Annyi mindent feladtam, elvesztettem, nevezzük, ahogy akarjuk, a lényegen aligha változtathat ez. Túl sok idő esett ki az életemből, amit miután visszakaptam, szinte elment a fejem felett és a lányom épp olyan makacs volt, mint a bátyja, de még annyi időnek sem éreztem, hogy felnőtt nővé lett, mint amilyen gyorsan a testvére nőtt fel mellettem. Olyan volt, mintha felkeltem volna a síromból, megszületett volna, s ez alig két napja történt volna. A valóság több időt ölelt fel, majdnem húsz évet, de egy percnek tűnt az egész. Fogalmam sem volt, hogy én estem e a saját csapdámba, vagy minden normálisan zajlott, de... lehetséges, hogy túl sok időt töltöttem azzal, hogy a testvérével, a tulajdon fiammal csatározzak, a megbocsájtás pedig könnyű volt, de túl sok időt emésztett el a szívemben a kiút keresése, ami ehhez a célhoz vezethetett. Elmorzsolok egy mosolyt, hisz felesleges lenne tagadnom, nem bánom, hogy háztartásban dolgozó anyuka vagyok. Ez a dolog legalább jól ment. A lányom viszont lustább volt, mint ahogy neveltem. Az én koromban bezzeg máshogy mentek a dolgok. De manapság... Elnézem, hogy nem teszi azt, amit kérek, mert tudom, hogy más esetekben, mikor fontosabb döntés kérdéseiről van szó, teszi, amit kell, úgy, ahogy kell és ahogy azt bárki elvárhatná tőle. Büszke vagyok rá, ahogy a fiamra is, de a családban éket vernek a titkok, és a miénk sem képez kivételt ez alól. -Ne sajnáld, hogy nem vagy farkas. Bizonyos értelemben jó, ha egyszerre két helyre tartozhatsz. Más esetek viszont kivételek. Tudod, hogy válthatod ki az átkot, ha farkas vagy.-próbálom meg nem rossz színben feltüntetni a testvérét, mégis a lelkére beszélni, hogy elégedjen meg azzal, ami és ne akarjon más lenni, csak azért, mert mások ügyesebbnek tűnnek, mint ő.-Mindenki jó valamiben, csupán mindenki másban. De ettől vagyunk különbözőek, s ez így jó is Emma.-mosolyodom el ismét, és veszek a villámra újabb falatot, miközben arcát fürkészve rájövök, hogy igenis a titkok kötnek minket össze és szakítanak minket el, szakadékot emelve a családtagok közé. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nincs a száján az, amit a szíve diktál. Ez bizonyos értelemben véve jó, viszont nem szeretném, ha ellenségének gondolna csupán azért, amiért próbálok rá figyelni. -Hát persze...-mondom elhalkuló hangon, és a villám a tányérra teszem, a csaphoz sétálok, és a poharamba töltök némi vizet.-Mi is ez a valami?-vonom fel a szemöldököm, majd várok kicsit és visszasétálok az asztalhoz, leülök vele szemben és kezét kezeim közé veszem. Mélyen szemébe nézve elmosolyodom, mert szinte magamat látom tekintetének tüzességében. -Értsd meg, nem akarok az ellenséged lenni, de az anyád vagyok, és túl sok mindent áldoztam már fel ahhoz, hogy egyszerűen elfeledkezzem róla, hogy titkolózol. Tisztában vagyok vele, hogy van magánéleted, hogy vannak titkaid, de féltelek. Jobban, mint a bátyád, és nem azért, mert nő vagy, hisz erőd van hozzá, hogy megvédd magad, ha arról van szó. De Emma, nem veszíthetlek el sem most, sem később.-mondom komolyan, és lerí arcomról, hogy ennél komolyabban még soha nem beszéltem vele. Meg kell értenie, hogy féltem, és tudom, hogy tudta eddig is, hogy gyanakszom, csupán próbálta nem tudomásul venni, én pedig nem erőltettem, mostanáig.
Sokadjára rágom végig ezt a szálat. Szóljak neki, vagy ne? Kinek szóljak először? Hogy lenne több esélyem? Persze igazság szerint eleve veszett ügynek könyvelhetem, mert nagyon is jól tudom, hogy míg nem én vagyok a magam ura, addig ők ketten nagyon nagy befolyással vannak rám. Anyám már csak rajtam élheti ki anyai ösztöneit, a bátyám pedig... Nos, néha úgy viselkedik, mint egy igazi őstulok, vagy legalábbis, mintha nem is a bátyám, hanem az apám lenne. Ha tehetné biztosan bezárna valahová és eldobná a kulcsot, hogy még véletlenül se eshessen semmi bántódásom. Biztosan azért, mert pontosan tudja, hogy legalább olyan vakmerő vagyok, mint amilyen ő. És.. A végén úgyis a sarkamra állok. Majd egyszer. Ha legalább az egyiküket a saját pártomra állítom. Valószínűleg nem Normant. Bár, ha így folytatom, anyám sem lesz olyan hangulatban, hogy puhítgatni tudjam, és előkészíthessem a terepet. - Majdnem.. - helyeselek, és látom ám, hogy elenged egy mosolyt. Talán mégsem pecsételtem meg az este hangulatát a késésemmel és a lustaságommal. Talán. Persze tudom, hogy nem lesz egyszerű dolgom, de ha el akarok érni valamit, akkor meg kell mutatnom, hogy mindenre képes vagyok érte.. Még a brokkolit se túrom félre a tányér szélére azonnal, ahogy normál esetben szoktam, hanem nagy mellénnyel szúrom a villámra és bizony megküzdök vele. Én próbálkozom, tényleg, de az első falat után belátom, hogy még mindig nem a barátom ez a zöldség és végül félrekotrom. Kiszemezgetem a vacsorából. - Én még farkasként is béna lennék a tájékozódásban.. - sóhajtok nagyot. Na nem mintha én szemezgetnék a farkassá válással, egyáltalán nem. Sőt, ez az egyik, ami legtávolabb áll tőlem életem során. De tény, hogy ha boszorkának sem vagyok mintapéldány, milyen farkas lenne belőlem? Norman bezzeg mindenben előnyt élvez. Nincs, aki háziterrorban tartsa, ért az erejéhez, tudja kamatoztatni a tehetségét... Mindenben tökéletes. Egyetlen gyenge pontja van, és az én vagyok. Pláne, mikor keresztbe teszek neki. - Miért titkolóznék? - kérdezek vissza meglepetten. Persze ezt csak tettetem. Én tudom, hogy tudja. Ő pedig tudja, hogy tudom, hogy tudja. De ez nem visz közelebb ahhoz, hogy színt valljak, vagy legalábbis erőt vegyek magamon és megpróbálkozzak vele... Adnék én egy esélyt annak, hogy anyám nem fog kiborulni. De mi van, ha úgy járok vele is, mint a brokkolival? Anyu véleményét nem tudom csak úgy a tányér szélére száműzni... - Csak tudod, van magánéletem. Egyébként.. Sammel van egy közös projektem.. Segítek neki.. Valamiben.. - fogalmazok zavarosan, hátha ezzel elterelhetem a figyelmét arról, hogy bizony mégis van titkolnivalóm. Samuel pedig, mint az egyik legjobb barátom, mindig jó terelőtéma. Főleg azért, mert ő az, akit férfi létére megtűr mellettem még a bátyám is. Merthogy meleg. Anyuval viszont viszont.. Még így sem rózsás a helyzet. Ő tudja, hogy valamit nagy erőkkel rejtegetek.. De talán tiszteletben tartja, hogy egyelőre nem akarok róla beszélni. Majd talán vacsora után, ha rászántam magam, és kapok abból a finom almáspitéből, amit csak ő tud sütni. Mikor azt eszünk, mindig jó lesz a hangulat, hiú ábránd azt remélni, hogy ez most is így lesz?
Távolságtartásom a lányomtól inkább volt érzékelhetetlen, mint nyilvánvaló. Nem akartam titkokat a családba, de a magunk keresztjét cipeltük mind, és így is csoda volt, hogy képes egyszerűn ugyan az a vadrózsa lenni, aki nebáncsvirágként díszeleg. Tudtam, hogy nem kellene féltenem, és nem kellene sem nekem, sem a bátyjának tűzzel-vassal, hét lakat alatt védenünk, de nem akartam, hogy baja essék. okos volt és leleményes, s bár sejtettem, hogy mit tervez, amikor meglóg a teríts feladatától, nem faggatóztam. Ha be akar valamiről számolni, idővel megteszi, és tudhatja előre a reakcióm, a nyilvánvaló válaszom. Ismerem már a lányom, tudom, hogy most is felesleges rá várni, a módszere hasonlóan ismeretes előttem, az időhúzás, hogy nehogy a kisujját meg kelljen mozdítania. Nem haragudtam emiatt, nem is haragudhattam rá, mégis szülőként azért a nemtetszésemnek hangot adhattam egy-két jól irányzott célzással, hogy ideje lenne, ha valóban segítene is, s nem csak a szándék lenne meg benne ez ügyben. -Boszorkány, de majdnem stimmel.-jegyzem meg eltüntetve arcomról egy mosolyt, végül mégis elengedek egyet, hogy lássa, nem vagyok én rá mérges, de azért tudhatja, hogy a mosogatást ilyen könnyen nem ússza meg, mint feladatot. Érdeklődöm a bátyja hollétéről, de nem lepődök meg a válaszán, hisz javarészt nem a közös étkezésekről szólt a családi közös időtöltés. -Nem gyengeség, ha nem tudsz egy erdőben tájékozódni. Te nem szorulsz rá, míg ő azért bizonyos szempontból nézve előnyben van.-célzok arra, hogy a fiam azért farkasként előnyt élvez az erdei tájékozódásban, mellesleg viszont tudom, hogy az egész válasza mire ment ki. A tény, hogy bátyját nem már nem szidhatom le, s nem vonhatom kérdőre, míg őt igen, bizonyos mértékig érthető felháborodást ébreszthetett Emma lelkében, viszont meg kellett értenie, hogy bizonyos helyzetekbe jobb, ha ő nem bóklászik fel, s alá az utcán. Lehet, hogy paranoiás lettem az utóbbi időben, de kétlem, hogy ez nem lett volna jogos. Csendben, gondolataim közér merülve kezdek el enni, és közben akarva-akaratlan arcát kezdem fürkészni, vonásait vizsgálgatom, és várom, hogy megnyíljon előttem, hátha megtudom, hogy mi köti le annyira, hogy elfelejtse, van egy anyja, aki szeretné, ha nem kellene mindent a lánya keze ügyébe adnia. -Emma, az anyád vagyok, ami ad némi képességet arra, hogy tudjam, mikor titkolsz valamit, és most határozottan ezt érzem. Ne akard, hogy más módszerekhez folyamodjam, a mosogatás így is a te feladatköröd lesz ma este IS.-érdeklődöm, s teszek végül erőteljes célzást arra, ha segítene teríteni, nem kellene pakolnia és mosogatnia, s a könnyebb feladatot kapná csak meg.
Nem szokásom titkolózni a családom előtt, most mégis ezt teszem. Talán butaság az egész, de ha számításba veszem, hogy eddig is úgy bántak velem, mintha csak egy hímes tojás lennék, ami egyik pillanatról a másikra eltörhet, akkor nem túlzás, hogy nem szólok nekik. Egyelőre. A bátyám, ha tehetné, akkor vitrinben őrizne, anyu egy fokkal talán megértőbb, de nála sem lehet tudni semmit előre. Amit egyik pillanatban támogat, azt a másikban ellenzi. Főleg, ha előállok a nagy tervemmel, hogy végre eldöntöttem, hogy egyetemre akarok menni. Már meg is nézegettem párat a közelben, figyelembe véve, hogy a legfőbb indokuk a távolság lesz, meg az, hogy nem tudok vigyázni magamra. Előre félek attól, mit fog szólni Norman, ha meghallja, hogy mit vettem a fejembe… Ott nem lehetne mindig a sarkamban, ez lenne az én előnyöm. Az övé meg az, hogy nem járnék minden alkalommal a nyakára és próbálnám megrendszabályozni a csökönyös bátyámat. Nem kéne attól tartania, hogy beleavatkozom a dolgaiba, de a szemmel tartásom is nehézkessé válna. Talán aludnom kellene rá még egyet.. Vagy kettőt.. Vagy egy tucatot, mielőtt meglebbentem a fátylat. A mélázásból édesanyám hangja ránt aztán ki. Hirtelen azt sem tudom, mihez kapjak, és úgy kezdem eltüntetni az ellenem szóló bizonyítékot, mint egy félőrült. Kapkodom ide-oda, közben még a könyökömet is beverem, de sikert érek el. Akkor meg nem mindegy? Lassan lefelé veszem az irányt, nehogy még ő jöjjön fel, mert akkor aztán tényleg nézhetek.. Biztosan rájönne, hogy valamit elhallgatok előle és jobb a békesség. Egyelőre. - Megyek mááár.. – szólok vissza hangosan, de nem kapkodok el semmit. Annak ráadásul még örülök is, hogy ezzel a húzásommal kihúztam magam a terítés terhe alól. Általában próbálkozom vele, de nem mindig jön össze. Főleg akkor nem, mikor épp bosszús. - Egy tündér vagy.. – mosolygok rá, hátha ettől megtörik a jég, báááár.. Ahányszor én már ezt eljátszottam vele, lehet, hogy még csak olvadásnak sem indul. De tizenkilenc év alatt még nem sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy ki kell vennem a részem a házimunkából. - Valahol a külvárosban.. Meglepő, de én még mindig eltévedek az erdőben, ő meg ismer és kijátssza ellenem a gyengeségemet.. – húzom el a számat. Ez annyira rá vall. Ha finom módszerrel nem tud megszabadulni tőlem – márpedig nem tud -, akkor jön a másik verzió és köddé válik. Én meg nagyon rossz nyomolvasó vagyok. Annyira, hogy nem is próbálkozom vele. Az ő baja, hogy lemarad a vacsoráról.. Bezzeg, ha én nem lennék itthon, két helyről kapnám a fejmosást.
Csendes békességben a ház, én mégis ide-oda rohangálok a konyhában, mintha legalább vacsorára érkezne hozzánk valaki. Erről viszont szó sincs. Ahogy berakom a húst a sütőbe, leülök az asztalhoz és megpucolom a párolt zöldségnek valót, és egy serpenyőbe szórva ezt is a tűzhelyre teszem. Fogalmam sem volt, hogy a fiam ma este megtisztel e a jelenlétével, s bár nem ítélkeztem már felette úgy, vagyis nem olyan formában, ahogy pár hónapja, de azért örültem volna, ha megtisztel a jelenlétével. Nem várhattam el, hogy itt legyen, és a titkot, amit a lányom, a testvére előtt közösen hordoztunk, addig sem kerülhetett napvilágra, míg nem volt köreinkben. -Emma!-szólalok meg, s mikor nem érkezik válasz, még egyszer, kicsit hangosabban is nevén szólítom a lányom.-Emma Raynor, ha vacsorát szeretnél, terítsd meg.-a napi rutint ma sem hagyhattam ki, és bár nem voltam benne biztos, hogy a főz tudományom a régi, eddig egy rossz szót sem kaptam érte. Kikapom a csirkét a sütőből, és lehúzom a zöldséget a tűzről, majd az asztalra teszem, és már addigra kész vagyok a terítéssel, mire a lányom a konyhába érhet. -Ne fáradj, már megvagyok vele.-mondom, de tekintetemen láthatja, hogy hiába játsszuk el ezt olyan sokszor, még mindig nem szeretem, mikor ezt csinálja velem. -Hol hagytad el a bátyád?-érdeklődöm, miközben a tányérjára merek némi zöldséget, mely után a sajátoméra is teszek, és a húst hasonló módon osztom el. Leülök vele szemben, és kissé oldalra billentve fejem, könyökölve megtámasztom. A lányommal a kapcsolatom zökkenőmentesnek volt mondható, a maga tizenkilenc évével nem látott még olyan sokat a világból, de az biztos volt, hogy nem egy egyszerű családba született. Az esze a helyén volt, nem kellett félteni, de, mint anya óvtam mindentől, amitől csak képességeim engedték, hogy védjem.
Kezdőlap
