyen vagyok, még ha én saját magamat nem mindig tudtam elfogadni. Emlékszem arra, hogy régen mennyi időt töltöttünk együtt, mennyit beszélgettünk és mennyiszer csalt mosolyt az arcomra, de soha nem éreztem irányába még olyat, mint amit azóta érzek, hogy újra megjelent. Talán tényleg csak amiatt van így, mert ittam és nem is kicsit. Talán az egész csak az ital mellékhatása, de általában az emberek az mondják, hogy ilyenkor az igazi éne mindenkinek előbújik, mert az álarc lehull. Eddig tényleg álarc lettem volna rajtam? Vagy esetleg annyira vak lettem volna, hogy fel se tűnt volna az, hogy mit is érzek iránta. Minél több ideig gondolkodtam ezen annál nagyobb lett a káosz a fejemben. Mintha nem lenne már így is elég bajom, még az érzelmeimmel is szembe kell néznem. Nem akartam kielégíteni őket, megadni neki azt amire annyira vágyott. Nem engedek nekik, nem hagyhatom őket győzni, mert eddig se voltam szerencsés ilyen téren. És nem lennék képes az érelmei miatt elveszíteni Őt is. Szükségem van, nagyon is, mert talán ő az egyetlen, aki képes helyrebillenteni, visszahozni tényleges az élők közé. És ha őt is elveszíteném, akkor már tényleg nem lenne értelme annak, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni, törődjek másokkal. Csakis miatta próbáltam meg jobb lenni mindig is, mert féltem attól, hogy egy napon meg fogja unni azt, hogy állandóan bajba keverem őt és elsétál. Mondhatni ez a dolog meg is történt, mert eltűnt szó nélkül és visszajött, persze eléggé másképpen, de ettől függetlenül még mindig Ő volt. Amikor arra kértem, hogy maradjon, akkor abban a pillanatban magam sem tudtam, hogy miként értem. Csak maradjon, vagy esetleg úgy maradjon, ahogyan vágytam rá. Érezhessem az ölelését, gyengéd és talán kicsit bizonytalan érintéseit, láthassam a szemében a vágyat, esetleg a szenvedélyt és érezhessem ajkainak az érintését, amint ajkaimmal találkozik, vagy esetleg ahogyan ajkainak az érintése perzseli a bőrömet. Ehhez hasonló gondolatok között végül álomba szenderültem, de nem túl sokáig hagytak boldogságot és nyugalmat az álmaim se. Egyre inkább kezdtem őt sajnálni, hogy újra és újra csak a baj van velem. Talán még soha nem éreztem magamat annyira biztonságban , mint ott akkor az ölelésében. Éreztem gyengéd cirógatását, simogatását, mire kicsit lehunytam a szememet és hirtelen magunkat láttam magam előtt. Együtt voltunk, mint egy pár, de ahelyett, hogy megrémített volna ez a gondolat boldogsággal töltött el, majd pedig a gyomrom újra görcsbe rándult, mintha csak figyelmeztetni akart volna, hogy ne is ábrándozzak ilyenekről. A szavai hallatára újra kinyitottam a szemet és őt figyeltem a könnyem közepette. – Igen, mindig vannak mentő ötleteid, terveid, de van olyan helyzet, amikor erre nem adódik lehetőség már. Elég, ha egyszer hibázunk igazán nagyot és után minden megváltozik. – mondtam neki komolyan és éreztem , amint a gyomrom egyik görcsből a másikba görcsbe esik. Majd szavai hallatára kicsit zavarba jöttem. Gyorsan elkaptam a tekintetemet és próbáltam leplezni azt, hogy milyen hatással voltak rám a szavai. Vettem egy mély levegőt, majd kicsit félénken kérdeztem meg tőle. – És ha azt szeretném, hogy örökké? – amint kimondtam még inkább zavarba jöttem. Elfordítottam a tekintetemet. Természetesen a tetteim és a szavaim, érzéseim megint teljes mértékig ellentétben álltak egymással. Azt szerettem volna, ha mindig mellettem marad, még is el akartam küldeni őt. Talán nem csak mostanra, hanem örökre, mert féltem attól, hogy esetleg tényleg valami ostobaságot fog csinálni miattam és az életébe fog kerülni. Ezt viszont nem hagyhattam, de egyáltalán nem akartam azt, hogy elmenjen és szerencsére maradt is. – Engem viszont nagyon is érdekelt volna! – mondtam neki még mindig kissé hevesen és éreztem, amint a gyomrom egyre inkább zsugorodni kezd. – Soha nem tudnék azzal szembenézni, hogy meghaltál. Főleg azzal nem, hogy miattam…. – mondtam neki komolyan éreztem, amint újabb könnycseppek futnak végig az arcomon. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna visszatartani őket, mert ezzel az egy dologgal biztosan nem bírtam volna megbirkózni. Soha nem bírtam volna elviselni azt az űrt, ami utána maradt volna, ha újra eltűnne, vagy rosszabbik esetben meghalna. Figyeltem őt, a szemeit és amit azokban a szemekben láttam egyszerre rémítettek meg és egyszerre töltöttek el melegséggel. Olyan volt, mintha ugyanazt a tűzet, vágyat látnám a tekintetében, mint amit talán ő láthatott az enyémben. Pár pillanat erejéig nem bírtam elszakadni a tekintetétől , majd pedig hamarosan már az ölelésében voltam. Ahhoz képest, hogy ő is félt nagyon nyugodt volt. Általában erős voltam, de most mégis én borultam ki, mintha túl sokáig tartottam volna mindent magamban. Hallgatom őt, majd pedig szép lassan megnyugodtam az ölelésében és hamarosan újra elaludtam. Féltem attól, hogy esetleg a rémálmaim újra vissza fognak térni, de bár mennyire is fura volt a közelében minden békés és csendes volt. Amikor reggel felébredtem, akkor mellette, jobban mondva kicsit rajta feküdtem. A fejem a mellkasán pihent, a karom pedig szintén rajta pihent . Az övé pedig körülöttem volt. Egy darabig még ott maradtam és nem mozdultam meg. Nem akartam felébreszteni. Hallgattam a szívének a ritmusát és próbáltam megfejteni azt, hogy mit is csinálok. Miért engedek a vágyaimnak és miért is élvezem azt, hogy hozzábújva aludtam. Végül egy idő után kibújtam az öleléséből. Vettem elő tiszta ruhát, majd pedig elmentem zuhanyozni. Nem akartam tükörbe nézni, mert biztos voltam, hogy borzasztóan nézhetek ki, illetve a fejem is majd szét ment. Voltak olyan dolgok is, amikről csak bízni tudtam, hogy csak álmodtam, de minél tovább gondolkodtam rajta annál inkább tudatosult bennem az, hogy minden igaz. Élveztem a víz gyengéd hatását, majd megtörölköztem, megtöröltem a hajamat is és belebújtam a ruhámba. Majd pedig ezek után elindultam a konyhába. Csináltam kávét és teát is, magamnak az utóbbiból töltöttem, majd a szobám ajtajában megálltam és a kezemben lévő pohárral figyeltem őt. Még mindig aludt és vonzott az, hogy újra visszabújjak mellé, de még se tettem. Előbb meg kell értenem, hogy miért érzek még mindig így. Miért nem tűntek el ezek az érzések. Tegnap legalább volt mire fognom. Ott volt az, hogy eléggé sokat ittam, de mára csak a rosszullét maradt, így egyre inkább biztosabb voltam abban, hogy amit vele kapcsolatban érzek, azok valósak. Becsuktam magam mögött a szobaajtaját, s végül a nappaliban található kanapéra ültem le. Felhúztam a lábamat, majd bekapcsoltam a tv-t, de nem igazán figyeltem rá, mert sokkal inkább a tegnap történtek járt a fejemben, illetve a bennem kavargó érzelmeket próbáltam megfejteni miközben néha-néha belekortyoltam a teába.
Kezdőlap
▷ 
▷