Szavai hallatán konkrétan leesett az állam. Én Caroline Forbes ennyire elkeseredett lennék, hogy segítek cipekedni egy jó pasinak csak azért, hogy egy kis időt vele lehessek? Ez még tőlem is rendkívül szánalmas lépés volt, de mivel olyan volt, mintha kiszippantották volna az agyamat nem igazán tudtam más magyarázatot találni arra, hogy mégis mit is keresek én itt. Az pedig, hogy itt ácsorogtam vele szemben, mint valami bamba kislány az kezdett egy kicsit kínossá válni. Mikor finoman kitessékelt elindultam az ajtó felé. Kár, hogy nem maradhatok továbbra is kettesben ezzel a rejtélyes idegennel, aki nem mellékesen szívdöglesztő. De ez az én szerencsém. Még akkor is, ha fogalmam sincs, hogyan kerülök valahová találkozom egy igazán jó pasival, de az egyszerűen még csak arra sem méltat azok után, hogy elvileg segítettem neki felcipekedni legalább megkínálni egy itallal. Persze ha Elena Gilbert állt volna itt nem lett volna semmilyen probléma. Még ez a férfi is térden állva könyörgött volna, hogy maradjon, de én nem ő vagyok. Egyszerűen pótolható vagyok. Nagyot sóhajtok, majd utoljára a férfire pillantok, aki még arra sem méltat, hogy rám nézzen. Csalódottan sétáltam ki az ajtón és hagytam magam mögött a homályos emlékeimet arról, hogy mégis hogyan is kerültem én ide.
A tekintete üressé vált. Ritkán kellett igézéshez folyamodnom, s most sem azért tettem, mert annyira akartam.. a boldogsága előrrébb való. Mindennél. Nincs szüksége egy efféle kalandra, mely később tönkreteszi az életét. Ki kell járnia a gimnáziumot, majd tovább kell mennie, és elérnie az álmát. Én is ezt tettem az ő korában. S ha bárki akadályozni akart volna, minden bizonnyal két kézzel fojtom meg. - Nos... segítettél nekem felhordani a vásárolt cuccokat. - jegyeztem meg, s a fotel felé böktem, amelyben a tegnap vásárolt ruhák halmaza hevert csomagokban. Már túl voltam egy nagyobb sóhajon és egy nyelésen, de még kellett egy torokköszörülés, hogy tisztán és élethűen tudjam adni a férfi szerepét, aki... lényegében a szerepe alapján nem tartozik ide. A kifogás még laposabb, főleg hogy fordítva lenne előkelő, de lényegtelen. Nem fog többet kérdezni. - Talán jobb is, ha megy. Minden jót... a továbbiakban. - tettem még hozzá, majd egy határozott nyelést követően az ajtóhoz léptem, és kinyitva azt, megálltam mellette. - Köszönöm a segítséget. - fűztem még hozzá, majd elfordítottam a pillantásom. Ha ránézek, nem fogom engedni, hogy elmenjen...
Valószínűleg, ha egy másik srácról lenne szó, már rég kiviharoztam volna az ajtón, de Hayden.. Az elmúlt napokban nem tett mást, mint megadta nekem életem legtökéletesebb időszakát. Fogalmam sincs, hogy miért jött ez a hirtelen hangulatváltozás, de ha őszinte akarok lenni nem is érdekel egészen addig, míg nem hagy el.. Ami sajnálatos módon be fog következni. Nem lehetek vele örökké. Iskolába kell járnom. Most szinte bármit megadnék azért, hogy pár évvel idősebb legyek. Csak pár röpke évvel, ami lehetővé tenné azt számomra, hogy vele maradjak. Méghozzá pontosan itt. Magam mögött hagyva a múltamat. Nem kellene többé Elena árnyékában élnem, sem pedig minden nap megküzdenem azért, hogy bizonyítsak édesanyámnak és mindenki másnak. Hayden mellett soha nem éreztem, hogy bármit is kellene bizonyítanom.. Annyira jól éreztem magam vele. Még akkor is, ha néha a saját hülyeségeimtől a falnak tudtam volna rohanni. Egyetlen egy percét sem változtatnám meg ennek az egésznek. Ahogy ajkaink összeérnek szívem heves ritmusba kezd.. Szeretem.. Igen. Szeretem őt. Kimondani félek, hiszen ezzel talán el is veszíteném őt, de én már tudom, hogy szeretem. Pont ezért fog még jobban fájni a búcsúzás.. Nem, mintha a búcsú már magában nem fájna, de ez csak még jobban megnehezíti. Belenéztem csodálatos lélektükreibe, s figyelmesen hallgattam, amit. Egy pillanatra nem hittem a fülemnek. Azt hiszem beléd szerettem. Nem ezt csak képzelem ez nem lehet igaz, hogy ez a férfi.. Engem szeressen. Nem és kész. Vagy mégis? Számomra ez annyira hihetetlen. Legbelül, már triplaszaltókat csináltam annyira örültem. Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Üvöltöttem volna, hogy én is ugyanígy érzek, de a szavak eltűntek. Soha nem mondtam ki őket. Elmémet betöltötte egy furcsa sötétség. Szemeimet lehunytam és próbáltam összpontosítani, hogy miért vagyok itt. Vásárlás. Mi másért jönne Caroline Forbes New York-ba? Még szép, hogy egy kis vásárló körútra. Bár ez merész ötlet még tőlem is. Nagyot sóhajtottam, s mikor kinyitottam a szemeimet nem éppen ott találtam magamat, ahol számítottam. Egy bevásárlóközpont közepére képzeltem el magam ehelyett egy hotelszobában vagyok. Egy szívdöglesztő pasival. Oké.. Én vagy nagyon berúgtam tegnap este vagy nem tudom. Mert egyáltalán nem emlékszem arra, hogy kerültem ide. Szégyen, hogy egy ilyen jó pasi társaságát élvezhettem és még csak nem is emlékszem rá. Vagy nem történt semmi? Nem tudom.. Az egyetlen dolog, amire emlékszem azaz, hogy vásárolni jöttem ide. De ennyi. Semmi más. – Öhm.. Lehet, hogy ez hülye kérdés.. De hogy kerültem én ide? – Kérdeztem zavartan. Nem jövök túlságosan gyakran zavarba, de valamiért a puszta közelségétől is elpirultam és a szívem is hevesebben kezdett verni. Nem is tudom, hogy mégis miért lepődök meg ezen.. Hiszen szívdöglesztő a pasas. Az egyetlen bökkenő az, amire fogadni is mernék.. Nem vagyok az esete. Az ilyen pasik mind keresztül néznek rajtam egyenesen Elena-ra. De ő most nincs itt.. Szóval nem kell félnem, hogy magába szív az árnyéka.
Nem akartam felé fordítani a fejem. Hallottam a hangján, hogy vajon mit csinál miközben beszél. A kezei biztosan az arca előtt vannak. Így próbál védekezni. Már megszoktam, hogy a nők így viselkednek. De őt nem akartam így látni. Nem láttam más megoldását. Miattam nem adhatja fel az életét. Tekintve hogy talán közel sem vagyok más csak egy futó láng az életében. Nem égethet fel miattam mindent. Nem. Sosem éreztem hogy ennyire törődni akarok valakivel. De ő... mi van ebben a lányban?
Mikor odalépett elém, tekintete belefurakodott az enyémbe, majd mire kinyögtem volna valami válaszfélét, máris ajkaimat becézve adta tudtomra, hogy hajlandó fátylat borítani a most történtekre, csak ne vegyem el tőle a lehetőséget.. mennyire szeretnék így tenni! De nem lehet..
Kezeim a csók közben arcára siklottak, gyengéden húztam el magamtól, de érezhette, hogy nem azért, mert ellenemre van. Inkább levegőhöz akartam jutni attól a tűztől, amit felborzolt bennem. - Caroline.. - súgtam gyengéden a nevét, és arcomon furcsa érzelmek kezdtek játszani. - Azt hiszem, hogy beléd szerettem. - vallottam be csendesen, de még mindig nem engedtem, hogy szóra nyissa a száját. - De ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem most. - súgtam csendben, majd mélyen a tekintetébe mélyültem. - Felejts el engem, Caroline Forbes. Ne emlékezz arra, hogy ki voltam, ki vagyok és hogy hol jártál. New Yorkba azért jöttél, hogy egy nagy bevásárló körutat tarts, és engem... sosem láttál. - simítottam végig gyengéden az arcát, és magam is alig érzékeltem hogy könnyfátyol burkolja be szemeimet. Tényleg ilyen nehéz a szerelem? De mikor tudjuk, hogy jobb neki, ha elengedjük... akkor bármily nehéz is, de megtesszük.
Hirtelen olyan feleslegesnek éreztem magam. Legszívesebben fogtam volna a dolgaimat és hazamentem volna. Talán ez lenne a legjobb döntés. Még most.. Nem akarok többet pofára esni. Csak erre kellettem.. Tekintetem az ágyra kalandozott, amihez egy nagyon édes emlék fűződött most még is olyan keserűnek tűnt. Kihasznált. Most pedig menni akar tovább az életével, mintha mi sem történt volna. Mintha én nem léteznék és az együtt töltött idő nem lett volna tökéletes. Hogy lehettem ilyen vak és hülye? Soha nem szabadott volna elhinnem, hogy valamivel is többre tart engem egy kislánynál. Bár az ágyban nem volt ezzel különösebb baja most pedig.. Folyamatosan vissza akar zavarni a régi életemhez, hogy folytassam a sulit.. Akár itt is folytathatnám, de egyértelművé tette, hogy nem kíváncsi rám. Az arcomat kezeim közé temettem és jó pár percig így is maradtam. Nem bírtam ránézni.. Egyszerűen belesajdult a szívem, hogy mit láthatok azokban a gyönyörű kék szemekben.. Megvetést és unalmat.. Talán. Legalábbis erre a kettőre számítottam nem akarom kínozni a szívemet azzal, hogy megbizonyosodok róla, hogy tényleg ez tükröződik a szemében. El akartam bújni az egész világ elől nem csak előle.. De sajnos attól, hogy eltakarom az arcomat még nem fogok eltűnni, mint kiskoromban hittem.. – Azzal, hogy ellöksz magadtól azzal okozol fájdalmat. Nem mással. Egyik pillanatról a másikra megváltoztál.. Nem lehetne, hogy legalább ezt a pár napot kiélvezzük, boldogan? Épp elég szívfájdalom lesz az, hogy egyszer el kell válnunk nem akarom, hogy keserű emlékek megmérgezzék ezt az egészet.. – Nyeltem egyet, hiszen tudom, hogy már megtörtént, de még mindig van esély arra, hogy elfeledtesse velem ezt az egészet.. Mert tudom, hogy képes rá. – Ha dolgod van menj.. De ne váljunk el haragban.. Én itt foglak várni. S tudom minden csoda három napig tart, de szeretném addig élvezni. – Sóhajtottam, majd félénken közelebb lépkedtem hozzá és gyengéden ajkamat ajkára tapasztottam. Nem volt ebben semmi követelés. Csak tényleg nem akartam elrontani a pillanatot és egy kicsit próbáltam megvigasztalni magamat azzal, hogyha nem húzódik el tőlem, akkor még sem vagyok annyira elcseszett..
Sóhajtottam egyet, ajkaim szavakra nyíltak, de mégsem jött ki belőlem hang. Egyrészt visszatartottam a szóáradatot, hiszen ha elkezdek beszélni, valaki itt és most megbántódik, s az nem én leszek. Nem tudtam volna úgy előadni a történetet, hogy neki ne essen rosszul. Pedig én nem szórakoztam. Életemben először most vagyok ennyire biztos valamiben... s nem tarthatom meg. Nem tehetem, hiszen mi lenne, ha ez a lány várna rám? Ha azt mondanám, hogy várjon rám? Mintha egy másik dimenzióbéli álom lenne. Nem is tudom, hogy miként kellene fogadnom eme fantáziaképet, mely múlt éjjel is végig ott lebegett a szemem előtt, ahogyan ez a lány ott feküdt mellettem, és beszívta a levegőt... még ez is olyan jó érzéssel tudott eltölteni. S most... mintha mindez megválrozott volna, majd el is tűnt nyomtalanul, mert tudtam: az élete többet ér ennél a helyzetnél. Tanulnia kell.. felnőnie. S ha az élet azt akarja majd, hogy ismét összehozzon minket, nem fog késlekedni.
- Nem értheted, Caroline. - nyeltem egyet, és zakófelsőm gombjaira siklott pár ujjam. - Soha senkivel... nem voltam még ennyire törődő és senkivel nem éreztem ennyire jól magam. Te vagy az első nő az életemben, aki önzetlenül érdekel. De nem tehetlek ki annak az életformának, amellyel nekem élnem kell. Nem tehetlek ki felesleges... fájdalomnak. És csalódásnak. - fordítottam el a pillantásomat. Így talán könnyebb erről beszélni. Vagy.. dehogy könnyebb, a fenét könnyebb! Nevetséges férfi vagyok. Pedig azt hittem, hogy.. sosem kerülök ilyen helyzetbe. Erre tessék. Jól megfőztem magamnak ezt a történetet.
Nem hiszem el, hogy pont most kezd minden romba dőlni.. Annyira jól éreztem magam az elmúlt napokban, de most tényleg eljött az, amitől féltem. Túlságosan is rászálltam és ezért megunt. Annyira elképzelhetetlen ez az egész.. Mármint képtelen vagyok elhinni, hogy olyan nehéz kinyögni.. Köszi, szép volt meg minden, de most már húzhatsz haza a francba. Fortyogtam a dühtől, de ezt próbáltam nem kimutatni. Éppen elég kényelmetlen volt ez a szituáció így is.. Még az kellene, hogy hiszti rohamot kapjak.
– Ó, szóval ebből az egészből annyit értettél meg, hogy nem akarok vásárolgatni. Remek. – Nem akartam kibukni a hangom mégis hisztérikusan csengett. Nem akartam ránézni. Nem akartam most a közelébe lenni. Hátat fordítottam neki, majd behuppantam az ágyba és a fejemet belenyomtam a párnába. Annyival egyszerűbb lenne, ha ez az egész tényleg egy álom lenne.. Mármint annak is indult.. Egy csodálatos álom, ami most már inkább rémálomba torkollott. Nem értem, hogy lehettem ilyen bolond, hogy bedőltem neki.. Otthon kellett volna maradnom a fenekemen.. De komolyan. Nevetséges vagyok. Azt hittem, hogy ez a férfi tényleg akar engem.. De nem tudom követni a hangulatingadozásait.. Nem vagyok számára más csak egy játékszer.
Mit mondhattam volna?! Még soha nem éreztem magam ennyire két tűz között! Caroline az egyetlen nő, akire képes vagyok úgy gondolni, hogy... közben tisztelem és becsülöm őt. Eszem ágában sincs őt kihasználni, vagy mi több, azt éreztetni vele, hogy nem több számomra, mint az irodám egy kelléke, hiszen nem így van! A saját nyelvemet előbb tépném ki, mintsem hogy ezt mondjam neki. De nem hagyhatom, hogy életét tönkretéve itt maradjon, vagy mi több, lemondjon mindenről egy fellángolás miatt. Hiszen ismerem a korabéli lányokat. Jön a fellángolás, a tombolás, majd az, mikor megbánnak mindent. S most előbb kell cselekednem. Még most le kell zárnom, mielőtt túlontúl fájna nekünk. Mindkettőnknek! De én már így is... a szívemet tépem ki, ha azt mondom, amit tudom, hogy nem akar hallani, mégis hallania kell.
- Szóval nem akarsz vásárolgatni. - nyeltem egyet. Hülye válasz, hiszen egyáltalán nem erről volt szó. Inkább időt akartam szerezni magamnak, hogy még jobban átgondoljak mindent, amit akarok.
Szavaira megremegtem, amit valószínűleg észre sem vett, hiszen háttal állt nekem. Ennyire rosszat tettem vagy mondtam volna? Ez nem lehet.. Mármint nem emlékszem semmi olyasmire, amivel ilyen reakciót válthattam volna ki belőle. Nem lehetek egy törékeny nő, akit csak úgy lerázhat.. Lehet, hogy erről van szó.. Megunt. De akkor mondja a szemembe és ne hátat fordítva próbáljon meg elküldeni, mert ez egyáltalán nem fair.
– Oké.. Mondd meg mi a bajod, mert nem tudlak követni. Ha meguntál, vagy csak ennyire kellettem mondd a szemembe. Elfogadom. De ne gyere valami hülye kifogással, hogy hol lenne jobb a számomra. – Nem akartam hisztérikának tűnni, de nem szeretem, ha játszadoznak velem. Időközben gyorsan felkaptam magamra a ruháimat és a hajamat kezdtem el igazgatni.
Nem tudom, mitévőnek kellett volna lennem. Sose bonyolódtam még bele ennyire egy nőbe, hisz nem volt szokásom. Mindig elbúcsúztam tőlük az együttöltött éjszaka után, s eleinte talán Caroline is erre a célra szolgált volna.. de ahogy megismertem - mert a többivel ellentétben őt valahogy meg tudtam -, tudtam hogy ő többet ér annál. Többet érdemel nálam.
- Ha gondolod... térj vissza Mystic Fallsba. - súgtam, ekkor már talpig felöltözve, s az asztal mellett, hátat fordítva neki beszéltem. - Talán ott jobb számodra. - nyeltem.
Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, de sajnálatos módon ez nem tartozott a lehetséges opciók közé. Pedig annyival egyszerűbb lett volna ez az egész.. Csak felszívódni. Habár nem tudom, hogy mit csináltam vagy éppenséggel mit mondtam, ami ennyire rossz volt, de nem is számít. A legjobb lesz ha egyszerűen egy kicsit visszaveszek magamból.
Miközben öltözött némán bámultam továbbra is a kezeimet és próbáltam elfojtani az előtörni kívánó könnyeimet. Nem láthatja, hogy sírok. Ez egyáltalán nem lenne érett viselkedés. Sőt, mi több. Egyenest gyerekes lenne tőlem. - Nem haragszom.. Menj. Tedd, amit tenned kell. - Nem akartam visszatartani ezért minden erőmet összeszedve felnéztem rá és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Nem volt könnyű, hiszen legszívesebben könyörögtem volna, hogy maradjon.. De van azaz érzésem, hogy úgy sem vállt volna be.
Beláttam, hogy nem kellett volna így rámorrannom szegény lányra, hiszen mit sem érdemel mindebből... én nem vagyok képes uralkodni a fogaimnak, és a vámpír ösztöneimnek, azért pedig egyáltalán nem ő a felelős.. a fene egye meg ezt az egész vámpírságot. Lehet, hogy megérte volna boszorkánynak maradnom, vagy valami ilyesmi.
- Ha akarsz.. maradj itt. Pár órát leszek benn ma. Hozathatsz fel kaját. Sétálhatsz a városban. Vásárolhatsz. A vendégem vagy mindenre. - ültem le sóhajtva az ágyra, miután belebújtam szövetnadrágomba, és fekete ingembe. Kezeimbe fogtam kezét. - Ne haragudj. Nem a te hibád.. csak fel kell vennem a ritmust az életemmel ismét. - nyeltem egyet. - És te.. nem ehhez vagy szokva. Amit meg is értek. - simítottam végig arcán.
Rettenetesen kellemetlenül éreztem magam.. Annyira ostoba vagyok komolyan.. Egyszerűen csak el kellene engednem őt nem lenne szabad visszatartanom. Főleg, mivel semmi jogom nincs rá. Egy senki vagyok. Senki. Nagyot nyeltem a szavaira és lesütöttem a szemeimet. Szégyelltem magam.. Vagy igazából nem is tudom, hogy mit éreztem.. Annyi minden kavargott bennem. De ez szinte mindig így van, mikor ő a közelemben van. Azon is csodálkozom, hogy a nevemre még emlékszem. Teljesen elveszi az eszemet és.. Olyan dolgokat teszek, amit nem kellene és most is pontosan ez történt..
- Sajnálom. - Mondtam kicsit rekedt hangon, miközben az ujjaimat bámultam, amiket időközben óvatosan ropogtatni kezdtem. Ez egyáltalán nem volt szokásom, de most valahogy le kellett vezetnem az érzéskavalkádot, ami bennem zajlott.
Nagy levegőt véve próbáltam meg úrrá lenni legnagyobb vágyamon, mely egyre inkább azt súgta hogy szükségem van a vérére, akarom mindennél jobban, éhezem rá, el akarom venni, különhen itt fogok éhenhalni. De tisztában voltam azzal is hogy nem tehetem meg simét. Nem láthatja megint ezt az arcomat. Egyszer már megigéztem, s nem tehetem meg még egyszer vele.. ez a nő nagy dolgokra képes velem kapcsolatban...
Nagyot sóhajtottam, kinyitottam szemeimet, majd felé fordultam, mikor már tudtam hogy nem látszanak az erek a szemem alatt. - Bocsáss meg, de tényleg nem érünk rá erre! - álltam talpra zavartan. Nem tudom, mikor hozott utoljára nő zavarba engem.
- Azt hiszem ezt csak akkor tudhatom meg, ha megteszed, nemde? - Magam sem tudom, hogy mi vett rá erre a kérdésre, de feltettem.. Annyira szerettem volna, hogy ez az egész közöttünk örökké tartson, hogy azt el sem tudom mondani.. Minden egyes vele töltött perc aranyat ért. Szükségem volt rá pont annyira, mint a levegőre.. Egyszerűen úgy érzem, hogy nélküle képtelen lennék még levegőt venni is. Kicsit meglepődtem, mikor elhúzódott tőlem és nem értettem, hogy most azért van, amit mondtam vagy valami másért.. - Mi a baj..? Mondtam valamit..? Vagy.. Mi az? - Kérdeztem kicsit félénken, miközben a vállára helyeztem a kezemet. Nem akartam elrontani ezt az egészet.. Egyáltalán nem.
- Hidd el.. addig jó neked, míg én nem büntetlek meg.. - súgtam fülébe lázas vággyal, szívem szerint már markolásztam volna fenekét, mellét, teste bármely szegletét, melyet csak elérek, de nem akartam apillanat varázsát hülye vadsággal eltorzítani.. ennél sokkalta szebb volt ez a pillanat. Mindaddig, míg meg nem éreztem szemeim alatt pár vonalat, s szinte hallottam is őket megjelenni.. - Caroline! - szakadtam el tőle hirtelen, és elfordítottam a tekintetem. Megéheztem.. a vérére..
Felkuncogtam szavaira.. Annyira hihetetlen volt, hogy én vagyok az, aki megbolondítja.. Elveszem az eszét. Képtelen vagyok szavakba önteni, hogy milyen jó érzés.. Szeretem őt és azt hiszem ezzel, már ő is tisztában van, sőt.. Lehetséges, hogy viszonozza az érzéseimet, de az is előfordulhat, hogy csak meg vagyok zavarodva és mindennél jobban szeretném, ha így lenne. A második része mindenképpen igaz. - Akkor büntess meg. - Suttogtam. Tudom, hogy valószínűleg el kellene őt engednem, de túlságosan is önző vagyok jelen pillanatban.. Nem akarom elereszteni őt egy másodpercre sem.
- Mert.. ha elveszed minden eszemet.. - mormogtam tovább, közben alig figyelve arra, ami történik, főleg az idő múlása ment ki teljesen a fejemből, és teljességgel átadtam magamat annak, amit adott nekem.. ez egy tökéletes érzelem volt. Amit ez iránt a lány iránt érzek.. talán sose lesz többé hasonló. - Tényleg ezt akarod? Mert ha elkések miattad.. - simítottam végig hasán. - Meg foglak büntetni. - haraptam bele becézően nyakába, míg körmeim gyengéden végigszáguldottak köldöke vonalánál.
- Mertél volna mást mondani. - Mondtam vigyorogva. Úgy beszéltem, mintha már olyan hosszas múltunk lett volna. Legalábbis ezt a mondatot olyannak éreztem, de mégis. Nincs olyan sok mögöttünk, de előttünk sem sokkal több van. Viszont nem szabad negatívan gondolkodnom. Örülnöm kell a jelennek, hogy most mi van. Nem azon kell problémáznom, hogy mégis később mi lesz. Velem akar lenni és én is vele.. Addig semmi gond nincs. - Hmm, miért is ne? - Haraptam bele gyengéden az alsó ajkába.
- Hát.. sok nő akar a nyakamban lógni egész nap, de azt kell mondanom, tőled ez ezerszer jobban esik, mint másoktól. - vigyorogtam, és megsimogattam karjait amikkel megölelte a nyakamat. Nem tudom hogy mi történt ami ennyire megváltoztatta a véleményemet a monogámiáról, de ami biztos hogy.. szeretném minél hosszabb ideig magam mellett tudni. - Ne vedd el az eszem teljesen. - morrantam bele a csókba.
- Nem ragaszkodom semmihez és ne beszéljünk úgy róla, mintha a következő percben már meg is történne. - Abban biztos vagyok, hogy amíg együtt vagyunk nem fog megtörténni. Mondhatni lehetetlen. Figyeltem, ahogy felöltözik, de még mindig nem volt túl sok kedvem ahhoz, hogy én is ugyanezt tegyem. - Veled lenni a nap minden egyes percében. - Mondtam vigyorogva, majd kipattantam az ágyból és odasiettem hozzá karomat a nyaka köré fontam és lágyan megcsókoltam.
- És ragaszkodsz ahhoz, hogy ilyen hamar túless rajta? - kérdeztem felsóhajtva, ekkor már javában öltözve. Ideje volt belebújnom a jólismert ügyvéd egyenruhámba, ami magába foglalt egy világoskék inget, egy szürke nadrágot, és egy zakót is. - Hát.. ha csipkerózsika még aludna, hát aludjon. - kacsintottam rá. - Nekem dolgoznom kell. Vagy mégis, mit szeretnél? Kellek hozzá? - vonogattam a szemöldökömet pimaszul.
- Egy szóval sem mondtam, hogy jó. De mondhatni lehetetlen az ilyesmit elkerülni.. Egyszer túl kell esnünk rajta. - Magyaráztam, majd kicsit elszomorodtam, mikor kipattant mellőlem és egy nagyot sóhajtottam. Nem volt még kedvem sem erőm kimászni az ágyból. Túlságosan is élveztem a helyzetet. Tudom, hogy nem tart örökké ez az egész, de valahogy el akartam érni, hogy örökké tartson. - Muszáj? - Néztem rá nagy szemekkel.
- Ha valaki összetöri a szívedet, az sosem lehet jó. - súgtam a fülébe. - Hozzátartozik az életünkhöz, ez igaz.. de inkább maradjon ki az életedből, mintsem úgy éld le az életedet, hogy tele legyen csalódásokkal, és sorscsapás férfiakkal. - simogattam haját, majd vigyort erőltettem az arcomra, s úgy pattantam fel, mintha tüskébe ültem volna. - Ideje öltözni, szépségem!
Kezdőlap
|| 