Fura, de nevethetnékem támadt. Még Ő akarja sajnáltatni magát??? Ez most tényleg vicc, ugye?? Még Ő?? Mit vár, hogy megesik rajta a szívem, és könnyezve ölelem keblemre, vigasztalva, hogy szegény kislánynak szar élete volt?? Ez biztos hogy klinikai eset... Ha van a vámpíroknak diliháza, akkor EZ a nő onnét jött, most szökhetett meg, ez biztos... - Leszarom, baby... biztosíthatlak... leszarom mi volt az életedben, amivel magyarázod hogy ekkora egy rohadt dög lettél.. - feleltem, és már az sem biztos hogy érdekelt volna ha megöl. Nem normális. Ezek után... bármit kinézek belőle... szóval azok előtt még jobb lenne talán inkább meghalni... Csak Katie-t bárcsak láthatnám még... Szívem dübörgésének zaja ott visszhangzott a fülemben... ahogy feküdtem ott a kövön... Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem hogy mellém guggol. Most... könnyű lenne fájdalmat okozni Neki... De már nem érte volna meg. Már tudja mi vagyok. Megköszönte...? Azt mondta köszönöm... igen... Hát... rohadtul nem szívesen... Testem ösztönösen rezdült meg, mikor homályosan érzékeltem, hogy megérinti a kezem. Azt hittem folytatni fogja... eltöri azt is... De nem ez történt. Helyette a nyakamhoz szorította a kezem. Ott is maradt, mert nem volt erőm elvenni onnét... Meg nem is kéne... most is érzem a forró folyadékot... a véremet, ami az ujjaim közt folyt. Aztán megint megérintett, de már nem reagáltam rá... nem tudtam mit akar, de... nem is volt energiám hogy reagáljak a tetteire... Húzott valahova... Fal. Kemény volt, ami a hátamhoz ért, mikor nekitámasztott. A zsebembe nyúlt, és éreztem amint a telefonom eltűnik belőle. Csodáltam hogy még ép... Megrebbent szemem, s félig felnyílt, mikor meghallottam hogy beszél... Mentőt hív nekem?? Azután hogy szarrá vert és tört... segítséget hív?? Felnéztem Rá félig-meddig, mikor visszadugta a zsebembe előbb a telefont, aztán a tárcámat is, Gondoltam rá hogy mondok még valamit... de nem tudtam mit akarok mondani... szidni már szidtam... köszönömöt pedig nemigen érdemel ezek után... Újra lehunytam a szemem egészen, és hagytam magam a sötétségbe húzódni... a sötétségbe, ahol nem kell érezni... A tudatom peremére ülve, némán, mozdulatlanul... de érzékeltem, amikor szirénázó autó állt meg a közelben... amikor férfiak hangját hallottam a közelben... beszéltek, kiabáltak... Az egyik hozzám beszélt, megint a zsebembe nyúltak... aztán a nevemet mondták... De nem tudtam felelni, nem akartam... aludni akartam... Valamilyen szinten éreztem még, mikor lefektetnek, megszúrják a karom... szorítanak valamit a nyakamra, a lábamra... de nem érdekelt már mi történik... csak aludni akartam...
(folyt. köv. Kórház)
/Én köszönöm a beutalót a kórházba. Visszakapod még. /
- Okoskodásból diplomáztál? - bólintottam oldalra a fejem, szemeim szikrákat szórtak,de arcom kisimult volt, szinte kifejezéstelen. Harsány mozdulattal suhantam háta mögé, kiélvezve a perceket, mikor a magam ura vagyok, és ezt más számára is egyértelműsíthetem. Finom mozdulatokkal nyaltam le ujjvégeimről - a lassan alvadás folyamatát érintő- vörösséget. - Nem a nevünk határoz meg, hanem a viselkedésünk - adtam tudtára szinte elnyelve a szavakat,leszögezve,hogy ezt nemigen fogja listájára venni, nem így. Sosem vagyok az, aki csak egy név a sok közül, a lista 60. tagja. Én akarok lenni az, akiről mondanak egy jelzőt, mire millió alany kapja fel a fejét. A nevemet nem én alakítom, a jelzőt viszont rólam alakítják. - A tiednek adok még egy lehetőséget - suttogtam a szavakat összepasszírozott ajkakkal, majd egy mély oldalpillantást vetettem az utcára, ahol egy újabb butikot láncra verő tulajdonos készült elhagyni a helyszínt. - Úristen egy hulla! - kaptam tenyerem fejemhez, sipákolva, elszörnyülködve, egy szóval: hiteles alakítással. - Valaki..valaki segítsen !!- remegett meg hangom, de bajszom alatt méteres mosoly ült. A hölgy-, aki egész jó súlyban volt- döbbent-aggódó tekintettel nézett az éjszakába, és amint meglátta a földön fekvő, élettelen testet, már rohant is felénk. - Öld meg, hadd ne csalódjak.. - suttogtam artikulátlanul, miközben arcomon angyali mosoly ült, ártatlanság árnyalata.
Az első napok Mystic Fallsban. Egyelőre még olyan idegen itt minden... Lisa nem tartott velem, pedig mem ártott volna, ha velem van a testvérem. Veszélyes ez a város ilyenkor... Sőt! Mindig. De hát... Mindent meg kell próbálni egyszer. Egy kis sétát... A sötét éjszakában. Nagyot nyeltem. A cipőm sarka kopogott a járdán, ahogy lassan haladtam kifelé a sötét útszakaszból, de megtorpantam, mert esküsni mertem volna, hogy... Hallok valamit. Egy idegent. - Van itt valaki? - néztem körül kis ijedtséggel.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Éppen az erdőből jöttem vissza, ahol igen jól szórakoztam egy ifjú vámpíron, de nagyon sajnáltam, hogy végül nem tudtam teljesen véghez vinni, amit akartam. Gondoltam lerövidítem az utat és átvágok a parkon át, s a sikátoron át, amikor fura dologra lettem figyelmes. Egy fiatal lány volt az, akit soha se láttam még előtte. Figyeltem és követtem őt. Volt ereje, szóval boszi lesz, de azt még nem tudtam megállapítani, hogy mennyire erős és milyen fajta lenne. A kérdésére felfigyeltem, szóval tudja, hogy itt vagyok. Ez nagyon is tetszik nekem. Figyelem elterelés céljából a mellette lévő kukákat megmozdítottam az erőmmel, majd amikor arra figyelt hirtelen mellette teremtem és rámosolyogtam. Szia. - mondtam kedvesen, s figyeltem őt. - Nem mondták, hogy erre veszélyes ilyenkor járni, főleg, ha nem tudod mire is számíts. - félig kérdezem tőle, hiszen köztudott, hogy vámpírok, farkasok és más lények egyik kedvenc helye, ha támadni akarnak. -
Sosem voltam az a típusú lány, aki könnyen viselte, ha valaki csak úgy meglepi őt a háta mögött. Mert hát... jó ég, ijedős vagyok azok után, hogy eddig kivel éltem? A testvérem felért ezer bérgyilkossal is, legalábbis ami a temperamentumát illeti. Most meg megijedek valami jöttment senkiházitól? De ez Mystic Falls... itt nincsenek jöttment senkiháziak... itt csak olyanok vannak, akik akarnak valamit. - Öhm... - fordultam a hang irányába, és hiába volt ez a lány barátságos, én csak nagy szemekkel pislogtam egy kényszeredett mosoly kíséretében. - Nem, még nem mondták. Új vagyok a városban - mondtam apró sóhajtással. - De... mostantól próbálom elkeürlni az efféle sötét helyeket - bólintottam egyet saját szavaimra. Ez a lány cseppet sem volt ijesztő. - A lépteid ijesztőbbek voltak, mint te magad - jelent meg végül egy mosoly az arcomon.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Figyeltem őt, s minden mozdulatát. Megleptem, ezt tetszik és picit talán, mintha zavarban is lenne is. Ez is jó, s ez a kényszer mosoly az arcán, mintha a meglepettségét szeretné leplezni, csak, hogy engem nem tud átverni, hiszen hallom a szíve heves dobogását, s az ereiben lüktető vér szapora mozgását. De most nem szabad a vérre gondolnom, majd táplálkozom később belőle vagy másból. Majd kiderül mit tartogat számomra ez a leányzó. Akkor ezt jól gondoltam. - Akkor üdvözöllek itt, kedves ? - mondtam neki kedvesen, s még mindig mosolyogtam rá. Persze próbáltam közben megtudni azt is, hogy kihez is van szerencsém. Nem tudtam, hogy az ártatlansága tetszett jobban, vagy az hogy megleptem és zavarban volt. Imádtam az ártatlan embereket, lényeket rossz irányba terelni, de azt is szerettem, ha zavart tudtam kelteni.- Ne ítélj soha se túl elhamarkodottan. - mondtam neki válaszul, s közben egy pici ördögi mosoly csúszott az ajkaimra.- Szóval mi járatban vagy erre felé boszorkány, már ha nem tévedek veled illetően? - mondtam, illetve kérdeztem tőle kedvesen. Tévedni nem igen szoktam fajokat illetően, mert kettősségemnek köszönhetően elég hamar kitaláltam, hogy ki micsoda is. Csak néha jobb volt megtartani magamnak, hogy tudom. -
- Öhm... Ana. A nevem Ana - mondtam mosolyogva, ahogy arra várt, elmondjam neki a nevemet. Kicsit modortalan vagyok, de hát ennyi jár nekem, mint új városi. Vagy valami ehhez hasonló. Nem is tudok erre rendes kifejezést. Eléggé bolondos a kedvem jelenleg. Viszont lassan de határozottan kibontazott a szemeim előtt valami, ami már nem tetszett annyira. Nem is voltam hajlandó tovább mosolyogni, csak néztem bambán, hogy akkor most mi is van... ez a lány tudja, hogy mi vagyok... akkor talán... - Te... vámpír vagy, igaz? - gyűlt valami kis félelem az arcomra. Nem tudom, mit éreztem vele kapcsolatban. Olyan összevisszaságot. Egyszerűen képtelen lettem volna megítélni, hogy mi ő.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Örülök, hogy megismertelek Anna. - mondtam neki még mindig mosolyogva. Én legalább tudom kicsoda őt. Ő meg előbb, vagy utóbb úgyis valamilyen okból tudni fogja az enyémet. - Még mindig őt néztem, s közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mit is kereshet itt Mystic Fallsban. Annyira ártatlannak, s meglepődöttnek tűnt. Olyan volt, mintha nem is ebbe a veszélyes környezetbe való lett volna, de lehet tévedek. Lehet csak meglepődött azon, hogy nincs egyedül. A boszorkány dologra hirtelen másképpen reagált, mint eddig bármi másra, de sejthettem volna, hogy nem fogja mosolyogva venni, de tetszett a lányban, hogy nem is próbálja tagadni, hogy nem az. Felvállalta akaratlanul is azt, hogy mi is ő valójában. Az állításán hangosan felnevettem. Komolyan ennyire egyértelmű lenne?! Csak az volt a baj, hogy a féligazságot tudta és nem a teljeset, így megint volt esélyem arra, hogy meglepjem őt. -Szerinted, ha az lennék, akkor tudnék ilyet csinálni?- billentettem oldalra a fejemet, majd a mögötte lévő kukákat megmozgattam úgy, hogy az egyik éppen a lábba előtt állt meg. -
- Én... én ezt nem értem... - kezdtem el rázni a fejemet. A szimatomat eddig soha senki nem csapta be. És most meg hirtelen... teljesen megtévesztettek. Mi a fene ez? Biztos, hogy vámpír... de közben olyan más kisugárzása is van... talán boszorkány... talán. De nem lehet!! Várjunk csak... miért ne lehetne? hiszen Vasilisa is az... a nővérem is boszorkány és vámpír is egyben... - Te egy vámpírboszorkány vagy... igaz? - nyeltem nagyot. Ez volt az egyetlen magyarázat. - Nem tudtam, hogy ebben a városban is léteznek ilyenek... azt hittem, hogy képtelenség...
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Gondolkozz kicsit. - mondtam neki mosolyogva, majd picit unottan neki dőltem a falnak és a hajamat kezdtem elbabrálni, de közben folyamatosan őt néztem. Olyan volt, mintha hallanám a gondolatait, mármint azt, hogy mennyire is töri a kis buksiját. Reméltem hamar rájön a válaszra és szerencsére így is lett.- Nem bírtam megállni és visszatartani a nevetésemet, így hangosan felnevettem azon amit mondott. - Miért lenne képtelenség? - kérdeztem tőle érdeklődve és figyeltem a csinos és zavart arcocskáját. - Két nagyszerű erőt miért ne lehetne birtokolni? - vontam fel a szemöldökömet.- Soha nem gondoltál arra, hogy örökké szeretnéd élvezni az erődet? - tettem fel a kérdést kíváncsiskodva, majd közelebb sétáltam hozzá.- Mystic Falls tele van lényekkel, miért pont egy vámpírboszi hiányozna innét, ahol mindig történik valami?
Ezek a meredek történetek... mit tudom én már, hogy mik léteznek és mik nem! Olyan szinten hihetetlen egy-két történet, hogy szívem szerint már könyvet írnék azokról az esetekről, hogy mik nem történtek meg biztosan. - Szóval igen... vámpírboszorkány vagy... - állapítottam meg aztán, és elfordítottam a tekintetemet, hogy ne láthassa rajtam, mennyire is félek attól, ha egy félig vámpír személy áll velem szemben. Mert... boszorkány, de akkor is ott van benne a ragadozó. - És... bántani akarsz? - kérdeztem aztán hirtelen.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Igen, az vagyok és büszke is vagyok rá, hiszen ritka a vámpírboszorkány. - mondtam neki kedvesen és mosolyogva még mindig, mert szerettem azt, hogy kettő vagyok egyben és így talán még veszélyesebb, mint amúgy lennék. Éreztem, hogy a szíve egyre hevesebben kezd verni, ami csak egyet jelenthetett, hogy fél attól ami vagyok. Egy boszorkány is tud kegyetlen lenni, de egy vámpír boszorkányban eleve benne van a ragadozó, olyan mintha el lenne rendelve, hogy ők ragadozók lesznek és gonoszak. A kérdésén kicsit elnevettem magamat, majd hirtelen ott teremtem mellette. - Miért tenném azt?-kérdeztem tőle kíváncsian, miközben az állánál fogva felemeltem az arcát és figyeltem őt. Reméltem semmi ostobaságot nem fog tenni, mert szimpatikus volt, nagyon is. Annyira ártatlan volt még.-
Le sem tudná tagadni, hogy mi ő. Hiszen a húgom is mindig büszke volt arra, hogy ő ilyen... szóval nem tartozik úgy igazán sehová. És ez engem sokszor juttatott oda, hogy meg akartam őrülni a stílustól, amit megengedett magának, de... nem tudtam tenni a nővérem ellen. Hiszen szeretem. És tisztelem. - A vámpírok bántanak - suttogtam rekedt hangon. - És félig te is az vagy... - motyogtam kissé félve. Talán boszorkány mivoltomhoz ez nem méltó.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Fura volt, hogy ennyire félt tőlem, mert ő mégis is csak boszorkány. Vajon tényleg ennyire félős és egyszerű préda lenne, vagy csak szimplán nagyszerű színésznő. A szív dobogásából ítélve igenis félt és rémült volt. - Ahhoz képest, hogy boszorkány vagy eléggé ijedős vagy. - néztem rá kicsit döbbenten.- Nem foglak bántani, mert szimpatikus vagy. -mondtam nyugodt hangon egy apró mosoly kíséretében.- Szíves megismernélek jobban. - néztem rá és a válaszát vártam.- Szóval benne vagy, Anna? - vontam fel kicsit a szemöldökömet.-
- Mivel egy olyan helyről jöttem, ahol a vámpírok nagyon hírből sem ismertek, nem vagyok teljesen tapasztalt ezen a téren. - nyeltem egyet, és kicsit távolabb léptem tőle, de nem azért, mert féltem, hanem mert... így biztonságosnak éreztem. - A testvérem is félig ez, félig az... néha meglep a természet, hogy mikre vagyunk képesek, de én szenttül hittem,hogy csakis a nővérem képes olyasmit kitalálni, hogy boszorkány akar lenni az átváltozása után - magyaráztam. - Nem hittem, hogy több... vámpírboszorkány is él. Ráadásul belebotlok egybe - jelent meg egy kissé bizalmatlan mosoly az arcomon.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Soha egy vámpírral se találkoztál? - kérdeztem tőle kicsit gúnyosan és hitetlenkedve. Hol élt ez?! Vámpírok mindenhol vannak, maximum nem tudnak róluk. De egy boszorkány se tud róluk az már kicsit fura. Majd hirtelen átfutott az agyamon az is, hogy talán még túlzottan is kezdő boszorkányról van szó. - A vámpírboszorkányok ritkák, de vagyunk egy páran. Mindenki mondhatni másképpen lett ez. - rántottam egyet a vállamon, majd közelebb léptem pontosan annyit, mint amennyit meghátrált az előbb. - És rémisztőnek tűnők? - kérdeztem tőle kicsit ironikusan, majd hirtelen mögötte teremtem és a mögötte lévő falnak dőltem.- Mióta vagy boszorkány? - kérdeztem tőle kertelés nélkül és nagyon reméltem, hogy őszinte választ kapok tőle. -
- Igen, magam is tudok érdekes történeteket rólatok... mármint arról, hogyan jöhetnek létre.. de én lemaradtam ott, hogy egy másik boszorkány képes visszaadni nektek a képességeiteket. - nyeltem egyet, majd egy hajtincset a fülem mögé igazítottam, csak ezek után néztem a szemeibe, és halkan felkuncogtam. - Nem. Azt hiszem, nincs okom félni tőled. Ha mégis, szólj időben... szeretnék majd elszaladni - vigyorodtam el már kicsit bátrabban, majd a sikátor felé pislogtam. -De mégis... mit keresel itt ilyenkor? sötét van... és erre jóformán nincs is semmi.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Miért, ez olyan nagy dolog lenne?! Nagy dolog azt visszakapni, ami eleve a tiéd volt? - kérdeztem tőle érdeklődve, mert azt tudtam, hogy a boszorkányságomat soha semmiért nem adnám oda, az pedig, hogy még vámpír is lehetek, nos az szerintem áldás. Az élet ajándéka, amit soha nem fogok eldobni magamtól senkiért se.- Szerinted hagynálak elfutni? - billentettem oldalra a fejemet és egy apró gonoszkás mosoly jelent meg az arcomon. - Tudod türelem rózsát teremt, másrészről a sötétség áldás a mi fajtánknak, legalábbis a nem túl kedves és barátságos vámpír-boszorkányoknak. - folytattam még mindig mosolyogva és közben a lány arcát és tekintetét fürkésztem.- Tudod, sötétség, ragadozó és áldozat. - mondtam cím szavakban, mert úgy gondoltam van annyi esze, hogy megérti ebből is, de ha kell akkor majd részletezem neki. Bár valószínűleg akkor el fog innét menni, ha meghallja a hosszabb változatot.-
- Nem tudom - feleltem bizonytalanul, és egy apró nyeléssel kezdtem el gondolkodni, mivel nem hívhatom magamra a haragját. Egyszerűen képtelenségnek tűnt bármit is mondani, vagy reagálni, és reméltem, hogy nem ugrik két másodperc múlva a nyakamnak, mert az most egyáltalán nem hiányzik. Eleve nehezen emésztem, hogy Lisa nem jött velem... vagyis igen. Két percre. Aztán máris indult tovább, mert neki nem tetszenek ezek a csendes kisvárosok... A szavai egyáltalán nem nyugtattak meg. - Most akkor... mi van? - kérdeztem összeszűkült szemekkel, megremegett hanggal, ahogy próbáltam értelmezni a szavakat. Mintha rébuszokban beszélt volna... beszéljen értelmesen, mert én ezekből nem értek semmit!
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Akkor mit tudsz? - kérdeztem vissza érdeklődve, majd figyeltem a reakcióját. Láttam, ahogyan nyelt egyet és elkezdett gondolkozni. Nem értettem, hogy miért fél ennyire, pedig még semmilyen okot se adtam rá. Mondhatni egészen kedves voltam, ami azért nálam nagy ritkaságba megy, de még így is félelmet keltek másban. Nos, ez még nekem is új dolog volt, mert általában, ha kedves voltam, akkor nem féltek tőlem, de nem reagálhat mindenki mindenre ugyan úgy. - Hogy is mondjam. Te egy kis hal vagy, én meg a cápa. Én tigris, te őzike. - mondtam neki egy kisebb gondolkozás után, mert még se bökhetem ki neki azt, hogy olyan fekete a szívem, mint az éjszaka és előszeretettel járkálok ilyenkor védtelen préda után kutatva. Mert ő is pont egy olyan védtelen kis préda volt a szememben, mint mások. Nem is értem, hogy miért kezdtem el vele barátkozni. Valami volt ebben a lányban, de még magam sem tudtam, hogy mi. - Félsz? - kérdeztem tőle kíváncsian, miközben lezseren neki dőltem a falnak.-
- mióta ebben a városban vagyok, egyre inkább rádöbbenek, hogy nagyon semmit sem tudok - suttogtam, és továbbra is nagyot kellett nyelnem. Nem tudom, mióta belefutottam, egyszerűen a halálfélelem jön rá. Féltem, hogy mi van akkor, ha ez csupán egy álarc, és... közben nagyon is vadászni akar. És én, mint egy egyszerű kis boszorkány... hát mit jelentek én neki? Egy kis halat... tényleg. Az ő szava járása szerint legalábbis biztosan. Talán most kellene továbbállnom... tényleg most, mert a hideg kiráz. Még a nemlétező szőr is feláll a hátamon a tekintetétől. - Nem tudom egyelőre, hogy... most szándékosan bizonytalanítasz el, vagy... tényleg ilyen vagy, és nem akarsz engem megenni vacsorára - suttogtam, és figyeltem, hogyan dől neki a falnak. Nem szerettem ezt a sötét zugot. Ha itt ölne meg, talán még három nap múlva is itt oszladozna a hullám. Sem Lisa nem keresne, se senki más. Maximum egy átkozott hajléktalan lenne képes megtalálni, aki valami finom falat után nézelődik a szemétben. Áwh, ha ezt a napot túlélem, isten a tanúm, hogy segítem a rászorulókat is, csak... - Olyan vagy, mint a testvérem... de ő engem sosem bántott annak ellenére, hogy jó párszor felbosszantottam őt. De ő is engem - mosolyodtam el keserűen. - Ő is ilyen... ilyen a viselkedése... csak nem tud két percig egy helyen maradni, és máris továbbállt... - hajtottam le a fejemet. Hát, talán nem ezt a lányt kellene kinéznem pszichológusnak, de bántott, hogy Ana egyedül hagyott itt engem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Fura volt ezt hallani a lány szájából, vagy lehet egyszerűen csak úgy éreztem, hogy egy boszinak nem kellene ilyet mondani. Egy boszorkány legyen mindig büszke, magabiztos és erős, na meg persze határozott. De valahogy úgy tűnt, hogy ebből a lányból nagyon is hiányoznak ezek a tulajdonságok, bár lehet, hogy csak még túlzottan mélyen lapulnak benne. Ez kicsit kíváncsivá tett, mert szívesen kihoztam volna belőle a vérbeli boszit, talán annyira nem is rossz ötlet. Gondolkoztam el kicsit, de közben végig őt figyeltem. -Ez a város remekül szolgál arra, hogy megismerd a világot. - mondtam kedvesen, mert nem akartam teljesen megrémíteni őt. - Tudod, én ilyen vagyok. Szeretem azt, ha az emberek tartanak tőlem és talán nekik is jobb, ha távol maradnak tőlem. - mondtam habozás nélkül és közben végig őt figyeltem. Amikor arra tért ki, hogy nem-e akarom őt megenni, nos az megmosolyogtatott kicsit. Okos és gyors észjárás, talán másból most vacsora lett volna, de belőle nem lesz az. Talán kicsit megpróbálom azt, hogy szegődjön mellém, ne legyen annyira elveszett ebben a világban és bevezetném őt a sötét mágiába. - Nem foglak megenni, ettől nem kell tartanod. - mondtam neki mosolyogva, ami talán jobban hasonlított egy ördögi mosolyra, mint valami kedves, aranyosra.- Hallgattam a lány szomorú szavait, amik egyre jobban azt támasztották alá, hogy talán rá tudom venni arra, hogy engedjen közel és hagy segítsek neki. Persze lett volna benne hátsó szándék is, de ezt neki nem kell tudnia. Hirtelen ott teremtem mellette, majd az állánál fogva felemeltem a fejét. - Egy boszorkány soha se legyen ilyen. Legyen mindig erős, még akkor is, ha legbelül fél. - mondtam kicsit túl szigorúan, majd újra elmosolyodtam.- Ha szeretnéd én segíthetek abban, hogy jó boszorkány legyen belőled. - tettem hozzá kicsit sietve. -
- Igen, erre már magam is rájöttem - suttogtam rekedtes hangon, miközben magam is tisztában voltam azzal, hogy... ez bizony nem megfelelő viselkedés egy boszorkánynak. Nem kellene ilyennek lennem, egyszerűen... nekem jóval erősebbnek, és határozottabbnak kellene lennem. De nem megy... egyszerűen mintha minden erőmet elvesztettem volna, mikor Lisa elment, és itt hagyott engem... nem hittem el, hogy ez megtörténhet kettőnk kapcsolatával... hogy egyszer elmegy majd, és egyedül megy. Engem egyedül hagy. - Ti vámpírok... olyan furcsák vagytok. Miért jó nektek az, ha az emberek félnek tőletek? - kérdeztem ekkor már jóval magabiztosabban, és nem féltem a szemébe nézni. Tekintetemben a kíváncsiság lángja gyulladt fel, és úgy vártam szavait, mintha valami esti mese ígéretében reménykednék. Aztán jött egy szó... mondat... felajánlás. - Mi? - kérdeztem vissza meglepve. - Te segíteni akarsz... pont nekem...? - lepődtem meg.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Elmosolyodtam a kérdésén, de majdnem hangosan fel is nevetem rajta. Ez a lány tele volt meglepetésekkel és ez tetszett. Figyeltem őt és a hanghordozását is, tetszett hogy végre magabiztosabb volt, illetve hogy a szemembe nézett. Ez már jó jel volt arra, hogy van még esély arra, hogy belőle vérbeli boszi legyen. - Szerintem ez nagyon is egyértelmű. -néztem rá ördögi mosollyal és közelebb léptem hozzá.- Ha félnek tőled, akkor nem mernek veled szembeszállni és a félelem által tudsz másokat irányítani. - majd egy pillanatra elgondolkodtam.- Vegyünk például téged. - reméltem, hogy nem fog megsértődni a példán, de ennél jobban nem tudtam volna szemléltetni neki.- Az elején eléggé nyuszi voltál, féltél és bizonytalan voltál és ezáltal könnyű préda lett volna belőled. A bizonytalanságodból én erőt nyerek és ezáltal azt csinálok veled amit akarok, hiszen valószínűleg megvédeni se tudtad volna magad. - néztem rá kedvesen és reméltem, hogy sejti már, hogy miért szeretjük mi azt, ha félnek tőlünk mások.- Boszorkány vagy és én is. Miért ne? - kérdeztem vissza egy váll rándítás keretében. - Esetleg még mindig félsz tőlem vagy csak nem tartasz jó tanárnak? - néztem rá érdeklődve, mert kicsit kezdtem kíváncsi lenni, hogy mi is járhat abban a csinos kis buksiban.-
- Talán ez az alapvető probléma a vámpírokkal... - mormoltam csak az orrom alatt ezeket a szavakat, hiszen... hogy is mondjam? Eléggé... dühített, hogy ők mindent megkaptak csak úgy, egyet csettintettek, vagy akármi, és minden a kezükben volt egy mozdulat után. De hát... mi boszorkák ezt bizony jól megcsesztük. Nekünk se igézési lehetőségünk... se gyorsaságunk... semmink nincs, ami a vámpíroknak viszont igen. - Én csak szimplán nem értek most semmit... - hajtottam le a fejemet. Hideg volt az egész helyzet... nem tudtam elképzelni, hogy valaki csak úgy segíteni akarjon nekem... olyan furcsa. - Már nem félek tőled. Deee... még mindig sok a kérdés. És ezer év is kevés lenne ahhoz, hogy mindet megválaszold.
Kezdőlap
Visszakapod még. 
/
