Egyre jobban örültem annak, hogy senki sincs a közelben, mert eléggé bent jártunk, amikor hallottam a kérdését és nem bírtam tovább. Hirtelen megfordultam és ránéztem, de nem mutattam meg a mi voltomat. - Ki vagy? Vagyis mi vagy? - néztem őt, s reméltem, hogy a könnyebbik utat fogjuk bejárni, mert nem szívesen verekedtem volna vele össze.- Szóval? - léptem közelebb felé.- S hagyjuk azt a süket dumát, hogy ember vagy, mert tudom, hogy nem vagy az. - s továbbra is méregettem őt. Tudtam, hogy zavarban van, de nem érdekelt, jobb előbb túl esni rajta, mint később. A desszertem meg majd valamelyik ember vére lesz. -

Sokmindenre számítottam válaszul, de ERRE biztosan nem!
Első pillanatban nem is értettem mit akar kihozni a kérdésből, de a helyesbítéssel világossá vált.
- A kérdésedből ítélve, Te nem vagy ember - adtam kitérő választ, mert hülye még nem vagyok, hogy rögvest kiadjam magam. Nem állítom hogy megijesztett, még mindig csak egy gyenge nő, hiába lép közelebb, attól én még nem fújok visszavonulót, hogy menekülni kelljen előle.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy én viszont ember vagyok. - Zavart hogy nem tudom, Ő micsoda, de én ember, azt tudom. Még ha nem is mindig, de legfőbb részemben ember vagyok, tehát nem hazudok, nem mintha magyarázattal tartoznék.

Aww ugyan már, miből gondolod ezt. - nevettem el magamat. Micsoda abszurdom az amit mond. - Bárki rájönne, hogy nem vagy egyszerű ember. - mondtam neki szúrósan, s láttam, hogy nem tart tőlem. Mit is hittem, hogy majd megijed egy vékony szőke lánytól, aki negyed akkora mint ő. Reméltem, hogy az egyszerűbb módon is menni fog. -
Ez most komoly? - nevettem el magamat.- Kit akarsz átverni? Nem egyszerű ember vagy. Van valami másik éned. - mondom nyugodtan és továbbra is nézem őt. - Csinálhatjuk az egyszerűbb módszerrel is, hogy megmondod mi vagy. Vagy választhatod a nehezebbet is, de abban nem lesz köszönet. Nem akarlak bántani, de ha nem mondod el, amit tudni akarok, akkor kénytelen leszek. - mondom úgy mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon-

- Nézd Ariel... már ha ez az igazi neved - vontam fel a szemöldököm, mert már abban sem lehetek biztos, miután kiderült, hogy nincs minden rendben a hölggyel. - Én nem tudom honnét veszed hogy hazudok. Abból hogy úriember voltam, és megpróbáltam fizetni helyetted? Vagy abból hogy rendőr vagyok, és munkát ajánlottam? Esetleg abból, hogy kedvel a kutyád? Nem értem... Ember vagyok, nyugodtan elhiheted. Vagy ha mégsem lennék az, akkor pedig nem értem, mi közöd lenne hozzá? - néztem Rá kimeredt szemekkel. Alacsony, vékony, szőke, gyámoltalannak tűnő kis nő... ugyan mit árthat nekem? Megkarmol? De tényleg nem értem, mi köze volna hozzá, mi vagyok? Kedves voltam, Ő is normálisnak tűnt... Mi változott??
- Nem félek tőled, Ariel. - Szemrebbenés nélkül viszonoztam a pillantását, nem hátráltam, és arcom sem rezdült. Lehet hogy fegyver nincs nálam, de rég megtanultam anélkül boldogulni, nem tartok egy igencsak emberinek kinéző nőtől.

Igen, így hívnak. - mondtam neki szemrebbenés nélkül és hallgattam a mondani valóját. Miért is félne tőlem, hiszen egy 50-62 kilós szőke nőnek gondol, de ha tudná mi is vagyok valójában, akkor lehet nem így gondolkodna erről, bár ki tudja lehet akkor is sokra tartaná a dagadó izmokat.- Tudom, hogy nem vagy ember, legalább is nem százszázaléki, szóval hiába próbálod terelni a meséddel a dolgokat, nem most jöttem a falvédőről. - mondtam neki és összefontam a karomat.. - Talán annyi, hogy kérdeztem és választ várok, nem pedig kitérő válaszokat. Szeretem tudni azt, hogy kivel is van dolgom. - mondom neki higgadtan. Láttam rajta ahogyan végig mér, s látszott rajta, hogy nem tart igazi ellenfélnek. Fogsz te még meglepődni, ha most nem adsz nekem választ, gondoltam magamban.- Pedig jobban tennéd, mert nem akarlak bántani Warren, de ha nem mondod meg, amire kiváncsi vagyok, akkor kénytelen leszek bántani. Utolsó esélyed, hogy meg mond mi is vagy valójában. -mondtam neki teljes mértékben komolyan.- Megkedveltelek, így érthető, hogy nem akarlak bántani, de ha muszáj lesz, akkor foglak. Háromig számolok, addig van időd. - tettem hozzá még mindig haláli nyugodtan, s elkezdtem számolni, de még mutattam is neki. -

Nem tudtam eldönteni, nevessek, vagy nevessek, ezeken a képtelen szövegeken, amiket Ariel szájából hallottam elhangozni. Egyszerűen úgy volt nevetséges, ahogy volt. Nem szóltam egy szót sem, nem terveztem csak úgy kiadni neki magamat, nem most jöttem a falvédőről. Mikor elkezdte mutatni, hogy számol, már nem tudtam visszatartani magam, kitört belőlem a nevetés, és miközben a fejemet ráztam, legyintve kerültem ki az előttem mutogató nőt, aztán teljes lelki nyugalommal folytattam az utamat a sikátoron át.
- Kár a gőzért, kislány, nem félek az ujjaidtól, számolgass csak nyugodtan - vetettem hátra neki a vállam felett, de vissza sem néztem. Mint az idegen kutyát, úgy kezeltem. Nyugodt léptekkel, idegességet nem mutatva, és vissza Rá semmi esetre sem nézve, kell haladni, különben megvadul. Nem vágyom megvadult nőkre, úgyhogy nem is fogok úgy tenni, mintha érdekelne, vagy megfélemlítene a viselkedése. Semmi köze nincs hozzám, vagy ahhoz, mi vagyok. Ő sem azzal kezdte, hogy megmondta, micsoda valójában, így nem is jogos a "kérés" hogy én is adjam ki magam. Ennyi a mesetörténet.

Warren & Ariel

Figyeltem őt, de nem érdekelte bármit is csináltam. Biztos voltam benne, hogy idiótának nézz, hiszen itt pattog előtte egy törékenynek látszó szőke nő. De ezt mindig is szerettem, mert így mindig nálam volt a meglepetés ereje, hogy nem is vagyok én olyan törékeny, ártatlan lány. Nem akartam ezt tenni, de amikor elkezdett nevetni, akkor elpattant nálam minden, mert láttam, hogy jó modorral nem fogok én semmire se menni. Amikor kikerült, hátat fordított nekem és elindult nevetve és amit mondod, na az volt az utolsó csepp a pohárban.
Lehet az ujjamtól nem félsz, de nem vagyok kislány. - mondtam neki a fülébe, hiszen ott teremtem vámpír sebességgel, s mire eszmélni tudott, addigra a falhoz vágtam és a nyakánál fogva szorítottam.- Szóval ki is a kislány most? - néztem mélyen a szemébe.- Utáltam, ha hülyének néznek és nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem, hogy van könnyebbik út.- Nem akartalak bántani. - húztam vissza a vámpír fogaimat, de még mindig szorítottam, de nem tiszta erőből persze.- De a nehezebbik utat választottad, csak magadra vess bármi is fog ezek után történni. - s végig húztam az ujjamat a nyakán lévő éren, mert mindig is jó voltam az ijesztgetésekben, reméltem talán ő is félti az életét. - Tudni akarom mi vagy. - mondtam szinte undorral a szavakat, mert egyre jobban ideges lettem, de az éberségem nem lankadt.-

Szó ami szó, mégis csak meg tudott lepni. Váratlanul ért, mikor közvetlenül a hátam mögött szólalt meg a hangja, pedig már jó néhány lépéssel eltávolodtam Tőle. Ám nem volt időm, hogy megperdüljek, és szemrevételezzem, mit is szeretne tőlem, pedig jók voltak a reflexeim, mégis... egy szemvillanásnyi idővel később máris nyekkentem a falon, és ujjai a torkomra szorultak. Odakaptam, hogy lefejtsem kezét magamról, de... nem bírtam megmozdítani, túlzottan is erős volt, pillanatok alatt kiszorította belőlem a még meglévő levegőm szinte egészét. Vámpír. Naná, miért is lenne szerencsém, engem mindig ez a söpredék talál meg. Hogy rohadna ki a foguk a helyéről... - gondoltam magamban, miközben néztem Ariel hegyes fogazatát...
- Eressz.. - sziszegtem szinte levegő nélkül, ami így igencsak gyöngére sikeredett, de nem érdekelt, így is szólt bennem az életösztön, igyekeztem lefejteni magamról a kezét, még ha nem is hagy rá sok esélyt.
- Rohadj meg, kislány - löktem rajta egyet, másik kezemmel, bár nem mintha ettől eltávolodott volna tőlem, de legalább hadd érezze, hogy nem áll szándékomban együttműködni. Nem vagyok ostoba, ismerem a túszhelyzeteket. Attól még hogy megadom amit akar, ugyanúgy megöl, épp csak mellé megkapja azt is, amit tudni akar. De Tőlem BIZTOS nem fogja!!
Próbáltam elrántani magam Tőle, mikor a nyakamon simult végig az ujja. Na ezt főleg nem kérem, akkor inkább törje ki itt helyben a nyakam, de ne játszadozzunk!!
Újra feltette a kérdését, de én már válaszra sem méltattam, csak merő gúnnyal megfűszerezve, ami a szememből áradt, felmutattam neki a középső ujjamat, hadd találja ki magától, mit gondolok a faggatózásáról.

Valamelyest lazított a nyakam fogásán, legalábbis kicsivel több levegőt kaptam, mint annak előtte. De ettől még nem lett jobb a helyzet, ujjait ugyanúgy nem tudtam lefejteni magamról, hiába is volt minden erőfeszítésem. hogy erősebb, azt éreztem, hogy idősebb... azt elhiszem, de azt hiszem nem is akarom tudni mennyivel. A kis szuka jóval idősebb is lehet, mint amit még el akarok képzelni.
- Nem érdekel mi vagy, engedj el! - sziszegtem a képébe, de nem úgy nézett ki, mint akit meghatok azzal, ha beszélek hozzá. Sőt, annak alapján, inkább "beszélgetésünk" múlásával egyre rosszabbul jártam, hogy beszéltem.
Mikor elkapta a felmutatott ujjam, és a csont határozott ropogással válaszolt a szorítására, összeszorított számból sziszegés tört elő. Nem mondom, fájt, viszont nem adok meg olyan elégtételt neki, hogy egyebet halljon emiatt. Annál ez sem rosszabb, mintha lőne rám. Egy golyó jóval nagyobb fájdalmat okoz, mint ha akár még el is törné az ujjamat. Próbálkozzon csak, ennyiből még nem szedi ki belőlem az igazságot.
A következő pillanatban megint gyorsan történt, ami történt, megragadott a grabancomnál fogva, és mint egy rongybabát, vágott is át a sikátor másik oldalának falára. Még repülés közben felvillant a lehetőség hogy kereket oldok, de hiú ábránd maradt, mikor alig csattant hátam és fejem a falnak, Ő máris újra a torkomra kapott, és odaszegezett ahol landoltam.
- Ha gondolod... ölj meg nyugodtan - sziszegtem a szemeibe, de a félelmem nem mutattam ki... a haragom annál inkább, mert ha Katie-hez nyúl... ha csak a haja szálát meg akarná görbíteni, istenemre esküszöm, magam darabolnám ezer darabra ezt a kis szukát!! - De ha a barátnőmhöz nyúlsz, visszajövök, és kitaposom belőled azt a halhatatlan lelkedet, erre megesküszöm - villogtak Rá a szemeim, s az engem szorító keze, meg a szemei közt ingáztam. Szélvész módjára járt az agyam, próbáltam sajgó fejemmel kigondolni, mi a fenét tehetek, hogy levakarjam magamról.
Aztán gondoltam egyet, ahogy várakozásteljesen bámult engem, bíztam benne hogy a kezem annyira nem élvezi figyelmét. A zsebembe túrtam. Kerestem valamit... bármit, ami megfelel fegyvernek. Az utca megtanít kreatívnak lenni, és dolgoztam ott eleget... Ezzel a kis libával sem más harcolni, mint egy nálam jóval erősebb hústoronnyal. Meg kell valahogy gyengíteni...
Már majdnem feladtam, amikor hirtelen ujjaim közé akadt valami... fémes, recés... kicsi, de hatásos lehet... Nem is gondolkoztam sokáig, még óvatosan húztam ki a kezem a zsebemből, ám aztán villámgyors mozdulattal emeltem a magasba, és vágtam bele teljes erőmből a szorongatott lakáskulcsot Ariel vállába, remélve hogy olyan mélyre megy hogy tán ki se bírja szedni, és ezzel elérem, hogy gyöngüljön szorítása, és kereket is oldhassak, míg Ő azzal elfoglalja magát.

Warren & Ariel

Miért is tennék ilyet? Miért engednélek el? - néztem rá, s egy apró mosoly kúszót a számra. Hagytam hagy erőlködjön, legalább kifárasztja magát, s utána nekem még a kis ujjamat se kell majd szinte megmozdítanom, hogy fájdalmat tudjak neki okozni. - kár a Gőzért. - mondom neki még mindig nyugodtan és élvezem azt, hogy sikerül fájdalmat okoznom, hiszen akkor még se olyan erős, mint magáról hiszi. Láttam rajta, hogy nagyon türtőzteti magát, s harcolni fog az ellen, hogy ne mutassa ki a fájdalmát. De előbb utóbb ő is meg fog törni, mint mindenki .
AZ ujja ropogtatására, egy apró sziszegés hagyta el, mire még jobban néztem őt. Minek erőlteti magát, miért nem mondja el amit tudni akarok és akkor mindenki mehet a dolgára. Miért kell itt játszania az izompacsirtát, a hőst. Soha nem értem az embereket, hogy miért harcolnak a nagyobb és erősebbek ellen. Tuti bukás a vége úgyis, na de ez már nem az én gondom.
Már megint ezzel az öléssel jön. Mi ez valami mánia az embereknél, hogy csak ölni lehet, de fájdalmat okozni nem a cél érdekében?! - Már mondtam, hogy nem akarlak megölni. - néztem rá komolyan, de már nem bírtam magam türtőztetni, így újból kint voltak a fogaim, s hát az arcomon is volt kisebb változás. Kezd fogyni a türelmem, s komolyan az lesz, hogy minden egyes csontját eltördelem, bár kár lenne érte. - Csak tudni akarom, hogy mi vagy. - mondtam neki megint, de egyre idegesebben és agresszívebben. Amikor a barátnője került szóba, akkor éreztem, amint megváltozik a pulzusa. Szóval ő a kényes téma a farkaska. - Ez most komoly?! - nevettem fel hangosan, hiszen hogy tud ilyet mondani, most is ő van szorult helyzetben és nem én. - Most fenyegetni próbálsz? Gondolkozz kicsit. - mondom neki nevetve, s még mindig nagyon mosolygok azon, amit mond. S hogy ezt nyomatékossá tegyem, hogy én vagyok az erősebb, megint jobban szorítom őt a nyakánál fogva.
Nézem őt, s várok türelmesen, de olyan dolog történik amire nem számítok. Hirtelen felkapja a kezét és valamit a vállamba vág. Szorítás abba marad, s a vállamhoz kapok és nem mást látok meg ott, mint egy kulcssomot. Ez most komoly?! Beledöfött egy kulcsot a vállamba, s ekkor elhatározom, hogy nincs kegyelem többé. Látom amint menekülni próbál, de nem adok neki sok időt. Kiveszem a kulcsot és leveszem a kulcssómóról az egyiket, majd nem túl nagy erővel, de elhajítom és telibe a jobb lábszárába megy. Leveszem a következőt, ami a jobb combját találja el. Látom, amint a földre esik, s próbálja kiszedni a kulcsokat.
Szép lassan oda megyek, s rá mosolygok. - Ezt most muszáj volt?! - nézek a véres vállamra. S láttam, amint a lábát fogja. Maradt még kettő kulcs nálam. - Szóval akkor kezdjük újra kedves Warren. - azzal elkapom, s neki dobom a szemetes halmaznak és mostantól kezdve már nem sajnálom. - Szóval ki és mi vagy?- nézek rá, s közben a nálam maradt kulcsokkal játszom.-

Ellenérzéseim Ariel iránt, talán mind ki is ültek az arcomra. Legalábbis remélem, mert nagyon igyekeztem hogy láthassa. Hiába mondta azt hogy nem akar megölni, eszem ágában sem volt hogy higgyek neki. Vámpír. Minek hinnék? Hazug, vérszomjas, számító banda, egy őszinte, önzetlen gondolatuk sincs, nem fogok elhinni semmit, amit mond.
- Kár a gőzért, nem fogod megtudni - vetem oda gúnynak szánt hangon, de miként fenyegetésem sem ért célba, újra szorítani kezdte a nyakamat, amivel elérte, hogy elhallgassak. Testem automatikusan reagált a levegőhiányra, és erőszakosan próbáltam magamba szívni, ami nem jutott azonban el a tüdőmig, bármennyire is szerettem volna.
De a tervem beválni látszott, eleresztett, és a vállához kapott, amit rögvest ki is használtam, és már kerültem is meg, hogy futva hagyjam el a sikátort. Szégyen a futás, de a haszna hogy megmarad az életem. Igyekeztem ahogy csak bírtam, s már-már reménykedtem, hogy kiérek a félhomályból, és megszabadulok a némbertől, de jó pár méterrel a cél előtt nem várt fájdalom akadályozta meg a sikeremet. Előbb jobb lábszáramba, majd gyorsan utána combomba nyilallt egy éles fájdalom, melyektől izmaim rögtön megadták magukat, és térdre érkeztem a betonra.
- A rohadt, mocskos... - Ariel édesanyját céloztam volna meg szidalmaimmal, miközben kezem kapott a fájó pontokra, és a kölcsön kenyér visszajár módszerrel találkozva, igyekeztem magamból kiszedni a saját kulcsaimat. A mondatom folytatásában egy rám vetülő árnyék akadályozott meg, melyre felnézve jobbnak láttam nem befejezni.
- Mi a franc bajod van?? A fenének nem bírsz békében hagyni elmenni? - sziszegtem tiszta utálattal a nő felé, aki viszont piszkosul jókedvűnek látszott, és le merném fogadni hogy eztán élvezte csak a legjobban, mikor megint rongybabának nézett, és úgy vágott be a közeli szemetesek közé. Nagyot nyekkenve érkeztem köztük a földre, a mocsokba, megintcsak alaposan vágva fejem és hátam a kemény felületnek. Valamit ki kéne találnom ez ellen, mielőtt eltöri valamivel a csontjaimat...
- Cseszd meg - köptem vissza neki a szavakat, és ha már ilyen szívélyesen dobál, inkább maradtam ott fekve, legalább addig sem kell a képét nézni, és nehogy már én erőltessem magam. Előbb-utóbb megunja, és akkor megint lépek. Valamivel átdöföm a hülye ribanc szívét, csak találjak megfelelő eszközt.
Mintha csak isteni sugallat lett volna, az egyik kuka mögött, ami mellett hevertem, volt egy összetört fából eszkábált láda is. Néhány vastagabb léc félbetört rajta.
Tökéletes - gondoltam magamban, és odanyúltam az egyik fadarabért a kuka takarásában. Már csak azt reméltem hogy a kis ribanc idejön majd hogy megint odavághasson valahova, és akkor én is belevághatok még valamit. Végülis jár is, én csak egy kulcsot vágtam bele, Ő meg kettő belém, egyel még jövök neki.

Warren & Ariel

Most komolyan nem hiszel nekem? - vontam fel megint a szemöldökömet. - Ha akartalak volna úgy igazán bántani, akkor már megtettem volna. Akár még vámpírt is csináltam volna belőled, pontosan azért, mert annyira utálsz minket. - mondtam neki komolyan. - De nem tettem, mert nem akarod. Megölni meg nem foglak, hiszen családod van. -mondtam neki még mindig nyugodtan, hiszen ezért se öltem volna meg. - Szóval mi vagy? - tettem fel a kérdést megint, bár sejtettem, hogy nem fog még mindig válaszolni. -
Már mondtam, hogy mit akarok, de téged nem érdekel. - néztem rá. - Meg nem fogom szó nélkül hagyni, hogy belém döfted a kulcsodat. - mondtam neki szúrósan, s mondhatni nagyon is élveztem azt, hogy kínozhatom őt, hiszen most már indokom is volt. -
Talán még se volt olyan jó ötlet az, hogy oda vágtam, de hát na én se most jöttem le a falvédőről, szóval tudtam, hogy mi járhat a felébe, de ki akartam élvezni a pillanatot és játékosan ráléptem a lábára. - Szóval? - kérdeztem megint, s eljátszottam, mintha elakarnám törni a lábát, de persze eszem ágában se volt, de ezt neki nem kell tudni. Remek ezzel se hatom meg.- Amúgy miért is félted a barátnődet annyira? -kérdeztem tőle, s közben folyamatosan a kulcsokkal játszottam még mindig.- Csak nem baba lesz? - jutottam erre a következtetésre. S élveztem a pillanatot, hiszen meg van a gyenge pont is. Ami mindig jól jöhet. -
Naa jó így nem fogok semmire se menni, így oda hajoltam hozzá, hogy következő lépést is megtegyem, de ahogy számítottam, talált botot. Amint belém akarta bökni, elkaptam a kezeimmel és mosolyogtam rá, majd a botnál fogva pördítettem rajta, s megint repült, de már is ott voltam, s néztem rá. - Ostoba húzás volt. Szerinted nem számítok rá ennyi év után? Okosabbnak hittelek. - s azzal a lendülettel a botot közelítettem a combjához. -

Még hogy nem hiszek... Finoman fogalmazott. De azon kimeredt a szemem amiket beszélt még... Mi a francot akarna ez velem????
- Én aztán biztos nem lennék vámpír, te ribanc!! - mondtam maró gyűlölettel, és nemigen érdekelt, hogy még Ő tervezgeti, hogy nem öl meg?? Hát nagyon kedves... Akkor mégis mi lesz?? Egyszercsak feladja?! Mert én nem beszélek, az biztos, szóval nem tudom mi az elképzelése. Ha nem öl meg, nem tesz vámpírrá, és a kérdezgetéssel sem akar felhagyni, ezt akarja játszani a végtelenségig?? Előbb-utóbb erre téved valaki, nem csinálhatja a végítéletig!
- Te meg belém vágtál kettőt! - támadtam vissza. - És ha már itt tartunk, ÉN védekeztem, Te meg csak adod a hülyét! A fenét képzelsz magadról, he?? Mi közöd van ahhoz, mi vagyok?? Megvesztél?! Ezt nem szokás csak úgy közölni bárkivel, mikor ez fegyver lehet más ellen!! Addig jó amíg nem tudják az emberek a másikról, így nehezebb megölni!! - próbáltam én józan észre irányítani ezt az eszement nőt, hátha befejezi az aprításomat... Katie így is agyonvág ha így hazatalálok... De hátha nincs még otthon, akkor rendbe szedném magam mielőtt megjön, és hátha nem tudja meg... vagy nem akad ki... A fene, ebbe az átkozott vámpírba!!
Odajött, én pedig még jobban markoltam a fadarabot. Mikor a sérült lábamra lépett, meg kellett erőszakolnom a tudatom, hogy ne vágjam gondolkodás nélkül az Ő lábába a fát. Elmenne a kedve... de attól csak dühös lenne, nem járnék jól... a szívét kell elérnem...
- Nem fogod fel hogy nem mondom el!!! - ordítottam fel Rá, és idegesen néztem, hogy a maradék kulcsaimmal játszadozik felettem. - Katie-t pedig felejtsd el, semmi közöd nincs se Hozzá, se hozzám, se semmihez az életünkben!! Hagyj békén, és húzz el a bánatba!
Nem értette meg... csak azért sem hagy békén. Mi a fenével vonzottam így magamhoz ezt a némbert?! Mi vagyok én, vámpírmágnes?? Nem tudom elhinni, hogy ennyire rohadtul peches vagyok. Valahogy meg kell lépnem!!
Az alkalom jónak tűnt... lehajolt... és ki akartam használni a kínálkozó pillanatot, már közel lett volna a lehetőség, bele akartam döfni.. de elkapta a botot, és mielőtt visszaránthattam volna, vagy egyéb dologgal próbálkozhattam volna, már repültem is ismét, és megint csapódtam, nagyot koppanva a falon, amitől újra elhomályosult egy pár pillanatra a kép, amiből már a szorításra eszméltem... Megint előttem állt, és megint a torkomon szorultak az ujjai. De az még a kisebbik gond volt, mert a másik keze másra irányult, saját módszeremmel állva ellenem, a botot egy lendülettel a lábamnak is csapta..!!
Ez már egy elég hatásos támadásnak minősült ahhoz, hogy a sziszegésnél jóval hangosabb válaszreakcióval feleljek, ami egy pillanatig eszembe juttatta, hogy megadom neki a választ amit annyira akar... De aztán lenyeltem a hangom, és csak nem mondtam ki. Ez már nem ér annyit, most már ha belepusztulok se fogja megtudni!
A saját lábamból húztam ki azt a tetves fát, és minden igyekezetemmel viszonoztam a kedvességét, én ugyanúgy vágtam az Ő lábába! Ha már Ő a szemet-szemért módszert hozta be ebbe az egészbe a kulcsok után, akkor viszonzom a rohadt életbe!!

- Inkább a halál emberként, mint élni vámpírként. Voltam már a halál torkában, ott sokkal kellemesebb mint a fajtád bőrében lehet - válaszoltam, kivételesen őszintén, és reméltem méltányolja a kis ribanc, hogy ezt megkapja őszintén.
- A kutyádon át?? Ez komoly? Azért baszogatsz mert kedvel a kutyád?? - meresztettem Rá a szemeimet. Nem mondhatja komolyan, hogy ennyi a baja. Mi a franc?! Ez minden jöttmentet megkínoz, akire a kutyája barátságosan reagál?? Biztos hogy ennek agyára ment a hullalét!!
- Akkor javaslom hogy olvass el pár misztikus fantasztikus regényt, és találd ki, mert tőlem nem jutsz előbbre - mondtam makacsul, és én már rég zártnak tekintettem ezt a beszélgetést. Nem képzeli hogy ezek után én még bármivel is veszélybe sodorom a fajomat?? Az eszem ágában sincsen, a végén még ez a ringyó nekiállna házi kedvencnek nézni és hazavinni magával. Nem most jöttem a falvédőről!
- Megtarthatod őket. - Az sem érdekelt volna, ha lenyeli a kulcsokat. Szabadulni akartam... ennyi égés, és szívatás már elég volt, bőven, nem hiszem el hogy ennyit megér ennek a libának ez a francos kérdés!! Láttam rajta hogy élvezi ezt a szart, amit művel, csak tudnám mivel rontsam el neki... Rohadtul viszket a tenyerem, de a francba is, akkor is egy tetves nő!!
De nem feleltem. Tudom, ki akar akasztani Katie-vel, de ha beszélek, talán csak ellene is felhergelem. Őt nem találhatja meg! Nem tudja hol lakik, nem tudja a nevét, vagy hogy hogy néz ki, nem tud semmit!! Nem bánthatja Őt!! Amíg tartom a szám, és én tartani fogom. Bármit vágjon is belém, kulcsot, fát, a szívem is kitépheti, tőlem ez a ribanc nem tud meg semmit, még azt sem, hányadika van! Nem fog kicsikarni semmit!
Igyekeztem összpontosítani. Egyik kezem a lábamhoz kaptam, amíg Ő a magáéval volt elfoglalva, én a sebre szorítva kezem, igyekeztem kitapintani, hogy vajon milyen súlyos a dolog. Nem ért csontot, az jobban fájt volna, és nem állnék meg rajta, és nem spriccel ki a vér, szóval... nem pusztulok bele. Ebbe legalábbis. A fájdalmat meg elviselem. Sokminden fájt már sokkal jobban.. ezt kibírom.
Hallottam hogy nem messze koppan a bot, és számíthattam, volna rá, mégis némileg váratlanul ért, mikor elkapta a combomra szorított kezem, és csavart rajta egyet. Fojtott kiáltás szakadt ki belőlem, miként ezúttal arccal előre nyomott neki a falnak, de ami ezután következett, lényegesen jobban érdekelt, mint a karom. Az Ő karja...!!!
Nem volt időm, hogy hangommal hitelt adjak véleményemnek, mert a keze eltakarta az utat, mikor a számba nyomta azt, és a fémes, keserű íz töltötte meg az ízlelőközpontom észlelését, miközben szemeim kitágultak, és minden erőmmel azon igyekeztem, hogy a szabad kezem eltolja azt a mocskos rohadt kezét a számból, minden lehetséges rémkép végigcikázott a fejemben... hogy mindjárt landol valami éles a hátamban, ami megöl, vagy a következő mozdulatával kitöri a nyakam, esetleg kitépi a szívem a hátamon keresztül... fel tudtam volna vázolni ezer módot rá hogy megöljön, s közben hiába minden küzdelmem, a falnak nyomott, és nem is tudtam kierőszakolni a kezét a számból. Csak akkor szabadultam meg, mikor önként húzta el..
Hála annak a magasságosnak, eleresztett, mert lehet hogy én törtem volna ki a nyakát, ha itt marad... köpködve, undorodva törölve a számat, fordulta, Felé, a falnak támaszkodva közben, de újra csak az ujjamat mutattam fel neki. Bár nem nyújtottam oda, de most már az se érdekel ha kezemet töri. Amíg élek!
- Dögölj meg, te hülye kurva... - sziszegtem oda neki, kis szünetekkel a szavak között, csak hogy tisztán érthesse. A mocskos rohadt ribanca, hogy rohadna meg, és cseszné meg az ég... - Mi vagyok?? Ember vagyok! - hangsúlyoztam amilyen erősen csak bírtam. - És ha beledöglök is, de ember maradok, míg TE, egy rohadt, büdös szörnyeteg vagy! És remélem szétrohad a lelked a Pokol tüzében, te szajha! - mondtam, és nagyon igyekeztem, hogy rezzenéstelen arccal tudjam mondani, még ha hasogatott is kb... mindenem. - Nem érdekel mit csinálsz velem, te lotyó, én fogok nyerni, mert a büdös életben nem mondom ki amit hallani akarsz!

- Nincs gyerekem, de ha lenne se lenne semmi közöd hozzá - mondtam, ridegen, mélységes megvetéssel. - És a vámpírok már nem élnek, csak mozgó, vérszomjas hullák vagytok, az már nem élet! A halál az halál, ha megölsz, legyek halott egészen. - És ha ő nem öl meg egészen, csak átváltoztat, hát én megteszem, mert nem leszek szörnyeteg!! Már a meglévő szörny-létemért is elhagyott egyszer akit szeretek, ha vámpírként térnék haza... Ahh... nem! Haza sem mehetnék! A vámpír és a farkas természetes ellenségek, és belepusztulnék ha bántanám Katie-t..!!!! Nem és nem, inkább a halál!!
- Leszarom micsoda a kutyád, én akkor is ember vagyok! Ha annyira lehet hinni annak a korcsnak, akkor kérdezd meg tőle!! - Nem értettem ugyan egy mukkot sem, miért lenne akkora különlegesség hogy kedvel a kutya. Igen, a fajtársa vagyok, de ennyi! Ettől még nem leszek valami nagy szörny! Bármelyik emberrel előfordulhatna, nem hiszem el hogy pont engem cseszeget ennyire elszántan emiatt..
Én is a kulcsokra nézek, amiket a kezében forgat. Rossz duma... rossz... csak átver!! Nm tudja hol lakom!! És ha el is jutna a házamig, nem tud bemenni!! A ház az enyém! És én a büdös életben nem hívom be ezt a szajhát!! Katie pedig soha nem lenne olyan buta hogy kimenjen ha odamegy egy idegen, a bálon történtek után biztos nem!!! Behívni pedig Ő még nem tud senki effélét, vagyis hiába pofázik ez a kis senki, nem juthat be hozzám!! De ezt sem fogja Tőlem megtudni... a végén kifundálna valamit...
Megfeszültem a gondolatra... Nem keresheti Katie-t!! És nem találhatja meg!! Katie...
- Honnét... tudod... hogy meg tudsz-e engem igézni - sziszegtem, szaggatottan, de az indulattól fortyogva. Oké, én tudom hogy megtudna, de... Ő nem tudja mi vagyok, szóval nem tudhatja hogy megtud-e... Míg ki nem próbálja, de hátha beveszi...
Láttam, hogy neki nem tartott szinte semeddig sem meggyógyulni... ami némi problémát jelentett, rám nézve. De azért sem mondtam semmit. Hiába dőlt mellettem a falnak, hiába nézett, beszélt, vagy lépett felém. Csak a mély undorral bámultam Őt, és makacsul hallgattam. A hatás kedvéért, én is az oldalamra fordultam, és úgy támaszkodva a falnak, néztem Vele szembe, összefonva mellkasom előtt a karjaim. A fájdalmat igyekeztem kizárni, és csak a szajha szemeibe bámulni, azzal a megingathatatlan elhatározással, amiből hátha leesik neki végre, hogy Tőlem rohadtul nem fog megtudni SEMMIT!!!
- Találj ki valami újat, mert ez már unalmas - mondtam végül, mintha csak unnám magam, még ásítottam is egyet. - Nem tűnt még fel, hogy hiába cseszegetsz, nem jutsz előrébb? Ölj meg, vagy menj a francba, a puhány kis vallatásoddal nem szedsz ki belőlem semmit, a fenyegetéseidtől pedig nem félek. - A vég blöff volt, de azt is, szilárdan és megingathatatlanul mondtam a szemeibe bele egyenesen.

- Igen - válaszoltam meg kivételesen egy kérdését. Vagy kettőt, egye-kutya. - Azt tudom, hogy én egy magadfajta szörnyeteget nem engednék a közelébe. - Nem kell tudnia hogy ebből már akadtak gondjaink korábban. Tudom, Katie nem hagyna el amiatt... talán... de... a fenébe is, a most történtek után ÉN nem engednék vámpírt a közelébe, akkor sem, ha az a vámpír történetesen én lennék!!
Magamban dúltam-fúltam. Mi a francot vétettem előző életemben, hogy ennyi barom akad belém??? Valami nagyon rossz ember lehettem, hogy ennyi szörnyeteggel büntet a Sors.
- Hagyd... békén.. Katie-t!! - tagoltam a szavakat kis szünetekkel, dühödten, bosszúra szomjasan, és próbáltam nem mutatni, mennyire akaszt is ki igazából, hogy a kezében látom a tárcámat. Mikor a fenében szerezte meg??? És a francért nem bír leszállni rólunk?!?
Összeszorítottam szám, és nem válaszoltam. Nem... a végén kicsúszik valami, és ez a kis ringyó tényleg megigéz... Ha megtudja mi van Katie-vel, és megtud tőlem mindent Róla amit csak akarhat, elkaphatja... kitalálhat bármilyen mesét... a pokolba is, nem engedhetem... Katie-t meg kell védenem!!! Amíg Velem foglalkozik ez a kis senki, addig Ő biztonságban van... amíg én dühítem, és rajtam torolja meg... addig Katie-nek nem eshet bántódása... Nem érdekel mit tesz velem, míg Katie-t nem bántja...!!
- Mondtam már... csak egy kislány vagy. Egy puhány senki, nyomukba se érsz azoknak, akiket eddig ismertem, pedig már Ők is senkik voltak, de tudod mit? Te még a senki szintjét sem éred el, a nullánál is kevesebb vagy! - mondtam a szemeibe, és nagyon bíztam benne hogy felhúzom. Hadd dühöngjön, hátha kihúzom míg idetéved valaki, és hátha elszelel ez a ribanc... Csak addig túl kéne élni...
Ami nem is biztos, hogy olyan könnyű lesz.. - nyeltem, és mikor megragadta a kezem, megpróbáltam elrántani azt, Vele együtt, ám ezt ő is megtette, és kezemet magához rántva, kezdett szorítani. Hasogató lábaimon nem volt egyszerű állva maradni, ahogy rángatott az eszement k*rva, főleg, mikor szorítása erősödött, és a csavarás helyett, amitől eddig csak sziszegtem, összeszorítva fogaimat, szinte némán viseltem, elkezdte szó szerint összeroppantani a kezem, amire már felordítottam, és minden erőm összeszedve próbáltam kirántani az ujjai közül magamat.. De nem engedte! Éreztem a vállamon a kezét, és megpróbáltam magamba nyelni a fájdalmam, de nem ment!! Nem bírtam elhinni, hogy egy ekkora töpszli ribanc képes így elintézni... hogy ennyi neki... egy kis erőkifejtés, és minden erőlködés nélkül töri a csontom... pedig törte.. A rohadt életbe, tisztán hallottam ahogy ropognak a csontok, és ahogy szorít, sorban mozdulnak el a helyükről a darabok... mintha minden darabkát egyenként éreztem volna!!! Ha más nem, talán az ordításom feltűnik valakinek...
- Eressz el!!! - próbáltam elrúgni magamtól ezt a rohadt senkit! De túl erősen fogott ahhoz hogy rendes erőt tudjak kifejteni miközben épp a csontjaim töri...

A kezem nem volt elegendő ennek a vérszomjas dögnek, folytatta, csak azért is tovább folytatta, és a hasogató kezem után a vállam volt, amit szorítása megtalált. Hogy az átkozott ördög vitte volna el még mikor a léte gondolata sem volt! Az átkozott mindenségit, rohasztaná szét a napfény!!
- ERESSZ EL VAGY ROHADTUL MEGBÁNOD.. ÁÁÁHHHH!! - ordítottam torkom szakadtából a némbernek, ahogy éreztem hogyan feszül karom hátra, és már most meg mertem volna jósolni hogy ezt is törni fogja... az átkozott pokolfajzat!!!
- SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN NEM BESZÉLEK!! - kiabáltam neki, amin nyilván csak még jobban szórakozott, de ha tőből is tépi ki, az istenit, akkor sem beszélek!! Az átkozott rohadt életbe bele, hogy egy istenverte vérszopó sem képes a francban elkerülni!! Minden degenerált barom az én utamat keresztezi, és biztos hogy törhetnékjük támad a jelenlétemben. A fene esne az összes rohadt pokolszökevénybe. Csak ezt éljem túl, az isten verje meg őket, biztos hogy az egész tetves banda ellen bosszút esküszöm! Nem az én családomat fogják fenyegetni!! Épp elég rohadt ideig voltak már itt, ideje lesz hogy rohadtul eltakarodjanak már vissza ahonnét jöttek!! Csak forrjon össze a csontom, biztos hogy magam keresem meg, és gyújtom fel ezt a tetves ribancot itt mellettem. És átkozottul élvezni fogom!!!
- ERESSZ EL, BASZD MEG! - feszegettem a karomat, ám ezzel is csak magamnak okoztam még több fájdalmat, de az sem érdekelt, hátha sikerülne, levakarni magamról ezt az akasztanivaló szajhát!!

A hajamba markolt, és a fejem húzta, míg nem találkozott az Ő szeme az enyémmel. Megfordult a fejemben hogy szemenköpjem, de azzal csak még egy kéztörést értem volna el, amire nem vágytam, Őt akarom dühíteni, nem magamat agyonveretni. Más kell...
- Sajnos a fallal való találkozások amnéziát okoztak - sziszegtem bele a képébe, hogy jelezzem, a felét sem jegyeztem meg annak, amit mondott. Nem bántja Katie-t!!! Nem hagyom!!! Soha!!
- Szajhákra nem pazarlom. - Még hogy szép beszéd. Azt lesheti! Azt is, a sok egyéb mellett.
Felszisszentem rántására, ami majdnem kiáltás lett, de az sem váratott sokat, amikor egy elfojtani próbált kiáltással jelezte testem, hogy érzem hogy nyomja a vállamat, és érzem hogy a csontra fejti ki az erejét, és...
Azt a k*rva nénikéjét, hogy rohadna bele egy frissen aszfaltozott útba...!!!! - gondolatban ordítottam, habár kár lett volna erőlködni hogy visszafojtsam kiáltásom, nem tudtam mihez hasonlítani ezt az érzést... ahogy tisztán érzem minden milliméterét, hogyan repeszti és töri a csontjaimat... Törtem már csontom, nem újdonság, de az egy pillanat volt... hirtelen... de ez a tetves rohadt dög olyan lassan csinálja, mint akit külön erre oktattak az iskolában...
Újra a nyakamért kapott, és hátam a falnak csapódott. Kérdezett. De én nem feleltem. Némán néztem a szemeibe, összetört kezem bénán lógott tehetetlenül az oldalamon, míg a másik próbálta eltaszítani a nő kezét rólam, pont annyi sikerrel mint eddig...
Nem tudtam mit fog tenni. Elviselem ha eltöri még valamimet? El. Míg engem tör, és nem Katie-t, bármit elviselek! Míg élek, bármit!
De ahogy megláttam tekintetében egy villanást... az én agyamba az villant, hogy már nem biztos hogy az soká fog tartani... Jónak tűnt a megérzés, mikor rámvetődött, és éles fájdalom hasított a nyakamba. Éles fogak szúrták át a bőröm, és vájtak bele a húsomba. Éreztem, hogyan szívja kifelé a vért a testemből, és rajtam automatikusan futott végig a pánik...
Most megöl. - Ez játszódott le bennem újra és újra, miközben szemeim kitágulva, s még használható kezemmel vállát markolva próbáltam volna lökni... de nem mozdult a kezem...
De nem jött a halál. Elhúzódott. és ujjaim lehullottak a válláról, helyette nyakamhoz kaptam. Vér csordogált végig az ujjaim közt... De Ő csak mosolygott. Véres volt a szája, a fogai... akár egy démon, úgy vigyorgott rám ez az álnok ribanc...
Nyeltem. Nem feleltem a kérdésére. Nem tudtam, vagy nem akartam, már nehéz volt eldönteni. A világ összemosódott a szemeim előtt... és már nem is próbáltam ellenkezni, amikor újra megragadott, és újabb rövid repülést követően súlyos csapódással érkeztem törött kezemre, pár méterrel odébb. Felkiáltottam, és a kezemhez kapva fordultam a hátamra... Láttam hogy felettem áll egy folt, de nem tudtam ráfókuszálni, de nem is nagyon igyekeztem. Lehunytam a szemem... Katie arcát idéztem magam elé, és kimondtam...
- Animágus vagyok... Állattá változom.. Kutyává... - leheltem, és próbáltam nem a megadás és feladás keserű ízét érezni a számban...

Ez most komoly? - kérdeztem vissza és közben nevetésben törtem ki. Honnét szedi ezeket az idióta beszólásait. Komolyan azt hiszi, hogy ezekkel meg tud hatni. Szánalmas inkább és már egyre jobban kezdett idegesíteni a makacssága is, pedig nem akartam megölni őt, de ha így halad akár lehet az is a vége.
Szajha lennék? - kérdeztem vissza.- Neked legalább meg van mindened, de nekem? - mondom neki undorodva.- Pont az ilyennek kellene meghalniuk, akik a másikkal így beszélnek. Azt se tudod min mentem keresztül és miket láttam már. - mondom neki undorral.- Szóval jobb ha lakatot teszel a szádra, vagy nem lesz fogad. - mondom neki dühösen. Nem értem, hogy jön ehhez, hogy ilyeneket mondjon nekem. -
Finom, édes volt a vérre. Ínycsiklandóan hatott rám, s még gyorsabban begyógyultak az eddig be nem gyógyult sebeim. Nehéz volt abba hagyni, de nem akartam megölni és ehhez is tartottam magamat. Nem akartam a barátnőjétől elvenni, hiszen tudtam milyen érzés az, amikor elveszik tőled azt, akit a legjobban szeretsz. Én nem leszek ilyen, legfeljebb akkor, ha megérdemlik azt.
Leguggoltam mellé és onnét néztem őt. Figyeltem a légzését is, de egyenletes volt. Így nem kell aggódnom emiatt. Végre megtört, elmondta amit tudni akarok. - Értem, köszönöm. - mondtam neki kurtán, mert láttam, hogy félig kába volt már. Lassan felálltam és éppen készültem elmenni már, de valamennyire megsajnáltam őt.  
Felemeltem az épp kezét és a nyakára nyomtam, hogy elszorítsa a vért. Félig üllőhelyzetbe mozdítottam őt, s előkotortam a telefonját, hogy ne hagyjak semmilyen nyomot és hívtam a mentőket. Névtelen bejelentést tettem. Telefont és tárcát visszaraktam a helyére.  
Ott maradt egészen addig, amíg nem hallottam a mentőket már. Közben folyamatosan figyeltem rá. Mit tettem, gondoltam magamban, pedig soha nem akartam ilyet tenni. Sajnáltam őt részben, de nem tudtam teljesen. Láttam amint a mentők elviszik, de onnantól kezdve reméltem, hogy soha többé nem futok össze vele.
Megjegyeztem amit mondott és megfogadtam, hogy utána nézek kik ők valójában.

/Köszi a játékot    /