- Nem… - ráztam meg a fejem riadtam. – Nem… ne… kérem, ne kényszerítsen erre. Nem vagyok rá képes, még egyszer nem… - nyeltem el a fájdalmat mi szétrobbantani készült mellkasomat. Elviselhetetlen volt a teher… már maga a tudat is, erre ez a férfi, az első akinek beszélni mertem a megélt éjszakákról, amikor egy vámpír megerőszakolta tudatomat… amiben táncra kényszerített… amiben véremet vette és nekem vérét kellett innom. – Nem tudja… fogalma sincs róla, milyen és… - újra elöntött a pánik és érintése rázott ki belőle. Ahogy kisöpörte tincsemet arcomból, egy pofonnal jutalmazat. Semmi szükségem nem volt arra, hogy csaliként használva azt merje gondolni, majd ő is úgy mozgathat, ahogy a vámpír teszi. Két órával később már a lakásomon voltunk. A ruha amit viselnem kellett a vámpírtól volt és ő igézett meg… fenyegetett meg. Ha nem akartam, hogy fájjon, kénytelen voltam felvenni. A csipke kellően kidomborította, amit érdemes volt látni és azonnal magamra kaptam köntösömet. Végtelenül zavarban voltam és rettegtem, holott tudtam, hogy nem vagyok egyedül. – Kedves, kedves Emilia… - megrezzentem ijedtemben. Légzésem hektikussá, kiszámíthatatlanná vált. Nem tudtam biztosan, hogy képes leszek-e arra amit Haiden mondott. Az injekció a köpenyem zsebében lapult és csak arra várt, hogy a tűt, a vámpírba döfjem. – Vedd le. – hangzott az egyszerű utasítás még a férfi a kanapén foglalt helyet és rágyújtva morrant fel elégedetten. A köntöst azonban nem dobtam a földre, ahogy szoktam. A kezemre hajtottam és mikor intett, már készültem is mellé telepedni de megragadott és az ölébe húzott. – Jó kislány… - a tekintetembe mélyedt de nem igézett meg. Karom után nyúlt és már bele is harapott de nem fájt. Miközben mohón a véremre tapadt, szabad kezemmel az injekció után nyúltam. Túl gyorsan történt. Mire ismét pislogtam már darabokban volt az asztal és én a földön voltam. Nem tudtam sikerült-e beadni a verbénát. Azt tudtam, hogy pokolian fáj a combom és mintha valami forrót öntöttek volna rá. Ahogy odanyúltam éreztem meg a vért. Megszédülve próbáltam talpra állni de összecsuklottam. Tekintetem előtt homályos képek játszottak és én nem tudtam, hogy a dulakodás után, ki került velem egy szintre. A férfi aki megpróbált életet adni vagy a férfi, aki megpróbált életet lopni. Azt tudtam, hogy forgott körülöttem a szoba, nekem pedig hányingerem támadt. – Haiden? – kérdeztem halkan, remélve, rettentően reménykedve, hogy nem maradtam kettesben egy feldúlt vámpírral.
Mindent, a megtervezett lépésig kicentiztem, pontos számokkal támasztottam alá és becslések alá vontam. Nem annyira későn, fel is élesedett a rettentő sikoly, vérmes alakot megtestesítve. S akkor, minden fejbe vésett tényállás értelmét vesztette. Tisztán hallottam miként a segély felhangzott a küszöb mögül kegyetlen hangerővel, mégis a félelem dicsőbb tulajdont fosztott meg tőlem. A tettvágyat. Hogy mielőbb közbe-lépjek, mikor az esély alig 70%-ra is csökkent. Márpedig most, a tervem szabotálása közben fokozatosan zuhant az esély mérő. Nem kevesebb mint a 40%-ra! 60% úgy telt, hogy én tétlenül az ajtóra meresztettem tekintetem, míg a bentről szűrődő zajok egyre hangzatosabbá fejlődtek. Hát beléptem. Beléptem az ismeretlen fekete óriás barlangjába, a nő borzalomtól átitatott mozdulatlanságát magam elé tárva. Düh és kényszer egyveleg lett úrrá rajtam, mely rostokoltan ugyan de az ellenségemnek ütköztetett pár röpke pillanatra. Pár röpke pillanat, amit szem és ész fizikailag képtelen olyan gyorsasággal észlelni mint amit ez lény közismert tulajdonaként felhasznált ellenem. Pillanatok alatt, a vehemens magatartásban, kiszolgáltatottan a padlót ittam át tisztes mivoltommal. A férfi elémbe állva mutatta meg legfenyegetőbb alakját. Prédáért sóvárgó metszőfogait rám meresztve, felidézte keserű múltam legapróbb mozzanatát is, ami a gyilkosság során olyan jellegzetes képé véste be magát az emlékezetembe. Már ismert volt számomra a vérszomj a tekintetében. De áldozatom jussa, túl nagy ajándék lett volna egy ilyen mutánsnak. Bármily kétségbeesett malőr az életem biztonságos túlélése érdekében, sikerült fegyverként használható eszközt ragadnom. Noha a tűzbe felejtett piszkáló sem érhette be pisztolyként, mégis sikerült megközelítő sebet okoznom vele. A vassal ötvözött tárgy a vádliját érte, keresztül húzva azt akár egy nyársat. A nagy fájdalom bírás térdre kényszerítette, ami kapóan az én feltápászkodásomat részesítette előnyben. Mostanra a szemébe mertem nézni a szörnyetegnek, aki megsebzetten átlagos emberi alázatot festett a félelemben. Nem tudtam lehet annál helyesebb dolog, ha ugyanezt a módszert a nyaki artériája is bevetem. Így hát rögvest, az eszmélet lassú leforgása alatt újabb szúrással illettem, ami megjelzett helyen szúrta át, egészen mélyen. A pirosló vére láttán elszörnyülködtem, majdan diadalt hirdettem lelkemben. Túl korán, mint kellett volna. Hirtelen felindulásból, egyik hasznavehetetlenül lógó keze a torkomat ragadta meg, kínzó szorítással mely elég lett volna hogy elroppantsa a légcsövemet is. Rohamot szimuláltan köhögtem a tiszta levegő bevétel iránt, de túl kevés idő volt rá és túl erős kezek helyezkedtek el a nyaki-tájékomon. - E...mi..lia! - hangzott föl meggyötört torkomból.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jan. 09, 2014 12:34 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Haiden & Emilia
- Mindig a hős lovag! Nem de bár? – kérdi a vámpír és ujjai mohón szorítják a férfi nyakát. Lassan térek csak magamhoz. A szoba hektikus körzése, pajkos homálya csak fokozza hányingeremet. Talán csak a harmadik alkalommal fogom fel, hogy Haiden az én nevemet mondja. Fejemhez emelem kezem és vértől ázott tincseimbe, nyúlok. – Nagyon, nagyon rossz voltál Emilia, ugye tudod? – kérdi Nicholas mikor észreveszi mozgolódásom. – Ne aggódj. Amint végeztem ezzel a patkánnyal, bőven lesz időnk megbeszélni az árulásodat. – reszketeg szívem egyre hevesebben ver. Nagy nehezen négykézlábra vergődöm. – Várj… kérlek. Ő csak meg akart védeni. Nem több. Engedd el, kérlek… - könyörgöm neki mire ujjai szorítása lazulni kezd – Kérlek! – sikítok szinte már hisztérikusan, mikor végre elereszti a férfi, hogy aztán mellettem teremjen és tincseibe túrva húzza hátra fejemet. – Csalódtam benned. – suttogja és nyakam fölé hajol, hogy egy perccel később már belém is vájja agyarait. Most már tényleg nem hezitálhatok tovább. A kezemben szorongatott asztallábra markoltam. Reszketeg de elszánt mozdulattal csaptam le vele bár nem mondhatnám, hogy tudom, mit csinálok. Ajkaim elnyúltak a fájdalomtól, ahogy teste az enyémre nehezedett és harapása ösztönösen vált jóval erősebbé. Szét fog marcangolni. A saját lakásom hideg padlóján fogom végezni mert voltam olyan ostoba, hogy a bizalmamat egy vadidegenbe helyeztem. Hogy lehetek ennyi év után is ennyire naiv? Miért nem vagyok már képes megérteni, hogy az én világomban nincsenek hős lovagok… hogy a gonosz mindig győzni fog, mert olyan hatalom van a kezében, amilyen a jónak soha nem lesz? Miért tagadom meg az okulást s hagyom, hogy Haiden féle figurák vezessenek a nagy világban, akiket a bizonyítási vágy éget de a kellő pillanatban meghátrálnak? A vámpírban ágaskodó piszkavas és karó kombinációja, elég erős ahhoz, hogy megrogyassza a férfit. Tekintetem követi csupán, ahogy nagy nehezen legurul rólam és eszméletét veszti. Oldalamra fordulva bújtatom el arcomat miközben egyre könnyebben, tudok végre levegőt venni. Szerettem volna rögtön a telefonért kapni, hogy tárcsázhassam a mentők, a rendőrök számát. Nem tudtam, hogy a vámpír halott vagy sem, ha nem, akkor pedig mikor tér magához.
Hasznavehetetlen kelléként elégítettem ki az annál haszontalanabb társaság egyikét, akit érdemtelen hűségről és hanyag probléma kezelésről illetek. Személyem nem ért fel kelhető biztonsággal, ahogy az egy férfihoz hozzátartozik. Nem. Mihelyst a testem a megfeszített túlerőnek elvesztette tartását, legyőzött rohamkatonaként hanyatt vágódtam a padlón. A légúti ostrom ösztönszerűen vágott köhögő rohamba, míg a jelenlegi állapotom nem fordult enyhén jobbra. Látva láttam ellenségem főcélpontjának könyörtelen és kilátástalan helyzetét, mégsem volt annyi erő és kitartás, hogy ellent mondjak testem meg-rekedtségének. Megmagyarázható módon mégis rászántam magam a védelem nyújtásra, a feltápászkodásommal kezdve, ami az eddigi legnehezebb dolgom volt egyben. Emelia tehetetlen, meggyötört látványa kétséget mártogatott a szívemben. Egyszerre éreztem dühöt a tehetetlenségem iránt és a riadalmat a riasztó haldoklása láttán. Ugyan annál többre nem mehettem, mint figyelem elterelő szerként alkalmazni magam. Nyilvánvalóan jobb volt mint üres kézzel elégtételt várni. Csakhogy az ellenségem ismét nagyon gyorsnak bizonyult az ügyben, ahhoz hogy levonja a módszerem tényleges célját. Hátúról megtorolva ragadta meg állkapcsomat, mire az ujjai tapaszként lezárva letapaszolták a számat. Az erős mechanika nyomás hatására kegyetlen volt minden szabad levegővétel beszerzés, ami valóban arra szolgált, hogy általa fulladást szenvedjek. Minden energia forrás egyetlen célból összpontosult, hogy túléljek. Erőfölényben lévő helyzetével volt alkalma másik kezével magához ölelni és éles fájdalmat okozni mellkas-tájéki szerveimnek. A vérbosszús, brutális technika kiszorította minden addig megmaradt életképességemet. Fokozottan éreztem ellenségem diadalát. Erősödő oxigén hiányomban, gúnyt űzve még volt elegendő ideje, hogy ezt a tudomásomra is hozza. - Itt a vége, drága herceg!! - ujjai maróan, újra torkom védtelen felületére kerültek, miután az elhelyezett fegyver egyre intenzívebben hátráltatta, hogy egyáltalán levegőt vegyek. Másodpercek teltek el úgy, hogy szinte kihagytam legalább három levegővételt. A végérvényes befejezés már a szemem előtt lebegett.
A vérveszteség összezavarta foltozott elmém. Azt hittem, a vámpír elvesztette eszméletét de súlyosan tévedtem. Forró vér folyt végig nyakamon. Hörögve kaptam levegő után. Égett a seb miközben oldalra fordultam. Szédültem és forgott a szoba miközben megemelkedtem. Érzékeim félig megemésztett hazugságok illúzióját keltve rogyasztották meg térdeim. A karó után nyúltam mit a vámpír már kirántott magából. Nem figyeltem a félelemre, mi harcra hívó dobpergésként zakatolt fülemben, mert már nem volt más választásom. Csorba ösztönök vezették lépteim. A túlélés amazoni vaddá formált és én levedlettem a gyönge női bőrt magamról. A világ mi buzgón lüktetett körülöttem, egyszerre csak elhalkult. Olyan álomszerű, élessé keskenyedő, bűzlő, rothadó valóság tárult vérszegény pillantásom elé, melyre nem voltam felkészülve. Az a pár néma pillanat könyörtelen akaraterővel vágott mellbe. Pillantásom a gyáva férfire kúszott ki biztonságot ígért de a kellő pillanatban hezitáló lélegzettel várt rejtekhelyén. Most tekintetében félelem lapult és mélyen titkolt s talán vágyott szabadulás ettől az élettől. A vámpír marka szorosan tartotta. Ó, drága, herceg, bárcsak ne lennél ennyire törékeny, ennyire emberi. Nem lehettem dühös, hiszen fordított helyzetben talán magam is hasonlóképp reagálok. Most abban a marokban dobogott egy szív. Testem készült visszazuhanni a tehetetlen háló ragadós kesze-kuszaságába. Cselekednem kell. Karom azonban nem akart engedelmeskedni. Zsibbadt tagjaim érthetetlen lassúsággal emelkedtek meg… vagy csak számomra állt meg a pillanat amikor a vámpír készült eloldani Haiden szálait az élettől? A karó szíven találta és a vámpír élettelenül zuhant a földre, még én követve a példáját zuhantam Haiden testének. Hevesen pislogtam még ő levegőért kapkodott. Lassú, sötét, kellemes meleg öntötte el tudatomat. A gyönge női bőr ismét testemre feszült, az amazon szülte harcos eltűnt az ölelő, fekete árnyak között. Könnyű testként lebegtem az édes semmittevés földjén de elmém már várta, hogy ismét elöntse a fény, az oxigén s tudatos elkerülése annak a fájdalomnak, annak a lelki terrornak melynek részese voltam.
Könylápadt szemeimet, kierőszakolt félelmeim szülték. Torkom keserves présként ragadt börtönébe mit a szörnyeteg gerjesztett benne. Mélyről eltörő köhögések próbálták csillapítani levegő utáni étvágyamat. Mindeközben, Emilia fogyatkozó reménybeli teste rámnehezedett, s a fokozodó mellkasi tájéki rohamot felváltotta az iránta táplált aggodalom. Szeszélyes fizikai-állapotomban nyújtottam valamiféle szemlélödő vizsgálatot a bűntársam iránt, aki mártír testet öltve borult a karjaimba. Gyengéden hátrahajtva terebélyes hajzuhatagát, pillantottam meg az első tamádás okozta sebet a nyakán. Hogy némiképp meggyözdjem arról, hogy nem súlyosabb a helyzet mint azt a látvány sugallja, hajtottam hátra a fejét, hogy nyaka központi szerepet kapjon fürkésző tekintettemben. Csordogáló bíbór szinű vérét agodalmasan töröltem el ujjbegyemmel. De a vájat mélysége túl nagy vérveszteséget jelentett. A mellettünk eszméletlenül fekvő vámpír csak még nagyobb olajot öntött a tűzre. Nem szándékoztam egy ilyen kontrolálhatatlan lény jelenlétében elősegélyt nyújtani. Mostanra eldöntöttem, hogy a diadal kimenetű győzelemben, néha a visszavonulás a legjobb technika ennek érdekében. Így hát, a fenyegető módszert teljesítve, remélten hittem, hogy több incidens a vámpír által nem lesz az ártatlan nővel szemben. A legbiztosabb elhivatotsággal emeltem karjaim közé a védtelenül kiszolgáltott testét Emiliának, miközben fél szemmel a ördögi tulajdonsággal biró szörnyeteget figyeltem. Épp csak megemelkedett a mellkasa, mikor az ajtót magam után siteve becsuktam. Kiérve a ritka párás, vértől átitatott telihold alá, úgy éreztem, mintha mindenki tudott volna a véres bűncselekményről. Mintha az éjszaka bűntudattól telitődve hangsúlyozta volna a súlyos sebeket. Rémült odafigyeléssel ülltettem be a járművembe. Mégis a súlyos fizikai okozta fájdalom neki vert az atónak fémmel ötvözött ajtajának. Emelia biztos helyen, enyhe jobbulással az arcán fékezte le ridalmamat. Azonban, én a lelki trauma fogságában nem készültem magam mögött hagyni a szobában történteket. "Mibe keveredtél Haiden?!" Önfejű bátorsággal vágtam bele, ami veszélyt kisérve egy bosszúvágyó vámpírt küldött a nyomomba. Lovagias elszántságomat tükrözve, egy törékeny női lelket próbáltam megmenteni a vérszomjas sárkány fogságában, ami időközben kitűzött vadként illetett a sárkány szemében. Halvány elképzelésem se volt, milyen besorolással illetett, ha egy vérszivó listáján az első helyen szerepeltem. Milyen veszedelmet hordoz magával, s milyen bújdosó életformát kisér az idő során. Az eddigi ismeretlen fogalom, csak még nagyobb dühöt szított elmémben. Kétségbeesetten álltam az idegen előtt, félelmet és fenyegetettséget érezve. Mert gyakran be kell ismernie egy álazatot megvető férfinak, hogy bizony vannak más veszélyesztető tényezők, amik miatt félelmet érez.
Forró lehelete pőre bőrömön landolt. Ajkam megrándult a vágytól, tekintetem elködösítette a kábulat, a mámor. Hőzöngő lelkembe nyúlt, megérintette, felszakította óhajaim. Üres bábként mozdított és fordított hasamra. Nyögésemet a párnák fojtották el. Tincseim izzadt homlokomra tapadtak. Nyújtózó macskaként homorítottam hátamat, ahogy ujjai végigsiklottak gerincem mellé. A kéjnedvektől nyirkos csipkés anyag a földön landolt. Ujjai a lepedő seszínű anyagába martak. Testem megrázkódott, ahogy egy erősebb hatalom az ágynak szögelte. Sóhajaimat elfojtotta a szatén, ajkaimból fájdalmas sikoly szakadt fel, de a könnyed természetű csapást, azonnal gondos érintés követte. Kényelmes határokon táncoltam, mikor ismét megütött és gyöngéden érintett. Órák gondos játéka után szembefordított magával. Hosszan csókolt és erőszakosan. Nyelvem nem bírta az iramot, ajkaim elzsibbadtak. Elfelhősödött tekintetem megpillantották valódi énjét. Aztán elsötétült előttem a világ és fájdalom mart testembe. Sikoltva ébredtem. Az autó még mindig az épület előtt parkolt, az ablak mellett pedig Haiden állt őrt. Testemre pillantottam. Volt annyi jóindulat a férfiben, hogy beterítette fehérneműbe bujtatott testem a kabátjával de még így is majd megfagytam. Reszkettem mert egyszerre rettegtem az emléktől, minek súlya élesebben lüktetett nyakamon mint vártam volna és mert olyan hideg volt, hogy libabőr futott végig mindenemen. Hosszú sikoly volt és ha este nyolc fele járt volna az idő., bizonyára sok arra járó meghallotta volna... de most, hogy elmúlott tizenegy is, kevesen jártak erre. Egyetlen férfi torpant meg a túloldalt de nem indult felénk. Bizonyára úgy hitte, Haiden a stricim és én, a futtatott szajha, valamit baromira elcsesztem. Reszkető ujjakkal húztam le óvatosan az ablakot, épp csak annyira, hogy Haiden meghallhassa halk, segélykérő hangomat. - Menjünk innen... kérem... - elgyötört voltam és féltem. Legszívesebben zokogtam volna. Sehol nem éreztem volna magam biztonságban de legalább egy épeszű gondolat, eljutott tudatomig. - Az iskolába... ott van a nővérszoba. - S váltóruhám is akad, a speciális osztálynak hála, ahol a visszamaradott, komoly betegségekkel küzdő gyermekeim jártak. Nekik hála, minden volt az osztályomban, ami a nővérszobában is, plusz egy adag ruha, amit a templomtól kaptunk egy jótékonysági est után.
Kezdőlap
