- Nem csak a kisvárosokban szeretnek enni - ellenkezdtem felnevetve, miután meghallottam mit mondott. - Csak itt kevesebben laknak, ezért hamarabb csődbe is megy a kevésbé finom kaja - tettem hozzá mellékesen, közben továbbra is a szemébe nézve. Igéző szemeivel mintha a vesémbe látna.
-A szüleim jól vannak, köszi - feleltem mosolyogva a velük kapcsolatos kérdésére. Hát igen.. visszaemlékezdtem a pillanatra, mikor még alig mert az apám elé állni, és bemutatkozni neki. Persze ezekre csak a gesztusaiból jöttem rá, nem mintha bevallotta volna nekem. - Mindketten egészségesek ... habár volt egy időszak, mikor az apám nagyon legyengült, de szerencsére mára már nyoma sincs az akkori rosszulléteknek. - Csak mondtam, és mondtam, nem igazán figyeltem arra, hogy mit, a szavak szinte akaratlanul is kikívánkoztak belőlem. Nem mintha minden velem szembejövőnek ennyire nyíltan beszélnék a családomról, ezeket csak és kizárólag a hozzám közelállók tudhatják meg. És Ő egykor nagyon is közel állt hozzám...

- Igen, reméljük. Errefelé általában elég jó kajákat csinálnak. Tudod, a kisváros előnye, az emberek többsége szeret enni, így amit esznek az jó - reagáltam Katie szavaira, miközben szemem igyekeztem továbbra is az Ő szemein tartani. Koncentrálj Warren! A szemét nézd! Sehova máshova, csak a szemét! De ez nem volt kifejezetten könnyű, elvégre az ajkai... a nyaka... mind-mind kellemes emlékeket idéztek bennem. Kellemeseket, amiket úgy lenne helyes ha elfelejtenék, de... nemigen akaródzott sikerülni az elképzelésem.
- Na és... hogy vannak a szüleid? - kérdeztem, érzésem szerint a lehető legbugyutább semleges kérdést. Végülis ez pont úgy hangzott, mintha az időjárást pedzegetném. Habár emlékeztem rá hogy milyen kedvesek a szülei, velem legalábbis mindig azok voltak, bár... tény hogy az apjától eleinte halálosan tartottam, de hát... ki nem tart attól az apától akinek épp randira készül vinni a lányát.

Miután Warren is leadta a rendelését, a cuki pincérfiú biccentett egyet, majd továbbállt. Elég legyen Katie az álmodozásból!! Fejezd be most rögtön, különösen most, hogy itt ül veled szemben a srác, akiről annyit ábrándoztál az utóbbi időben.. hogy mi lett volna ha.. hát itt van a lehetőség, hogy változtass a múltadon. De ehelyett csak ültam csendben, míg elég erőt nem kerítettem és megfelelő témát a megszólaláshoz.
- Remélem ugyanolyan isteni lesz, mint amilyen odahaza szokott lenni ... - jegyeztem meg, visszatérve a pizzához. Hát igen, jobb téma nem jutott eszembe, úgyhogy kénytelen voltam előrukkolni ezzel a gagyival is. Felnéztem rá, mert mást nem tehettem és csak bámultam, persze nem annyira gyanúsan, és bámultam tovább.

Katie leadta az italrendelését, mire a pincér felírta azt is, és felém fordult.
- Én meg egy ásványvizet - mondtam, végiggondolva, mi is a legjobb a pizza mellé, s az íztelen volt a legnyerőbbnek tűnő, elvégre a pizza ízét akarom érezni, nem másét.
A pincér biccentett elfogadásul, aztán hátat fordított és elment mellőlünk, így újra kettesben maradtunk. Valahogy fogalmam sem volt hogy mit mondjak. Így szemben vele... már az étlapot se lehetett skubizni. De Őt nézni nem lehetett, maximum BÁMULNI, és gyönyörködni benne.

- Akkor ezt megbeszéltük - csaptam össze a kezeimet vigyorogva, mielőtt a pincér még az asztalunkhoz ért volna. Aki hát, csöppet sem panaszkodhatott.. az izmai akárcsak a velem szemben ülő férfiénak... á-á, ezt itt hagyd abba! Elég legyen már abból, hogy mindenkit Hozzá hasonlítasz!
Mialatt én elméláztam, Warren pont a rendelést adta fel, tehát még épp volt elég időm összeszedni magamat, mielőtt felém fordultak volna.
- Én egy kólát kérek - mosolyogtam aztán a pincérre, miközben feladtam a rendelés rám eső részét, majd Warrenre néztem, hogy ő mit szeretne.

Természetesen ellenállt a szavaimnak, amikre én persze tiltakoztam volna, de Ő... nem hagyta. Bár számíthattam volna rá, elvégre nő... és a nők... nehéz esetek ha az alakjukról van szó. Sose látják ami tökéletes...
- Jó... a hawaii jól hangzik, részemről jó lesz - bólogattam elmélázva nézegetve a pizzákat, de tényleg a hawaii nézett ki a legjobbnak. Intettem a pincérnek, hogy választottunk, aki oda is jött hozzánk hogy felvegye a rendelésünket. - Helló! Egy nagy hawaii pizzát kérnénk.
- Rendben. Inni mit hozhatok? - kérdezett vissza a pincér, hol rám, hol Katie-re nézve, s én is Őrá néztem, hogy mit szeretne..

Csak néztem miközben nevetett és hallgattam a szavait. Nagy megerőltetésbe került a részemről, ha nem akartam ismételten elpirulni.
- Ó ne mondd - nevettem, mikor azt a szót használta az alakomra, hogy "elsőosztályú". - Elsőosztályú? - néztem rá kérdőn. - Ne viccelj, az attól messze áll.. - jött ki belőlem a szerény énem.
Mielőtt tiltakozhatott volna, gyorsan témát váltottam.
- Okéés, akkor megfelezünk egy nagyot - vigyorogtam rá, majd az étlap fölé hajolva kezdtem el fürkészni a választékot. - Hm ... mit szolsz ... - kezdtem akadozva, mivel még nem találtem egyetlen finomat sem -, a hawaiihoz? - böktem rá a legízletesebbre. - Ananásszal és kukoricával - soroltam az összetevőit.

Végighallgattam a szavait, és közben igyekeztem a lehető leginkább visszafogni a kikívánkozó nevetést. Ám amikor az alakját tette szóvá... kész, nem ment tovább, és kitört belőlem.
- Oh, kérlek, ilyeneket ne mondj, mert halálra nevetem magam! - hahotáztam, miközben Ő visszakozni kezdett. - Helyes, mert erősen ellenjavallanám azt az alakra vigyázást, tekintve hogy az alakod az mindig is... elsőosztályú volt - mondtam komolyan, bár nevetésből kilábalás közben az nem volt túl könnyű. De az biztos hogy örültem, hogy az asztal közöttünk van, különben egész-végig Őt bámultam volna... Így könnyebb volt, a fél lány el volt takarva.
- Na rendben, akkor... pizza. Ha gondolod, felezzünk meg egy nagyot, mit szólsz? Feltéve persze hogy találunk olyat ami mindkettőnknek jó - kacsintottam rá, majd az étlapra böktem az ujjammal.

Miután tüzetesen körülnéztem, visszafordultam az étlapot kémlelő Warrenhez, majd én is vizsgálgatni kezdtem a választékot.
- PIZZA - feleltem röviden és velősen, szinte habozás nélkül. - Semmi sem jobb egy igazi olaszos pizzánál - vigyorogtam, mint a tejbetök. Az utolsó javaslatát, miszerint együnk mindkettőből, már elsőre elhessegettem. - Ha csak nincs egyet fizet kettőt kap akció, azt hiszem nem vállalom be - nevettem fel, közben magam elé képzelve azt a rengeteg ételt. - Van hogy egy pizzát sem tudok egyedül megenni, nemhogy tésztát is rendeljek melléje - vallottam be őszintén, közben végig mosolyogva. - De persze ha te éhes vagy szivesen rendelhetsz extra tésztát is a pizza után - kacsintottam, pimaszul rámosolyogva. - Nekem figyelnem kell az alakomra - jegyeztem meg a kelleténél picit ribisebben közben magamra mutatva, de nem birtam sokáig, a nevetés kikivánkozott belőlem. - Na jó, ez nem én vagyok - emeltem magam elé a kezeimet védekezésképpen. előbbi viselkedésemre célozva.

- Nem is baj, mert én meg kézzel enném csak meg, pálcikával aztán a bánat se bohóckodna - kacsintottam Rá ahogy nevetve néztem hogy fintorog, miközben sétáltunk, a megfelelő hely után nézve. - Nem is egészségtelen. A krumpli is egészséges, a hamburger meg tele van... paradicsommal, salátával, sajttal, a húsról nem is beszélve. Mind jót tesz, meg kell az emberi szervezetnek, Kérdezz csak meg bárkit! - védtem derekasan a hamburger isteni csodáját. Mééég hogy egészségtelen! Micsoda rágalom!

Mikor meglett az olaszos hely, betértünk, és leültünk egy asztalhoz. Míg Katie a helyet nézegette, én az étlapot vettem szemügyre.
- Hmm... hát ez alapján nekem még nincs panaszom - lengettem meg magam előtt a lapot. - Egész szép választék. Mit gondolsz, legyünk hagyományosan olaszosok, tésztával, vagy kerítsünk valami jó kis pizzát? Vagy legyünk még olaszosabbak, és mind a kettő? - vigyorodtam el, magam elé képzelve a tipikus olaszos testfelépítést, ami sose hasonlít a piszkafára.

- A kínait nem szeretem - fintorogtam -, ugyhogy maradjunk inkább az olasznál - folytattam elmosolyodva, miközben az üzletek között járkáltunk. - A hamburger, sültkrumpli kombó túl egészségtelen - tettem hozzá panaszkodva, de a mosoly továbbra is ott díszelgett az arcomon.
Nem kellett sokáig mennünk, alig ötven métert, és már várt is ránk egy olasz étterem a sarkon. Szeretem az olasz ételeket, a spagettit, a rizottót, különböző tésztaféléket, de a legeslegelső helyen mégis az örök kedvenc pizza áll. Azt semmi sem múlja felül.
Belépve a helyiségbe, kerestünk egy szabad asztalt, ahol aztán helyet foglalhattunk egymással szemben.
- Jó kis hely - néztem körül, közben jól megfigyelve a helyiség minden zegét zugát. Na jó annyira azért nem vittem túlzásba. - De remélem a kajájuk is finom lesz - kacsintottam Rá.

Nagy igyekezet. Hmm... Frászkarikát!! Igyekezett a hóhér! Legszívesebben... mmhhh... na de nem! Nem lehet! Észnél légy okostojás, Ő Katie! Nem melegíthetsz káposztát egy csajjal aki kirakott mert... hát mert. Azóta sem változott semmi, én én vagyok! Nem lenne jó vége. Oké, nem azért mentünk szét, mert elmúlt bármi... ez tény, és ezt érezzük most nyilván... nyilván... ja, hát én nagyon is. De... nem. Liz után... nem... Nem hagyhatom, hogy az eszem elszálljon. Ha hagyom magam, ez a nő is úgy elvarázsol, hogy a rabja leszek örökre! Újra! Nem lehet...
- Ooké... na és, mifélét keressünk? Van itt mindenféle, olaszos, kínai... - mutogattam körbe, amikor újra útra keltünk az üzleten túl. - Vagy hamburger, sültkrumpli - mutattam egy másik kajálda felé. - A hölgyre bízom a választást, én mindenevő vagyok - vigyorogtam Rá biztatóan.

Az arcát lesve nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek Ő is alig bír magával... a francba, hát persze. Hiszen anno nem Ő szakított velem, hanem Én vele, te okostojás. És ez jó is volt így... egészen mostanáig. Elég, fejezd be az okoskodást és NE hallgass a szívedre!
- Oké, mehetünk - mondtam, miután látszólag mindketten összeszedtük magunkat. Kicsit sem lepődtem meg a választásán, hiszen ha így haladtunk volna továbbra is, annak semmiképpen sem lett volna jó vége!
Így hát elhagytuk az állatkereskedést és tovább mentünk, valami kajálda félét keresve.
Igazság szerint már meg is feledkeztem róla, hogy éhes vagyok. Ami nem is csoda.. az előbbi jelenet után.

Mély levegő... mély levegő.. mély levegő... - mondogattam fejben. Na ja, mintha használt volna. De próbálkoztam. S mikor újra ránéztem, megpróbáltam úgy nézni a szemeibe... hogy ne... a NŐT lássam, hanem egy barátot... barátot... barátot...! Nehezebb volt mint hittem... Oh, a hülye fejem, hogy nem bír magával.
Viszont azt hiszem nem tudtam elkormányozni a fejemet arról az apróságról, hogy az Ő légzése is felgyorsult, és akadozott a hangja... és... a tekintete... De nem!! Nem, nem, nem, nem... nem...! Nem, az már a múlt. Továbbléptünk mind a ketten, és most barátok vagyunk! Igen! Barátok egy állatkereskedésben!
- Oooké, akkor nincs - mosolyogtam Rá, és elhajoltam a ketrectől. - Nos... nem tudom hogy vagy vele, de én kezdek éhes lenni. Mit szólnál ha elnéznénk körbe, hogy mit akarunk enni? - javasoltam, mert látszólag még egy állatfaj, és a végén elvesztem a fejem... pedig semmiképp nem akartam rátolakodni, szerettem volna a barátja lenni, így vissza kellett fogni magam.

A hirtelen jött nevetésből rögtön visszafolytott lélegzet lett, mikor kutyához hasonlóan tényleg a nyakamba hajolt és szimatolni kezdett. Elég furcsán jöhetett le ez a körülöttünk lévőnek, ami nem is csoda, hisz közben én is hihetetlenül kinosan éreztem magam. Az orra hegye ahogy hozzám ért, ezer meg ezer apró áramütés keletkezett az érintett bőrfelületen. Teljesen felforrt a vérrem, de a neheze csak akkor jött mikor megpróbált elhúzódni és a tekintetünk találkozott. Akkor már nem voltam magamnál... nehezen vettem levegőt, közel jártam hozzá, hogy tönkretegyem ezt a "barátságféleséget" ami kettőnk között zajlódhatott. Végül elhajolt és fellélegezhettem. Nem hiszem, hogy még sokáig birtam volna magammal... mielőtt lelepleződnének az érzéseim.
- S..semmi baj - mondtam akadozva, közben összeszedve magamat.
- Nos, ezt semmiképpen sem szereti - motyogtam olyan halkan hogy alig hallja, a kaméleon másodszori eltűnésére célozva. Rövid szünet után még hozzátettem. - És nincs macskaszagom!!

- Na, tiltakozom, nem biztos hogy minden állatnak velem van baja! - álltam ki magamért naaagyon komolyan, de a végét elröhögtem, úgyhogy nem jött be. - Lehet csak nem szereti a macskaszagot - kacagtam, és akár egy kutya, Katie nyakába hajoltam és beleszimatoltam, mint egy vadászkopó. De utólag rá kellett jönnöm hogy ez két-három okból is rossz ötlet volt. Egyrészt, ahogy odahajoltam, az orrom hegye súrolta a puha, selymes bőrét, ami olaj volt a tűzre, másodszor megéreztem a bódítóan finom illatát, ami csak rontott az egész "tűzvészen", harmadszor pedig, piszok közel kerültem hozzá, s hiába kezdtem visszahúzódni, ahogy az arcom az Övé mellé ért, és a szemeibe néztem, máris vijjogott a vészcsengő, és nemhogy tűzvész tombolt, de le is égett a képletesen megálmodott erdőség....
- Khm... bocsi... - köszörültem meg a torkom, és igyekeztem visszahúzni magam eredeti pozíciómba, és a kaméleont bambulni, de az a tetű épp most szívódott fel...

- Helyes - morogtam vissza félig mosolyogva, mielőtt kihagyva a következő ketrecet egy másik állathoz léptünk. Sejtettem miért hagytuk ki az előzőt... gondolom Warren is arra következtethetett, hogy nem rajongok a gyíkokért. A kaméleon egy fokkal jobb volt, habár.. azt sem lehet megsimogatni.
- Hát, feltéve hogy nem olvad bele a környezetébe, nincs bajom vele - vigyorogtam Rá, miközben a rácsokon túl kerestem az állatkát. Elég nehéz volt rábukkanni, de végülis sikerült! Ott ült egy faágféleségen, még pont elkaptam mielőtt eltünt volna.
- Ezek szerint ez sem rajong túlzottan a kutyákért - vicceltem felnevetve. - Vagy lehet, hogy csak az idegenekkel van baja? - kérdeztem immár komolyabban.

- Hékás! Erőszak az állatkereskedésben! - kiáltottam félhangosan, de vigyorogva amikor "verni" kezdett. - Na jó, jóóó, megígérem, nyúlhúst soha! - adtam meg magam amikor sorolni kezdte mit egyek helyette. Nők... a bárányt már meg se merem említeni - gondoltam kajánul. - Oké, mindkettőben benne vagyok, jöhet a disznó is, meg a csirke is. Mindkettő igen ízletes, az meg amit még nem kóstoltam, nem is hiányzik, szóval nyugi, a nyuszi nem kerül az étlapra.
Mikor a nyulakat is letudtuk szeretgetésben, a következő ketrecben valami gyíkféleség szaladgált, de nem tudtam arra Katie mit is szólna, így inkább a következőt kezdtem nézegetni.
- Hmm... kaméleon? - böktem a másik rács felé. A ketrecre volt írva a faj, gondolom azért, hogy ha az állat elbújna inkább. - Azt szeretjük? - kérdeztem kíváncsian.

Csak forgattam a szemeimet azokon az ökörségeken amit mondott, de akaratlanul is elmosolyodtam látva mennyire felderült, hogy a kis nyuszik nem utálják. De a nyulhúsos poénja már nem tetszett.
- Héé - bokszoltam bele nem túl erősen a vállába -, eszedbe ne jusson nyúlhúst enni - fenyegettem meg nagy komolyan, de a mosolya láttán ez sem tartott sokáig. - Egyél inkább csirkét vagy disznót, de a nyulakat hagyd békén - tettem hozzá immár mosolyogva.
Még néhány percig simogattuk a tapsifüleseket, majd eltávolodtunk tőlük és a következő állatfajhoz léptünk.

- He-he, a túlzás az lenne, ha igaz lenne - vigyorogtam, miközben visszakerült a macsek a helyére, és mi meg a következő állatfajhoz léptünk, akik... hát a nyulak voltak. Na jó, férfi ember, mi jut eszébe a nyúlról? Persze hogy az aminek nem kéne!!!!
- Hát... nem is tudom, nyúllal még nem próbálkoztam, nem tudom szeretjük-e egymást - nyúltam próbálkozva a ketrechez én is, és megérintettem az egyiknek a bundáját. - Húúúú, na, siker, a tapsifülesek nem utálnak - vigyorogtam nagy büszkén Katie-re. - Még jó hogy eddig elkerültem a nyúlhúst, pedig ki tudja hogyan reagálnának akkor... - sóhajtoztam színpadiasan, de a vigyor nem tűnt el a képemről. Azért megnéztem volna egy megvadult nyulat... elég keményen nézhetne ki... - gondolkoztam a lehető legnagyobb hülyeségeken, hogy még véletlenül se gondoljak másra.

Warren

- Ne túlozz - mosolyodtam el, az ebédes viccén, majd nagy nehezen visszatettem a cicát a helyére. - De te tudod.. - tettem hozzá sóhajtozva. Hátráltam néhány lépést, majd a következő állat ketrecéhez léptem, ahonnan egy felnőtt és két kölyök nyuszi nézett vissza rám. Olyan édesek voltak, hogy kénytelen voltam megsimogatni őket csak a ketrecen keresztül.
- Ezek már nem az ellenségeid - kacsintottam Warrenre, az ajkamba harapva, mielőtt még felnevettem volna. - Vagy a tapsifülesek sem a barátaid? - kérdeztem szórakozottan.

Tatianak

A Grill megfelel neki, az jó legalább tudom hol van.
-Oké mehetünk
Felálltunk a padról majd elindultunk.


-Grill-

Nem lepődtem meg amikor Katie nyúlt be a macskákhoz, és naná hogy előle nem szaladtak el. Hát most gondolhatnék olyanokra hogy Ő velem ellentétben jó és ártatlan, és az állatok ezt érzik, de... amellett hogy ez is nyilván igaz volt, az is elég valószínű volt, hogy én kutyaszagú vagyok a macskának, és nem azért mert az előbb egy a kezemben volt.
- Naná, hogy velem - vigyorogtam, amikor Katie kezébe került a kis jószág. Összenéztünk a kölyökkel amikor felém lett nyújtva, és hát már őszintén szólva vártam mikor fog megvadulni, mint a filmekben szoktak a nagy jeleneteknél, és nekem rontani, karmolni ahol csak ér, meg stb. De ilyesmi nem történt. - Na jóóó, ne kínozd szegényt, ki tudja mit ért ebből, lehet a végén azt fogja hinni, hogy épp felkínálod nekem ebédre - vigyorogtam át Katie-re.

Alexandernek

Oké, eddig szimpatikus a fickó. Nagyon is. nem tűnik nyápicnak, sem nagyon fiatalnak, nevet az embereken és szánalmasnak tartja őket. Hm... ez érdekes, méghozzá nagyon.
Ajánlatára bólintottam, úgyis régen jártam már a Grillben. Azt hiszem utoljára akkor, amikor az a kísérletem, hogy leigyam magam és felejtsek kudarcot vallott. - A Grill megfelel. - Megvontam a vállamat és felálltam a padról. Amúgy sem értettem, hogy mit keresek én ebben a bevásárlóközpontban, így jól is jött ez az ajánlat. - Menjünk.

Grill

- Jól van, mehetünk akkor - bólogattam, átvéve tőle a kulcsot, és szerencsére Delenának nem kellett fogni a kezét, tudta ő már nagyon jól, hogy nem szabad elszaladgálni.
Beültettem a gyerekeket a kocsiba, majd segítettem becuccolni a csomagtartóba is, és sóhajtottam egyet.
- Akkor... menjünk - kötöttem be asaját övemet is.

(Saltzman lakás)