- Nézd, a mai világ másból sem áll, csak abból, hogy tele van a híradó ilyesmivel. A fiatalok ezt csinálták, a fiatalok azt csinálták... általánosítják őket, majd mindenki beszorul egyetlen skatulyába, és ez... minden, csak nem jó. - tört elő belőlem az, amit az egyetemen megtanítottak nekem, bár ő nyilván nem a szentbeszédre volt kíváncsi részemről. Mégis, egészen normálisnak tűnt, nyoma sem volt annak, hogy ő olyan lenne, mint a legtöbb fiatal. De ezt már láttam rajta akkor is, mikor megláttam a sötét utcán.
Tetszett a nevetése. Hogy miért, csak a jó isten tudná megsúgni nekem. De talán azért volt így, mert mindenben képes voltam meglátni a jót, a szépet... benne egyáltalán semmi rosszat nem voltam képes látni. Elfogult lennék? Ugyan, miből kiindulva?
- Nincs más dolgom. Egy-két dolgozat, de azok várhatnak. - rántottam meg a vállamat nevetve, majd felsóhajtottam, és végignéztem rajta. - Nem vagy az esetem... - dörzsöltem meg az államat, természetesen mindvégig vicces hanglejtéssel, de nem akartam, hogy azt higgye, az a célom, hogy rámásszak. Szép lány, sőt! Gyönyörű... és nem mondanám, hogy nem tetszik nekem... de mégis, hogy jönne ki az, ha nyomulni kezdenék rá?
- Hol laksz, kedvesem? Hotel? Családi ház? - kérdeztem, miközben megindultam vele. - Él a városban rokonod, barátod, ismerősöd?

Nem kezdek el vitázni mert ez valóban így van. Tényleg mindenfelé csak a fiatalok csinálnak mindent. Vagy esetleg a vámpírok. De őket nem áll szándékomban megemlíteni. Nem éppen valószínű, hogy tud róluk. Sőt! Biztos, hogy nem tud.
- Igazad van! - Áhh! El sem tudja senki képzelni, hogy mennyire utálom kimondani ezt a két szócskát. Hiába tudom, hogy igaza van, de mégis nehezemre esik. Fogalmam sincs miért van ez.
Egy két dolgozat? Ezt miért esik nehezemre elhinni? Lehet, hogy azért mert egy osztályban nem egy-két tanuló jár. Hanem harmincegy-kettő. De ha tényleg ennyire el akar kísérni, akkor ebben sem kezdek vitatkozni vele.
- Rendben. Akkor hát nagyon köszönöm. - Mondom kedvesen egy széles mosollyal. A következő mondatára viszont elnevettem magam. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem volt túl meggyőző? - Nézek rá kérdőn.
Tetszik a jelző amit rám ragaszt. És valljuk be egyre jobban tetszik már az is aki rám ragasztotta. Nem is tudom hogy képzelhettem róla bármi rosszat. Igaz, hogy az csak egy percig tartott, de akkor is.
- Csak egy kis ház. De nekem nagyon megfelel. Ha nagyobb lenne félnék benne egyedül éjszakánként. - Nem mintha túl félénk lennék... - Igazából pont egy barátom miatt jöttem ide. Viszont neki időközben el kellett utaznia. Ne aggódj, nem lakok olyan messze. - Kacsintok rá.

Megvakargattam a fejem búbját, de közben a vigyorom csak szélesedett. Nem vagyok meggyőző? Furcsa, nekem ezt még soha nem mondták. Vagyis igen, még a gimnáziumi éveim során, mikor azt mondták, mennyire nem ajánlják nekem a tanári páját, mert hiányzik belőlem a határozottság, és a meggyőzőképesség. De mit tehetnék, ezt nem lehet csak úgy belenevelni az emberbe... - Pedig hidd el, semmi hátsó szándékom nincs! - kacsintottam rá úgy, hogy ne tudjon kételkedni ebben. Ha mást akarnék, nem hiszem, hogy nagyon be akarnék jutni a lakásába. Nem mondtam volna el neki a nevemet, és nem is itt cicomáznék.
- Szóval egy barát. - ismételtem szavait, bár ezzel utalva, hogy nem tudom, milyen nemű is az illető. Talán mégis jobb lesz, ha tartom a két lépés távolságot, mert barátja van. Sőt... ez biztos, hogy így van. Ennyire ostoba nem vagyok, tudom jól. - Mondd a címet, és hazaviszlek. A kocsim itt van nem messze. - kacsintottam rá újra. Hiába, ez mindig is jólállt.

Úgy viselkedik mintha teljesen lehetetlen lenne, hogy nem meggyőző számomra. Talán még senki nem mondott ilyet neki? Vagy csak tudja magáról, hogy meggyőző...azt hiszem most inkább az utóbbi. Vagy megeshet, hogy mindkettő. De mindegy is. Minek rágódok én rajta ennyire? Ha itt lesz az ideje úgyis megtudom. Áh szóval most vagy tereli a témát. Vagy tényleg nem érti. Tanárként nem gondolnám, hogy nem érti. Bár már ki tudja?
- Ebben nem kételkedem. Eddig sem kételkedtem! - Felemelem egyik szemöldököm ismét, majd elnevetem magam. Már rég nem beszélgettem el így senkivel. Sőt! Sehogy sem beszélgettem. Maximum akikkel muszáj volt. Jól esik valakivel társalogni végre. Ráadásul még meg is tud nevettetni. Ami plusz pontnak számít nálam. Főleg egy férfi esetében.
- Igen. Hayley-nak hívják. Talán ismered is. Ő hívott ide engem, hogy segítsek neki öhm... - Elharapom a mondatom végét. Ó egek! Én meg a nagy szám! Először talán végig kellett volna gondolnom mit akarom mondani mielőtt beszélni kezdek! - ... valamiben. Mindegy! A lényeg, hogy idejöttem. Túl régóta ismerem ahhoz, hogy most cserben hagyjam. - Mondom kissé zavartan.
Ez furcsa! Miért kószál itt gyalog, ha van kocsija a közelben? Ha sétálgatni akar akkor miért nem a városban sétálgat? Miért egy eldugott kis sikátorféleségben? Sok a kérdés! Ez nem jó!
- Oké! Hmm! Ez lehet kicsit hülyén fog hangzani, de fogalmam sincs mi a címem. Már annak örülök, hogy megjegyeztem az utat. Nem gondoltam, hogy a közeljövőben haza akar majd valaki szállítani. - Szinte érzem ahogy teljesen elvörösödök. Csak remélni tudom, hogy nem tűnik fel neki és elég sötét van hozzá.

Gondolkodni kezdtem azon a néven, ami elhagyta a száját. Hayley... nem, nem volt ismerős, pedig... bizonyosan nem lehet sokkal idősebb ennél a lánynál. Mégsem volt lementve a neve a fejemben. Lehet, hogy láttam már, csak a neve nem ragadt meg? Hm... hogy mik vannak már mostanság...
- Nem, őt nem ismerem. - mondtam ki végül hangosan is azt, amin eddig filozofáltam, majd zsebre vágtam mindkét kezemet, egy féloldalas mosollyal hallgattam őt tovább, de nem néztem szemeibe, éppen ellenkezőleg: bámultam lefelé, a cipőmet, vagy az előttem vezető utat. Nem is tudom, hogy miért, így kényelmesebb volt, vagy nem tudom...
Félmondata azonban nagyon is felkeltette a figyelmemet. Segíteni... valamiben... érdekes. Nagyon érdekes.
Hangos kacajra fagadtam, ahogyan azt mondta, nem tudná elmondani a címét. - Nos, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy marad a séta. - nevettem még mindig. Nagyon szeleburdinak tűnt, vagy csak feledékenynek, de ez talán elnézhető annak, hogy nemrég jött ide.
Ekkor azonban hangokat kezdtem hallani... az utca másik feléből. Két férfi jelent meg ott, látszólag nem éppen józan állapotban és felsóhajtottam. Fiatalok voltak, csak hogy sorsszerűnek tűnjenek az események. Hát pont erről papoltam az előbb ennek a lánynak.
Újabb sóhaj részemről, és Courtney-ra néztem. - Hát... szombat este van, nemde? - kérdeztem ironikusan, utalva a fiatalok állapotára. Biztosan valami buliról keveredtek ide, mert itt is vannak ám ilyenek... de még milyenek...! Nem akartam, hogy baj legyen, hát próbáltam közömbös pofával elhaladni mellettük, reméltem, hogy Courtney is így tesz, de mégis az történt, amitől féltem.
Egy lökést éreztem a vállamon, majd kótyagos szavakat, hogy mit keresek én itt egy ilyen lánnyal, és menjek csak el, majd ők kezelésbe veszik. - Álmodozz csak! - morrantam rá, és éreztem, hogyan feszül meg a mellkasom. Ideges lettem, és ha az voltam... a vérfarkas ösztöneim előbújtak belőlem...
- Hordjátok el innen magatokat! - néztem rájuk, szinte már kiabálva, és féltem, hogy ami miatt hátraugrottak, az a... narancssárgává váló szemeim voltak...

Csodálkozok kicsit rajta, hogy nem ismeri. Hiszen ez egy nem túl nagy város. És tudomásom szerint az ilyen helyeken többnyire ismerik egymást az emberek. Igaz, hogy Hayley nem ember, de ezt más nem tudhatja. Viszont ha jobban belegondolok akkor talán jobb is ha nem ismeri. Ami azt illeti, nem mindig túl kedves egy személyiség. Én pedig nem igazán szeretném ha egy barátról írnának le engem is. Mert hát ez előfordulhat. Mikor ránézek látom, hogy gondolkozni kezdett azon amit mondtam. Kell nekem össze vissza beszélnem!? Csak remélem, hogy elfelejti majd és nem fogja firtatni a témát. Elég annyit tudnia, hogy segítenem kell valakinek. És pont!
- Hééj! Muszáj így kinevetni? - Bököm meg a vállát kissé elvörösödött fejjel, de mégis vigyorogva. - Majd ha megkérdezed egy hét múlva ismét tőlem, talán tudni fogom. - Alig egy hete költöztem ide és máris el vagyok havazva. Maximum az estéim szabadok, de akkor nem állok neki tanulgatni..
A földet pásztázom szemeimmel amikor hangokat kezdek hallani. Felkapom fejem és két fiatal srácot látok az utca végén. Nem tűntek józannak. És nem is ismerem őket. - Végül is de. - Mit keresnek ezek ketten itt? Remélem azért nem lesz ebből még baj.
A beszólásaikra még én is felkapom a vizet. Nem tetszik amiket mondanak. Ahogy észreveszem Timothy-nak sem. A következő pillanatban viszont az sem túlzottan tetszik amit látok.
- Mi a...? - Ugrok hátra én is ijedten. Nem tudom miért ijedek meg. Hiszen annyiszor láttam már ilyen szemeket. - Te? - Nyögöm ki nagy nehezen ezt az egy szócskát, mint valami fogyatékos. Már nem is igazán törődök a két alakkal. Ha jól sejtem éppen annyira megijedtek mint én. Ha nem tudnám mit jelentenek ezek a szemek, talán azt hinném én vagyok a hülye! De tudom! És azt hiszem ez nem túl jó. Nem kellene összeengedni ezzel a két idiótával. Még a végén valami kárt tesz bennük.
- Tényleg az lesz a legjobb ha most elmentek! - Szólok oda nekik, mikor megtalálom hangomat. Abban pedig csak reménykedhetek, hogy nem én iszom meg ennek a levét.

Nem tudtam kontrolállni a bennem feltörekvő érzéseket. Szinte csak azt éreztem, hogy nekem most rájuk kell vetnem magamat, megharapnom őket, ahol érem a bőrük felületét, de mégis visszatartott valami... az, hogy itt van Courtney. Így nem tehetem meg. Nem az ő szemeinek való az a látvány, hogy hogyan is bánok el én, egy vérfarkas, ezzel a két suhanccal.
- Azt mondtam, hogy... takarodjatok innen... - szűrtem ki fogaim között eme szavakat, és nem tudtam, hogy minek veszik a dolgot, tréfának avagy sem, de végül hátrálni kezdtek, hőkölő pillantásokkal, míg én... csak meredtem utánuk, lefehéredett arccal, és... tudtam, hogy most lebuktam.
Courtney felé fordultam, hatalmasat nyelve, de ekkorra már eltűntek sárga szemeim. A vérfarkas átok... közeleg a telihold, ezt érzékelem biztosan. Már most, már most elkezdődik ez a mizéria.
- Sajnálom... sajnálom, én nem akartam rád hozni a frászt. - ráztam meg a fejemet úgy, hogy el is higgye, amit mondok. - Én... most... rájöttél valamire...? Vagy... ilyet még sosem láttál? - kérdeztem tőle nagy nyeléssel. Ha még sosem látott, talán elképzelhető, hogy most fog elszaladni, elmenekülni előlem.

Csak még jobban megrémülök ahogy meghallom hangját. Pedig tudom...érzem, belül, hogy semmi szükség rá. Hiszen ezt az egészet csak miattam teszi. Engem akar megvédeni. Nem bántana. De sajnos nagyon jól tudom, hogy milyen az ha egy vérfarkas elveszíti a fejét. Hayley nem bántott soha, viszont voltak olyan pillanatok amikor komolyan megrémültem tőle is. Nyugodtabban sóhajtok fel mikor a két suhanc hátrálni kezd. Valószínűleg nem fognak többet erre járkálni. Persze már ha emlékezni fognak ebből az estéből valamire. Remélhetőleg nem!
- Nem! Semmi baj. Te csak..te csak meg akartál védeni. - Hadarom el megnyugtatóan. - És ezt köszönöm is! - Ahogy újra a megszokott lett a szeme már én magam is kezdek megnyugodni. Bár nem tudom meddig fog tartani mire feldolgozom, hogy ő egy vérfarkas. Én még nem találkoztam csak Hayley-val. Azt sem tudom, hogy most ennek örülnöm kellene, vagy inkább elszaladnom.
- Az igazság az, hogy már láttam ilyet. Nem is egyszer. - Mondom, majd nyelek egy nagyot, gondolatban megrázom magam és folytatom: - Csak egy kicsit ez most hirtelen jött. Nem tudtam, hogy te... - De most, hogy belegondolok ebbe. Talán megkérdezhetnék tőle pár dolgot amit Hayley nem akart nekem elárulni. - Mióta vagy..?- Nem tudom kimondani azt a szót hangosan. Nem értem miért, de nem megy. Viszont még mindig jobb, minthogyha vámpír lenne. Sokkal jobb.

Valami könnyebbséget éreztem, ahogyan szemeiben láttam, hogy megért engem. És... tudta, hogy miért váltam egyik pillanatról a másikra ilyenné. Ezzé a szörnnyé, ami soha nem akartam lenni, s amit soha nem akartam kimutatni társaság előtt. Szégyelltem? Amúgy nem. Csak akit nemrég óta ismerek, az előtt miért fedjek fel ilyen mértékű titkot? Most rákényszerültem, teljesen véletlenül... ezeknek a huligánoknak hála. De nem akartam, hogy féljem tőlem ez a lány. Sosem viseltem könnyen ezt az elutasító érzést.
Meglepődötten emeltem fel a fejemet, miszerint Ő már látott ilyet. - Hol... hol láttál már hozzám... hasonlót? - ejtettem ki undorral eme szavakat, és tudtam, hogy most ülyén nézhetek ki, amiért így vélekedek saját magamról, de... nem tudtam tagadni. Féltem, hogy egyszer emberemre találok, aki elpusztít engem. S mii több... rettegtem Klaustól, aki megfoszthat az életemtől, és oylanná tehet, amilyen ő. Nem élvezném.
- Lassan már öt és fél éve... én nem akartam... - kezdtem el mentegetőzni, ahogyan éreztem, hogy saját kétségbeesésem kezd tükröződni arcomon. - Volt egy srác... az egyik egyetemi bulin... sokat ittunk, még drogot is használtunk, hiszen... jól akartuk érezni magunkat. És baleset történt... megöltem őt... véletlenül... - szorítottam mindkét kezemet a halántékomra. - Én nem akartam őt bántani! De ő... ő nem ébredt fel többé. - fakadt ki belőlem férfi létemre, eléggé keserűen ez az igazság.

Elég meglepettnek tűnik. Pedig ha jól hallottam itt minden második ember tud mindenről. Elvégre valahogy meg kell védeniük magukat a vámpíroktól. Csodálom, hogy egyáltalán él még itt ember. Na meg azt is csodálom, hogy ide mertem én jönni. De hát nem hagyhatom, hogy Hayleynak baja essen. Abból a levélből ítélve az a bizonyos Klaus valóban veszélyes lehet. Lehet hülye vagyok, de szívesen találkoznák már vele. Túl sokat hallottam róla. De csak hang, semmi kép.
- Tudod...Hayley. Ő is egy vérfarkas. Miatta jöttem ide. Nem értek még mindent, de kezdem összerakni a dolgokat. Viszont abban már biztos vagyok, hogy bajban van. - Lehetséges, hogy tud nekem segíteni valamiben? Talán. De mi van ha ő inkább az ellenségem lenne? Nem zárhatok ki semmit sem.
A Következő percben pedig ledöbbenek és egyben megrémülök a felismeréstől. Nem tudok megszólalni. Képtelen vagyok rá. Ez volt az amit barátnőm annyira titkolt. Ha jól értem az emberölés az ami ilyenné teszi őket. Ezt nem tudom elhinni! Valószínűleg éppen ezért nem akarta Hayley elárulni ezt nekem. Nem akarta, hogy rosszat gondoljak tőle.
Nem tudom mit tegyek. Az ember aki előttem áll, inkább tűnik egy sebezhető embernek ebben a pillanatban, mint egy gyilkos vérfarkasnak. Nem hagyhatom csak úgy itt. Segítenem kell neki. Legalább pár megnyugtató szóval. De az nem tud most kijönni, vagy legalábbis nagyon nehezen.
- Erre most nem tudok...mit mondani. - Ejtem ki lassan a szavakat. - Nagyon sajnálom. Nem lehet könnyű. - Folytatom, mikor utolér végre gondolkozásom és hangom. - Nem muszáj erről beszélnünk. Látom, hogy nem szereted a témát. Én pedig nem szeretném ha erőltetnénk, vagy ha rossz kedved lenne miattam. Tényleg nagyon sajnálom. - Közelebb lépek hozzá és megfogom egyik kezét.

Felfigyeltem arra, mikor barátnőjéről beszélt. Tehát ő is vérfarkas. Nyilvánvalóan innen tud erről a mérföldköves titokról, és mi több, ez... nagyon nagy véletlen. Nem tudtam mire vélni azt, hogy pont egy ilyen nagy tudású lánnyal hozott engem össze a sors, de biztosan megvan az oka ennek is. Csak rá kell jönnöm.
- Ő is régóta vérfarkas már? - kérdeztem, aprót lépve előre, de nemigen tudtam még, mit mondjak vallomásom után. Rosszul éreztem magamat amiatt, hogy látta: mi vagyok valójában. Egy korcs, ahogyan a vámpírok neveztek engem. Egy... egy senki, ha az anyámat kell idéznem. Soha nem voltam egy nagy valaki, aki tudna bármit is bizonyítani.
Tenyerét éreztem kezemen, és erre felemelkedett fejem, miközben halkan nyeltem egyet, és jólesett a tenyerének melegsége. Sose éreztem még ezelőtt hasonlót, talán mert nem szoktam engedni, hogy hozzámérjenek.
- Ugyan... nincs mit sajnálnod. Előbb-utóbb... megtudtad volna ezt rólam. Már ha... tartós barátság lesz ez, és nem most látlak utoljára. - mosolyodtam el nagyon halványan.

Kérdésén elgondolkodom. Azt hiszem igazából fogalmam sincs mióta. Hiszen csak később jöttem rá pár dologra vele kapcsolatban. És ha jól emlékszem nem árulta el, hogy mióta is az ami. Ahogy azt sem, hogy hogyan változott át vérfarkassá. Bár ha jól sejtem éppen az imént tudtam ezt meg Timothy-tól. Már nem csodálom miért titkolta annyira Hayley. Viszont még most sem tudom utálni.
- Nem tudom. Vagyis.. azt tudom, hogy pár éve. Sok mindent eltitkolt előlem. Amikre csak a nemrégiben jöttem rá. - Mondom egy sóhajjal.
Látom rajta, hogy sajnálja a dolgot. Egyáltalán nem volt szándékában ezt rögtön így első találkozásunkra rám zúdítani. Mondjuk ezt nem is csodálom. Csak nem mondhatja el bárkinek. Most éppen szerencséje volt velem. Ha valaki más állt volna itt ma este, talán már baj is történt volna.
Mikor felnéz rám, legszívesebben megölelném. De nem teszem. Azt hiszem az már kicsit sok lenne neki. Már annak is örülhetek, hogy nem húzódott el rögtön és hagyott itt engem.
- Ha ez megnyugtat: van egy olyan érzésem, hogy nem most találkoztunk utoljára. - Mosolyodok el lassan én is. - Nagyon örülök, hogy ma beléd futottam... szó szerint. Jó végre valakit ismerni. Tudod nem túl kellemes itt egyedül... -

Voltak félelmeim, szám szerint nem is tudtam volna kifejezni őket, hiszen soha senkit nem avattam még be ebbe a titokba. Egyedül Shane-t, de ő... hát, magától jött rá. Már eleve úgy keresett fel, hogy tudta rólam, mi él bennem. Egy szörnyeteg... ami fájdalmat okoz mindenkinek, de kontrolálni lehet. És ezt kell tennem.
- A titkokra is szükség van. - mondtam neki rekedt hangon, de érezhette, hogy egyáltalán nem rosszindulatból mondom ezt, csupán azért, mert... nmem is tudom. Bizonyára tisztában van ezzel ő is. A barátnőjének is kell, hogy legyenek titkai, csak nem szabad, hogy mérföldköves titkok legyenek, melyek mindenen változtathatnak. Egy barátságban nem.
Elmosolyodtam szavain, majd barátságos pislogással néztem rá továbbra is, de ekkor elpillantottam a távolba, és beletúrtam göndörkés hajamba.
- Akkor... ha már nem utoljára találkoztunk, még addig hagy kíséjelek haza, míg vissza nem jönnek, csak már többen. Ismerem a fiatal felfogást. Főleg a lázadó fiúkat, akik nem viselik könnyen a vereséget. - mosolyogtam keserű érzéssel.