Felém fordult, arcán valami megnevezhetetlen kifejezéssel, amit itt nem gyakran vélek látni. Elszántság talán? Hát, magam nem is tudhatom ezt, de azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem csak úgy a fejére ejtették a srácot. Még ha a nemzete irányába nem vetek túl sok tiszteletet. Bocsánat, ez már rasszizmus! Mégse érdekel túlzottan a téma. Én, Matthias, egy ilyen férfi vagyok. Csak épp egy hülye tanár testében ragadtam. Bocs, extanár, hiszen kirúgták. - Miért is érdekel ez téged, kedves barátom? - ejtettem ki az utolsó két szót égető gúnnyal, levakarhatatlan vigyorgással.
-A nevem Castiel és angyal vagyok... villantottam meg a szárnyaim a vele szemben lévő falon.
19 éve azt a parancsot kaptam, hogy figyeljem meg egy vérfarkas és vámpír kapcsolatát. Ezek voltatok ti, láttam a szerelmeteket kibontakozni egymás iránt. Kérdésedre válaszolva, azért nem tudom mi történt veletek a többi évben, mivel a parancs csak Scott születéséig szólt. Viszont amikor megszületett, nem bírta a két fajta gént, túl kicsi volt még ahhoz, hogy ezt egyensúlyba bírja tartani. Így hát a szervezete feladta és leállt a szíve. Ezt látva valami megmozdult bennem és nem hagyhattam őt csak így meghalni. Ezért megszegve a parancsot, többet tettem mint szabadott volna. Elpecsételtem a gyermek testébe a vámpír gént és újra életet leheltem belé. meséltem el neki már a teljes történetet, nem tudtam, hogy fog reagálni, de már nem is ez foglalkoztatott leginkább. Hanem azok amik az után történtek velük, amit én már nem láttam. Elmondta, hogy nagy tragédia történt a családban. Abban viszont biztos voltam, hogy Scott még életben van, hiszen éreztem volna ha a pecsét megtörik. -Na akkor most már tudod, szóval te vagy soron. Mi történt veletek Scott születése után? Mi volt az a tragédia? kérdeztem tőle komoly tekintettel, kíváncsian.
Először majd'felnevettem örömömben, hogy mégis megnyílik előttem és elárulja a titkát... Azonban ez sem tartott pár percnél tovább. Mikor kezét a homlokomra helyezte, vámpír létemre egy pillanatra megijedtem, hogy most mire készülhet. Nem is csoda, hányingerem támadt ahogy hirtelen eltünt előttem a főtér helyszíne, majd a következő percben már a sikátorban találtam magamat. Uramisten, kicsoda lehet, ha ennyi mindenre képes?? De ez mind semmi, a legnagyobb döbbenet akkor ért, amikor bemutatkozott.. bevallotta, hogy ő egy angyal, valamint megvillantotta a szárnyait a háta mögött levő falon. Ijesztő volt, még engem is vámpír létemre teljesen kirázott tőle a hideg. - Fú, most nem tudok megszólalni - vallottam be akadozva. - Habár ezen már meg se lepődhetnék. Van egyáltalán olyan faj, ami csak a mesék világában létezik? - tettem fel a költői kérdést, megpróbálva elviccelni a dolgot, kisebb nagyobb sikerrel. De ismét az arcomra fagyott a mosoly, mikor újra megszólalt és ezuttal az előbbi történet teljes, cenzúrázatlan változatát hozta tudtomra. Nagyot nyeltem, mikor ahhoz a részhez ért, hogy Ő indította újra a kisfiam Scott szívét, megállítva benne a vámpír gént. - Te... aztán tudod, hogy kell egy vámpírra infarktust hozni, pedig elméletileg már megállt a szívem - fecsegtem, mert nem tudtam mi mást mondhatnék ezek után. - De, akkor ezek szerint köszönettel tartozom neked, amiért megmentetted a fiam életét - mondtam ezuttal teljesen komolyan is gondolva. Annyira fura, hogy eddig hiába kutakodtam utána, semmit sem találtam, most viszont 18 év elteltével szinte az ölembe hullik az a rengeteg információ.. naná, hogy köszönettel tartozom értük Castielnek, ráadásul azok után amiket elmondott, még hálás is vagyok neki. - Ha a közeljövőben szükséged lenne egy vámpírra, amit kétlek, de azért ha mégis, keress meg - ajánlottam fel a segítségemet, hiszen megérdemelte. - Jövök eggyel - kacsintottam rá. Meglepett ez a barátságos viselkedés a részemről, azonban azok után amiket megtudtam az imént.. nem hiszem, hogy rossz ember, illetve angyal lenne. De az még mindig fura, hogy a Földön volt... lehet, hogy kitiltották a Mennyországból, így bukott angyallá vált? Ácsi, elég legyen a fantáziálásból, parancsolt rám a belső énem. - Hát ezt elég nehéz lesz elmesélnem, tekintve, hogy soha senkinek nem mondtam még el ezidáig... - vallottam be felsóhajtva, amint eszembe jutottak az emlékképek. - Na de megerőltetem magam. A lényeg, hogy Scott születése után Chris elvette tőlem a fiamat és elrejtette előlem, hogy még véletlenül se bukkanhassak a nyomára. Amikor ezt észrevettem, persze kiakadtam és tüzön vizen keresni kezdtem, faggatózva az apjánál is, bevetve mindent, hogy árulja már el, hol találom. De hiába ígérgettem neki, hogy soha nem bántanám a fiamat, ő folyton folyvást azt hajtogatta, hogy nem teheti, nem lenne biztonságban mellettem... - Itt rövid hatásszünetet tartottam, amíg eltüntettem az imént megjelenő nedvességet a szememből. - Semmire se mentem vele, így kénytelen voltam megfenyegetni, hátha azzal beadja a derekát.. de nem tette, végül nem bírtam visszafogni magam és elvettem az életét.. - halkult el a hangom.
Láttam az arcán a nagy meglepettséget, amikor bevallottam, hogy mi is vagyok. Tudtam, hogy meg fog lepődni, hiszen számára eddig csak a mendemondákban élő lényről derült ki, hogy mégis létezik. Nagyon meglepett a reakciója, nem lett velem ellenséges, sőt még elkezdett viccelődni is. -Hát ha úgy vesszük igen, példaképp a Jeti nem létezik. Viszont sok mese épült a valóságra. mondtam neki teljes komolysággal. Miután elmeséltem a történet többi részét, az még nagyobb meglepetés volt neki. Ami ez után történt arra pedig végképp nem számítottam. Köszönetet mondott azért, hogy nem hagytam a fiát meghalni. Talán még sem minden vámpír gonosz vérszívó, mint ahogy eddig bizonyították. Végre találkoztam egy olyannal akit nem csak a vér és az öldöklés hajt. Bár tudtam, hogy Lucy egy kedves lány, azért ilyen reakcióra nem számítottam. -Ezért nem jár köszönet, ezt kellett tennem. mondtam még mindig nagy komolysággal a földet nézve, visszaemlékezve arra a két évre. Akkoriban nagy magányban teljesítettem a rám kiszabott parancsokat. Ezért is vált nekem fontosabbá ez a feladat mint a többi. Amikor titeket figyeltelek láttam, hogy milyen boldogok vagytok és az, hogy én ebben segíthetek, engem is jó érzéssel töltött el. Viszont amikor Scott mondhatni a ti együttlétetekbe halt bele. Egyszerűen nem hagyhattam. annak ellenére, hogy nem vártam ezért köszönetet, ő felajánlotta, hogy ha a jövőben szükségem lenne a segítségére, csak hívjam. Jó érzéssel töltött el az, hogy így reagált a dolgokra, végre valami jó is származott abból, hogy elmondtam a teljes igazságot. Ezek után válaszolt az én kérdésemre is, ami eléggé lesújtó volt. Elmondta, hogy miután Scott megszületett az életük drasztikus fordulatot vett. Chris rájött Lucy titkára ami miatt féltette tőle a fiát. Ezért elrejtette előle Scottot, ami miatt végzett vele. Láttam, hogy nagyon megviselte ez a dolog. Érthető, hiszen a boldog életük, borzalmassá vált. -Sajnálom.. szemébe nézve mondtam neki, ez a dolog kicsit engem is elszomorított. Pont ezt szerettem volna megakadályozni, de a sorsot még én sem tudom megváltoztatni.
Furán néztem rá, mikor elkezdett példát adni a költői kérdésemre. Pedig azt hittem, kihallatszott a hangom éléből, hogy ... vagy csak nem ismeri a költői kérdés fogalmát?! Ez is egy ésszerű magyarázat lenne rá. - Ja a Jeti.. meg Pán Péter sem - tettem hozzá irónikusan, egy szemforgatás kíséretében. Csak hallgattam a szavait, látszott mennyire megérintették a velünk történő dolgok, valamint Scott pillanatnyi szívleállása.. Összeborzongtam mikor a végéhez közeledve azt mondta, hogy idézem "a ti együttlétetekbe halt bele"!! Pfúj, még most sem tudom megérteni, mit ettem azon a csókán?! Az evést kivételesen nem szó szerint értettem.. Dehát fölösleges is lett volna a Nagy Szerelmet keresnem, mialatt tiszta szívemből gyűlöltem a személyét.. Vagyis az én esetemben a Szerelem szó hallatán minden alkalommal kizárólag ugyanarra a férfira tudok gondolni. És akkoriban én nem akartam Rá gondolni. Gyűlöltem Őt. De mégis jó okom volt Chrissel lenni és ez az ok szorosan összefügg a fiunkkal, Scottal is. A világ legeslegértékesebb ajándékát kaptam Tőle, a fiamat, egy kisbabát, akire már vagy ezer éve vágytam. Ezért is fájt annyira, amikor megfosztott tőle. Scott lett volna a második esélyem a boldogságra. Hogy újra boldog, teljesértékű életet élhessek a fiammal - és még akár Chris társaságát is eltürtem volna egy kis időre. De nem így történtek a dolgok, így kénytelen voltam megölni őt... ezzel elveszítve a második esélyemet is.. Mindenesetre nagyon remélem, hogy az idő elteltével talán Scott tud majd adni nekem egy harmadikat is, hogy végre bebizonyíthassam Neki, mennyire szerettem Őt, már a születése pillanatától kezdve. Megvallom, nem kicsit lepődtem meg amikor Castiel együttérzően nézett a szemembe a történtek hallatán.. Pedig azt hittem, ellenségesen fog bánni velem, amint kijelentettem, hogy megöltem a saját fiam apját... - Ne tedd... ez már régen történt... - mondtam felsóhajtva. - Talán most, hogy ismét itt van a közelemben, kijavíthatom az akkori hibámat és kapok egy újabb esélyt.. Nem tudom mekkora az esélyem rá, de egy próbát mindenesetre megér. Mi más célom lenne az életben, mint elnyerni a saját fiam megbocsátását? - töprengtem hangosan, majd eszembe jutott valami és kíváncsian néztem Castielre. - Mondd csak, azt nem tudod megérezni véletlenül, hogy hol lehet most? Mármint Scott? - kérdeztem izgatottan, mert ezek után minél hamarabb látni szeretném.
Hallgattam amiket mond Scottról, látszott rajta, hogy tényleg meg akarja ismerni fiát, akit csak elragadtak tőle. Chris jó "ember" volt, viszont a tette miatt nem éreztem iránta sajnálatot. Amúgy is ha a fajbeli különbségek miatt kezdett el ellenségesen bánni Lucy-val, nem is szerette igazán. Aki igazán szeret és bízik a másikban, nem úgy cselekszik mint ő. Lehet én akkoriban személyesen nem találkoztam velük, de tudom, hogy Lucy képtelen lenne bántani a fiát. Hiszen Chris-t sem harapta meg egyszer sem, akkor a fiával miért tenné? gondoltam végig ezeket a dolgokat. Ez után elmondta azt is, hogy mivel Scott a városban van minél előbb beszélni szeretne vele és reméli, hogy megbocsájt. -Igen, ez lenne a helyes. Viszont vigyázz, ne feledd, hogy már beteljesítette az átkot. mondtam neki a szokásos komoly tekintettel, célozva arra, hogy már vérfarkas, így veszélyt jelent rá nézve. A fakasok elég vehemens lények tudnak lenni olykor. Ami a te esetedben nem túl jó. Az erejükben, nagy szerepet játszik a düh, ez az érzés felerősíti őket. Ilyenkor könnyedén összeszedhetsz egy harapást. mondtam neki pár dolgot a farkasokról. Nem szerettem volna ha baja esik, főleg nem a saját fia által. Ez után felvetette azt, hogy nem tudnám e megmondani, hogy hol tartózkodik most Scott. Bárkit képes vagyok megtalálni, bárhol is legyen az illető, hacsak nem viseli a jeleket ami ezt megakadályozza. Scott esetében még az is könnyített a dolgon, hogy az én pecsétem van a testében. -De igen. mondtam majd egy pillanatra lecsuktam a szemem, hogy koncentrálni tudjak. Ez után pillanatokon belül meg is találtam a pontos tartózkodási helyét. -A park... mondtam neki kinyitva szemem, rá nézve. Remélem sikerül elnyerned a bocsánatát, bár ez nem feltétlenül a te hibád... mondtam neki majd csak a homlokát érintve a parkba teleportáltam. Mivel tudtam, hogy úgyis oda készül, így megrövidítettem neki az utat. Direkt olyan helyet választottam, ahol véletlen sem tűnik fel senkinek a megjelenése.
Figyelmeztetése hallatán csak vontam egyet a vállamon. Nem tulzottan érdekeltek az esetleges következmények, leginkább arra koncentráltam, hogy minél tapintatosabban rávezethessem az igazságra. Na jó, persze nem akartam rögtön belevágni a közepébe egy "én vagyok az anyád" típusú mondattal. Azzal csak azt érném el, hogy egy, nem gondolná komolyan és kinevetne, vagy kettő dühbe gurulna és letépné a fejemet - vagy tényleg egy harapással végezném. - Tudom, és pont emiatt is kell elővigyázatos lennem - bólintottam egy sóhaj keretén belül, mikor a farkasok vérmérsékletéről kezdett kiselőadást tartani. - De ez egyáltalán nem fog megállítani.. még akkor sem, ha a végén egy harapással végzem - tettem hozzá a lehető leghatározottabban közölve, különbenis, ha én valamit a fejembe veszek, azt így vagy úgy, de véghez is viszem. Mikor kijelentette, hogy tudja hol van, rögtön felcsillant a szemem és izgatottan vártam a válaszát. Nem tellett sok időbe és máris elmondta, Scott tartózkodási helyét. - Köszi a tanácsot... és a segítséget, valamint mindazt, amiket elmondtál a fiamról - villantottam meg a hálás mosolyomat, mielőtt még megérintette volna a homlokomat, ezzel együtt elteleportálva engem a parkba.
Kifogástalan félmosolyomban, cinikus gondolatim között, húztam végig gondterhelten kezemet fejtetőmön, miután rövidesen válasszal illetem. - Hogy miért érdekel? - csúsztattam kezemet a sebembe beképzelten. - Kissé olyan mint az unalmas televiziós bárbaj műsorokban, nem igaz? - a szokatlan kérdés-kérdésre módszer egy alapvető kibújó, hogy az emberek látszatott alkítsanak valódi énjük ellen. Bár a helyzet enyhe idességet ídéz fel belőlem, amit egy alig izzó cigaretta szálal csillapítok. A szokásosnál most nagyobb önkontrolt erőltetek magamra, nehogy a megszűnt párbeszédben durvább módorral folytasam a társalgást. - Inkább az izgat, miért von kérdőre egy köznapi ember békés és magániellegű perceimben? - gúnyosan vetek oda egy pillantást, miközben szemérmetlenül végigsiklik horizontom a megjelenésén. Talán fel sem fogom, kivel állok szembe, mégis undort vált ki belőlem az öntelt viselkedése.
Csak szemforgatást váltott ki belőlem. Kezdtem allergiás lenni erre az arcra, erre a szempárra. Márpedig ő elviekben barát, mert vámpírvadász. Mint amilyen én vagyok. Vagyis a test tulaja, mert ÉN nem vagyok. Maximum Alaric Saltzman.. a besavanyodott, kirúgott történelemtanár. Felsóhajtottam, és összehúztam a kabátomat, így méregetve őt egyre több pimaszsággal és önteltséggel a tekintetemben. - Azt hiszem, eme tekintetben e találkozás teljesen érdektelen. Már nem vagyok vadász. - mondtam, ám kissé hazudtam. Lenne Mr Salztman vadász, ha nem élnék a testében, mint valami bélféreg.
Azzal hozakodott elő, hogy már nem állkapcsolatban a vámpír vadász szakmájával. Erre viszont rácáfolnék. - Én ezt nem állítanám olyan biztosra. Ha valóban nem vadász most már, mint mondja, akkor miért van még nyilvántartva a szerződéseink között? - hosszasan elmosolyodtam a dolgon, miközben az erre tévedt emberek árnyékát kísértem figyelemmel az aszfalton. Szemlátomást, nem foglalkoztatott túlzottan, hogy a megadott személlyel, már semmi közös nem kapcsol össze. Tárgyalni küldtek, ezért is vagyok itt. - De nem is ezért jöttem, hogy megvitassuk egymás ügye-baját, mint az ismerős lelki társak. - fejeztem ki gúnyos hangsúllyal a haszontalan társalgásunkat. - Azért jöttem, hogy megtudjam, Damon Salvatore kapcsolatait, ebben a városban. Kivel beszél, van-e esetleg rokonja? És ez kitudná jobban a környéken, mint egy helybéli tanár, akár már kb 5 év itt tanít, és az ismert Elena Gilberttel is jobban van? - Nem igaz? - vezettem rá a magánjellegű feladatomra, kísérten egy alig észrevehető iróniával. Fontos megtudnom, kivel vagy mivel állok szembe, ha Damonról teszünk említést. A legkönnyebb úton szeretnék eljutni hozzá, még hozzá úgy, hogy a szeretteivel előcsalogatom a búvóhelyéről, majd mikor elérkezettnek látom az időt, megölöm, és nem kevés pénzért eladom.
Egy mondatára gyanúsan kaptam fel a fejem. Elena és Damon Salvatore. Hisz' már mindkettejüket ezzel a vezetéknévvel kell illetnem. Mindketten Salvatore-ok. Az esküvőjükön kifejezetten jól szórakoztam, és ott találkoztam újra Lettivel. Mi lehet azóta az én legszebb virágszálammal? - Erről nem beszélhetek. Damon Salvatore az én problémám, nem a tiéd, kis ferdeszemű barátom. - mondtam neki maró gúnnyal, és összerántottam magamon a kabátot. Nem voltam vadász, mégis bökte a csőrömet Damon Salvatore jelenléte. Viszont erről nem óhajtok társalogni ezzel a senkiházival. Mit csinál itt, csak betolakodott. - Viszont bocs, jelenésem van máshol. - vágtam felé egy grimaszt, majd elindultam innen. Hagyjuk már... semmi szükségem pofavizitre.
Remélem, hogy újra egymásra találnak és nem harapás lesz a vége. Ez a család fontos számomra, nem szeretném ha még tragikusabbra fordulna a helyzetük. Nem gondoltam, hogy így alakul a sorsuk, de most minden újra jó lehet, de ehhez az szükséges, hogy Scott megbocsájtson. Miután elteleportáltam Lucy-t Scotthoz, én eltűntem és a hotelszobámban jelentem meg.
Sétálva jöttem el idáig. Nem voltam híve a sötét sikátoroknak, most mégis ide kényszerültem, hogy találkozzam a sötétséggel. Ez kellett, erre a légkörre volt most szükségem. Nem tudom, hogy mit vártam. Isteni megváltást? Nem, nekem már tovább kellett volna állom innen. Talán életem legrosszabb döntése volt tanári állást válllalni itt. Ostobaság támogatni Shane-t és Connor-t, hiszen egyértelmű, hogy ez az én életembe is belekerülhet, már amilyen őrültek ezek ketten. Csak a vámpírok. Én magam vérfarkas vagyok. És mégis kellek nekik. Mire jó ez? Felsóhajtottam. Ostoba gondolatok. Ostoba élet. Minek egyáltalán? Hiszen kis eséllyel élhetjük csak túl. De egyedül, egymagunkban semmiképpen sem. Éppen ezel a gondolatok cikáztak fejemben, mikor feltűnt egy alak a közelemben. Nem is a közelemben, hanem a sikátor másik végében... furcsa, szokatlan egyéniség lehet, ha ilyenkor ő is erre téved.
Lehet egy kicsit hülye az észjárásom, de akárhogy is, én nem szeretek az éjszaka közepén egyedül a kivilágított utcákon járkálni. Normális esetben és normális emberek valószínûleg azt választanák pedig. De én nem vagyok túlságosan normális, és ez még csak nem is normális eset. Hiszen mikor és hol számít normálisnak ha vámpírok szaladgálnak a városban? Jobbik esetben csak a városban. Viszont sajnos ez nem a jobbik eset. Na de mindegy, a lényeg az az, hogy a vérszomjas lények többnyire ilyenkor éheznek meg. A központban pedig ilyenkor már csak néhány ember lézeng. Azok is leginkább ittas állapotban vannak. Azt sem tudják mi történik velük. Bevallom..én sem vagyok túl józan ami ezt illeti. De azért még tudok magamról. Viszont nem valószínû, hogy meg is tudnám védeni magam. Eddig mindig sikerült hazaérnem ezekbõl a sötét utcákból. És ez szerintem most is így fog történni. Remélem! Gyorsan trappolok a sötétben és elõszedem a telefonomat, hogy megnézzem az órát. Nagyszerû! Még lesz pár órám alvásra is ha egyszer hazaérek. Miközben tuszkolom vissza a táskámba azt a mobilt beleütközöm valamibe. Vagy inkább valakibe. Hirtelen felnézek és ijedtemben felsikkantok majd hátraugrok egy lépést. Mi a fenét keres itt ilyenkor? És mért áll egy helyben? Vagy miért nem állt ki az utamból mikor látta, hogy jövök? Vagy nem látott? Nem hiszem! - Bocsánat! - Hadarom el gyorsan. - Én csak... Óhh! - Nyelem el a mondatomat majd még egy lépést hátrálok. Ugye nem?
Pár pillanatra le kellet thunynom szemeimet, és a falnak dőltem, nyakamat masszírozva, hogy ki tudjam kapcsolni a gondolataimat. Bonyolult világ ez, bonyolult... s tudtam, hogy vissza kell térnem az iskolába, hiszen tanítanom kell. Shane meg főleg számít rám, csak hogy minden boldog és fantasztikus legyen. Milyen ostobaság már ez...! Évek óta elvégeztem az egyetemet, és soha nem hallottam még semmilyen Silas nevű fickóról, vagy gyógyírről, ami kiváltaná a vámpírok a vámpírlétből. Ilyen egyszerűen csak nem létezik. De annyira az életévé vált már, hogy nem képes ezt felfogni. De rendben, hát játsszuk ezek szerint ezt a színdarabot. Meglátjuk, ki marad tovább a porondon. Újra elindultam, mentem egyenesen, de olyan lassan, mintha egy halotti menetet vezényelnék éppen. Vártam egy hívást, de az csak nem akart jönni. Micsoda időzítés hát, mikor megláttam velem szemben egy alakot! Eleinte megfordult a fejemben, hogy csak egy vámpír képes ilyenkor a városban ólálkodni, de... ez a lány - ahogyan hamarosan megállapítottam a nemét - cseppet sem vámpírnak nézett ki. És nem is éreztem, hogy az lenne. A vámpírokat rögtön kiszagolom, már csak a hatalmas ellentétért is, ami a két faj között fennáll. - Semmi gond. - mondtam neki röviden, és tömören, miközben arcáról a mobiljára siklott a tekintetem. - Talán keres valakit? - kérdeztem, még mindig közömbösen, bár már egy féloldalas mosoly játszott az arcomon.
Ahogy megszólal kicsit megnyugszom. Nem mindenki "semmi gond"-al reagál ha valaki csak úgy nekimegy. Legtöbb önfejű idióta valami nézz a szemed elé-vel lerázna. Mindenképpen azt kell mondanom, hogy rendes. Persze ez csak első benyomás. És az nálam bármikor átváltozhat. - Hát.. öhm! - Nagyszerű! Milyen tágas a szókincsem! Egyszavas válaszok! Ennél hülyébbnek már nem is nézhet. Courtney! ~ Szedd össze magad! ~ Parancsolok magamra majd egy újabb nekifutással megpróbálok egy értelmes mondatot kipréselni magamból. - Nem. Én csak, éppen hazafelé tartottam mikor beléd futottam. - Elég nehéz zavartan, ijedten és nem éppen józanul értelmesen beszélgetni valakivel. - Még egyszer bocsi! Nem volt szándékos. - Lesütöm pár pillanatra a szemem majd felnézek és megkeresem a két szempárt ami a telefonomra szegeződött. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de mielőtt még képes lenne elvenni tőlem azt belecsúsztatom táskámba és újra megszólalok. - Egyébként mit csinálsz itt ilyenkor? - Kérdezem. Nem szeretek magázódni. Talán ez kicsit modortalannak tűnik, de alig pár évvel lehet tőlem idősebb. Ha őt magázom akkor egyúttal már saját magamat is magázhatnám. Viszont merem remélni, hogy még nem vagyok olyan idős.
Egyre magasabbra szaladt a szemöldököm. Nem volt valami túl bőbeszédű. És mi több, válaszai számomra felértek azzal, hogy igazából nem is mondott semmit. Töltelékszavak, amik nem visznek se előre, se hátra, éppencsak ott toporgunk egy helyben, ahol vagyunk. Eze
n kellene valami folytán változtatni, de ahogyan végignéztem rajta újra és újra, azt véltem felfedezni, hogy fiatal lány még. És szerény is, mert őket - tanári mivoltom miatt - mindig kiszúrom. Négy évnyi pszichológia tanulás... megtette a hatását. - Óh, értem. - álltam félre, hogy akár folytathassa is az útját, ha gondolja, de nem így történt. Tovább beszélt, és valamiért most nem is tartottam ezt ostobaságnak, hiszen... ha mondhatjuk így, jó ideje nem kommunikáltam senkivel, csak néhány bajos diákkal. - Nem az a kérdés, hogy én mit keresek itt. - néztem végig rajta újra. - Az a kérdés, hogy te mit keresel itt. Fiatal lányok, egyedül az utcán. Egy kietlen utcán. - tettem hozzá a nagyon fontos jelzőt. Én nem tartoztam az erőszaktevők közé, de akadt már olyan tanítványom, aki áldozatául esett hasonlónak. És azt senkinek nem kívántam. - Nem olyannak tűnsz, mint aki meg tudja védeni magát.
Ez nem lehet igaz! Áhh! Legszívesebben elsüllyednék szépen, lassan a föld alá. De sajnos ez lehetetlen. Miért van az, hogy ilyenkor csak össze vissza zagyválok mindent? Kezdek még jobban zavarba jönni mikor látom, hogy újra és újra végignéz rajtam. Mintha csak valamit keresne, de nem találja. Úgy tűnik nem igazán akarja elárulni nekem, hogy miért is álldogált itt a...hogy is mondjam? Semmi közepén? Igen, azt hiszem ez egy megfelelő szó lenne erre a helyre. Hiszen nincs itt semmi. Csak egy út és fal. Na meg egy két szeméttároló. Mindenesetre remélem nem sántikál semmi rosszban. Talán akkor lennék a legokosabb ebben a helyzetben ha szépen elköszönnék és hazaindulnák. De mégsem olyan könnyű az. Egyszerűen nem megy! Valószínűleg mégsem vagyok olyan okos mint ahogyan azt én képzeltem magamról! Végül csak egy halvány mosolyt eresztettem meg felé. Nem örülnék most neki ha tudná min is gondolkozok. - Én csak elmentem iszogatni egy két ismerőssel. Vagyis nincs is több egy kettőnél... - Mondom kissé szégyenlősen. - Nem rég költöztem ide és még nem sok emberrel találkoztam. - Azt hiszem jobb ha nem mondom el miért is járok én erre hazafelé. Nem valószínű, hogy normálisnak tartana miatta. - Ahogy nem is sok utat ismerek hazafelé. - Fejezem be majd veszek egy mély lélegzetet. Ezt remélem elég jó magyarázatnak találja majd. Következő mondatára halkan kuncogtam egyet. Már megint csak a borító alapján ítélnek meg. Még ha vámpíroktól nem is tudnám teljesen megvédeni magam, de részeg alakoktól igen. Talán még őt is el tudnám intézni ha kellene, kivétel persze ha vámpír, bár azt kétlem. - Csak vigyázz, mert most valószínűleg tévedsz! - Megemelem most én is szemöldököm, egy újabb mosoly kíséretében. - Miből gondolod, hogy nem tudnám megvédeni magam? - Kérdezem már csak kíváncsiságból is.
Egy halvány mosoly suhant át az arcán, ám nem mondanám, hogy én annyira komoly tudtam maradni. Egyszerűen csak az egész lénye azt sugározta, hogy egy békés lény. Ha nevezhetem ennek, hiszen ugyan, kinek tudna ártani? Bár, ne a borító alapján ítéljük meg a könyvet, mondja valami nagyokos. Talán ebben az esetben is így kell tennem, talán képes lenne engem igazán meglepni ez a lány. De hát... kérem szépen, az élet ilyen. Tele van játékkal, mókával,... vérrel, ha Mystic Falls életét nézzük. MI jut ki itt nekünk... csupán ez. Halál, amit nehezen tudunk feldolgozni. És vámpírok. Gyűlölöm őket. - Nem is lep meg. Még soha nem láttalak erre. - utaltam arra a közlendőjére, hogy nemrégen jött ide, és nem ismer sok hazafelé vezető utat. - És tanárként az iskolában sem láttalak. Vagy abból már talán... kinőttél? - vontam fel a szemöldökömet. Nem tudom, nekem olyan kis fiatalosnak tűnt. Tizennyolc körülinek. DE én és a megítélőképességem. Akkor sikerült egy szélesebb mosolyt kiváltania belőlem, mikor komolyabb témák felé evezett. - Kérlek, csupán védtelennek nézel ki. Ártatlan kislánynak, akire mindenki kivetné a hálóját. Talán rosszul ítélem meg? - kérdeztem tőle, pimasz éllel a hangomban.
Valóban nem látott. Ahogy én sem őt. Tényleg nagyon kevés emberrel találkoztam mióta itt vagyok. Mikor Hayley megírta azt a levelet nekem, meghagyott pár nevet akiben bízhatok. Valószínűleg nekik is küldhetett levelet vagy csak mondhatott nekik valamit, mert mind tudták, hogy ki is vagyok. De ez nem is gond. Legalább átugorhattuk a bemutatkozós részt. - Ami azt illeti én sem téged. - Jegyzem meg majd a következő kérdésére egy szélesebb mosolyt eresztek. Az iskolából már mindenképpen kinőttem. Talán ha vége lesz ennek a sok természetfeletti dolognak lehet, hogy elkezdek majd gondolkozni egy főiskolán. De addig semmiképpen. Először meg kell tudnom mi lett Hayley-val. Valamiért csak el kellett menekülnie Bulgáriába. - Igen. Már kinőttem. Szerencsére. - Soha nem tartozott az iskola a kedvenc "szórakozásaim" közé. Sem a tanulás. Elég nehezen vettem magam rá. - Egyébként mit tanítasz? Persze csak ha szabad kérdeznem.. - Hm...mindenki kivetné a hálóját? Erre azt mondanám legszívesebben, hogy bárcsak úgy lenne. Viszont ez egyáltalán nincs így. Talán meglepő lehet, de nem az exek számáról vagyok híres. Bár most, hogy végignézek a férfin, elég jóképűnek látszik ahhoz, hogy ő az exek számáról legyen híres. Persze ez is csak az én agyam szüleménye. Valószínűleg nem egy nagy nőcsábász. Általában a tanárok nem szoktak azok lenni. Vagy mégis? - Szóval mindenki kivetné a hálóját? - Kérdőn nézek rá, de egy idióta vigyorral keverve. - Valószínűleg most rosszul ítéled meg. Nem is értem miért gondolják egyből az emberek, hogy védtelen vagyok. Jó...mondjuk jobb is ha azt hiszik, mert majd meglepetésként éri őket ha bemutatom tudásom. - Nevetem el magam ismét. - Amúgy is, ha most jönne itt hat kigyúrt alak, még te sem tudnál velük mit kezdeni. Vagy mégis? - Kérdezem ártatlanul. - Egyébként Courtney vagyok. - Nyújtom felé barátságosan a kezem. Azt hiszem már annyira belebonyolódtunk a beszélgetésbe, éppen itt az ideje annak, hogy megtudjam mi is a neve az előttem álló úriembernek.
Tehát nem tévedtem. Tényleg nem jár már iskolába. Ami meglep, hiszen mint szemmel látható rajta, nagyon fiatalosan néz ki. Ezért is féltettem némiképpen az életét, vagy hogy is lehetne ezt szebben mondani? Hiszen egy kislány, aki egyedül mászkál itt. Nem lehet több húsznál és ebből nem vagyok hajlandó engedni. - Az iskolában vagyok tanár. Történelmet tanítok. Ismerem az itteni ifjúság nagy részét. És ezért is értek annyira a gyermeki lélekhez, vagyis mondjuk úgy, ezért tudom, hogy mire képes egy-egy korodbéli fiatal srác. - rántottam meg a vállamat. Nem szokásom ismeretlenekkel törődni, de túl nagy szimpátia volt bennem a fiatalok irányába. Meglepett talpraesettsége, és néhány szava. - Azért azt én magam is megnézném hogy te mit kezdenél itt hat nagydarab pasival. - kacsintottam rá. - De még mindig jobb, mintha egyedül lennél, nem? - kérdeztem tőle felsóhajtva, majd a kinyújtott kezére néztem, és némi gondolkodás után nyúltam oda magam is. - Örvendek. Én Timothy vagyok. - mondtam neki, olyan barátságosan, ahogyan ő tette velem. - Ha akarod,hazakísérlek. Már ha akarod. Nem erőszak. - mosolyogtam rá.
Történelem tanár? Miért pont történelem? Nem tudom elképzelni sem, hogy miért szeretheti valaki azt a tárgyat. Főleg akkor ha az illető igencsak fiatal. Ő pedig tényleg nem tűnik sokkal idősebbnek nálam. Az viszont mikor felhozza a korombéli srácok képességeit, majdnem zavarba ejtő. Nem tudom miért. Talán mert belegondolta, hogy valószínűleg igaza van? Még ha igaza is van, bármikor meg tudom ellenük védeni magam. Emberekkel el tudok bánni. - Talán van benne valami igazság. Nem mondom, hogy nincs. De azért nem szeretnék teljesen belegondolni, mit is művelhetnének akár velem akár mással… - Rázom meg a fejem undorodva. És akármennyire is fáj bevallani még magamnak is, de már megint neki van igaza. Persze ezt nem áll szándékomban megint tudatára adni. Mindig azt mondták a szüleim is, hogy az idősebbnek van igaza. Még ha tudom biztosra, hogy nem…akkor is. Utáltam mikor ezt mondták. -De. Természetesen jobb. Hiszen én is társas lény vagyok ahogy mindenki más. Így jobban szeretem a társaságot mint a magányt. Egyébként meg ketten legalább ki tudunk valamit találni, hogy elüldözzük azt a hat alakot. – Nevetek fel ismét. Miért nevetgélek egyfolytában? Mint valami nem normális! - Én is örvendek Timothy! Nagyon örülnék ha hazakísérnél. De csak ha nem lenne biztosan semmi más dolgod. Nem szeretnék a terhedre lenni. – Mondom komolyan. Majd folytatom viccelődve. - És ha nem fogsz majd éjszaka rám támadni a lakásomban. - Bököm meg vállát pajkosan.
Leparkoltam egy sikátorféleség előtt és kiszállva összekapartam Stefan barátunkat a hátsóülésről és egyenesen a sikátor végéig cipeltem, ahol egy hangos puffanással vágtam le a földre. -Ébresztő! -guggoltam le mellé, és egy istenes pofont lenyomtam neki, hogy magához térjen. Általában a verbéna nem tart sokáig náluk, de így, hogy többet ivott a kelleténél kitudja. Felállva nekitámaszkodtam az egyik falnak és csak vártam, vártam és vártam. Közben azon gondolkodtam, hogy hogyan tovább. Ha ésszerűen akarok cselekedni akkor egy Bennett banyára lesz szükségem, mivel ők elég erősek, legalábbis tudtommal. Plusz szükségem lenne még pár emberre ahhoz, hogy bebiztosítsam magam és semmi hézag ne legyen az út során. Silas-t én akarom felébreszteni és amint lenyomtam a torkán a gyógyírt saját kezűleg tekerem ki a nyakát.
Az egyik pillanatról a másikra sötétült el előttem minden. Egy egyszerű szúrást éreztem a lábamban. Verbéna. Azt hiszem még mindig nem lettem túlzottan rá immúnis, de mostanában nem is igazán fogyasztottam. Nem érdekeltek a vadászok. Ha meg akarnak ölni azzal vagy anélkül, de megteszik. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy kihurcolt a kocsmából. A következő pillanatban egy ütést éreztem az arcomon, de nem akartam rá még reagálni. Egyszerűen csak össze kellett szednem magam valamennyire. Majd mikor már valamennyire kitisztult a fejem kinyitottam a szememet. Eleinte csak homályosan, de láttam őt. Na remek most jön az igazi móka. - Most mi a francot akarsz? Ha meg akarnál ölni már rég egy karó lenne a szívemben. Szóval mit akarsz? - Kérdeztem párszor fel-fel köhögve a belsőmet maró verbénától.
A nagy eszmefuttatásom közepette arra lettem figyelmes, hogy nyitogatni kezdi a szemét. Remek, a játék innentől kezdetét vette. -Én nem vagyok az a pitiáner vámpírvadász. Az ötök egyike vagyok. Bár nem hibáztatlak, ha nem tudsz rólunk. -vontam egyet a vállamon. Hát, igen a többségnek fogalma sincs arról, hogy kik vagyunk, de az ősökkel más lesz a helyzet, mert kétség sem fér hozzá, hogy ők tudják, csak arra nincsenek felkészülve, hogy még él ez a testvériség. A meglepetés ereje nagyot fog csattani úgy érzem. -Szeretem a magadfajtákat kínozni, mivel ti is ezt teszitek az emberekkel. Beteges nem? -vigyorodtam el és közelebb lépdeltem hozzá. Lehet egyszerűbb dolgom lesz mint amire számítottam. -Szánalmasan festesz. -jegyeztem meg gúnyosan- Na erőltesd meg magad és csinálj valamit, mert ez így eléggé röhejes. -mértem egy erősebb rúgást az oldalába. Nem szeretem ha ilyen könnyű dolgom van.
Kezdőlap
