Törhetném a fejemet órákon keresztül. Akár napokon keresztül is azon, hogy mi is zajlik most pontosan körülöttem. Akkor sem tudnék mindent rendbe tenni. Legalábbis, mikor végre rendbe tennék mindent és kezdene minden a helyére rázódni pontosan akkor hullana minden újra apró darabokra. Mintha ez meg lenne írva valahol, hogy mindennek tönkre kellene mennie abban a pillanatban, hogy az ember azt hinné, hogy végre minden rendben van és az ég világon semmi rossz nem történhet. Sajnos erre az élet folyamatosan rácáfol. Minél közelebb érünk a célunkhoz kétszer annyit lépünk hátrálunk. Legalábbis az én helyzetemben ez így van másokról pedig nem nyilatkozhatok. Nem látok bele az emberek fejébe és lelki világába, de ha őszinte akarok lenni nem is akarok. Szeretek néha egy kicsit csak önmagamban merengeni az élet dolgain. Az erdő kitűnő választásnak tűnt arra, hogy egyedül lehessek egy kicsit, hiszen ilyen késői órákon senkinek még csak eszébe sem jut kitenni a lábát otthonról nem, hogy az erdőbe induljon, mikor annyi mindent lehet hallani.
Nem én voltam ez egyetlen, aki az ilyen mesék ellenére is bemerészkedett az erdő sötét rejtelmeibe. Udvariasan üdvözöltem, de nem hiszem, hogy ennél többet kellett volna tennem. Nem vagyok az a típus, aki idegenekkel leáll cseverészni. Persze, ha egy nőről van szó teljesen más a helyzet, viszont itt most közel sem volt szó semmi ilyesmiről. Már rég eldöntötték, hogy kit kellene feleségül vennem.. Talán ezért is keresgélek egyfolytában. Remélem, hogy megtalálom azt a személyt, akit keresek.. Utána pedig már csak az kellene elérnem, hogy engedélyezze édesapám, hogy elvegyem.. De még nem vagyok benne biztos, hogy van-e ilyen személy az életemben. Szóval ezen még kár is gondolkodni. Lehajtott fejjel sétálok tovább mit sem törődve azzal, hogy ő most merre megy vagy éppenséggel nem megy. Első ránézésre azt mondanám, hogy ő is pont ugyanannyira a gondolataiba temetkezett, mint én.

Szükségem volt arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Tudtam, hogy az erdő nem biztonságos, de végül is csak azt mondták, hogy éjszaka ne mászkáljunk ki. Most pedig még csak alig múlott el dél. Talán egy pár órácskával. Még sötétedés előtt visszaérek. Senkinek fel sem fog tűnni, hogy eltűntem. Zsebre tettem a kezeimet és kilépve a ház ajtaján mélyen beleszippantottam a friss levegőbe. Szinte rögtön átjárta a tüdőmet, de erre szükségem volt. Minden nap szükségem van arra, hogy egy kicsit sétáljak. Ki kell kapcsolódnom, hogy önmagam lehessek. Apám elvárásait elég nehéz követni, szóval szükségem van arra, hogy tisztán gondolkodhassak, miközben önmagam vagyok. Pont ezért van szükségem arra, hogy eltöltsek egy kis időt a friss levegőn.
Nem foglalkoztam, hogy merre megyek, csak valamerre az erdő felé. Ott biztos, hogy nem futok bele senkibe, hiszen mindenki más elkerüli. Nekem pedig most arra volt szükségem, hogy egy órácskát vagy kettőt magányban, a gondolataimban tölthessek el. Az esetek többségében azt mondanám, hogy sokat kérek, de reméltem, hogy itt tényleg nem fogok belefutni senkibe. Csak, hogy csalódnom kellett. A közelben hallottam pár ág reccsenését és, mikor felkaptam a fejemet nem is olyan messze tőlem megláttam egy férfit. Na, ennyit a magányomról. - Üdvözletem. - Szóltam oda kedvesen remélvén, hogy ezzel letudtam a dolgot és tovább folytathatom az utamat, békében.