Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 11:37 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
***
Vérfarkas
Keresem :
Δ some betrayers at the moment
Kedvenc dal :
Δ look at me! it's not my hobby
Tartózkodási hely :
Δ chicago right now
A poszt írója ♛Benedict Lorenzini
Elküldésének ideje ♛Vas. Okt. 04, 2015 7:02 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Zoé && Benedict
i hope you accept my request
Nem szokásom felesleges köröket rónni, és tudtam, hogy ha egyszer a fejembe veszek valamit, hát senki nem fog megszabadulni tőlem egészen addig, míg meg nem kapom, amire vágyom, amit akarok és amire szükségem van. A húgom egy meglehetősen érdekes pontja az életemnek, habár egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, sem külsőleg, sem pedig... ott belül. Jó, persze. Mindkettőnknek van egy szíve, két tüdeje és egy mája, de amúgy amíg ő egy szeretnivaló kislány a szememben, addig a kívülállók szerint én vagyok a gonosz és csúf farkas, aki nyomást gyakorol arra az ártatlan szépségre. Pedig soha egyetlen percig sem fordult meg a fejemben, hogy bántsam, éppen ellenkezőleg. Mindenki kezét, ujját, bármijét, amivel hozzáért, nemes egyszerűséggel szándékoztam letörni, és utána felnyalatni velük a padlót, csak hogy tudják, a húgom nem az ő felségterületük és nem is lesz. Apja helyett apja akartam lenni, és ezt ő is érezhette, habár egy idő után már elutasította magától ezt a törődést... valószínűleg mikor megtudta, milyen mocskosságok is tapadnak a kezemhez. Nm akart részt venni benne, és bárhonnan is nézem, egyszerűen már nem is tudnám belecsábítani ebbe az életbe. Pedig ő lenne az egyetlen, akinek a véleményére adok, de ez neki nem számít. Helyette... él egy teljesen más név alatt, legatadva azt, hogy köze van hozzám. Ha tudná, hogy az egész életét majdnem nekem köszönheti, kezdve a munkájától... de kinézem belőle, hogy a harcias hercegnő másnap már fel is mondana. Másnap? Rögtön hívná a főnökét, hogy végeztek egymással. Arról nem is beszélve, hogy egy ideig engem is kerülne. De most nem fér bele az, hogy megpróbáljon elkerülni. Túl sok feladat vár rám. Többek közt kitérni New Orleansba, hogy néhány áruló kedvét szegjem. Igen, ez a legbonyolultabb mind közül jelenleg. Vagy várjam meg, mit mond a húgom? Mert akkor már az lesz a legbonyolultabb feladatom. Megálltam a lakás előtt, és becsengettem. Ritka alkalmak egyike, hogy ezt teszem, múltkor szinte rátörtem az ajtót kopogás és csengő nélkül. Egyáltalán nem örült nekem, ráadásul éppen fortyogtam a dühtől is, és meg sem hallottam a hangját, amíg meg nem emelte azt. Igen, nehéz eset voltam, főleg ha a húgomról volt szó, de inkább csak... túlzottan szerettem volna, ha mindig velem van, és nem érzem azt a távolságot, amelyet fenntart kettőnk között. Elvégre nekem csak ő maradt... senki más.
Éééés... küldés. Igen, végre! Több, mint egy havi munkám van ebben a cikkben, és ha minden jól megy, ez lesz a hétvégi szám címlapján. Ilyenkor mindig annyira elégedett vagyok magammal. Mármint lehetek is, nem? Sok időt és energiát fektettem az interjúkba, a kutatómunkába, igyekeztem minél több oldalról bemutatni a témát, hogy egy kerek történetet kapjunk a végére, szóval igen, szerintem most megérdemlek egy kis lazítást. Kezdve egy forrócsokival. Méghozzá mályvacukorral a tetején. Jó sokkal. Összecsukom a laptopomat, és mielőtt megrohamoznám a konyhát, még a hifihez táncolok, és elindítok valami laza rock számot. Persze nem úgy, hogy zengjen tőle a ház, de megadja az alaphangulatot a főzőcskézéshez. Aztán kakaót vadászok, meg egy csomag, előre megvásárolt, színes mályvacukrot. Ám mielőtt nagyon belefeledkeznék a kotyvasztásba, megszólal a csengő. - Ó, Ben! - nyitok ajtót meglepettséggel vegyes örömmel. Nem számítottam ma este társaságra, arra pedig pláne nem, hogy a bátyám fog beállítani, ráadásul igazi civilizált ember módjára. Ebben bizony nem mindig ilyen jó. - Megbeszéltük, hogy átjössz? Csak mert nem emlékszem... de mostanában kicsit szétszórt vagyok. - Na ez viszont rám jellemző. De szerencsére hamar összekapom magam, kilépek az ajtón, és a bátyó nyakába vetve magamat szorosan megölelem őt. Tényleg örülök, hogy látom, és nem csak azért, mert simán jó kedvem van ma este – bár biztos annak is köze van hozzá –, de nem találkoztunk már egy ideje, és hiányzott. Ráadásul klassz, hogy mégsem kell egyedül töltenem az estét. - Jaj, gyere beljebb – kapok észbe, és félre is állok az útból. - Épp most fejeztem be egy többoldalas riportot. A közeli leányiskola, a St. Angela, kórusa már zsinórban harmadszor indulhatott az országos dal versenyen, a lányok nagyon jó fejek, nem beszélve a zenetanárukról. Róluk szól az írás. Ha a főszerkesztő is rábólint, meg is jelenik a cikk a hétvégén, méghozzá az első oldalon – jelentem be büszkén, tündöklő mosollyal, miközben a nappali felé terelgetem Bent. - Szóval most épp forrócsokival készültem meglepni magamat. Kérsz te is? Van mályvacukor is – teszem hozzá vigyorogva, mintha ettől teljesen visszautasíthatatlanná válna az ajánlatom. Persze ki tudja, hogy a nagy és veszélyes Benedict Lorenzini lealacsonyodna-e annyira, hogy csokit igyon a húgával. De hé, most nem látja senki, rajtam kívül, és én nem tervezem beárulni senkinek.
A hozzászólást Zoé D. Gilson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 30, 2015 11:43 am-kor.
Vérfarkas
Keresem :
Δ some betrayers at the moment
Kedvenc dal :
Δ look at me! it's not my hobby
Tartózkodási hely :
Δ chicago right now
A poszt írója ♛Benedict Lorenzini
Elküldésének ideje ♛Csüt. Okt. 29, 2015 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Zoé && Benedict
i hope you accept my request
Nem volt bennem félelem. Bár meglehetősen érdekes lett volna, ha ennyi év elteltével most rettenek meg a tulajdon húgomtól, elvégre én sok mindent éreztem iránta, az érzéseim hol fenn, hol lenn voltak vele kapcsolatban, de sosem féltem. Bár... talán egyszer. De akkor sem tőle, hanem attól, hogy elveszítem, méghozzá végleg. Akkor gondoltam úgy először, hogy nem érdekel, ha soha többé nem láthatom, ha egy életre elköltözik, és nem akar majd többé a közelembe jönni... csak élje túl azt, amit az élet kirótt rá, pontosabban... amit ő vonzott be magának felelőtlenség formájában. Az elveszítésének gondolata is összerántotta a gyomromat azóta is, pedig több év eltelt már azóra, hogy majdnem úgy alakult, hogy elvesztem. De azóta inkább másra tereltem a figyelmemet, jobbnak láttam nem azon gondolkodni, hogy mégis hányféleképpen lenne képes elpusztítani magát. Mert valljuk be, ha valakinek, hát neki aztán nincs szüksége arra, hogy egy külsős ember késsel támadjon neki. - Mostanában? - kérdeztem vissza, félrebillentett fejjel pedig a körülötte lévő előszobát fürkésztem, de nem hittem azt, hogy lenne most rajtam kívül más vendége is. - A szétszórtság nem újkeletű szokásod, Zoé. - Még mindig csak vontatottan tudtam kiejteni a nevét, tekintve, hogy már hozzászoktam ahhoz, hogy Dorothynak nevezzem. Ez az egész francia hóbort... egyszerűen eszméletlen. - De ezúttal megnyugtatlak, nem volt előre megbeszélve - sóhajtottam fel, majd az invitálásra be is sétáltam a lakásba. Mondhattam volna azt, hogy nem változott semmi, elvégre Dorothy otthona... khm... Zoé otthona mindig annyira más volt, mint az enyém. Élénkebb, színesebb, az illat pedig... virágok. Hm. Nem is szóltam semmit a készülő cikkéről, amíg be nem fejezte, és a kanapéra vetettem magam, bár a magam előkelő stílusában téve ezt. Nem volt szükségem arra, hogy instrukciókat tegyen, én anélkül is kellőképpen otthon éreztem magam, de ehhez ő már valószínűleg ő is hozzászokott. - Szóval a főszerkesztőd ilyen érdekes riportot bízott rád. Mi lesz a következő, a mutáló fiúkórus? - Eléggé gonoszkásra sikeredett, de hát ő aztán tudhatta rólam, hogy nem vagyok oda a szakmájáért. A háta mögött ugyan elintéztem, hogy állást kapjon, ennyivel támogatva ezt a nagy álmot, de amúgy nem láttam benne sok lehetőséget. De mi mások vagyunk. Egyazon vér folyik bennünk, mégis annyira mások vagyunk. Sosem akartam őt bántani, de nyilván már hozzászokott a stílusomhoz. Ő mindig az a kis vidám, szeleburdi tündér szerepében tetszelgett, akinek megvoltak a sajátos jellemvonásai, és Davin szerint nem minden arany, ami fénylik vele kapcsolatban sem. De ezen nem tudtam meglepődni, tekintve, hogy aki velem él le bizonyos időt, hát megtanul heves lenni, és igazán nagyszájú. Ami valljuk be, néha nagy előny tud lenni. - Köszönöm, nem kérek semmit. Csak egy villámtalálkozásra ugrottam be hozzád, bár azt hiszem, abba nem gondoltam bele, hogy nő lévén nem tudsz villámgyorsan csomagolni - vontam egyet a vállamon. Túl gyorsan tértem a lényegre. De hát ez is én voltam.
Mintha arra számítana, hogy valakit rejtegetek a nappaliban. Bár lehet, hogy ez csak ilyen nagytesós dolog, lecsekkolja, hogy minden rendben van-e. Igazából már régen nem próbálok magyarázatokat találni arra, hogy mit miért tesz. Inkább csak beljebb tessékelem, és halvány pír futja be arcomat, a szavaira, mi szerint rendszerint szétszórt vagyok. Azért nem vagyok ennyire könnyen zavarba hozható, főleg nem a bátyám előtt, most is csak azért történik, mert igaza van. Néha én magam vagyok egy két lábon járó természeti katasztrófa. Na de azért nem kell ám miattam aggódni. - Vannak azért jobb napjaim is – jegyzem meg vigyorogva. És tessék, most sem vagyok annyira béna, mint hittem, hiszen ő állított be váratlanul, nem én feledkeztem meg róla. Hmm... nem is tudom, hogy ez most mennyire lehet megnyugtató. Nem látogat meg túl gyakran csak úgy, egyeztetés nélkül, és ha mégis, annak valószínűleg komolyabb oka van. Aggódnom kellene? Inkább nem szeretnék, amíg nem ad rá konkrét okot. - Ben! – ejtem ki a nevét nyomatékkal, szemrehányó pillantással. - Ne légy gonosz! Ez igenis jó téma. Ha elolvasnád a cikkemet, talán te is érdekesnek találnád. - Persze távol álljon tőlem, hogy az írásaim véleményezésével nyaggassam, minden bizonnyal van fontosabb dolga is, mint hogy azokat olvasgassa. Már régen lemondtam róla, hogy megpróbáljak rá hatni bármilyen értelemben, vagy megváltoztatni őt, beleavatkozni abba, amiket csinál. És szerencsére ez kölcsönös. Azt hiszem, elfogadtuk, hogy mások vagyunk, így ő nem akar beszervezni a családi bizniszbe, én pedig nem próbálom őt másféle munkára bírni, és ez végül újra békességet hozott közénk. Ez a lényeg. - Csomagolni? Mármint mit? A forrócsokit? Hé, ez itt nem a Starbucks, nincsenek elvitelre szánt kávéajánlataim - Közben én már fordulok is újra a konyhába, hogy végül a saját bögrémmel térjek vissza. Bizony ezt sem fogom ráerőltetni. Ha nem kér, legalább több marad nekem. Egy kis kanállal kevergetem a forró italt, hogy hamarabb kihűljön, majd egy mályvacukrot vadászok le a tetejéről, és a számba dobom. - Mmm, vhárj... hmm – nyammogom hirtelen nagyra nyílt szemekkel, mert amint nem a csokival vagyok elfoglalva, és felpillantok a drága bátyám komoly arcára, leesik, hogy én értettem félre. - Úgy érted, ruhákat? Utazni akarsz valahova? Ben, nincs nyaralási szezon – emlékeztetem, mert ez most egyáltalán nem a legjobb alkalom, hogy szabadságot vegyek ki. Négy munkatársunk egyébként is beteg, influenzával fekszik otthon. Nekem persze mázlim van, hiszen nemigazán szoktam beteg lenni, mióta... Na de a lényeg, hogy szükség van a munkaerőre, ráadásul terveim voltak a hétvégére is. Lesz egy érdekesnek ígérkező premier a színházban, amiről szeretnék kritikát írni.
- Talán nem ártana előbb-utóbb utánanéznem annak, hogy kik is az olvasóid. Az apácáknál talán lehet esélyed. - Kicsit forgattam meg a szememet. Sosem rejtettem véka alá a véleményemet az egész szakmájával kapcsolatban, kiindulva abból, hogy mindene meglett volna anélkül is, hogy munkára adná a fejét. A nagy feminizmus persze elérte a hatását nála is, és már inkább ő keresi meg a saját kenyerét, mintsem osztozzon mással, többek között velem, aki teljesen ingyen lehozná neki a csillagokat is, ha ezt kívánná. De sosem értékelte azt, amit én csináltam, sőt. Valószínűleg amennyire én ki nem állhattam az ő nagy álmát, mely szerint írni és írni akart, hát ő sem volt oda azért, amit én csináltam. Különben mi oka lett volna arra, hogy minden lérező szálat megszakítson ezzel az egész... vállalkozással? Az apám hagyta rám, és Zoéra is. Kettőnk közül az egyikünk soha nem azt tette, amit mondtak neki, és neki emiatt többször is megvolt már a böjtje. Egyszer talán majd tanul a hibáiból, de voltaképpen néha egészen szórakoztató tud lenni. Valószínűleg akkor, mikor vevő vagyok a gyermeteg bájára, amelyet szerencsére még meg tudott őrizni. Lehet, hogy tényleg jobb volt megkímélni az alvilágtól, csak mocskossá tette volna a tiszta lelkét. És egy mocsok bőven elég ebben a családban. Egy nagy sóhaj kíséretében a hajamba túrtam, és rájöttem, hogy ez ezúttal sem lesz rövid menet. Még hogy kávé... meg forrócsoki elvitelre... bár miért is lepődöm meg? Most is magát adja, ahogyan mindig. Jobb is távol tudni őt attól, ahol én vagyok. Kevesen tudják az ellenségeim közül, hogy ő van nekem, és így nincs veszélyben legalább. De tény, hogy néha próbára teszi az idegeimet, és ki tudja, mikor pattan el az a bizonyos ér. - Éppenséggel karácsony lesz, gondoltam befizetlek egy New Orleans-i kirándulásra. Igaz, nem tudsz sielni, mert hó az nincsen, de nem is azért megyünk - álltam fel a kanapéról, majd elé sétáltam, és előhúztam a zakómból egy kis darabot a mai újságból. Remek húzás volt, és gondoskodtam előre arról, hogy Zoé-nak is legyen oka velem tartani oda. Ez a kis kivágott álláshirdetés a New Orleans-i újságnál meglehetősen sokkal kecsegtetett, még szerencse, hogy a kapcsolataim idáig is elterjednek. Nem voltam az a fajta, aki erőszakkal magával rángatja, talán ennek a kis ajánlatnak majd örülni fog, és nem gondolkodik sokáig. És ráadásul erre foghatom azt, hogy miért is akarom magammal vinni. Elég ostoba magyarázat lenne egy hozzám hasonló férfitól az, hogy szükségem van a húgom közelségére, leginkább mert így tudom leginkább biztonságban. - Ez egy jó pozíció. És egyszer adódik ilyen lehetőség. A te döntésed, hogy kihagyod és legközelebb írsz egy esszét a kenguruk szaporodásáról, vagy ezt választod - böktem a hirdetésre. - Nincs közöm hozzá! - emeltem fel a kezeimet. Dehogynem! De neki ezt aztán pláne nem kell tudnia. Tudtam, hogy kellett volna valami felvezetés, de sosem köntörfalaztam, inkább a lényegre tértem. Remélem, a padlóról azért nem kell majd felmosnom sem a forró csokiját, sem őt.
Kap egyet a keveset használt, de annál hangsúlyosabb lesújtó pillantásomból a nem túl kedves beszólásaiért. Még hogy apácák! Igazából ezt a megjegyzést már nem is tudom gonosznak nyilvánítani, inkább nevetséges. Annyira igyekszik mogorvának, szkeptikusnak és ellenségesnek tűnni a választott foglalkozásommal szemben, hogy egyre inkább az a meggyőződésem: szereti, amit csinálok. Na jó, elismerem, ez talán túlzás. De nem hiszem, hogy annyira ellenére lenne, mint kezdetben, szerintem már régen beletörődött, és ez csak egy ilyen berögződés, ami megmaradt nála, hogy belém kössön, ha a munkám a téma. Éppen ezért sem tudom már igazán komolyan venni. Tudjátok, mint a kutyáknál. Hogy is van az a mondás? Amelyik kutya morog, az nem harap. Vagy amelyik ugat? Mindegy, igazából csak a szája jár, de az egész dolog ártalmatlan. Nem olyan veszélyes ő, mint amilyennek hiszi magát. Úgy értem, velem szemben. Mert másokkal... nos, abba inkább nem gondolok bele. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy mennyire veszélyes tud lenni a bátyám mások felé, mert... nem is tudom. Félek, hogy megváltozna róla a véleményem, ha látnám, hallanám őt, miközben épp úgy igazán elemében van. Ilyen szemszögből még hálás is lehetek a piszkálódásáért. És nem is foglalkozom vele többet, mint amennyit muszáj, inkább szó nélkül hagyom, és visszatérek a forrócsokimhoz, amire ő szintén csak az orrát húzogatja. Tipikus. A téma azonban egyre különösebb irányt vesz, kezdem elveszíteni a fonalat Ben látogatásának okát illetően. - New Orleansban akarod tölteni a karácsonyt? - ráncolom a homlokomat. Azért az még nem most lesz, van addig jó pár hét, miért kellene azonnal csomagolnom? Aztán az orrom alá tol egy szelet újságkivágást, és a homlokomon azok a kis ráncok tovább mélyülnek. Na most már semmit nem értek. - Hát ez... tényleg izgalmasan hangzik, és valóban jó lehetőség, de tudod, nekem már van munkám. Itt, Chicagoban. Ahol élek. Ahol a család meg a barátaim vannak. - Elém teszi ezt a hirdetést, mintegy csak úgy mellékesen, mintha mindegy lenne neki az egész, miért érzem mégis úgy, mintha győzködne? És most akkor hogy is van ez? Eddig azt hittem, hogy a foglalkozásommal úgy általában van baja. Most meg kiderül, hogy csak a jelenlegi munkahelyem nem tetszik neki, ezt pedig támogatná? De egyáltalán minek akarnék én munkát vállalni az ország másik felén? Lehet, hogy szeretem az újságírást, és inkább ezt választottam, mint a családi bizniszt, de azért nem vagyok ennyire karrierista, hogy kövessek egy ilyen állást az ismeretlenbe, és hagyjam hátra az egész eddigi életemet. Chicagon kívül sosem éltem máshol. Nem is akarok. - Ben, ne haragudj, de most kissé összezavartál. Miért akarod, hogy jelentkezzek erre az állásra? - Amit egyébként még csak nem is biztos, hogy megkapnék. - Meg akarsz szabadulni tőlem? Vagy épp ellenkezőleg: te akarsz oda költözni, és azt szeretnéd, hogy kövesselek? - De ha tényleg ezt akarja, miért nem lehet ezt egyenesen megmondani? Mert mintha az előbb többes számban beszélt volna. Mármint, hogy ő is jön. De mennyi időre? És minek? És... és... fogalmam sincs, hirtelen annyi kérdőjel keletkezett a fejemben, hogy teljesen belezavarodtam.
Tudtam, hogy kihívás lesz. Zoé mindig ilyenek elé állított, egy részem örült, hogy még nem fáradt bele ebbe, mert így legalább tudom, hogy egyrészt hányadán állok vele, másrészt hogy mégis hol tart az én fejlődésem ilyen téren, mennyire vagyok képes kitartóan ragaszkodni valamihez. A példák azt mutatták, hogy elég jó vagyok, és nagyon sokat tanultam - mint egy kisiskolás, már remekül tudok olvasni -, de még mindig nem eleget, ha a húgomról volt szó. Zoé mindennél fontosabb volt az életemben, olyan, mint oxigén a levegőre szomjazónak, mert már egyedül ő tudta tartani bennem a család halvány eszméjét. Akkor is, ha nem volt a mindennapjaim része... mert én minden nap gondoltam rá, ha nem ezerszer, akkor viszont egyszer sem. Megpróbáltam megváltozni, de az nem az én eszközöm, és nem lettem volna képes sokáig hűtlennek maradni ahhoz, aki voltam. Aki lenni akartam és lenni akarok. A mai napig nem sokat változott az a képlet, az pedig főleg nem, hogy ő az én mocskos ügyleteimtől a lehető legtávolabb kíván állást foglalni, de nem értette azt, hogy ehhez midnig is köze lesz, legyen a neve Zoé vagy Gilson vagy bármi... mindig a húgom, a vérem lesz, és ő lesz az első, akire gondolni fognak, mint családtag, ha rólam esik szó. Voltak ellenségeim. Ennek értelmében nem volt nagy ostobaságh nevet változtatnia, de mégis sértettséget véltem érezni saját magam részéről... - A karácsonyt, az újévet, a húsvétot... - vontam egyet a vállamon. Nem tudtam, mennyi időre lenne szükségem ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok. Ismerve a kis madárkáimat, nem könnyen repülnek vissza a fészkükbe, hát még a kalitkába... de Zoéra szükségem lesz. Nem fogom itt hagyni az oroszlánok barlangjától kétszáz méterre, erre is megesküszöm. Voltam már üzleti úton, egy-kettőn ő is részt vett még fiatalabb korában, és míg én lebonyolítottam az üzletet, ő vásárolhatott. Amit csak akart. - Igen, látom, hogy... nagyon érdekes munkád van itt - sóhajtottam fel, még visszaemlékezve az imént olvasott cikkre. Vagyis, nem olvastam el, csak úgy tettem, mintha érdekelt volna. Vagy még ezt az érzést sem keltettem? Már nem emlékszem. - Figyelj - húztam ki magam. - Nekem New Orleansban van dolgom. És soha vissza nem térő lehetőséget kaptál arra, hogy olyan helyre menj dolgozni, amit ugyan nem támogatok, mert ki nem állhatom az újságírókat, DE! - emeltem fel a mutatóujjamat, és nem engedtem, hogy a szavamba vágjon, még ha erre kényszert is érzett volna. - Érted megteszem. Elfogadom. És ha úgy adódik, hogy végetér az ottani ügyleteim sorozata, ami egyelőre úgy fest, fél évnél többre szólít oda... - köszörültem meg a torkom, és lefelé fordítottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeit fürkésznem. -, megtarthatod az állásod, és nem kell visszajönnöd velem. Biztonságban leszel New Orleansban, távol Chicago-tól. Ott már tényleg nem fogják tudni, hogy ki vagy te. Az ellenségeim pedig nem fognak tudni bántani, egyetlen hajszálad sem fog görbülni. - Őszinte voltam. A testi épségében nem ismertem tréfát. Az viszont kénytelen-kelletlen információ volt, hogy már felvettem a kapcsolatot az ottani főszerkesztővel, és követeltem, hogy szedje le a hirdetést, mert találtam valakit, aki alkalmasabb nem is lehetne erre. - Ott másról is írhatsz majd... nemcsak apácákról, vagy miről beszéltél itt nekem az előbb... - ráztam meg a fejemet. - Egyszer engedd meg, hogy valamit hozzátegyek az életedhez. Önzetlenül.
Lassan kezd kibontakozni előttem a pontos kép, hogy miként is képzeli el a jövőmet a bátyám. Valahol New Orleansban, annál az újságnál, a lehető legtávolabb a családi biznisztől, Chicagotól, az otthonomtól, a barátaimtól. Mindentől és mindenkitől, akit és amit eddig ismertem. És ezektől a gondolatoktól egyik percről a másikra hirtelen úgy érzem, mintha kirántották volna a talpam alól a talajt. Nem értem, miért csinálja ezt. Miért gondolja, hogy ez jó? Valamiféle büntetés ez, amiért nem álltam mellé az üzleti életben? Amiért az újságírást választottam? Meg akar szabadulni tőlem? Vagy épp ellenkezőleg: védeni akar? Ez sehogy sincs így jól. Akármit is képzel, ez nem fair, nem toloncolhat csak úgy ki innen. Ez az én életem, az én döntésem. Amikor odáig ér a mondandójában, hogy mennyire utálja az újságírókat, már nyitom is a számat, hogy dacosan visszavágjak. Mégis hogy mondhat ilyet nekem? Tudja, hogy ez az egész mennyire fontos a számomra. Ha ennyire gyűlöli, ami lettem, egyáltalán minek van itt? Minek foglalkozik velem? A haragom és a sértettségem talán nem teljesen reális most vele szemben, de a kétségbeesés, a rémület, hogy mi várhat rám ezután, felerősíti az érzéseimet, és nem gondolkodom teljesen tisztán. Végül mégsem vágok vissza, mert leint, mielőtt belefognék, én pedig sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy szembe szálljak vele, amikor ennyire határozott és ellentmondást nem tűrő. Csak becsukom a számat, és a kavargó érzéseimtől megszédülve hallgatom végig a mondandóját. Aztán csak állok vele szemben, nézek rá, levegőt veszek egyszer, kétszer, de hang még mindig nem jön ki ajkamon. Hirtelen fogalmam sincs, mit mondjak, vagy mit gondoljak. Még mindig ellenkezni szeretnék, egy részem legalábbis, de tudva, hogy mennyire komolyan veszi a biztonságomat, tudva, hogy szeret engem, és a látszat ellenére a legjobbat akarja, tudva, hogy tényleg félt... ez nem ilyen egyszerű. Nem szeretnék vitázni, nem akarom, hogy aggódnia kelljen miattam, és csupán azért, hogy levegyem ezt a terhet a válláról, talán képes is lennék belemenni ebbe az egész őrültségbe. De... nem megy. Túl sokat kér tőlem. Ha van még bármi esély, hogy változtassak az elhatározásán, meg kell próbálnom. - Ben, én... - lépek hozzá közelebb, de még mindig elég távol ahhoz, hogy ha újra robbanna, akkor ne legyek a háborús zónában. Persze nem úgy értem, hogy megütne. Ugyan! Csak hát mi, farkasok, különösen érzékenyek tudunk lenni a másikból áradó feszültségre. Aztán még a farkamat, képletesen, behúzva kellene visszaiszkolnom a szoba másik felébe, hogy egyáltalán levegőhöz jussak. - Ez az ajánlat tényleg nagyon csábító, és... tudod, hogy sosem szeretnélek téged cserben hagyni. De nekem itt van az életem. Itt van minden, ami... Ne kérd ezt tőlem – a tekintetem szinte könyörgő, úgy nézek rá. Én igazából még mindig úgy érzem, hogy bizonyos értelemben csak meg akar szabadulni tőlem, csak azért, hogy biztonságban legyek. Hiszen maga mondta, hogy a saját munkája csak pár hónapra kötné New Olreanshoz, aztán magamra hagyna ott. Egyedül lennék, egy idegen helyen, távol mindenkitől, csak azért, hogy ne tudjanak ártani nekem az ő ellenségei. Ez hülyeség! - Én meg tudom védeni magam! - teszem hozzá végül határozottan, sőt, már-már harciasan.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom vele. Hiszen a húgom, születése óta ismerem, és valamiért soha nem ugyanazok az utak vonzottak bennünket. A szeretetemet ritka furcsán tudtam kimutatni, tekintve, hogy... az apám tanításainak köszönhetően kevés maradt bennem a felszínen. Kevés nálam határozottabb férfi élt ezen a világon, valószínűleg ez annak volt köszönhető, hogy mióta az eszemet tudom, benne voltam ezekben az ügyletekben. Az idő megkeményít. Hát még az, ha látod, hogy mások milyen érzelmeket mellőzve döntenek életekről, vagy azon életek haláláról. Szerettem volna azt gondolni, hogy ha felnövök, nekem saját döntéseim lesznek, de úgy tűnt, hogy erre nem adatott lehetőség. És mi több, mire odajutottam volna, már hozzászoktam ehhez. A megszokottat pedig nem hagyjuk csak úgy ott. Kivéve Zoét. Remekül választott bele egy olyan szakterületbe, amivel csak bajt hozhat a fejemre. Újságírás... a demokrácia fellegvára, a sárdobálásról nem is beszélve. Még hogy a politikusok félnek a legjobban a töltőtollkoptatóktól... szerintem nem. És minden okom megvolt arra, hogy féljek, még ha nem is Zoétól, hát attól, hogy belekeveredik valamibe, ami a származásával hozható összefüggésbe. Közelebb lépett hozzám, én pedig már rögtön nagyot is sóhajtottam, amint meghallottam a megkezdett mondatot. Egyrészt rajta kívül senki nem hívott Ben-nek, igaz, ez azért volt, mert rajta kívül mástól nem is tűrtem volna el. Másrészt... szünetet tartott. És ha szünetet tartott, hát nekem abból semmi jó nem származhatott. Nem tudtam, mivel tudnám megvenni a makrancos szívét, mi lenne elég jó neki ahhoz, hogy magammal tudjam cipelni innen. Innen, ahol akárhány emberemet állítom huszonnégy órás felügyeletre mellé, még így is veszélybe kerülhet. Csak féltettem az életét. És túlzottan hozzászoktam ahhoz, hogy mellettem van, nem tudnék olyan könnyedén létezni nélküle. - Nem, Zoé. Nincs itt semmid - léptem közelebb én is, viszonylag nyugodtabban beszélve, mint az előbb. Igaz, a nyugodság ellen is tudtak élesek lenni a szavaim. Valójában sokkal félelmetesebb voltam, amikor nyugodtan beszéltem, mert a szavaim szúrtak és betaláltak. - Ez csak egy város, ahová születtél. Születtünk - forgattam meg a szemem, miután kijavítottam magam. - Azt kérted, ne szóljak bele az életedbe, a karrieredbe... de tényleg ezzel akarod tölteni az idődet? Apácákról írni? - kérdeztem, ekkor már némileg elvékonyodott hangon, mint aki tényleg nem érti ezt a hozzáállást. Azt nagy nehezen lenyeltem, hogy nem akart az oldalamon dolgozni. Nem is engedtem volna célkeresztbe. Az persze tetszett, hogy kiállt magáért, csak velem szemben ezzel nem sokra ment. - Ne szalaszd el életed lehetőségét. És ezt nem azért mondom, mert annyira imádom, hogy újságfirkász vagy - tettem még hozzá nagy sóhajjal. Felkészülhettem volna erre az ellenállásra, hiszen nem is ő lenne Zoé, ha nem így történik.
Nincs... nincs itt semmi?! Ezt most komolyan mondja? Levegő után kapkodok a hirtelen rám törő dühtől és megbántottságtól. - Váo! Te tényleg nem tartod semmire, amit eddig elértem, igaz? - Ingatom a fejemet továbbra is csak hápogva. Hogy haragszom-e rá? Igen. Most tényleg sikerült megbántania, és lehet, hogy nem ez volt a terv, lehet, hogy csak a megfelelő szavakat keresi, hogy meggyőzzön, de ezúttal nagyon mellé lőtt. Igenis van itt életem, egy élet, amit magamnak és önerőből építettem fel. A család, a barátok, a munkahelyem, ahol végre kezdenek elismerni engemet, a lakásom... mindenem. Nekem ez igenis fontos. - Ha nem egy maffiabirodalmat vezetek, és nem egy rakás bűnözőnek dirigálok, akkor már nem is érek semmit?! Tényleg olyan nehéz elhinni, hogy én szeretem azt, amim van, amit elértem? - Szinte már toporzékolok. Ritkán szoktam így kikelni magamból, ritkán hagyom, hogy így eluralkodjon rajtam a düh, de ha valakinek, hát a drága bátyámnak bizony ezt sikerül elérnie nálam. - Azt ismételgeted, hogy ott milyen jó lehetőség vár... És mi van, ha én jól érzem magam a mostani munkahelyemen? Mi van, ha én szeretek apácákról írni? Erre még nem gondoltál? Miért... - mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam. A veszekedés nem vezet semmire. De ezt a kérdést fel kell tennem neki. - Miért nem mondod el végre őszintén, hogy miért akarsz innen elűzni? Mert biztos hogy valami sokkal jobb indokod van annál, mint hogy ott izgalmasabb cikkek várnak. Téged nem érdekel a munkám. Meg akarsz tőlem szabadulni? Te... te magad mondtad, hogy az üzlet, vagy bármi, ami miatt oda akarsz utazni, csupán pár hónapra kötne téged oda. És utána? Ott hagysz engem egyedül? - tárom szét a karomat értetlenségemben, és a szemeimből továbbra is színtiszta megbántottság árad. - Ha már el akarsz üldözni Chicagoból, tartozol nekem annyival, Ben, hogy elmondod, miért – teszem hozzá immár sokkal csendesebben, egyenesen a fivérem szemeibe nézve. Csak szeretném, ha végre őszinte lenne velem, és nem próbálna valami csellel vagy megvesztegetéssel kijátszani, mintha egy lennék az „üzleti partnerei” közül. Úgy gondolom, a húgaként megérdemelném az egyenes beszédet, és az igazságot arról, hogy miért is megyünk oda.
Nem mutattam fikarcnyi megbánást sem azért, amit mondtam. Nem szoktam olyasmit beszélni, amivel nem értek teljesen egyet, és a kedvéért sem fogok hazudni. Nem a kegyes időket éljük, amikor egy jószívű hazugsággal elringathatom, és azt a benyomást kelthetem, hogy sokra vitte. Láttam rajta a felháborodást, ezt váltottam ki belőle, de nem ez volt az első eset. Nagy eséllyel nem is az utolsó, hiszen az érme két oldala voltunk. Azon kívül, hogy egy vér folydogált az ereinkben, semmi közös vonásunk nem mutatkozott meg. - Ezt eddig is tudtad, nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben összefontam a karjaim a mellkasom előtt. Még hogy amit elért... elsétálni egy hányinger irodába, csak hogy megváltoztassa a nevét, majd kikerülni azt, ami rá várt volna, nem nagy teljesítmény. De ha a firkász karrierjére gondolt, hát az apácák miatt szintúgy nem adnék neki kitűntetést. Az lett volna a feladatom, hogy támogassam, de nálam ez kimerült abban, hogy nagy nehezen lenyeltem a választást a foglalkozását illetően. Felsóhajtottam, és lehunyt szemekkel emeltem fel a fejem, hogy a pillantásom pár másodperc múlva a mennyezetre szegődjön. Nem a jó úton jártam azt illetően, hogy meggyőzzem New Orleansszal kapcsolatban, elvégre az, hogy megbántom és a földbe döngölöm, még nem sok jót eredményezett az eddigi életünk során. - Évek óta próbálom megérteni, mit szeretsz rajta - néztem körül. Nem, nem vártam el, hogy ott éljen, ahol én. Megértettem, hogy el akart válni attól az általa maffiabirodalomnak titulált fertőből, amiben én éltem. De ahogy neki volt véleménye az elhivatottságomról, nekem sem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy minek nevezzem az övét. Ritka pillanatok egyike következett be, mikor elcsitultam, és jó ideig nem szólaltam meg azok után, hogy befejezte a mondanivalóját. Kérdések armadáját szabadította rám, olyan válaszokat követelve, amelyek megmozgatták a már régóta dohos szívemet. Az egész életem lényege abban volt, hogy megpróbáljam minél távolabb tartani magmatól az érzéseimet. Kívül akartam őket hagyni. De már azzal nem tudtam ennek eleget tenni, hogy idejöttem. Felszínes érvekkel meggyőzve, miközben egyetlen célom volt. Az, hogy velem jöjjön, mert bárhol is voltam a városban, bárhol volt ő... mindig is az volt a cél, hogy a közelemben legyen. Megnyugtatott az általam odaképzelt közelség, az, hogy ha már minden más értelemben eltaszítottam őt, legalább a város falain belül maradt. Annyira nehezen beszéltem volna róla, annyira szúrta a torkomat a pár szó, amelyet ki kellett volna mondanom. Szavak, amelyekkel végre nem őt sértegettem volna, hanem tényleg őszintén választ adtam volna arra, miért jöttem. - Mióta megszülettél, nem voltál tőlem távol - nyeltem egyet, immáron én is elfelejtve a közönyösséget és gúnyt, amivel eddig itattam a szavakat. - Vannak nehéz időszakok az életünkben egymást illetően, de... - hajtottam le a fejem, és ismét felsóhajtottam, a kezeimet pedig a zsebembe dugtam. - de mégis te vagy az egyetlen dolog, amit félek elveszíteni. Nem a pénz, nem a hatalom a mindenem, hanem te - vallottam be hozzám képest eléggé nagy csendességgel. Nem kellett ezen túlragozni semmit. Már érthette, miért akarom, hogy velem jöjjön.
Nem ez az első alkalom, hogy a bátyám kihoz a sodromból, és valószínűleg nem is az utolsó, de nem emlékszem, hogy mikor keltem ki magamból ennyire utoljára. Közöttünk Bennel ez sosem volt egyszerű. A családunk már alapból sosem volt egy mintapéldány. Bár azt hiszem, kislányként még sikerült megúsznom, távol maradnom a komolyabb gondoktól, súrlódásoktól, megmaradnom a kis, rózsaszín buborékomban. Annál is nehezebb lett, amikor ez a buborék kipukkadt a szüleink halála után. Csak mi maradtunk egymásnak Bennel, és onnantól még inkább ragaszkodtam hozzá, de ugyanakkor felnőttem, és közben egyre inkább kimutatkozott, hogy mennyire nagyon különbözünk egymástól. Mintha két teljesen különálló világban élnénk, amelyek néha-néha találkoznak. Azt hiszem, valóban így is van. Nem tudom, miért lettem én ilyen? Úgy értem, mindig csak az a példa volt előttünk, amit végül a bátyám is követett. Nem úgy lett volna a kézenfekvő, hogy végül én is a családi bizniszben foglalom el a helyemet, és természetesnek veszek mindent, ami ezzel jár? Valahol talán érhető, hogy Ben csalódott bennem, hogy nem ért egyet azzal, amit csinálok. Nem is tudom... talán azért lettem én ilyen, mert épp egy sérülékenyebb időszakomban mentek el a szüleink, és utána próbáltam minél távolabb kerülni mindattól, amiben korábban éltem, attól félve, hogy ha maradok, akkor még többet veszíthetek. - De... de igen, tudtam – válaszolok csüggedten. Vajon kisebb lesz valaha ez a szakadék, ami közöttünk húzódik? Vagy csak tovább terebélyesedik? Attól tartok, ez a mai este is egy olyan fordulópont, ami ezt a kérdést eldöntheti. - Én is ugyanezt érzem azzal kapcsolatban, amit te csinálsz – kontrázok rá a szavaira. Aztán sóhajtok, és megcsóválom a fejem. Nem akarom, hogy még távolabb kerüljünk egymástól. Sem földrajzilag, sem pedig érzelmileg. Bárcsak Benedict ne lenne ilyen zsarnokoskodó, és megpróbálna elfogadni úgy, ahogy vagyok. De gondolom, az ilyen dolgokban mindig kettőn áll a vásár. Az én hibám is, hogy száműzni akar a városból. Ha nem futottam volna már eleve olyan messze tőle... Most már talán késő is ezen... A gondolataim menetét kettévágja, amikor hosszas hallgatás után a bátyám újra megszólal. Már a hangsúlytól is enyhén tátva marad a szám. Semmi gúny, semmi fölényes vagy parancsoló hangszín, egyszerűen csak őszinte és nyílt. Majdnem sebezhetőnek tűnik. A vallomásától pedig teljesen meghatódom. A családunkban sosem volt divat azt mondani a másiknak, hogy szeretlek. Ben a saját gyönyörű szavaival viszont most mégis ezt tette, én pedig egyelőre meg sem tudok szólalni, egy ideig csak hápogok nedvességtől csillogó szemekkel. Attól tartok, eléggé félreértettem ezt az egész menjünk New Orleansba dolgot. Amint sikerül felocsúdnom a csodálkozásomból, végre becsukom a szám, majd hirtelen megölelem a bátyámat. - Sajnálom az előbbit. Az egészet, hogy így kikeltem magamból – szorítom még mindig őt magamhoz. Ki kell használnom nagyjából a következő tíz évre, hogy most épp ilyen érzelmesebb pillanatában van. Nagyon sokat jelent nekem, amit az imént mondott, és az a helyzet, hogy ez megváltoztat pár dolgot. Az imént még tényleg azt hittem, hogy a kapcsolatunk egy lassan süllyedő hajó, de most, hogy tudom, milyen fontos vagyok neki, már én sem akarom, hogy távolabb kerüljünk egymástól. Az itteni munkám nem lehet olyan fontos, mint a család. - Azt hiszem, mégis csak elvállalom azt a munkát New Orleansban – húzódom el végül, hogy felnézhessek a bátyám szemeibe. - Viszont, ha nem gond, lenne egy kérésem: nem szeretnék külön lakásba költözni. Ha nem bánod, szeretnék a közeledben maradni. - Úgy érzem, ott tiszta lappal kezdhetnénk. Távol az itteni emlékektől, még az is lehet, hogy végül megtalálnám ismét a helyemet Ben mellett és az üzletben. Úgy értem, kétlem, hogy valaha is képes lennék teljesen feladni az újságírást, hiszen ahhoz túlságosan is szeretem, de ha eleget lógok Ben közelében, talán előbb-utóbb megtalálom a módját, hogy a segítségére legyek és támogassam anélkül, hogy feladnám a saját álmaimat.
Tudomásul vettem, hogy mire tartotta azt, amit én csináltam. Éppen ez volt a lényeg. El tudtam fogadni, hogy minek tart engem. És mire tartja azt, amit csináltam. Nem hagyhattam viszont csak úgy, hogy elússzon az, amit apám, és az ő apja rám hagyott. Nem volt más lehetőségem, és nem volt egy bátyám, akinek ezt csinálnia kellett volna, mert nagyjából így szabadulhattam volna ki ezen kötelezettségek alól. A valóság viszont az volt, hogy nem akartam kiszabadulni. Én élveztem azt, amit csináltam, szerettem, és odaadóan végeztem. Muszáj volt, mert tudtam, milyen ez a borzalmas megfelelési kényszer. Annak idején, mikor apám először adta át ezt a helyet, tudtam előre, hogy nagy felelősség vár majd rám. Végül már nem volt kényszer. ez lett az életem. Furcsa volt, mert... lényegében elveszítettem mindent, ami előtte fontosnak tűnt. A húgom például tudom, hogy akkor fordult egyenes irányban az egész dolog ellen, mikor nekem kellett átvennem apám helyét, méghozzá véglegesen. Azóta is láttam a szemében azt a megvetést, éppen azt, ahogyan én szemléltem az ő életművét. Nekem az nem volt életmű, neki pedig az én életem nem tűnt jónak. Meglepőnek semmiképpen sem nevezném, a legtöbb ember rosszul van az olyan ügyektől, mint ez az egész. A csend szinte kínzóvá vált. Utáltam az egészet, nem bírtam elviselni, ha ezzel büntettek. Általában a nők voltak azok, akiknek állandóan fecsegniük kellett, viszont itt én voltam az, akinek végre nyílt kártyával kellett játszania. Nem is tudom, hogy volt-e valaha ilyen közvetlen mondanivalóm Zoé felé. Nem sok tiszta lap vagy tisztességes szándék vezérelt az eddigiekben, legalábbis a felszínen. Sosem vallottam az érzéseimről, mert úgy éreztem, hogy... az gyengévé tenne. Így is óvnom kellett ettől az egészttől, nehogy valaki rájöjjön, hogy ő is itt van a közelben, és éppen ezért biztosítottam be. Nem jöttem ide túl gyakran, és fájt ez a bizonyos hiány, az űr a szívemben, de... szükség törvényt bont. Nem is gondoltam, hogy a szavaim végül egy ölelést váltanak majd ki. Ő ölelt engem, láttam a tekintetében megcsillanni valamit, amiről már nem is gondoltam, hogy megvan. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy nézhet még így rám. A karjaim automatikusan fonódtak köré, és nagy levegőt véve nyeltem egyet. Nem voltam híve az ilyesminek. Nem szerettem ölelkezni. De ő a húgom volt. Az egyetlen emberi élőlény, akit szeretni tudtam. - Talán nekem sem kellett volna azt mondanom, amit - mondtam ki. Igen, nyilván jobb, ha inkább csak a fejemben hangoztatom, mennyire nem szeretem, amiben részt vesz. A közös lakást illetően pedig bólintottam, amint elhúzódtam. Talán észrevette rajtam, hogy némileg felvillanyozódtam. Eljön velem. - Persze. Ott nem ismernek, és azt hiszem, hogy... a szerkesztőség kedvedre való lesz. Szárnybontogatásra mindenképpen - tettem aztán hozzá. Erről biztosítottam saját magam és őt is. A zsebembe nyúltam, és elővettem egy fehér borítékot. - Itt a felmondásod - mondtam aztán, és egy halvány mosollyal megvontam a vállamat. Tudta, hogy szeretek előre intézkedni mindenről, neki csak annyi a dolga, hogy beviszi ezt a főnöke asztalára. - A lehető leghamarabb indulnunk kell. Örülök, hogy... velem tartsz. Ez mindennél többet jelent - mondtam aztán őszintén, felé nyújtva a kis borítékot.
Kívülről nézve ez az egész jelenet valószínűleg kissé esetlennek és komikusnak hathat. Jó, nem láthatom magunkat, de el tudom képzelni. Ahogy váratlanul Benedict karjaiba vetem magam a nedvességtől csillogó szemekkel, ő pedig röpke habozás után visszaölel. Érzem, ahogy megemelkedik a mellkasa, majd egy sóhajtással végre kicsit felenged. Hát... nem gyakran szoktunk ilyet tenni. Tulajdonképpen nagyjából soha. Talán még gyerekként. De az utóbbi időben... hogy is mondjam, elég hullámzó volt a viszonyunk, és nemigazán jutottunk el oda, hogy a testvéri szeretetet ilyen formában olykor ki is mutassuk. Ben egyébként sem ilyen. Apánk sem volt az. Gondolom, ha valaki folyton mások életével játszik, és vérrel szerez magának tekintélyt, mondjuk úgy, derogál, hogy kimutassa időnként az érzéseit. Ez kicsit gunyorosan hangozhat, de igazából már megszoktam, hogy ez van, és meg is értem. Távol álljon tőlem, hogy bármivel is aláássam a bátyám tekintélyét. És mint tudjuk, nem azért, mert annyira foglalkoztat a „hivatása”. Csak hát tudom, illetve sejtem, hogy ha bárki őt gyengének látná, vagy gondolná, az veszélyes lehet a számára. Szóval nincs ölelkezés. Mások előtt biztos nem. De most nincs itt más rajtunk kívül, úgyhogy kihasználom kicsit a helyzetet. Úgy tűnik, ez a dolog akkor most eldőlt. Költözünk New Orleansba. Bár lehet, hogy ez igazából soha nem is volt kérdés. Mármint a bátyámat ismerve úgy sejtem, végül mindenképpen megtalálta volna a módját, hogy elrángasson magával. De legalább a látszat megmaradt, hogy van választásom. Ben arcára pillantva muszáj elmosolyodnom. Valami olyan lelkesedésféle ül a szemeiben, amilyet már régen láttam. Szeretnék ebből a jókedvből én is átvenni valamicskét, és pozitívan tekinteni a jövőbe, de engem egyelőre még ennyire azért nem dob fel a költözés gondolata. Semmit nem tudok New Orleasnról. Vagyis nem többet, mint bárki, aki csak közvetve hallott a városról, de maga még nem járt ott. Ijesztő ez az egész, de kicsit megnyugtat a tudat, hogy Benedict közelében lehetek, hisz tétovázás nélkül rábólintott az ötletemre, hogy összebútorozzunk ismét. Mint a régi szép (?) időkben. - A... felmondásom? - szaladnak fel a szemöldökeim a homlokom közepére, amikor megpillantom a borítékot, amit az orrom alá dug. Hát nem megmondtam? Nem volt is semmiféle döntési lehetőség. Már mindent előre leszervezett, és csak egy dolga volt, hogy engem megfűzzön. Mázlija, hogy tényleg szeretem, mert néha olyan szívesen faképnél hagynám, de örökre. Vagy csak megütném. Vagy mindkettő. Ehelyett azonban csak a szemeimet forgatom. Nem érdemes vele vitatkozni. Már rábólintottam az útra, úgyhogy legjobb, ha mielőbb intézkedem. - Tudod, néha nagyon utállak, függetlenül attól, hogy szeretlek – csóválom meg lemondóan a fejemet, arcomon egy aprócska mosollyal, miközben átveszem a papírokat, majd megindulok a hálóm felé csomagolni. - Örülök, hogy örülsz... és hogy őszinte voltál velem – fordulok vissza még egy pillanatra az ajtóból, mielőtt végleg elvesznék a szekrényem tartalma között.
Kezdőlap
