- Oh, jó, lehet hogy rosszabb... de az igazán fontos dolgok minimum az utolsó pillanatban eszünkbe szoktak jutni. Főleg ha kapunk egy kis segítséget a szebbik nemtől - kacsintottam hízelgőn Katie-re, bégülis igaz, régen is, ha Ő nem lett volna, néha a fejem is elhagytam volna. A nők igazán tehetséges emlékeztetők.
- Hmm... azt hiszem sokkal jobban járok, ha ezekre a kérdésekre inkább nem felelek - pimaszkodtam vigyorogva, s figyeltem hogy emeli a szájához a poharát, közben akaratlanulis visszagondolva az iménti csókunkra...

Merengésemből azonban felrázott, amikor megszólalt a telefon a zsebemben.
- Bocsi - néztem bocsánatkérőn Katie-re, s előszedve a mobilt, a fülemhez tartottam a készüléket. Hát az őrsről hívtak. Meló... naná, így jár az aki jól érzi magát, mindig akkor jön ami nem kéne.
- Oké, 20 perc és ott vagyok - mondtam bele végül a telefonba, és újra elraktam, aztán sajnálkozva néztem ismét a velem szemben ülő gyönyörű hölgyre. - Ne haragudj, de mennem kell. Fontos ügy, munka van. Hidd el nem mennék ha nem lenne tényleg nagyon fontos, de... ez az én ügyem. Jó lenne ha láthatnálak még mielőtt elutazok, de... nem hiszem hogy tudunk még találkozni, szóval... ha visszajövök a városba, felhívlak, oké? - mosolyogtam Rá reménykedve, miközben felálltam, és a zsebemből kitúrva a tácám, a fogyasztásunk árát az asztalra tettem, nehogy eszébe jusson neki fizetni. - Kellemes ünnepeket, és... remélem mihamarabb újra... láthatlak. Szia Katie - köszöntem el sietve, bár szívem szerint őszintán maradtam volna... de mennem kellett. Így nehéz szívvel, de megtettem.

(folyt. köv. Warren otthona)

(Salvatore birtok)

Lassan sétáltam be a plázába, és élveztem a karácsonyi hangulatot, ami egyre inkább körbevett. Mindehol díszek lógtak, szemet gyönyörködtető látványban, és úgy közelgett az ünnep, hogy az ember szinte minden sejtjében érezte, mint mikor egy fokkal magasabbra csavarják a fűtést.

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Milyen gyönyörű is a karácsony - motyogtam magamban. De hogy nekünk idén az lesz-e... az már másik kérdés.
Nem akartam most sokáig húzni az időt. Akár együtt, akár külön, de Elenával idén is megünnepeljük a szentestét, és addig gondolkodhatunk, mit vegyünk a gyerekeknek. David is elég nagy már hozzá, hogy élvezhesse a dolgot. Ugyanúgy, ahogy tavaly Delena.
Bementem a játékboltba, és úgy döntöttem, most csak valami apróságot viszek. Némi keresgélés után rá is akadtam a legtökéletesebb választásra.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Gépiesen álltam be a sorba, és fizettem, aztán ahogy a lábam bírta, siettem ki a kocsihoz. Már annyira szerettem volna látni a családomat.

(Damon és Elena háza)

- Ja tényleg - kaptam a fejemhez nevetve, mikor arról beszélt, hogy szenteste is be tudna menni dolgozni, ha nem lenne más programja. Ezuttal tényleg őszintén jött a kacagás, nem megjátszott volt, mint az előbb. - El is felejtettem, hogy a férfiaknak rosszabb a memóriájuk - folytattam a piszkálását, kinyújtott nyelvvel. A volt munkatársairól alkotott képe hallatán, már sokkal vidámabban és könnyebben is tört elő belőlem a kacagás. - Azt meghiszem.. - bólogattam jókedvüen. - De mi köze van a nőknek a kopacodáshoz? - komolyodtam el egy pillanatra. - Ugye, nem azt akarod mondani, hogy mi vagyunk a felelősök azért, hogy ti pasik túl hamar hullatjátok el a hajatokat? - kérdeztem tettetett szigorúsággal. - Miért, talán az egyedülállóak nem kopacodnak? - hoztam fel egy ellenpéldát. Igazából nem izgatott túlságosan, amit mondott, csupán élveztem bosszantani a fejecskéjét. - Okés, már alig várom, hogy láthassam őket - kacsintottam rá ujjongva, a képek hallatán. Meg persze az összeülést is vártam, de azt inkább szó nélkül hagytam. Hiszen muszáj újra végiggondolnom a dolgokat, mielőtt még belevágnék valamibe. Időközben a kezemben tartott pizzaszelet is elfogyott, majd belekortyoltam a kolámba.

- Azok bizony, elvégre, muszáj előre tervezni, férfiból vagyok, ha nem tenném, mindent elfelejtenék, és karácsony szent napján is otthon ülnék, vagy... ne adj Isten képes lennék bemenni dolgozni - vigyorogtam szélesen el magam. Ja, jól is néznék ki, egyedül az őrsön. Szerintem ilyen kis városban nincs még egy hülye aki ilyenkor dolgozni akar. Na jó, talán Forbes sheriff, de más senki, az biztos.
- Tényleg, bizony velük. És nekem még kép se kell róluk, se élő, se más, lelki szemeim előtt már látom mivel lesz tele a hely, sörhasakkal, meg kopaszodó fejekkel, ha a társaság papucsosabb felének asszonyi partnerálományát nézem - képzeltem el nagy lelkesen az általam leírt fejeket. Az biztos, hogy a férfit a nők kopasztják, hát jól befürödhettek etéren mára akik anno házasodtak, vagy már házasok voltak. Katie gyönyörű, és csodás nő, de hogy Ő is megkopasztana pár év alatt, az biztos. Ez minden férfi elkerülhetetlen sorsa. Bár én... szívesen vállalnám, ha Katie újra az enyém lehetne cserébe... DE ezen egyelőre kár volt töprengeni, hisz a szabad akarat szent, és nem siettethetem Őt, ha nem akarja, vagy MÉG nem akarja... - De persze, neked hozok majd képeket. És aztán az ünnepek után megint összeülünk, és mulatunk egy jót a képeken, közben meg majd elmesélem, kivel mi lett azóta hogy nem láttuk őket - javasoltam, miközben belekortyoltam a vizembe, leöblítve kicsit a pizza ízét a számból.

- Ezek aztán konkrét tervek - nevettem elismerően, elvégre így tettem fel a kérdést. Csak mosolyogtam, de belül komolyan elgondolkodtam. Talán nekem is ideje lenne már eldöntenem, hogy hol töltöm majd a karácsonyomat.. anyáékkal? Hm, jó lenne, de én most valamiért nem akarok haza menni. Hiszen csak alig két napja költöztem a városba, ha most elmegyek, azt fogják hinni, kudarccal jártam és az nem lenne jó hatással rám nézve. Ugyhogy, törnöm kell még egy picit a fejecskémet. Miközben a terveiről beszélt, az én agytekervényeim folyton csak azon kattogtak, hogy talán jót fog tenni nekünk ez a külön eltöltött idő. Vagyis nekem mindenképpen. Muszáj átgondolnom az egészet..
- Hát persze.. a nagy családi találkákat semmiképpen nem lehet kihagyni - feleltem vigyorogva, mint a vadalma, nem mintha belül is annyira jó kedvem lett volna mosolyogni, de hát, most miért rontsam el a hangulatot?? - Ne már, tényleg a régi munkatársaiddal fogsz szilveszterezni?? - hitetlenkedtem elcsodálkozva a hallottakon. - Remélem készítetek majd képeket az eseményről - kacsintottam rá. - Látni akarok őket, hogy mennyit változtak az évek során - folytattam izgatottan, picit megjátszva az érzést, majd egy újabb szelet pizzát vettem a kezembe.

Kínosan csendes percek következtek, amiket tudom, én hoztam a fejünkre. Bár evés közben ez annyira nem volt feltűnő, de mi éreztük. Vagyis én éreztem, így gondoltam hogy Katie is. Bár a csókot bizonyos értelemben nem bántam meg, de... azt bántam, ha elsiettem. Lehet hogy elsiettem, de én nem tudtam ezt... más volt nekem, más volt neki, és más volt... még több tekintetben is.
- Én haza megyek. Tudod, anyák. Az enyém bizonyosan kitérne a hitéből ha elbliccelném őket az ünnepek alatt. Nagy családi összezördülés lesz, amit halálos bűn lenne kihagyni. Én meg úgyis rég eljöttem már a városból, szóval nekem sincs igazéból ellenemre, hogy hazamenjek megnézni, hogy van a család. Szilveszterkor meg néhány régi munkatársammal találkozunk, az is amolyan kihagyhatatlan buli lesz. A régi csapattársakkal bűn kihagyni a bulit. Szóval... nevezhetem nosztalgiautazásnak, hogy hazamegyek pár hétre - meséltem, reménykedve, hátha ez segít kicsit a hangulaton, és a beszélgetésen.

Ay első szelet után némán fogyasztottuk a pizzát, anélkül, hogy megszólaltunk volna. Nekem legalábbis nem volt mit mondanom, az előbb történtek után. Még mindig kinosan éreztem magam, habár ha úgy vesszük, fölöslegesen. De a pizza nagyon finom volt, és legalább ez, mégha csak rövid időre is, de elterelte mindkettőnk figyelmét. Aztán kb a második szeletem vége felé, ismét felnézett rám és egy újabb kérdéssel rukkolt elő. Először nem tudtam mit feleljek rá, elvégre még nem is gondolkodtam azon, hogy hol töltsem az ünnepeket. Hazamenjek, vagy maradjak? Fogós kérdés.
- Hát, valójában még nem is gondolkodtam ezen - rukkoltam elő végül az igazsággal. - Sosem szoktam előre tervezni, talán e miatt is van, hogy megfeledkeztem róla - mosolyogtam el magam. - De most, hogy emlited, tényleg itt van már a nyakunkon... - töprengtem el a hallottakon. - Hát te? Neked vannak konkrétabb terveid?? - néztem fel ismét rá, rövid szünet után.

[Morning Star Pub]

Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy pontot kell tennem a dolgok végére. Bár az éjszakát nem otthon töltöttem, de attól még teljesen kijózanultnak éreztem magamat. Caroline-nak muszáj beszámolnom a történtekről, de előtte még el kellett intéznem valamit.
Sietősen haladtam végig a bevásárló központban amíg el nem jutottam addig a boltig ahová akartam.
Egy ideig csak nézelődtem, majd kiválasztottam azt az ékszert amit a legmegfelelőbbnek éreztem erre az alkalomra. Gyorsan kifizettem és hazaindultam.

[Lockwood birtok]

Hazugság lett volna azt állítani hogy nem élveztem a csókját. És az még nagyobb lett volna ha azt mondom, hogy hibaként fogtam fel. De hogy elsiettük, abban volt valami... nem akartam lerohanni Őt, elijeszteni pedig főleg nem. De hülye lettem volna ha letagadom, még magamban is, hogy van köztünk valami... szikra. Valami olyan mint régen. Hogy szerettem? Persze, hisz soha nem az volt a baj hogy nem... Hogy Ő szeret-e? Nem tudhatom, bár remélhetem, elvégre visszacsókolt, és... DE ez egyelőre csak egy szép álomnak volt nevezhető, hisz egy csók után az volt az első reakciónk, hogy túl gyors... Így jobb lesz ha a gondolataim is igyekszem lassítani, különben még a végén ismét elsietek valamit.
Ezen jótékonyan segített az, hogy megérkezett az ebédünk. A pizzának már az illata is isteni volt, s szeletelés és elosztás után, a kóstolóban sem csalódtam.
- Igen, nagyon jó - helyeseltem, Katie-re mosolyogva, miközben az első szelettel ismerkedtem. De ezután legalább két szelet elfogyasztásáig nem akartam szóra nyitni a szám, félvén, hogy valami égtelen elsietettséget mondanék. Aztán, a harmadik szelet felénél, végre sikerült egy olyan gondolatot előpiszkálnom, ami helyénvalónak tűnt. - Na és, hogyan tervezed tölteni az ünnepeket? Itt ünnepelsz, vagy hazamész? - érdeklődtem, hisz már az is itt volt a nyakunkon.

Ahogy elhajolt tőlem és így megnőtt a távolság kettőnk között, én ismét a kolámhoz fordultam. Látszott az arcán, hogy Ő is hasonlóan érzett. Aztán meg szabadkozni kezdett...
- Öö.., ez nem csak a te hibád volt - nyeltem egy nagyot, miután bevallottam. Szerencsére viszont nem kellett többet mondanom, mert hamarosan ott termett előttünk a pincérfiú, kezében a hatalmas pizzával. Letette elénk az eszcájggal együtt, majd ismét magunkra hagyott. Végre egy dolog, ami eltereli a figyelmünket, ami jelen pillanatban csak az evés volt. Kár, hogy sosem szoktam kajába fójtani a bánatom.. dehát mindent el kell kezdeni valahol. A pizzát miután felszeleteltük és elosztottuk két felé, kezembe vettem egy szeletet, és kóstolóra emeltem a számhoz. - Hm, tényleg finom - dícsértem meg a pizzát, megnyalva az alsó ajkam.

Egész lassan közelített hozzám, s el sem mertem hinni hogy ez valóban megtörténik, míg nem valóban odaért... s az ajkai az enyémekhez értek. Az édes, puha ajkai az enyémekre fordultak, és megcsókolt. Nekem pedig minden csepp vérem a szívembe szaladt, olyan erősen kezdett dolgozni, minden cseppre szüksége volt. Mintha hirtelen a múltba szálltunk volna vissza, ahol nem volt sem Liz, sem animágusság, se... semmi más rossz, csak MI ketten, és amit érzünk a másik iránt.. Egyszerre meseországban kötöttem ki, ahol Katie a hajamba túrt, és úgy csókolt mint régen. Nekem pedig másik kezem is az arcára siklott, hogy két tenyerem közé fogva Őt, csókoljam, és ne is vágyjam abbahagyni, míg világ ez a világ!
DE aztán a mese utolsó dalának végső akkordjai is lecsengtek, mikor Katie szemei felnyíltak és rögtön vissza is húzódott tőlem. A hangját hallva nyitottam ki a szemem már én is, és néztem a szemeibe. Igen, leesett nekem is, hogy hopp, és kopp. Ez egy csók volt.
- Semmi... semmi baj - nyeltem egy nagyot, és visszadőltem a székemen, így jelentősen megnövelve a kettőnk közt lévő távolságot. - Én kezdtem, én siettem el. Ne haragudj, ha olyat tettem amit nem szerettél volna... - tettem hozzá bűnbánón, és vettem egy mély lélegzetet. Tény és való, ez most alaposan... felpiszkálta a fejem, ami történt. Katie csókja mindig is felejthetetlen volt, és... sosem volt elég..

Csak álltam a tekintetét, de többet nem tettem. Vágytam rá mindennél jobban, ámbár valami odabent még mindig azt súgta, ne engedjek a csábításnak, mert rosszul fog végződni. De az érintése, ahogy cirógatni kezdte az arcomat... a fenébe is, nem bírtam tovább. Lassan közelíteni kezdett, bennem pedig akkorra már minden kétely megszünt. Egy elfolytott sóhaj kiséretében, lehunytam a szememet, és megcsókoltam. Nem tudni, mi üthetett belém, talán csak a pillanat műve volt, de nem bántam meg. Kezeim lassan a hajába túrtak, hogy még közelebb lehessek hozzá. Miközben ajkaink keringőre hívták ki egymást, bennem csak akkor kezdett leesni, mit is tettem. A csudába. Hirtelen kinyitottam a szemem, majd eltávolodtam tőle.
- Bocsi.. ezt, ezt nem kellett volna... - hebegtem összevissza, mint egy őrült. - Én... túl korai ez még - folytattam továbbra is szavakkal küszködve.

Mind a sok-sok pillanat alatt azt vártam, hogy mondjon valamit, vagy tegyen, ha nem akarja... de nem tett semmit, még csak nem is nézett rám, először. S mikor végül találkozott a pillantásunk, láttam arcán a vágyódást, azt amit már jól ismertem, viszont... a szemében ott volt valami más is. Talán kétely... vagy visszakozás, nem is tudom... Viszont annyira közel voltam hozzá, és Ő hozzám, és olyan gyönyörű volt... szemei s ajkai is hívogattak és még ha valahol mélyen tudtam is hogy nem lenne szabad, mégis... képtelen voltam magamnak nemet mondani.. Így míg a kezem arcát cirógatta finoman, arcom az Övéhez közelített. Csak lassan, hogy még mindig, ha mégis meg akar állítani, megtehesse, bár mikor már csak egy hajszál választott el minket egymástól, úgy éreztem a szívem szakadna kétfelé, ha megállítana...

Igen, mint később rájöttem, valóban így történt. Sikerült teljesen leégetnem magamat az exem előtt.. a csudába Katie, hogy nem tudsz uralkodni az érzéseiden, korholtam le saját magam. Miért kellett neked nyiltan az értésére adnod, hogy még mindig szereted? És a témaválasztás meg mire volt jó? Semmire.. nyeltem egy hatalmasat, miután kijelentette, hogy neki van egy jobb ötlete. Fölösleges volt elmondania, anélkül is tudtam miről fog szólni azaz ötlet. Aztán újra megszólalt és ezzel azt a kevés kételyt is eloszlatta a fejemben, ami esetleg felrebbenhetett bennem.. Nem tudtam megszólalni. Némán pislogtam, még mindig a poharat bámulva, míg keze az enyémre nem siklott. Most egészen másként tette ezt meg, akár mint régi szép időkben. Óvatosan cirógatni kezdte a kezemet.. az érintésétől hirtelen pillangók ezrei kezdtek el verdesni a hasamban. Majd újjai a karomra siklottak, fel egészen a vállamig ... míg az arcomhoz nem értek. Mikor aztán hozzám ért, mintha a szívem kihagyott volna pár ütemet. Megdermedtem, hibernálódtam, ezek voltak a legjobb szavak arra amit éreztem. A testem minden porcikája vágyott rá, mialatt az agyam azt az utasítást adta, hogy ne menjek bele... túl korai lenne még újrakezdeni, de hiába, nem tudtam ellenkezni. Végül felnéztem rá, és legnagyobb meglepetésemre az arca sokkal közelebb volt az enyémhez, mint reméltem.

Nem tudtam nem észrevenni a jeleket... amik sugároztak felém a belőle... A hangja, az arca, a lesütött szemei... Hát még ha vak is lettem volna, észreveszem azt a furcsaságot benne, ami ott volt... és érezhetően azért volt ott, amit mondtam. Amitől pedig a szívem duplájára kapcsolt, és az a nagy vigyorgás nyomtalanul tűnt el a képemről. Komoly voltam. Komoly, mert Ő hiába próbált meg témát váltani, az én fejemben bekattant egy kapcsoló... ami felkapcsolt egy lámpát, ami pedig... maga után kattintott minden más izzót is a közelben, így az agyam teljes maximumon pörgött...
- Volna egy jobb ötletem... - kezdtem némi bizonytalansággal a hangomban, ami igen nagy dolognak számított, hisz a bensőmben nem is volt más, CSAK bizonytalanság. - De szólj nyugodtan, ha nem szeretnéd, és befejezem... - mondtam nagyot nyelve, és közelebb hajolva hozzá az asztal felett, kezem a kezére siklott, de most egészen másként... most úgy, mint régen... Lágyan cirógattam meg a kézfejét, hogy tekintetét magamra vonhassam. Ujjam lazán végigsiklott kedvesen a karján, fel egész a vállán keresztül.. az arcáig.

Sejtettem, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a dolgot, hiszen miért is tenné?! Némán áltam a tekintetét, de válasza hallatán nem bírtam sokáig. Szinte akaratlanul hajtottam le a fejem és kezdtem el kémlelni a poharamat. Ne már, pont olyan vagyok mint egy nyitott könyv, amibe beleolvasni is fölösleges, úgyis megérted a tartalmát. Zavaromban csak egy igent mondtam, majd ismét némasági fogadalmat téve hallgattam el.
- Na de ne beszéljünk erről - szólaltam meg újra, mikor lelkileg elég összeszedettnek éreztem magam. Nem is tudtam, miért mondom, csak el akartam terelni a témát.. annyira erőlködtem, hogy szerintem ezzel le is buktattam saját magamat.

Összekoccintottuk a poharakat, és vigyorogva ittam a vízbe. Nem is tudom mit idegeskedtem. Ha elengedem magam, barátkozva is szuper Vele lenni. Igaz hogy nem mondhatok neki olyanokat mint régen, és nem csókolhatom meg. Katie pedig mintha csak a gondolataimat olvasta volna ki a fejemből...
- Igaz. Szép idők is voltak azok... - jegyeztem meg hasonlóan halkan mint Ő, bár végig a szemeibe néztem...

Nevetnem kellett mikor megláttam, milyen arcot vágott, mikor kijelentettem azt a növénygondozásos tósztot. De pozitívan reagált rá, nem mintha másra számíthattam volna tőle.. mármint remélem nem lenne képes kitenni a szűrömet, habár kitudja. Mindenesetre széles vigyor kapott helyet az arcomon, mikor egy újabb tósztot javasolt.
- Oké, nem ijesztegetlek - bólogattam nevetve, és már emeltem is meg ismét a kolás poharamat. - A régi-új barátságra - kacsintottam rá, miközben összekoccantak a poharaink. - Habár régebb nem épp barátság volt közöttünk... - tettem hozzá immár halkabban, remélve hogy nem hallotta meg, de szerintem hiú remény volt.

Idő közben megkaptuk az italainkat, és nevettem, mikor Katie egy tósztra emelte a poharát.
- Végülis, nincs szabályban hogy mivel lehet koccintani. Szerintem ezekkel sincs gond - pillantottam a kezeinkben lévő poharainkra. - Akkor egészségedre.
Beleittam a pohárba, aztán kuncogásomban majdnem visszaköptem, mikor növénygondozásos tószt szövege következett.
- Ohh, ne ijesztgess - legyintettem széles vigyorral. - Én tudok jobbat. Igyunk a régi-új barátságra - javasoltam. Végülis régen is barátok voltunk, meg most is lehetünk... és ez egy jó dolog, amire szívesen innék. Még úgy is, hogy szívesen lennék sokkal több neki, mint barát.

Időközben a pincér fiú is megjelent az asztalunknál, így egy rövid időre abbamaradt a társalgás. Csak kitöltötte a kolámat, és Warrennek az ásványvizét, és már fordult is vissza, gondolom az éppen készülődő pizzáért.
- Az biztos - bólogattam, mikor univerzális pasinak nevezte magát. - És ilyennek kéne lennie minden pasitársadnak is - kacsintottam rá. - Igyunk erre - mondtam tósztot, de akaratlanul is felkuncogtam, a kezemben tartott kolára pillantva. - Még ha kolával és ásványvizzel is tesszük azt - nevettem, miközben összekoccintottuk a poharainkat.
- Hm, egy újabb tószt? - emeltem meg a szemöldökömet. - A növénygondozók szégyene? - kérdeztem ravaszul, de végül meggondoltam magam. - Na jó, nem bosszantalak - forgattam meg a szemeimet, megadóan. Végülis nem akarom megbántani, hisz még a végén még elege lesz belőlem és itthagy.

- Hát... én egy univerzális pasi vagyok. Főzök, mosok, meg amit kell - vigyorogtam el büszkén. Na persze nem nagy érdem, végülis ha valaki egyedül él... muszáj megtanulni ezt-azt. A főzés néha nem hülyeség, de... csak néha.
Hálásan biccentettem Katie felé, mikor azt mondta átadja az üzenetem.
- A virágok meg én se vagyunk abban a rémes nagy közelségben, elhiheted. Szép is lenne, én meg a virágok. Van egy-kettő elszórva a házban, aztán slussz. Annyit tudok róluk, hogy néha kell oda alájuk egy kis víz. Anyám növényismereti szégyene vagyok - gondolkodtam vigyorogva. És hát eszembe is jutott, hogy lassan asszem kimurdálnak a növények otthon, mert mostanában inkább csak magamat itattam, őket nem. Na, látszik hova jutottam Katie nélkül... nélküle még növényt életben tartani se nagyon tudok. Még jó hogy anyám messze van, visítozna azt hiszem a növénygyilkolásaimtól. Még jó hogy olcsóak a dísznövények...

- Ez igaz.. néha sokkal egyszerübb lemenni egy kajáldába és rendelni valamit, mint otthon főzőcskézni - értettem egyet vele. - Néha még jómagam is alkalmazom, de csak ha tényleg nincs időm - folytattam mosolyogva. - Hm, már el is felejtettem, hogy tudsz főzni ... - hümmögtem, közben elgondolkodva villantottam rá egy pimasz mosolyt. Ne, inkább ne gondolkozz, parancsoltam magamra.
- Tényleg az ... - itt szünetet tartottam, mert ismét elárasztották az elmémet a legkülönbözőbb gondolatok. Vagyis most csak egy emlékkép. Mikor Warrent bemutattam a családomnak... soha nem felejtem el apám arcát, amint szigorúan végig Rajta tartotta a tekintetét. Nem, válts témát, mielőtt még késő lenne. - Oké, átadom neki az üdvözletedet - tértem vissza a témához, összeszedve magam.
- Örülök neki - válaszoltam, mikor a szüleiről kezdett el beszélni. - Mindig is kedveltem az édesanyádat - nevettem fel, az anyjáról és a zajos kutyákról szóló történetét hallva. - Hát igen, az én anyám is imádja a virágait - jegyeztem meg továbbra is vigyorogva. - De velük ellentétben, én nem vagyok úgy oda értük - vallottam be elkomolyodva, már amennyire sikerült. - Szépek meg minden, de nem rajongok az összesért. Csak a kedvenceimért - tettem hozzá, közben a lelki szemeim előtt megjelent az a fehér rózsa, amint nemrég adott. A rózsa az egyik.

- Én szeretek. Meg a gyorskaját is, mivel... főzni akkor van értelme a férfiembernek, ha van kire, és magunk nem számít - kacsintottam Katie-re. A férfi akkor főz, ha nőre főzhet, magamra én se nagyon erőltetném magam. Minek? Olsóbb, gyorsabb, és egyszerűbb venni vagy rendelni.
- Hát akkor örülök neki hogy már jól van. Rendes ember. Ha legközelebb beszélsz vele, megmondod hogy üdvözlöm? - kérdeztem. Végső soron is reméltem nem küld el válaszként a bánatba. Elvégre kétlem hogy Katie elmondta volna a szüleinek miért is szakítottunk. És még élt bennem az emlék, mikor az apja azt mondta nekem, ha meg merem bántani a lányát, végem. Hát, nem lett végem, habár... elvesztettem Katie-t ami már eleve a véget jelentette nekem.
- Az enyémek is jól vannak. Édesanyámnak mostanában egyetlen gondja van, egy zajos szomszéd zajos kutyája, aki veszélyes a virágokra - nevettem el magam, visszaemlékezve anyám kétségbeesett hangjára, amikor telefonban mesélte mit művelt az a kutya a növényeivel. - Apám meg csak nevet a kétségbeesésén. Tudod, mi férfiak, meg a virágok... apám pont úgy van vele, mint én lennék. Újat kell ültetni, és meg van oldva a gond - vontam a vállamon, még mindig derülve. Én a nők kétségbeesését nem tudom megérteni ilyen helyzetben. A virág az virág, sok van belőle.

- Igen... minél jobban főznek, annál nagyobb a látogatottságuk - helyeseltem mosolyogva. - Ahha, hiszen ki ne szeretne étteremben enni? - mutattam rá a lényegre, hiszen kettőnk közül talán Ő szeret legjobban enni. Na jó, egy kis innyencségnek én sem tudok nemet mondani...de a legtöbb kalóriabombának igen.
- Igen, legyengült egy időre... -sóhajtottam fel, közben visszagondolva arra az időszakra. Életem legszörnyűbb emlékei közé tartozott az apám betegsége. Az egyetemet is félbehagytam volna, ha a mamám nem erősködik, hogy szükségtelen. De amikor csak tehettem haza mentem és szorgosan besegítettem az ápolásába, ahol tudtam. - De szerencsére felépült és sikerült majdnem visszanyernie a régi formáját - tért vissza a mosoly az arcomra.
- Hát a te szüleid? - váltottam témát, kíváncsian. - Remélem ők is jól vannak, és egészségesek - mondtam a lehető legőszintébben.

- Jó igaz, de látod, ezért is megéri nekik, hogy minél jobbat csináljanak, ami nekünk csak jó - vigyorodtam el. Naná, nekem főleg jó, elvégre ha valamit imádok, az a kajálás! A gyomromon át akár az Ördög is megfoghatna.
- Legyengült? - kérdeztem vissza kissé meglepetten, amikor mesélni kezdett az édesapjáról. Valahogy nem tudtam elképzelni, hisz ha valakiről hát Katie apjáról ilyet nem gondolnék, hogy bármi le tudja gyengíteni, elvégre mikor pár éve láttam, olyan tettre kész és erős volt. Bármelyik férfi megirigyelhetné, az Ő korában főleg. - Hát annak mindenesetre örülök hogy jól vannak. Kedvelem őket, szóval örömmel hallom ha jól megy a soruk - mosolyogtam őszintén.