A puszta tudat, hogy már tényleg nem kell sok ahhoz, hogy újból éljek hatalmas boldogsággal töltött el. Újból kezdődik minden. Na meg persze az első dolgom Tristan megkeresése lesz. Meg akarom ölelni. Erre már körülbelül hatszáz éve nem volt lehetőségem. Hiányozni tud az ilyesmi még annak is aki nem túlságosan az az érzelem kifejező fajta.
- Eltaláltad. - Mosolyogtam rá kedvesen hiszen mégis csak neki köszönhetem, majd az életem. Ő sem a gyenge boszorkányok egyike ezért is nem haladtam tovább amikor megéreztem őt. Meg hát nem is tartozik azok körébe akik a gyertyagyújtogatáson kívül semmit nem mernek megtenni. Az olyanokat nem is értem. Van hatalmuk és még sem merik használni.
- Kezdhetjük. - Figyelemmel követtem ahogyan elhelyezi a gyertyákat a szoba különböző pontjain. El sem tudom képzelni már szinte, hogy milyen amikor érzed magadban az erőt. De már nem kell sokat várnom.

Csak bólintottam egyet rövid válaszaira, és tovább pakolgattam a gyertyákat. Elővettem egy gyufát, és elkezdtem meggyújtani a gyertyákat egyenként. Bár megtehettem volna azt is, hogy az erőmmel meggyújtom az összeset egy mozdulattal, de mégis ezzel "húztam" az időt. Addig átgondoltam a varázslatot, mert azért mégse csúszhatott be semmi kis hiba. Először is mert nem szerettem, másodszor pedig jobb ha nem történik semmi ilyen. Még a végén én lennék a hibás érte, és még bosszút is akarna állni rajtam.
De nem aggódok. Még sosem történt semmi ilyen, hogy akit visszahoztam az életbe, azzal valami "rossz" történt volna. - Rendben egy pillanat.. - Mondtam, és arrébb toltam a kanapé előtti kis asztalt. Elővettem még egy tálat is, és egy kést, és leültem a földre. Véráldozat... mindig is utáltam, de muszáj volt megtennem, mert különben nem lenne sikeres a varázslat. Kezemen egy nagyobb sebet ejtettem a késsel, és véremet a tálba csöpögtettem. - Készen állsz? - Szántam ezt egy utolsó kérdésnek, de úgyis tudtam, hogy igen lesz a válasz, mivel már láttam rajta, hogy már szeretné, ha ezen túlesnénk.

Meg kell mondanom, hogy nagyon idegesített az időhúzása. Meg tudta volna gyújtani magától is a gyertyákat, de hagytam hadd csinálja úgy ahogy akarja. Mégis csak nem egy könnyű varázsigéről beszélünk. Jól fel kell készülnie, mert nem szeretném ha bármi balul sülne el. Akkor már inkább lennék szellem. Ha már élek akkor éljek teljes életet. Lehet, hogy túl soknak tűnik, de egyáltalán nem az. Bár azt hiszem az egyetlen személy akit okolhatnék ha valami balul sül el az ő. Eléggé bosszúálló típus vagyok. Meg hát már amúgy is szeretem tönkre tenni mások életét. Most sem tennék kivételt.
Előkészítette a további szükséges teendőket a varázsigéhez, mint például a véráldozat. Sose volt a kedvencem, de valamit mindig adni kell ha valamit igazán szeretnél kapni.
- Még szép, hogy igen. - Vigyorogtam rá és alig vártam már, hogy túl legyünk ezen az egészen. Azért mégis csak most kapom vissza a testemet. Amit meg is fogok ünnepelni.

Nem sürgetett... Gondolom Ő is tudta, hogy néha elő tud fordulni egy-két baki ilyen nehéz varázslatoknál. Ezt gondosan elő kellett készíteni, és amúgy sem szerettem ha sürgetnek, így jobban is tette, hogy nem mondott semmit. Velem ellentétben vannak "trehány" boszorkányok is, akik csak úgy legszívesebben összecsapják ezt az egészet, hogy minél gyorsabban túl legyenek ezen. Azt hiszik, hogy így nem fognak fellázadni ellenük a halott boszorkányok.
Én ne mondanám, hogy félnék tőlük, de már elkövettem a legnagyobb bűnt, amit lehetett, és mégse történt semmi. Nem reagáltak, nem vették el az erőmet! Talán ezért nem félek tőlük annyira, de persze mindig ott motoszkál bennem, hogy majd egyszer nagyon megfogom ezt járni.
- Gondoltam, hogy ezt válaszolod! - Vigyorogtam fel rá, és felvettem a földről egy kisebb rongy darabot, amit még előzőleg készítettem ide. Elkötöttem sebemet vele, és már készen is voltam. Majd később begyógyítom. Ha most tenném, akkor nem érne semmit a vér áldozat.
Vettem egy mély levegőt, és elkezdtem a varázslatot. Neki nem volt más dolga, mint várni, hogy újra érezze az életet a testében. A gyertyák lángjai felcsaptak körülöttem, és még erőteljesebben kezdtek égni. Éreztem magamban az erőt, a mágiát, és minél tovább motyogtam a varázsigét, annál biztosabb voltam abban, hogy a végén sikerülni fog ez az egész.

Türelmesen kivártam míg előkészül. Miért pont most kezdeném el őt sürgetni amikor képes voltam körülbelül hatszáz évet várni. Ez a pár perc ahhoz képest egyértelműen semmi. A jó dolgokra megérni várni amúgy is. Már szinte hihetetlen, hogy megtörténik. Előbb is gondolhattam volna erre csak akkor még nem volt olyan hely ahol úgymond kiélhetném a vágyaimat. Itt ebben a kis városkában azt hiszem lehetőségem nyílik több ember életének a megkeserítésére.
Bekötözte a kezén ejtett sebet, majd miután elkezdte már kezdtem érezni a változást és ahogy folytatta egyre jobban éreztem, hogy élek. Hogy mennyire hiányzott már ez az érzés.. Az érzés, hogy élek. Bár az igazi móka még innen kezdődik csak. Igaz, hogy a szövetségesévé kellett várnom, de ez egyáltalán nem nagy ár ezért cserébe. Mindent megért nekem.
Hatalmas vigyorral néztem körbe a szobában a gyertyákon és hatalmas lángjaikon. Szinte már éreztem a melegséget amit árasztottak. Mikor a varázslat végére ért lehunytam a szememet és mély levegőt vettem, majd pár pillanat elteltével kinyitottam. Sikerült.. Minden olyan furcsa. Azt hiszem elszoktam már az élettől.
- Köszönöm. - Ritkán mondom ezt, de akkor tényleg komolyan is gondolom. Mint most is.

Nem telt bele pár percbe, és vége lett a varázslatnak. A gyertyát lángjai hirtelen elaludtak, ez is jelezte, hogy vége van. Kinyitottam szemeimet, és a lányon végignézve tapasztaltam, hogy sikerült a varázslat. Egy széles vigyor ült ki az arcára, ami az én arcomra is egy kisebb mosolyt csalt, és megköszönte. - Szívesen! - Álltam fel, és elé sétáltam. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert azért ez nem volt egyszerű. Egy-egy ilyen nehezebb varázslat, általában kifárasztja a boszorkányokat, és az én esetemben, most ez történt.
- Amúgy Lamia Gregory. - Nyújtottam felé kezemet. A bemutatkozás valahogy kimaradt a dologból, de viszont jó lenne tudnom a nevét, hogy aztán ez alapján megtudjam keresni valahogy. Egy név alapján már sokkal könnyebb megkeresni valakit, mint mondjuk úgy hogy nem tudok róla többet annál, mint hogy én hoztam vissza az életbe.

Élek.. Ennyi idő elteltével újra élek. Azt hiszem jelenleg nem is lehetnék boldogabb. Azt hiszem meg kell keresnem Tristant. Legalábbis megígértem neki, hogy ő lesz az első akit felkeresek amikor ez megtörténik. Igazából nem is nagyon tudnék mást. A barátféleségekben eléggé szűkölködöm egyrészt azért, mert nem vágyom rájuk másrészt meg mert a bizalom nem jön csak úgy a semmiből. Meg nem barátkozom minden jött menttel. Nem rajongom az olyan emberekért akiknek még az árnyékuk is tökéletes.
- Samantha Kournikova. - Fogtam meg a kezét és boldogan tapasztaltam, hogy sikerült. Miért is ne sikerült volna? Hiszen már élek. Csak még hozzá kell szoknom. Ami azt hiszem könnyen fog menni.

- Samantha... - Ismételtem a nevét elmosolyodva. Boldog volt, hogy újra élhet. Valamiért szerettem ezt az "örömöt" mások arcán látni. Bármennyire is szemétláda vagyok néha, attól még jól esik látni, hogy valakinek segíthettem, még akkor is ha valamiért cserébe. A boszorkányok mindig kérnek valamit cserébe, talán nincs is olyan aki csak úgy a jó lelke miatt segítene máson. Persze akkor más a helyzet ha valami közeli barátról, vagy rokonról van szó..
- Akkor gondolom már rohanni is akarsz élni az életed. - Mondtam el feltételezésemet, elengedve a kezét. Nem csodálkoznék rajta, főleg hogy ez normális is. Mégis csak visszatért az életbe, én is mennék már a helyében.

- Igen.. Ha pedig szükséged lesz rám azt hiszem megtalálsz majd. - Kacsintottam rá, majd hátráltam egy lépést. Nem akartam tovább zavarni így is eléggé hívatlanul állítottam be hozzá ami visszagondolva eléggé udvariatlan volt, de hát az a cél vezérelt, hogy újból éljek. Mivel ezt már sikerült elérnem semmi más nem számít. Csak az, hogy újból megtaláljam Tristant és így is beszéljek vele.
- Szóval akkor még látjuk egymást. Még egyszer köszönöm. - Halvány mosollyal az arcomon hátráltam ki a nappalijából, majd a lakását is elhagytam. Ezúttal normálisan emberi módon.

(park)

- Igen, majd megtalállak, ne aggódj! - Mosolyogtam halványan, és bólintottam egyet. Ezzel nem lesz gond, megfogom találni. Még sosem fordult elő olyan, hogy ne találtam volna meg valakit. Egy név nekem már bőven elég volt, arról nem is beszélve, hogy varázslatot használtam rajta. Ez már egy plusz segítség.
- Szívesen. - Mondtam, és Samantha már ki is lépett a lakásból, immár emberként. Halkan felsóhajtottam, és elkezdtem összeszedni a gyertyákat, majd a többi kis apróságot, ezzel rendbe téve a nappalit.

A következő napokban nem csináltam túl sok mindent, csak a kisebb-nagyobb dolgaimat végeztem a lakásba. Takarítottam, összeszedtem pár dolgot, és készültem a bálra, aminek a napja ugye el is érkezett. A ruhámat már jó előre megvettem, így nem kellett azon gondolkoznom az utolsó percbe, hogy mit fogok felvenni. Egy kék ruhát választottam, ami pont megfelelt erre az estére. A hajamat is megcsináltam, és habár még volt egy kis időm Hayden érkezéséig, de a ruhámat is felvettem. Elvégeztem az utolsó simításokat, és már készen is voltam.

/ Trish lakása /

Megálltam a ház előtt, és végignéztem magamon. Régen csíptem már ki magamat ennyire, és nem is volt szokásom öltönyt és nyakkendőt kötni. De néha megkívánja az alkalom, és akkor.. nem lehet csak úgy nemet mondani.
Kipattantam és meg sem álltam az ajtóig. Ott bekopogtam, és vártam hogy Lamia megjelenjen.

Kopogást hallottam az ajtó felől. Ez biztos Hayden lesz az biztos! Nem akartam megváratni, így elindultam az ajtó felé, és kinyitottam az ajtót. Hayden állt az ajtóba, fekete öltönyben. Halványan elmosolyodtam, és nagyobbra tártam az ajtót. - Szia! Pont időben... - Mondtam halványan mosolyogva.

- Váó! - nyögtem ki csak ennyit, ahogy láttam megjelenni őt abban a gyönyörű kék ruhában. - Azta... ez aztán a ruha... - ámultam még mindig, de rögtön meg is ráztam a fejemet és a karomat nyújtottam neki.
- Gyere.. ideje indulnunk, drágám. Ma este úgy megtáncoltatlak, hogy sosem felejted el. - nevettem fel.

Tekintete szinte rögtön megakadt rajtam, és hangot is adott arról, hogy ezek szerint jó ruhát választottam erre az alkalomra. Megrázta fejét, és a karját nyújtotta felém. Elmosolyodtam, és kilépve a lakásból becsuktam az ajtót. Belékaroltam, és már indulhattunk is. - Sosem felejtem el? Akkor már most várom.. - Vigyorogtam, és elindultunk.

Folyt. Lockwood birtok.

Kórház

Valahogy végül csak sikerült hazajönnöm a kórházból. Sokkal jobban voltam, így nem is nagyon kellett segítség, hisz eljutottam a lakásomig. Ahogy eltelt egy-két nap úgy lettem egyre jobban, és jobban. Persze azért is mert próbáltam valamiféle varázsigét találni erre, több-kevesebb sikerrel. De legalább már nem fájtam semmim annyira. A nappaliba leültem tévézni.. tudtam nem vártam vendégek, szóval mindent olyan ráérősen csináltam. Ez is lenne az esti program... a tévét bámulni, míg be nem alszok a kanapén.

Jobb életcélom jelenleg nem akadt, így megindultam Lamia otthona felé. Ha úgy nézzük, nem is nagyon tudnék máshol megszállni, hiszen a hotelban csak Trishnek van lakása, vele most nincs hangulatom beszélgetni. Talán megint jönne az ostobaságokkal valami hülye gyógyírral kapcsolatban.
- Lamia, kedvesem. Itthon tanyázol? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mikor verni kezdtem az ajtót. Nem vagyok vele durva, az tőlem távol áll. Ha akarok valamit egy nőtől, mindig normális vagyok.

Nagyon nem számítottam vendégre, így talán kissé meg is lepődtem, hogy valaki verni kezdi az ajtómat, azzal, hogy itthon tanyázok-e. Rögtön felismertem a hangját... Hayden volt az. Felpattantam a kanapéról, amilyen gyorsan csak tudtam a jelenlegi állapotomat tekintve, és az ajtóhoz léptem. - Itthon vagyok ne tört be az ajtóm! - Mondtam hangosan, miközben kinyitottam az ajtót, és halványan elmosolyodtam, ahogy megláttam az ajtómban állót.
- Gondolom nem véletlen jöttél, szóval gyere csak be! - Tártam ki az ajtót, hogy félre állhassak, hogy aztán betudjon jönni.

Felvontam a szemöldökömet, de nem maradt sokáig komoly a tekintetem, hamar elvigyorodtam, és úgy néztem Lamia szemeit.
- Nos, drágám... azt hittem, ennél jobban hiányoztam. - kacsintottam rá, rögvest belépve, és becsaptam magam mögött az ajtót.
- Ha nagyon őszinte akarok lenni, drágám... nem vettem ki hotelszobát. Nem tudom hol meghúzni magam... és rád gondoltam. Te megtűrsz. - vigyorogtam.

Először komoly tekintettel nézett rám, de ahogy elvigyorodott, nekem is megjelent egy mosoly az arcomon.
- Hiányoztál, csak gondoltam nem ugrok a nyakadba rögtön. - Vigyorodtam el, és megvártam míg belép, és bezárja maga mögött, csak ezután léptem közelebb hozzá. Hát ha már annyira akarta látni, hogy mennyire hiányzott, hát megkapja. Kezem tarkójára csúszott, és úgy húztam közelebb magamhoz, hogy megcsókoljam viszonylag hosszan. - Ennyire hiányoztál... - Súgtam még ajkaihoz közel.
- Rám gondoltál, mert én megtűrlek! - Vigyorodtam el. - Nem számítottam rá, hogy mostanában lesz egy lakótársam, de legyen. De van egy rossz hírem... nincs vendégszobám, szóval két lehetőséged van! Vagy a kanapé, vagy max. még a hálómban van egy hely. - Sóhajtottam fel, és mégis elmosolyodtam a végére.

- Ez mindjárt más. - vigyorogtam, ahogy megcsókolt, s eléggé hosszasra sikeredett eme gesztus. Szokatlan volt ez egy nőtől, de hát miért is ne?! Elég sok mindent megengedtünk már magunknak, és annak ellenére, hogy egy befűzhetetlen nőnek tűnt, elég gyorsan megkaptam őt azok után hogy feljöttem a pokolból. Milyen nevetséges már, egyik nő se képes sokáig tartani magát!
- Ezt úgy mondod, mintha kínzás lenne velem egy ágyba feküdni. - haraptam bele fülcimpájába.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog! - Mosolyogtam rá. Miért ne tetszett volna neki végül is..
- Hatalmas kínzás. - Vontam össze a szemöldökömet, de azért úgy mondtam, hogy még véletlenül se tudja komolyan venni. Ha máshogy mondtam volna, biztos félre is érti. Nem éppen egy kínzás volt vele egy ágyban lenni.- Akkor, mit választasz? Bár az ágyamat ajánlom inkább.. - Távolodtam el egy kicsit tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Tudod, szeretek játszani nőkkel az ágyban, de a kínzás még tőlem is durva. - vigyorodtam el szélesne, majd a hálószoba felé pislogtam de egyelőre nem akartam odamenni, mert úgy éreztem hogy van még mit megtárgyalni.
- A hálószobát. De előtte még beszélnünk kellene. - fogtam meg a kezét gyengéden, és halványan elmosolyodtam.
- Mikor legutóbb találkoztunk, még kórházban voltál. Minden rendben van veled? Nem volt időm.. - nyeltem egyet.

- Ezt a választ vártam! Nem szeretnék arra ébredni az éjszaka közepén, hogy meg akarsz kínozni! - Nevettem fel halkan
Valahogy gondoltam, hogy a hálószobát választja, de amint azt mondta, hogy még előtte beszélnünk kell meglepődtem. Vagyis hát mit kellene megbeszélnünk?! Gyengéden fogta közre kezeimet, és egy halvány mosoly jelent meg arcán.
- Ja hát igen a kórház... - Sóhajtottam fel halkan, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. - Vártam, hogy gyere, de végül is hazajutottam valahogy. De minden rendben, még egy kicsit óvatosnak kell lennem, hogy ne fájjon de rendbe jövök. - Mosolyodtam el halványan, és egy kicsit megszorítottam kezeit. Jól vagyok tényleg, bár az orvos azt mondta, hogy pihennem kéne, mert a borda törés nem játék. Szerinte... de én már unom hogy egy helyben üljek egész nap. Már csak ezért is járkálok egyre többet a házban.

Megszorította a kezemet, mire elmosolyodtam, és gyengéden néztem, hogyan magyaráz. Arca mindent elárult. Tudtam minden egyes érzelméről, hogy mit jelent számára az, mit a baleset okozott.
- És még mindig nem verted agyon azt a lányt, aki megtette veled? Mert ami azt illeti, én belebotlottam... - vakartam meg a fejem búbját. - De mire bármit tehettem volna, eltűnt. Mint szürke szamár a tudod hol. - legyintettem. Egyáltalán nem volt még tiszt aa kép, hogy a csaj miért tette azt Lamiával, ami történt.