- FOGD BE A MOCSKOS POFÁD! - üvöltöttem Klaus felé, és ide védelem, oda Első vámpír, erőm teljéből bemostam neki egyet. Megtántorodott, de persze kb olyan lehetett ez neki, mint egy kis csípés. Legalábbis a következő másodpercben már újra vigyorgott rám.
- Gyerünk haza! - ragadtam meg Davidet, és kifelé indultam a plázából. Hátra sem néztem, vajon a többiek követnek-e. Ahhoz most túl feldúlt, és túl dühös voltam.
- Hallgass te is! - förmedtem a fiamra, aki nyűgösen nyöszörögni kezdett az ölemben.

- Vegyem ezt ajánlatnak? - reagáltam Elena első mondatára. - Mert mást és máshová... sokkal szívesebben dugdosnék - mondtam kaján pimaszsággal. - És úgy látom, most már akadály sem áll az utamba - néztem Salvatore-ra, aki úgy állt ott, mint egy felborzolt tollú kakadu. - Na, nem mész? - kérdeztem tőle. - Az előbb még nagyon benne voltál. A családodat, és a kedves rokont majd hazakísérem én. Nehogy Oliver rájuk vesse magát egy bokorból - tettem hozzá.

- Remélem tudod, hová dugd a védelmedet, nincs szükségünk rá! - néztem Klausra úgy, mintha ő maga lenne a pestis, de már kicsi választott el attól, hogy ne ugorjak neki. Mert ahogy Delenára nézett... ez nem féltékenység volt. Ez az ANYASÁG! Húh, de nem lesz kamatozó azoknak a fiúknak a jövőben... már most érzem, hogy hasonló leszek, mint Damon.
Aki éppen leordítja a fejemet a helyéről, és éreztem, hogyan szabdalja szét a szívemet millió meg egy darabra azzal, ahogyan beszélt, majd a kezembe nyomta a kocsikulcsot.
- Damon, én... - mondtam, de... végül már bennem is felment a pumpa. Ezt nem tudom tovább hallgatni. - Rendben, menj! Csináld, légy vámpír! - mondtam önmagamból kikelve, de az utolsó szót csak csendesen tettem hozzá. MEgbántott... nem tudtam, mi lenne a helyes válasz.

Egyre kevésbé tetszett ez az egész. Klaus a megjegyzéseivel a határán volt annak, hogy kinyírjam, és láttam a lányokon, hogy ők is fontolgatnak valami fizikai megtorlást, még ha nem is lesz más, csak egy jól irányzott tökön rúgás. A két kicsinek meg pláne nem kellene látnia-hallania ezt az egészet. Delena már van olyan nagy, hogy megértse az itt elhangzott dolgok lényegét.
- Mi most megyünk - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, és leemeltem Davidet a szökőkút pereméről, majd a nagy Delena karjába adtam, hogy a zsebeimben kotorászva keresgélni kezdjek a kocsikulcs után, de a mozdulatom megakadt, hallva Elena mondatait, amiket a képembe szórt.
- Szóval mehetek? - kérdeztem keserűen. - Eddig voltam jó? Keressek valaki mást? Tudod mit? Talán azt kellene! Valakit, aki tudja szeretni azt, ami vagyok! - kiabáltam, nem törődve azzal, hogy a közelben lévők már mind felénk kapták a fejüket. - Tessék! - nyomtam Elena kezébe a kocsikulcsokat. - Ha megbocsátod... én most megyek, keresni egy hozzám való vámpírnőt, akinek nem látok undort az arcán, ha szóba kerül a fajtám! - tajtékoztam.

- Szóval rokon - biccentettem a lány felé. - Ezt sejtettem. Hasonlítotok - mutattam a lányra, és a hasonmásra, majd összeráncoltam a homlokomat Elena szavai hallatán.
- Ide hallgass, kis hasonmás - mondtam morcosan. - A helyedben igencsak megválogatnám a szavaimat! Ne feledd el, hogy jelenleg kire vagy utalva. Ha Oliver megjelenik nálatok, a nőies sikítozás vajmi kevés lesz ellene - mondtam sajnálkozva, majd elvigyorogtam magam.
- Nocsak, Christianna. Úgy tűnik, nem tudsz mindent a rokonaid életéből - mosolyogtam. - Kérdezd a hasonmást. Nyilván szép élményekről fog beszámolni - kacsintottam, majd Salvatore felé kaptam a fejem. Mi ez a harc, ami jelenleg megy köztük?

Milyen jó lett volna elkerülni ma itt Klaust... semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a megjegyzéseit hallgassam, főleg mivel tudott is mit mondani nekem. És még jogos is volt, mert ahhoz két ember kell, és emlékeim szerint belém sem szorult túl sok ellenkezés... de az egy pillanatnyi megbotlás volt.
Kissé furcsán néztem Damonre, mikor a Christianna nevet emlegette, de aztán leesett, hogy ez Delena második neve... áh, oké... még jó, hogy nem este bele ebbe a "csapdába", és nyelve egyet, Delena felé fordultam. Nem tudtam ,mit tehetnék. Nem tudtam,hogyan is védjem meg ettől a nőfaló seggfejtől, mert szemmel láthatóan Delena nem mutatott érdeklődést irányába. De a fenébe is, először én sem kedveltem, nem akartam, hogy hasonló csapdába sétáljon a saját lányom, csak mert ez a pasi jól néz ki...
Csak ezután a gondolatmenet után hallottam meg Damon epés utolsó mondatát, mire rögtön rákaptam a tekintetemet, és ha eddig ő volt a megbántott, akkor most én is, és ez nyilván ki is ült az arcomra. Azt sem tudtam, mit tudnék erre mondani, Klausnak nem akarom megadni azt az örömet, hogy veszekedni lásson minket. - Oké... akkor keress magadnak egy vámpír nőszemélyt, aki képes veled együttélni, és nem gyűlöli a fajtádat! - bukott ki belőlem mégis kontroll nélkül. Dehát én nem őt gyűlöltem... én azokat gyűlöltem, akik öltek... minndenkit, aki élt és mozgott.

Megpróbáltam volna megnyugtatni anyát, de rájöttem hogy túl feltűnő lett volna. Nem mintha az nem lett volna az, ahogy védelmezni próbált, de ha már egyszer leszereltem Klaust, akkor másodjára is menni fog, nem lesz itt semmi baj. A majom viszont most készült a vízbe ugrani, hiszen a hibrid kérdésre gondolkodóba ejtett. Most mégis mit mondjak? Hogy egy rokon vagyok? Abból hamarabb kiderülne, hogy ki is vagyok valójában.
- A család jó barátja vagyok, de nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá. - Fordultam Klaus felé, a megjegyzésem pedig eléggé velősre sikeredett, pedig nem akartam ennyire kimutatni az ellenszenvemet, hiszen elméletileg nem kellene, hogy bajon legyen vele.
Viszont anya felé kaptam a fejem, amikor Klaus valami közös ügyet emlegetett, ami kettejükről szólt. Kérdőn néztem rá, nem tudtam hová tenni ezt a dolgot... ő is benne volt? Na ne, ugye nem...??

- Hiába is próbálkozol - mondtam Klausnak jeges hangon. - Még egyszer nem fogod őt meghülyíteni. Nem érdekled. Sem őt, sem pedig Christiannát - szorítottam a kezem ökölbe. - Arról ami történt, meg jobb ha többé egy szót sem szólsz. Tudom, hogy erősebb vagy nálam, de egy orrbavágást azért én is ki tudok osztani neked - vetettem oda Klausnak. - Amúgy is... Elena nem szívleli a vámpírokat - tettem hozzá kissé gúnyosan, ám jócskán megbántva.

- Féltékeny vagy? - mosolyogtam rá a hasonmásra. Ő meg úgy nézett rám, mintha épp a földbe akarna döngölni.
- Úgy látom, van olyan történés kettőnk életében, amit nem fogsz nekem megbocsátani - döntöttem a fejem kissé félre. - Pedig nem csak én vagyok a hibás. Te éppúgy benne voltál a dolgokban, ahogyan én - vontam vállat nemtörődöm módon. - Szóval én a helyedben nem játszanám meg magam. Nem vagy jobb sem Tatiánál, sem Katherine-nél, még akkor sem, ha a jóság eleven szobrának mutatod magad.

A nagy Delenára néztem, és tudtam, hogy... Klaus kivetette rá a hálóját, legalábbis a tekintete erről árulkodott, ahogyan többször is végigmérte.
- Ajánlom, hogy vedd le róla a szemed, különben kikaparom! - kelt fel bennem valami, ami eddig mélyen aludt. Vagy legalábbis... amivel általában Damon szokott viccelődni, hogy ő hogyan fogja védeni a lányát a férfiaktól. És ez a férfi pont Klaus!
- Nem mellesleg, veled nincs miért normálisnak lenni - tettem még hozzá. Hát igen, a házasságom tönkretétele azzal az apró kis bakival, nem éppen a barátaim közé sorolta őt. Főleg ahogyan velem beszélt nemrégiben a hotelszobájában, mikor Tatia belém igézte, hogy menjek oda és feküdjek le vele. Azok után nem lesz a barátom.

Salvatore háttal ült a pláza belsejének, hát nem láthatta azt, amit én. A hasonmás, és a másik lány közeledtek felém. Eddig sem volt eszemben távozni, most még annál kevésbé.
- Nagyon felvágták a nyelvedet, kis hasonmás - vontam fel a szemöldökömet ahogy Elena megszólalt. - Hát most mondd, ártottam én neked? Magam vagyok a szívjóság, ha téged nézünk. Segítelek, védelek, és cserébe mi a hála? Csípős megjegyzések. A lelkembe tiporsz - sóhajtottam színpadiasan. - Milyen szép kis családi együttes - hordoztam aztán végig a tekintetemet rajtuk. - Még mindig nem árulod ki, ki a gyönyörű vendégetek? - vettem újra szemügyre a fiatal lányt. - Talán valami eddig nem látott rokon?

- Hinned kell nekem. - Ismételgettem magam, aztán engedtem, hogy kibontakozzon az ölelésemből, miközben a kicsi énem is elengedte anya lábait. Már gyerekként is empatikus voltam, ahogy azt a mellékelt ábra mutatja. Ennek pedig örültem, hiszen a helyzet tekintetében... csak a jó géneket örököltem, semmi mást.
Fizettünk és amikor elindultunk kifelé láttam, hogy anya ledöbbent, ezért én is arra néztem amerre ő és észrevettem, hogy apa és David nem voltak egyedül. Ott volt Klaus is. A beképzelt hibridek mióta járnak plázázni?
Higgadtságot erőltettem magamra, ha otthon sikerült, akkor itt is sikerülni fog. Mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ki ez a férfi... maga az utálatos kép.

Hallgattam Delena szavait, és hallottam, hogy őt is eléggé meghatotta a téma, legalábbis nem közömbös érzelmeket láttam az arcát.
- Tudom... hogy igazad van. Talán neked illene hinnem - bólogattam, miközben átölelt, és a lábaimon éreztem,hogy a kicsi Delena is így tett. Ez meg is nyugtatott némileg, majd egy pár másodperc elteltével muszáj volt kibontakoznom, hiszen eléggé sok bámészkodó pillantás vetült ránk.
- Rendben, akkor... most menjünk - intettem a kassza felé, majd ahogy sikerült fizetnünk, megfogtam a kicsi Delena kezét, és elmosolyodtam, de már az üzlet ajtajában láttam, hogy... Damonnek nem várt partnere akadt. - Ez mit keres itt...? - kérdeztem égre emelt tekintettel, majd Delena pillantottam egy amolyan, őrizd meg a hidegvéredet nézéssel, és egy sóhaj: ekkor indultam csak meg velük együtt a szökőkúthoz.
- A megözvegyült hibrid... - mértem végig Klaust. Az emberek beszélnek, azt hiszem, róla meg főképp, hiszen ha ember lenne, kapós agglegénynek hívnám. De... már azért csodáltam Tatiát, hogy képes volt ezer éven át szeretni őt. - Nem mehetnénk inkább tovább vásárolni? Nincs hangulatom hozzá - böktem Klausra, miközben Damonre pislogtam.

Elszorult torokkal hallgattam a magyarázattá, hogy miért nem akar vámpír lenni. Megértettem őt, elvégre én magam is nap mint nap láttam a vámpírokat, tudom, hogy milyenek. De ők rosszak! Anya nem lenne ilyen, ezt biztosan tudom, hiszen átéltem az átváltozását. És természetesen ott kellett volna hogy lebegjen előtte apa példája, aki hiába volt olyan is, mint a többi vámpír, de megváltozott azért, hogy normális életet élhessen. Ez az, ami igazán számít.
- Anya, nézz rám. - Kérleltem, bár eléggé nehéz volt úgy rá tekintenem, hogy ne lássam a halványan megcsillanó könnycseppeket a szemeiben. - Higgy nekem, nem lesz semmi baj. Ott van neked apa és ott lesz a három gyereked, akik miatt nem fog elszaladni veled a ló. Nem leszel olyan, mint Caroline volt, vagy mint amilyen Stefan. Ezt én mondom neked, én, aki tudod, hogy honnan jöttem... minden rendben lesz. - Öleltem meg, erre pedig a kicsi énem is odamászott hozzánk és ő is ugyanezt tette. Talán így megnyugtathatjuk egy kicsit.

- Én... - kezdtem el gondolkodni a kérdése miatt. - Nem tudom. NEm akarom vámpír lenni. Gyűlölöm a vámpírokat... ők embereket bántanak. Én nem akarok bántani senkit. És tudom, hogy milyen a kezdő vámpírok élete. Megtapasztalta már a legjobb barátnőm ezt... méghozzá miattam vált azzá - vált a hangom kissé hisztérikussá. - Caroline miattam olyan szörnyeteg... és Stefan miattam és Damon miatt vált ripperré. Én... nem tudom, hogy mitől félek. Csak azt tudom, hogy a vámpírlétet senkinek nem kívánnám. Magamnak sem... - nyeltem nagyot, hogy elfojtsam a könnyeimet.

- Emma tényleg hamarosan megszületik, de ha ugyanaz lesz a probléma, ami akkor volt, akkor nem tudsz semmit sem tenni az átváltozás ellen. Vagy az leszel, ami nem szeretnél lenne vagy... meghalsz. - Nyögtem ki nagyon nehezen, mert ha ez így lenne, akkor minden megváltozna. És apa sem hagyná, hogy ez megtörténjen, legalábbis szerintem, hiszen bármit megtenne anyáért és azért, hogy éljen. - Én megértem, hogy félsz, de anya... - Néztem rá kissé komolyabban. Láttam rajta az elszántságot és anyát ismerve ha ez ül ki az arcára, akkor ez azt jelenti, hogy megingathatatlan abban, amit eltervezett. - Miért vagy ennyire a vámpírrá válás ellen? - Kérdeztem már suttogva, hogy az emberek ne hallják.

- Ne... kérlek, ne is mondj ilyet - kezdtem el rázni a fejemet, újabb ruhák után nézve, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. - Jobb erre előbb felkészülni. És most veszekedjük ki magunkat, ne akkor, mikor... már az leszek... ha... ha az leszek - mondtam nagyot nyelve, ezzel téve egyértelművé, hogy megpróbálok majd mindent, hogy elkerüljem ezt.
- Nagyon kevés az idő... Emma hamarosan megszületik. És nem akarom, hogy... életem egyik legszebb napja tragédiává váljon. Ha arra a napra akarok gondolni a jövőben, semmi ne tarkíthassa be Emma születését - motyogtam keserűen.

Jobban megnézve láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. Nem olyan volt, mint amikor bementem a próbafülkébe, hanem éppen ellenkezőleg: letörtebb és szomorúbb. Először azt hittem, hogy rosszul van, de apa biztosan nem hagyta volna itt, ha ez így lenne, szóval... valahonnan máshonnan fújt a szél. Szóval apa nem bírja elviselni, hogy anya nem akar vámpír lenni? Egyrészről ez érthető volt, hiszen Damon már több, mint másfél évszázada vámpír és képes volt arra, hogy együtt éljen vele. De anya... ő egy ember, akinek fel kell arra készülnie, hogy vámpírrá kell változnia, ha meg akarja tartani az életét. Elképzelni sem tudtam, hogy mekkora nyomás nehézkedik rá emiatt. Talán nem kellett volna ezt elmondanom nekik.
- Ez természetes. - Néztem rá megértően. - Nem kellett volna elmondanom nektek... egyszerűbb lenne, ha csak úgy megtörténne és nem tudnál róla... akkor talán nem lenne köztetek ez a feszültség. - Motyogtam a fejemet csóválva.

Még mindig bánatosan meredtem magam elé, egy bólintással jeleztem, hogy értettem Delena szavait, de... ezt ő meg pont nem láthatta a próbafülkén keresztül, hiszen pont ez a lényeg, hogy ők ne lássanak ki, és mi se lássunk be.
- Öhm... - szólaltam meg végül, mikor kiért. - Akkor ezeket tegyük kosárba - emeltem el a kezéből a ruhákat, majd odatettem a kosárba, és közben intettem a szökőkút felé.
- Kivonultak. Nem szeretik az ilyesmit. És... Damon azt hiszem, nehezen tolerálja azt, hogy... nem akarom vámpír lenni és undorodom a gondolattól... - bukott ki belőlem szomorúan.

Bementem a próbafülkébe és felpróbáltam a magammal hozott ruhákat. Póló, nadrág és a többi, és a többi... ha tényleg itt kell maradnom még egy darabig, ahogy azt Esther apának mondta, akkor kénytelen leszek felkészülni rá. Bár tényleg nem bántam, csak furcsa volt a helyzet.
- Jól néznek ki. - Állapítottam meg anya kérdésére, aztán visszaöltöztem abba a ruhába, amit még otthon vettem fel és kiléptem a fülkéből. Rögtön észrevettem, hogy apa és David eltűntek. - A fiúk merre vannak? Nem bírták a gyűrődést? - Kérdeztem mosolyogva.

- Mondd, te tényleg nem tudsz jobb programot találni? - emeltem a szemeimet az égnek, közben járt az agyam. Ha azt mondom, hogy ő otthon maradt, képes elmenni a házunkba, és megvárni ott. Delena nagyobb biztonságban van velünk itt. Tömeg van, Klaus itt nem nagyon fog balhét csinálni. Remélhetőleg.
- Igen, itt van - biccentettem hát. - De ne is reménykedj, nem vagy az esete. Nem fog veled menni sem kávézni, sem szórakozni, sem sehová. Nem akarom, hogy baja essen, ami valljuk be, a te társaságodban elég lehetséges - néztem Klausra rondán.

- Semmi közöm? - visszhangoztam, és kényelmesen letelepedtem magam is Salvatore mellé, nézve a kis halakat a vízben. - Nos, amikor meg kell majd őket védenem, nyilván nem így fogod gondolni. Ha nem akarod, hogy Oliver csúnyán bánjon veletek, jobb ha kissé megválogatod a szavaidat velem szemben - élveztem az előnyömet, és megnéztem a kisfiút. Tiszta Salvatore volt, totál az apja.
- Mondd csak, a szép kis vendégetek... őt is magatokkal hoztátok? - érdeklődtem.

- Már semmi nem hiányzott az életembe, csak te - forgattam meg a szemem, ahogy az az öntelt hólyag közelebb sétált. - Nem mindegy neked, hogy hányan vagyunk itt? Semmi közöd a családomhoz. Légy oly kedves, és menj a fenébe, ahonnan jöttél - morogtam. Tudtam, hogy nem kéne így beszélnem vele, lévén hogy valamennyire rá vagyunk utalva, de nem tehettem róla, hogy a puszta látványától is falra tudtam volna mászni.

(Mikealson villa)

Céltalanul ténferegtem fel-le a városban. Igazából nem volt semmi célom, csak valahogy rohadtul nem akartam otthon maradni. Gondoltam, benézek a plázába, hátha találok valami vacsorára való lánykát, de sokkal érdekesebben akadtak meg a szemeim.
- Nocsak Salvatore - léptem oda az említetthez, aki igencsak olyan képpel üldögélt a szökőkút peremén a fiával, mintha citromba harapott volna. - Hol a csodás feleséged? Remélem, ő is itt - forgattam a fejem körbe színpadiasan.

Kisétáltam Daviddel az üzletből, és megbántva sétáltam vissza a szökőkútig, hogy a kávájára leülve megbántva meredjek a vízbe, míg David belelógatta az ujjait a medencébe, hangosan élvezve, ha egy-egy kis halacska hozzácsapódott a kezéhez.
- Tetszik fiam? - próbáltam mosolyogni. De attól, amit láttam, mikor felnéztem, a maradék életkedvem is azonnal elment.