Jó érzéssel töltött el, hogy a karjaiba zárt, de ugyanakkor eltöltött ez az egész egy bizonyos fájdalommal is. Bármennyire is szerettem volna örökké a karjaiban maradni nem volt rá még csak esélyem sem.. Számunkra nincs esély és ezt már ő is megmondta.
- Az, hogy valaki összetöri az ember szívét hozzátartozik az élethez.. De én akkor is veled akarok lenni.. Az ellenkezőjéről nem tudsz meggyőzni. - Túlságosan is szeretem őt.. Igen, szeretem. A francba ezzel az egésszel. Felnéztem a szemeibe és birtokba vettem ajkait. Minden érzésemet belepréseltem ebbe a csókba. Attól kezdve, hogy mennyire vágyom rá egészen addig, hogy mennyire nem akarom elveszíteni.  

- Óh, Caroline... - toltam félre a reggelis tálcát, és magamhoz húztam őt, arcát simogatva miközben gondolkodtam, mit is mondhatnék.
- Nagyon féltelek téged.. leginkább magamtól. - vallottam be csendesen. - Nem akarom összetörni a szívedet, és nem is szerepel terveim között, de akaratlanul olyan sok ostobaságot el tud követni az ember, Caroline.. ezt te is tudhatod, annak ellenére, hogy még ilyen fiatal vagy. - simogattam arcát továbbra is, és nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, nehogy félreértse. - A szíved még olyan töretlen.. és mindent megtennék, hogy csak az enyém legyen.. de féltelek.  

– Most mondjam azt, hogy ez az egész engem nem érdekel? Mert egyáltalán nem érdekel.. Képes lennék feladni az életemet, ami nem éppenséggel híres a tökéletességéről, ha.. Ha veled lehetnék. Addig ameddig én akarok és nem addig, amíg az anyám el nem kezd keresni vagy valami.. A közeledben akarok lenni, Hayden. Mindig. – Mondtam már-már szívszorítóan őszintén. Tudom, hogy elég kevés az esély arra, hogy egyáltalán ennél a pár nappal többet látom az elkövetkezendő években, de muszáj volt szavakba öntenem a vágyaimat, hogy mindennél jobban vele akartam lenni.. A korkülönbség legyen a legnagyobb bajunk, mert az sem érdekel engem.. Egyáltalán nem. Csak hadd legyek vele.. Vele minden annyira tökéletes.. 

- Ne érts félre, Caroline! - kezdtem el visszakozni, hisz egyáltalán nem arra akartam kilyukadni az imént. - Egy pillanatot sem bántam meg az elmúlt időszakból. Oda vagyok érted, amióta csak megláttalak. - nyújtottam oda kezemet, és megsimogattam az arcát. - Gyönyörű vagy, okos.. intelligens. Egy ilyen nőért mindent megadnék a jövőben is. De két külön világból származol te, és én is. Diák vagy még, előtted az egyetem. Én már dolgozó férfi vagyok, nem mellesleg talán a hatalmas korkülönbség nem lenne kifizetődő. - sóhajtottam fel. Akartam minél jobban ezt. De nem tehetem meg kettőnk kapcsolatával, hogy hazudom. Igazat kell mondanom.

– Óóó, nehogy azt hidd, hogy nem terveztem meg már az esküvőnket is a fejemben rögtön abban a pillanatban, hogy megláttalak.. Egyszerűen csak hihetetlen lenne, ha tényleg megtörténne. – Ilyen vagyok én.. Könnyen beleélem magam a dolgokba méghozzá elég hamar.. Emiatt pedig elég rosszul jövök ki a dolgokból általában..
– Szerintem azt sem vette észre, hogy eljöttem otthonról. De te akkor.. most úgy gondolod, hogy ez az egész hiba volt? – Kérdeztem picit elcsukló hangon.

- Tudod kedvesem... túlságosan is... hogy fogalmazzam meg? - kezdtem el gondolkodni, majd csettintettem egyet vigyorogva. - Nem hagyod szárnyalni a fantáziádat. De így is nagy hibát követtem el. Én már felnőtt férfi vagyok, te viszont kiskorú, és.. - sóhajtottam fel, játszadozva az egyik hajtincsével. - Az anyád simán kinyírhatna ezért jogilag. - húztam el ajkaimat.