Furcsa, hogy itt és most találkoztam össze Victorral, nem hittem, hogy egyáltalán újra fogom őt látni. Ha már a sors így hozta, akkor örülni kell neki. Nem pedig azon rágódni, mi miért történik. Véletlenek történnek vagy nem.
Mindig is határozott voltam, ezután sincs ez másképp. Neki bármikor segítek, most is azon vagyok. Mindig jól jön egy pici szórakozás, amit sosem vetettem meg.
- Tudod, nekem sincs - vontam meg a vállamat, és démoni mosoly jelent meg az arcomon. - Készen is állunk egy kis csavargásra - nevettem fel egyet. - Komolyan, örülök, hogy láthatlak - teljesen őszinte voltam, mert ez így van.


//folytatás: N.Y.-ben? //

Próbáltam tartani magam. Nem volt bennem heg vagy sérülés. Az volt a fontos, hogy a terv beváljon. De előtte vár ránk New York, az álmok városa. S tudom, hogy Sofia kellőképpen jó társaság lesz számomra, hiszen ő tényleg... egy olyan nő, akiről tudom, hogy nem fog felesleges köröket futni. Határozott vámpír, aki néhány óvatlan lépéssel képes eltekerni a nyakamat, de nem hagyhatom neki. Most Katerina a fontos... nem az elcsábulás.

- Amikor te készen állsz. Én bármikor készen vagyok. Nincs sok cuccom. - kacsintottam rá.

Csak vigyorgott, és vigyorgott. Ez annyira tipikus Victor mozdulat, amit nagyon szeretek benne. Kedvelem őt, és egyre jobban úgy érzem, hogy mégiscsak szükségünk van egymásra, akár csak egy beszélgetés miatt. A nagy semmibe kezdett el nézni, és aztán belefogott a mondandójába, ami első pillanatban meglepett, másodikban viszont... Tetszett az ötlet, de nagyon. S ekkor újra rám pillantott.
- New York? Naná, hogy benne vagyok - én is vigyorogni kezdtem, mert oda meg vissza vagyok az ötletért. - Csak bírj elviselni engem - a kezemet az arcára tettem, és végigsimítottam az arcvonalán, és közben felnevettem. - És... mikor indulunk? - kérdeztem tőle vigyorogva.

Megköszörültem torkomat, miközben széles vigyort küldtem felé. Ki tudja, ez a vörös hajtömeg olyan hatással volt rám, mint megannyi nő, de a tisztelet, melyet egyre inkább éreztem iránta, teljesen lebénított, s nem voltam képes cselekedni.
- Nos... - bámultam el a távolba. - Mielőtt megkeresnénk a te híres barátodat, aki talán tud valamit Katherine-ről... - köszörültem meg a torkomat, és visszapillantottam Sofia szemébe. - Talán tehetnénk egy kis kitérőt... méghozzá New Yorkba. - kacsintottam rá.

Lehet, több ember, vámpír és egyéb lény halála szárad lelkemen, de olykor előugrik az a régi Sofia, amikor még ember voltam, és csupa-csupa jót tettem másokkal, de ez megváltozott. Már nem vagyok az a jótett lélek, és erről leginkább a szemétláda apám tehet, akit azóta is gyűlölök, és már mindent elrendeztem arra az esetre, ha netán mégiscsak élne, és akkor lecsapok rá, mint a fenevad az áldozatára. Victor viszont ismét kihoz belőlem valamit, amit megértésnek hívunk.
- Nos, tudod, én pedig azt remélem, hogy ezután sokkal többet fogunk kommunikálni egymással - kacsintottam, és egy huncut vigyorral fejeztem be a mondatomat, mert tényleg ezt szeretném. - Akkor mi legyen most? - néztem bele a kék szemeibe az én kék szemeimmel.

Íme a nő, ki megért engem. Nem tudom, hogyan csinálja... évek óta nem találkoztam olyannal, mint ő. Míg kutattam Katerina után, elfeledtem, milyen szép a barátság... s talán ki kellett volna használnom minden pillanatát, míg megtehetem. De Sofiával sosem kedveltük egymást annyira. Nem hittem, hogy van egyáltalán értelme folytatni a kapcsolatunkat annak idején. Ezek szerint lett volna... nem szennyez bennünket testi vágy.... vagyis: ha végignézek rajta, igencsak felkelti az érdeklődésemet, de amúgy nem szeretném, ha mindez ezen állna, vagy bukna.
- Remélem, hogy igen... hogy megbocsájt nekem.. - nyeltem egyet, míg hajamba túrtam, s próbáltam nem érezni, mennyire elgyengültem. Ideje lenne továbbmennem... immáron Sofiával az oldalamon.

- Úgy néz ki, hasonló cipőben járunk... - egy halvány mosoly kíséretében böktem ki ezt, majd sóhajtottam egy nagyot.
Minden figyelmem Victorra összpontosult, és olyan kérdéssel állt elő, amire nem igazán tudtam valódi választ adni, mert lehet, hogy valaki másképp gondolja.
- Van, aki megtud bocsátani minden bűnt, még azt is, ami a világ legrosszabb vagy leggonoszabb bűntette legyen is az... Valakinek nem okoz gondot ez, valaki pedig habozik, vagy sohasem bocsát meg - a hangom kissé remegett, miközben ezt kimondtam, hiszen én soha senkinek sem tudtam megbocsátani semmit sem, és én sem vagyok az a bocsánatkérő egyén. - Mindenki elméje máshogyan működik... Az övé, a tiéd, az enyém, és mindenkié- próbáltam visszarázni magamat, és elrejteni hangom remegését. - Ha még szereted őt, és ő is táplál irántad valamiféle érzést... - kezd a hangom ismét normális lenni, majd folytattam. - ... lehetséges, hogy akkor képes arra, hogy megbocsásson neked - néztem bele Victor szemébe, miközben ezt kimondtam.

- Nekem mindig csak olyanok voltak, akik sosem szerettek. Vagy akiket én nem szerettem soha.. - vallottam be eléggé csendesen, de ahhoz éppen eléggé hangos volt a hangom, hogy minden szót értsen, és hallhasson tőlem. - egyetlen nőt szerettem.. de elhagytam, mert nem voltam képes a felelősségteljes életre. Szerinted egy nő képes szeretni még úgy valakit, aki egyszer a legnagyobb pácban otthagyta? - kérdeztem valami kétségbeeséssel a pillantásomban.

Féltem, hogy a reakcióm túl nagy gondot fog még okozni, és nem fog tetszeni Victornak, és ellök engem magától,vagy akár fojtogatni kezd... Sok minden végigcikázott bennem, de amikor láttam őt, nagyon más volt. Mintha örült volna, mintha erre várt volna. Egy barátra. Hát, tessék, megkapta.
- Én sem értem, miért most... s azt sem, hogy olyan sok év után épp ebben a kicsi városban - kimondtam ezeket, de csak halkan, és érzem, ahogyan Victor próbálja a saját feszültségét oldani... - Változik a világ, így mi is változunk - újabb bölcsesség tőlem mosolygósan. - Nekem sohasem volt senkim, akiről azt lehetne mondani, hogy egy barátféleség... - hajtottam le a fejemet, és néztem, ahogyan a lábammal a földet taposom. - De mindenkinek kell egy barát, úgy gondolom - ezután felnéztem és mosolyogni kezdtem újra.

Nem tudtam hogy mikor ért engem utoljára baráti mozdulat. Mikor ölelt át valaki úgy, hogy csak barátomként akart mellettem állni, vagy mikor fogták meg utoljára a kezemet.. a szenvedélyes éjszakák bizonyos nőkkel.. nekem semmit sem jelentettek. Ők nem barátok voltak, hanem könnyűvérű ribancok.. s nekem jólesett volna már mióta, ha érzem, hogy törődnekcvelem is..

- Nem is értem hogy miért csak most találkozunk ismét. - vigyorodtam el, hogy oldjam saját feszültségemet. - Ahhoz képest, hogy nem voltunk mi soha ilyen nagy barátok.. - kacsintottam rá szemtelenül.

Szerettem hallani az efféle bókokat, s egy jóleső sóhajjal nyugtáztam hogy ezúttal sem érez mást velem kapcsolatban.. nem bizony..!

- Van egy másik titok, is melyet nem tudok megfejteni. - nyeltem aztán egyet, s úgy néztem tekintetét, mintha eggyé akarnék válni vele. De erre nem vagyok képes.. és ezt magam is szomorúan tapasztaltam.
- Van egy lányom.. akit a születése után egyszer sem láttam. - bámultam egy fa korhadó törzsét.

- Túl jól ismerem Katerina-t. - jelentettem ki egyszerűséggel, végigsimítva egy fa törzsét, s megfigyelve aztán ujjaimon a moha halvány nyomát. - Nem túl hosszú idő pár hónap, de ennyi idő alatt tökéletesen sikerült kiismernem. És tudom, hogy ha most valahol él, hát nem Amerika az. Ő mindig menekült valami elől, miután végetért az emberi élete. És nem fog nyilvánvaló helyeken megjelenni. Itt főleg nem, ahol már halálhírét keltette. S mi több... már a városban él egy lány... ki tökéletesen olyan, mint ő. - hajtottam le fejemet. - Eleinte azt hittem, ő az.. de Katerina teljesen más. Ez a lány túl jó... míg Katerina a vámpírrá válása után megváltozott.

 - Kedvesem, néha már fáj, mennyire őszinte vagy. - jelentettem ki eléggé komoly hangon, majd nagyot sóhajtva beletúrtam a hajamba. Nem tudtam, miért érzek ilyesmit, de határozott bizalom ébredt bennem vele kapcsolatban, s ezt már senki nem tudná elvenni tőlem.
- Reméltem, hogy más lesz a válaszod, de hát ha ennyire nyomozni akarsz. - sóhajtottam fel úgy, mintha keseregnék. - Katerina... igazából nyomát vesztettem a tizenkilencedik század elején... azelőtt, hogy idejött, ebbe a városba. Ő csak Klaus elől menekült, de engem.. nem tudott lerázni. - vigyorodtam el.

- Drágám, én nem vagyok egész a vigyorom nélkül. Láttál engem valaha komoly ábrázattal? - kérdeztem a megszokott sármommal. Nem szerettem a komoly ügyleteket, még ha néha bele is keveredtem jónéhányba. Szerettem volna, ha tudunk előre lépni az ügyben.. volt egy megérzésem Katerina felől. És tudtam hogy.. él.. mert neki élnie kell. Mindig volt egy terve..
- Nocsak hölgyem.. - fedeztem fel huncut csillogást a szemében. - Netán óhajt valamit a felfedezőút előtt? - vontam fel szemöldököm somolyogva. 

Megfogta kezeimet, erre csak meglepetten pislogtam, s arra vártam, hogy mior nevet fel, és jelenti be, hogy szórakozik velem.. mert nem így ismertem én meg, nem ám! Teljesen más volt egykoron, mint most. Egész kis kellemes társaság vált belőle.
Nyelve egyet elvigyorodtam. - Barátok... ez egy szép kifejezés, ámde közel sem fejez ki mindent, nem? - vigyorogtam még mindig. 

Ez a nő csakis meglepetéseket tudott hordozni magában. Képtelen voltam hinni abban, hogy ennyi minden érdekelheti. De már megszokhattam volna, hogy annyi de annyi szokása lehet egy vámpírnak... miért ne lehetne ez a szokás éppenséggel az örökkévalóság akár?
- Nos.. rendben, legyen így. De hozzá kell tennem, hogy talán hosszú lesz az út, és talán abszolút sikertelen. - sóhajtottam fel kis keserűséggel hangomban.

- Nocsak.. - sóhajtottam fel, majd végigmérve őt hirtelen megtorpanva fordultam vissza feléje, s kérdőn néztem rá, vajon ezt tényleg komolyan gondolta-e.
- Netán képes volnál velem efféle projektekben részt venni? - kérdeztem elvigyorodva, el is feledve, hogy mi volt a fő tárgy. Nem hiába: még mindig emlékeztem ismeretségünk gyökerére.
- Tudom, hogy szereted a kalandokat. Ismerlek még annyira, hogy ezt tudjam. De talán ez unalmas lenne számodra. - termettem ott előtte.