- Szerintem meg intézkedjünk a babáról - vigyorogtam. - Komolyan, két türelmetlen gyerekkel akarsz kiságyat nézni? Delena menne a játékosztályra, és nem hiszem, hogy David is lemaradna mögötte. Ha már kapnak új játékot, lefoglalják magukat, és nyugodtabban nézelődhetünk - tettem hozzá. - Szóval, játék, vagy nyűgös kölykök? - nevettem.

(Damon és Elena háza)

Delena csak azért nem tudott elszaladni előttünk, mert megfogtam a kezét. Csak az kellene, hogy elkavarodjon itt valahol... nagyon ideges lennék, azt hiszem.
- Na szóval... először intézkedjünk a kiságyról, rendben? - pislogtam Damon felé.

- Tessék, már törődni sem lehet vele - sóhajtottam keservesen, majd kapva kaptam az ötletén. - Tökéletes. Egy-két bátor téli sátorozó mindig akad. Finom falatok. És a kinti hideg ellenére, a vérük forró és tüzes. Menjünk, mielőtt éhen halnék - mormoltam lágyan.

(vízesés)

- Ki tudja? Talán elmentem valamerre. - vontam egyet a vállamon pimasz mosolygással, de ahogy felém nyújtotta a kezét, egy kicsit... meglepődtem. Mert akármennyire is törtem a kobakomat, azt hiszem, nyilvánosság előtt (vagy még nyilvánosság nélkül) soha nem fogta meg így a kezemet. Ennyire sokatmondóan.
- Miért cikiznélek? Ezzel az erővel te is megtehetnéd velem. - mosolyogtam rá kedvesen, és úgy néztem rá, mint az apámra, mikor éppen igazgatni kezdte a kabátomat.
- Köszönöm apa, de nem fázom, és tökéletesen áll rajtam a kabát. - kacsintottam rá, majd a füléhez hajoltam. - Mit szólnál, ha ezúttal a vízeséshez mennénk? Egyszer jártam ott, és télen eléggé látványos, a fagyott jég meg egyebek... mindig van ott valaki. Nem tömegnyomor, csak egy-két ember. Mit szólsz hozzá?

Beletelt néhány percbe, míg lerendeztem ami a pénzügyeket illeti, és mikor kimentem, Erin ott várt a kirakat előtt.
- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy elmentél valamerre - mondtam. - Hiába, úgy látszik, tényleg öregszem - mondtam, és némi hezitálás után odanyújtottam a kezem, hogy így, kézen fogva sétáljak vele tovább.
- Ne cikizz, jó? - dörmögtem. - Vámpírként még sosem csináltam ilyet. Csak most veled - álltam aztán meg a pláza bejárata előtt, és megigazítottam Erin kabátjának a gallérját. - Akkor jöhet egy igazi, vérbeli vadászat?

Nagyon meg kellett erőltetnem magamat, hogy ezer év után nehogy eltörjön a mécses. Sírni? Én? Nem, nem... nem szeretek gyengének látszani. A szavai mégis valami ehhez hasonlót idéztek elő bennem. A farkas elfogadott engem... ez valami új. De nyilván neki is.
- Jól van, kimegyek, intézkedj csak. De nem kell túlságosan sietned. - kacsintottam rá. Elengedtem a kezét, majd kisétáltam, de nem álltam meg ott egy helyben. Még mit nem..! Már amúgy is érett bennem valami egy ideje. Azt hiszem, karácsony óta, mikor meglepett engem egy másik gyönyörű nyaklánccal.
Nem tudom, hogy észrevette-e ezt a két perc eltűnést, de jó mélyen a táskámba süllyesztettem a dobozt. Még nem most akartam odaadni. Hát csak megálltam az ígért helyen és vártam.

- A vámpírok is lehetnek néha formabontóak, nem? - mosolyogtam kedvesen, és Erin nyakába csatoltam a láncot a medállal együtt. - Azt mondtad, elfogadsz engem minden formában, és minden énemben. Szeretném, ha mindig emlékeznél erre - hajoltam oda, hogy megcsókoljam. - Arra, hogy nem csak te fogadsz el engem farkasként is. Hanem arra is, hogy a bennem élő farkas ugyanazt érzi irántad, mint a vámpír - szorítottam meg a kezét. - Kisétálsz az üzlet elé, míg elintézem a koszos anyagiakat? - kérdeztem aztán. - Meg is igézhetném a pasast, de azt hiszem, ez úgy igazi ajándék, ha fizetek érte.

Kezdtem nagyon is kíváncsi lenni, ahogy azt szajkózta: ne nyissam ki a szemeimet. A normális ember ilyenkor még csak azért is kinyitja a szemeit, de most nem így tettem. Féken tartom magamat és a kíváncsiságomat.
Beértünk valahová, bár a legjobb kérdés, ami eszembe jutott, hogy mégis most hol a fenében is vagyunk? Ami biztos volt, hogy a köztpontban, de ezen belül végtelen a lehetőségek listája.
- Nem nyitom ki, ne aggódj. - súgtam neki vissza, mindaddig, míg el nem engedte újra a szememet, és végre kinyithattam őket, hogy egyből egy medállal találjam szembe magamat. És az ábrázolt farkastól szinte rögtön mosolyra húzódott a szám.
Felemeltem a kezemet, hogy végigsimítsak az ékszeren, de halkan Klaus füléhez hajoltam. - Még amúgy sem látott a világ olyat, hogy egy vámpír ilyet hordjon a nyakában. - suttogtam halkan, elvégre simán hülyének néznének, ha hallanák a vámpír szót.
- Nagyon tetszik. Köszönöm. - néztem rá csillogó szemekkel.

- Mondtam, bízz bennem - súgtam Erinnek, majd megálltam vele egy helyben. Ő ugyan nem látta, hová érkeztünk, de én igen, és ez volt a lényeg.
- Ki ne nyisd a szemed! - parancsoltam, majd elhúztam néhányszor a tenyerem az arca előtt, hogy megnézzem, engedelmeskedik-e, és nézelődni kezdtem, mígnem megakadt a szemem valamin, ami egyszerűen tökéletes volt.
- Azt kérem - mutattam az apró tárgyra, majd gyorsan Erin mögé álltam, és még mielőtt kísértésbe esett volna, befogtam a szemeit.
- Már csak egy perc türelem - súgtam, és mikor megkaptam a láncot, odatartottam kicsivel az orra elé.
- Meglepetés - súgtam a fülébe, és levettem a kezem a szeméről, hogy egyenesen rálásson az ugró farkast mintázó ezüst medálra.

- Ez esetben szívesen fogok késve érkezni. - kacsintottam rá, majd mint valami jólnevelt lányka, vártam, míg ő a kasszánál intézkedett, majd megjegyzést tett az éhségre.
- Gondolom ez az eladó lányról jutott eszedbe. Pontosabban a nyakáról. - sóhajtottam, de közben mosolyogva. Én is éhes voltam, felesleges lett volna tagadni, de hamarosan már nem láttam semmit, mert a tenyere eltakarta előlem a központot.
- Öhm... oké, én megyek. - bólintottam egyet engedékenyen. Nem szerettem, ha vakon vezetgetnek, de volt egy olyan érzésem, hogy bármit kaphatok most, csak rosszat nem.

Végigmértem a ruhát, amit Erin kivett a helyéről, és már most felforrt bennem a vér, ahogy elképzeltem őt benne.
- Ördögien vadító, és szexi - állapítottam meg. - Félő, hogy késve fogunk a bálra érni... ha meglátlak ebben otthon, végigszeretkezem veled a lakás összes helyiségét - sóhajtottam, majd követtük az eladót a pénztárig, ahol kifizettem a kölcsönzési díjat, igen, elég nehezen tudtam levenni a szemem a lány ütőeréről.
- Iszonyú éhes vagyok - dünnyögtem, már az üzleten kívül. - De van itt valami... amit meg akarok tenni. Gyere - ragadtam karon Erint, és magam után húztam őt, majd megtorpantam vele néhány bolt között, és befogtam a szemét szabad kezemmel.
- Jól van, csak gyere utánam. És bízz bennem - súgtam a fülébe.

Csak figyeltem, hogyan méri végig a választékot, hiszen nekem ebbe annyi beleszólásom volt, mint az időjárásba. Neki kell felvennie, hát döntse csak el, hogy milyen véres zombi jelmezt választ.
- Igen, khm... én is érzem. - köszörültem meg a torkomat, ahogy a ruha szagára célozgatott, majd vontam egyet a vállamon. - Nem hiszem, hogy nálam tovább fog tartani, már csak azért sem, mert gyűlölök vásárolni. - sétáltam kissé odébb, hogy kotorászni kezdjek a vállfák között. Még emlékeztem, hogy milyennek is képzelem el a jelmezt, és hamarosan széles vigyorral vettem ki egy vállfát a helyéről. Hát mondhatni, az én ízlésvilágom. Szinte az egész egy sima egyrészes ruha, ami szinte combot sem takar, hozzá csipkés kis harisnya, és egy mély dekoltázsú felsőrész, bár inkább neveztem volna fehérneműnek, de... Klausra pislogva úgy néztem, mint egy kislány, aki megkapta a karácsonyi ajándékát. - Erről nem fogsz lebeszélni, már most mondom! Tisztára ördögi! - kuncogtam, de már kíváncsian is, hogy az előbb mire célozhatott az utolsó pár szavával.

Csak megforgattam a szemeimet, belegondolva az eshetőségekbe gyereknevelés terén, aztán elhessentettem magamtól a gondolatokat, és bekecmeregtünk a boltba.
- Hát, szerintem lesz választék - néztem az eladó felé, majd röviden és tömören közöltem, mit is szeretnék.
- Ez jól néz ki! - mutattam egy darabra, mikor az egyik hátsó sor felé igyekeztünk, és kihúztam a vállfán lógó ruhát a többi közül.
- Szakadt, véres, sáros... kimondottan zombis. És ahogy a szagát érzem - fintorodtam el - aki előttem hordta is zombi lehetett - vágtam egy pofát. - Oké, nekem megvan. Nem válogatok tovább, én feleannyira sem élvezem ezt, mint egy nő. Akkor a te ruhád jön. Aztán még valahová szeretnék elmenni veled... úgy értem, itt a plázában.

- Szerintem ne ringasd magadat abba a lehetőségbe, miszerint a tiéd a gyerek. A Petrova nőket ismerve, kinézem Elenából, hogy mindenben hazudott. Ha a gyerek szőkén születik, na akkor... pánikolj. És pánikolok veled, mert engem sem fogsz gyereknevelésre befogni. - mosolyodtam el halványan, végül rákacsintva, és betessékeltem magamat is az üzletbe, hogy körülnézzek.
- Előbb nézzünk utána annak a zombis jelmeznek, mit szólsz?

- Rossz emlékek? - sandítottam Erinre, mikor elfordult. - Sajnálom. Nem akartam, hogy rossz kedved legyen. Épp ezért mondtam, hogy bajban lennék. Nem akarnám, hogy belőle is olyat neveljenek, mint Salvatore. De én nyilván képtelen lennék a nevelésére. De van fogalmad, hogy az a gyerek micsoda erővel, és micsoda hatalommal jönne a világra? Őt nem lehetne úgy nevelni, mint egy átlagos gyereket. És nem is hagynám - torpantam meg aztán egy jelmezkölcsönző előtt.
- De mindegy, egyelőre erről felesleges beszélni. Néhány hónap múlva úgyis mindenre fény derül. Nos, akkor ide benézünk? - nyitottam ki az ajtót.

Na jó, az tény, hogy meglepett, hogy már a legújabb hasonmás is a "trófeái" közé tartozik, de mit is lepődöm meg? Egyik sem tudott eddig ellenállni ennek a férfinak, hát majd pont most, mi? Egy éjszakáért miért ne? Bár ez nyilván az én hozzáállásom.
Az utolsó mondatára megtorpantam viszont, és nagy szemeket meresztettem rá. Soha - legalábbis az elmúlt pár évszázadban - nem empatizáltam más anyákkal, de nem is kellett ahhoz, hogy ettől a mondattól kirázzon a hideg.
- És ezzel képes vagy kitépni egy anya szívét örökre. Nincs annál rosszabb, ha egy anyának a gyereke nélkül kell élnie. - jött ki a számon csupán ennyi, mindenféle negatív érzelem nélkül az arcomon, mégis inkább előre fordultam. A vicces helyzetből eléggé komoly dolgot kanyarítottunk. A rossz és fájó emlékek.

- Bátor húzás volt, viszont lehet, hogy ugyanolyan ostoba is - szakítottam el magam a kirakattól, hogy tovább induljunk. - Utólag ugyan bizonygatta, hogy a gyerek Salvatorétól van, de a bogarat a fejembe ültette. Mert bárhogy számolom, a gyerek annyi idős, amennyi ideje mi ketten együtt voltunk - vontam vállat. - Szóval, semmi nincs kizárva. Ha megszületik, és hasonlít majd rám, na akkor leszek bajban. Nem vagyok apatípus, és nem fogok szaros pelenkákat cserélni, vagy altatót gügyögni. De egy hasonmás-hibrid gyerek túl értékes ahhoz, hogy az anyjánál hagyjam.

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a helyzet, de... a kellemetlenségeken is meg kell tanulnunk nevetni. Egyszer... én végülis hosszú évszázadok után sajátítottam el ezt, viszont félő,tőle ezt nem akarom elvárni. Meg hiába is tenném.
- Szóval a hasonmás átvert. Nem mondom, bátor húzás. - mosolyogtam még mindig, bár nem rosszindulatúan. - Kíváncsi vagyok, mi vezérelte. Talán rossz fát tettél a tűzre? Mindegy is, azért beismerheted, hogy egy pillanatra a te agyadon is átfutott, milyen lehetőségek nyilnának egy hasonmás-hibrid gyerek esetében. - húztam el a kirakat elől. Nem akartam piszkálni, és magamat sem, mert az ilyen dolgok mindig a lányomat idézték fel, aki még olyan kis baba volt... mikor átváltoztam.

Gondolataimba mélyedbe baktattam Erin mellett a plázában. Eléggé utáltam az ilyen emberi dolgokat. Ahhoz pedig elég éhes voltam, hogy ne nagyon nézzek körbe, mert a végén a tömeg közepén kóstolnék bele valakibe.
- Hogy mi? - torpantam meg, és bambán néztem Erinre, mikor egy babaüzlet előtt álltunk meg, majd szemügyre vettem a millió kis ruhát meg mifenét a kirakatban.
- Klassz ötlet - biccentettem komoran. - Annál is inkább, mert Elena szépen átrázott, hogy a gyerek az enyém - mondtam savanyú képpel.

- Petrova birtok -

Nem tudom, hogy mikor jártam itt utoljára, bár azt sem tartom kizártnak, hogy még nem is voltam itt. Mert mit is kerestem volna? A lakást "készen kaptam", azzal nem kellett törődnöm, hogy egyes kiegészítőkkel teletömködjem. Vásárlás terén mindig is sajátos ízlésem volt, és nem az amerikai divat volt a kedvencem, de már megint máshová kalandozik az agyam.
- Hm... - álltam meg az egyik földszinti kirakat előtt, és széles vigyorgással fordultam Klaus felé. A tökéletes agyzsibbasztás, első szint. - Úgy hallottam, a hasonmás újra gyereket vár, ami fontos nekem is, neked is... ha minden igaz. - mondtam kimérten, de a bensőmet rázta a röhögés, főleg ahogy láttam, hogy Klaus arca végigvándorol a babaüzlet kirakatának különböző pontjain. Az abszolúte nem-apa típus. Én viszont remekül szórakozom.
- Nézd, hát nem aranyos? - mondtam mézesmázos hangon, egy kis, fehér cipőre bökve. - Úgy döntöttem, hogy hamarosan szeretném meglátogatni a hasonmást. És ilyenkor nem illik üres kézzel menni. - vigyorogtam. Ki tudja, érti-e a viccet.

Míg Damon telefonált, türelmesen vártunk, nem mintha mostanság nem lettem volna a türelem példaképe. De az elégedett arcán láthattam, hogy minden oké, és nem lesz probléma a ma délutánnal.
- Nem, szerintem nincs más - ráztam meg a fejemet, és bepakoltam az autóba, hogy a gyerekeket is beültessem.
- Mehetünk haza! - bólogattam.

(Damon és Elena háza)

- A "jófej apa" címre pályázom éppen - kacsintottam rá Delenára, és miután kifizettem a kölcsönzési díjat, kisétáltunk az ajtó elé.
Elővettem a telefont, és pár perc alatt lebonyolítottam a hívást Jimmy anyjával, majd elégedett képpel bólintottam.
- Ha más dolgunk nincs, hazamehetünk. Egy óra múlva nálunk lesznek - néztem Elenára. - Kell még venni valamit? Pelenkát, macskakaját, vagy bármi mást?

- Jól van, nekem ez így tökéletesen megfelel. És ahogy látom, Delenának is - néztem a lelkes kicsire, és kis híján szétolvadtam attól a nézéstől, ahogy ő abban a pillanatban bámult az apjára.
- Jó pontokat szerzel a lányodnál - kuncogtam, majd megálltunk a pénztárnál, ahol mindent elintéztünk. - A két hét tökéletes lesz - bólogattam szaporán, majd amint a jelmezeket becsomagolva megkaptuk, kisétáltunk az üzletből.
- Na szóval... nyugtató... nekünk, vagy a macskának? - kacsintottam Damonre. - Talán a három nagy gyerekhez nekünk sem ártana.

- Igazából el is mehetnénk érte, de talán jobb lesz ha anyuka látja, hogy nem fogjuk sátánista szertartás közben feláldozni a fiát - vontam vállat. - Hívjuk fel őket, és beszéljük meg, hogy hozza el a srácot. Meg tudom érteni, én is szeretném látni, kinek a házába engedem be Delenát, vagy Davidet, nem? Ha elhozza, akkor minden oké. Van sütemény, van otthon gyümölcslé, míg lebontjuk a fát, a srácok jól meglesznek együtt. Esetleg bemehetünk egy állatos boltba, már előre venni valamit szegény Fred megtépázott idegeire - nevettem, és felvettem Davidet.
- Akkor fizessünk, és vigyük el a ruhákat. Két hét kölcsönzési idő elég lesz, ugye?

- Hát... de ha apu hanyagolni fog, muszáj lesz más partnert találnom egy-két szó erejéig - sóhajtottam nagyot, közben elvigyorodva, és miközben visszasétáltam öltözni, hallottam Damon bekiabált ötletét.
- Nem hangzik rosszul! - jegyeztem meg, majd visszavettem a nadrágomat és a blúzomat is.
- Tudjuk a számukat, ugye? Mert... akkor amint innen távozunk, el is mehetnénk a kissrácért. Vagy az anyukája hozza el? Talán az úgy könnyebb megoldás lenne.